A gyerekek fölé hajolok, de mindketten alszanak még. Halk léptekkel lép be Riwand is. Amint a babák felkelnek, segít az etetésben. Egyre melegebb van benn és tudniillik, mi nemnagyon bírjuk a forróságot. Csodálom, hogy a falak nem olvadnak, dehát, amit mi építünk jégbõl az örök.

 Már túlvagyunk az etetésen, tisztába is tesszük a kicsiket, mikor Nancy lép be és olyat mondd, amin csak pislogni tudok.

 Miért kéne máshová mennem? Nekem itt az otthonom...

 Mikor gyerekeim apja belép, azonnal szóvá is teszem:

- Aleu, mit jelentsen ez?! – megyek oda hozzá, miközben Riwand és Nancy már csomagol nekünk. – El kell innen mennünk? De miért?!

- Apád nem mondta? – kérdi nyugodtan. Ez kicsit feszültté tesz.

- Nem találkoztam vele, alig fél órája szereztem errõl tudomást! Hová megyünk? És a kicsik? Még csak pár naposak, egy ilyen hosszú útra!?

- Nyugodj meg – emeli fel kissé a hangját, mire elhallgatok, azonban Lilian elpityeredik.

 Szúrósan nézek Aleura, majd a gyerekünkhöz sietek.

 Elmondja, hogy mi a helyzet, mit beszélt apával és hogy holnap reggel indulunk is, mivel estére oda is érünk. Két szolgát már elküldött, hogy készítsék elõ a kúriát. Az egészre csak a fejem csóválom.

- Ez nem lehet igaz... Beszélni akarok apámmal...

- Beszélj, de ez mit sem változtat azon, hogy szedjük a sátorfánkat...

 Riwand kezébe adom Liliant, majd kiviharzok az ajtón.

 Halkan koppantok hármat apám ajtaján.

- Gyere!

 Amint belépek meg is látom, ahogy az ablaknál áll, szokásos öltözetében, a hóval födte tájat figyelve.

- Apám – szólítom meg, mire felém fordul.

- Tudom, miért jöttél. Nézdd, Draco – vált komolyra, mitõl nyelnem kell. Utálom, ha így beszél velem, mintha én is valami szolgáló lennék. – Aleu egy félvér, nem a férjed, a gyerekek is törvénytelenek. Ez óriási szégyen számomra – mondja, mire levegõt is elfelejtek venni.

- Szégyelsz engem? – Csak félrefordítja a fejét, mire úgy érzem, bár megnyílna alattam a padló...

- Reggel indultok. Azt visztek magatokkal, akit akartok. Pár katona fog kísérni utatokon. Most pedig menj! Sajnálom, hogy így kellett lennie.

- Én viszont nem – vágom rá, majd az ajtót is becsapom magam mögött.

 A katakombákba megyek. A dohos és nedves levegõtõl kicsit köhögök. Már minden csupa por, Azt sem tudom, utoljára mikor járt itt valaki...

 Két oldalt õseim, nemes démonok. A folyosó végén pedig egy nõi szobor. A hideg kõre fektetem tenyerem, majd könnyáztatta szemekkel mosolygok fel anyám kõarcára.

 Estig fel sem megyek. Mikor már mindenki alszik, akkor óvatoskodom ki a konyhába. Eszek pár falatot, kicsit rendbeszedem magam, majd visszamegyek a szobába. Meglepõen kedves kép fogad. A kandallóban halkan pattog a fa, az elötte levõ puha szõnyegen meg Aleu ül a két kicsivel. Odafurakszom én is, s elveszem Louist, hogy kényelmesen oda tudjak bújni oldalához. Kislányomra mosolygok, aki édesen figyel nagy szemecskéivel.

- Beszéltél apáddal? – töri meg a csendet végül.

- Igen. Elmondta, hogy csak szégyent hozok rá, jobb lesz nekünk máshol – foglalom össze.

 Hálás vagyok, hogy hallgat és nem feszegi tovább.

- Már készen áll minden.

- Rendben. Ettek már? – nézem a kicsiket, fejem Aleu vállára hajtva.

- Igen. Hope szerint nagyon ügyesek, hogy már ennyi tejet meg tudnak inni. Erõs kiskölykök lesznek.

 Erre elmosolyodom.

