Megbabonáznak lélektükrei, ahogy kristálykék tekintete vörösen izzó parazsakká alakul. Fel sem fogom igazán, hogy mi történt, csak azt, hogy pár másodperc alatt már alatta vagyok. Mm... tetszik ez a szereposztás. A tőrt még mindig a torkának szegezem.
- Ez... nem volt jó ötlet – monja, s látom, ahogy beleremeg a vágyba. Oh, igen, le sem tagadhatná. Vadul szívja be illatom, keze, tenyere végigsiklik combomon, hogy a hálóruhát egészem derekamig tolja. Felmordul, ahogy látja, nem viselek semmi egyebet, majd szemeimbe vájja azt a tüzes tekintetét. – Mit akarsz tőlem?
- Nem egyértelmű? Téged.
- Késsel a kezedben?
- Csak, hogy fokozzuk az izgalmakat – suttogom fülébe érzékit célozva.
- Akkor tedd csak meg – mondja komolyan.
Meglepődöm, de ő csak egy ragadozó mosolyt ejt.
Megmarkolja a tőrt szorító kezem. Szinte ámulattal nézem, ahogy a penge a húsába méllyed, s a vörös, éltetű vér kis csermelyként csobog végig nyakán. Majd elhúzza a kezem, s a nyakán lévő sem, mintha ott sem lett volna, begyógyul. Csak a vér az, ami árulkodik az előbb szerzett sebről, ami már nem is létezik.
Pár pillanat múlva már egy forró száj tapad az enyémre, s vadul csókol. Forróság önt el. Ah, ilyen érzés egy tűzdémon csókja. Perzselő és vad. De túl gyorsan szakítja meg csókunk. A vágytól elködösült tekintetem figyeli.
- Még mindig akarsz engem, Draco? – Imádom, ahogy kiejti a nevem. – Biztos akarsz egy félvér démont? Ha most igent mondasz, addig foglak dugni, amíg van bennem erő... – Fogja kezem, s férfiasságára vezeti. Hatalmas és kemény. – Több, mint négyszáz kibaszott évet töltöttem a legforróbb ketrecben, ami csak létezik. Nincs olyan kínzás, kegyetlenkedés, amit ne lennék képes elviselni és meggyógyítani magam.
A fracba! Ezt nem így terveztem, erre végképp nem számítottam! Nem is volt értelme akkor tőrt hozni, hogy végezzek vele.
Leveszi magáról a feleslegessé vált ruhadarabot, s nekem minden értelmes gondolat kiröppen a fejemből. Egyáltalán mi is az az értelem? Ez a látvány biztos többet ér annál. Beleremegek a látványába is. Ah, kit érdekel, hogy nem ölhetem meg utána, csak azt akarom, hogy már bennem legyen!
Ennek érdekében, szélesebbre tárom lábaim, s csípőmet hozzádörgölöm megemelve. Kezeim mellkasán indulnak útnak, érzem, ahogy mozdulnak az izmok tenyerem alatt. De szeretem a veszélyt, így a tőrt még mindig a torkának szorítom. Azt is szeretem, hogy irányítani tudok valamit, így kell valami biztosítás erre.
- Akarlak. Most azonnal! – Tenyerem végigcsúszik nyakán, tarkóján, s belemarkolok hajába, hogy ajkaira suttogjam: - Dugj meg!
Nem ellenkezik , egyszerűen letépi rólam a hálóruhát. Na na, ne olyan intenzívem, arra még szükségem lesz.
Ajkai szinte felfalják testemen, perzselik bőröm, ujja máris elmerül bennem. Maga a Menny és Pokol, hogy érezhetem testét hozzámfeszülni, ujjait magamban, s forró ajkait bőrömön. Még sosem voltam annyirra izgatott, hogy képes legey ka az előkészítésnél elmenni, de most majd szétdurranok.
Nem vár sokat, csípőjét határozottan löki előre, s addig nyomul, míg férfiassága egészen bennem van. Nyögve nézek a vágytól elsötétült tekintetébe, ahogy testem a gyönyörtől vonaglik. Nyakam kezdi falni ajkaival, majd szájam, s a kés néma sikoltással, két apró koppanással a padló kövein landol. Gyors mozgása csak méjobban feltüzeli vágyam, s ahogy hajszolja magát az élvezetért bennem, csodálatos. Aztán méllyen bennem élvez el.
- Ahhh! Olyan... forró...! – pihegem, s ő azonnal rátapad ajkaimra, szenvedélyesen duzzadtra csókolva azt.
Pár perc múlva kihúzódik testemből, s én képes lennék sírni, hog újra érezzem ezt az elsöprő gyönyört, amit az előbb. De szerencsére nem kell sokat várnom rá. Hasra fordít, s csípőm maga felé húzva, négykézlábra állít. Farka ismét elmerül bennem, s nem tudom, hogy sikoltsak vagycsak nyögjek az élvezettől. Ujjai ágaskodó férfiasságomra simulnak, s csípője ritmusára kezdi símogatni azt.
Az előbbihez hasonlóan, őrült tempót diktál, de most nem is érnénk be holmi lassú ringatózással. Olyan intenzívem csap le rám az élvezet. Fejem hátravetem mellkasára, s testem megfeszül, rászorítva farkára magam. Mint valami vadállat, beleharap nyakamba, s felmorranva folyja vissza élvezete hangjait, ahogy belémlöki magát, majd elélvez. Pihegve húzódik ki remegő testemből, s ledől az ágyra. Ennyi? Na neee!
Pár perc pihegés után odasimítom fejem mellkasához, s négykézláb mászom fel rá.
- Ez mégh... nem elég... – nyögöm, ahogy rákulcsolom ujjaim férfiasságára, s nyögve vezetem magamba. Saját magam izgatva kezemmel mozgok rajta, míg másik kezemmel mellkasán támaszkodom, az izmarit markolva, karmolva. Ő kezeit a feje alá kulcsolja, s felhúzza lábait, ezzel is segítve azt, hogy méllyebbre hatoljon bennem. Vigyorogva nézi műsorom, de hamar megúnja, hogy nem érinthet, s nyakamtól fogva húz le egy csókra, ami szinte felperzseli az ajkaim. Beletúr hajamba, mire fejem odasimítom tenyeréhez. Behunyt szemmel élem meg újra az orgazmust, s aztán csak pár ringatózó mozdulat után ézem meg, ahogy ő is belémélvez. Nyögve vonaglok még rajta, míg át nem öleli derekam, s maga alá fordít. Combom alá nyúlva feltolja mellkasomig, s újra vad csípőmozgásba test, amitől meg tudnék őrülni. Végigkarmolom mellkasát, majd hátát is, s ámullattal nézem, ahogy a gyöngyöző vér alatt beforrnak a sebek. Ah, mamám! Zsibbog az agyam a túlhajszoltságtól, de még mindig érezni akarom! Nem elég!
Ah, basszus! Zúg a fejem, meg minden testrészem. Egyáltalán mikor aludtam én el? Vagy elájultam volna? Na, ilyet se értem még. De megérte. Ez már nagyon kellett. Egy ilyen vad éjszakáért bármit megtennék.
Kinyitom szemeim és... a kazán. Basszameg! Apám mérges lesz rám, ha reggel nem talál a szobámban!
Nagy nehezen kikászálódom az ágyból. Ahm, zsibbad mindenem, fáj a fenekem is, de még mindig azt mondom, megérte. Ennyi áldozatot nemárt hozni néha. Ahogy felállok elkerekednek szemeim. Aleu forró magja csorog végig combomon, s ahogy hátrakapom fejem, egy vigyorgó jégkék tekintettel találom szembe magam.
- Gyere utánam – néz rám egy kedves mosollyal. Ez újdonság erejével hat rám, mert nem szoktam hozzá, hogy valaki kedves legyen velem. Jóleső melegséggel járja át a szívem. Ahogy vezet, párszor hátranéz, követem-e, de nem maradok le tőle, csak három lépés távolságot tartok.– Mi a neved?
- Aleu vagyok, herceg. – válaszolok és szinte érzem, ahogy nem tetszik neki, ahogy megszólítom.
- Aleu. Különös név – valóban az, anyám aggatta rám, amikor megszülettem. – Én Draco vagyok, és ne nevezz hercegnek, mert utálom. – megint rám mosolyog, nekem meg ki tudja hányadszor dobban meg a szívem ez idő alatt. Hogy tud valaki ilyen fesztelenül rám mosolyogni?
Végigkövetem lefelé a kastélyon, látszik, hogy nagyon ismeri a helyet. Végül is miért ne ismerné, itt nőtt fel. Figyelem kecses alakját, lágyan ringatózó csípőjét, minden lépésénél. Megint éledni kezd bennem tűzdémon énem, de muszáj uralkodnom magamon, pedig biza, legszívesebben úgy gerincre vágnám, hogy csak nyekken, de akkor cseszhetem a menedéket, amit nagy nehezen megkaptam.
- A másik ajtó a konyhába vezet, ez meg a pincébe. Itt nincs nagy nyüzsgés, szóval nyugtod lesz. Ez a kazán, ha jól emlékszem –az jó lesz, szeretnék egy kis békét és nyugalmat magam körül. Kicsit érdekes tekintettel nézek rá, ahogy kinyit egy ajtót és visszacsukja. – Mégsem. Akkor a másik – vidáman, mintha ez egy valamiféle játék lenne, benyit egy másikon. – Ez lesz a lakosztályod. Szerintem van valahol ágy is, de azt már neked kell megkeresned.
