- Valószínűleg nem. – válaszolja miközben a kezéből eltűnik a tőr. A kezét felém nyújtja. – Awett vagyok. – Értetlenül nézek rá, de elfogadom a segítségét, felhúz mire a kis denevérem sipító hangot add ki. Úgy látszik nem szívleli, hátrább lépek egy kicsit mire meg nyugszik. Még mindig félek tőle, nem bízok benne.
- Ayani Samolora. – Hebegem riadtan, rá emelem tekintetemet. Az arcáról nem tudok semmit leolvasni. Lilás-vöröses szeme kérdőn fürkész engem.
- Hol a kódex? – érdeklődik.
- Milyen kódex? – Nézek rá értetlenül.
- Amelyikben a Feloldás van.
- Az nincs meg. – Válaszolom félve, nem akarom, hogy megint bántson.
- Hogy-hogy nincs meg? – morran fel mire össze rezzenek – A Megkötésnek és a Feloldásnak együtt kell lennie.
- Nekem nincs meg!
- Te csak viccelsz…
- Nem! Csak a Megkötés van a birtokomban, a másik nincs.
- Inkább meg sem kérdezem mi lett vele. – Az ajtó felé pillant majd én is arra fordítom a fejemet. A falusiak, ez nem jó, el fognak kapni. Egyre közelebb érnek hallani miről beszélnek. Egy égő fáklya repül be az ablakon, felsikítok. Pár pillanat alatt lángra kap az ágyam, a lángnyelvek tovább terjednek a függönyre. Csapdába kerültünk, ha kimegyünk megölnek, ha itt maradunk elevenen égünk meg. Az asztalhoz szaladok legalább a Megkötést megpróbálom megmenteni. A lángok tovább terjednek a gerendákra, az egész házamat elemészi a tűz. Az egyik leomló gerenda elől Awett az utolsó pillanatban ránt el, majd kivisz a kunyhóból. Odakint kiabáló, dühös tömeg fogad minket, maga mögé húz, megindul a falusiak felé, magam sem tudom miért, de megállítom.
- Ne! Ne bántsd őket! – Sikoltom mire megtopant és értetlenül néz rám. A falusiak kihasználják Awett figyelmetlenségét és máris rá lőnek az íjászok. Látom hogy súlyosan megsérül, dühösen pillant a falusiakra majd a karjaiba kap és elrúgja magát a földtől. Ekkor még egy nyilat kap a hátába, a fájdalomtól felmordul. Sorosan kapaszkodok a nyakába, sikerül elmenekülnünk a falusiak sem jönnek utánunk. Egy sebes folyású patak mellet szállunk le, letesz de abban a pillanatban térdre rogy. A nyilakat egyesével kihúzza, aggódva nézek rá.
- Jól vagy? – guggolok elé.
- Szerinted? – kérdez vissza, az arcáról nem tudok semmit leolvasni de a szemében ott lüktet a fájdalom.
- Maradj itt. – utasítom és elsietek. Szerencsére hamar megtalálom amit keresek. Tűzvirág a neve ellenére csillapítja a vérzést és enyhíti a fájdalmat. Gyorsan szedek egy nagy adagot, visszasiettek a fiúhoz. Awett nincs magánál, eszméletlenül fekszik, gyorsan lehúzom róla a kesztyűt a kabátot és az ingjét. A köpenyemből letépek egy darabot benedvesítem, az összetört növényeket közé teszem és úgy helyezem a sebre. Mindegyik sebére helyezek egy ilyent. Remélem sikerül elállítanom a vérzést. Pár óra eltelik úgy tűnik hatnak a növények de újra vérezni kezd az alkarján lévő seb. Több Tűzvirágot teszek rá, ennek már van hatása. A vérzés lassan eláll. Picit megnyugszom, elgondolkodva nézek rá, miért nem ölt meg…Megtehette volna hiszen csak mágiával nem tud ártani. Talán nem is olyan gonosz. Egész nap Awett mellett maradok egész nap, mikor már alkonyodik, kezd magához térni. Fölé hajolok, úgy figyelem.
- Meddig voltam kiütve? – kérdezi kábán.
- Körülbelül egy napot. – Hirtelen ül fel, épp hogy csak elhajolok és nem fejelünk össze. – Hé-hé! Nyugalom, még pihenned kell. – Csitítom, épp hogy sikerült elalítanom a vérzést, nem hiányzik hogy felszakadjanak újra. Értetlenül néz rám. – Mikor visszatértem már nem voltál magadnál… - magyarázom meg neki. – Nem volt könnyű elállítanom a vérzést, sőt utána újraindult.
- A vadászok nyilai ideiglenesen vérzékennyé teszik a démont. Ha az illető nem kap időben segítséget belehal a vérveszteségbe.
- Ez szörnyű.
- Az. –Látom hogy fel akarna állni mire megpróbálom vissza nyomni. – Te most mit művelsz? – kérdezi ellenkezve.
- Neked most pihenned kell, feküdnöd, hogy meggyógyulj.
- Aha, és miért kell rám mászni?
- Mert másképp nem maradsz nyugton! Így felszakadnak a sebeid.
- Ha visszafekszek, leszállsz rólam? –
- Persze. – Megvárom amíg vissza fekszik majd ígéretem híven elengedem és leülök mellé. Persze ez a kis sunyi alak egyből talpra szökken.
- Erről nem volt szó! – Háborodom fel mérgesen.
- Nem fogom megvárni, hogy a vadászok ránk találjanak. Téged különösebben nem fognak bántani, ember vagy. Engem viszont szét fognak cincálni ebben az állapotban. – Magyarázkodik, közben neki áll felöltözni.
- Ennyire félsz tőlük?
- A helyzet az, hogy tisztában vagyok az erőviszonyokkal. Most biztosan megölnének és még csak meg sem erőltetnék magukat. Még egy egészséges démonnak is fejtörést okoznak a nyilaikkal. Én meg sérült vagyok. Semmi kedvem ismét éveket ölni egy test összerakásába. – Igen megölnék de engem is. Figyelem ahogy a kesztyűket felhúzza, töröm a fejemet mivel tudnám maradásra bírni. Elvileg a megkötés miatt mellettem kell maradnia. – Igazán örültem Ayani, sok szerencsét. – Búcsúzik és már el is indul a folyó mentén. Na nem azt már nem, képes lenne itt hagyni. Ezért mentetem meg az a nyavalyás életét.
- Megállj! – Kiáltok utána, nem reagál ezért másodszor parancsoló hangnemben kiáltok utána. A pecsét felizzik a csuklómon, ez már hatásos, Awett megáll és mérgesen fordul felém. Mérgesen sétálok oda elé, persze ő is mérges és ezt egy fújással a tudtomra is adja. – Egyezzünk meg valamiben – Kezdem el – Te segítesz nekem, ezért cserébe csak végső esetben használom a Pecsétet. Megőrizheted a szabad akaratod, na?
- Szerinted ez szabad akarat? – Elégé dühösnek tűnik, hátrálok egy lépést. – Ne feledd ez csak részleges Pecsét. Bármikor kitörhetem a nyakad.
- Nem teheted, mert elláttam a sebeid!
- Gondolod, érdekel?
- Nem lehetsz ilyen hálátlan!
- Honnan veszed?
- Tudom! – Erre csak fintorogva néz rám. Valami nem stimmel mintha hiányozna valami. Ekkor kapok észbe hogy a kis denevérem eltűnt és nem is láttam a tűz óta – Hol a denevérem?
- Én tudjam?
- Elveszett! Meg kell találnunk! Én neveltem fel, nélkülem elpusztul!
- Szerzel másikat. – Hogy lehet ennyire érzéketlen?
- Nem! – kiáltok rá mérgese. – El kell érte menned.
- Miért nekem? A te dögöd.
- Nem dög! – Felháborodva nézek rá, egy pillanatra eszembe jut hogy rá parancsolja de alkut kötöttünk. Akkor máshogy győzöm meg. – Kérlek, menj el érte. – Lepetten néz rám. – Kérlek.
- Jól van! – Csattan fel kicsit mérgesen. – Elhozom.
- Köszönöm. – Mosolyodok el.
- Majd, ha visszaértem, addig bújj el. – Miután eltűnt elindulok, és valami rejtekhelyet keresek. Nem mesze attól a helytől találok egy kis barlangot. Itt meghúzom magam, az útra is rá láttok, engem viszont nem vesznek észre. Pár óra eltelik, kezdek aggódni Awett miatt, félek, hogy elkapták. Valami fura zajra leszek figyelmes, kikukucskálok. Egy szekér közeledik, a szekérre egy hatalmas ketrecet rögzítetek, amiben egy gyermek kucorog. Elszorul a szívem, egy boszorkány vadász. Édesanyámat is ilyen ketrecben hurcolták el, aztán a falu közepén megégették. De egy gyerek, mit árthatott neki. A szekér megáll, a vadász leszáll, az út mellet tűzet rak és lepihen. Jaj hol van már Awett, most jól jönne a segítsége. Várok még egy kicsit, de mivel nem jön meg elő merészkedek és hangtalan léptekkel a ketrechez osonok. A gyermek riadtan néz rám, intek neki hogy maradjon csendben. A zárral babrálok, idegesen pillantok a vadászra, ha felébred nekem végem. Régen pár gyógy főzetért cserébe kaptam néhány tolvajkulcsot, sohasem hittem, hogy szükségem lesz rájuk. Halk kattanás és a ketrec ajtaja ki nyílik, a kisgyerek aki eddig feszülten figyel az ajtóhoz merészkedik. Kisegítem, intek, hogy maradjon csendben, majd amilyen gyorsan csak lehet vissza megyünk a barlangba. Hátra pillantok de a vadász még mindig alszik, remélem egy darabig még nem ébred fel.