- Alig várom, hogy mosolyogjanak már – puszilom meg Lou homlokát, aki egy fogatlan ásításfélét villant. – Tegyük le õket aludni.

 A kiságy felé viszem.

- Draco...

- Igen?

- Hol voltál?

- Anyánál – mondom, s levetem magamról a ruháim, a fürdõ felé indulva. 

 Bólint.

- Évszázadokig voltam bezárva, Draco. Egy hónap a cellában már meg sem tud kottyanni.

- Éppen ezért… Ismét börtönbe kerültél, miattam…

- Ahhoz, hogy terhes légy, ketten kellünk. – A hasamra simítja a kezét, és mintha a baba tudná, hogy az apukája az, mocorogni kezd. – Apa leszek, és bármit elviselek, ha ti biztonságban vagytok. – Tudom. Megszökhetett volna, bújdoshatott volna tovább, mégsem tette, nem akarta itthagyni a gyermekét. Ez annyira jól esik nekem. Az, hogy nem utasítja el a kicsit.

 Nyaka köré fonom karjaim, s õ magához öleli testem. A meleg tenyere még mindig hasamon pihen, s minden olyan nyugodtnak tûnik ebben a pillanatban.

- Akármit csinálsz, ne hagyd abba – szólok rá, mire csak elvigyorodik és kapok tõle egy szenvedéllyel fûtött csókot.

- Nem tervezem abba hagyni... – hoz zavarba vággyal teli pillantásával.

 Lassan felhúzza a hólóruhám a derekamig, s elmosolyodik, azon, hogy nem hordok még mindig alatta semmit.

- Aleu... – suttogom kéjesen, õ pedig döntene is le az ágyra. Mellkasára teszem kezét, megállítva ezzel mozdulatait. – Ez nem fog ártani a babának?

- Nem. Ha olyan pózban csináljuk, akkor nem.

- Rendben... de elõbb fürödj meg! – parancsolok rá, mire el is megy fürdeni. Egy hónapig ott koszban volt, ki tudja mi ragadt rá, inkább fürödjön le.

 Egy gyors fürdés után visszajön. Én már mesztelenül várom õt.

- Gyönyörû vagy...

- Azért remélem, nem nõ nagyobbra, mert nem fogom látni a lábam – mosolygok rá.

 Közelebb lép, s lábfejemtõl kezdve végigbarangolja a lábaim. Csókjaiba beleremegek, lassan hátradöntöm fejem, ahogy végigsimít lábam közt, cirógatja merevedésem.

 Annyira vágyom már rá, gyorsan szedem a levegõt a vágytól, szívem majd kiugrik a helyérõl.

 Mikor szájával kezd kényeztetni, az eszem is szinte elvesztem. Már szinte sikoltani tudnék azért, hogy magamban érezzem õt.

 Hasra fordít, négykézláb.

- Óv... óvatosahn... – pihegem kicsit remegve. Egyrészt, mert nem akarom, hogy a babának baja essen, márészt meg már teljesen elvette a józan eszem a kéj.

- Az leszek, ígérem – suttogja. Csókot hint nyakamra, s hátulról simul hozzám. Pont egymáshoz idomulunk.

 Lassan löki belém magát, s én felnyögve dörgölõzöm hozzá fenekemmel. Akarom, hogy teljesen bennem legyen, de nem teszi. Inkább simogatni kezd, egyre csak olyan helyeken, amik mégtöbbet kívánnak belõle. Forró testéhez simulok. Igen, ez a tûz, ami benne van, mintha mágnesként vonzzna. Lassan mozog, de most pont erre van szükségem, egy ilyen érzéki és lassú gyönyörre.

 Amint mindketten kielégülten fekszünk, odabújok mellé kimerülten, s õ karjait körém fonja.

- Ez már nagyon hiányzott...

- És én nem? – néz rám gyankavóan.

- Dehogynem! Csak azt mondtam, hogy hiányoztál, mindenestül.

- Mint egy bizonyos testrészem.

- Bolond – jelentem ki, hátha nem tudja. Vállára ütök mosolyogva, mire felkuncog.

- Minden rendben? – tér át más témára, s mintha aggodalom csendülne hangjában.

 Álmosan bólintok.

- Jól vagyunk, gondolom, alszik, mert csak néha mocorog.

 Igen, a baba alszik, s nemsokára én is azt teszem az apja karjaiban.