- Értem, Draco. – ejtem ki a nevét, mire megborzong, és ezt nem tudom mire vélni. Talán jegesen mondtam?
- Tartsd melegen a palotát –figyelmeztet, én pedig tudomásul veszem a feladatom. – Én szeretem a meleget – ekkor kicsit megdöbbenek, mert végigsimít az arcomon és pár fokkal már melegebb is lett a helységben.
Szemügyre veszem újdonsült helyemet és még mindig sokkal jobb, mint amit megszoktam. A falon fáklyákat gyújtok, fényárba borítva a komor pincét. Találok pár korhadt limlomot, mely a kazánba való begyújtásra szolgál, csak eddig nem igen tüzelték el őket. Körbenézek, mi az, ami használható és mi az, ami nem. Mivel tényleg hideg van, begyújtom a kazánt és az erőm segítségével végigzúdítom a kastélyon. A meleg légfuvallat, ami kíséri a jelenséget, felmelegíti a falakat, ahogy azt megparancsolták nekem és majdnem minden kandallóban belobban a tűz, pont annyira, hogy melegítsen. Percek alatt megnő a hőmérséklet és a melegben egyre nagyobb erőt vesz rajtam a fáradtság. Megtalálom az ágyat, lerúgom a cipőmet és a köpenyemet. A nadrágommal nem bajlódom most, hanem csak végigdőlök az ágyon és már alszom is.
Az éjszaka közepén hideg acél élét érzem a torkomnak nyomódni és egy testet a csípőmön. Kipattannak a szemeim és a kék íriszem izzó vörösbe vált, időt sem hagyva neki, megragadom, majd felülve magam alá fordítom egy pillanat alatt elég intim pozícióba. Lassan tudatosodik bennem, ki is fekszik alattam, kését még mindig torkomhoz szegezve. A herceg karcsú teste, szinte megbabonáz, megcsapja orrom az illata és a testemben feléled a vágy.
-- Ez… nem volt jó ötlet… - mondom és testem beleremeg a vágyba, amit érzek, hogy a magamévá tegyem. Akarom őt, akarom a testét, magamba szívom illatát, kezemmel a lábára fogok és forró tenyeremmel végigsimítok a combján, a hálóruháját egész a derekáig feltolom. Egészen meglep, hogy nincs is alatta semmi. Felmordulok és a szemeibe nézek. – Mit akarsz tőlem?
- - Nem egyértelmű? Téged.
- - Késsel a kezedben?
- - Csak, hogy fokozzuk az izgalmakat. – súg érzékin a fülembe, amitől szétvet a vágy, hogy velem legyen.
- - Akkor tedd csak meg. – mondom komolyan.
Meglepett tekintetére elmosolyodok, akár egy vadász és egyik kezemmel megmarkolom tőrt szorító kezét. A pengét a húsomba mélyesztem, a forró vérem lecsorog a nyakamon, Draco pedig elmélyülten nézi a mások számára halálos sebet, amit lehetetlen dolog túlélni. De nem nekem. Elveszem a kezét és pár perc elég hozzá, hogy a nyakamon a vágás összeforrjon, mintha ott sem lett volna, csak a vérem árulkodik a hajdani helyéről. Kihasználva a pillanatnyi zavarát, lecsapok ajkaira és esztelenül, vadul csókolni kezdem. A testem lángol, magának követeli ezt a gyönyörű és veszélyes szépséget. Mikor elszakadok duzzadtra csókolt ajkairól, vágytól ködös tekintetébe mélyedek.
-- Még mindig akarsz engem, Draco? – formálom meg a nevét. – Biztos akarsz egy félvér démont? Ha most igent mondasz, addig foglak dugni, amíg van bennem erő… - megragadom kezét és kő kemény férfiasságomra vezetem. – Több, mint négyszáz kibaszott évet töltöttem a legforróbb ketrecben, ami csak létezik. Nincs olyan kínzás, kegyetlenkedés, amit ne lennék képes elviselni és meggyógyítani magam.
A szemeiben egyszerre több mindent látok, de nem hagyok neki több időt. Megszabadulok a szűkössé vált ruhadarabtól és elégedetten figyelem, ahogy a hercegem szinte beleremeg a látványába. Nem fél, látom rajta, sőt, szinte epekedik érte. Szélesebbre tárja lábait, megemeli szemtelenül a csípőjét és kezeivel mellkasomra simít, a kést újra a torkomnak szorítja, de az már nem is fontos.
-- Akarlak. Most azonnal! – szabad kezét a tarkómra simítja, belekap a hajamba és ajkamra súg. – Dugj meg!
Nem kell kétszer mondania, szinte letépem róla a hálóruháját. Ajkaimmal lecsapok csodás bőrőre és ujjaimmal már el is merülök a testében. A lelkemben élő tűz azt hajtja, rajta, csak csináljam, de a jég türelemre int. De a francba! Elég türelmes voltam! Most nem fogom vissza magam! Nem kell sokat tágítanom rajta és egy határozott lökéssel testébe hatolok. Édes nyögése belengi a szobát, én pedig elvesztem a maradék józan eszemet is. Ez a kis herceg egyenesen besétált az oroszlán barlangjába, sőt, a szájába. Most pedig nem eresztem el. Addig nyomulok, míg tövig be nem fogad. A szemem izzik, ahogy gyönyörtől vonagló testét figyelem. Egyszerűen megőrjít! Csókolom a nyakát, a száját, a kést is kiejti a kezéből, ami két koppanással a kövön landol. Nem finomkodom, négyszáz évnyi felgyülemlett energia áramlik végig a testemen és mindent a kis hercegen akarok levezetni. Őrült tempót diktálva siklom ki és be a forró, szűk testében, hogy aztán mélyen belé temetkezve élvezzek el.
- - Ahhh! Olyan… forró!... – lihegi, én pedig szenvedélyesen ajkaira tapadok.
Pár perc pihenőt hagyok neki, majd kihúzódom, hasra fordítom, alá nyúlok, és négykézlábra állítom. Ismét belé hatolok, ezúttal hátulról, közben kezem férfias büszkeségére simítom, ami szinte epekedik az érintésem után. Rákulcsolom ujjaim és izgatom heves csípőmozgásom közben.
A folyosó ablakain halványan beszűrődő fénybe tartom az arcom, s mikor kinézek, elmosolyodva hagyom a szélnek, hogy megsímogassa arcom hűvös ujjaival. Belekacagok az érintésébe, aztán mintha semi nem történt volna, indulok tovább apámhoz a trónterembe. Úgy hallottam az őröket, hogy valaki jött hozzá. Kíváncsi vagyok, hogy ki lehet az, meg apámnak is megígértem, hogy ezúttal felelősségteljesebben viselkedem. Jó vicc, bár mégjobb lenne, ha komolyan is venném.
Mikor belépek, egyenesen egy kristálykék szempárral találom szembe magam. A fekete köpeny eltakarja előlem a magas, férfias testet. Pasis arcvonásai remekül összeillenek lapockáig érő fekete hajával. Hmm… ritka látvány errefele egy vonzó férfi.
Elszakítom róla tekintetem egy biccentés után, s apám mellé lépek.
- Mit gondolsz, fiam? Adjunk ennek a félvérnek menedéket? – Apám bariton hangja betölti a termet, s a falak tiszteletteljesen, rendíthetetlenül állnak, míg a hangok visszavetődnek róluk.
- Félvér? – vonom fel szemöldököm.
- Félig tűz, félig jég.
- Érdekes – mosolygok apára, majd a félvér felé biccentek. – Miért is ne, apám? Adj neki munkát és egy szobát, akár próbaidőre. Ha megfelel és megdolgozza, akkor maradjon. Egyébként is, baj van a palota fűtésével. Ha Ő tűzdémon, nyilván rendelkezik a tűz erejével, melegen tarthatná a kastély falait és a szobákat. – Na, meg az ágyamat, ha már itt tartunk.
- Mondasz valamit – fordul a félvér felé ő is. – Nos, hát jó, legyen. De a pincében fogsz lakni, a kazán mellett. Ügyelned kell a kastély hőmérsékletére.
- Köszönöm a kegyeteket – hajol meg hálásan, s rám néz. Oh, hát nekem is „meghálálhatod”, ha szeretnéd.
- Egy őr a szállásodra kísér.
- Ne, apám, majd Én – ajánlom fel, mire pár percig mindketten meglepetten pillantanak rám, aztán apám bólint.
- Gyere utánam – nézek rá egy bájos mosollyal, aztán elindulok a folyosón. Néha hátranézek a vállam felett, hogy követ-e még, vagy lemaradt, de tartja a tempót. – Mi a neved? – kérdem aztán, mivel megunom a hallgatást.
- Aleu vagyok, herceg – teszi még hozzá, én meg vágok egy fintort.
- Aleu – ízlelgetem. – Különös név – biccentek elismerően. – Én Draco vagyok, és ne nevezz hercegnek, mert utálom – mosolygok rá bájosan, mire kicsit meglepődik, de ez már az ő dolga.
Egy ajtót nyitok, aminek végén egy apró folyosó, csak két ajtó nyílik róla, egy jobbra, egy balra, szembe velünk fal. Lekanyarodom balra.
