- Szuper… - motyogom az orrom alatt – Hogy aludtál?

- Borzalmasan. Kurvára fáj az oldalam – feleli.

- Át kell kenni.

- Ja – bólint, majd foglal helyet – Na, rosszat álmodtál?

Rosszat… enyhe kifejezés. Ennél rosszabbat még soha. És így is csak két órányi poklot kellett kibírnom álomországban. Alig tudtam elaludni.

- M-m-m… - nyúlok a keze után – Figyelj, Nervo...

Elhúzza a kezét, látom, hogy nem akar hozzám nyúlni. Játszott volna csak? Én lettem a kutyája, de hogy észrevettem, már felhagyott vele? Így már nem jó a játék, hogy tudom, nem komoly érzelmek, amik cselekvésre késztetik? Nem, nem tudom elhinni. Túl õszintének tûnt.

- Fel kellene hívnod a szüleid – szólal meg – meg Will amúgy is megígértette velem, hogy nyaggatni foglak vele.

- Hát… igen, elég érdekesen jöhetett le a dolog – túrok a hajamba, ha már a kezét nem foghatom meg.

- Nem ártana felhívni õket.

Kit érdekelnek, Nervo!

- Figyelj, ami a tegnapi…

- Ugyan már, semmi gond. Az infó… úgyis köztünk marad. Mit kérsz reggelire? Sült szalonnára gondoltam, pirítóssal.

Köztünk marad. Mert csak az alkalmazottad vagyok… egy tetves személyi szolga…

- A jól hangzik – vetem oda színtelen hangon.

Tényleg ennyi volt, Mordred. Ezt már nem lehet rendbe hozni, nem fogunk többé flörtölni, kihúzhatod a hobbik listájáról. Csak egy gorilla vagy neki, semmi több.

- Megkérdezhetem, hogy… miért ilyen nehéz? – fordul felém a pultnak dõlve.

Ne érdeklõdj, csak egy nyomorult melós vagyok, hagyj békén, úgysem érdekel!

- Mmmh… nem a legbékésebb hangulatban váltunk el – felelem.

Nem árulom el neked, sosem fogod megtudni. Ez lesz az én titkom.

- Amiatt, mert idejöttél . És ez a kép se segített. Na gyerünk. Hívd fel õket. Biztos nagyon hiányzol nekik, és szerintem… nincs olyan ok, ami miatt el kellene határolnod magad a családodtól.

Mert nem ismered õket. Mert nem ismersz engem. Pedig megtehetted volna, hagytam volna neked! Akartam, hogy megismerj, hogy az életem részévé válj. De te nem akarod. Így már nem tetszik, hogy egy apró morzsát elhinthettél nekem.

Hosszasan bámulom a kagylót. Nem, nem akarom. A szánakozó hangot hallani, a kioktatást, a lekicsinylõ szavakat. Nem, még nem állok készen rá. Pedig biztos látták a címlapot. Biztos, azt hiszik, figyelemhajhász lettem, hogy összeszûrtem a levet Nervoval, hogy mindenki rám figyeljen. Ismerem apám. Ismerem az észjárását. Nem kérek belõle.

***

Hosszan bámulom a fekete tévét, már jócskán besötétedett. Nervo elment aludni, nem hagyta, hogy átkaroljam, hogy magamhoz húzzam. Kb a film felénél bejelentette, hogy álmos. Szinte pofán vágott. Azóta ücsörgök a sötétben, és próbálok rájönni, mit basztam el. Oké, megláttam, de… Mindegy volt, hogy fiú-e vagy lány. Nekem nem számítanak ezek. A jellemére, a csipkelõdésére gerjedtem rá. Meg az érintésére. Jaj, az érintése! Úgy szeretném, hogy megsimogassa a hátam, vagy megcirógassa a karom, az állam. Hogy puszit nyomjon az arcomra!

Felállok, jobbára megpróbálom elterelni a gondolataim. Megkeresem az albumot, aminek a nézését legutóbb félbehagytam. Ásítva nyitom ki, majd ülök vissza a kanapéra. Elmélyülten lapozom végig újra, halványan mosolygok egynéhány képen. Kiszedem azokat a fotókat, amik a múltkor kiestek belõle. Hm… Nocsak, kiskori képek. Az egyiken egy magas kõfalon ül, tisztán látszik, hogy fiú a drága. Hófehér, aranyos pólót visel, a rövidnadrágjából kivillannak a hófehér combjai. Már akkor is hulla színe volt. A másikon egy kislánnyal alszik. Ki lehet? Talán a testvére? Akad még itt szülinapos kép is, csomó gyerek van a képen, egy kisebb tortát ülnek körbe. Találok olyat is, amin épp gitározik. Mosolyogva simítok végig az arcán. Mikori képek lehetnek ezek? Jó ég, azt sem tudom, hány éves…

Szusszanva pakolom vissza a helyére az albumot, pontosan a könyvek tetejére, ahol volt. A szekrénynek dõlve bámulom, elszomorodtam. Megint szúr a mellkasom, mintha valami kibaszott betegség lenne. Teljesen felesz belülrõl…

***

Halkan sistereg a tojás a serpenyõben. Hunyorogva bámulom, ahogy lassan barnul a széle. Nem aludtam. Megint nem aludtam. Annyit gondolkodok lassan, mint egy nõ. Csak forgolódok, fájlalom a mellkasom. Kezdek valódi tüneteket produkálni. Én is hipochonder leszek, mint az apám? Náthából tüdõrákot fogok csinálni? Ne… nem akarom.

- Meg fog égni, nem? – kérdi Nervo mellém állva.

Gondosan ügyel rá, hogy hozzám se érjen. Már a harmadik napja nem fogott meg, és nekem sem engedi, hogy hozzá nyúlhassak.

- De – felelem színtelen hangon.

Nagy csattanással vágom a tojást a tányérra. A lágy közepe szétfolyik a fehér felületen.

- Mordred! – kapja felém a fejét.

- Leesett – oltom le a gázt.

Már épp fordulnék, mikor megint meghallom a hangját.

- Te nem eszel? – kérdi.

Nem nyúl hozzám, nem nyúl hozzám!

- Nem – préselem ki az ajkaim közt.

Elönt az indulat.

- Pedig biztos tudod, hogy a reggeli étkezés milyen fontos – fonja karba a kezeit.

Megõrülök, valamit szétverek, valakit szétverek, ELÉG!!

- Nervo! – dörrenek rá erélyesen.

Ijedten rezzen össze, majd engedi le a karjait. Nem… én ezt…. nekem ez nem megy!!

- Miért csinálod ezt?! – mordulok rá.

- Mit? – rebegi.

- Én ezt nem bírom ép ésszel felfogni! – vágom földhöz a telefonom, ami a pulton hevert eddig.

Ennyi, minden ideg kijön, törni-zúzni akarok. A mobil kijelzõje ripityára törik, jól bele is rúgok egyet tehetetlen dühömben.

- Miért csinálod ezt velem??

- Nem csinálok semmit, Mordred – hátrál neki a konyhapultnak.

Mordred… már mióta nem hív így…

- Úgy viselkedsz, mintha soha többé nem lehetnénk úgy, mint eddig!

Mélyen hallgat, állja a tekintetem.

- Ha annyira érdekelt volna, fiú vagy-e vagy lány, akkor álmodban megleslek. De sosem érdekelt – rázom meg a fejem.

Látom, ahogy összeszûkülnek a szemei.

- A pénzed sem érdekel… vagy amit csinálsz… csak az, aki vagy – sóhajtok fel.

Lassan elpárolog belõlem az izmaimat összerántó idegesség, a mellkasom nehéz lesz, elönt a szomorúság. Miért kell ezt, Nervo? Miért? Olyan jó volt, nem akartam elbaszni!

- Jó volt veled, és nem azért, mert azon filóztam, hogy lány vagy-e vagy fiú.

Lassan lehajtja a fejét, a vállai megrezzennek. Összefacsarodik a szívem, pedig soha… soha senkit nem sajnáltam még meg. Elkönyveltem a keserû könnyeket hisztinek, és tovább nem izgatott a dolog.

- Nervo – búgom.

Szipogva megtörli a szemeit, majd a fejét rázza. Mintha nem lenne baja.

- Ne haragudj, nem akartam kiabálni – ölelem magamhoz.

Végre hozzám simul, végre õ is megölel, végre felfogta a lényeget!

