Némán meredünk egymásra, ahogy a ruhát felé nyújtom, õ az arcomat pásztázza, bár nem tudom mit kereshet rajta. Talán furcsa neki, hogy izzanak a szemeim.

Végül gyorsan kinyúl és kikapja a kezembõl a ruhát, majd az arcához emeli és megszaglássza. Picit elmosolyodom, ahogy körbeforgatja a világosszürke anyagot, mindenhol megszagolja pedig teljesen tiszta.

Magára húzza a ruhát, szórakozottan figyelem, ahogy az enyémre pillantva köti meg az anyagot, majd miután készen van az ennivalóra pillant.

Nem tudhatom, hogy ott ahonnan jött mit esznek, de ezek itt különbözõ gyökérfélék, amit termesztünk és egy édes zselés plazmaszerû anyag ami nagyon tápláló, finom és tele van vitaminokkal.

Bizalmatlanul néz a tányérra, majd miután felmérte ismét rám tekint.

Mond valamit, de nem értem.

- Ez így nem lesz jó. Nyugodj meg, senki sem fog bántani. – nyugodt hangon beszélek, hátha legalább a hangsúlyt felfogja, de nem úgy tûnik, mint aki foglalkozna ezzel, mert ismét mond valamit.

- Ha tudnám legalább, hogy melyik bolygóról jöttél, akkor könnyebb lenne, de így rengeteg a lehetõség. – mondom, bár úgy sem érti. Magában az is furcsa, hogy a Lumior naprendszerben találtuk.

Összevont szemöldökkel figyelem a kiejtést, mert valahonnan még mindig ismerõs, de nem tudok rájönni honnan.

Ismét megszólal, nem értem, de ahogy a tányér felé bök, gondolom az étellel kapcsolatban kérdezhet valamit. Felé intek, hogy egyen, de õ is odapillant, és nem nyúl érte.

Egy furcsa hanglejtésben szólal meg, összeszorított ajkakkal bök ismét a tálra. Az arca kérlelhetetlen, haragos, de a szemeiben tartózkodást látok.

Talán attól tart beletettünk valamit? Több napig itt feküdt, ha bármi ártó szándékunk lett volna már megtehettük volna.

Nem tudom mit akar ezzel a mutogatással és láthatóan õ is megunja a helyzetet, mert közelebb lép. A kezébe fog egy darabot az egyik zöld édesgyökérbõl és az ajkaimhoz nyomja. Most már értem: azt akarja, hogy megkóstoljam, hogy nincs-e benne semmi. Halvány mosollyal nézek a szép arcra. Még jó, hogy kiküldtem Varist, mert ettõl a merszségtõl máris pánikba esve hívta volna az õröket. Én viszont tudom, hogy nem akar bántani. Egyszerû megérzés, de tudom.

Elfogadom az étel, megrágom és lenyelem.

- Látod? Nincs benne semmi, fogyaszd el nyugodtan.

Az idegen is a telt ajkai közé vesz egy darabot és nagyon lassan megrágja majd lenyeli.

Egy picit vár és miután nem történik semmi az ágyra ülve esik neki az egész tálnak, de olyan gyorsan, hogy attól tartok megakad a torkán. A szemeit közben végig rajtam tartja és én is rajta. Annyira szép, hogy nehéz másfelé néznem. A haja egyszerûen gyönyörû és a szemei is. Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon honnan származhat.

Oldalról magamhoz húzok egy széket és helyet foglalok, mert még biztosan itt leszek egy ideig. És ha már úgy is itt vagyok tehetek egy próbát, hátha van olyan nyelv, amit mindketten ismerünk.

Kipróbálok több nyelvet is, jelentéktelen dolgokat mondva, de nem reagál, míg végül egy nagyon régen nem használt nyelven szólok és ekkor felkapja a fejét.

Lassan ismétlem újra, homlokráncolva figyel, mintha gondolkodna. Hirtelen rám mutat, majd lelkesen csillogó szemekkel még tapsol is egyet. Ezek szerint érti ezt a nyelvet, pedig azt hittem már senki sem beszéli. Ez a Lumior naprendszerbõl származik, egy olyan bolygón beszélték egykor, ami már kihalt. Elpusztította egy idegen faj, akik nagyon hasonlóak voltak hozzánk, de valamiben mégis különböztek: közöttük éltek nõi egyedek is.

- Ki… te…?

Valamennyire megkönnyebbülés, hogy végre érthetõ szavakat hallok, bár elég nehézkesen nyögte ki õket.

– Elis… - mutat magára, majd felém - …te?

Hm… most erre mit mondjak neki? A nevemen senki nem szólíthat míg uralkodó vagyok, de… õ nem az én alattvalóm. Tehát…

- Crator. – mondom ki könnyedén, mégis olyan furcsán hangzik, mert régen nem hallottam.

Értetlen tekintettel néz, ismét kényszert érzek a mosolygásra, mintha furcsán izgatott lennék. Talán, mert idegen és kíváncsi vagyok. És persze többet akarok tudni róla is.

- Hol?

A rövidszavas kérdéseibõl arra következtetek, hogy vagy nem beszéli teljesen ezt a nyelvet, vagy nehezen tudja kifejezni vele, hogy mit szeretne.

- Most a Merui naprendszerben vagyunk, tegnap éjjel hagytuk el a Lumiort, ahol az ûrben lebegve találtunk.

Nem tudom megértette-e, de azután egy egyértelmû mozdulatot tesz, ami azt jelenti folytassam.

- Te most Valoniyaban vagy, a patrotisok lebegõ birodalmában. Már nem tudunk hazavinni téged, míg legközelebb arra nem járunk, de itt szívesen látunk, vendégként és nem ellenségként. – abbahagyom, mert még mindig nem tudom mennyit ért

Elkerekednek a szemei és mereven bámul rám egy pillanatig, majd a saját nyelvén kiált valamit amit szintén nem értek. Most mi a baj?