 Hirtelen jön az egész, azonnal felpattanok, s nyögve teszem a kezem hasamra. Ez nagyon tud fájni. Kimászok az ágyból, nem akartam felébreszteni Aleut, de már ül mellettem. Magamrahúzok egy hálóinget, s kerek pocim simogatva ácsorgok az ágy mellett.

- Mi történt? – kel fel õ is, mire csak elmosolyodom.

- Semmi, csak néha nem enged aludni... Auh... – görnyedek össze kissé, ahogy újabbat rúg. Aleu mellém lép, s a hasamra simítja kezét. Hihetetlen, de a mocorgás kicsit alább hagy, mintha csak érezné, tudná, hogy õ a másik apukája.

 Kissé megijedek, ahogy összevonja szemöldökét, s óvatosan tapogatni kezd.

- Aleu..? Mit csinálsz..? Valami... nem stimmel a gyerekkel? – kérdem félve, de õ csak megrázza a fejét.

- Nem, semmi baj, semmi baj – nyugtat meg, s csókot hint pocimra. – De, egész biztos vagy benne, hogy egyedül van..?

- Hogy... mi? Ketten... lennének? Áúh!

- Igen, határozottan érzem, hogy ketten vannak... – vonja össze szemöldökét. Hívom is Riwandot, hogy menjen a dokiért. Mikor õ is megjelenik, bár intézkedés után, a sajam kezdi tapogatni, ahogy az ágyon fekszem. Utálom ezt...

- Hmm... – Ne hümmögj, mondj már valamit!

 Egy takarót terít rám. Óh, Szentséges Merlin!

 Fintorogva húzom fel a lábaim. Utálom ezt...

 Még bocsánatot is kér, mikor testembe hatol ujjaival. Megfeszül testem, Aleu megfogja a kezem, mire kissé elernyedek.. Levegõ után kapkodva kérem magamban minden szenttõl, hogy minnél hamarabb vége legyen.

- Lazítson, Draco úrfi, lazítson.

- Könnyû azt mondani! Nem magának nyúlnak fel könyékig és rugdossák össze belülrõl! – nyöszörgöm. Aleu egy apró csókot hint homlokomra.

- Tarts ki.

 Egy örökkévalóságnak érzem az egésze, de végre a doki kihúzza a kezét testembõl.

- A feltételezés helyes volt, gratulálok, nem egy, hanem kettõ kisbaba növekszik odabent.

 Kettõ? Akkor miért nem vette észre elõbb?

 Sápadtan simogatom pocakom.

- Ne féljen, nem kell aggódni. Mindkettõ ép és egészséges...

- Dehát, miért nem vette észre elõbb?! – lobbanok fel kissé, de nem volt olyan jó öltet. A kicsik jelzik, hogy nekik sem tetszik, s megrándulva nyögök fel e miatt.

- Draco, csillapodj! – mormogja Aleu. Hallgatok rá, az mégiscsak jobb ötlet.

- Akkor is... – puffogok még azért is.

- Valószínûleg az egyik eltakarta a mászikat. Önöknek ikreik lesznek, ez jelent némi kockázatot, esetenként hamarabb indul meg a szülés és Draco úrfi esetében császármetszéssel segítjük ki õket.

- Császározni? – fogalmam nincs mit jelent, de nem hangzik jól.

- Úgy van.

 Azt hiszem, ez túl sok mára. Hálás vagyok, amiért Aleu kitessékeli a dokit végre. Ekkor tõr rám a fáradtság, eddig nem is vettem észre, mennyire álmos vagyok. Azzal a tudattal alszom el, hogy nem egy, hanem két kisbabának is életet adhatok. Még meg sem születtek, de már imádom õket.

***

 Ahogy telnek a hónapok, a hangulatom is egyre ingatagabb lesz. Folyton nyúgölõdöm, hisztizek, s nagyon hálás vagyok, hogy Aleu ezért nem oszt ki, pedig megtehetné. Ágynyugalomra ítéltek, hogy nehogy elõbb megszülessenek a kicsik, mint kellene. Köztudott, hogy ezt is utálom, s ezért csak hisztisebb vagyok. Apa is végre azt hiszem, megbékélt a gondolattal, megkönnyebbülök, ahogy két kis ágyat hoznak be a szobába, majd egyik sarkát úgy rendezik be, ahogy a babáknak megfelelõ.