- Nem akarom, hogy megutálj – nyökögi a mellkasomba.

- Ne butáskodj – simogatom meg a fejét -, miért utálnálak? Olyan jól elvagyunk.

Szeretek veled lenni, szeretek hozzád érni. Szeretem, ha hozzám érsz. Szeretem, ha szeretsz.

Megfeszíti magát, a combjai a derekamnak feszülnek. Izzadtan, csatakosan vetem hátra a fejem. A tincseim halkan koppannak a hátamon, érzem, hogy a véresre karmolt sebeimet csípi az izzadtság.

- Gyorsabban! – hörgi csukott szemekkel.

A feje mellé támaszkodok, majd a combjába marva vonom közelebb magamhoz.

- Még! – sikítja, ahogy erõteljesen mozdítom a csípõm.

Hangosan nyögdécselve tépem vörösre az oldalát, õ pedig a hajam, a hátam cibálja. Csak nyögni tudunk, csak a másik nevét kántálni, mint egy imát.

Aztán felébredek. Szusszanva nézek körbe, a fekete szoba oltalmazón ölel körbe. Na, ne, NE! Csalódottan ülök fel, majd nézek magam mellé. Már itt sincs. Remélem, még azelõtt elment, hogy felállt volna a farkam. Te jó ég, de fáj! Alig kell hozzányúlnom, okádja magából a megkönnyebbülést. Szuszogva tisztogatom meg magam, majd kelek ki az ágyból. Megkeresem, nem szokott õ korán kelni, lehet, nyomasztja valami.

Körbeszaglászok a lakásban, aztán megpillantom odakint. Plédbe bugyolálva ír… rajzol valamit. Mi a franc? Beteg?

- Mit mûvelsz? Meg fogsz fázni – lépek ki hozzá.

- Jesszus, nem is hallottam, hogy felkeltél rezzen össze – Jó reggelt.

- Az, reggel van – harapok el egy ásítást – Kissé korán. Nem szoktál ilyenkor kelni.

- Nem aludtam jól – pillant fel rám – Fájt az oldalam – sóhajt fel.

Szegény, elhiszem, hogy szar lehet.

- Letusolok, csinálok reggelit, aztán beveszed a gyógyszered.

- Oké – simít a kézfejemre – De csak nyugodtan.

Imádom, hogy cirógat, még egy kicsit!

- Naná. Minek sietni.

- Pontosan – vigyorog rám.

- Viszket a hátam – nyögök fel - Még a mosdókesztyû se éri el!

Van egy kisebb seb a gerincem mellett, és ahogy varosodik… megõrülök tõle!

- Te szegény- kuncog fel – Majd megmosom neked, jó? Én leszek a viszketõ hátak pátriárkája.

- Szavadon foglak – emelem fel a mutatóujjam – De akkor ez lesz az örökös sorsod…

- Kabbe! – int le – Menj már! Addig csinálok még kávét.

Fintorgok egyet játékosan, majd elhúzok fürdeni. Már könnyebben megy a vetkõzés, meg amúgy sem vagyok túlöltözve. Ledobom a gatyám, aztán beállok a zuhany alá.

- Kurva élet fasza! – morgok, ahogy megnyomkodom az egyik lilás foltot.

Pár kisebb felszívódott már, a többi elkezdett sárgásodni. Le kellett volna jegelni. Faszom, úgy fogok kinézni, mint egy kínai indián…

Felkötöm a hajam, hogy ne legyen vizes, aztán óvatosan bevizezem magam. Fura, de a hangos vízcsobogás ellenére nyílni hallom az ajtót. A nedves csempe tükrében látom, ahogy Nervo áll az ajtóban. Nocsak, én ne kukucskáljak, de te igen? Ejnye, kölyök, micsoda játékszabályok ezek!

Halkan felnevetek, ahogy becsukja az ajtót. Basszus, de gáz, bár még jó, hogy nem fordultam meg. Bár most nem áll a farkam. Kivételes alkalom! Lehet, be is rántottam volna. Jaj, Mordred, már megint a faszságon jár az eszed, milyen munkaerõ vagy te?! Szar, köszönöm kérdésed, lelkiismeret, de kérlek, a jövõben mélyen kussolj!

Kislattyogok a konyhába, a nyakamba dobom a törölközõm, a másik a derekam köré van fogva. Egyszerû lenne a két vége között benyúlnod, Nervo, és megtapiznod, amire annyira kíváncsi voltál. Hidd el, álló ováció fogadná a gesztusod!

- Lefõtt a kávé? – kérdem.

- A-aha – motyogja.

A halovány félmosolyomból ádáz vigyor lesz. Nervo-Nervo, zavarba jöttünk, kérem szépen? Hát, addig kell ütni a vasat, amíg meleg.

- Tetszett? – kérdem, ahogy töltök ki egy kis csészébe.

Megkövülten bámul rám, én pedig vigyorogva támaszkodok a pultnak, és kortyolok a kávémba.

- Dock… - motyogja.

- Nem gondoltam, hogy tudsz valaha zavarba jönni – kuncogok.

- Ez rohadtul nem vicces! – ripakodik rám.

- Nem történt semmi – rántom meg a vállam.

- Akkor meg ne szívózz velem! – fakad ki.

A szobájába csörtetne, ám elkapom a felkarját, és lassan magamhoz húzom. Felsimítok a hátán, majd eldöntöm a fejem.

- Úgy nézek ki, mint aki szívózik, cica? – simogatom meg az arcát.

Hunyorogva bámul rám, majd oldalra pillant.

- Túlspilázod – cirógatok végig az ajkai mellett.

Mosolyogva szorongatom meg, óvatosan, nehogy fájjon a sebe. Lassan dülöngélek, majd megpuszilom a fejét. Olyan jó, bárcsak egy pár lennénk, akkor anélkül csinálhatnám ezt, hogy attól félnék, gondol rólam valamit… hogy azt hiszi, egy perverz állat vagyok.

- Nem akartam – rázza meg a fejét, és felsimít a hátamon.

- Tudom, túltárgyaltuk. Ma mi a program? Hegyet mászunk? – vigyorgok rá.

- Ühüm… a lépcsõn nem bírsz felmenni – néz fel rám.

Lassan elhúzom a szám, és csücsörítek.

- Részletkérdés – bólogatok.

- Filmezzünk – böki meg a mellkasom.

- Aúú, jó, csak ne bökdöss – tolom el a kezét mosolyogva.

- Bocsi, nem akartam – hajol a mellkasomhoz, majd nyom oda egy puszit.

- Most én választok filmet, jó? – túrok a hajába.

Egyetértõen bólogat, ezért kiiszom a maradék kávét, majd besétálunk a nappaliba. A kezembe nyomja a távirányítót, de fogalmam sincs, hogy kell kezelni ezt a mûsortáras szart.

- Jaaajj, fiam, én nem tudom használni ezeket a modern vackokat – szólalok meg fojtott öregember hangon.

- Dock! – felnevet, majd elveszi a távirányítót.

- Komolyan nem vágom – dõlök hátra.

- Figyelj – kezdi el nyomogatni.

Mosolyogva figyelem, ahogy kiválasztja az egyik filmet, majd visszaadja a kezembe. A séma alapján rámegyek valami brutál jó horrorra. Azt mondják, ott lehet bújni. Hát nagyon remélem.

Egész jól indul a dolog, valami dokuszerû, teljesen beleéljük magunkat, ráadásul besötétítettem, így garantált a visítás, mikor egy csendesebb résznél ráordítok Nervora. Imádom, ahogy puffancskodik, és a karomat üti. Kuncogva ölelem magamhoz, aztán valahogy így maradunk a film végéig. Úgy cirógatjuk egymást, mintha évfordulós párok lennénk, nagyon durva. Õ is zavartalanul teszi, én is. Meg kéne ijednem, de ehelyett kellemes melegség árad szét a mellkasomban. Annyira jól esik kötõdni valakihez. Eddig egy normális kapcsolatom sem volt, két hét után ráuntam mindre. De Õ… Õ teljesen más. Alig várom néha, hogy felkeljek, és baromkodjunk.

A film után eszünk, maradt még a tegnapi kajából. Látom, még most is ízlik neki, ezért én is elégedetten burkolok. Kaja után elmosogatok, hagyom kicsit, hadd alkosson. Kitelepszik a teraszra, egy bögre forró teával a kezében, viszi a füzetét is. Gondolom, most költ, ezért nem is zargatom.

