Karakter: Mercutio Megjegyzés: (Öcsimnek és Benvo babámnak)
- Kérlek, Mercutio! Eleget foglalkoztam veled az elmúlt napokban, anélkül, hogy te szóra méltattál volna. Most végre döntésre jutottam, ne zavarj össze! - kéri megtört hangon, mint aki beletörődött a helyzetbe, mert bele is törődött. Megint túl sokáig emésztettem magam, és arra nem gondoltam, ő mit érezhet. Hiba volt, tudom. De akkor sem engedem el ilyen könnyen!
- És úgy érzed, ez a helyes döntés? Elmész, anélkül, hogy tisztáznánk? - próbálkozom továbbra is magabiztosan, és mintha ettől meginogna az elhatározása.
- Helyes döntés? Tisztázni? Megpróbáltam! Többször is! - rázza meg a fejét, és megint kiül az arcára az elkeseredett kifejezés. Fáj, hogy én tettem ezt vele, még jobban fáj, hogy hagytam idáig fajulni a dolgot. Nem kellett volna elmenekülnöm előle… nem, nem előle… magam elől.
- Sajnálom… - vetem be az utolsó ütőkártyát, ha ez nem sikerül, már nem is tudom, mit fogok csinálni. De nem engedem Verona határán túl, az is biztos.
- Én is… - suttogja felém, majd a kardot hátrébb húzva megfogja Éjfél kantárját. – De már nem változtat semmin.
Mi… mi az, hogy semmin nem változtat?! Ez mindent megváltoztat! Nem mehet el, nem engedem meg neki!
Kétségbeesetten kapok utána, ő pedig ösztönösen suhint hátra a karddal, így felsértve a tenyerem. Sziszegve húzom vissza jobbomat, bár a sérülés meg sem kottyan, azért mégis rosszul esik, hogy éppen tőle kaptam. De megérdemlem azért az éjszakáért…
Benvolio kezéből kiesik a kard, majd hátrál pár lépést. Szerintem ez jobban megrázta őt, mint engem. Jellemző lenne rá. Megrázza a fejét.
- Benvolio… én tényleg nem ezt akartam! - sóhajtom a vágást kötözgetve. – Én nem akartam, hogy elmenj, nem akartam, hogy haragudj rám, én csak… - elgondolkodom, hogyan fejezhetném ki igazán jól magam, de végül is nem érdekel. Meg fogja érteni.– Én csak téged akartalak! - lépek hozzá közelebb a szemébe nézve.
- Igen, egy éjszakára! - mondja szánalmas hangon, majd mielőtt még bármit is reagálhatnék, a lovára pattan. - Megkaptál, légy büszke! A legjobb barátodat is kipipálhatod!
Próbálnám megmagyarázni, el akarom mondani neki, hogy bennem akkor csak az indulat dolgozott, hogy én most már tényleg nem akarom, hogy rossz legyen neki, de nem ad rá esélyt. Vágtába kezd, viszont nem jut messzire, mivel ekkor egy csapat lovas vág be elé. Éjfél ledobja magáról, én pedig morgok pár cifrát, mikor tudatosul bennem, kik álltak az útjába.
- Nocsak, lopott lovon nem fekszik a nyereg? – röhög Tybalt undorítóan, bár jelenleg Escalus katonáinak is jobban örültem volna.
Szöszim feltápászkodik előtte, de nem túl fényes a helyzete, egymaga sem bírna el a sráccal, nemhogy még a segítőivel is… a Capuletek úgy tűnik, nem bírnak megülni a seggükön, és mindig a legjobb pillanatokban kell ideténferegniük! Roppantul örülök nekik, de már kezdem egy kicsit unni őket!
Felkapom Benvo kardját a földről, aztán a szőke elé megyek, és tolnám hátrébb, de nem engedi. Én meg nem fogok vitatkozni vele, elég bajba sodortam már amúgy is, ennél most nem fogom.
- Nocsak Tybalt, csoportos sétára támadt kedvetek? Csak nem egy ártatlan nyuszit kergettetek? - kérdem gúnyosan, de valahogy nem sikerül úgy, ahogy szeretném. Régen rossz az, ha már Tybalttal szemben sem tudok rámenős lenni. Arra utal, hogy átkozottul kivagyok.