- A másik ajtó a konyhába vezet, ez meg a pincébe. Itt nincs nagy nyüzsgés, szóval nyugtod lesz. Ez a kazán, ha jól emlékszem – nyitok meg még egy ajtót, aztán be is csukom. – Mégsem. Akkor a másik – csettintek nyelvemmel, s jókedvűen a másik ajtót nyitom ki. – Ez lesz a lakosztályod. Szerintem van valahol ágy is, de azt már neked kell megkeresned – intek a helyiség felé.
- Értem, Draco – megborzongok. Ah, a szentségit neki, kell így kiejtenie a nevem?!
- Tartsd melegen a palotát – szólok még neki. – Én szeretem a meleget – simítok végig incselkedve arcán, aztán már ott sem vagyok.
Alszik a Pokol, alszik a kastély. Minden alszik, csak én nem. Nem is tudom, miért nem ráncigáltam be egy őrt magammal, hogy szórakoztasson. Gondolataim, mint a méhek a kas körül, úgy zúgnak össze-vissza.
Aleu... milyen furcsa név. Vajon miért kért menedéket, nemhiszem, hjogy ilyen arccal és testtel, bármi gondja lenne a világban, bár ki tudja... Mindenesetre jó lesz kicsit újítani az étlapomon, még sosem volt az ágyamban félvér... Bár, halandó már megfordult itt, de erről, ha éjjt nappalá téve kínoznak, akkor sem beszélek.
Egy félig tűz démon. Éreztem a közelében a meleget, s az arcán a szikrákat, ahogy végigsimítottam. Beleremegek a gondolatba is, hogyha arra gondolok, hogy máshol is simogathato majd. Majd...
Miért is ne most?
Neztelenül osonok ki a szobából. Az egyik őr az ajtóm előtt elvigyorodik, de lepisszegem, hogy ne keltsek feltűnést. A legrövidebb úton megyek a pincébe, át a konyhán, majd az apró folyósón és ott is vagyok. Hmm.. érzem is az illatát. Azt a férfias illatot keveredve izzadtsággal. Hátam mögé rejtem a tőröm, aminek fénye kissé megcsillan a sötétben.
Uhm, tehát mégis van itt ágy. Annál jobb, mondjuk nekem a föld sem lett volna ellenemre, de ha van ágy, akkor már komfortosabb.
Neztelenül lépek mellé, aztán fel az ágyra, s csípőjére ülve szorítom a tört nyakának. Azonnal felpattannak szemei.
Szerkesztve darkrukia által @ 2013. 05. 06. 22:20:50
A 400 éves raboskodás után, amit a ketrecben töltöttem a pokol legmelegebb részén, Lucifer királyságában, most a fenti világban kóborlok, céltalanul és mindig a hátam mögé kell figyelnem. Sajnos nem találok megfelelő rejtekhelyet, bárhová megyek, mindig rettegéssel tölt el, nem-e ismer fel valaki a pokolból.
Hosszas csatangolás után megállok, és számba veszem a lehetőségeimet. A földön nem maradhatok, démon vagyok, egy tűz és jég démon gyermeke. Várjunk csak egy kicsit. Jég… Miért ne mehetnék a pokol jegesebbik felére? A tűzdémonok nem bírják a jeget, de bennem jég is van, elviselném…
Ekkor érik meg bennem az elhatározás, hogy a Jég országában, Ademar királyságában próbálok szerencsét. Talán megnyerem kegyelmét és egy kis ideig ott békére lelhetek.
Egy hónapig tart az út, kerülve, mert nem akarok találkozni pár ellenségemmel. A bőröm szinte elkékül, míg elvergődöm a hóban a sziklákon a kastélyig. A kapu előtt felhajtom csuklyámat és a lélegzetelállító kép, ami elém tárul maga a gyönyör. Szépen megmunkált domborulatok, kovácsoltvas és masszív szerkezetek. Bátorságot gyűjtök és bekopogok. Hosszú percekig nem érkezik válasz, majd a kapu mögött mozgásokat hallok, végül egy jóképű, elegáns őr nyitja ki előttem.
- Ki és milyen ügyben?
- A nevem Aleu, a félvér. Ademar nagyúrtól kérek audienciát.
- Várj itt. – közli, majd becsukja a kaput.
Hosszú percek telnek el, de nekem óráknak tűnnek. Kezeim össze kulcsolom és a számhoz emelem, tüzes lehelettel megmelegítem hideg ujjaimat. Vajon jól tettem, hogy ide jöttem? Merengésemből az őr riaszt fel, bebocsátást nyertem. Lenyűgöző előcsarnokon megyünk keresztül, de nem igen jut időm a faliképeket tanulmányozni. A trónterembe érve Ademar úr a trónján ül, kezével int, hogy bemehetek.
- Meglepő, hogy a félvér démon bebocsájtást kér a kastélyomba. Halljam hát, mit akarsz?
Meghajolok előtte, ahogy az illem kívánja, mert nem akarom magamra haragítani már most, az első benyomás pedig fontos, ha el akarom nyerni a menedékjogot.
- Menedéket kérek.
- Hallottam a híred. Jég és tűz fia vagy. Tudod, a tűzdémonok nem bírják a jeget, de benned látok lehetőséget a túlélésre. Eszes vagy, hogy ide jöttél, de miből gondolod, hogy menedéket engedek neked?
- Bízom a nagylelkűségedben. Nem tervezem örökké oltalmad élvezni, csak amíg rájövök, hogyan tovább.
- Nos, nem repdesek az ötletért…
- Megdolgozom mindenért, amit adnál nekem. – hajtom le a fejem. – Nem félem a kétkezi munkát.
- Hmm… - elgondolkodik én pedig csak remélem, hogy segít.
Ekkor egy fiatal férfiú lép be a csarnokba, fél szemmel látom, hogy Admar szeme megcsillan és melegen tekint fiára. Igen, biztos, hogy a fia, sok a hasonlóság. A fiú biccent felém és apjához sétál. Lenyűgöző szépséggel áldotta meg a természet, a bennem szunnyadó tűz éledezni kezd, ezért gyorsan le is jegelem magam, nehogy kiüljön rám. Sajnos a négyszáz évi ketrec fogságában csak a harag volt, ami táplált, a gyűlölet és a düh. Mióta szabad vagyok, csak a menekülés hajt, nem gondoltam a testi szükségleteimre. Most, itt állok Ademar előtt, reménykedem, de ha nem, akkor nem. Ez esetben tovább állok.
- Mit gondolsz, fiam? Adjunk ennek a félvérnek menedéket?
- Félvér? – vonja fel gyönyörű szemöldökét.
- Félig tűz, félig jég.
- Érdekes. – apjára mosolyog és biccent felém. – Miért is ne, apám? Adj neki munkát és egy szobát, akár próbaidőre. Ha megfelel és megdolgozza, akkor maradjon. Egyébként is, baj van a palota fűtésével. Ha Ő tűz démon is, nyilván rendelkezik a tűz erejével, melegen tarthatná a kastély falait és a szobákat.
- Mondasz valamit. – felém fordul. - Nos, hát jó, legyen. De a pincében fogsz lakni, a kazán mellett. Ügyelned kell a kastély hőmérsékletére.
- Köszönöm a kegyeteket. – hálásan meghajolok, és a hercegre nézek.
A tekintetében különös csillogást látok, amit nem tudok hová tenni.
- Egy őr a szállásodra kísér.
- Ne, apám, majd Én. – ajánlja fel a herceg, ami még inkább meglep, nem csak engem, de Ademart is.
Viszont látom, hogy az apja nem tud nemet mondani a fiának. Érdekes életnek nézek itt elébe, annyi bizonyos. De most inkább csak egy alvásra vágyom, még ha azt a padlón, a kövön is, csak aludhassak úgy, hogy nem les rám veszély.
Nem tudom, hogy vonakodása, ahogy beszáll a kocsimba a közelségemnek, vagy a vezetési stílusomnak köszönhető, mindenesetre szinte hallom ahogy nagyot dobban a szíve, mikor beül és becsukja az ajtót.
Nem számolva az ilyen gyilkosok iránt érzett mérhetetlen gyűlöletemmel, szinte örülök neki hogy így történt, hiszen így legalább belerángathattam őt is.
Nincsenek fenntartásaim ezzel kapcsolatban, még akkor is, ha tudom, baja sodrom vele. Unalmas életem során mindennél nagyobbra értékeltem és értélkelem most is, a jó szórakozást, márpedig az hogy velem van, módfelett szórakoztató, és izgatja a fantáziámat. Ráadásul elég ritkán fordul elő ahhoz ilyen kivételes eset, hogy ne legyen bűntudatom.
***
Igyekszem megnyugtatni őt, de kudarcot vallok.
Hiába, ember, boszorkány, egyre megy, nem tud lazítani a közelemben.
Na ez ellen majd teszünk valamit. - gondolom magamban elégedetten mosolyogva.
Egy könyvet olvas mellettem, összerezzen mikor megérintem. Felhívhattam volna a figyelmét máshogy is, de valahogy élvezem ezt a reakciót. Nem a félelme miatt, hanem a pír miatt, amit az arcán látok.
- Na? Találtál valamit? - kérdezem érdeklődve, közben fél szemmel az utat figyelve.
- Azt hiszem igen.. - feleli, de nem mond semmit.
- Na és megosztod velem? - kérdezem szemöldök felvonva, a válaszra várva. Továbbra is őt nézem, de fejlett érzékeimnek hála, tökéletesen ura vagyok az autónak, még így is. Mondjuk úgy hogy, a vámpírok nem szoktak balesetet okozni. És balesetben meghalni sem.