Mosolyogva nézek körül, leemelek pár könyvet a polcokról, és beleolvasok néhányba. Épp egy vastagabb könyvet húznék ki a helyérõl, mikor leesik egy vékony, fekete borítású szerzemény. Érdeklõdve lapozom fel, ez egy fotóalbum! Nervo van mindegyiken, a legtöbb magazinfotó. Akad itt kosztümös, latexes, aahhrr, fehérnemûs. Imádom, basszus, de kurva jól néz ki rajtuk! Olyan csábosan néz, a szemei körüli sötét festék olyan frankón kiemeli a világos íriszét. Az ajka csókra hív, az ujjai csábítóan hosszúak. Basszusom, Nervo, annyira csodás vagy!

Épp lapoznék, mikor megbillen az album, de mielõtt leesne, el tudom kapni. Pár kép kipotyog belõle, felvont szemöldökkel veszem fel õket. Összerezzenek, mert Nervot hallom besétálni. Gyorsan beleszórom a képeket az albumba, majd visszatuszkolom a helyére, és a kanapéra ülök, mintha nem csináltam volna semmit. Mik lehettek azok a fotók? Látni akarom õket. Hm, talán… ha éjjel kisurranok.

- Jaj, nagyon hideg van kint, vihar lesz – teszi le a takarót az egyik fotel háttámlájára.

- Tényleg? Akkor megint együtt kell aludnunk – vigyorgok rá.

Mosolyogva ölti ki a nyelvét, majd teszi a szobájába a füzetét. Addig a konyhába viszem a bögréjét, és engedek bele egy kis vizet.

- Doooock – hallom meg a hangját.

- Mondjad, cica – szólok ki neki.

- Ugye berakod a piercinged? – dõl az ajtófélfának.

- De hát dol… Jaaaaj, de cseles valaki – kapom oda a fejem.

- Léééégysziii – araszol felém, majd dörgölõzik hozzám, mint egy macska.

- Nem is tudom – vigyorgok rá.

- Kérhetsz cserébe valamit – simít fel a hasamon.

- Hm, jó! – vigyorogva a fenekére paskolok – Vigyázz akkor!

- Máris, uram – libben odébb mosolyogva.

A szobámba sétálok, majd kitúrom a táskámból a kis dobozkát, amiben a testékszereim tartom. Kiveszem a bordó piercinget, majd a számba teszem. Megigazítom a hajam, azután kisétálok.

- Na? Bejövök? – kuncogok.

- Pokolian jól áll – vigyorog rám.

- Örülök, hogy tetszik – kuncogok egyet.

Mosolyogva a mellkasomnak dõl, majd felsimít a vállaimra. Kuncogva ölelem át a derekát.

- Nagyon jól nézel ki – dönti el a fejét.

- Te is nagyon jó… csaj… vagy csávó vagy – nevetek fel.

- Mekkora hülye vagy – hajtja le a fejét nevetve.

- Bocsi – túrok a hajába.

- Már megszoktam, hogy nem vagy százas – rázza meg a fejét.

- Dehogy szoktad – nevetek fel.

Valóban, a haveroknak sem egyszerû!

***

Kiment az áram, a vihar ideért. Kurva sötét van, ezért zseblámpával botorkálok. Azt sem tudom, hová megyek, teljes fény nélkül tök olyan, mintha Slendert játszanék. Basszus, mi a fenének néztük meg azt a kurva filmet!

Nervo cuccait keresem, azt mondta, elmegy fürdeni, de tuti nem fog sötétben mászkálni, ha nem mer egyedül aludni. A szobája felé megyek, hogy kihozzam a cuccait, ám mikor benyitok, valami egészen hihetetlenül kurvára nem várt dolgot látok. Nervot… és a farkát. A… MI?!

- MORDRED! – üvölt rám, és törölközõ híján a kezével takarja az ölét.

Tátott szájjal bámulok rá, nézem az apró mellkasát, a domborulatait.

- TAKARODJ! – kiált rám megint, én pedig szórakozottan visszacsukom az ajtót.

Kényszeredett vigyor ül az arcomra. Jaj, basszus, Nervo egy fiú! Egy fiút csábítottam el!

A hotelbe érve felszenvedem magam a szobánkhoz, majd letépem magamról a véres ruhákat. Beállnék a zuhany alá, ám már a kézmosás is pokoli, a víz nagyon csíp. Inkább kihagyom. Egy nedves ronggyal törölgetem meg magam, majd pakolom össze a ruháink. Alig bírom megemelni a táskát, és mire felöltöztem, rongyosra haraptam a szám kínomban.

A kórházig tartó út egy órába kerül, nagyon nehezen tudok csak lépcsõzni. Mire felszenvedem magam az elfekvõhöz, teljesen kimerülök. Faszszopó Dave már ott van, látom rajt, hogy dühös. És nem azért, ahogy kinézek. Az meg sem lepi…

- Hol volt ilyen sokáig? – mordul rám.

- Feltartottak… - morgok vissza.

- Tud bármiféle magyarázatot adni erre?? – vágja hozzám az újságot.

Jól szemügyre veszem. Nervo van rajta és… én?! Fogjuk egymás kezét… de… de… mi nem járunk!

- Csak megkért, hogy fogj…

- Nem érdekel!!!

- De…

- És maga szerint EZT hogy fogom kimagyarázni? – ordít rám.

- Mégis honnan tudjam? – fintorgok rá.

- Azért van itt, hogy figyeljen! Ezért kapja a kibaszott pénzét! Hogy ilyen ne kerüljön ki!

- Csendesebben uraim! – szól hozzánk az egyik orvos.

Egy hangos baszdmegolás fojtja belém a szót. Nervo! Máris aggódni kezdek, mi a baj? Elhúzzuk a függönyt, ami takarja, majd gondosan szemügyre veszem. Azt hiszem, jól van.

- Mi történt veled? – hördül fel, ahogy rám pillant.

A kis kerti törpével próbáljuk visszatartani, mert nagyon ugrálhatnékja van. Remegõ ajkakkal nyúl az arcomhoz. Drága Nervo, annyira nem számít!

- Semmiség – motyogom, az elõbbi szájtépés ellenére pokolian fáj a beszéd.

- Szólunk egy orvosnak – szorítja meg a kezem, majd simogatja meg.

Mosolyogva rázom meg a fejem, hogy semmiség, de elfintorodok, ahogy a bordáim környéke szúrni kezd. A jó büdös picsába, visszajönnek a kemény bunyós évek…

- Min kiabáltatok kint? – kérdi, de nem felelek.

Dave az ölébe dobja az újságot… annyira… aahh! Elkerekedett szemekkel bámulja a címlapot.

- Ez meg… hogyan lehetséges? – pillant Dave-re rákvörös arccal.

- Ha Mr Haydock nem aludt volna el, nem jutott volna fel egy nyomorult paparazzi! Ez a kis görcs most boldog a pénzével, én meg vakarhatom le a szart!

Micsoda?! Mi vagyok én, gép? Talán nem alhatok, amíg meg nem engedi?! Nem direkt szundítottam el, ezt õ sem gondolhatja komolyan!

- De Dave…

- Lent áll egy rohadt biztonsági õr, nem nekik kéne lecsekkolni hogy ki jön be egy baszott nagy kamerával?! – mordulok rá.

Legszívesebben szétkenném a fejét a falon.

- Kérlek…

- Az eddigi munkái mint kudarcot vallottak! Maga nem bébicsõsz, de ha szükség lenne rá, mindig kudarcot vallott! Nem maga fogja ezt kimagyarázni!! Egyébként is, nem kellene…

- AZ ISTENIT FIGYELJETEK MÁR IDE! – ordítja el magát Nervo – A francba is…

- Nervo… - lépek oda hozzá.

Nem akartam, hogy kiabáljon.

- Semmi bajom – rázza meg a fejét – Csak kivételesen mindketten fogjátok be. Dave , kérlek, készítsd… elõ a lakásom. Ameddig az orvosok azt nem mondják, nem megyek sehova – sóhajt fel – És hívj ide egy orvost, hogy nézzék meg Mordredet.

- De…

- Nincs de! Most! Amit lehet, megcsinálom otthon, nem fogok lustálkodni, hiszen ismersz.