- Nem Mercutio, én rókára és madárra vadászok. Kész szerencse, hogy önként sétálnak elém - feleli ridegen a feketehajú, majd szemeit a mellettem lévő szöszire villantja. Nagyon nem tetszik a pillantása, éppen ezért most már ellentmondást nem tűrően tolom magam mögé.
- Nincs nálad fegyver - súgom neki, bár látszólag lenne ellenvetése. Most akkor sem lesz. Ez az én ügyem Tybalttal, engem utál és nem őt, vagyis… az biztos, hogy engem sokkal jobban.
Az említett közben minket bámul, és valószínűleg gondolkodik, mi lelt minket, de a világ legnehezebb küldetését választotta, mivel előbb talán agyat kéne szereznie hozzá. Végül is csak leesik neki valami, és gúnyos vigyora ismét feltündököl.
- Csak nem balhézik a híres trió? Tényleg, hol hagytátok a harmadik feletek?
- Ha jól emlékszem, az unokahúgod ágyában – vágom vissza, és ez most jobbra sikeredik, mint az előző beszólás. Persze ha Júliáról van szó, mondhatok akármint, elönti az epe. Ha szidom, ha dicsérem, Tybaltnak egyik sem jó. Tehát nekem mindkettő az.
A fekete színt vált a dühtől, én meg nagyon el vagyok telve magammal, szinte fel sem fogom, hogy hiába arattam sikert, attól még vesztésre vagyok ítélve. Háromszoros túlerővel a város szélén, a határnál, ahova alig tolja a képét pár ember. Csak magamra számíthatok.
- Sose tanulod meg, mikor kell meghunyászkodni, igaz? - lép közelebb hozzám, már meg is csap a bűze, amitől hányingerem van. Igazából nem is tudom, mit vár. Hogy épp előtte hunyászkodjak meg? Még a nagybátyám előtt is nehezemre esik, aki herceg, akkor elgondolkodhatna rajta, mennyi esély van rá, hogy előtte meg fogok. Körülbelül 0,001%.
- Nem vagy te olyan félelmetes! - húzom ki magam büszkén.
- Majd meglátjuk - morog felém, aztán a kardját előrántva nekem ront. Játszi könnyedséggel cselezem ki, és le is győzném, ha nem hívná segítségül a haverjait is.
Talán még így is menne a dolog, ha nem látnám, ahogy Benvot lefogják. Már csak a gondolat is irritál, hogy ennek a hiénának az emberei érnek hozzá, így figyelmetlené válok, és hamar a földre kerülök. Ideiglenes fegyverem tőlem messze koppan a földön, a nyakamnak pedig egy másik hideg penge szegeződik. Feltüzelt állapotomban még ettől sem ijedek meg, amivel sikeresen meg tudom lepni még magamat is.
- Na, most legyen nagy a szád, Mercutio! - szólal fel ismét a gúnyos hangon Tybalt, bár nem kéne ilyeneket kívánnia.
- Ha akarod… Minő győzedelmes tett, a nagy Tybalt, harmadmagával legyőzött! Büszke lehetsz magadra, erről a tettről ódákat fognak zengeni! - Még innen is hallom, ahogy Benvo felnyög. Valószínűleg nem tetszik neki a megjegyzésem, ahogyan Tybaltnak sem, mivel ismételten beszerzek egy sebet. Ez már kicsit visszatérít a való világba, ám a gúnyolódást még így sem akarom abbahagyni. A becsületem miatt, vagy talán, mert ezzel az eggyel tudok még fölénybe kerülni a Capulettel szemben. Fölénybe, amit rá pár másodpercre csírástul a földbe tiporhat.
- Tybalt, ha bántod Mercutiot, tuti nem fogod megúszni, ezúttal senki nem tud majd mentegetni a herceg előtt!- kiabálja Benvolio, de hiába is igyekszik, túl átlátszó. Aggódik értem, pedig nem kellene. Kivágtam magam már nagyobb pácból is. Igaz, most mintha mások vágogatnának engem.
Tybalt a szőke felé pillant. Kikaparom a szemét, ha csak úgy mer nézni rá! Akár el is kezdhetném.