- Igen.. Nos sötét mágiával állunk szemben, ugyanis ezt a kört régen a halottak feltámasztásához használták, de mostanában csak olyan varázslásra, mely nem jár átkok szórásával és rontásokkal. - mondja olyan gyorsan, mintha félne hogy elszaladnak a szavak. Mikor találkozik a tekintetünk, lesüti a szemét.
Aha, szóval régen. Akkor olyannal állunk szemben, aki elég ősi mágia űző ahhoz, hogy ismerje ennek a trükknek a sötét oldalát.
- Akkor most mi lesz? - kérdezem kíváncsian, de úgy látszik ezzel őt is meglepem. - Nem tudom, egyelőre az áldozatról szeretnék megtudni még többet. - feleli elgondolkozva. - Rendben, nem lesz könnyű elintéznem, hogy a holtest közelébe menj, de kitalálunk valamit. - felem elkomorodva, majd még jobban felé fordulva, szinte súgom neki: - Ja és kérlek, nyugodj, meg, mert elég zavaró így koncentrálni. Hallom hogy ver a szíved. - Én, nem is.. - Nekem nem tudsz hazudni kiscsillagom... - felelem mosolyogva, azzal visszafordulok az út felé. - Na és hol találták meg az áldozatot? - kérdezi kicsivel később. - Ha jól tudom, a város határában, ahol van egy hatalmas nagy tó. - felelem.
- Azt tudni lehet, hogy ki az áldozat? - Azt reméltem, hogy majd te megmondod. - felelem, mosolyomat elrejtve próbálok a vezetésre koncentrálni közben. - Miért én mondjak meg mindent, mi vagyok én tudós, aki ránéz valamire és mindent tud? - kérdezi ingerülten, de gyengéd érintésemre elakad a szava. - Nyugodj meg, nem várok semmi ilyesmit. Csak azt, hogy tedd meg amit tudsz. - De, hogy nyugodjak meg, meg miközben így beszélsz velem, a legközelebbi akciódnál ne számíts rám, nem hagyom magam bepalizni! - feleli dühösen, és sértetten az ablakon bámul kifelé, míg begurulok a lezárt területre. - Ameli, szépségem, kérlek… - próbálom jobb belátásra bírni, de úgy látszik nála ez nem hat, mert csak megvonja a vállát, kiszáll az autóból, és a kordon felé veszi az irányt.
***
-Maga ide nem jöhet be, ez lezárt terület! - állja útját egy rendőr.
Látom hogy bosszantja ez a hozzáállás, de a férfi csak a munkáját végzi.
Ha viszont én viszem be, be fogják engedni. Meg kell mondjam, marhára élvezem a dolgot, amikor a derekát átfogva mordulok a férfira: - Már megbocsásson, de a hölgy velem van.
Át is enged rögtön.
Ezen persze ő megint felhúzza magát, mihelyt távolabb érünk kiszabadul a karjaimból és kérdőre von: - Másképp nem engednek át, csak akkor ha úgy csinálsz mintha a csajod lennék?
Sóhajtok egyet, de magyarázatra már nincs idő, mert egy rendőr közeledik, és hozzám lépve kezdi el darálni az eddigi nyomokat.
Míg én a férfit hallgatom, ő közelebb sétál a helyszínhez, és a fotózó kollégákat figyeli, néha egy lapra pillantva a kezében, amit egy könyvből téphetett ki sietve. Látom ahogy egyre sápadtabb lesz, ahogy olvassa, majd felpillant, majd megint olvas.
Testem megfeszül, bajt szimatolok.
Mielőtt azonban odamehetnék, ő jön hozzám.
- Beszélhetnék veled?
Te kedvesem? Bármikor. - gondolom magamban, de hangosan nem mondok semmit, csak bólintok. Picit arrébb megyünk, hogy ne halljanak.
- Mondd.. mi a baj? - kérdezem a szemébe nézve. Olyan érzelmeket látok, amik megrémítenének, ha még élnék. Bánat, irtózat, bűntudat.
- Látod ott, azt az alakot, aki fényképezi a holttestet? Nos, ha minden igaz 10 mp múlva … 3…2…1… összeesik és szívrohama lesz. - mondja, beletörődve hogy nem tehet semmit.
Már mozdulnék, de megtörténik, ahogy mondta. Mindenki az egyenruháshoz szalad, én pedig vámpíroktól szokatlan döbbenettel bámulom őt. Meg tudja jósolni a halált? Te jó ég, ha ezt a fajtám megtudja, mind őt akarja majd.
- Te is láttad azt a furcsa ezüst felhőt körülötte? Az a felhő káros az emberekre, rám, nem, de nem tudom, hogy nálad ez mit okozna.
Sötét mágia. Elnyomok magamban egy káromkodást.
Természetesen én is láttam, csak én, ostoba módon, a végrehajtott varázslat nyomának gondoltam. Elvégre minden varázslat hagy maga után valamit, amit csak mi, természetfelettiek láthatunk, érezhetünk.
- Ne aggódj, nem árthat. Nekem már nem ver a szívem. - felelem fanyar mosollyal.
Hehe, jó vicc, egy vámpír szívrohamot kap. Kis híja hogy nem röhögök fel.
Viszont rossz érzés a közelében lenni ennek a felhőnek. Mintha tűkkel szurkálnák a bőrömet. Sötét mágia, akár az enyém, mégis idegen. Halott, akár én vagyok, halott, mégis más.
Őt figyelem, ahogy szomorúan néz a rendőr irányába. Tudja hogy nem mentheti már meg. Szörnyű érzés lehet neki. Nincs ehhez úgy hozzászokva, mint én.
Kezemmel óvatosan nyúlok az arcához, és magam felé fordítva lehellek puha csókot rá. Ez kissé magához téríti.
Nem a te hibád.. - sugallom neki, mielőtt a rendőrökhöz fordulnék.
Ő a haldoklóhoz siet, hogy hallja az utolsó szavait.
- Ne hagyja, hogy a gonosz feltámadjon ... - hörgi levegő után kapkodva, majd meghal.
A többi rendőr fejcsóválva nézi, azt hiszi meghülyült a sokktól, és a halál árnyékától. Pedig mennyire igaza van. Ki tudja milyen gyilkost idézett meg az illető, aki maga is gyilkos.
Míg én megpróbálom érthetően a tudtukra adni a rendőröknek milyen veszély les rájuk, ő megvizsgálja a holttestet. Talál nyomot is, legalábbis valamit átad a helyszínelőknek. Hm, honnan termett itt az a kesztyű. Nagyon kis felkészült lánnyal van dolgom úgy látom. - mosolyodom el magamban.
Figyelem ahogy lehúzza a kesztyűt, és ahogy keze a halott nő csupasz bőréhez ér, elhomályosulnak a szemei. Látomás. A megidézett mágia még őrzi az elkövetett borzalmak emlékét. Látnia kell.. valamit.
Gépiesen áll fel, mint akit dróton rángatnak. Szemei teljesen üresek, furcsa szavak hagyják el a száját, először halkan, majd egyre hangosabban. A rendőrök főnöke furcsán néz, hallom a gondolatait ahogy azt gondolja: itt ma mindenki megbolondul.
Otthagyom, és Ameli-hez lépek.
Ujjaim szétfeszítik görcsösen ökölbe szorított kezét, ajkaim az övére simulnak. Ezúttal nem vagyok követelődző. Még. Most csak vissza akarom hozni.
És sikerül is.
A kábulat szertefoszlik, ahogy megérzi az érintésemet, rám néz, zavartan, mint aki nem tudja mit történt.
- Elkezdtél kiabálni és mormoltál valamit. - felelem az arcát simogatva.
Zavartan süti le a szemeit. Nem néz rám, úgy kezd el beszélni: - Igen, én.. láttam.. az áldozatot megerőszakolták és érzéstelenítés nélkül vették ki a szemét, a nő pedig a környékemen lakott, az egyik boltban dolgozott… - mondja, és megtántorodik ahogy el akar indulni. Elgyengülhetett, ettől a sötét aurától.
Megfogom a karját, és megtartom hogy ne essen el.
- Csak óvatosan, ne taposd össze a hullát. - felelem halkan. - Te csak koncentrálj a mágiára.
Bólint, és közelebb lép a körhöz. Továbbra sem engedem el, támasztékot nyújtva neki, amikor már a fáradtságtól szinte összeesik.
A varázsszavak egymás után hagyják el a száját, még valamit fel is olvas papírról, és még egy ilyen sötét lény is, mint én, érzem hogy gonosz erő hatása lassan csökkenni kezd.
Belém kapaszkodik, és utolsó lépésként a kezébe tartott papírt a kör közepébe dobja.
Az pedig, a rendőrök legnagyobb meglepetésére, spontán meggyullad. Nem száraz, vagy forró a talaj, sőt, inkább nedves, így ők is láthatják hogy ez igencsak ellentmond a fizika törvényeinek.
Varázslatról suttognak.
Átfogom a derekát, és magamhoz húzom.
Nekem dől, arcát a mellkasomhoz simítva. Nem ellenkezik most. Alig áll a lábán, és szaporán veszi a levegőt.
- Megtettem.. amit.. tudtam.. - mondja halkan.
- A helyszín biztonságos? Elszállíthatják a testet?