Dave kelletlenül kukacol ki a szobából. Végre, lanyhul a légkör…

Mi történt veled? – kapja felém a tekintetét – Hívtalak is…

- Semmi komoly – rázom meg a fejem.

Hívott? Észre sem vettem. Drága Nervo, ennyire aggódtál?

***

Mosolyogva ülök a hófehér kanapén. A lábaim felhúzva, ahogy lepillantok közéjük, fekete hajzuhatagot pillantok meg a hasamnál. Nervo a hátát a hasfalamnak vetve pihen. A térdem cirógatja.

- Örülök, hogy vége – szólalok meg.

- Én is – búgja, és a combomra csókol, majd felkel.

A keze után nyúlok, majd magamhoz húzom. Hosszan a hasára csókolok, mire lehajol hozzám, és az ajkait is megízlelhetem. Finom, csokoládé ízû. Forró, puha, simogatja minden érzékem.

- Szeretlek – súgja a fülembe, majd megcirógatja az arcom.

Mosolyogva csókolok az állára. Érzem, hogy bizsergek mindenhol, zsizseg a belsõm tõle.

- Én is szeretlek – simítok végig a karján, aztán…

… hörögve kapok levegõ után, ahogy próbálok felülni a kórházi ágyon.

- Dock, nyugi-nyugi! – hallom meg távolabbról Nervo hangját.

Küszködök, hogy levegõt kapjak, megint érzem a nyomást. Gyûlölöm, hogy elfektettek.

- Semmi baj – nyüsszen, ahogy lemászik az ágyról, és átül az enyémre.

Lihegve pillantok rá, elõször csak egy fekete foltot látok belõle. Hát ez kurva jó! Nekem kéne rá vigyázni, nem fordítva.

- Nervoh – köhögöm fel a nevét.

- Na, nyugi – fogja meg a kezem.

- Jól vagyok – törlöm végig a képem.

- Mi történt? – hajol közelebb hozzám.

- Elestem – suttogom.

- Ne nézz hülyének, mert azt nagyon nem szeretem – rázza meg a fejét.

A kezeimre pillantok, majd megvonom a vállam.

- Elvertek…

- Azt gondoltam… de hol és kik?

- Négyen… az egyik mellékutcában egy konténer mellett… az egyik beszólt… és mikor hátrafordultam, fejen küldött egy vascsõvel… onnantól alig volt dolguk.

Pokolian szégyellem, hogy elvertek. Még ha nem volt kiegyenlített a küzdelem, akkor is…

- Dock…

A hangja elcsuklik, mikor azonban ránézek, látom, hogy fátyolos a tekintete. Könnyek szöknek a szemeibe, le is hajtja a fejét.

- Jaj, Nervo! – hajolok hozzá.

Lassan felsimítok a hátán, majd átölelem. Óvatosan a mellkasomnak dõl, a pólóm markolva szipog a mellkasomba.

- Miattam… igaz? – nyöszörgi.

Lehunyom a szemeim, majd megrázom a fejem.

- Elszedték a pénzem.

Gyûlölök hazudni, de most muszáj.

- Tényleg? – pillant fel az arcomra.

Gyönyörûen csillognak a szemei.

- Igen – sóhajtok fel, majd elfintorodok, ahogy nyilallást érzek a bordáim felõl.

- Nem kellett volna elmenned – fúrja az arcát a nyakamhoz.

- Nincs gond, hallod? Néztem már ki szarabbul is.

- Nem hiszek neked – motyogja.

- Pedig buktam már fel bicóval… a kormány pedig akkorát köszönt a tökömnek, hogy szopránban beszéltem két hétig – mosolygok rá.

Halkan felkuncog, majd felnéz rám.

- Tényleg? – kérdi mosolyogva.

- Aha, nem vicc – bólogatok.

- És azóta már jól van? – néz le a kulcscsontomra.

- Hogyne, bevetésre kész – bólintok.

Fõleg rád éhezik egy ideje, de errõl nem kell tudnod. De jó, hirtelen nem is érzem, hogy szarul lennék. Szeretném azt hinni, hogy Nervo közelségétõl, és nem attól, hogy felültem.

***

A háza gyönyörû. Olyan tipikus sztárlakás. Se nem hivalkodó, se nem pórias. A berendezés egyszerû, modern. A konyha lenyûgözõ, tiszta, a fõzõpult hatalmas, még a gáztûzhely is tapis, akarom!

- Na? Tetszik? – mosolyog fel rám.

- Nagyon jó – kukucskálok be mindenhová.

A kilátás csodás, pont rálátni a vízre is. Milyen szép, meg tudnám szokni, hogy egy ilyen helyen lakok.

- Örülök, hogy tetszik – simít fel a hátamon.

Már napok óta csinálja, annyira tetszik. Pedig ha tudná, milyen ökör nagy foltot tapogat, biztos nem nyúlna hozzám. De nem szólok. Nem fáj, kifejezetten jól esik.

- Kéne rendelnünk valami kaját – sóhajt fel az oldalát fogva.

- Fáj? – szúrom ki a mozdulatot.

- Nem, nem nagyon – rázza meg a fejét.

- Ülj le, majd én fõzök valamit – simogatom meg az arcát.

- Pihenned kéne – rázza meg a fejét.

- Két napig pihentem, és ettem szar kórházas kaját… csinálok valamit.

- Nem is tudtam, hogy tudsz fõzni – mosolyog rám.

- Elfelejtettem beleírni az önéletrajzomba. De állítólag szexi, ha egy pasi tud fõzni – kacsintok rá.

- Nem kell neked ahhoz fõzni – vigyorog rám.

Imádok flörtölni vele. Azt hiszem, a hobbi rubrikába simán beleírhatom. Flört Nervoval. Aztán csók Nervoval. Aztán brutál szex Nervoval. Hm.

Betelepszem a konyhába, miután lepakoltuk a cuccainkat, és felmérem a terepet. Van tészta, hús, mártáshoz por. Hm, imprózok egyet. Nervo a konyhapulton ülne néz, gyengéden lóbálja a lábát.

- Hol a serpenyõ? – forgolódok.

Lassan megböki a fenekem a lábujjával, majd lemutat maga alá. Vigyorogva guggolok a lábai közé, és nyitom ki a szekrény ajtajait. Vigyorogva egyenesedek fel, az arcunk nagyon közel van a másikéhoz.

- Megvan – búgom szinte az ajkaira.

- Látom – kulcsolja át a lábaival az enyémeket.

Kuncogva nézek végig rajta, majd a tûzhelyhez lépek. Sütök húst, fõzök ki tésztát, kellemes, édes-savanyú mártást keverek ki hozzá.

- Hm, nagyon jó illata van – simít fel a karomon.

- Most csináltam ilyet elõször, remélem, az íze is jó lesz – nézek le rá.

- Abban biztos vagyok – mosolyog rám.

Vigyorogva keverem össze a mártást a hússal, majd megpaskolom a combját.

- Gyere, kész van. Megterítesz?

- Persze – bólint, majd elõszedi az evõeszközöket, a tányérokat.

Jóízûen megkajálunk, látszólag élvezi az étel ízét. Nem sokat evett mostanság õ sem fõttet. Jót tesz neki, ledobott így is pár kilót, jó lenne visszatornászni rá.

- Ezentúl szakács is leszel – vigyorog.

- Fasza, arról is kell papír? – nézek felé.

- Felesleges – legyint.

- Kicsit távol kerültem az eredeti hivatásomtól. Nem akarok Gordon Ramsay lenni.

- Ne is, õ nagyon ocsmány – rázza meg a fejét.

- Így nem vagyok sokkal szebb nála – kuncogok.

- Ezzel vitatkoznék – harapja be az alsó ajkát.

Hm, már megint. Nem bírom megállni vigyorgás nélkül.

***

Este kezdõdnek a kínok, baromi nehezen tudok csak lezuhanyozni. Ahogy hallottam, Nervonak sem ment, nem érheti a vízen kívül semmi a sebét. Úgy meg azért elég nehéz fürdeni…

Kisétálok a nyakam törölgetve, majd bemegyek a szobámba. Takaros kis helyiség, pont nekem való.

- Alakulnak a sebeid? – dõl Nervo az ajtófélfának.

- Ühüm, kicsit jobb már – bólogatok.

- A hátad még elég csúnya – húzza el a száját.

Legyintek, majd leterítem a törölközõt a szék támlájára.