- Nem értem amit mondtál. – megrázom a fejem, de még mindig úgy mered rám, mint valami furcsa dologra.

- Te… - nyögi ki - … patrotis?

- Igen. – biccentek is mellé, bár gyanítom ezt a szót érti.

- Hallottál már a népemrõl? Tudod kik vagyunk? – kérdezem lassan, de ismét csak a patrotis szót suttogja.

Sóhajtva állok fel a helyemrõl, nem tudom mit tegyek hisz így nem tudok beszélni vele. Megtanulhatná azt a nyelvet teljesen is, de az õ fajának mennyi idõbe telik a tanulás? Mennyire intelligens lény õ?

- Mi nem bántunk – mondom lassan és közben oda mutatok a fejemen ahol neki van a sérülése, majd õrá – Meggyógyítunk.

- Gyógyít… te gyógyító? – kérdezi aztán, ahogy még jobban körbekémlel a szobában. Itt fõleg ágyak vannak és finoman faragott márványtárolók, de a technológiai felszerelés, ami egy súlyos beteghez kellhet, nem itt van, mert mindent magukkal tudnak hozni.

De a kérdése… - Nem. – válaszolom, bár még nem szeretném, ha megtudná ki vagyok. Megjósolhatatlan, hogy hogyan viselkedne és szeretnék most csak egyszerûen kommunikálni vele.

- Honnan jöttél? – kérdezem, de a szemöldökét ráncolja. Egyszerûbben… hogy is mondjam, hogy… - A te otthonod?

Na, most már úgy tûnik megértette, de nem válaszol rögtön. Mintha gondolkodna, de akkor sem változik semmi, ha elmondja. Csupán kíváncsi vagyok, mert ott ahol találtuk, elméletileg nem élhetne ilyen faj.

- Én otthonom Celestia. – válaszolja végül és árgus szemekkel figyel, mintha azt várná, hogyan reagálok, de még nem hallottam ezt a nevet.

- Celestia? – bólint – Lumior? – csak hogy biztos legyen, de ismét bólint.

- Nem ismerem. – ingatom meg a fejem, értetlenséget mutatva megvonom a vállam, hátha így megérti, hogy nem hallotta még errõl a helyrõl. Viszont alig várom, hogy megismertessen az otthonával. Ha ott ilyen gyönyörû férfiak vannak mint õ, akkor örömmel hallanék róla. És egyébként is mindenrõl. Valószínûleg elég fejlett technológiával rendelkeznek, ha kifejlesztettek egy ûrutazó gépezetet és volt olyan öltözete is, amiben a holdakra léphet.

Még valamire azonban kíváncsi lennék. A teste erõs. A mellkasán is lehetett látni a szálkás, szépen sorakozó izmokat tehát õ sem lehet egy hétköznapi személy, különben nem is lett volna az ûrben.

- Te… gyógyító? – próbálkozok elõször inkább könnyû szavakkal. Ezt az elõbb is értette, így megrázza a fejét. Gondoltam.

Mond valamit a saját nyelvén, de nyilván már rájött, hogy nem értem így gyorsan körülnéz és megállapodik a tekintete a tõrön, amit az asztalra helyeztem.

Rámutat és újra egy dobó mozdulatot tesz.

- Harcos. – mondom lassan. Látom, hogy elgondolkodik egy pillanatra majd lassan bólint.

- Harcos. – bólint, majd a kezével tesz egy olyan mozdulatot, mintha a körülötte lévõre mutatna – Én… hol?

- Valoniya. – válaszolom röviden.

- Lumior? – kérdezi, homlokráncolva

- Tovább… Merui.

Elkerekednek a szemei, nem tudom, hogy a döbbenettõl, vagy a félelemtõl-e. Vagy hogy megértette-e mit jelent ez, de ezzel a hiányos nyelvtudása miatt nem tudom megértetni vele, amit szeretnék. Meg kellene próbálnunk megtanítani, a Fellegvár egyik szobájában vannak olyan adathordozók, amikben megtalálható az általunk ismert nyelvek összes szava. Én is megtanulhatnám az övét, de errõl nincsenek forrásaink, így nem menne.

Ahhoz viszont el kellene hagynia az ispotályt és velem jönnie.

- Fáj? – kérdezem a fejére mutatva. A gyógyítók kitisztították, de nem adtak be neki semmilyen gyógyító keveréket, mert nem tudták, hogyan reagálna rá a szervezete. Még elemzik a vérét.

Az idegen, Elis, a fejéthez nyúl és megtapogatja, majd nemet int.

- Te jól vagy? – más sérülése nem volt.

- Jól…

- Varis! – kiáltok ki a gyógyítónak, aki kisvártatva meg is jelenik. – A folyosóról menjen el mindenki. Az idegent a Fellegvárba viszem.

- Ahogy kívánod, uralkodóm! – ellenkezne, de nem teszi, csupán a tekintetében látom.

Hallgatom ahogy a folyosón elhalnak a neszek, majd az erõmmel kinyitom az ajtót és elindulok felé, de a bejáratban megállok és visszanézek.

- Elis… - szólok lágy hangon, hogy tudja nem bántom - … gyere.

Intek is felé, ha esetleg a szót nem értené. Bizalmatlanul méreget, a szoba másik végében az ajtóig megy, de nem közelít. Kint már nincs senki, így csak az ispotály bejáratánál lesz két õr, egy rövid út a városban, majd a Fellegvár, ahol csak szolgálót vannak.

Mindig érdekelt, hogy miben különböznek tõlünk az egyes fajok, akik olyan helyen is meg tudnak élni, ahol mi nem lennénk képesek. A nagyobb tudás érdekében elég sok információt összegyûjtünk bárhol is járunk, ugyanakkor sosem háborgatjuk más népek otthonát. Ahol nincs békés fogadtatás oda nem is utazunk, nem lenne értelme.