***

 Kinn jégvihar tombol, az ablaküvegeken koppanó darabok valami kísérteties zajjal töltik be a szoba csendjét. A babák is nagyon nyúgösek ma. Szerencsére, a kinti hidegbõl semmit nem érzékel testem, ahogy Aleu karjaiban alszom. Itt mindig olyan jó meleg van. Viszont, rettenetes fájásra ébredek. Ez rosszabb, mint az elõzõk. Aleu is felemeli a fejét, õ is hozzászokott az éjszakai ébrenléthez.

- Mi történt? Megint rúgdosnak?

- Nem, ez most... ah... más! – Nagyon fáj. Érzem, ahogy arcomra is kiül a fájdalom. Hirtelen fogalmazódik meg bennem, ami most történik velem: - Aleu, szülni fogok!

 Egybõl felül, s  arcán látszik az aggodalom.

- Semmi baj, hívom a doktort ás Riwandot.

 Felkellve azonnal csinál egy kis fény a szobába. Zihálva próbálok normálisan is gondolkodni, de csak a fájdalmat érzem. Hasamra szorítom a kezem, megfeszül kissé a testem. A sírás határán állok. Hirtelen tudatosul mellettem, hogy a szobában van a doki, Riwand és még Hope is.

 A homlokamra simul egy meleg kész, s egy apró csókot is kapok.

- Itt vagyok, ne félj.

 Könnyû azt mondani, nem õ fog most szûlni!

- Draco herceg, ha jön a fájás, ne nyomjon! – figyelmeztet a doktor, s hasam bekenve valami zselés dologgal, berajzol egy vonalat.

- Aleu... félek... – szorírom meg a kezét gyorsan.

- Nincs semmi baj... Semmi baj, ne félj. – Nyugtatni próbál, de nem nagyon er vele semmit.Szinte meg sem hallom mások szavait. Teljesen eltompulnak érzékeim. Nagyon fáj a egész, mintha elevenen tépnék a bõröm, hogy kijussanak.Megitatnak valamit velem, amitõl a levegõ is könnyebben áramlik tüdõmbe.

- Mi volt ez?

- Érzéstelenítõ. Jobb így, szájon át bevenni, mert az egész teste el fog zsibbadni – magyarázza a doki. Szinte érzem, amit mondd. Riwand egy lepedõt tart fel, ami miatt nemigazán átom, mi történik. Nem is érzek nagyon semmit, enyhe fájdalmas zsibbadást. Félek, az egész testem remeg. Nem akarom, hogy baja essen a babáknak, de ha most azonnal nem szedik ki õket belõlem akkor a falnak megyek!

- Itt van az elsõ! – kiált fel hirtelen Hope. Alig hallom a hangját. Egy apró lényt látok meg, s ahogy a pici elõször találkozik a világgal, felsír. Nekem is könnyek gyûlnek a szemembe.

 Hope lemosdatja a kicsit és egy nagy fehér puha anyagba bugyolálja, hogy csak a feje látszik ki a kicsinek.

- Ez meg kislány! – hallom meg Riwand hangját is, aki egy másik apró lényt tart a kezében, aki szintén folytott hangon sírogat. Õt is lemosdatják, s becsomagolják. Könnyes, nagy szemekkel figyelem a kicsiket, ahogy közel hozzák hozzám. Az egyik csöppséget a mellkasomra fekteti Hope, míg a másikat Aleu kezébe adja. Merlinre, de szép, sosem láttam gyönyörûbbet. A kicsi, mintha tudná, hogy épp ki karjaiban van, nyugodtan hunyja be szemecskéit.

- Készen is vagyunk. Gratulálok a kicsikhez – mosolyog nagyban a doki, s letakarja a hasam. Úgy érzem, mintha elfogyott volna egy kicsi a testembõl, lényegében, így is van. – Még pihennie kell, úrfi – szól aztán megnézi a kicsiket közelebbrõl õ is, de nem veszi el, majd kimegy.

 Azt hiszem, kezd elmúlni annak a löttynek a hatása, foltott sajgást érzek mindenhol. De nem tudom levenni a szemem a kicsirõl. Annyira meseszép.

- Tartsd közel a mellkasodhoz, szereti hallgatni a szívdobogásod, emlékezteti õt a régi lakóhelyére – mosolyog Hope és kicsit megtörölgeti a homlokom is. Hálásan nézek rá.