Egy kis közös tévézés után úgy döntünk, lefekszünk. Nem sokat pihentünk a kórházban, hiába az elkülönített rész, a külsõ zajok mindig felkeltettek, ha épp nem volt bennünk lónyugtató.

Ki-ki a maga szobájába vonul, majd fél óra után már alszom is. Nem sokat tudok, mert érzem, valaki a vállam böködi.

- Dock, Dock!

Szusszanva fordítom hátra a fejem.

- Dock, alszol? – suttog Nervo.

- Mmm, már nem – mordulok fel.

- Idebújhatok melléd?

- Mi?!

- Légyszi, zavar, hogy ilyen messze van a szobánk – süti le a szemeit.

- Édes Jézusom, gyere – emelem fel a takarót.

Mosolyogva hajtogatja be magát mellém, majd sziszegve helyezkedik az oldalára.

- Megölelsz? – súgja az eddiginél halkabban.

- Meg – motyogom, majd megfordulok.

Lassan átvetem rajta a kezeim, majd a tarkójába bújok. Kellemes illatot áraszt, el is mosolyodom tõle. Még hallom, hogy motyog valamit, de nem tudok rá figyelni, mert újra visszasüllyedek az álmok világába.

- Hé! Tilos ruhástól a medencében lenni, kifelé! – mennydörög az úszómester.

Hogy a villám vágna beléd, a kurva anyád!

- Bocsánat! – kiáltok ki Nervo, majd rám pillant.

Ne… nem szeretném, csókot akarok!

- Vigyél ki! – szól rám..

- Igenis – vigyorgok rá, majd hagyom, hogy a hátamra másszon, mint egy ázott kismajom.

- Pancsolsz még? – kérdi, miután kimászott a medencébõl.

- Nem, mára pont elég volt – rázom meg a fejem, majd kinyomom magam a medence szélére.

- Remek – dörzsölgeti magát – Ezek után… forró csokit… akarok inni.

- Ennyire azért nem volt hideg a víz – dobok vigyorogva egy törölközõt a vállára.

- Persze. A mellbimbóddal üveget lehetne karcolni – szipog egyet.

Nevetve törlöm meg kicsit a fejét, majd megállok a mozdulatban, mikor cápamosollyal néz rám.

- Ezt nem gondoltad át teljesen, igazam van? – kérdi sejtelmesen.

Ajaj, jelez a pókösztön, valami történni fog. Hátrébb lépek, ám talán ez okozza a vesztem, mert közel kerülök a medence széléhez. Elemi erõvel taszít rajtam egyet, azon kapom magam, hogy csobbanok a hûs vízben. Bassza meg! Erre nem számítottam. Ha harc, hát legyen harc! Megfeszített izmokkal maradok a medence fenekén, hagyom, hogy a hajam úgy lengedezzen, mintha súlytalan volna. Nemsoká halkan ugyan, de meghallom a hangját. A nevemen szólít. Nem, Nervo, háborút akartál!

- Mordred! – kiáltja, rajt!

Hirtelen fellököm magam a medence aljáról, majd a vízbõl kicsapódva megmarkolom a karját, és magammal rántom. Döbbenten zuhan ismét a vízbe. Míg a medence aljára süllyed, gyorsan kimászok. Kicsit fázok így, hogy nem mozgok. Hörögve bukkan fel õ is a felszínre. Mosolyogva nézek végig rajta. Kis vízi szörny, imádom!

***

Telefonáltam a tesóimnak, még mindig nincs elég lelki erõm felhívni apámékat. Emlékszem, hogy váltunk el… nem akarom. Kisétálok az ágyainkhoz, mosolyogva figyelem, ahogy nyekteti azt a szart. Nagyon aranyos képet vág, mikor koncentrál.

- Pöpectisztán? – vigyorog rám.

- Ne feledd, a háború még tart!- rázom a fejem, mire valami csokis maszlaggal kínál – Ne-ne, ez nem válik be, az uszodában is így kezdted.

- Komolyan – vigyorog rám - Belehallgatsz?

Felém nyújtja a fülest, én pedig készségesen csüccsenek mellé, és hallgatok bele az egyik szárába. Közel hajol, hogy õ is hallja, a vállunk, a karunk összeér. Az illata az orromba kúszik, nagyon tetszik, nagyon jó!

- Kinek lesz? – kérdem.

- Egy ismerõs rappernek keverem, aztán ha megmutatom neki, készít rá magának egy szöveget, és összehozzuk – pillant felém.

- Latinos – bólintok.

- Aha, olyan csípõtekerõs… kolumbiai a tag, freestyler, nagyon jól nyomja! Mindenképp hallanod kell, ha kész.

Végignézek rajta, ahogy elfekszik az ágyon. Hallani fogom, de utána mást is szeretnék.

Megmutatja nekem, hogy mûködik a keverõgép, mit miért csinál. Aztán kíváncsi, belém mennyi jó ízlés szorult, ezért elkezdek bohóckodni azzal a szarral. Elég béna vagyok, de jókat mosolyog rajtam. Nem kinevet, örül, hogy megteszem. Én is örülök, hogy csinálhatom, hogy olyan közel ül, hogy még a bõre parázslását is érzem. Jaj, Nervo, mi lesz így velünk?

***

Javában tart a koncert, nekem mégis mintha megállt volna az idõ. Rossz érzés kerít hatalmába, ahogy Õt figyelem. Nem jó, nem kéne ezt tennem. Én… olyan… nem voltam még így. Mindig én voltam, aki feljebb állt, aki megtehette, hogy visszautasítsa, ha futnak utána, aki megszerezte magának, ami kell, de most… most csak szenvedõ alanya vagyok ennek az egész tragédiának. A testem már nem engedelmeskedik, a gondolataimnak sem vagyok ura többé. Nervo, miért? Miért kell ezt végigélnem? Olyan gyorsan csöppentem bele ebbe, és egyre rosszabb! Az érintéseid, a szavaid… Olyan rossz, hogy messze vagy…

Szuszogva dõlök a sötét falnak, senki sincs itt, csak én. Mindenki õt bámulja, vagy a gépeket kezeli. Nem tudom tovább nézni, ugyanaz az érzés fog el, ami akkor, mikor elõször láttam õt abban a latex cuccban. Elkeseredetten markolom az ölem, zihálok, de közben sírni tudnék. Látom magam elõtt, ahogy forgatja a csípõjét, ahogy begörbül a háta, érzem, ahogy szelíden a karom simogatja, amit annyira imádok. Nervo!

A szünetben meglátogatom, már némileg lehiggadtam. Többé nem teszek ilyet, nem akarom, hogy foltos maradjon a nadrágom. Most kötelezõ a fekete-fehér, a tipikus gorillaruha. Annyira gyûlölöm…

- Na, hogy tetszett? – vigyorog rám.

- Nagyon jó volt – pillantok oldalra – Nem semmi ha… ilyen a hangod.

Eszembe jut, ahogy az imént a nevét nyögve élveztem a saját markomba.

- Ugye? – vigyorog rám – Kinek kell vokóder. Tök jó ez a ruha, csak olyan rövid hogy folyton felcsúszott.

Láttam, Nervo, a combod látványától vadultam meg teljesen.

- Ja, kellemetlen lehetett – motyogom.

Iszonyúan szégyellem magam. Olyan vagyok, mint egy állat.  

- Megoldottam – áll fel már teljes menetfelszerelésben.

Kifelé menet még megszorítja a kezem, rajtam pedig végigvág a hideg. Ne nyúlj hozzám, mert meg akarlak érinteni én is. Ne nehezítsd meg! Azt hiszem, lassan ki kell vennem egy kis szabit, mert nem akarok jégakkuval a gatyámban járni.

***

Fél órája kever, finoman ringatózik a zene ütemére, én pedig a színpad oldalát támasztom, figyelem. Minden mozdulata beleég a retinámba, minden apró rezdülését megjegyzem. Ahogy a karját a magasba emeli, ahogy forgatja a csípõjét.

Egy pillanatra elmélázok, a szemeim lehunyva képzelem, hogy ez nekem szól, nekem üzen. A képzeletem azonban hangos dördülés moraja zúzza össze. Megremegek, majd kinyitom a szemeim. Elfehéredek. Nervo nyögve esik a földre, a tömeg egy emberként sikít fel. Azonnal kivágódok a sötétbõl, úgy vetõdök Nervo elé, nehogy újabb lövés érje. Mi történt??