- Jól vagy? – Simítom végig a kislány arcát amikor már biztonságban vagyunk. 9-10 évesnek tűnik, világos barna haja és kék szeme van. – Ne aggódj én nem bántalak. Mi a neved?
-Ro…Rose vagyok…- Remegve néz rám.
- Rendben Rose, most már nem kell félned. Gyere pihend ki magad. – Leülök az egyik sarokba, a kislány mellém kuporodik. A karján furcsa jeleket pillantok meg, ahogy magam felé fordítom, a kezét elkapja. – Nem foglak bántani, csak meg szeretném nézni.
- Megígéred? – Félve néz rám, elmosolyodva bólintok mire kicsit habozva, de megmutatja. Druida jelek, ezért fogta el a vadász. Biztosan megtámadták a törzsét és akkor fogta el. Pedig csak egy gyerek, és képes lett volna megölni hidegvérrel.
- Próbálj meg piheni. – A kislány lassan elalszik, félek, hogy Awett mit fog szólni hozzá. De remélhetőleg megérti, csak egy gyerek. Egy fél óra elteltével megjelenik a kis denevéremmel. Egyből a vállamra szál és kényelmesen elhelyezkedik. A fiú már nyitná a száját, amikor megpillantja Roset.
- Ki ez a gyerek? – Mérgesen néz rám.
- Halkabban, végre elaludt szegény. Egy boszorkány vadász elfogta én pedig ki mentetem.
- Te nem vagy normális, nem elég hogy a falusiak meg akarnak ölni most még egy boszorkány vadász is a nyomunkban van.
- Csak egy gyerek, hagynom kellet volna, hogy megöljék. – Kérdezem kicsit mérgesen.
- Én foglak rövidtávon megölni… - Dühösen közelebb jön és Rosera néz. – Komolyan miért kell neked mindig keresztbe húzni a számításaimat? Mihez kezdünk most ezzel a kölyökkel?
- Vissza visszük a törzséhez…Druida. Ők nagyobb mágiával bírnak talán tudnak valamit a könyvről. Neked is csak jó ha mielőbb megszabadulsz tőlem nem? – Mérgesen fúj egyet, jó pár percig csak komoran néz majd bólint.
- Rendben van, de még egy ilyen húzás és tényleg eltöröm a nyakadat. – Fenyegetően pillant rám, tényleg képes lenne rá hisz egyszer már megpróbált megölni. A barlang szájához lép és kifele néz. – Itt maradunk éjszakára, aztán holnap reggel elindulunk.
- Köszönöm…- Hálásan nézek rá, a köpenyemmel betakarom a kislányt. Az ég lassan elsötétül, teljesen beborul. Hatalmas cseppekben szakadni kezd az eső. Dühös szitkozódás hallatszik, majd a szekérzörgés. Gondolom a vadász észre vette, hogy a ketrec üres és tovább áll. Biztosan keresni fogja. Awett ellép a bejárattól és velem szembe ül le, még mindig komor az arca.
- Adjunk hálát az égieknek az esőért, amíg zuhog nem fog neki állni, keresni a kis foglyát. Még mindig nem értem mi a fenne vitt rá erre.
- Tudod mikor kicsi voltam, anyukámat el fogták, egy ugyan ilyen szekéren a falu főterére vitték. A vezető halálra ítélte boszorkányságért. Aznap éjszaka megégették máglyán. Nekem menekülnöm kellet és azóta abban a kis házikóban éltem.
- És mégsem engedted, hogy megöljem a falusiakat…
- Ha hagytam volna én sem lennék jobb náluk, csak egy gyilkos aki szem rebbenés nélkül megöl bárkit. Annak ellenére amit anyámmal tettek, soha nem tudtam őket bántani. Sőt, voltak páran akik tudtak rólam, és a gyógyszerekért mindig hozzám jöttek.
- Fura egy nő vagy….- Jegyzi meg. – Pihenj, korán indulunk holnap. – Bólintok, lassan engem is elnyom az állom.
Másnap reggel Awett valóban korán felébreszt minket. Rose elsőnek megijed tőle, de sikerül meggyőznöm, hogy ő sem fogja bántani. A kis denevéremmel egész hamar össze barátkozik. Kilépek a barlangból, minden nedves még az éjszaki vihartól. Rose elmondja nagyjából merre lehet a törzse, így arra indulunk el.
Karakter: Ayani Samolora Megjegyzés: Awett- Shilla Morgan
A boszorkányok a gyógyítás és a méregkeverés mesterei. Ismerik a növényeket, gombákat, gyökereket, terméseket, a természet erejét használják fel. Az erősebb varázslatokhoz különböző szimbólumokat használnak.
Lassan sétálok az erdőben, ez az otthonom, ismerek minden fát és növényt. Óvatosnak kell lennem, egyre több démonvadász jár erre. Ha lehet inkább elkerülöm őket, de ha mégis össze akadok velük álomporral vagy felejtő porral sikerül megúsznom. A faluban élők démonnak hisznek és a halálomat akarják. Van néhány ember aki tudja hogy ez nem igaz mert ismernek de nem mernek szólni, félnek hogy ők is bajba kerülnek. Egy kis tisztásra érek ki, körbe nézek de sehol senki. Talán nem tudtak el jönni. Azért várok kis ideig, közben a tájat figyelem. Végül meghalom azt az ismerős zajt, a két kis szőke fejecske.
-Sajnáljuk hogy késtünk de van egy kis felfordulás a faluban. – Elmosolyodva nézek rájuk. Ikrek, kiskorúk óta ismerem őket, az édesanyjuk sokszor eljárt hozzám. Pár éve egy betegség ütötte fel a fejét a faluban, sokan meghaltak köztük az ő anyjuk is.
-Semmi gond. Itt vannak amiket mondtatok, csak óvatosan ne törjétek össze őket. –Adok át nekik pár fiolát amikben orvosság van. – A vezetővel is vigyázatok….
-Tudjuk ha elkap minket bajba kerülünk. – Theon kora ellenére magasabb és erősebb. Szőke haja a szemébe lóg, ikertestvére Arya kicsit alacsonyabb, haja a derekáig ér és ugyan olyan kék szeme van.
-Rendben van, de tényleg vigyázatok. Most pedig mars vissza mielőtt észre veszik hogy eltüntetek. –A két gyerek bólint, és ahogy jöttek úgy el is mennek.
Vissza indulok a házamhoz, időközben a kis denevérem is megjelenik. Kiskorában találtam rá, a szárnya sérült volt, meggyógyítottam és azóta velem van. A házam az erdő mélyén van jól elrejtve. Kicsi kunyhó, de nekem tökéletes. Belépek meggyújtok pár gyertyát. Ahogy belépünk a konyhában találjuk magunkat, már ha lehet konyhának nevezni. Gyógynövények, és fiolák szanaszét hevernek az asztalomon. Elkezdek rendet rakni mindent a helyére. A könyvek közül leveszek egy vastag bőrkötetest, pár szert még el kell készítenem. Kinézem a hozzávalókat, fogom a kosaramat, magamra kanyarítom a köpenyemet a csuklyát a fejemre húzom hogy az arcom ne látszódjék. Mikor ki lépek valami furcsát érzek, jobb ha vigyázok. Az egyik kis növénycsoport felé megyek leguggolok és elkezdem szedni a növényeket. Ismét az a furcsa érzés de most erősebb, felkapom a fejem és körbe nézek de nem láttok sehol senkit. Szerencse hogy van nálam állom por. Szedek mér párat majd fel állok. Érzem az idegenek az erejét, ahogy közelít és megáll mögöttem. Az övemen lógó kis bőrerszényből kiveszek egy marék port, hirtelen pördülök meg és rászórom. A férfi álcázása egy pillanat alatt megszűnik és, köhögve térdre rogy. Amint belélegzi elkapja a fullasztó köhögés, szemei könnybe lábadnak. Egyik kezével a torkát fogja másikkal támaszkodik. Végül is hat a por és elveszti az eszméletét. Óvatosan közelebb lépek hozzá, azonnal kiszúrom a követ a kézfején. Egy démon…szóval a falusiak már démont küldenek rám. Gyorsan bemegyek a házba a padlóra felrajzolok egy pentagramot, ezzel démonokat lehet fogva tartani. Nehezen sikerül beráncigálnom a férfit a pentagram közepébe. Gyorsan öt gyertyát helyezek a csúcsokra és elkezdem őket meggyújtani. Nem sok időm lehet már, hamarosan fel fog ébredni. Az első meg gyulladt a második is és a harmadik. Felébredt de még homályosan lát, rájöhetett mire készülök. A negyedik is ég és már közeledek az ötödikhez. A férfi felpattant és a kijárat felé menekülne de a kanóc meggyullad és a létre jövő faltól hátra tántorodik. Dühösen néz körbe, látom nem tetszik neki. Ha beszél akkor talán elengedem de ha nem akkor elvégzem a Megkötést és a szolgám lesz. Belátja hogy nem tud kijutni reményt vesztve ül le majd elnyúl a földön karjait a feje alá téve.
-A falusiak küldtek? – Kérdezem de arcomat takarja még mindig a csuklya. –Egyezünk meg, ha válaszolsz a kérdésekre elengedlek. Szépen elmész mintha nem is találkoztunk volna. Ha nem beszélsz elvégzem a Megkötést és a szolgám leszel. – Rám néz, a szemei csak úgy lángolnak a dühtől.