- Köszönöm – mondom mosolyogva. Na, azt hiszem, ez se sokszor hallotta tõlem.

 Ránézek a másik kicsire is, s Aleu-ra, aki meredten néz vele farkasszemet. A kicsi végül megunja, s lehunyja szemeit.

- Tökéletes – suttogja, s én megszorítom gyengén a kezét.

- Hisz a mi gyerekeink – mosolygok rá, mire felém néz. Azt hiszem, boldogságot látok az õ szemében is megcsillanni.

- Mi lesz a nevük? – kérdi Riwand, de én már nemigen akarodzok válaszolni, túl fáradt vagyok.

- Louis és Lilian – hallom még Aleu hangját, de aztán már csak a jótékony sötétség ölel körbe.

***

 Mikor felkelek még furcsán zsibbog a testem, érzem, hogy valami meleg ölel körbe, így tudom, hogy Aleu is itt van. Kinyitva a szemem, látom, hogy pihen.

- A babák? – kérdem kissé még gyengén.

- Alszanak – suttogja, s én megnyugodva fészkelem magam jobban ölelésébe. Elfintorodok kissé. – Még ne mocorogj sokat – szól rám, mire bólintok.

- Kicsim, ha felébredtél, akkor megmutatom, hogy hogyan etesd meg õket. Õk még nagyon aprók, csak addig vannak ébren, míg esznek és tisztábateszeszik õket – hallom meg Hope hangját is.

 Bólintok. Elmagyarázza, mit hogyan csináljak,  s figyelmesen hallgatom végig. Amikor az egyik baba sírni kezd, õ ideadja, persze, erre a másik is felkel. Aleu segítségével ülõ helyzetbe helyezem magam, õ is felül mellettem. Hope a kezünkbe nyom egy-egy cumisüveget, s a babákat. Bár, láttam õket már, azért kicsomagolom a kezemben lévõt, hogy szemrevegyem mindene megvan-e.

- Hé, nyugi, semmi bajuk, épek és egészségesek. A doki is bejárt, õ ismegerõsítette – mondja Aleu, mire csak bólintok. Azért a másik babát is szemreveszem a kezében.

- Pont olyan a szeme, mint a tiéd – mosolyodom el ezen, s mintha már évek óta csinálnám, a kicsit eteni kezdem a cumisüveg segítségével. Aztán halkan mesélni kezdem, hogy honnan is kapta a nevét. Mintha csak értene, úgy figyel kis szemeivel, ahogy eszik. Aleu nagyban vigyorog, miközben õ is eteti Louist. – Mi van? – kérdek rá értetlenül.

- Semmi, csak örülök annak, hogy végre van egy rendes családom – mosolyog rám, mire kicsit elpityeredem. – Most mi baj? – néz rám aggódva.

- Nyugi, semmi bajom, biztos visszamaradt a terhességbõl – magyarázom ki magam gyorsan, mire felkuncog.

 A babák etetése után, Hope megmutatja, hogyan büfiztessük meg õket, aztán visszaviszi õket a bölcsõkbe, mert idõközben megint elaludtak. Meg tudom õket érteni, én is baromira fáradt vagyok.

- Jó lenne lefürdeni, de azt hiszem, arra már nincs erõm – ásítok egyet, s közelebbbújok Alue-hoz. Hallom az ajtó nyitódását. Fél szemmel nézek a belépõkre. Apa és Keir.

 Még pár percig velük is beszélünk, megnézik a kicsiket, s gratulálnak hozzájuk. Még látom apa szemében azt a bocsánatot. Nemsokára elnyom az álom, így csak annyit hallok, hogy Keir és Aleu halkan beszélgetnek.

***

  Egy hét múlva is minden olyan nyugodt. Kinn elállt a vihar, csak gyengéden hullnak alá az apró hópelyhek. Egy takaróba bugyolálva tartom a karjaimban a két kicsit, ahogy a kandalló elõtt ülök. Mesélek nekük minden félét, s egyáltalán nem zavar az, hogy közben õk alusznak. Úgy van, ahogy Hope mondta. Csak akkor sírnak, ha éhesek, vagy tisztába kell õket tenni. Lilian kissé nyûgösebb a bátyjánál, õ nagyon szeret ölben lenni.