Látom, ahogy a vére az oldalából spriccel, lassan beborítja a színpad talapzatát.

- M-M-Mordred! – nyögi.

- Itt vagyok, nincs semmi baj! – kiabálom túl a tömeget.

Lassan alá nyúlnék, ám ahogy megmozdítom, hangosan nyögve kap az oldala felé. A szemei megtelnek könnyel, én pedig teljesen lefagyok.

- Nervo! Muszáj! – szorítom meg a kezét.

- Kérlek ne! – rebegi. – Fáj! Fáj!

Sokkot kapott, kerek szemekkel remeg csak. Összeszorítom a fogaim, nem törõdve a fájdalmas kiáltásával, és felemelem.

- Tudom, tudom, ne haragudj! – beszélek hozzá.

Felkészítettek erre is, de nem gondoltam volna, hogy az elméleti tudásnak valaha hasznát fogom venni.

- Leviszlek innen, jó? Nincs semmi baj, mindjárt jön egy orvos, és ellát, oké? – darálom a szavakat.

Azt mondják, beszélnem kell hozzá, hogy némileg tudatánál tartsam.

- Mondj valamit, Nervo, gyerünk! Mondd ki a nevem!

Nem válaszol, csak mered maga elé, mintha nem is ezen a földön járna.

- Gyerünk, Nervo, mondd ki szépen a nevem!

Most sem felel, engem pedig kiráz a hideg, ahogy érzem, a vére teljesen beteríti a hasam.

- Kérlek, maradj velem! – hajolok hozzá.

A mentõ pár percen belül megérkezik, addigra már kivittük õt hátul, és elszorítottuk a sebét is. Csak súrolta a golyó, mégis pokolian vérzik. Mi a franc tart ennyi ideig?!

Betolják a mentõbe, majd engem is szemügyre vesznek.

- Megsérült? – kérdi az egyik mentõs.

- Nem! – ripakodok rá, mire hátra is hõköl.

Lenézek magamra, csurom vér a ruhám… hát persze, ezért kérdezte. Nem törõdve semmivel, felpattanok a kocsira, és Nervo kezét fogva száguldunk a kórház felé. Párszor úgy tûnik, mintha magához térne, ám a teste inkább megóvja a fájdalomtól.

A kórházban azonnal elviszik a mûtõbe, engem pedig a kinti folyosóra számûznek. Ha tehetném, még az operációban is segítenék, de nem lehet. Fél órát ücsörgök teljes tudatlanságban, mikor zajt hallok. Felkapom a fejem, majd fel is pattanok ültõmbõl. Egy tolható ágyon hozzák Nervot, a fején még ott a zöld sapka, amit az operációkkor használnak.

- Ön a hozzátartozója? – lép hozzám az orvos még a mûtéti ruhájában.

- Nem, de én vagyok vele a legtöbbet – rázom meg a fejem.

Legszívesebben megragadnám a vállait, és aggid cibálnám, amíg ki nem nyögi, amit akarok.

- Szeretném tájékoztatni az állapotáról – sóhajt fel.

- Igen? Súlyos? – hajolok közelebb.

- Nem, szerencsére nem – rázza meg a fejét.

Hatalmas hegy omlik le a szívemrõl.

- A golyó csupán súrolta az oldalát. Sajnálatosan egy olyan érhálózatot szakított fel, ami rendkívül vérzékeny, ha megsérül, ezért sok vért vesztett. Az operáció során pótoltuk, a sebet pedig összevarrtuk. Reményeink szerint, amint összeforr a seb, látszani sem fog.

A homlokom fogva süllyedek a székembe, majd dõlök hátra. Beleszédülök a megkönnyebbülésbe. Már azt hittem… azt hittem…

- Ne aggódjon, nemsoká fel fog ébredni az altatásból – markol a vállamra.

- Köszönöm – paskolom meg az orvos karját.

Mosolyogva megszorít, majd sarkon fordul, és a maszkját leoldva elsétál. A nõvérek még ki-be járnak Nervohoz, majd egy takaros kisasszony sétál ki elém.

- Szeretne hozzá bemenni? – kérdi.

- Igen, nagyon! – bólogatok.

- Menjen csak – hagyja nyitva az ajtót. – Ha szükség van valamire, nyomja meg a nõvérhívót!

- Rendben, köszönöm! – bólogatok, majd remegõ lábakkal sétálok Nervohoz.

Még alszik, ezért az ágya melletti székre csüccsenek. Falfehér, nem csoda, amúgy sem egy karamell árnyalatú. Lassan megfogom a kezét, majd lehajolok, és a kézfejére csókolok.

- Úgy megijesztettél – suttogom.

Hosszú percekig simogatom a kezét, a karját, az arcát. Egy nedves zsebkendõvel törlöm le az arcáról az elkenõdött sminket. Beharapom a szám, ám erõt veszek magamon, majd az arcához hajolok. Lassan egy puha puszit nyomok a járomcsontjára, majd visszaülök a helyemre.

Nemsoká nyöszörögni kezd, majd mocorogni. Felkapom a fejem, majd fel is állok.

- Nervo? – hajolok kicsit fölé.

- M-Mord…

- Most jó lesz a Dock is – fogom meg a kezét.

- D-Dock – leheli alig hallhatóan.

- Itt vagyok, ne aggódj, nincs baj!

- Hol…

- Kórházban. Valaki rád lõtt. Annyira sajnálom, vigyáznom kellett volna rád!

Az ujjait lassan az enyéim köré fonja, kábán pislog rám.

- Pihenj most, jó? Mindent megbeszélünk – bólogatok.

- Véres… a ruhád… véres – néz le a fehér… valaha fehér ingemre.

- A sebedbõl ömlött, mikor felemeltelek – simítok el egy tincset a homlokából.

- Jól vagy? – szusszantja laposakat pislogva.

- Igen, teljesen – hajolok hozzá, majd a homlokom az övének döntöm.

Elégedetten felszusszan, majd a szemeit lehunyva az arcomhoz fúrja az övét. Simogatom a kezét még, majd lassan elhúzódom, mikor észreveszem, hogy visszaaludt. Megérkezik Dave, lihegve ront be a kórterembe, ám inkább kiterelem a folyosóra.

- Mit mondott az orvos? Mi ez a sok vér? – sipákol.

- Nincs baj, az orvosok rendbe hozták.

Töredelmesen elmondok mindent, amit az orvostól hallottam. A kezdeti sápadtsága fokozatosan tûnik el, majd megkönnyebbülten felsóhajt.

- Hála az égnek!

Egyetértõen bólintok, majd elnézek a kórterme felé.

- Most majd nyilatkozhatok a sajtónak!

Meglepve pillantok felé.

- A kurva biztonsági õrök is… hogy nem szúrtak ki egy fegyvert?! Rosszabbul is elsülhetett volna.

Ez igaz, de attól még lehetnének empatikusabbak.

- Nem kéne szólni a szüleinek? – kérdem.

Idegesen kapja felém a tekintetét.

- Te csak törõdj a saját dolgoddal! Tudtommal azt sem végezted rendesen!

- Tessék? – képedek el.

- Azért fizetlek, hogy megvédd. Ha kell, ugorj az elé a kurva golyó elé!

- De… - kezdenék ellenkezni, ám belém fojtja a szót.

- Ki kéne, rúgjalak. A picsába! – morogva túr a hajába.

Egyre jobban felbasz, mégis honnan tudtam volna?!

- Remélem, hamar talpra áll, mert le kell forgatni az új klipet, és a lemezzel is vannak teendõk – fröcsögi.

Valahol itt telik be a pohár, minden tehetetlen dühöm rázúdul. A ruhája nyakánál fogva kenem fel a falra, majd hajolok a képébe.

- Neki pihenésre van szüksége, nem pedig pörgésre!

Döbbenten bámul rám, majd húzza össze a szemeit.

- Eressz el, vagy megbánod – sziszegi.

- Nem érdekel, az a dolgom, hogy megvédjem õt, hát megteszem – mordulok rá.

Nem szól, csupán a karomra markol fenyegetõn. Ahogy kicsit csitul az indulatom, leteszem õt, majd szó nélkül vonulok vissza Nervohoz. Nem tér vissza, szerintem megijedt… meggondolatlan voltam, remélem, nem fog emiatt kirúgni.