-Igen ők küldtek…- Feleli végül. –De azt elfelejtették közölni, hogy egy nyamvadt banya a célpont és nem egy démon.
-Miért egy démont küldtek a nyakamra. –Elengedem a megjegyzését nem zavar. Sokáig hallgat, nem mond semmit.
-Az legyen az én dolgom…- Hallom végül a választ. Hát nem valami bő beszédű.
- Ha ilyen bő beszédű maradsz a szolgám leszel. – Jobb lenne a rendesen válaszolna, soha nem végeztem el még a Megkötést és ha bármi hiba csúszik én is nagy bajba kerülhetek. Nem mond semmit csak makacsul néz rám, rendben van, ha ő így akkor én úgy. Felveszem a bőrkötéses könyvet és elkezdem mormolni a Megkötés szavait. A szobában szél támad a pentagram felizzik, a démon dühösen rám kapja a fejét. A csuklómon megjelenik egy hatágú csillag ami az övén is ez a kötelék senki nem távolíthatja el ha csak fel nem oldom. A szél az egyik gyertyát eloltja, későn veszem már észre. Egy pillanat alatt lecsap megragadja a csuklómat és a falnak szorít. A csuklya hátrább csúszik így láthatja az arcomat. Riadtan nézek fel rá, elvileg nem árthat nekem a kötés miatt.
- Eresz el, nem árthatsz nekem! – Még erősebben szorítja a csuklómat, a fájdalomtól felkiáltok.
- Nem fejezted be a Megkötést, így csak mágiával nem árthatok neked. – A szemei lángolnak a dühtől. – Most pedig feloldod, különben megöllek. – Egy fekete árny suhan, le a mennyezetről a férfi hajába kap. A váratlan támadástól enyhül a szorítás, nehezen, de sikerül kiszabadítanom az egyik kezemet és az álomporos erszényemért nyúlok.
- Azt már nem te átkozott banya! - Egy mozdulattal leszakítja az erszényemet és eldobja a szoba másik felébe. Dühösen nézek rá, több honapómba került mire sikerült megcsinálnom. Egyik kezével teljes erőből a falnak nyom másik kezében egy kés jelenik meg.
- Nem tudom fel oldani érted, nem tudom. – Kiáltok rá dühösen, pár pillanatig attól félek, hogy megöl. Könnyek folynak végig az arcomon, sokáig nem mozdul, végül elenged és hátrább lép. Térdre rogyok, hajam előre omlik eltakarva arcomat.
- Szórakozol velem?! –Némán megrázom a fejem és felnézek rá.
- A Megkötést is most csináltam először, a feloldást még nem tanultam. – Teljesen ledöbben, látszik rajta, hogy nem akarja elhinni amit az előbb mondtam. Most nézem meg csak igazán a férfit. Jó egy fejel magasabb nálam, izmos testalkatú, világos színű haja, lilás-vöröses szeme. A karját eltekintve egészen emberi. A mennyezetről újra elő bukkan a fekete árny, de most a vállamra repül. Egy kis denevér. Kiskorában találtam rá és azóta én nevelem.
- Akkor mégis mi a pokolért csináltad? Tudod te meg kora slamasztikába kevertél mind kettőnket? – Nem ordít de mégis hallom a hangján hogy dühös.
- Egyszer megpróbáltál már megölni, életben hagytál volna ha elengedlek? – Egyenesen a szemeibe nézek.
Szerkesztve Vadmacska által @ 2013. 08. 13. 21:59:15
Karakter: Pallegrin Celsus Megjegyzés: (Bátyómnak, és Ales-nek)
Hiába keresek kiutat, úgy néz ki, ezúttal nagy slamasztikába kerültem. Már épp meglódulnék felfelé, mikor az Éjsárkány felém csap a szárnyával, és ha el nem is talál, az általa kavart szél ereje elsodor, egyenesen neki a szikláknak. Nyekkenve terülök ki, de gyorsan összeszedem magam, és a földtől elrugaszkodva, ismét nekitámadok.
Csakhogy szemei vészjóslóan villannak, és mély levegőt véve, tűzfújásra készül. Megtorpanok, hisz tisztában vagyok vele, hogy legyen a tüzem bármilyen erős, egy Éjsárkány erejével szemben, nem számít a mágiája. Ha a lángjai elkapnak, nem fogom tudni hárítani, elnyeli az én erőmet.
Kapkodva csapok a szárnyaimmal, a másik irányba lendítve magamat, megpróbálok arra menekülni. De megfeledkeztem a másik sárkányról, és mikor szembe találom vele magamat, már késő, ő is támadásra kész. Francbafrancbafrancba!
Kétségbeesetten kutatok menekülési lehetőség után, de már felesleges, a következő pillanatban elindítják felém lángjaikat.
Eleinte képes vagyok elnyelni a nagy részét, hála a vörös sárkányok tűzhöz kötött életerejének, de hamarosan nem bírok már vele. A forróság egyre elviselhetetlenebbé válik, és a fájdalom szinte marja a pikkelyeim. Vergődök össze-vissza, és már a hangomat se tudom visszafogni, az is csoda, hogy még a levegőben vagyok. Végül nem bírom tovább, a kín elől az eszméletlenségbe menekülök.
Szép lassan kezdek magamhoz térni, és miután ez tudatosul bennem, és elcsodálkoztam a tényen, hogy még életben vagyok, mocorogni kezdek. Pontosabban kezdenék, de nem sokra megyek vele, mert alaposan meg vagyok kötözve. Kipattannak a szemeim, és kissé hátra is hőkölök, mikor egy szőke fiút pillantok meg, közvetlenül magam előtt.
Ismerős erő lengi körbe, így hamar rádöbbenek, kivel van dolgom.
- Szia! Ne félj, minden rendben van - mosolyog rám, alaposan meglepve. Mi a franc? Nem rég még majdnem halálra pörkölt – fáj is rendesen mindenem – most meg kedveskedik? Mi van ezzel?
- Ki vagy te, kölyök? – tolja arrébb a szőkét hirtelen, a barna hajú éjsárkány.
Felszisszenek, és ösztönösen támadnék rá, fegyver híján a tüzemet használva, ám az nem akar fellángolni körülöttem. Elkerekednek a szemeim, és riadtan próbálkozok újra, de mikor ismételten kudarcot vallok, egy pillanatra magamba merülök.
- Mit tettél? – fakadok ki hirtelen, villámló tekintetemet az előttem állóra szegezve. Mintha teljesen leszívták volna az erőmet, a lángjaim gyengék, éppen csak elegek ahhoz, hogy életben tartsanak. Persze így, hogy nem haltam meg, hamarosan újra erőre kapok, de akkor is, elvett tőlem valamit!
- Csak elintéztem, hogy nyugton maradj – feleli gunyoros vigyorral, és leguggolva mellém, megragadja az államat. Ide-oda forgatja a fejemet, és végigmustrál, mint egy vásári majmot. – Azért meglepően heves vagy még, az állapotod ellenére!
- Engedj el! – rántom félre a fejem, és megpróbálom elrúgni magamtól, de a lábaimra térdel. Fájdalmasan felszisszenek, és a köteleimet kezdem feszegetni, de csak azt érem el ezzel, hogy a bőrömbe vágnak.
- Miért vagyok még életben? Nem megölni akartatok? – esek nekik inkább szóban, mert a mocorgás csak nekem fáj, abba is hagyom.
- Én nem akartalak… - áll neki rögtön szabadkozni a szöszi, de a másik durván leinti.
- Még megtehetem, szóval jobban jársz, ha felelsz végre a kérdésemre! – nehezedik rá még jobban a lábaimra hanyagul, és a gúnyos vigyor mögött, ott a kemény figyelmeztetés is. Dühösen szorítom össze a számat, és pár pillanatig meredten bámulom a földet magam mellett. Végül összeszedem a gondolataim, és felé fordulok.
- Tudod, én évek óta keresem a választ erre a kérdésre. Majd szólok, ha megtaláltam, szóval akár el is engedhetnél, hogy kutathassam tovább! – préselem ki magamból, pimaszul édelgő hangon. Nem is marad el a hatása, gonosz fény csillan a szemeiben, és ismét elkapva az államat, közelebb húz magához. Közben nem száll le rólam, és a fájdalmas nyomástól a lábaimon, halkan felnyögök. Ha így folytatja, el fognak törni, mert ilyen lehetetlen pózban, nem tudom megtartani.
- Látom kölyök, nem igazán fogtad még fel, milyen helyzetben vagy! – morogja, szinte már az ajkaimra. – Elvettem az erőd nagy részét, sérült vagy és gyenge, ráadásul a foglyom. Azt teszek veled, amit akarok, és ne reménykedj benne, hogy Brandy legközelebb is megállít majd!
Tehát a halálra égésemtől, a másik srác mentett volna meg? Vajon miért tett? Mármint miért van az Éjsárkánnyal, ha nem ért egyet azzal, amit csinál?
- Add vissza az erőmet, és küzdj meg velem egyedül! – állok neki veszettül mocorogni, nem törődve sajgó tagjaimmal. – Nem leszek a foglyod! Hallod? Engem senki se tarthat rabságban! – Ezt már szinte kiáltom, és kissé meglepettnek is tűnik.
De én nem, tényleg nem akarom! Sose viseltem jól, ha irányítanak, hát alap, hogy a fogság gondolatát egyenesen gyűlölöm!
- Nem mintha kértem volna engedélyt tőled – vonja meg a vállát halál nyugodtan, még inkább felhúzva. De legalább a lábaimról leszáll, csak az államat szorítja még mindig. – Aggathatok rád még pár kötelet, hogy levegőt venni se tudj, ha nem felelsz. Ki a franc vagy te? Melyik klánból származol, és miért voltál a vadászokkal?