- Nem akarsz lepihenni? – öleli át a nyakam valaki, s én egy apró csókot hintek állára.

- Most etettem meg õket, jó itt – mosolygok Aleu-ra, aki végigméri a kicsiket.

 Mindkettõjüknek halványszõke hajacskája van, a külömbség kettejük közt annyi, hogy Lilian szeme smaragdszínû, mint az enyém, Louis meg jégkék lélektükrökkel rendelkezik. Mindketten gyönyörûek.

- Hozzak valamit?

- Nem, köszi. Gyere, pihenj te is. Hol voltál? – kérdem mosolyogva, ahogy mellénk ül, azonnal közelebbfészkelõdök hozzá. Meleg, jobba, mint a kandalló, hehe.

- Keirrel volt egy kis megbeszélnivalóm – vonja közelebb arcom, s lassú csókot váltunk. Beleszusszanok ajkaiba. Jó így lenni vele.

- Túl heves vagy vele.

- Inkább fordítva. Õ az, aki nem bír magával – mondja, mire értetlenül nézek rá, de csak int a fejével. Elveszi az egyik kicsit, s gyengéden magához vonja.

- Elég jól áll neked ez az apuci szerep – kuncogok fel, mire felvonja a szemöldökét.

- Oh, igen? – csak bólogatok mosolyogva.

***

 Este arra kelek, hogy Louis apró hangján sírásba fog. Mielõtt felkeltené a hugát, odamegyek mellé. Felveszem az ölembe, s ringatni kezdem. Furcsa, hogy Lilian...

 Elkerekedõ szemekkel nézek az üres bölcsõre.

- Aleu! – nyöszörgöm ijedten, mire azonnal mellém pattan, meg sem lepõdök, hogy ilyen ébrenalvó.

- Mi baj?

- Hol van Lilian? – nézek rá ijedten.

 Apám a szobájába rángat a kíváncsi fülek elõl. Riwadra rádörren, hogy hozzá fel Aleut. Idegesen járkál, én meg egy helyen, vigyázzban állok, érzem, hogy arcomból minden vér kifut.

 Amint felér gyermekem apja, máris letámadja.

- Aleu? Van valami közöd ahhoz, hogy az én egyetlen fiam állapotos?

 Hasamra kapom a kezem, kezdem nagyon rosszul érezni magam.

- Igaz. Draco herceg az én gyermekemmel várandós.

- Tehát nem tagadod. És én most mihez kedjek veletek?! Ki tud errõl? – kiabál. Remegve nyögöm ki a választ.

- Senki! Csak páran. A doki, Aleu, Keir és Hope... – meg Nancy, de õt már nem mondom inkább.

- Heyes! – fordul felém. – Csalódtam benned! Elõbb a tanácsos, aztán Aleu... A végén még kiderül, hogy az egész kastély végigment rajtad?!

- Apa...

- CSÖND! Mind a ketten bûntetést kaptok! Te – mutat rám. – Szobafogság, és nem jöhetsz ki, talán egy évig se, te pedig! – mutat Aleura. – Mész vissza a cellába, amíg én azt nem mondom, hogy kijöhetsz!

 És ezzel a döntéssel apámról teljesen megváltozott a véleményem. Mivel az egyetlen fia vagyok, azt gondoltam, megértõ lesz, de sajnos nem esik ki a királyszerepbõl, még a fia kedvéért sem.

***

 Egy hónap. Baromi hosszú idõ. Aleu a cellájában kuksol, én meg, durvább eszközökhöz folyamodok. Éhségsztrájk. Igaz, hogy ez megbosszúlja maát rajtam, a testem követelõzik pár falat után, a baba is követelõzik pár falat után, az eszem viszont azt suttogja, hogy ezzel legalább elérhetem azt, hogy Aleu mellettem legyen. Mintha egymás után mindkét lábával rúgna belülrõl. Értem én, hogy mocorog, meg minden, de ez ilyen erõs kell legyen? El sem tudom képzelni, hogy milyen lenne, ha egyszerre több lenne, ha már ez az egy is kínszenvedés. Görcsöl a hasam az éhségtõl, a rúgásoktól, s mintha minden erõmet magába szippantaná.

 Apám végül belátja, hogy ez így nem jó, megnyugtat a tény, hogy kiengedi végre Aleut. Egy falatot sem nyelek le addig, amíg nem látom.