Erõsek vagyunk, nem csak a harcosaink, hanem minden patrotis, de nem akarunk háborút kezdeni. Az élet értékesebb annál, sem mint értelmetlen harcokra pazarolni, értelmetlen célokért. Számunkra mindent megad ez a birodalom, amit sehol máshol nem kapnánk meg: biztonság, védelem és otthon.

Ameddig egy is él közülünk, ez a birodalom fenn fog maradni, a szellemi energiánk nem hagyná elpusztulni.

Talán mi ebben különbözünk leginkább más fajoktól. Sok egyedet megvizsgáltak már a gyógyítóink, de a mi fajunk jelentõsen nagyobb részét használja ki az agyi aktivitásának. A földi emberek megdöbbentõen kis százalékát használják, egyes fajok többet, de mi több mint a felét. Ennek következtében nagyon gyorsan tanulunk, a legkülönlegesebb azonban a szellemi energia, aminek segítségével utazni tudunk a csillagok között, akaratunk szerint mozdíthatunk tárgyakat.

Kortól függetlenül minden patrotis képes utazni. Az ûrben nincs ugyan gravitáció, de a saját szellemi energiánkat használva létrehozunk egy olyan utat, amely sajátos pajzzsal rendelkezik, így egyszerûen kilépünk a birodalomból és egy láthatatlan, megfoghatatlan úton áthaladunk a légüres téren. Más fajnak ez elképzelhetetlen lenne. Tudjuk, hogy a Föld bolygó lakói kifejlesztettek egy olyan gépet, amivel utazni tudnak és ezen kívül még van két bolygó, ahol olyan lények élnek, akiknek nincs szükségük levegõre így egy furcsa szárnyas eszközzel képesek egyik helyrõl a másikra jutni.

Ahány bolygó, csillag és hold, annyi féle faj létezik. És ezek közül még nagyon sokat nem is ismerünk…

Egyik kezemet az ablak melletti fehér márványoszlopra simítom és elgondolkodva nézek kifelé a végtelenbe, mígnem lépések halk nesze üti meg a fülemet. A terem ajtaja magától nyílik ki és elmosolyodom az érkezett láttán.

- Késtél. – mint elég gyakran, ha azért jön, hogy tanítsam.

- Bocsáss meg uralkodóm, de túl magas a Fellegvár. – válaszolja mosolyogva, majd mellém sétál, egy meghajlás után kitekint az ablakon. – Soha nem unod meg nézni?

- Meg lehet ezt unni? – ha valaki ennyire egyedül van, akkor még a néma ûr is társaságnak számít. – Majd megérted te is.

Kiíren, a jövendõbeli uralkodó. Hetvenöt éves lesz éppen, mikor átveszi majd a helyem. Születésétõl fogva tanítom mindarra, amire szüksége lesz, amit tudnia kell, és úgy gondolom, méltó arra, hogy vezetõ legyen. Minden erénye megvan, ami egy jó uralkodóhoz szükséges.

- Mindig ezt mondod! – sóhajtja, hosszú vörös haját hátra simítja.

Gyönyörû férfivá vált el kell ismernem, de sosem tudnék rá úgy nézni. Õ olyan számomra, mint egy tanítvány, vagy mintha a fiam lenne. Mindig is szerettem volna gyermeket, de egy uralkodó számára ez tilos. Egyesek nem érzik annyira a magányt, mert szeretõk hadával veszik körül magukat, de én inkább tartózkodom tõlük. Akaratlanul is szorosabb kapcsolatot alakítanék ki, veszélyeztetve ezzel az öröklési törvényt.

- Szóval? Mit szeretnél ma tanulni? Szólj, ha valamit szükségesnek ítélsz. – szerintem már felkészült arra, hogy hatvan nap múlva uralkodó legyen.

- Menjünk inkább a városba! Jobban kedvelem, mint ezt a termet. – mondja, majd mikor biccentek odébb áll és megvárja, míg elé lépek, õ pedig egy lépéssel utánam halad.

- Sikerült elsajátítanod az emberek nyelvét? – nemrég azt mondta, szeretne néhány új nyelvet megismerni, ami dicséretre méltó.

- Igen uralkodóm, egész jól. Bár nem hiszem, hogy valaha is szükségem lesz rá.

- Az öröklét hosszú idõ. Sosem tudhatod, mit hoz a holnap. – de valóban ritkán haladunk keresztül azon a galaxison, mert a Földön kívül nem sok lakott bolygó van arra felé.

Csendben haladunk tovább, egészen a Fellegvár kapujáig csak néhány szolgálóval találkozunk. A várat nem védik õrök, hisz senki sem akarna megtámadni. Ezért is sétálhatok, vagy éppen sétálhatunk kedvünk szerint a városban, minduntalan megcsodálva azt.

Ez a lebegõ birodalom egyetlen másik földrészhez sem hasonlít. Itt az utak, a talaj és a házak is, mind-mind fehér márványból vannak, hisz az egész lebegõ birodalom egy több milliárd kilométer átmérõjû márványhegységre épült. A legmagasabb hegybõl még nagyon régen a szobrászok, építõk és kõfaragók megalkották a Fellegvárat és az egész gyönyörû birodalmat.

A városban jöttünkre a férfiak mind meghajolnak felénk, jobb kezüket a szívük fölé téve, ami a szeretetük jelképe. Most bárhová nézünk, mindenhol csak felnõtteket látunk, társakat, akik egymást ölelve beszélgetnek, a nagy márványasztaloknál álló árusokat… gyermekek sehol.

Nem is csoda, hisz legutóbb hetvenöt éve voltunk termékenyek így már minden akkor született gyermek felnõtt. A sors fintora, hogy éppen akkor következik be újra ez az áldásos idõszak, mikor Kiíren a helyembe lép. Így már kétezer évig õ sem érezheti egy társ és gyermek kötelékét.

Én viszont nemsokára igen. Persze ha úgy döntök, hogy keresek valakit, akivel megosztom az életem…

- Érzed ezt az illatot? – kérdezem, élvezettel lehunyva a szemem.