- Tudod mit, Mercutio? Ismered az elméletet, miszerint, ha valakit szenvedtetni akarsz, a legtöbb fájdalommal, akkor célozd a szívét? Van egy olyan érzésem, hogy a tied most ott van! - bök az említett felé, mire végigfut rajtam a hideg. Hogy a szívem nála? Hiszen a szívem nálam van! Bennem dobog, és ezt teszi akkor is, mikor Benvoért aggódom. Nem, akkor szinte megáll. Olyankor nehezen lélegzem, és nagyon fáj belülről. Semelyik ember miatt nem éreztem még ilyesmit. Most mégis úgy érzem, hogy inkább engem szedjenek darabokra, mint, hogy neki akárcsak egy hajszála is meggörbüljön… na jó Rómeó, tünés a fejemből, de sürgősen!
- Ha csak egy ujjal is… - kezdeném a fenyegetőzést, de belém folytja a szót.
- Ne aggódj, majd ezt használom - vigyorog rám gyűlöletesen, mégsem belém döfi azt az átkozott kést, amit előszed. Inkább tenné ezt, de sajnos nincs szerencsém. Megtalálta azt a pontot, ami a legjobban fáj, még ha nem is rajtam van. És ez dühítő!
A féregnek elég egy lépést tennie, hogy elveszítsem a fejem. Vadul kapálózni kezdek, ki akarok szabadulni, de nem sikerül. Gyerünk már!
- Ha nem maradsz nyugton Mercutio, kapásból átvágom a torkát. Tudod, hogy megtenném, hát ne kísérts! - Erre az izmaim görcsbe rándulnak, és ledermedek. Azt nem bírnám végignézni. Őszinte utálattal bámulom a feketét. Dögölne meg!
- Tudod Benvolio, kár volt olyan nyíltan ellenem szegülnöd – fordul vissza a szöszi felé, a késsel ingerelve. Már majdhogynem morogva csikorgatom a fogaim. Ha most lenne rá lehetőségem, széttépném! – Egészen a múltkori esetig, nem is volt veled akkora gondom. Úgy gondoltam, csupán rossz társaságba keveredtél.
- Eggen… a rossz társaság stimmel – mormolja Benvolio, bár sose mondta neki senki, hogy angyalok szárnya alá került. – De az biztos, hogy nem cserélném le a tiédre.
- Milyen kár – mondja sajnálkozva, majd a kezét elkapva végigvág a tenyerén. Mintha csak nekem is fájt volna, átkozódni kezdek, mert valójában tényleg fájt. Benvolio arca fájt, és a tudat fájt, hogy baja esett. Most magamra is dühös lettem, de dühösebb egy Tybalt nevezetű nyálasszájú kopóra. Csak szabaduljak innen ki, nem éli túl!
- Fogalmam sincs, miért balhéztok, de az biztos, hogyha te fogsz fegyvert arra az átkozott vörösre, akkor ott valami érdekes dolog történhetett. Csak nem szerelmi civódás? - Ássa a sírját. Nem sokáig lesz pofája ilyeneket kérdezni!
- Nem! Ráadásul semmi közöd hozzá, eressz el! – förmed rá Benvo, és most én ijedek meg. Nem mondom, hogyha csendben hajbókolna, az jobb jövőt vonna maga után. De még jobban idegelni ezt a vadállatot nem éri meg. Kockáztatni az életemet ilyen kis hülyeségek miatt az én reszortom!
- Persze… még szép, hogy nem – röhög a fattyú, de rögtön lefagy az arcáról a mosoly, mikor ismerős patadobogásokra leszünk figyelmesek. Bingó! - A picsába! – hördül fel a lovasokat látva. Na végre ez a szívtipró is besegít! Már egy kicsit kezdtem hiányolni a képét. Főleg egy ilyen helyzetben.
A talpnyalóival együtt eliszkol, minket pedig a földön hagynak. Én szinte rögtön felpattanok, és gondolatban elküldöm őket a Pokol legmélyebb bugyraiba. Mondjuk az én menesztelőm nélkül is oda fognak kerülni, ez némileg megnyugtat.
- Késtél… - mondja Benvo, mi pedig elé lépünk. Ahogy nézem, a karcoláson kívül nincsenek nagy sérülései. Szerencséd Tybalt, bár így is szét foglak kaszabolni!