***

 Két óra múlva nyílik az ajtó, apám és õ lép be. Még hallom az utolsó mondatot: - ...és nem mész közelebb hozzá négy méternél!

 Õ nem jöhet közelebb, de én igen. Szinte a karjaiba repülök.

- Olyan jó, hogy itt vagy, megfagyok – vacogom és bújok hozzá. Átölel.

- Nagyon felelõtlen vagy – fúrja arcát hajamba, most nagyon jól esik gyengédsége. Felnyögök, ahogy ezt a kicsi is jelzi, kétszeresen is. Egyik kezem hasamhoz kapom.

- Ennyire fáj? – Összeszorított szemekkel bólintok aprót. – Most legszívesebben a sárga földig szidnálak.

 Bocsánatkérõen bújok hozzá Olyan jó meleg, szinte minden fájdalmam, mintha elszívná jelenléte.

 Pár perc múlva hoznak fel valami ételt is, amit másodpercek alatt pusztítok el. Mennyei kaja, imádom Hope fõztjét. Nem is tudom, hogyan tudtam nélkülözni eddig.

- Draco, nemszívesen mondom ezt, de ha õ kell ahhoz, hogy jól érezd magad, akkor maradhat – mondja méltatlanul gúnyosan apám. Tudom, hogy csalódott bennem, hogy egyáltalán nem tetszik ez neki. Hálásan nézek rá.

- Te jól vagy? – kérdem aztán Aleu felé fordítva figyelmem teljesen.

 Aleu arcán valami titokzatos mosoly jelenik meg. Inkább nem akarom tudni, mikre gondol. Én még nem eszeltem a jövõn, de egyelõre az a fontos, hogy a gyerekem, a gyerekünk, titokban maradjon apám elõtt.

 Megvár, míg megeszek mindent, majd lemegyünk a kazánba. A többiek nem is szólnak már ezért. Csak a fáklyák fény ad fényt, Aleu pedig próbál az ágy felé terelgetni.

- Mire készülsz? – kérdem elvigyorodva, miközben becserkészni akar.

- Én is megéheztem... – vigyorodik el, de elugrom elõle.

- Miért nem ettél a konyhában? – incselkedek vele. Levetem az ingem magamról.

- Mert rád vagyok kiéhezve...

 Szemtelenül fordulok meg, s vállam felett nézek rá. Megriszálom fenekem.

- Erre?

 Ugrana, de én gyorsabb vagyok. Két szökkenésbõl átugrom az ágyat, s lábaim közé nyúlok vigyorogva, játékos nyögéseket adok ki magamból. Áthempereg az ágyon, de elszaladok elõle, az ágy túlsó felére. Arcom emelem kezem, s bekapom két ujjam, szopogatni kezem. Felmordul, mire felugrom, s az egyik oszlophoz lépve, hozzádörgölöm magam. Hozzám szökken, de lábai alatt átszökök.

- Megõrjítesz! – lihegi. Na, csak nem kifárasztalak?

 Nem elhanyagolandó az a dudor, ami nadrágja elején látszik.

 Csípõmet riszálva tolom le a nadrágom. Kilépek belõle, s magam simogatom. Lemutatok a lábamra, ami felemelek.

- Csókold meg a lábfejem.

 Felvonja a szemöldökét, de szó nélkül jön oda hozzám. Letérdel, majd megfogja a bokám és csókot hint lábfejemre. Egész elkalandoznak csókjai, már combom belsõ részénél tart. Felnyögve állok szélesebb terpeszbe, hogy jobban hozzám tudjon férni. A kezével fenekem tapogatja, míg szájával lábam közt kezd tevékenykedni. Gátlástalanul adom ki a hangom. Szerencs, hogy innen semmi nem hallszik ki, max a konyháig, de fel már nem.

 Nem kell sok idõ, hogy elélvezzek. Kicsit megremegnek lábaim, de õ felkap az ölébe. Heves csókcsata veszi kezdetét. Lábaim átkarolják derekát.

 Az ágyhoz visz, ráfektet. Leveszi a nadrágját, merevedése már duzzadtan feszül. Egy pillanatra megijedek.

- Várj! Nem lesz vaj a...

- Nem, de óvatos leszek – bólint. Hát, jó. Már én is nagyon akarom õt.