Makacsul elnézek a feje mellett, és meg se nyikkanok. Idegesen megfeszül, az ereje szinte minden levegőt kiprésel a mellkasomból, és ujjai valószínűleg nyomot hagynak majd az államon, a szorítás miatt. Akaratlanul is halkan nyöszörögve hunyom le a szemem, és minden erőmmel azért küzdök, hogy a hatalmával ne oltsa ki az enyémet.
- Ales, nem szabad megölnöd, el kell vinni apádhoz! – szólal meg Brandy hirtelen, de ennyivel még nem ér célt. – Ha meghal, sose tudjuk meg, ki is ő valójában! – próbálkozik újra, és ez már valamivel hatásosabb. Elengedi az államat, és végre nem akaródzik meghalnom minden pillanatban.
Szaporán kapkodok levegő után, hogy csillapítsam légszomjamat, és összekaparjam kicsit magamat, de a tekintetemet rávillantom, és továbbra is hagyom, hogy égjen benne a harag. Nesze neked, engem nem olyan könnyű ám megtörni!
- Talpra! – morran rám. Egy darabig hezitálok, majd felkecmergek. Jobb ötletem nincs, innen nem tudok elszökni, de ha haladunk, több alkalmam lehet rá. A következő pillanatban viszont majdnem orra esem, mikor taszít egyet rajtam.
A szégyentől, és megalázottságtól pírban égő arccal haladok előtte, amerre lök, de sűrűn pillantgatok rá hátra, gyűlölködő pillantásokkal bombázva. Marhára nem zavarja… Fenébe!
Nem tudom mennyit haladtunk, amíg eszméletlen voltam, ám az ébredésemtől, nagyjából félnapi járóföldre, végre célt érünk. Nem mintha különösebben örülnék neki, hogy egy sárkányoktól hemzsegő területre csöppentem, de az tény, hogy jelenlegi kondíciómban, nem bírtam volna tovább a túrázást.
Ales Brandy-hez fordul, és elvéve a srác erejét, újra sárkány alakot ad neki. Megbotránkozva figyelem, hogy a szőke mindezt ellenkezés nélkül hagyja, és mikor a barna felém fordul, dühös fintorral kapom félre a tekintetem.
Az enyémet aztán nem fogja elcsórni, foggal-körömmel kapaszkodok belé. Ami most nála van, az semmi! Csak egy kis pihenés kell, és az, hogy megszabaduljak ezektől a vacak kötelektől, és ismét átváltozhatok, meg használhatom a tüzem.
- Máris megjöttél? – jelenik meg hirtelen előttünk egy férfi, elnézve a külsejük közti hasonlóságot, az apja. Mielőtt folytathatná, észrevesz, és meglepetten húzza fel a szemöldökét, majd magyarázatot várva, a fiához fordul.
- Félvér – érkezik a tömör válasz. – A vadászokkal volt, Vörös sárkány.
- Biztos vagy benne, hogy vörös? – horkan fel a férfi döbbenten. Kezdem unni, hogy úgy társalognak rólam, mintha itt se lennék, ám ekkor Ales mellém lépve, megszabadít a kötelektől. Nagy szemekkel pillantok rá.
- Változz át! – szólít fel keményen. Nekem se kell kétszer mondani, minden erőmet összekaparva, alakot váltok, és már lendülnék is a levegőbe, de Ales intésére, Brandy rám veti magát, és szelíd erőszakkal a földön tart.
- Látod, vörös – bökdös meg a srác szórakozottan, nem törődve fájdalmas felnyekkenésemmel. – De mi ebben olyan meglepő?
- Nem meglepő, inkább ritka – feleli a férfi. – Ők most az egyik legerősebb faj rajtunk kívül, csak kevesen vannak, őrzik a vérük tisztaságát. Szerintem példanélküli, hogy embertől legyen gyerekük. Legalábbis eddig azt hittem – lép elém, komoly képpel vizsgálgatva. Elegem van abból, hogy mindenki kirakatnak néz. Ne bámuljanak! Tudom, hogy ritka vagyok, tudok a klánomról, és marhára nem akartam, de azt is megtudtam, ki az apám! Hurrá, van kit utálnom, mert elhagyta anyámat. Na meg azért is, mert most itt tartok! Basszus, hogy fogok én ebből kivergődni?
Karakter: Ales Bury Megjegyzés: (Öcsimnek és Celsusomnak)
„Nem jó az, amit csinálsz. Apád mérges lesz, ha tovább lustálkodsz… Aleeeeeeeeees!”
- Kuss legyen már, gyenge korcs - morgom dühösen, és eltolva magamtól az arcomba fújtató Brandyt, oldalra fordulok. Tegnap még határozottabban puhább volt ez a pázsit. Már, ha az tegnap volt, ki tudja. Annyi biztos, hogy egyik este feküdtem le. Aztán már homályos.
„Én kussolhatok, de apád nem fog.”
- Leszarom. Csak egyszer szernád le te is - morgom szinte csak magamnak, de rögtön másképp gondolom a dolgot, mikor ismerős krákogást hallok meg a hátam mögül. Azonnal felpattannak a szemeim, és ülő helyzetbe kecmeregve, drága szülőm felé fordulok.
Karba tett kézzel áll közvetlen előttem, és bámul le rám, kicsit sem bíztató tekintettel…
- Ümm… esküszöm, hogy nem én ettem meg az utolsó sütit! - nézek fel rá kisgyerekes képet vágva, mire ő a szemét forgatva sóhajt, és ledobja rám a köpenyem. Érdeklődve kukucskálok ki apucimra. Vajon mért is zargat ilyen korán?
- Ne hülyéskedj. Fontos dologról van szó - sétál el előlem, egyenesen Brandyhez, és végignéz rajta, gondolom ellenőrzi, nem hajszolom-e túl. Igazából annyira nem érdekli, csakhogy Brandy apja azzal a feltétellel nem indított véres mészárlást ellenünk, hogy vigyázunk a fiára. Ergo, nekem kéne, ugyanis a kis aranyos teljesen belém van esve, ha ő nem könyörög a klánjának, hogy ne bántsanak minket, talán már ki is lenne irtva az egész családja.
Igazából még ma sem tudom, mi okból tett ilyen hülyeségeket.
- Igen? - állok fel, és a köpenyem a hátamra kötve, szépen rendben szedem magam. Közben apu kaját ad Brandynek, aki most hála istennek kussba van, apámmal nem szeret diskurálni.
Ezzel legalább nincs egyedül.
- Sárkányvadászok - kezdi a mondandóját, mire Brandyvel egyszerre figyelünk fel. Vadászok… ezt a szót már eleve utálom. - Pár napja már az erdőben kószálnak. Eddig nem találtak semmit, de kezdenek nagyon idegesíteni minket. Nem lenne jó, ha megölnék pár prédánkat.
Igen, az tényleg nem lenne happy, ugyanis így kárba veszne az értékes erejük. Ezt meg nem engedhetjük.
- Tehát menjek oda, és ritkítsam meg őket - mosolyodom el, a kardom az övemre tűzve.
- Ne ritkítsd. Irtsd - néz rám apu komolyan, én meg csak meghajolok, nem, mintha az ő utasítása nélkül nem tettem volna ugyanezt. Mindenképpen kinyírok mindenkit, ez nálam berögződés. Ha nem tenném, rosszul érezném magam utána.
Erre a gondolatomra Brandy idegesen fúj egyet. Hoppá. Csak nem túl hangos voltam?
- Igenis - vetem még oda, aztán Brandy elé sétálva, a nyerget a hátára dobom. Apu hátrébb lépkedve figyel, aztán mikor már a magasba emelkedek, megfordul, és elsétál.
Száj húzva nézek utána. Azért annyit mondhatott volna, hogy sok sikert, vagy ilyesmi. De mit is várok…
„Ugye azért mindenkit nem fogunk megölni?”
Fordítja oldalra a fejét Brandy, én pedig mosolyogva megcsóválom a fejem. Még mindig ugyanolyan gyerek, mint régen volt.
- De igen, Brandy. És te is segíteni fogsz benne - paskolom meg a nyakát, mire ő előre pillant. Nem szól többet.
Persze, az ő fajtája utálja a mészárlást, csak végesetben adja harcra a fejét. Épp ezért naiv és betörhető a családjából mindenki. Ha az öccsét, a bátyját, vagy bárki mást szemeltem volna ki, azt is gyerekjáték lett volna beetetni. Az ő szerencsétlensége, hogy épp a középső fiút választottam.
Ő volt a legcukibb. Ergo, a legszadizhatóbb…
Oda megyünk, ahonnan a legjobban érezzük az embereket, aztán Brandyt csalinak állítom, én meg szépen elrejtőzök egy magaslaton. Nem túl szép dolog egyedül hagyni az én kicsi Brandym, de hát tudja jól, hogy szarok a jóllétére… épp ezért mindent bele fog adni.
Sokáig nem történik semmi, már Brandy is nyugovóra tér, én viszont ébren maradok, hogy figyelhessem a terepet. Ezek az emberek hihetetlenül lassúak, kezdek unatkozni.
És végre figyelmes leszek valami kis neszezésre. Lekukucskálok Brandy fekvőhelyéhez, és látom, hogy egy csapat ember már körül is vette. Elmosolyodom.
„Műsor van, Csipkerózsika!”
