 Karakter: Heath Blackwood "Hunter"
Megjegyzés: ~fuhú
Dübörgő black metál, tömény cigarettafüsttől súlyos a levegő, néhány csinosabb lány sürög-forog körülöttem. El sem tudnék jobb programot képzelni csütörtök délután, mint élvezni a földi lét örömeit egy üveg sör kíséretében. A lakásban lévő lányok igazából az előttünk lévő zenekar lesznek a Demonic Dreamsben, azt hiszem Pin up! Girls a nevük vagy valami hasonló nyálas baromság, őszintén senki sem a zenéjükre fog figyelni a koncert alatt. Megvan a véleményem a női előadókról, olyanok mind, mint a grouppiek, a formás kis hátsójuk dobja be őket a felsőbb körökbe, persze értenek egy kicsit a zenéléshez is. Vincenek a mániája, hogy felhívja hozzánk az efféle csitriket, hogy aztán másnap eldicsekedhessen vele, hogy több nővel volt egyszerre. Mellesleg a kis faszkalapnak most nem a ribik ápolgatásával kellene foglalkoznia, hanem írnia kellene az új számunkat, amivel jelenleg sehogy sem áll, elmondása szerint nem jön az ihlet, vagy valami ilyesmi.
Egy hét múlva fogunk debütálni nagy közönség előtt nagyközönség előtt, az Escape the Fate előzenekara leszünk itt, Portlandben, és hogy ne üljünk tétlenül a seggünkön még egy hétig, leszerveztem azt a koncertet a DD-ben.
-Hunteeer! – hallok önfeledt, szórakozott kiáltást a fürdő felől én pedig halkan káromkodva elindulok. Vince szólhatott, akit nagy valószínűséggel az asztalon pihenő nejlontasakból ítélve betépve fogok találni a fürdőben. Kifújom a levegőt és lenyomom a kilincset. A hatalmas sarokkádban Vince ül, mellette egy csaj, hála az égnek mind a kettőn van fehérnemű.
- Na rohadtgyorsan lökjed, mi nyomja a pici lelked, mert a legkevésbé sem akarlak álló dákóval látni – hadarom neki türelmetlenül kissé idegesen, mire a kiscsaj arcába szökik a vér. Jézusom, kizárt, hogy több lenne tizenhétnél…
Vince szeme vörös az apró, duzzadt hajszálerektől a fehérjében, biztos vagyok benne, hogy most alig tud kivenni engem a homályból, ami lassan kúszik a szeme előtt.
-Nahát, hogy mennyire kibaszottul zöld vagy – méreget tágranyílt szemekkel miközben a csaj mellette valami kuncogó hangot hallat.
- Ez remek Vincent, emlékszel még egyáltalán miért hívtál be?
Arcára fura grimasz ül ki. Homlokát ráncolja, közben maga elé mered, úgy sejtem, gondolkodik, bár inkább hasonlít valami szorulásos orkra.
- Ööö…ja! Hoznál kottát?
- Mégis mi a faszomnak? –szemöldököm megemelem, úgy pillantok a szőke szólógitárosra, akinek arcára boldog, lelkes mosoly ül ki.
- Kicsi fekete gömböcskéket rajzolni a vonalak közé…
Hát ezt nem hiszem el, mégis, hogy a szarba szállta meg az ihlet betépve egy szál alsógatyában a kádban? Nem biztos, hogy akarom tudni.
- Miért nem mész te? – csúszik ki ajkaim között egy a költői kérdés, még mielőtt Vince minden erejét összeszedve válaszolna becsapom magam után az ajtót és a lépcsőház felé veszem az irányt. Őszintén a pöcsöm se tudja, hol találok itt papír-írószer boltot, öt éve nem jártam Portlandben és miután már fél órája koptatom a conversem talpát eszembe is jut miért. A belváros közepén egy rozsdás kapus kis fehér házra lelek. Wow, süt róla a népszerűség. Lerí róla, hogy papír-írószer bolt, manapság már senki nem jár ide, csak a kis balfaszok, akik a betépett dalszöveg írójuknak visznek kottát. Egyáltalán miért nem tart magánál alapból? Seggfej.
Benyitok. Az ajtó felé szerelt szélcsengő irritáló hangot hallatva kondul meg, jelezve az eladónak, vásárló érkezett. A csajnak a pult mögött úgy kerekednek el a szemei, mint aki még nem látott embert. Önelégült mosoly fut végig az arcomon, imádom ezt, nem hibázatom az emberek azért, amiért megnéznek, tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok mindennapi látvány. Halkan motyogok valami köszönésfélét majd szemeimmel rögtön a kottafüzeteket keresem, amik fantasztis tájékozódási képességeimnek köszönhetően három perc alatt meg is lesznek.
Épp azon gondolkodom, milyen vastag füzetet vegyek annak a faszarcúnak, mikor meghallom a csengőt. Nem különösebben reagálok rá, de a hangtól végigfut a hátamon a hideg. Na ezért nem vagyok én szimfónikus zenekarban. Meghallanám a triangulumot és a használójának egy felejthetelen kanálra rímelő aktusban lenne rész álá nagybőgő.