- Kinyílott az akhalia. – mélyen magába szívja az édes illatot, mielõtt rám pillant – Honnan származik ez a növény?

- A Penthos-ról. Már régen jártunk arra, talán még meg sem születtél, de az egy nagyon békés nép. Hatalmas erdõkkel borították be az egész földjüket, házaik az óriási fák koronáira épültek… gyönyörû. Remélem te is látni fogod majd egyszer!

Valoniyában nincsenek fák. Mivel az egész birodalom egy márványtömb, föld sem volt, míg ide nem telepítették az õseink. Azóta gyakran visszatérünk arra a helyre, ahonnan ez a nagyon termékeny fekete föld származik, hogy frissel borítsuk be a talajt.

- Ha én leszek az uralkodó, akkor biztosan meglátogatom azt a világot. Szeretném látni milyenek az erdõk, amit már olyan sokan leírtak nekem. – mondja, vágyakozással a hangjában.

- Természetesen láthatod, de ne felejts el, hogy bárhová is mész majd, minden nép annyira fog tisztelni téged, ahogy te tiszteled õket. – a barbár népeken kívül majdnem mindenhol szívélyesen fogadják az idegeneket.

- Igen, tudom. – egy pillanatra elhallgat, majd óvatosan kérdez ismét – Uralkodóm? Mihez kezdesz majd, ha már nem te leszel a vezetõnk?

A hangjából ítélve nem biztos benne, hogy ezt megkérdezheti-e, de nem titok. Végül is…

- Még én magam sem tudom Kiíren. Élek és… talán megosztom ezt az életet valakivel. – örülnék neki, de elég nehéz társat találni egy olyan személynek, aki kétezer évig uralkodó volt. Nem akarom, hogy a társam úgy tekintsen rám, mint a parancsolójára, hisz egyenrangúak leszünk. Õ az enyém és én az övé.

De a vágyam még nem a közeljövõben fog beteljesülne…

- Különös lesz, hogy a neveden kell majd szólítanom. – jegyzi meg halvány mosollyal.

Mióta uralkodó lettem senki nem mondhatta ki a nevemet, de ez nemsokára megváltozik.

- Hidd el Kiíren, számomra is különös lesz. És te sem fogod hallani a sajátod, jó ideig.

- Remélem én is olyan jó uralkodó leszek, mint amilyen te. Nem szeretnék csalódást okozni. – suttogja, hogy csak én halljam, senki más.

- Az sosem fog megtörténni. Nem vagy egyedül, én és az elõdeid mindig itt leszünk, ha tanácsra lesz szükséged és…

Nem fejezem be a mondatot, mert a távolból hallom, hogy valaki engem szólít.

Megállunk és megvárom, míg a szolgáló ideér.

- Uralkodóm! Handor tisztelettel kéri, hogy amennyiben módodban áll csatlakozz hozzájuk a Csarnokban.

A Csarnokban vitatjuk meg a birodalom ügyeit, az alattvalók kérésit és ha bármi gond adódna. - Értem. Köszönöm, mondd meg neki, hogy megyünk. – válaszolom, mire ismét meghajol és távozik.

- Megyünk? – fordul felém meglepetten Kiíren.

- Igen, megyünk. Most már nincs akadálya, hogy belépj a Csarnokba, elvégre felkészültél az uralkodásra. – és büszke is vagyok arra a férfira, akivé lett…

***

A Csarnokban a nyolc hajdani uralkodó áll, akik az érkezésemre várnak. Mind ugyanolyan fiatalok, mint egykor, senki sem mondaná, hogy van amelyikük tizenötezer éves. A kör alakú márványcsarnokban mindegyikükrõl áll egy szobor és most már rólam is, hisz letöltöttem az idõmet.

Kiírent látva elégedettség ül ki az arcukra, hisz beszámoltam már nekik a nagyszerû képességeirõl és tudják, hogy méltó lesz a kinevezésre.

- Uralkodónk, nem sokáig raboljuk az idõd, de hat nap múlva elérjük a Sötét Örvényt. Néhányan jelezték, hogy átkelnének az engedélyeddel. – a hangja bölcsességet sugall, és annak ellenére, hogy háromszor idõsebb nálam, tisztel.

A Sötét Örvény az a hely, amitõl a legtöbben rettegnek. Egyes népek Halálveremnek nevezik, mások Feketelyuknak, van aki Végtelennek, de egy dologban ugyanúgy vélekednek: megöl bármit amit beszippant.

Mi azonban egy teljesen új oldalát látjuk az örvénynek, ugyanis azon átkelve egy lakatlan világba jutunk. Innen hozzuk a földet, a növényeket és a vizet is. Ezekbõl rengeteget raktározunk, de az ûrben elég sok Sötét Örvény van, és mind ugyanoda vezet. Nem ismerünk más fajt, aki képes lenne anélkül átjutni oda, hogy bele ne halljon az energiákba.

- Természetesen engedélyezem. És… szeretném, ha mindenki megtudná, hogy hatvan nap múlva lesz Kiíren uralkodóvá avatása. – meg kell szervezni egy hatalmas ünnepséget.

- Ahogy kívánod. A Fellegvárban tartsuk az ünnepséget?

- Igen. – ott rengeteg szabad hely van – Köszönöm a segítségeteket!

Meghajlok elõttük, majd Kiírennel együtt távozom, de amikor õ is búcsúzni készül, megérintem a vállát. – Gyere még velem egy kicsit, szeretnék neked adni valamit!

- Micsodát? – kíváncsi, mint mindig.

- Gyere! – visszamegyünk a Fellegvárba, ezúttal a hálótermembe, aminek az egyik falát csupán egy márványboltív alkotja. Ez a birodalom egyik széle tehát csak a pajzs választ el az ûrtõl.