Beszélek a sárkányka fejébe, ő pedig veszi a lapot, felébred. Az embereknek ez nem túlzottan tetszik, főleg akkor nem, mikor szinte rögtön felére csökken a létszámuk. Hát nem hiába, Brandy az én sárkányom… amúgy is erős lenne, a klánja is erős, de mellettem még erősebb lehet. Nem fogják tudni legyőzni. Lehet, hogy bele sem kell avatkoznom?
Ó, de mit látok! Egy aranyoska külön utakat választott. Ez nem ember, ez valami más, sárkányféle. De olyan gyenge, hogy meg sem éreztem. Ch, két perc alatt kiütném. De nem akarom… játszunk csak egy kicsit!
Közelebb settenkedek a sráchoz, a kardomat magam elé emelve, és szépen a hátacskájához illesztem.
- Légy jófiú, és nyughass, különben megszínezzük kicsit a szürke köveket a véreddel - súgom felé gúnyosan, és élvezem, hogy mellette még hatalmasabbnak tűnik az erőm.
- Csak nem félsz szembenézni velem?
Ph. Pimasz kis sárkány. Megtanítsuk a jómodorra? Fájdalmas leckék lesznek…
- Nem gondolom, hogy pont te vagy olyan helyzetben, hogy túráztasd a pici szád. Szólj csak be még egyszer, és neked lőttek! (Illetve, szúrtak, hehe) - búgom a fülébe, amitől megrezzen, és a háta is megkarcolódik. Azonnal megérzem a vére szagát. Ez különös, emberi és sárkányi egyszerre. Félvérrel van dolgom. Még könnyebb lesz elintézni, mint gondoltam…
Kicsúszik a kezeim közül, és valami akrobata mutatványt próbál végrehajtani, de nem nagyon nyűgöz le. Unottan figyelem, mit ügyködik. És akkor felnéz rám.
Fekete haja lágyan keretezi jóvonású arcát, a szemei pedig olyan mélyfeketék, hogy akár el is veszhetnék bennük… de túl sokat áradozok valakiről, aki nem ÉN vagyok, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy eléggé jóképű a srác. Konkrétabban: dugnám.
Mikor ismét a földre érne, inkább alakot vált, így egy vörös pikkelyű sárkánnyal állok szemben. Te jó isten, milyen kicsi! Ilyeneket szoktam vacsorára is enni. Miután jól megkúrtam őket, hmm…
Azért ez nem semmi. Sárkány, és a sajátjai ellen van. Meglepő… mi késztethette erre? Bár nekem végül is töknyolc.
Meg akar támadni, de végül nem teszi, hanem a barátja segítségére indul. Ciccenek egyet. Ez a fiú biztosan nem normális.
Brandy sem tudja mire vélni a dolgot, ezért tanácstalanul rám mered.
„És most?”
Komolyan pillantok rá, mire ő visszanéz a sárkány felé. Gondolom, most eshetett le neki, hogy Brandy nem közönséges sárkány, mivel egészen ledermed, és ez épp megfelelő pillanat a támadásra.
- Brandy, most! - utasítom, ő pedig támad is. A másik nem tud menekülni, nyüszítve kapálózik, és már éppen beleélném magam a győzelembe, mikor az egyik mocskos ember megsebezi az én kis drágám.
Brandyt csak én bánthatom. Csak én. Ha más teszi, az meglakol. Szóval bocsi kicsi félvér… kihúztad a gyufát. De nem most fogsz tüzet okádni miatta.
A levegőből akar támadni, miközben a társai menekülnek, de most annyira feldühített, hogy először őt fogom darabokra szedni.
Átalakulok, és a félvérnek iramodva, szépen a földre vágom. Gyűlöletes pillantást kapok cserébe, de nem nagyon hat meg. Az ő fajtája az enyémmel szemben semmit nem ér. Még ha teljes sárkány lenne, akkor se lenne esélye.
Próbál megtámadni, sikertelenül, de ha sikerülne neki, akkor se éreznék többet egy fokpiszkáló szúrásnál. Nem véletlen, hogy egy fikarcnyi erőt sem érzek benne. Nincs is benne semmi. Akár könyvet olvasva is legyőzném.
Brandy közben mellém emelkedik, és várja, hogy parancsot adjak. Mellettem még ő is sokkal kisebbnek tűnik, akkor ez a kis töpszli…
„Kerülj mögé. Ha menekülni próbál, megpörköljük.”
Vetem oda neki, miközben a vöröskéhez közeledek. Ő látszólag most nem akar támadni, kiutat keres, de még mindkettőnkre figyel. Ezen változtatnom kell.
A szárnyammal felé csapok, ezzel kisebb tornádót kerekítve, ami az egyik sziklának sodorja. Morog, de nem sokáig hagyja, hogy leterítve legyen: mintha mi sem történt volna, felkel, és nekem iramodik. Vészjóslóan villantom felé a szemem, aztán nagy levegőt veszek, húgy tüzet fújhassak. Erre már meghátrál, tisztában van vele, hogy ezzel még az ő tüze sem versenyezhet. Ha én megpörkölöm, az teljes kiütés.
A másik irányba menekülne, de Brandy már mögötte van, így nem tud. Ő is tüzet fújni készül.
Minél gyorsabban megpróbál kikerülni a tűz hatásköréből, de már teljesen felesleges. Halálra fogjuk pörkölni.
És tűűűz… elveszik a narancs gyűrűben. Elég hallhatóan szenved, Brandy nem is sokáig bírja, úgyhogy abbahagyja a kínzását, de nekem tetszik. Édes kis hangja van. Vajon emberként, egy másik helyzetben…
„ELÉG!”
Villan be az agyamba, ami olyan váratlanul ér, hogy akaratlanul is abbahagyom a tevékenységem. A kis félvér ájultam és „enyhén” megpörkölve hull a földre, Brandy pedig utána veti magát, és tompít a földet érésén. Morogva prüszkölök egyet, aztán a földre szállok, és ismét emberi alakot veszek fel. Brandy orrával a vöröskét böködi, meg a saját lábát fájlalja. Persze, és itt csak ő ért az orvosláshoz.
Lassan a sárkányok elé sétálok, és a félvér erejét elvéve, ismét emberré változtatom. Közben a pillantásom Brandyre vezetem, aki a lábát nyalogatja.
Sóhajtva nyújtom felé a karom, hogy egy időre visszaadjam az erejét, így már ismét emberi alakot vehet fel.
Így hamarosan egy szőke, kócos hajú, kék szemű fiú mered rám. Közönyösen bámulok vissza rá.
- Na mi lesz? Siess, lásd el a kölyköt. Tíz perced van rá - dobok felé egy útitáskát, ő pedig meglepetéséből felocsúdva bólint, és munkához lát.
Hátat fordítok nekik, és a fejemet felemelve, az egyik szikla tetejére sétálok. Nem öltem meg a gyereket, pedig tök simán megtehettem volna. Fenébe, Brandy még mindig hatással van rám. Túl elnéző vagyok. Őt is meg kellett volna ölnöm…
Délután felé jár az idő, Brandy még ember, de csak azért, mert nekem nincs kedvem cipelni a karjaiban alvó félvérkét. Úgy döntöttem, megmutatom a famíliának, ők talán tudják majd, miféle szerzet, és, hogy meg kell-e ölni. Jelenleg a légynek sem tudna ártani, ez biztos. Jelenleg semmi izgalmas sincs benne. Uuunalmas.
- Mmmh… - az emlegetett szamár kezd ébredezni, ezért Brandy leteszi a földre. Még induláskor megkötöztettem vele, nehogy hősködni akarjon. Ezek speciális, tűzálló kötelek, úgyhogy ezzel nem próbálkozhat. Ráadásul most még gyenge is, úgyhogy pláne nem. A foglyunk. És egy jó darabig még az is lesz.
- Szia! Ne félj, minden rendben van - mosolyog rá a szőke, nekem pedig hányingerem támad. Megvan már, mért zártam örökre sárkány alakba. Ez a kibaszott jóindulat egyszerűen kikészít!
- Ki vagy te, kölyök? - tolom el Brandyt a srác elől, aki csak nagy szemekkel vizslat. Tudom én, hogy szép vagyok, de most vonatkoztassunk el ettől a ténytől…
- Celsus figyelj! – a hangosan csattanó kiáltástól, kissé magamhoz térek az álmodozásból, és még épp van időm kikerülni a felém száguldó kardot, így az a helyemen csapódik a földbe.
Banyek, ez komolyan ki akar nyírni?! Megint?
Társam kiegyenesedik, és gúnyos vigyorral, ismét támadásba lendül. Ezúttal azonban számítok rá, és kardomat magam elé tartva, blokkolom, majd visszavágok. Hirtelen lebukok, és egyik lábamat kinyújtva, guggolásból rúgom ki a lábát. Elterül, és kardja csörömpölve csúszik vagy fél métert tőle.
Csillapítom lihegésem, közben a torkának szegezem fegyveremet, majd mikor megadóan felemeli a kezeit, vigyorogva nyújtom neki a kezem, és talpra segítem.
- Jól van Celsus, ezúttal te nyertél, de lesz ez még másképp! – jelenti ki eltökélten, majd hátba vereget, cseppet se szelíden, és kardját felszedve, visszatér a táborba.
- Láttad? Ha nem ugrok félre mikor szólsz, ki is nyír! – fordulok a közeli fát támasztó Horst felé, aki fejcsóválva ellöki magát a fatörzstől, majd elém sétál.
- Ha nem bambulnál el gyakorlás közben, nem lenne ilyen gondod. Mit teszel, ha megint éles küzdelemben találod magad? Ez jó lecke számodra. – magyarázza fedően, mire sértődötten felhúzom az orrom. Nem vagyok már kezdő, vettem már részt jó pár küzdelemben.