A szemem sarkából észreveszem az új vevőt. Nem sikerül pontosan megfigyelnem, de a parfümje illata megcsapja az orrom. Nem friss illat, hanem ilyen kábítóan édeskés és kissé fűszeres, az ilyenre szoktam azt mondani szajhaillat, a kedvencem.
Érzem magamon a tekintetét, tudom, hogy megnézett, de még mielőtt én is feltérképezhetném, felkap egy kottafüzetet és lebassza a pultra. Mivel nem akarok lemaradni a kicsikéről én is elindulok a pénztár felé.
Még a csőnadrágján keresztül is pontosan látom, hogy ott gömbölyödik, ahol kell. Tetszik a haja, ezüstös, hullámos, a csaj bizonyára nem egy tipikus plázaribi.
Na Hunter fiú remélem jól megnézted magadnak ugyanis mindjárt elindul…na ha épp nem kotorászna kétségbeesetten a tárcája után. Milyen kis esetlen így. És akkor táttáráttárá a hős lovag most színre lép.
- Én fizetem, és tegye hozzá ezt is – dobom a pultra a füzetem, a csaj cucca mellé. Meglepett pillantásain kénytelenül is elvigyorodom. Nem szivi, nem képzelődsz, én vagyok az.
- Köszönöm, visszafizetem – vágja rá rögtön. Abban biztos lehetsz aranyom.
- Nem kell. Csak gyere el egy fellépésünkre – búgom tőlem szokatlanul kedves hangnemben. Semmi visszakozás, vagy ilyesmi, látom mély benyomást tettem rá.
- Rendben.
- Holnap este a Demonic Dreamsben egész este miénk a színpad – meg azoké az éretlen kis ribiké, akik a kutyát sem izgatják-, ott legyél –hangsúlyozom, aztán meg se várva a visszajárót színpadiasan távozom.
Hunter-Hunter, te nem tudsz veszíteni öregem.
***
Mintha csak fél órája lett volna, hogy felkeltem a kanapéról – Vince elfoglalta az ágyat – olyan gyorsan dőltek az események reggeltől. Chuck a dobosunk másnaposan jött be próbára és bele is okádott a kukába, Vincenek elszakadt az egyik retkes húrja, egyedül Carter volt talpon a vidéken, de ő meg olyan ideges volt, hogy ötpercenként kijárt cigizni.
Most hagyták épp abba a picsák a nyávogást, halvány taps kíséretével le is vonulnak, én pedig vetek egy utolsó pillantás a backstageben álló srácokra és kivonulok a színpadra. Mindig így nyitunk, sehol senki, csak egyedül én, a reflektorban, egyedül a tömeggel.
Középen állok, megkocogtatom a mikrofont és hirtelen hatalmas csend lepi el a termet. Minden szem rám szegeződik, feszült figyelemmel követik a mozdulataimat. Köhintek egyet, tisztává téve ezzel valamennyire az alapjáraton is rekedtes hangomat.
Ahogy az első hangokat kezdem el énekelni, érezni kezdem. Azt a felejthetetlen, mámorító adrenalinbombát, amit sem alkohol, sem drog nem tud nyújtani. Uralom a színpadot, elvonom a figyelmet az időközben helyükre mászott srácokról, akik a versszak végén belépnek a dalba.
Számok váltják egymást, az idő annyira gyorsan telik, miközben az teszed, amit imádsz, amiért élsz. Ködös tekinteteken pillantok végig az első sorban, szemem megakad egy formás, ezüsthajú lányon. Amint felismerem félmosolyra vont szájjal nézek rá, mire visszamosolyog. Remek, újabb fangirl a clubban..hehe.
Az az egyetlen kis óra rövid időn belül elszáll, a fiúk kimerülten baktatnak le a színpadról, Vince homlokán izzadtságcseppek gyöngyöznek, én viszont egyáltalán nem érzem magam fáradtnak, sőt, le sem izzadtam. Míg a többiek a cuccokat pakolják a backstageben én elindulok, hogy kiszellőztessem a fejem. Még nincs túl késő, utánunk valami levezetőbanda dübörög, gyorsan eldöntöm, maradok még inni egy kicsit.
Abban a pillanatban, hogy átvágom magam a nézőtéren egy ismerős arcba boltok. Halvány bőrén jól látszanak a kis borvirágok, tekintete alkoholtól súlyos, mozdulataiból ítélve nemsokára eléri a teleportáló szintet, azaz mindjárt képszakadás és holnap reggel bizony váratlan helyen fog ébredni.
- Veled akarok zenélni – bök felém és majd elesik, amin remekül szórakozom. Hjajj ha tudná, milyen védtelen most…
- Jössz ki cigizni? –kérdem tőle full vigyorral a pofámon, mire kábán bólint egyet. Remek, akkor most szépen velem jössz. Megengedem, hogy belém karoljon, még az kéne, hogy elessen itt nekem, nem szeretném, hogy a térde emiatt legyen kidörzsölve. A hátsó ajtón távozunk, kiérünk egy szűk sikátorba, ahol rajtunk kívül senki sincsen. Zsebemből előkotrom a Marlborómat, vihargyújtómmal együtt kikapok két szálat a dobozból, az egyiket óvatosan a csaj szájába helyezem, a másikat pedig a sajátomba. Még meg is gyújtom neki…
- Kész úriember vagy! – neveti pityókás hangját, amin mosolyognom kell. Édes.