 Engedelmesen tárom szét lábaim, hogy közéjük csússzon. Óvatosan merül el bennem, minden egyes lökéssel egyre közelebb lökve mindkettõnket a gyönyörhöz. Már nagyon ki voltam rá éhezve. Ez abból is látszik, hogy jópárszor élvezünk azon az estén.

 Egymás mellett pihegve pihenünk. A hasam cirógatja. Jól esik.

- Szerinted, milyen nemû lesz? Lány vagy fiú? – kérdem, megtörve a csendet.

 Vállat von csak.

- És mi legyen a neve? – jön egy újabb kérdés, mn felnevet.

- Ráérsz még ezen törni a kobakod.

- De én el akarom nevezni.

- Akkor nevezd – vigyorog.

- Ha fiú lesz, mit szólsz a Louishoz?

- Louis? Lou... – pislog párat. – Szép, jó lesz. És, ha lány?

- Azt még nem tudom, de jól jönne valami hangzatos név... – motyogom, majd felülök. – Mi lenne, ha az anyám nevét kapná?

 Pislog még párat.

- Neki mi volt a neve?

- Lilian – ejtem ki kissé elszomorodva. Elkedvetlenedek. De nem hagy.

- Na jó, most, hogy ezt megbeszéltük, mit szólnál, ha elmennénk lefürdeni? – csókol nyakamba.

- Ilyen korán? – valahogymég kedvem lenne hozzá.

- Korán? Éjfél is elmúlt – kuncog fel. – Gyere, mielõtt elalszol – kap ölbe.

- Nem is vagyok álmos – pislogok laposakat.

- Persze, persze – hagyja rám.

 Még érzékelem, ahogy testem simogatja, mosdást imitálva, de már lassan ott alszom el. A vízban. Az ölelésében.

 Már egy hónap telt el. Apám még nem tud semmirõl, szerencsére, de már nõ a hasam. Aki tudja, hogy mit kell keressen, annak egybõl szembetûnik, de külsõ szemlélõnek nem annyira, fõleg aki minden nap lát. Már nem jön vissza minden reggel a vacsorám, de még néha elõfordul. Viszont, mindjárt megfagyok. Vacogva bújok Aleuhoz. Szinte ideköltöztem, csak reggel szoktam felmenni a szobámba, hogy apám ott találjon.

- Mit csinálsz? – simogatja meg a hajam. Odabújok tenyeréhez.

- Fázom – koccannak össze fogaim is. Szorosan magáhozölel, s pár fokkal jobban is érzem magam. Elégedetten sóhajtok fel, s bújok szorosan hozzá.

- Ma apával kell reggelizzek – nyüszögöm, ahogy hasam simogatja.

- Akkor menj. Fázol még?

 Megrázom a fejem. Kibújok mellõle az ágyból, s öltözök. Hirtelen felnyögök. Ijedten kapom a tekintetem Aleura.

- Valami baj van? – szökik mellém.

- Megütött – nyögöm. – Áú, most is – nézek fel könnyes szemekkel. Elmosolyodik. Mit mosolyog? Megütött a saját gyermekem, ezen nincs semmi mosolyogni való!

- Ne ijedj meg, csak mozog. Tudod, néha neki is kell mocorognia – teszi a kezét a hasamra, s a baba, mintha tudná, üt még egyet.

- És ilyen erõsen mocorog? – nyögöm elkínzottan.

- Figyelj, te sem, én sem vagyunk gyengék. Na, ez az erõ, most ott van abba a pici babában. Bár, ha nagyon fáj, akkor jobb lenne, ha lepihennél, szólok apádnak, hogy majd az ágyadba kéred a reggelit.

- Nem. Felmegyek.

 Felnevetek, ahogy felkapva pördít az ágyra, maga alá. Átkulcsolom a karjaimmal nyakát. Kapok egy csókot. Hmm... ez fincsi.

 Miket össze nem tudok enni... bár nem kívánom az ételt, vagy két tányérral eszem mégis. Valamilyen leves van. Apám nyugodtan eszeget. Nyúlok a bors után, s szórok kicsit az ételbe. Csikizi az orrom.

 Hatalmasat tüsszentek, s a meleget érezve egybõl tudom, hogy tûz is társult mellé. Ijedten nézek apára, aki elkerekedõ szemekkel figyel.