***

- Mordred – hallok halk suttogást.

Morogva emelem fel a fejem, a nyakam rohadtul fáj. A széken aludtam el, a fejem hátranyaklott, de… de végig fogtam Nervo kezét.

- Jó reggelt – mosolyog rám még mindig sápadtan.

- Szia – szusszanok fel, majd rendesen felülök.

Még mindig a véres gönc van rajtam, jó lenne levetni.

- Hogy aludtál? – kérdi.

Látom rajt, hogy jobban van. Ennek örülök.

- Ritka szarul – törlöm végig a nyúzott képem. – És te?

- Mint akit lelõttek – sóhajt fel.

Egyszerre kuncogunk, ahogy leesik a dolog. Nervo viszont az elsõ rándulás után felszisszen.

- Óvatosan – hajolok felé. – Hogy érzed magad?

- Nem túl jól. Mostanában nem újdonság – dörzsöli meg a szemeit.

- Most pihenni fogsz – simogatom meg a kezét.

- Hála neked – szorít a karomra.

Mosolyogva bámulok rá. Az életem is odaadtam volna abban a pillanatban.

- Köszönöm – leheli.

- Nem mondom, hogy máskor is… de rám számíthatsz – bólintok egy nagyot.

Szélesen mosolyog, majd a tekintete a ruhámra siklik.

- Át kéne öltöznöd – javasolja.

- Ühüm. Visszamegyek a hotelbe, hozok neked is ruhát, jó? Ne feküdj itt pucéran – állok fel.

Döbbenten kapja a fejét a felsõtestére, majd lepillant a takaró alá. Vörösen mered rám.

- Nyugi, nem lestelek meg.

Kicsit feljebb húzza a mellkasán a takarót, én pedig a hajamba túrva kifelé indulok.

- Hozzak neked valamit? – fordulok felé az ajtóban.

- Nem kérek – dünnyögi.

- Valamit azért hozok – sóhajtok fel.

Kisétálok a folyosóra, majd a hotel felé veszem az irányt. Sietni szeretnék, ezért lerövidítem az utat. Bevágok az egyik mellékutcába, mikor feltûnik, hogy két faszi is követ. Áh, biztos beképzelem, max leverem õket, ha nagyon akadékoskodni akarnak. Épp elhaladok az egyik konténer elõtt, mikor az utca végén megjelenik még két férfi. Felém indulnak, megtorpanok. Fém csillan a kezükben, egy kurva nagy vascsõ. Mi a fasz?!

- Hé, Winnetou! Ideje lenne visszatakarodni a fajtádhoz! – kiált rám hátulról az egyik.

Megfordulok, mert kurva közelrõl hallom a hangját. Irdatlan nagyot csattan a csõ, ahogy az arcomnak csapódik, nekiesek a mellettem lévõ konténernek. A fülem zúg, alig látok, csupán pár elmosódott alakot tudok kivenni a környezetembõl. Érzem, ahogy a kezemre taposnak, majd újból az arcomat éri a csapás. A földre zuhanok, a fejemre taposnak. Topam puffanással csapódnak rajtam a csövek, a fejem takarom csak. Nem bírok mozdulni. Felöklendezem az epém, mikor gyomorszájon rúgnak. Remegve, nyöszörögve próbálok mozdulni. Mindenem olyan nehéz, olyan tompa. Valaki… segítsen…

Bólintok, majd egyet kiveszek a zacskóból, és felé nyújtom. Nyöszörögve tápászkodik fel, majd veszi el tõlem. Remeg a keze, nem csodálom, amennyit ivott.

- Köszönöm – suttogja, majd enni kezd.

A színén látom, hogy baj van. Kellett ez neki… ostoba kölyök.

Felkapom a fejem, mikor a megcsörrenõ mobil egy hangos csattanás után elhallgat. A falhoz vágta, nem teketóriázott. Uhh… remélem, összetört, és vehet egy újat. A fejét szorítja, a poharat pedig olyan erõsen markolja, hogy menten összetörik.

- Köszönöm, hogy hazahoztál – hálálkodik.

Ch, felesleges. Ez a munkám. Ezért fizetnek… Ezért vagyok itt. Se!

- Nem kicsit vetetted el a sulykot – bukik ki belõlem.

Szívem szerint ordítanék, és nem azért, mert megbántott, mert úgy viselkedett velem, mint a kutyájával, mert megalázott, mert nem hagyott pihenni, mert idegesítõ volt. Hanem… mert összezúzta azt az aprócska esélyt is, ami… Mindegy.

Leülünk filmezni, de kb. semmi kedvem vele lenni. Irritál a közelsége, eszembe jut a srác, akinek az ajkain csüngött, és olyan harag uralkodik el rajtam, hogy legszívesebben széttörnék valamit. Kurvára elegem van…

Hirtelen fulladozni kezd, a takaró is a nyaka köré tekeredett, vadul kapálózik. Mi a csudát csinál? Mi a baj??

- Ébredj! – szabadítom ki a takaró fogságából.

- Rosszul vagyok – sóhajt fel, miután magához tért. - Ne haragudj… nem tudom mi csináltam, biztos fasz voltam, de ne haragudj! Nem direkt volt… - nyöszörgi.

Teljesen elképedek.

- Én… - kezdeném, de a torkomra forr a szó, ahogy a szemeibe nézek.

- Olyan rossz, hogy messze vagy – nyüsszen újból.

Megkövülten figyelem, el sem akarom hinni, hogy ez velem történt meg. Mi a franc?? Bocsánatot kért? Ah… biztos, hogy a láza miatt.

Morogva fektetem le, majd iszkolok a fürdõbe borogatásért. Sietve ellátom, mert nagyon meleg a teste. Fasza, kapjon még pánikrohamot, és kitépem az összes hajam.

Hosszan ülök mellette, majd inkább úgy döntök, hogy leülök a tévé elé. Elõkapom a telefonom, majd hosszú üzenetet írok a tesóimnak. Mindig örülök, ha õk is válaszolnak, még ha olyan pitiáner baromságokat is mesélnek, mint a hatékony sminklemosás. Élvezem, hogy szeretnek.

Nem tudok másra gondolni, csak a szavaira. Olyan rossz, hogy messze vagy. Mit akart ezzel? Ha nem láttam volna, amit mûvelt, azt hinném, hogy… És biztos, hogy megölelném… megcsókolnám. Élvezném a közelségét.

- Mordred? – hallom meg a hangját.

A szívem nagyot dobban, a rekedt hangjától megijedek.

- Felkeltél? – telepszem mellé, majd megfogom a homlokát.– De legalább a lázad lement.

- Talán összeszedem valamit – mosolyog rám.

Erõsen kétlem, ez valami más.

Látom, hogy hezitál, valamit mondani akar, de csak a karját vakarja. Nem firtatom, biztosan nem fontos.

- Haragszol még? – kérdi hirtelen.

Meglep a kérdés, nem tudtam, hogy feltûnt, azt pedig pláne, hogy érdekli is. Jaj, Nervo, hogy tudnék?

- Nem.

Boldogan nyikkan fel, de elcsuklik a hangja, majd átöleli a derekam. A mellkasomba fúrja az arcát, ám épp csak pár pillanatig érezhetem magamon a karjait. Olyan jó érzés, mindenem belebizsereg, a gyomrom dió méretûre szûkül. Itt égek el, vagy elolvadok, nem tudom.

 - Megyek és… letusolok – nyögi. – Biztos teljesen leizzadtam... köszi amúgy.

Nagyot nyelek, majd bólintok egyet. Ne, ne engedj el, szoríts még! Csak egy kicsit, kérlek…

- Persze, menj csak – bólogatok.

- Sietek – mosolyog rám, majd eltûnik a fürdõben.

Leroskadok az ágyamra, majd elnyúlok rajt. Ez embertelen. És már nem csak a dugás hiányom miatt az. Megint meg akarom ölelni, csak úgy. Minden hátsószándéktól mentesen. Cirógatnám a hátát, ölelném, nem engedném, hogy még egyszer ilyen rosszul legyen. Nem…

- Te is szeretnél zuhanyozni? – lép ki az ajtón, észre sem vettem, hogy ennyire elméláztam.

- Nem, majd ha visszajöttem – rázom meg a fejem.

- Hová mész? – kérdi meglepetten, elhúzza az arca elõl a puha törölközõt.