- Nem értem, miért kell nekem folyton ember alakban gyakorolnom velük. – morgom magam elé, de Horst így is meghalja, és fáradtan felsóhajt. Nem egyszer vitáztunk már ezen.
- Már megmondtam, sose árt, ha gyakorlod a kardforgatást, úgy is ritkán vagy hajlandó alakot váltani vadászat közben. Te mondtad, hogy inkább vagy ember, mint sárkány.
Nem felelek, nem tudom mit mondhatnék. Valóban én jelentettem ezt ki, nem is olyan rég, mikor pár vadásztársam ismét nekem támadt, és lehordott mindenféle korcs félvérnek.
Persze nem segítette a véleményük megváltozását az se, hogy bepipultam, és ha alakot nem is váltottam, a tüzemmel jócskán alájuk pörköltem.
- Próbálj meg végre beilleszkedni. – folytatja nevelőm halkan. – Nem azt mondom, hogy ad fel a másik feled, de ne hergeld szándékosan a többieket. Csatában egymásra vagyunk utalva, muszáj bíznunk a másikban!
Bólintva jelzem, hogy megértettem, majd a sátram felé indulok.
- Celsus, holnap küldetésre indulsz, a 3. csapatba osztottalak be! – kiált még utánam. Hátra se fordulva intek, majd eltűnök az alvóhelyem sötétjében.
Másnap korán fenne vagyok, és egy fa tetején ücsörögve várom, hogy társaim is összeszedjék magukat. Nem véletlenül kerültem ebbe a csoportba. Horst is itt van, ráadásul a többiek is azon kevesek közé tartoznak, akiket nem zavar különösebben a félvérségem. Nem fogok összekapni velük.
- Celsus, pattanj, indulunk! – kiált fel nekem Mike vidoran, majd fordul is, hogy kövesse az idősebbeket. Ő és én vagyunk a legfiatalabbak ebben a csapatban, rá még talán azt is mondanám, hogy a barátom…talán…
Elvigyorodok, és leugorva az ágról, utánuk futok. Repülve gyorsabb lenne, de ha velük vagyok, jobbszeretek emberként viselkedni.
Pár napja utazunk, de még nem futottunk sárkányokba. Mikeot és magamat is azzal szórakoztatom, hogy tűzgömbökkel zsonglőrködök. Az ötfős csapatból nagyjából csak mi ketten díjazzuk a dolgot, a többiek félnek, hogy felgyújtok valamit. Bah…mintha a fekete sárkányoknak nem lenne lételeme a tűz.
Hirtelen megtorpanok, a gömbök füsté válnak, és elenyésznek. A többiek szó nélkül követik a példámat, tudják, hogy olyat is megérzek, amit ők nem.
Némán előhúzom a kardom, és csendesen elindulok, amerre az érzékeim vezetnek. Talán fél órányi séta után, egy fák közt megbúvó sziklás területre érünk, ahol a napfényben egy sárkány pihen a meleg köveken.
Horst int a fejével, hogy maradjak itt, most ők mennek, majd szól ha kellek. Mielőtt ellenkezhetnék, szétszóródnak a tisztás körül, a fák között. Fogcsikorgatva figyelem őket, de már előre tudom, hogy valószínűleg úgy se fogok eleget tenni a parancsnak.
Ráadásul valami nem stimmel…nagy erőt érzek, de nem az előttünk pihenő sárkányból, ez valahogy más.
A többiek halkan közelebb osonnak, de fajtársam hirtelen felkapja a fejét, mintha valaki figyelmeztette volna, éberen mered a négy férfira maga körül.
- A francba! – szisszenek fel fojtott hangon. Nem díjazom a védtelen ellenség megtámadását, de a méretkülönbségeket nézve ember és sárkány között, szükséges néha a csalás. Ha ébren van, mi se ússzuk meg sérülés nélkül.
A sárkány fenyegetően felmorog, látom, hogy néhány társam összerezzen, de nem hátrálnak. Nekem viszont elegem van az egy helyben toporgásból, csendesen elkezdek arrébb araszolni, igyekszem a sziklák tetejére eljutni, így ha alakot váltok, felülről támadhatok, nem hívom fel magamra a figyelmét, a fák rombolásával.
Már egész közel járok a célomhoz, mikor elkezdődik a küzdelem, és aggódva látom, hogy Mike máris ki van ütve. Pedig ő is jó harcos, de úgy tűnik, a sárkány se adja magát olyan könnyen.
Mire elérem a célom, még egy társam hever ájultan, vagy holtan a fák szélénél, én pedig dühösen készülök alakot váltani, mikor hirtelen agresszív erőt érzek meg. Azonnal pördülnék meg, de hideg kardpenge nyomódik a hátamnak, és bennem reked a levegő.
- Légy jófiú, és nyughass, különben megszínezzük kicsit a szürke köveket a véreddel. – hallom meg közvetlenül mögöttem a halk, gunyoros hangot.
Összeszorítom a számat, de nem moccanok, még nem. Mielőtt alakot váltok, látni szeretném támadómat szemtől szemben.
- Csak nem félsz szembenézni velem? – kérdezem pimasz, lenéző hangon, mire a penge közelebb nyomódik, alig kell valamennyi, hogy fehér ingemen keresztül, a bőrömbe marjon. Igyekszem egyenletesen lélegezni, mert a túl hirtelen levegővételtől, magamnak okoznám a bajt.
- Nem gondolom, hogy pont te vagy olyan helyzetben, hogy túráztasd a pici szád. Szólj csak be még egyszer, és neked lőttek! – duruzsolja olyan közelről, hogy akaratlanul is összerezzenek. Ettől az pró remegéstől, kardja kissé felsérti a hátam, de ez egyelőre még csak apró karcolás.
Viszont piszkosul dühít. A fenébe is, engem csak ne tartson sakkban egy…egy…sárkány, azt érzem, de nem tudom milyen…félelmetes ereje van. Kár, hogy én aztán nem fogok megijedni tőle.
Úgy döntök, eleget élvezte már a helyzetet, hirtelen előrébb csúszok, kis híján leszánkázva a sziklákon, a küzdők közé, de még időben a sziklák közé dugom a kardot, és megkapaszkodok benne.
Felnézek támadómra, aki közönyösen, kardját bizirgálva figyeli ténykedésem. Nem tűnik sokkal idősebbnek nálam, barna haja kócosan mered össze-vissza, és jó pár helyen kötések takarják izmos testét. Még mindig nem tudom milyen sárkánnyal van dolgom, és ez dühít. Talán ha én alakot váltok, ő is megteszi.
Elengedem a kardom, de mielőtt lebucskázhatnék a kövekről, alakot váltok, és a levegőbe emelkedek. Csapok párat fekete szárnyaimmal, hogy visszanyerjem az egyensúlyom, és tekintetem a barna hajúéba fúrom.
Kicsit talán meglepetnek tűnik, de nem is csoda. A félvéreket nem lehet úgy érzékelni, mint az erősebb, fajtiszta sárkányokat. Ráadásul a feketesárkányok nemcsak hogy kevesen vannak, de nagyon ügyelnek a gyermekeikre, elég különös emberek társaságában látni bármelyiket is.
Engem viszont nem neveltek, apám lemondott rólam, hát viselje a következményeit…egy sárkány, a fajtársai ellen…
Már készülnék megtámadni a sziklák tetején, még mindig közönyösen álló alakot, rákényszerítve őt az alakváltásra, mikor a szemem sarkából meglátom, hogy Horst szörnyen szorult helyzetbe került.
Felmorranok, és nem törődök tovább a barnával, a társára támadok. Kisebb vagyok nála, de ez nem zavar különösebben, a feketesárkányok tüze az egyik legerősebb, ez némiképp kiegyensúlyozza a méretkülönbséget.
Bevetődöm a sárkány és Horst közé, majd fogaimat kivillantva, acsarkodva rámorgok a támadóra. Ő pedig megtorpan. Látszólag nem tud mit kezdeni a ténnyel, hogy egy fajtársa fordul ellene. Ez hirtelenjében mintha sok lenne neki.
Tekintete a sziklák felé villan, majd vissza rám.
Hirtelen bennem reked a morgás, mikor a szemébe nézek. E…ez nem lehet…neki már nincs ereje…pontosabban, csak az állati fele maradt meg. Emberi értelemmel rendelkezik most is, de hiányzik belőle a képesség, hogy ismét ember legyen.
Ez annyira ledöbbent, hogy megfeledkezve a helyzetről, egészen leeresztek a támadóállásból.
- Brandy, most! – kiált fel hirtelen a barna hajú, társa pedig olyan hirtelen vágódik felém, hogy nincs lehetőségem kitérni.
Karmai a hátamba marnak, és egész testével rám nehezedve, a földbe passzíroz. Felnyüszítek, és farkammal csapkodva próbálok szabadulni.
Nem hiszem, hogy sikerrel jártam volna, ha Horst hirtelen nem vágja bele a kardját támadóm mancsába, akinek erre lazul a szorítása, én pedig le tudom lökni magamról. Prüszkölve tárom ki szárnyaim, és elrugaszkodva a levegőbe emelkedek. Ott több esélyem van.
Rápillantok Horstra, aki éppen a fák védelmébe húzza kiütött társainkat. El kell csalnom innen a két ellenséget, hogy legyen esélyük helyre rakni magukat.
Rápillantok a sárkányra, aki sérült lábáról, rám emeli dühös pillantását, majd készül ő is a repüléshez. Csakhogy ezt nem akarom megvárni, veszek egy mély levegőt, hogy útjára bocsássam perzselő lángjaim.