- Azt nem mondanám hogy biztonságos, de nem fog több ember meghalni itt. - mondja elnézve a távolba.
- Rendben. Akkor itt végeztünk is. - felelem, odaintve a rendőrfőnöknek, hogy mi távoznánk.
Visszaint, hogy vette.
A saját lábán akar visszamenni a kocsihoz, de megelégelem a 1 méter/órás sebességét, és felkapom az ölembe.
- Mit csinálsz? Tegyél le! - méltatlankodik, és kapálózni kezd.
Nahát-nahát.. mégsem vagy annyira fáradt? - gondolom, miközben a kocsihoz sétálok vele.
- Ezzel a tempóval sosem kerülsz ágyba. - felelem logikusan.
- Hová?
- Ágyba. Pihenned kell. - felelem és rácsukom a kocsim ajtaját.
Duzzogva dől hátra az anyósülésen.
- Ment volna magamtól is.
Sóhajtva ülök be mellé, és padlógázzal indítok.
***
Ahogy a városban autózunk, és az éjszaka fényei megfestik az arcát, ahogy néz ki a kocsi ablakán, azon töprengek, vajon hogyan festenének ezek a fények, a meztelen testén szétfolyva. Az utcalámpák sárgás, sápadt fénye, a hold ezüstje, az autók elmosódó kékes-fehér fénypászmái, ahogy az ablakból rávetülnek. És hosszú, vörös haja, ahogy szétterül a hófehér lepedőn.
A hideg üvegnek dönti a homlokát, nem szól egy szót sem.
Csak akkor szólal meg, mikor éppen a park mellett haladok el.
- Hová viszel? A lakásom nem erre van. - kérdezi rémülten, észbe kapva.
- Nem is oda viszlek. - felelem nyugodtan. - Nem biztonságos.
- Nem biztonságos? Miből gondolod ezt?
- Annyit még én is tudok a mágiáról, hogy ugyanúgy nyomon követhető, akár egy hitelkártya a mai világban. Szerinted a gyilkosunk, nem lesz dühös, ha rájön hogy keresztül húztad a számításait? Ezzel a felhővel minden bizonnyal az volt a célja, hogy az összes rendőrt ártalmatlanná tegye, és senki se nyúljon a testhez.
- Ha a testet elmozdítják.. - kezdi érteni...
- Bizony, mert ha a testet elviszik onnan, nem teljes az első kör sem. Keresni kell egy új áldozatot. És az időbe telik.
- Újra gyilkolnia kell. - sápad el ahogy rájön.
- És valószínű hogy nagyon dühös rád, mert ezzel nekünk nyertél időt.
- De hiszen... így... csak..azt értem el hogy lesz egy újabb áldozat? Csak bajt okoztam.
Kezem az arcához ér, lágyan simítom végig.
- Nem, amíg én itt vagyok. - felelem halkan, szinte morogva. - Most időre van szüksége hogy újra töltődjön és megkeresse az újabb áldozatot. Te mondtad, hogy ezt a mágiát ma már nem erre használják. Sok erejét felemészthette hogy így használja, ezzel a módszerrel.
- Igaz. - feleli halkan, de továbbra is szomorúan.
Megállok egy magas toronyház előtt, és kinyitom neki az ajtót.
- Hol.. ? - kérdezi, de nem felelek semmit, csak kézen fogom, és a lifthez vezetem.
A toronyház egész legfelső emeletét bérelem, mert nem szeretem a szomszédokat. Innen viszont remekül kilátni a városra. Elég pénz birtokában a kivitelező az alattam lévő szintet is kiüríttette nekem, így nem kell senkivel sem megosztanom a teremet.
A 18-adik emeletig azonban, egyszerű emberek lakják a házat. Egyszerűek, talán kicsit több pénzzel, tekintve hogy egy ilyen lakás nem olcsóság.
Nem mondanám hogy repes az örömtől hogy be kell szállnia velem egy szűk liftbe, de nem is húzódik el, igyekszik azt mutatni, hogy nem fél.
Az ajtó egy pillantásomra kinyílik, ő pedig csodálkozik rajta hogy nem zártam be.
- Ugyan már.. szerinted merne engem meglopni.. bárki is.. - nézek rá mosolyogva.
Beljebb jön, leveszi a kabátját, és okosan feltalálva az odakészített fogasra akasztja.
- Meddig..maradunk.. úgy értem.. nem kellene folytatnunk a keresést..
- Fájdalom de közeleg a hajnal. - felelem fejcsóválva, és befelé vezetem a nappaliba. - Másrészt, egyébként is pihenésre van szükséged. Nem engedhetem hogy megsérülj, csak mert nem teljes erőd teljében állsz neki hókusz-pókoszolni. - teszem hozzá hamiskás mosollyal.
Látom nem tetszik neki ahogy mondtam. Vagy az, amit.
- Úgy érzem te megveted a mágiát. - mondja, körbesétálva a fekete bőr kanapét, ami akkora hogy 3szor elférne rajta.
- Eddig valahány mágia űzővel találkoztam, mind azt hitte hogy el tud bájolni. Hasznos dolog a mágia, de pont olyan gyilkos, mint az én vérszomjam. Veszélyes pajtás. Egyébként pedig, nem lehet békává változtatni. - felelem mosolyogva. - Ki kell ábrándítsalak.
- Hm, egyébkéntis úgy gondoltam.. a denevér jobban állna neked. - vág vissza.
Ez tetszik. Harcias.
Leveti magát a kanapéra, fáradtan.
- Ott is aludhatsz, de az ágy kényelmesebb. - felelem vigyorogva. Nagyon jól szórakozom rajta, ahogy próbálja leplezni hogy ideges.
Felkel, és én pedig az egyik ajtóra mutatok.
- Fürdőszoba is van. - teszem hozzá látva ahogy bekukucskál az ajtón.
Bólint és becsukja maga mögött az ajtót.
Hm, ahogy akarod. Kár, pedig szívesen megnéztelek volna, fürdés közben.
***
Még szerencse hogy van egy másik fürdőszoba is, így mire ő már tisztán és illatosan fekszik az ágyban, én is végzek a tisztálkodással.
Igazából nem lenne rá szükségem, de nem szeretem azoknak az embereknek a szagát, akik nem hoznak izgalomba.
Gondolataim erejével nyitom ki az ajtót.
Az ablakra nézek, amire éppen akkor húzódnak le az automata redőnyök, amik kiszűrik a hajnali fényt. Elégedetten nyugtázom ezt.
Figyelem ahogy alszik.
Vörös haja szétterülve a hófehér ágyneműn, pont ahogy képzeltem. A hatalmas baldachinos ágy, mélybordó selyemfüggönye pedig csak kiemeli ezt a színt.
Még vizes a hajam, és a derekamra is csak egy törölközőt tekertem, ahogy melléereszkedem.
Bár aludt, erre rögtön felpattannak a szemei.
- Te.. mit keresel itt. Nem a koporsódban alszol?
Elnevetem magam.
Ez igazán vicces.
Hahahahahaha...
- Koporsóban? Ne nevettess.
Az ágy megnyikordul ahogy mellé fekszem, hajam végigfolyik a vállaimon, és a takarón terül szét.
Közelebb húzódom hozzá, ujjaim a száján simítanak végig, amitől ajkai elnyílnak.
Aztán hirtelen észbe kap, megrázza a fejét és elhúzódik.
Szó se róla, van hely, elég nagy az ágy.
- Engedj el! Nem vagyok a játékbabád.
- Nem vagy. - bólintok.
- Akkor meg... - kezdi de elakad a szava ahogy egy másodperc tört része alatt termek fölötte, és kezeit a lepedőre szorítva nézek a szemébe.
Küzd ellenem, a kezeit feszegeti, de nem elég erős.
- Nem kell félned.. sosem veszek el semmit erővel.. ha nem akarod.. - jegyzem meg halkan, kék szemeim az övéibe mélyednek.
Szinte érzem ahogy föllélegzik.
Majd hozzáteszem:
- .. inkább elérem hogy hogy te is akard... - suttogom olyan halkan, hogy szinte már csak lágy simogatásnak hangzik, mégis tudom hogy hallotta.
Összerezzen mikor elengedem, és olyan távol húzódik tőlem, hogy félő leesik az ágyról.
Kuncogva fordulok hasra, hosszú hajam a fenekemet takaró törölközőn ér véget.
- Jó éjt.. - mormogja gépiesen.
Heh.. nincs hozzáfűznivalód? Jól van.. ahogy akarod.
Márpedig.. akkor is így lesz, akár akarod, akár nem.
***
Nekem nincs szükségem alvásra. Tudok aludni, de nem létfontosságú.
És egyébként pedig, ki akarna aludni, amikor őt is nézhetem egész éjjel.
Terveket szövögetek, amiknek már a gondolatától és kéjes érzés tölt el.
Aztán nem sokkal alkonyat előtt, ő is felriad, szinte fuldokolva, levegő után kapkodva.
Pár centiről figyelem, nyugodtan ülve.
- Álmodtam.. én...
- Láttál valami fontosat? - kérdezem közelebb húzódva, ujjaim a hálóingén siklanak végig, ami szinte rátapad az izzadságtól. Nagyon jól áll neki. Kicsit régimódi, de tudtam hogy jó lesz.
- Megvan az újabb áldozat. - lihegi még mindig a szívére szorítva a kezét.
- Hol van? - pattanok fel rögtön.