- Csak gondoltam, futok egyet. Bár nincs sok kedvem – sóhajtok.

- Akkor miért nem sétálunk? – ül az ágyam szélére.

- Így? – vonom fel a szemöldököm.

- Hogy? – kérdi meglepetten.

- Elég rossz bõrben vagy.

- Kialudtam kicsit. Jót tesz a friss levegõ – mosolyog rám.

Már amennyire friss tud ez lenni.

- Biztos vagy benne?

- Teljesen – feleli.

Bólintok, majd a bõröndömhöz lépek, hogy kicibáljak valami értelmes holmit. Egy fos zöld felsõt rántok ki a gatyáim alól, meg egy sima farmert. Nincs kedvem válogatni. Belebújok, majd Nervohoz lépek.

- Rendbe hozom magam – sóhajtja a hajába túrva.

- Majd én megcsinálom, jó? – fogom meg a karját.

Csodálkozva pillant rám.

- Te? – hajol kicsit elõre.

- Aha. Jól értek hozzá – bólintok nagyot.

- Háááát… oké, erre kíváncsi leszek – mosolyog fáradtan.

- Gyere! – ragadom meg a kezét, majd húzom a bõröndömhöz.

Az ágyamra ültetem, majd elõhalászom a kedvenc pulcsim. Szürke, lilán virít rajta a Keep calm and have wild sex felirat. Mosolyogva húzom a kapucnit az arcába, majd a sminkasztalához sétálok, és elveszek egy bogárszemcsit az állványáról. Visszalépdelek hozzá, majd felteszem az orrára. Szélesen elvigyorodok.

- Perfekt! – formázok o betût a mutató- és hüvelykujjamból.

- Profi sminkes vagy – kuncog egyet, majd megigazgatja a szemüvegét.

- Szerintem is. Na, gyere! – nyújtom a kezem.

Megfogja, majd kisétálunk a folyosóra. A liftben belerakok egy ruhapántot a hajamba, unom már, hogy folyton fel van gumizva. Zsebre dugom a kezeim, majd lenézek rá. A csuklója az arca elõtt, az orrát a pulcsim ujjába nyomja. Elvigyorodok rajta, majd a lift ajtajára pillantok.

Odakint órákon át sétálunk, tök természetes, hogy Nervo a karomba csimpaszkodik. Mosolyogva nézelõdök, mesélünk közben egymásnak. Már egyáltalán nem érzem a nyomasztó ürességet a mellkasomban. Megint feltámadt a remény, hogy talán… egy kicsit.

- Hé, Docky! – kiáltanak a hátunk mögött.

Csodálkozva kapom hátra a fejem, majd szélesen elvigyorodok. Az egyik otthoni pajtim, William közelít felém. Hasonló testfelépítésû, mint én, talán pár centivel alacsonyabb csak. Ja, és fehér…

- Te mi a francot csinálsz itt? – fog velem kezet.

- Dolgozok – vonok vállat, majd kezet rázok vele.

Mosolyogva pillantok le Nervora, aki meg a barátom mustrálja.

- Õ Barbara – használom a zseniális alteregót, ha már így ki lett találva.

- Nagyon örvendek – mosolyog rá Will.

Talpig úriember, még azt is megvárja, hogy elõször Nervo nyújtson neki kezet.

- Hello – mosolyog rá.

- Együtt? – mutat mindkettõnkre.

- Igen! – vágja rá Nervo.

Mosolyogva megyek bele a játékba, imádom!

- Hamar sikerült – csodálkozik el.

- Ez van – rántom meg ismét a vállam.

- Remélem, bemutat majd az anyukájának is – vigyorog Nervora.

- Én is – dõl nekem Nervo.

- Nagyon hiányol. Jó lenne, ha írnál neki – pillant rám Will.

- Nincs túl sok idõm – húzom el a szám.

- Apád miatt nincs? – hajol kicsit közelebb.

Nem válaszolok elõször, a földre pillantok, majd megrázom a fejem.

- Azért jöttél, hogy megkeress?

- Faszt, a húgom esküvõje lesz. Én leszek a tanúja – dülleszti ki a mellkasát.

- Akkor kicsit barnulhatnál, hogy jól fess a képeken – vigyorgok rá sunyin.

A húga szerintem meghalna szoli nélkül, és mindig rohadt viccesen festenek egymás mellett, mikor fotózkodnak.

- Te is. Tiszta sápadt vagy – vigyorog rám vissza hasonlóan.

- Még meggondolom, mennyire akarok díszbuzi lenni – bólogatok.

- Miért, még nem vagy? – tátja el a száját.

Nervo halkan kuncogva fonódik teljesen a karom köré, én pedig fintorogva szegem le az állam.

- Bocs, túl magas volt – nevet fel Will, majd lepillant álBarbarára. – Beszéld rá, hogy ne legyen fasz, és hívja fel a szüleit!

- Óh, rá fogom – bólogat.

- Helyes, valakinek észhez kell térítenie. Most viszont mennem kell, ott hagytam Blaire-t a kozmetikusnál.

- Akkor futás, csak addig védtelen, míg szárad a lakkja.

- Nagyon elmés – fintorog rám, majd vigyorogva kezet fogunk.

Nervonak is nyújtja a kezét.

- Téged pedig kifaggatlak még, kishölgy, de most nagyon sietek – hajol le hozzá.

- Ó, rendben – bólogat mosolyogva Nervo.

Int még búcsúzóul, majd elsétál. Még nézem kicsit a hátát, aztán lepillantok Nervora.

- Docky – vigyorog fel rám.

- Így hívnak otthon – bólogatok mosolyogva.

- Hát ez nagyon édes – löki meg a combom a csípõjével.

- Rettentõen.

- A Dock cukibb – emeli fel a napszemüvegét, majd kacsint rám.

A fejem rázom, majd a hotel felé fordulok.

- Gyere, menjünk vissza – intek a fejemmel.

- Jó, de elõtte együnk egy fagyit. Úgy megenném – szusszan a karomra.

- Együnk… meghívlak – indulok a park hátsó része felé.

***

Örülök, hogy Nervo sokkal jobban van. Sajnos pihenni nem sok ideje maradt, máris belevetette magát a munkába. Egy hét múlva lesz egy kisebb koncertje, arra készül. Nem zavarom, általában a stúdió elõtt ücsörgök, vagy beszélgetek bent vele, ha szünete van.

Mivel látom rajta, hogy kicsit nyúzott, úgy döntök, hogy magammal viszem az uszodába. Már az elején kijelentette, hogy márpedig õ biztosan nem fog úszni, de ki tudja. Hátha kedvet kap.

- Gyere! – intek neki, de meg se moccan.

Fintorogva húzza fel a lábait, közben belebújt a pólómba. Felhúzott lábakkal csücsül a medence szélén, lassan belelógatja a lábát a vízbe. Spiccel locsolgatja a vizet a lábfejérõl, én pedig a fejem rázom.

- Hát jó – vonok vállat, majd beugrok a vízbe.

Lenyomok jó pár hosszt, csak akkor állok meg, mikor már elviselhetetlennek érzem a fájdalmat a karomban. Nervo még mindig ott ül, a karját vakarja. Jól áll rajta a pólóm. Furcsa mód… tetszik, hogy a cuccaim hordja.

- Nem fáradtál el? – kérdi mosolyogva.

- Deh – lihegem, majd a peremhez úszok.

Mosolyogva nyomja meg a lábujjával a mellkasom, majd néz végig rajtam.

- Hé… mondani szeretnék valamit – támaszkodok ki a peremre, a karjaim közt a két combja.

Felvonja a szemöldökét.

- Micsodát? – hajol le hozzám.

Kicsit kiemelkedek a vízbõl, majd azzal a lendülettel ölelem magamhoz, és rántom be a vízbe. Nagy csobbanással merül alá, majd fuldokolva jön fel a felszínre. Erre nem számított.

- Mordred! – visszhangzik a hangjától az uszoda.

- Igen? – vigyorgok rá.

A víz alatt a derekamnak feszíti a combjait, majd a vállaimra markol. Kuncogva ölelem át a derekát, majd rúgom el magunkat a medence szélétõl, hogy esélye se legyen menekülni.

- Most itt maradsz – suttogom.

Durcás arccal méreget, majd lassan enyhülni kezd a dühe. Azon kapom magam, hogy percekig csak bámuljuk egymást. Sosem akarom, hogy elmúljon.