Látom megvillanni a riadalmat a szemében, de összeszedem magam, és nem foglalkozok vele. Csakhogy amíg rá figyelek, megfeledkezek a társáról.
Egyszer csak egy hozzám képest hatalmas test csapódik nekem, én pedig jó pár fát letarolva, az erdő sűrűjében landolok.
Gyilkos pillantást vetek a fekete pikkelyes sárkányra, aki égő szemével, gunyorosan figyel. Éjsárkány…az egyik legerősebb faj. A francba, ilyen piszok nagy pechem is csak nekem lehet. De ne higgye, hogy feladom.
Újra a levegőbe vetem magam, és igyekszem kihasználni kis méretemet, próbálok hol az egyik, hol a másik oldalán felbukkanva belémarni, de könnyedén hárít.
Grrrr….átkozottul idegesít!
De azt legalább elértem, hogy a csata hevében, jó messzire kerültünk Horstéktól. Már csak…nekem kéne meglógni, ugyanis kettő sárkánnyal biztos nem bírok el.
Előre szeretném minden kedves olvasó figyelmét felhívni: gyomorforgató jelenetek is vannak benne.
______
Épp az egyik hajdani városban kószálok. Tele van vörös szeműekkel, mondjuk… én nem tartok tőlük. Teljesen mindegy, mennyien vannak, le tudom győzni őket. Más kérdés, hogy szórakozásból nem ölök, még olyan korcsokat sem, így inkább messze elkerülöm őket. Vízre lenne szükségem. A térképem szerint itt, valahol van egy, még használható kút. Egyet már találtam is, de az most már dögkútként funkcionál. Halott, félig megevett, rothadó tetemet töltik tele. Olyan szag van körülötte, hogy még az olyan edzett gyomor is, mint az enyém, nagyon könnyen felfordul. Undorító!
Ez a város is olyan, mint a többi. Ami nem pusztult el a robbanáskor, azt az ember szedte atomjaira. Mert a túlélőknek enni kellett. Apám régi könyveiben olvastam már erről. Undorító és gyomorforgató, hogy mennyi mindenre képes egy halandó lény, csak azért, hogy ő maga életben maradhasson. Volt egy naplószerű füzet. Apám régi, legjobb barátjáé volt. Azt írja le benne, hogy hogyan fanyalodott arra, hogy megegye a tulajdon feleségét. Még most is tisztán látom magam előtt a vértől és mocsoktól elmosódott sorokat…
„Egy idő után már semmink sem volt. A szó legszorosabb értelmében nem volt ennivalónk. A saját ürülékünket ettük volna, ha lett volna, de nem volt. Aztán egy napon találkoztam néhány vörössel. Megszántak, és elém dobtak egy darab húst. Tudtam, hogy emberé. Mindenki tudja. Mégsem tiltakoztam. Úgy ettem a kis felkardarabot, mintha az életemet jelentené. És azt is jelentette. Éhen haltam volna. Hazamentem. Ránéztem Jenny-re, bocsánatot kértem tőle és elmondtam, hogy szeretem. Ezt követően mögé léptem és eltörtem a nyakát. A csontok és a csigolyák hangos reccsenéssel megadták magukat az általam kifejtett erőnek, majd a teste még egy utolsót vonaglott, és kilehelte lelkét… nekem pedig már csorgott a nyálam. Ahogy nyakára néztem elöntött a színtiszta vágy. Akartam őt. Magamévá is tettem a lassan kihűlő testet. Közben ettem. Ahol értem, ott haraptam. Korábban barna szemeim minden lenyelt falat után égtek. Mintha valaki egy izzó vasdarabbal égetné őket. Ordítottam. Kéjtől, fájdalomtól, bánattól, örömtől. Mire reggel felkeltem, íriszeim vérvörösek voltak, és további öt napig ettem egyedül az én Jennym testét. Mikor rohadni kezdett, elástam, de nem mentem vissza érte. Csatlakoztam egy, a társaimból álló bandához.”
Hát, ilyen korban élünk. Ezért akarok én segíteni. Mert ha az éhhalál kerülgetne, én akkor sem lennék képes megölni és megenni azt, aki a boldogságot jelenti nekem! Gondolataimba ekkor bezavar valaki. Az alattam elterülő utcán halad egy fiú. Haja hófehér, izmos. Csillognak rajta a bizsuk, bizonyára imádja a szemétdombokat túrni. Milyen jó lenne akár ő is társamul. Valaki, akivel alhatnék, akire vigyázhatnék, akivel utazhatnék… hah, kósza ábránd, és honnan is tudhatom, hogy nem vörös a szeme?!
Szerencsétlen kölyök, összeakad a helyi vörösökkel. Mennék segíteni azonnal, de annyira keménynek látszik a fiú, hogy inkább ülök, és nézem a műsort. Felnevetek a kardján. Micsoda ócskavas… még macskát sem lehetne ölni vele, nem hogy embert. Aztán mikor kiesik a kezéből, már lassan érzem, hogy mennem kellene. De olyan édesen szalad és sikít. Jó, úgysem hagynám, hogy megegyék, de kicsit még…
Gyönyörködésemnek véget vet egy fájdalmas ordítás. Tudom, hogy nyúzni akarják, és tudom, hogy hogyan. Itt az a szokás, hogy ha elkapnak valakit, lemetszik a bőrét, de az ember ekkor még él. A kést nem mozdítják meg, a szerencsétlen önmagát nyúzza meg azzal, hogy fájdalmában vonaglik. Ezt tervezik a kis fehérrel is, gondolom, de azt már nem hagyom. Odapattanok, és leszedem róla az embereket. Könnyed és gyors harc, ez a kis hülye meg elrohan. Oké, nem látja a szemem messziről. De csak gondolhatná, hogy nem megenni akarom, hanem megmenteni! Mindegy… nyomás utána. Neki tuti van vize. Akinél ennyi értéktelen vacak van, annak tuti van innivalója is, hiszen talál olyat, amit elcserél, és kulacsot kap érte.
Visszarántom, elesik, rám néz. Könyörög, hogy bármijét egyem meg, de semmijét se… én meg mosolyogok.
- Nyugi, kölyök, nem akarlak megenni. Bántani sem. - Leülök mellé. - Mutasd a hátad. - Megfordítom, ő kapálózik kicsit.
- Ugye tényleg nem fogsz megenni? - kérdezi félénken.
- Nem láttad, hogy lila a szemem, és nem vörös, te kis hülye? - Felmorran, gondolom a megszólítás nem tetszett neki. - Maradj nyugton. - Benyúlok nadrágomba, és kiveszek egy kis tégelyt. Anyám receptje, fertőtlenít, és elfedi a vér szagát. Egy baj van vele, hogy cseszettül csíp. - Ne ess nagyon kétségbe, de muszáj lekezelni. - Bólint, én meg kifejtem ruháiból. Ahogy hozzáérek a bőréhez, mintha áram szaladna végig testemen. A bőre sima és csodálatos. Mennyei érzés… Nem húzom le a kesztyűmet, inkább azzal a kezemmel tartom az üvegcsét, a másikkal meg kenem. Hangosan felordít, mikor elkezd beszívódni a krém. Ez így nem jó… idecsődíti a környék összes vörösét!
Előre hajolva simulok hátához, mire megilletődik ugyan egy pillanatra, de aztán töretlenül folytatja a sikítozást. Nyakához emelem ajkaimat. Tiszta, így nem félek, hogy elkapok valamit. Mellkasát simogatom, miközben nyakába csókolok… már csak egy kicsi, és felszívódik a krém. Már nem is ordít. Meglepetten nyekken egyet, majd szuszog, és hátracsapja a fejét. Rászorít kesztyűs kezemre, én meg meglepődök, mikor megfogja, és a szemei elé emeli. Ja, igen, szarka. Akkor ez már elég is, hogy lekössem.
Állam vállán pihentetem, néha belecsókolok a nyakába, és nevetve figyelem, ahogy kábul a fémre, amin szépen csillan a fény, hiszen két napja tisztítottam meg. Lassan már nem is sziszeg, így elhúzódok tőle. Pánikszerűen kap kezem után, majd rám emeli könyörgő tekintetét.
- Add nekem… - suttogja.
- Felejtsd el. - Ez barom! Hogy adnám már neki?!
- De ez nekem kell! - sikítja, majd elkapja kezem és a szó legszorosabb értelmében ráül, én meg ráesek. Annyiban számította el magát, hogy így alig pár centire kerülünk egymástól. Nos, én nem vagyok szívbajos. Másik kezemet tarkójára vezetem, és szemrebbenés nélkül, vadul csókolom meg. Megint nyekken egyet meglepettségében, aztán hagyja magát, sőt, viszonozza. Percekig faljuk egymás ajkait, mikor észbe kapok, hogy ez így nem pálya. Nekem el kell húznom innen. Gyorsan. Neki is. Mindjárt sötétedik, akkor meg az isten se ment meg minket a vörösöktől. Eltolom magamtól, mire meglepődik, elpirul, ő is eltol, és sikítozni kezd, hogy ezt hogy képzeltem. Messziről már hallani a hangokat, így befogom a száját, és arcához hajolva suttogok fülébe.
- Ha nem akarsz maradni velük vacsorára, akkor fogd be a szádat, szedd össze a cuccaidat, és lépjünk innen - suttogom neki, mire engedelmesen bólogatni kezd, és pár pillanat múlva startra készen áll mellettem.