- Az úriember az a vadállat, aki tud várni. Mi a neved?
- Kira – egyszerűen, röviden, tömören, ezt már szeretem, még mielőtt megkérdezhetné ő is csak gyorsan rávágom:
- Hunter – szívok egy nagyot a cigiből és lassan kifújom a füstöt. Igazából, sosem azért csináltam, mert megnyugtat, vagy ilyesmi. Inkább csak nagyon király a füst, és zavar, ha nem látom naponta tizenkilencszer. Furcsán és esetlenül tartja a szálat, bizonyára csak partydohányos, vagy egyáltalán nem is dohányzik, csak részeg, vagy csak a kedvemre akar tenni, amit viszont nem ezzel fog elérni. Öltözködése és gyönyörű arcszerkezete ellenére látni rajta, hogy még nagyon fiatal, ami őszintén nem zavar, amennyiben legalább tizennyolc, az alá viszont nem adok.
Látszólag elfelejtette, miért is jött ki velem valójában, ugyanis nem hozza fel többé a veled akarok zenélni témát. Részegen az ember nem csak szóban őszintébb, mozgása kifejezőbb, nehezebben palástolja az érzelmeit és hamar kiül az arcára. Testbeszéde mindent elárul: harapdálja az ajkát, kerüli a tekintetemet, húha, azthiszem bejövök a kiscsajnak…
Nem beszélgetünk, nem kellenek szavak, egyszerűen ránézek és látom, egy vad, lázadó lánnyal állok szemben, olyan, mint én, csak kisebb, lányos kiadásban. Normális esetben már nem itt kint lennénk, hanem valahol bent, egy romantikus helyen, mondjuk a budiban és nem hiszem, hogy beszélgetnénk, de valamiért, most nagyon zavarna, ha nem emlékezne rá holnap, így szépen, türelmesen várok, amíg nem tesz egy lépést felém.
- Atom jó volt a buli – töri meg végül a csendet lelkes hangjával, én pedig elnyomom a cigicsikket az egyik téglában.
- Látod, még jó, hogy eljöttél, miből maradtál volna ki.
- Ami a kottafüzetet illeti…
- Mondtam már, nem kell kifizetned – legalább is pénzzel biztosan nem, teszem hozzá gondolatban- az együtt zenélős dologra visszatérve pedig, minden nap tíztől a Morrison híd melletti stúdióban próbálunk, ha ráérsz, nézz be és meglátjuk, mit tudsz.
Felderül az arca, hálás mosoly villan rajta én pedig diadalittasan vigyorogva közelebb lépek hozzá. Normális esetben egy lány ilyenkor már hisztérikus örömtáncot lejt, vagy teljesen elpirulva elkapja a fejét, és bár zavarban van, látom, állja a tekintetem. Lehajolok hozzá, lopva a szájára pillantok, érzem a vodkalime illatát. Nehezen bírom magam türtőztetni, hogy ne kóstoljam meg, főleg, hogy akár buzis, akár nem az egyik kedvenc délutáni üdítőmről van szó. Tudom, hogy őt is zavarja a közelségem, enyhén illuminált ugyan, de még így sem akar ribancnak tűnni. Kicsi Kira, feleslegesen erőlködsz, én egy apácát is képes vagyok kidumálni a bugyijából, te meg se fogsz kottyanni. Már épp kezdeném elveszíteni az önuralmam, amikor kivágódik az ajtó, kibotladozik egy srác és szépen a fal tövébe okád. Na hogy lehet elrontani egy pillanatot? Pontosan így. Undorodva pillantok a srácra, rosszallóan csóválom a fejem.
- Akkor a héten még találkozunk – suttogom sarkon fordulva és szépen lassan visszalépdelek az épületbe. Ajánlom neki, hogy eljöjjön, mert ha én keresem meg, nos, abban biztos nem lesz köszönet. Az öltözőbe érve kénytelen vagyok még tíz percet várni, mire Vince végre kikászálódik a mosdóból lehúzott sliccel, nyomában egy fekete, hosszú hajú miniruhás csajjal, aki diszkréten megtörli a szája sarkát. Vincent, te rohadék mázlista… Én bezzeg otthagytam a friss húst a sikátorban… Nos, mindegy. Ha legalább fele annyira hasonlít rám, mint gondolom, akkor viszont eljön. A fiúk mind részegek, egyedül én nem ittam egy kortyot sem, ami szomorú tény, kénytelen leszek én vezetni. Betuszkolom a seggarcokat a kocsiba, majd szépen elfurikázunk a helyről. Ha visszaérünk az első dolgom az lesz, hogy vodalime-ot iszok….
|