- Egy régi gyárépületben tartja fogva. Talán az ipari park lehet.. nem tudom.. nem láttam tisztán.. - mondja zihálva.
Most tudatosul csak benne, hogy amíg ő aludt, én már fel is öltöztem.
- Maradj! - nézek rá. - Én megkeresem.
- Nem! Nekem is mennem kell. Ha a varázslat elszabadul.
Ccc.. makacs mint egy...
De igaza van.
- Megyek felöltözöm és.. - megragadom a csuklóját.
- Nem mész sehova! Nincs időnk ilyesmire. - felkapom, és erősen a testemhez szorítom. - Kapaszkodj belém. - mondom neki ahogy kiállok az ablakpárkányra.
- Mi a fenét művelsz? - kérdezi ijedten, lenézve a mélybe, ujjai pedig olyan erősen szorítanak, ami már fájna, ha nem lennék vámpír.
- Nyugi.. foglak. - felelem, és egy mozdulattal átugrom a szomszéd ház tetejére.
Olyan gyorsasággal mozgok, hogy az szabad szemmel szinte követhetetlen.
Én magam is csak elmosódó foltokat érzékelek, de igen fejlett érzékeimnek hála így is tudom merre járunk.
Háztetőről háztetőre ugrálok, villanypóznára, templom toronyra.
- Lassíts! - kiáltja hirtelen. - Közeledünk.
Megállok, leteszem magam mellé.
Körülöttünk egy hatalmas, elhagyott gyártelep terül el, központban egy régi szénerőművel.
Azt hiszem jó helyen járunk.
Imbolyogva áll a tetőn, ujjai a karomat markolják.
- Ott.. - mutat az egyik sötétbe vesző, épületre. Hangja viszont csalódott, szinte szomorú.
Igen, én is érzem. Nincs már élő itt.
- Elkéstünk. - mondom ki végülis.
- Be kell mennem. - mondja, megrángatva az ingem ujját, jelezve hogy valahogy levihetném a 7 méter magasan lévő tetőről a földre.
- Hívom a zsarukat. - felelem csalódottan, és leugrok vele a földre.
Hamu és felperzselt fű, törmelékek és omladék mindenütt.
- Biztosítom a helyszínt.. - bólint és eltűnik a sötétbe vesző ajtóban.
Elvileg nem vagyok valami jó csapatjátékos. Elvileg. De sajnos az utóbbi időben muszáj voltam elviselni mások társaságát, olyan emberekét, akik legszívesebben egy karóra tűzve látnák a fejem.
Ő viszont más. Ő segíthet, amiben más nem.
Kocsival megyünk a helyszínre, mert így a legpraktikusabb. Bár boszorkány, ember teste van, így fázna éjszaka, ráadásul nem rángathatom végig a városon az én tempómban, mert az nem esne valami jól neki. Így fintorogva bár, de az autót választom.
Viszont most vezetni is úgy vezetek, ahogy emberi sofőrök nem tudnak, és itt szokták a tv-ben azt mondani, hogy: na ezt ne csinálják utánam otthon kedves nézőim, mert nem élik túl. Viszont az én reflexeimmel, gyerekjáték. Nemhiába, a vámpírok a tápláléklánc csúcsa, ha így vesszük.
Nem néz rám, csak a biztonsági övbe kapaszkodva bámul ki az ablakon, ráadásul ide hallom milyen rémülten kalapál a szíve.
Ha nem lenne most éppen sürgős dolgom, még izgatna is a dolog.
- Kérlek nyugodj, meg, ide hallom, ahogy félre ver a szíved, mondtam, nem foglak bántani. – jegyzem meg halkan, magamban hozzátéve azt az apró szót, hogy: egyenlőre.
- A következő utcán jobbra – szólal meg hirtelen, szinte felkiáltva, majd újra behunyja a szemét, mint aki befele figyel.
Minden boszorkány bizonyos szintig médium is egyben. Ha eléggé ki vannak élezve más emberek érzéseire képesek látni bármit, bárhol is történik az. Olyanokat látnak, amiket nemcsak az emberek, de még az én fajtám sem tudna elképzelni. Viszont ezzel a képességgel lehet mit kezdeni, feltéve ha tudja kezelni.
Mikor kinyitja a szemeit, arca kissé fájdalmas. Nem is várok, rögtön rákérdezek: - Mit láttál?
- Egy barlangba vitte őket.. - suttogja erőtlen hangon - Az erdő nem ismerős, de.. tudsz olyan helyet ahol barlangok vannak?
- Barlang..
Emlékeim képek százai kezdenek peregni, régi és mostani emlékek.. barlangok amiket láttam, képek falhoz láncolt emberekről, egy porrá égő vámpír, egy halott csontjai.. csöpögő víz. De barlang.. itt a közelben.
- Nőszirom erődben vannak. – kiált fel hirtelen. Ezek szerint felismerte a helyet.
- Biztos vagy benne? – kérdezem rápillantva a kormány mögül, nyugodt hangon. Legalább én legyek nyugodt, ha már ennyire érzem, hogy fél. Nem tudom, hogy ez a saját félelme-e, vagy ennyire hatnak azok a képek és érzések, amiket lát, mégis szinte sugárzik belőle ez az érzés.
Bólint, mire én félrerántom a kormányt, és helyből megfordulok. Akkor rossz irányba tartottunk. Irány a déli városrész.
***
Mikor odaérünk már olyan sűrű a sötétség, hogy alig látni, de le kell kapcsolnom a kocsi fényszóróit, hogy nehogy kiszúrjon az illető.
Szólok neki, hogy kövessen, egyrészt mert nem biztonságos egyedül a kocsiban maradnia, másrészt mert szükségem lehet a segítségére. Ha megtámadna egyedül is elbánok vele, de a gyerekekhez nem értek, őket neki kell kimenekítenie onnét, amíg én feltartom az elrablót. Feltartom, hm.. az erős volt.. illetve gyenge, tekintettel arra, hogy a fejemben már a feltrancsírozásának különböző képei villognak.
Rohanvást érkezem, ő pedig lemaradva mögöttem, tekintve, hogy ha én szaladni kezdek, nem igazán tud utolérni.
- Nem látok semmit. – suttogja, én pedig támpontként a kezem nyújtom neki. Hűvös az érintése, gondolom rettenetesen fél, aggódik, az én testhőmérsékletemhez képest azonban még ez is forró. Próbálom húzni magam után, ügyelve hogy ne botoljon meg semmiben. Én remekül látok a sötétben, így nem okoz gondot.
Ahogy közelebb érünk, fény gyullad, és hangokat hallani. Gyereksírás, valami koppan, üvöltés.. ezt lehet hallani, de az én fülem mást is hall. Öngyújtó kattanása, egy férfi, talán 36-38 éves, ideges lélegzése. Léptek.. erős testalkatú, de kissé túlsúlyos emberé.
Elkapom a nyakát és egy szikla mögé húzom, kezem a szájára téve, halkan suttogva hogy maradjon csendben. Aprót bólint, enyhe remegését a saját bőrömön érzem, megborzongat.
A következő pillanatban szinte kirobbanok a szikla mögül, a falnak kenve a férfit morgok rá, hajam repülve követi a mozdulatot. A gyerekek elszaladnak, amelyik tud, mert van olyan aki meg is van kötözve. A nyakába markolva rángatom arrébb a férfit, aki ütni próbál, de meg sem érzem. Ahogy egyre erősödik a szorításom, úgy érzem félelmét növekedni, én viszont csak egyre dühösebb leszek.
Miközben magam után vonszolom, látom, hogy az egyik leleményesebb gyerek kiszabadítja a többit, és a szaladni kezdenek a kijárat felé. Ameli már várja őket, jól van.. jó kezekben vannak.
Addig én foglalkozom ezzel a szeméttel.
Mindenféle gyönyörűséget vág a fejemhez, ordít, kiabál, üt, de ez engem nem hat meg. Aztán mikor felé fordultamban hagyom kivillanni a szemfogaimat, rémülten menekülni kezd, de egy ugrással rajta termek és a földre döntöm, nyakát a koszos sziklára nyomva.
- Most meghalsz. – felelem nyugodt hangon, szinte tárgyilagosan. - Nem az én dolgom ítélkezni felettetek, de már így is túl sok esélyt játszottál, vedd úgy, hogy vesztettél. – mondom neki, azzal egy rántással eltöröm a nyakát.
Nézem őt, ahogy kihuny a fény a szemében, aztán egyszercsak megérzem azt az ütést. Fémes csendülés.. egy csővel csap a vállamra, ami eltörik rajta.
Nahát.. nahát. Ketten voltatok ezek szerint.
Dühösen morogva simítom végig a vállamat, ami épp csak picit sajog az irtózatos erejű ütéstől. A fickó döbbenten bámulva a törött rudat, majd szaladni kezd az ellenkező irányba. A hátába markolok bele ahogy utolérem, és taszítok egyet rajta, amitől jó 10 métert repül, és a kocsim tetején landol. Felugrom hozzá, és már akkor a torkába mélyesztem a fogaimat, amikor ő még csak ocsúdik az ütést követő kómából. Ordításába beleremeg az éjszaka csöndje.
Aztán vége.
Lenyalom a számról a vérét, de egy kicsi ígyis lecsurgott az államra. Undorodva nézek rá, le is lököm a kocsiról, aztán beszállok a kormány mögé.