Negyed óra múlva már a város határában vagyunk. Ránézek a kölyökre. Kicsit fárad, ez látszik rajta. Megértem mondjuk, ma majdnem megették. Én is ki lennék bukva. De most mit csináljak vele? Ha egyedül hagyom, túl mélyen fog aludni, mire meg felébred, már nem lesz mit kinyitnia. Így is, van egy tippem, hogy mi történt a bekötözött szemével. Szerencsétlen kölyök.
- Hé, kölyök. Mi a neved? - kérdezem, mikor megállunk egy percre pihenni egy autó roncsi mellett. Apa mesélt ezekről is, és a könyveiben is olvastam. Gumikon gurultak, motor hajtotta őket, és benzinnel mentek. Érdekes szerkezetek lehettek, alapul véve, hogy ma már motort és benzint csak a leggazdagabbak tudnak használni, nekünk marad a lábunk. Már akinek megmaradt.
- Arael Dewitt. Te ki vagy?
- Cole Declan. A ma esti hálótársad. - Meglepetten pislog rám, ma már nem tudom, hanyadszorra. - Na, gyere, keressünk valamit, amiben alhatunk. Innen nem messze volt pár hídépítő elem, az átvezetőkben elalszunk. - Elindulok, ő pedig jön utánam. Remélem, hogy velem marad, de ha nem, akkor is megértem. Lehet, hogy neki nem kell társ. Bár, ahogy elnéztem a viselkedését, fogalmam sincs, hogy hogyan élte túl eddig.
Elmélázva, mancsommal árnyékot vetve saját szememre bámulok a sivár, távoli messzeségbe. A Nap már majdnem teljesen felkelt. Fényt, és meleget hoz a színtelen, kopár világunkba. Hiába is lesek, semmi érdemlegeset nem találok. Csupán csak azok a használhatatlan óriási színes fémdobozok hevernek szanaszét. Valaki egyszer állította, hogy valaha ezek a szerkezetek mozogtak, és embereket szállítottak. Egyik városból a másikba segítette őket. Akár a hatalmas távlatokat is meg tudtak tenni, csupán pár liter mozgató folyadékkal.
Ostobaságnak, felesleges dolognak tűnik. Én már hatalmas távlatokat tettem meg egyedül, a saját lábaimon, és állíthatom, hogy így is nagyon kényelmes. Mi lehetett abban jó, hogy csak ültek azokon a furcsa székeken, és néztek ki a fejükből… abban nincs semmi izgalom. Érthetetlen!
Ismeretlen dallamot fütyörészve sétálok a száraz, szétrepedezett szürke úton. Kardomat magam után húzom, néha ráverek valamelyik fémdoboz tetejére. Unalmasan kezdődik ez a nap. Megint csak hosszú út, a nagy semmi közepén. Még szerencse, hogy nemrég fel tudtam tölteni két kulacsot tiszta vízzel. Ha jól bánok vele, a következő városig ki fog tartani.
Néha meg-megállok egy nagyobb romhalmaznál. Sosem tudhatja az ember fia, hogy mit fog találni.
.oOo.
Hosszú utat hagytam már hátam mögött, mikor végre egy várost jelző táblát találok. Kissé megviselt állapotban van, de azért még áll valahogy. Jó ideig állok előtte, és próbálok rájönni, hogy vajon hova a búbánatba is kerülhettem. Annyival egyszerűbb lenne, ha tudnék olvasni. De tényleg. Akkor legalább a még használható, nem túl kifakult térképeknek is a hasznukat vehetném… de így! Csak seggtörlésre jó. Azokat meg már eladni sem lehet…
Tovább gyalogolva folytatom utam. Rengeteg út magasodik a levegőbe, egymás fölött kanyarodnak. Hihetetlen összképet nyújt innen lentről. Vajon milyen lehet odafent? Ott is vannak olyan kerekes fémdobozok? Mennyi értéket találhatnék bennük! Ki tudja hány napi vízért cserélhetném be őket!
Elámulva sétálgatok a monumentális építmények között, mikor egy belső kis hang megállásra késztet. Valami nincs rendjén.
Idegesen tekintek körbe. Figyelnek… szinte átszúrnak a tekintetükkel. De hol lehetnek? Csak nem… Remélem, hogy nem. Feszülten figyelve folytatom az utam, de csak nem bírok megnyugodni. A szag, amit nemrégiben csak alig-alig éreztem, mostanra már intenzíven körbeleng. Mindjárt magam elé okádok. Ez borzasztóan büdös…
Valaki egy nagy fémdobozról ugrik le, és felém közeledik. Megállok, mert szaladni nem lenne érdemes. Azzal csak az állati ösztönöket ébreszteném fel. Ki tudja, miféle alak ez.
Jobbról, és balról is feltűnik egy-két alak. Remek. Csapatban vannak!
-Büdösek vagytok. – köpöm feléjük a szavakat, amint a közvetlen közelembe érnek. Csak röhögnek, és bökdösik egymást, miközben szinte már érthetetlenné eltorzult hangon beszélnek. Az egyik alak kilép a többi közül. Csakúgy, mint az egész bagázsnak, a Nap ellen védő szemüveget visel. Rossz előjel. Egy szimpla ember sosem rejtegeti a szemeit…
-Mit akarsz itt, vándor? – vigyorog a képembe
-Tovább menni? – Kérdem teljesen őszintén. Végül is az a szándékom…
-Milyen kááár. Innen nem mész sehova, amíg nem fizetsz! Mutasd, csak mid van, neked! – jobb karomat megemeli, és méregetni kezdi. Mély levegőt véve kapom el kezem, és jól arcon vágom. Pontosítva a tenyerem alsó részével felküldöm az orrcsontját a fejébe…
-Még egyszer hozzám érsz, megbánod! – Mwuhahaha milyen király vagyok. Ilyenkor csak azt sajnálom, hogy senki se lát. Pedig biztosan nagyon menő képet nyújthatok. Igen. Egy hős vagyok, ez nem vitás! Ajh, mindjárt örömtáncot járok a tiszteletemre!
-Kapjátok el azonnal! Ne legyetek kíméletesek vele! – hörgi a törött orrú undorító pofa, és a drága talpnyalói már indulnak is felém. Eddigi lelkesedésem, és bátorságom igencsak kezd elszállingózni…
Nevetve kapom elő kardom, és hatalmas lendülettel vágok közéjük. Kínosan felröhögök, mikor a kardom, nem marad a kezemben, mikor felemelném egy újabb csapásra. Pech.
-A picsába… - nyögöm, és más ötletem nem lévén… futok, mint egy idióta. Hátizsákom, súlyát tekintve, igen csak lassító tényező. Ha reálisan nézném a dolgot, el kéne dobnom a francba, és futni tovább. De… ahh! Annyi minden van benne! Sokat érhetnek! Nem! Nem válhatok meg tőlük! Inkább a halál!
És ezzel a lendülettel el is kapnak hátulról. Remek. Mondhatom, remek. De tényleg.
Teljes erőmből próbálom lerázni magamról a nemkívánatos személyeket, de olybá tűnik, hogy ez teljességgel lehetetlen. Fáradt vagyok, és éhes.Nincs elég erőm. Pedig, ha nem éheznék! A kisujjammal elbánnék velük!
Fájdalmasan nyögök fel, ahogy a földre kényszerítenek. Ez nagyon fáj, basszus! Az anyátok, hogy szomorodna meg! Fájdalmasan felkiáltok, ahogy egy éles pengét érzek meg hátamon… az életlen részével szántottak végig a gerincem mentén. Van egy megérzésem, hogy most mi fog következni. Bassza meg, ennyire szorult helyzetben is csak egy tucatszor, ha voltam.
Már érzem is, ahogy a pengét megfordítják, ami szépen lassan a húsomba mélyed. Felordítok a fájdalomtól, de nem mozdulok. Tudom, hogy azt szeretnék… bocsi fiúk, de önszántamból nem fogom megnyúzni magam.
Lassan kezdik el kínzásom, s már épp könyörögni kezdenék, mikor valami meleg és nedves fröccsen hátamra. Hörgés, majd puffanás.
Érdeklődve tornászom magam olyan helyzetbe, hogy meg tudjam tekinteni az eseményeket. Apró mosoly szökik arcomra, amint meglátok egy alakot, amint épp a támadóimat gyilkolássza hevesen. Csak úgy fröccsen a vér, mindenhova! Muhahaha!!!
Próbálom kivenni, hogy ki is lehet a megmentőm, de egy szőke villanásnál többet nem látok. Ezért inkább a saját magam megmentésére összpontosítok. Az is lehet, hogy valami vörös szemű barbár állat, akár csak ezek voltak… én túlságosan finom vagyok ahhoz, hogy ilyen otromba módon fogyasszanak el. Engem csakis tiszta helyen szabad megenni! És mivel olybá tűnik, ilyen nem létezik… a francba, ez felém közelít.
Nehezen feltornázva rohanok táskámhoz, majd annak a fogóját számba kapva indulok el valamerre.
Alig sikerül pár métert megtennem, mikor elkapja szerencsétlen hátrakötözött kezeimet. Meglepődni sincs időm rendesen, máris leseggeltem a földre.
-Edd meg bármimet, de a lábaimat, a kezeimet, a gyönyörű testem, és a szép arcom kérlek, hagyd épségben! – Ordítom kétségbeesetten. Mikor semmi sem történik, eddig összeszorított szemeim nagy nehezen, de kinyitom. Már azért jó lenne, ha látnék is valamit.
A megmentő fickó áll előttem, épp csak az arcát nem látom, mivel a Nap elvakít…grr de bosszantó. Nem látom a szemét!! Mi van ha vörös szemű?!