Egy díszes ládából elõveszem a vastag könyvet és nekiadom. - Ez a népünk uralkodóinak könyve. Benne vannak a rítusok és minden, amit még érdemes tudnod. – én is sokat tanultam elõle annak idején.

- Köszönöm! El fogom olvasni és…

A tekintete a hátam mögé téved, majd homlokráncolva néz arra felé. Én is megfordulok, de csak a kõtörmelékeket látom, amik egy nagyobbról szakadtak le.

- Mi nézel? – semmi különös nincs pár kõben.

- Ott! Van ott valami, nézd! – a nagyobb kõdarab felé mutat és annak a takarásában végre én is meglátom.

Egy ember formájú lebegõ valami, mozdulatlanul fekszik a semmiben, néhány apró kõdarab koppanva löki odébb. Homlokráncolva megyek közelebb egészen a peremrõl figyelve, de valóban nem mozog. Ez a valami hasonlít azokhoz az öltözetekhez, amikben az emberek járnak a Holdon. De ebbõl nem állnak ki csövek és sötétszürke színû, ezért sem vettem észre pedig lehet, hogy már korábban is ott volt.

- Azt hiszem már nem él, máskülönben nem lebegne céltalanul. – sajnálatos, hisz minden élet értékes.

- Nem a Földrõl való ugye? Onnan nem tudnak Lumior naprendszerbe utazni.

- Igen, valószínûleg egy másik bolygóról származik. – de nem lenne tisztességes ott hagyni.

Összpontosítok, összeszedem a gondolataimat, majd létrehozok egy utat a lebegõ test felé. Megérdemli, hogy legalább eltemessék és így megtudhatjuk, hogy miféle fajhoz is tartozik.

- Uralkodóm, kérlek had menjek inkább én! Tele van sziklákkal! Mi lesz ha… - aggodalmaskodik, de nem hagyom, hogy folytassa.

- Ne aggódj Kiíren, erõs a burkom, nem lesz semmi bajom. – minél idõsebb valaki, annál nagyobb a szellemi ereje, annál erõsebb védõburkot képes vonni a teste köré.

Ellépek a padlótól, lassú egyenletes mozdulatokkal haladok a légüres térben, az apró követ és törmelékek visszapattannak a körém vont burokról, így nem okoznak sérülést. Az a valaki azonban lehet, épp emiatt veszítette az életét. Ezek a kövek nagy sebességgel mozognak, mikor leválnak valahonnan, ha akkor eltalálta az a nagy…

Mellé érve óvatosan kinyújtom a kezem, elkapom az egyik mozdulatlan karját, majd könnyedén húzom magammal. Itt minden súlytalannak hat, nem is érzem a súlyát. A hálótermem peremén Kiíren segít beemelni, majd óvatosan letesszük a padlóra.

Valahogy le kellene venni róla ezt az öltözetet, de eddig ilyesmit csupán messzirõl láttam.

A nyakánál fémbõl készült kapcsok vannak, amiket óvatosan kiengedek és mikor mind a négy megvolt a fején lévõ sisak leválik.

Lassan leemelem róla, az alóla elõbukkanó arc egy kicsit megdöbbent, olyan szép, de aztán elterelõdik errõl a figyelmem.

- Kiíren, lélegzik! Kérlek, szólj ki azonnal a szolgáknak, hogy gyorsan keressenek gyógyítót! – megteszi, amit kérek és nyomban elsiet, én pedig addig az idegent tanulmányozom.

A külseje különlegességébõl teljesen biztos, hogy véletlenül sem a Földrõl való. A haja olyan sötétkék amilyet még nem láttam, a bõre a miénktõl eltérõen nem fehér és sápadt, hanem meleg bronzos árnyalatú. Gyönyörû…

Megérintem a homlokán lévõ világosabb kék folyadékot, ami már rászáradt a bõrére, de ahogy elsimítok egy hajtincset, meglátom a sebet a fején. Akkor ez a kék, a vére lesz.

Nem találkoztam még kék vérû fajjal, tehát egy eddig ismeretlen bolygóról származhat. Elfog a kíváncsiság, szeretnék többet tudni róla, de elõbb el kell látnunk a sérüléseit…

***

A gyógyítók az ispotályba vitték és nehezen, de megszabadítottá a fém öltözetétõl. A teste az arcához méltóan szintén lenyûgözõ, erõs, úgy mint a harcosaink, de a bõre mindenhol ilyen meleg árnyalatú. A testén vékony szalagok futnak keresztül, nyilván ez az öltözet a megszokott számukra.

Elveszek egy vékony hegyû ezüstkést és óvatosan levagdosom róla a szalagokat, majd a derekát ölelõ ruhadarabot, hogy megnézhessék nincs-e rajta máshol is sérülés. Az anyagot eldobom, majd egy pillanatra rajta felejtem a tekintetem a gyönyörû testen, de aztán az egyik gyógyító a kérésemre betakarja.

- Van valami súlyosabb sérülése?

- Erõsen beütötte a fejét, de ezen kívül nincs semmi baja. Teljesen egészséges, nem hordoz semmi fertõzõt. – sorolja, a kezében tartott táblaszerû adathordozót nézve, amin a feljegyzéseiket tartják. – Tápanyagot juttatunk a testébe, mert már több napja lebeghet a semmiben.

- Rendben. És üzenjetek, ha magához tért! – szeretném megtudni honnan került ide… vagyis pontosabban az ûrbe.

- Ahogy kívánod.

A gyógyító elmegy, én pedig még figyelem egy kis ideig, majd távozom.

***

A következõ két napban többször is meglátogatom, bár még mindig nem ébredt föl. Érdekesnek találom és nem mellesleg kíváncsi vagyok rá és a származására is. A Lumior naprendszerben eddig csak egyetlen élõ fajt ismerünk, de õk elég furcsák. Szürkészöld a bõrük és a villás nyelveikkel elég furcsán kommunikálnak.

Talán õ majd választ ad a kérdésekre, hisz mos már itt kell majd élnie. Holnap kilépünk  Lumior naprendszerbõl, így még ha tudna sem mehetne haza.