Ameli már bent van, a gyerekek hátul pedig sikoltozni kezdenek, amint meglátnak.
Sóhajtok egyet, és hagyom, hogy megnyugtassa őket.
***
Hazafurikázzuk a gyerekeket. Hagyom hogy ő beszéljen, fogadja a hálát rebegő imákat, köszöneteket. Csak mosolyog, és elköszön.
Közben én letakarítom az arcomról a vért egy zsebkendő segítségével.
Mikor az utolsó gyerek is hazakerült, felhajtok a gyorsforgalmira, és hazafele veszem irányt, de még alig indultunk el, ő már álomba is merül, feje félrecsúszva az ülés háttámláján. Hallom milyen nyugodtan és egyenletesen lélegzik.
***
Megállok a ház előtt ahol lakik.
Egy darabig csak figyelem, nem akaródzik hozzányúlni. Egy hullámos hajtincs az arcába hullik, majd minden lélegzetvételére felemelkedik és lesüllyed.
Különleges lány. Ma sok mindenen keresztülment, mégsem volt egy panasza sem.
Kiszállok a kocsiból, megkerülöm és a karomba veszem őt. A lakásába könnyedén bejutok. Aztán már csak a hálószobáját kell megkeresnem. Ruhástól teszem az ágyba, ráhajtom a takarót, majd otthagyom.
***
Sokat gondolkozom rajta, míg hazafele vezetek.
Ritkán találkozom ebben a városban természetfelettivel, de ha igen, az mindig felkelti az érdeklődésemet. Ő ráadásul.. még hasznomra is lehet. Azt nem is számítva, mennyire felizgatott.
Nem fogom annyiban hagyni.. az biztos.
***
Még éjszaka van, amikor is visszatérek, megnézni őt.
Alszik, de arra hogy figyelem, ébredezni kezd. Zajt nem csaptam, úgyhogy csakis a megérzéseinek köszönhető.. valószínűleg érezte hogy valaki nézi.
Mire magához tér eltűnök, csak a függönyt lengető halvány szellő mutatja hogy ott jártam. De ha szerencsém van, ezt sem fogja összekapcsolni velem.
***
Nappal pihenek, és a történteken gondolkodom.
Nekikezdek három újabb könyvnek, de egyik sem tud lekötni. Mivel vámpírgyorsasággal olvasom, tanyám szinte már egy könyvtárra hasonlít, a sok könyvtől amit sosem dobok ki. Viszont most egyik sem tudja megtartani a figyelmem, minduntalan azon gondolkozom, hogy tehetném hogy az adósommá, hogy kénytelen legyen felajánlani magát.
Nem szeretem az egyszerű játszmákat, és ő nem látszik olyannak. Óvatosnak kell lennem, mert a kis boszorkány ha rájön milyen rejtett képességeit ébresztheti fel benne az erőm, még elfut ha megrémíti ez.
Végül a hírek között böngészek, kutatva valami érdekes után, de csak a szokásos: emberek gyilkolják egymást, erőszakoskodnak és a többi.. hírt látom.
Alkonyatkor egy rendőr kopogtat az ajtómon, épp mikor távozni készülök.
Nyakamban hófehér sál, és rajtam egy fekete kabát, hogy ne tűnjön fel mennyire nem az időjáráshoz öltözöm. Nem tudok fázni, de azért inkább tettetem, hogy ne tűnjek még ezzel is ki a tömegből.
Egy újabb ügy, ezúttal gyilkosság, méghozzá a hullát egy vérrel rajzolt boszorkánycsillagban találták. Pentagramma.. hmm.. érdekes.
- Szükségem lesz egy kis segítségre. – vetem oda az egyenruhásnak aki már dolgozott velem így csodálkozik.
- Civil?
- Beavatott. – nézek felé, jégkék szemeim megvillannak.
- Akkor hozza őt is. A helyszín még tiszta, most fotózzák. – egy cetlit nyújt át.
Sóhajtok. Ez nem lesz szép.
- Oké, ott találkozunk.
***
Halkan nyitom ki az ajtót, olyan ügyesen hogy még egy nagyon jó fülű ember sem hallaná meg.
Ellenben a macskája igen, de finoman végigsimítok az orrán, mágiám pedig megnyugtatja és leheveredik aludni.
Finom illat csapja meg az orrom, halkan dudorászik magában, szívveréséből ítélve nyugodt és jókedvű.
Nesztelen léptekkel suhanok felé, csak azt veszi észre, mikor hátulról fölé hajolva hosszú hajam a vállára hullik.
Odakapja a kezét, majd mikor tudatosul benne hogy én vagyok az, ijedten rezzen össze.
- Jó illata van.. mi ez? – kérdezem halkan, figyelve ahogy egy lépést hátrál, és védelmezően maga elé emeli a piros szósszal összekent fakanalat.
Olyan mint a vér.. mmm.. valami paradicsomos dolog lehet.
- Te..
Elkezdi de aztán nem fejezi be.
Engem néz.
- Megölted azt a férfit tegnap? – teszi fel a kérdést aztán, kisvártatva.
- Hagynom kellett volna futni? – kérdezem felvont szemöldökkel.
- Nem, dehogy. – vágja rá nagy elánnal, majd el is pirul. – Csak..
- Én nem fojtom el az ösztöneimet.. sokkal többet árt mint használ ha ezt tenném. – felelem nyugodtan.
- Miért jöttél? – kérdezi, kissé összerezzenve újra, ahogy a másodperc törtrésze alatt termek mellette, és a kezét megfogva a számhoz emelem a fakanalat.
Mmmm nem rossz.
- Egy kis borsot még tehetsz bele. – jegyzem meg megnyalva a számat, ő pedig csak tátja az övét, mint aki nem érti.
- Azért jöttél hogy ezt elmondd? – kérdezi újra, és jobbnak látom elmondani miért is.
- Ülj le! – parancsolok rá és kihúzok egy széket.
- Miért?
- Ülj csak le! Nem lesz szép látvány.
Szót fogad, én pedig elé teszem a képet.
Szemei kikerekednek, ahogy meglátja a boszorkánycsillagban elhelyezett szétdarabolt holttestet.
- Mi ez? – kérdezi felnézve rám.
Zavartalanul fürkészem a tekintetét, szinte világító zöld szemeit.
- Azt hittem te tudod..
- A minta..
- A boszorkányok használják.. – teszem hozzá, mire a szavamba vág.
- De nem erre! Ez.. borzalmas…
- Mit idézett meg? – kérdezem, többé kevésbé én is tudom mire megy ki egy ilyen játék.
- Még semmit. – rázza a fejét. – Három áldozat kell. – feleli idegesen nyelve egyet. – Honnan van a kép? – kérdezi.
- Egy rendőr adta. Reggel találták egy sikátorban.
- Látnom kell. – áll fel az asztaltól.
Reméltem hogy ezt fogja mondani.
- Gondolod hogy ez csak a kezdet? – kérdezem óvatosan.
- Szinte biztos. A harmadik áldozattal zárul be a kör. Nézd.. – ujját a papírra teszi. – Itt. Hiányos.
Áh, értem már. Akkor ezek szerint egy gyakorló halottkeltővel van dolgunk, aki istent játszik. Mily remek. Kár hogy utálom a hullavért. Fujj..
Engem néz, én pedig fejemmel a tűzhely felé intek, hogy odaég az étel.
A homlokára csapva zárja el alatta a lapot és már rohan is a kabátjáért.
Csak mosolygok magamban.
Remek. Minden a tervem szerint alakul. Túl nagy benne a segítőkészség, a tenni akarás, a segítség nyújtás.. úgysem hagyná csak úgy halni azokat az embereket, így viszont.. – kuncogok magamban. - .. addig is, a közelemben tarthatom, és rájöhetek.. hogyan szerezzem meg.
Mire visszajön, egy zöld kabátka van rajta, hosszú, kapucnis, köpenyszerűség, és egy kistáska, amiben ki tudja miket rejtegethet.
- Menjünk. – néz rám eltökélten.
- Ha ennek vége… igazán megkóstolnám... – felelem gonosz mosollyal. Az ételre értettem, de persze.. érthette máshogy is, mert zavartan elfordítja a fejét.
Azt hiszem kezdem unni. – gondolom magamban ahogy a mellettem karattyoló fiatal rendőrt hallgatom. Ígéret ide vagy oda ,le fogom ütni ha nem hallgat el.
Összeszorított számon keresztül épp csak szemfogaim vége látszik, de szerencsére egy idősebb egyenruhás észreveszi hogy kezd elegem lenni, és elhallgattatja a kölyköt.
Hah, ilyet hogyan engednek egyáltalán terepre.
***
Mikor megérkezünk az örsre, gyorsan át is ülök saját autómba, hogy ne kelljen azokat az idegesítő tekinteteket magamon éreznem.
Hosszú hófehér hajam belibben az ajtón ahogy bevetődöm a volán mögé.
Igazából nehezen tudtam csak rávenni magam hogy autót vezessek. Annyira.. ellentétes az elveimmel. Olyan sokat éltem már.. annyi évszázadot, hogy ezeket az új dolgokat meglehetősen nehezen szokom meg.
***
Követem a villogó rendőrjárgányt, és azon bosszankodom hogyha nem nyomná ennyire a felhajtást, talán szép csendben is el tudnám kapni azokat az idézőket.