Másnap éppen a város utcáin járok, amikor az egyik gyógyító, Varis, lélekszakadva jön elém a hírrel, hogy az idegen felébred.

Azonnal eláraszt a kíváncsiság és az izgatottság az új tudás után, de ezen kívül még felé is.

Sietõs léptekkel haladok az ispotály felé, de közben a gyógyító tisztelettel megkér, hogy legyek óvatos, mert a férfi kissé agresszív viselkedést mutat.

Ahogy az ispotályba érünk, meglepve tapasztalom, hogy az összes gyógyító kint áll az ajtó elõtt.

- Mi történt? – ha felébredt, akkor nem itt kellene állniuk, hanem ellenõrizni, hogy minden renden van-e.

- Uralkodóm, a-az idegen… elvett egy kést az egyik tárolóból és senkit nem enged a közelébe, hiába mondjuk neki, hogy nincs ártó szándékunk. – a hangja tele van aggodalommal, de így már érthetõ miért vannak itt. A gyógyítók, nem harcosok, félnek az erõszaktól.

- Nyugodjatok meg, és maradjatok csak itt. – az ajtó felé indulok.

- Uralkodóm! Bocsásson meg, de… nem lenne… nem lenne biztonságosabb ha nem te… kárt tehet benned.

Halványan rámosolygok az aggódó férfira, a szemei pedig elködösülnek egy pillanatra, de aztán kicsit zavartan hátrébb lép.

- Nem lesz semmi baj, csak maradjatok itt, amíg nem hívlak titeket.

Lassan bemegyek a szobába, elõvigyázatosan körbenézve, de szinte azonnal észreveszem az idegent, aki a takarót maga elõtt tartva, az ezüst tõrt a kezében szorítva az egyik sarokban áll, de amint beléptem, rögtön engem kezd bámulni.

A tekintete, a testtartása ellenére sem agresszív, inkább, mint egy sarokba szorított vad, aki védekezik. Ezt nem is csodálom, hisz egy teljesen idege helyen ébredt, és nem tudom mennyire emlékszik abból, ami az ûrben történt.

- Kérlek, tedd le azt a tõrt mielõtt kárt teszel valakiben. A szavamat adom, hogy nem esik bántódásod. – a hangom nyugodt, nem akarom még jobban felzaklatni, de nem úgy tûnik, mint aki felfogná. Továbbra is kitartóan bámul, amikor pedig teszek felé egy lépést, felém emeli a tõrt.

- Nem foglak bántani! – mondom ismét és közben lassan elindulok felé.

Ekkor elkiáltja magát és szavak hagyják el az ajkait, amik megtorpanásra késztetnek. Most már nem csodálom a viselkedését, hisz semmit nem ért abból, amit mondunk neki, és én sem azt, amit õ mond.

Ez nem lesz egyszerû. Nem tudom van-e bárki a birodalomban, aki ismeri ezt a nyelvet, de fontos lenne keresni valakit. Ha van, akkor könnyedén megtaníthatja nekem és még néhány másik patrotisak, hogy legalább megértsük, amit mond.

Jobb híján, békítõen felemelem a kezeim, hogy láthassa, nincs nálam semmi fegyver és elindulok felé.

Az utolsó pillanatban sikerül fölvonnom a burkot vonnom magam köré, a tõr hegye éppen a ruhámhoz ér, közvetlenül a szívem fölött. A gondolataim erejével a hátam mögötti asztalra irányítom a tõrt, az idegen szemeiben a látottakra enyhe félelem jelenik meg. Körülnéz, mintha fegyver után kutatna, de nem talál semmit.

Nem neheztelhetek a tette miatt, nem az õ hibája, hogy értjük egymást, de számomra és számára is szerencse, hogy megakadályoztam a tettét. Ha megölt volna, akkor õt is kivégzik.

- Varis! – kiáltok ki a gyógyítónak, aki tartózkodón belép, de láthatóan megkönnyebbül, mikor látja, hogy az idegennél nincs fegyver. – Hozz valami ruhát a számára és ennivalót!

- Azonnal. – gyorsan elfut, én pedig nem mozdulok felé, csak nézzük egymást onnan ahol állunk.

Míg feküdt nem is igazán tûnt fel, hogy milyen hosszúak is azok az indigó színû tincsek, de most látni, hogy egészen a derekáig leomlik. A szemei pedig… mint a Sötét Örvény, olyan feketék.

Nem olyan, mint a miénk, a patrotisoknak világos színû szemük van és olyan mintha izzana. Még sosem láttam ilyen fekete szemet, de nagyon különlegesek.

Varis visszaér a ruhával és egy vékony márványedényben hozott ennivalót.

- Köszönöm, most pedig menj ki kérlek, és várj ott! – a férfi úgy tûnik még feszültebb mikor többen vagyunk.

Amint kiment óvatos, lassú léptekkel közelítem meg, többször is mond, vagy kiált valamit, de én éppúgy nem értem, mint õ engem, a hangzás viszont kicsit ismerõs. Lehet, hogy már hallottam ezt a nyelvet, csak nem ismerem föl?

Valahogy muszáj lesz megértenünk egymást, nem akarom, hogy bármelyik itt élõre rátámadjon, fõleg olyanra ne aki nem tudja megvédeni magát. Talán ki kellene próbálnom néhány másik nyelvet, hátha valamelyiket érti, ha pedig nem akkor keresni kell valakit, aki beszéli az övét.