Már egy ideje tudom hogy ők rabolták el a gyerekeket. A város levegője csak úgy zsong a mágiától és nem jobbik fajtától. Az idézőknek pedig áldozat kell, az áldozatok fájdalma, hogy meg tudják idézni a holt lelkeket, szellemeket, démonokat és egyéb finomságokat. Minél tisztább az áldozat annál jobb. Egy gyermeknél pedig mi lehetne tisztább?
Alig figyelem az útra, csak a szemem sarkából érzékelem az elsuhanó tájat, embereket. Egy kutyát sétáltató öreg néni, egy babakocsit toló nő, egy férfi a barátnőjével, egy fiatal srác, egy vörös hajú lány. Őt jobban meg is nézem, szinte kirí a tömegből.
Aztán ismét az útra figyelek és hajtok tovább, a park felé.
***
Mikor megérkezünk már csak a nyomokat vehetem szemügyre, vámpír szemeim azt is látják amit még a legjobb felszereléssel felszerelt helyszínelők sem.
- Nem ölték meg. – nyugtázom halkan.
- Melyik gyerek lehetett?
- 13 év körüli. Lány. Úgy 35 kiló lehet. – sorolom halkan, mély hangom lágy fuvallatként repíti a szél a távol állók felé.
- Ezt meg honnan tudja? – suttogja az egyikük a rendőrfőnök fülébe. Azt hiszi nem hallom, de persze ő nem tud róla hogy az én hallásom körülbelül 300szor jobb az övénél.
- Csitt. Ne ezzel foglalkozz. – mordul rá a zsarufőnök, amit megköszönök neki gondolatban. Ilyenkor mindig a frászt hozom rá, most is ijedten pillant fel rám, én pedig csak pislantok egyet, jelezve hogy nyugi.
***
Visszatérünk a központba, mára véget ért a vadászat.
Bosszant hogy nem tudtam elkapni őket. Nagyon dühít.
Messziről veszekedést hallok de nem nagyon törődöm vele.
Csak akkor figyelek fel, mikor elhaladtamban utamba kerül a vörös hajú lány, az a lány, akit az utcán is láttam. Nahát..
Rám néz.. pont olyan csodálkozva ahogy én nézném őt, ha nem lenne tökéletes pókerarcom. De mivel van, nem lát rajtam semmit, azonkívül hogy egy rettenetesen magas, fehér hajú idegen vagyok aki elállja előle az utat.
Miközben kinyitom neki az ajtót, kiterjesztem tudatom denevérszárnyait, hogy a fejébe láthassak, de olyan történik ami még soha. Vaskos falba ütközöm.
Felvont szemöldökkel nézek utána.
Nahát.. mi volt ez? Mi lehet ebben a lányban?
***
Mivel nem hagy nyugodni később sem, utána indulok. Ezúttal autó nélkül, gyalog maradok a nyomában. Mivel ha akarom úgy mozgok, hogy azt emberi szem követni képtelen, simán futok a busz után, olyan könnyedén ahogy más sétál az utcán.
Nem megy messzire, nemsokára leszáll, és bemegy egy szupermarketbe.
Láthatatlanul követem, próbálok rájönni, miben más ő.
Egyszer észre is vesz, meg sem próbálom leplezni hogy figyelem. Jégkék szemeim minden mozdulatát követik. Nem vesz semmi olyat, ami érdekes lenne, csak szokásos dolgokat amik bárkinek kellhetnek.
Suhanok a polcok között, észre sem vesznek az emberek, maximum egy hideg fuvallatot érzékelnek.
A lány a rendőrségen volt. Vajon miért?
És miért nem látok a fejébe? Hmm.. érdekes.
***
Hazáig követem, figyelem ahogy lépcsőn mászik fel egy emeletes házban a harmadikra.
Az ablakot is kinyitja, bizonyára hogy jöjjön be egy kis friss levegő.
Elvigyorodom.
Szerencsémre a mai nap teljesen felhős az ég, sötét van a nap pedig már lement, de amíg fent volt sem sütött, így ki tudtam menni az utcára.
Ugyan nem halok meg a napfénytől mint a mesékben, de csúnya égési sebeket okoz, amire nincs nagyon szükségem.
Megvárom míg még sötétebb lesz, amikor már senkinek sem tűnik fel amit tenni készülök, és egy ugrással az ablakban termek.
Balszerencsémre éppen a helységben van, ahol az ablakban guggolok. A lilás függöny mögött hófehér hajamat lengeti a szél.
Elhátrál, keze valamit keres a szekrény felső polcán.
Elhúzom a függönyt, és ha már meglátott, a párkányról a szobába ugrom.
Félrehajtott fejjel figyelem ahogy engem néz, a fiókból egy hegyes, tárgyat vesz elő.
- Azzal nem sokra mész. – felelem mosolyogva, majd hozzáteszem: - De nem is azért jöttem hogy bántsalak.
- Ki vagy te? Te voltál a rendőrökkel. – mondja rögtön.
- Te pedig, nem utánam jöttél amikor bejöttél a központba. – felelem halkan. Mély hangom magabiztosan mégis megnyugtatóan cseng.
- Tudok.. dolgokat. – feleli halkan, még mindig engem figyelve. Még mindig görcsösen szorongatja azt a dolgot.
A másodperc töredéke alatt termek mellette, úgy hogy észre sem veszi, és a csuklóját megragadva kiveszem a kezéből.
- Add ezt ide. – súgom nem éppen kérlelő hangnemben.
Nem tud mást tenni, mert már nálam is van a fegyvernek látszó tárgy.
- Mi vagy te?
- Máris jobb kérdés. – felelem mosolyogva. – De itt inkább az a kérdés te mi vagy. És mi közöd az eltűnt gyerekekhez? – fordulok felé, miután a tőrt elhelyeztem az asztalon.
- H.. honnan tudod?
Csak mosolygok rajta.
- Szóval?
- Ha elmondom.. akkor…
- Már mondtam. Nem azért jöttem hogy bántsalak.
Bólint.
Remek. Tudtam én hogy okos is vagy nemcsak szép.
- Tehát?
- Álmodok velük egy ideje. – vallja be halkan. - Tudom is hol vannak, de a rendőrök nem hittek nekem.
Nahát ..nahát.. mik nem vannak.
Közelebb lépek, amitől összerezzen.
Feltartom a kezem, hogy lássa nincs mitől tartania. Ennek ellenére nem férkőztem a bizalmába. Nagyon óvatos.
Különleges képességek.. és a tudat hogy nem látom a gondolatait.. mind érdekessé teszik őt számomra.
- Hol van a hely? – térek a lényegre gyorsan. Nagyon el akarom kapni őket.
- Pontosan nem tudom. – rázza meg a fejét. – De felismerném ha látnám.
Szemeim az övéibe mélyednek. Igazi mélyzöld szemek.. még sosem láttam ilyet. Viszont most már sejtem.. mi lehet.
- Hogy hívnak? – kérdezem, látszólag nem tudja hogy jön ez most ide.
- Ameli. És téged?
- Lucien. – felelem kurtán. – Lehet hogy a rendőrök nem hisznek neked, de én hiszek. Több van benned.. mint ami látszik. – nézek rá jelentőségteljesen. – És én rá fogok jönni mi az. Viszont ami még fontosabb, hogy megakadályozzuk ami történni fog. – teszem hozzá dühösen.
- Igen. – bólint. – Remélem a gyerekek még élnek.
- Abban biztos lehetsz. Még igen. – felelem kihangsúlyozva a jelen időt.
A kezem nyújtom neki, immár az ajtóban állva.
- Akkor jössz?
Szeme gyanakodva kémlel, végül elfogadja kinyújtott kezemet, összerándulva ahogy megérzi milyen hűvös a bőröm. Látom a szemében a felismerést, mégsem teszi szóvá.
Elmosolyodom, hagyva hogy hegyes szemfogaim kivillanjanak, épp csak a hegyük, mégis elég hogy meglássa. Hátrahőköl.. - Vámpír.. – mondja, de úgy, mintha valami godzillát látna.
- Te pedig boszorkány.. egy-egy. Gondolom te is szeretnéd ha titok maradna. – felelem komolyan.
Látszólag most még jobban elvesztettem a bizalmát, de nem hibáztatom érte. A magamfajtában senki sem bízik, elvégre.. gyilkolunk és vért iszunk. Sok embert öltünk meg az évszázadok folyamán. Én magam is annyit, hogy számolni sem tudom. Főbenjáró bűnök. Tengernyi vér. Tényleg nem vagyok egy jó fiú, és még élvezem is. És akkor még a többit nem mondtam.
Mikor elhátrálna, mögötte termek, ujjaim a hajába bújva simogatják meg a nyakát, háta a mellkasomhoz simul.
- Csak találjuk meg őket.. Ameli.. – súgom. – Te mutatod az utat.. én elintézem őket.
Haja meglibben ahogy leheletem a fülét simogatja.
Nyel egyet.
- Rendben. Csináljuk. – feleli halkan. – De nem bántasz. És őket sem.
- Különben békává változtatsz? – kacagok olyan hangon, amitől a hideg futkos a hátán. Látom rajta.
- Nem, de tudok olyat tenni ami neked sem lenne túl jó.
Elmosolyodom.
Ugyan nem nagyon hiszek ebben, de miért ne mennék bele a játékba. Ki tudja.. lehet hogy meg tudna lepni. A boszorkányok nagy része rejtegeti az erejét és senki sem tudja milyen erősek valójában.