Az ennivalót leteszem a közöttünk lévõ ágyra, amin feküdt, a ruhával pedig kartávolságon belülre lépek, hogy el tudja venni, bár meg sem mozdul. Egészen a falhoz lapulva áll, szemei a végtelen világokra emlékeztetnek, ahogy engem pásztáz velük, de türelmesen várom, hogy nyújtsa a kezét a ruhákért…

Kora reggel vet ki magából az ágyam, mint mindig. Már néhány hete, egy bizonyos angyal nyomában vagyok, de folyton meglóg elõlem. Pontosan tudja, lépéseim. Valaki figyelhet, de angyalként, ezzel nem foglalkozom, hisz céljaim tiszták. A bûnösnek meg kell bûnhõdnie. Ez az angyal nagyon nagy bûnöket követett el, ezért nem hagyhatom annyiban. Kikászálódom ágyamból és a mosdó felé veszem utam. A lakás, amiben napjaim tengetem, nem túl nagy, de nekem pont megfelel. A fényûzés, úgyis a bûn forrása. Megmosakszom hideg vízzel, szinte jegessel, mert ez tisztítja a lelket és az elmét, majd felöltözöm és nyakamba veszem a várost. Találkozóm van egy férfival, aki elvileg tud az angyal hollétérõl. Csapdát érzek, mégis odamegyek. A városban, kora reggel nagy a forgalom. Épp idõben érkezem a találkahelyre, kicsit sietnem is kell. A férfi egy parkban ücsörög, egy hatalmas tölgyfa alatt, és nézi a reggeli kocogókat. Odalépek hozzá, és leülök mellé.

- Szép reggelünk van, nemde? Bár ezek a kocogók, kicsit rontják a látképet – Magyarázza, mire semmilyen tekintettel nézek rá.

- Ezt nem az én dolgom megítélni. Amiért idejöttem, az egy teljesen más téma, és nincs sem idõm, sem kedvem a fecsegést hallgatni. – Fejtem ki, mire igen csak érdekesen néz rám.

- Nahát, azt hittem az angyalok barátságosabbak. Végül is mindegy, valamit, valamiért. Elhozta, amit kértem? – Nyújtja kezét felém. Persze, elhoztam, kiveszem a zsebembõl, a vörös drágakövet és kezébe nyomom.

- Most már beszélj. Hol van Gárái? – Kezdek, kicsit türelmetlen lenni, mert csak nézegeti, és nézegeti a követ a nap felé fordítva. Végül zsebre rakja, és úgy tûnik, hajlandó válaszolni.

- Ez csodaszép. Akkor, az angyal, akit keresel, egy Pokol Tornáca nevû helyen tanyázik. Reményei szerint, te magad, úgysem mész egy olyan mocskos helyre. Viszont légy óvatos, mert az a hely egy igazi démon tanya. Az angyalkákat, inkább lefejezik, mintsem kiszolgálják. – Kuncog, gúnyosan. Nem igazán értem, mi olyan mulatságos ebben, de ráhagyom és felállva, köszönés kíséretében távozom. Kicsit elgondolkodom, hogyan fogok bejutni, arra a helyre, de végül úgy döntök lesz, ami lesz.  Emiatt, a delikvens miatt, még a munkámat is otthagytam, hogy teljes idõmet az elfogásának szenteljem. Most a cél elõtt, nem adom fel. Hazamegyek és, mivel egy klubról van szó, csak nem mehetek, a hétköznapi ruháimban. A szekrényem elõtt, keresgélek, és egy igen különleges darabot kapok ki. Egy fekete, csípõnadrág és egy kék póló, aminek a hátán, egy aranyszínû angyal szárny díszeleg. Felöltözve, elindulok a hely felé. Már ahogy egyre közelebb érek, a klubhoz, a légkõr kezd fullasztóvá válni. Szinte fojtogat a sötét aura, amit a környék magából áraszt. Egyre beljebb haladok a fertõbe és közben, folyton a hátam mögé nézek. Kezdek paranoiás lenni, ez a nyomasztó levegõ teszi, gondolom. A klub elé érve, felnézek a feliratra és vetek egy keresztet, majd nagy lendülettel lépek be. Az ajtó becsapódik mögöttem, persze ezt senki sem veszi észre a hangos, szinte fülsiketítõ, zajban. Körülnézek, de az angyalom nem látom. Viszont démonokban, vámpírokban és még ki tudja mi az ördögökben, nem szûkölködik ez a klub. Próbálok, nem venni tudomást errõl. Szám viszont iszonyatosan ki van száradva, így a pult felé veszem utam. Leülök és folyamatosan a terepet szemlélem. Egy Démon lép oda hozzám.

- Ördög, hozta a pokol legmélyebb bugyrában. Mit adhatok? – Kérdezi széles vigyorral. Nem veszem épp a lapot és érzelemmentes tekintettel nézek rá.

- Ez nem a pokol, tudnám, ha ott lennék. Egy víz jól esne.  – Teszem még hozzá. Kikerekedett szemekkel néz rám, mint valami csodabogárra, hogy ez meg honnan csöppent ide. Az igazság, viszont kicsit félelmetesebb. Vártak rám, amirõl nekem halvány sejtelmem sincs. Félre teszi a humort és tölt vizet. Persze megspékeli, egy pillangós bogyóval. Így tolja elém.

- Köszönöm. – Azonnal megiszom az egészet, de elég fura íze van. És a szaga sem stimmel.

- Ez meg milyen víz? Elég fura az íze. – Jegyzem meg és lerakom a poharat.

- Na igen, mert mi mosogatunk a vízzel és nem megisszuk. – Nevet fel újra. de mikor látja, hogy nem veszem a lapot, odébb ál. Megfordulok és körbe nézek. Szemem elõtt, fények kezdenek táncolni és a fejem zsong, mint egy méhkas. Ahogy megrázom fejem Gárái vigyorgó tekintetével találom szembe magam. A tömegben van, mire automatikusan felpattanok és elindulok felé. Egy magas testbe botlom, zavartan nézek föl rá. Arca, érzelemmentes, akár az enyém, bár az enyém most inkább zavart, akár egy ittas embernek. Megfogom vállait és szemébe nézek.

- Elnézést. – Tekintetem, ködös és zavart, de még így is kijön, csodás kék szemem fénye. Tisztaságom, ezen keresztül mutatkozik meg igazán. Sosem láttam még Beliart. Ezért, és mert teljesen kába vagyok, nem ismerem fel. Kicsit megpihenek vállán, és ismét lendületet veszek, hogy elkapjam célpontom.

- Azonnal állj meg Gárái, nem menekülhetsz folyton. – Zavarodottságomnak köszönhetõen, kicsapódnak hatalmas, hófehér szárnyaim. Letarolva ezzel, néhány lõdörgõt. Mindenki, megáll, a zene elhallgat és szó szerint, vérszemet kapva, néznek rám.

 - Egy angyal? Hogy van pofája idejönni? – Hangzik, el a reakció. Haloványan felfogom, hogy jó nagy bajban vagyok. Gárái vigyorog, és eltûnik. A démonok, meg kiéhezett vadállatként, rontanak rám. Védekezni esélyem sincs. A padlóra kerülök. Rendesen megtapossák szárnyaim, és azon ügyködnek, hogy cafatokra szedjenek. Ahogy ott fekszem, mintha fény árasztaná el a helyiséget. Nem angyali, de nagyon erõteljes. A démonfajzatok, legtöbbje, megsül ebben a vakító fényben. Már csak az ordításukat hallom, majd egy alak magasodik fölém.

- Mekkora ostoba, angyal. Képes voltál besétálni, egy ilyen nyílván való csapdába? – Hallom még hangját, ami gúnnyal teli. Már képtelen vagyok reagálni, a világ elsötétedik és elveszítem eszméletem.

Pár órával késõbb, hatalmas testi fájdalommal ébredek. Hát igen, ez a materializáció hátránya. A fájdalom a csontjaimig hatol. Kis idõbe telik, hogy átlépjek fölötte és figyelmen kívül, hagyjam, sajgó testem. Felülök, egy hatalmas ágyból szemlélem a környezetet. Nem ismerõs a hely, de egy biztos. Bárki is lakik itt, a luxus megszállottja.  Magamra tekintek és nincs rajtam semmi és szárnyaim sem tudom eltüntetni. Elég viharvertek és csapzottak szegényeim. Kimászom az ágyból és mivel ruhát nem látok, egy lepedõbe csavarom magam. Így indulok, megkeresni, megmentõm, és felfedezni, hogy vajon hol is lehetek. Az ablak felé veszem az irányt és kitekintve rajta, csak hófödte hegycsúcsokat, messze elterülõ, fenyveseket látok.

- Hol lehetek? – Nyöszörgöm magamnak, majd otthagyom az ablakot és elindulok szétnézni, ebbe a hatalmas palotaszerû, épületben. Nem kell sokat mászkálnom, és az egyik folyosó végén, megpillantom õt. A démont, vagy nem is tudom mit, aki a klubban fölém hajolt. Rájövök, hogy ugyan ebbe az alakba kapaszkodtam a tánctéren, de azt, hogy kicsoda, vagy micsoda, nem tudnám megmondani. A drog, teljesen elvette az érzékeim. Hiába ürült ki, a hatása még bennem van.

- Ki vagy te? És miért hoztál ide? És egyáltalán hová hoztál? – Támaszkodom meg a falon. Igyekszem megerõltetni magam, hogy szárnyaim eltûnjenek végre. A férfi megindul felé, de egy szót sem szól. Lehajtott fejem oldalra biccentve, nézem, ahogy egyre közeledik. Szárnyaim lassan engedelmeskedni kezdenek, de pokoli fájdalom hasít testembe, amitõl felnyögök. Szárnyaim visszahúzódnak, de néhány tollam, lehull a padlóra és arany füsté válva illan el a semmibe. A férfi is odaér lassan és végignéz rajtam. Rezzenéstelen és érzelemmentes arca, elgondolkodtat, de most fájdalmam nagyobb, mint érdeklõdésem.

- Beliarnak hívnak. Te pedig Zakariás vagy.  – Nem mond semmit a neve, sem a külleme. Viszont honnan tudja a nevem? Talán kapcsolatban áll Gáráial?

- Nem tudom, kivagy, a neved nem ismerõs, de honnan tudod, hogy én kivagyok? – Kérdezek vissza.

- Az angyalok, nem ismerik a nevem, mert akkora utálattal vannak irántam, hogy az úr még a nevem sem említi sehol. A neved, pedig mindenki tudja, tudta a bárban, mert vártak rád, ez volt a cél, hogy a veszted okozzák. Viszont én máshogy döntöttem. Az okát ne kérdezd, úgysem mondanám el. Mostanság, nem leszel képes használni, angyali erõd, és amúgy is erõsebb vagyok nálad, szóval ne próbálkozz. Viszont, itt gyógyulgathatsz nálam. – Kapom a választ, és még a ráadást is. Nem értem ezt a démont, az angyalok és még az úr is utálattal van felé. Akkor meg minek hozott ide magához? Mi lehet a célja? Mondjuk nagyjából mindegy, mert a mozgás is nehezemre esik. Így kénytelen vagyok megalkuvó lenni és belenyugodni, sorsomba.

- Legalább, azt áruld el, hol vagyunk? – Kérdezem és megkísérlem elengedni a falat. Lábaim remegnek, de tartom magam.

- A hegyekben. Ez kielégítõ válasz? – Feleli, mire közel lépek hozzá. Annyira közel, hogy szinte ajkaink összeérnek. A szagára lennék kíváncsi, de még ilyen közelrõl sem érzek semmit. Nem érzek, démoni aurát. Ennyire hazavágta érzékeim az incidens? Nem értek semmit. Végül megszólalok.

- Éhes vagyok. A foglyod vagy a vendéged vagyok itt? Mert, ha vendég, akkor kérlek, adj valamit ennem. – Mondom halkan, majd, visszalépek és hátam a falnak vetem. Muszáj megtámaszkodnom kicsit. Ismét szédülni kezdek. Addig tiszta, szervezetem, most méreggel töltötték fel.