- Bocsi, de miután láttam a városból távozni Tybaltot, még össze kellett szednem a többieket. Gondoltam, hogy baj, lesz, még ha csak véletlenül is indult arra, amerre titeket sejtettelek - mondja a barna, és segíteni akar Benvonak, de ő nem hagyja. Ne álltasd magad kicsim, ezután sem fogok kevésbé aggódni miattad!
- Hé, jól vagyok, csak össze kellett szednem magam – sóhajt, aztán amilyen nyugodtnak látszott, most olyan indulattal fordul vissza hozzám. - Te meg megőrültél? Ott a kard a torkodnál, te meg pofázol? Van fogalmad róla, mennyire megijedtem, mikor vérezni kezdtél, és… - Elmosolyodom. Szóval nem csak én aggódtam miatta.
- Azért te se panaszkodhatsz, Neked meg kés volt a torkodnál, de eszedbe se jutott könyörögni. Gondolod az nekem olyan kellemes volt? - Erre már nem tud mit mondani, túl hatásos vagyok. Hát igen, aki tud, az tud.
- Hajaj, látom, van még mit megbeszélnetek, menjetek. De Benvolio, eszedbe se jusson lelépni! - böki oldalba a barna, én pedig szúrós szemekkel méregetem. Nem mintha ez a galiba nem lenne az ő hibája is!
Erre nem reagál, így hát gyengéden megfogom a kezét, és magam után kezdem húzni. Tényleg tisztáznunk kell, akármennyire nem akarom vagy félek tőle, vagy… dehogy félek! Egyszerűen csak furcsa. Egész életemben nem ragaszkodtam még senkihez. Escalushoz, a rokonomhoz sem ragaszkodom. De Benvohoz valamiért mégis mindennél jobban.
Egészen annak a tónak a partjáig vezetem, ahol pár napja helyben hagyott. Ha jobban belegondolok eszembe sem jutott volna bármit is tenni vele, ha az nem történik meg. A női ruha csak gúnyolódás volt, és nem gondoltam komolyan. Azóta viszont sok minden megváltozott.
Megállok, ő pedig ugyanezt teszi, és körbekémlel. Neki is feltűnik, hogy ez ismerős hely.
- Miért pont ide? – sóhajt, én pedig vállat vonok.
- Közel volt, és ki kéne tisztítani a sebeinket.
Igazam van, így nem is ragozzuk tovább. A vízhez lépünk, és megmossuk a kezünket, aztán tépek egy darabot a ruhámból, és bekötöm a sebét. Ő is ugyanezt teszi az enyéimmel, aztán jön a kínos csend. Pedig annyira jól elterveztem útközben, hogy mit fogok mondani neki, most mégsem akaródzik elkezdeni. Végül a vállamba fúrja a fejét, és kicsit remegni kezd. Sír…
Ezt az előző eset óta sem tanultam meg figyelmen kívül hagyni, így vigasztalóan a hátára teszem a kezem, és átölelem. Bánt a tudat, hogy miattam szomorú, meg úgy a történtek egészében. Már az elején beszélnünk kellett volna, akkor ez az egész nem történik meg. Idióta vagy, Mercutio.
- Sajnálom – suttogom felé, mert tényleg. Életemben talán ezt először.
- De miért mentél el? - néz rám könnyes szemekkel. Eléggé rontana a stílusomon az, hogyha bevallanám, hogy igen, elmenekültem az érzés elől. Úgyhogy finomítsunk rajta.
- Mert… azok után, amit tettem, képtelen lettem volna a szemedbe nézni.
- Nem azzal volt a baj, amit tettél, hanem azzal, ahogyan – ingatja meg a fejét a szöszi, én pedig elvigyorodom. Szóval csinálhatom máskor is, mi?
- Már nem hiszed, hogy csak ennyire kellettél? – kérdem reménykedve. Az a helyzet, hogy a Rómeó kór ragad. Tényleg szeretem Benvoliot, és nem lennék képes elviselni, hogy mással látom, vagy, hogy nem látom többet…
- Tényleg komolyan gondolod, hogy kellek neked? - kérdez vissza meglepetten. Most nem fogom ennél is egyértelműbben megismételni, ne is álmodj róla!
Elfordulok felőle, aztán eszembe jut valami, amit még tisztáznunk kell.
- De ígérd meg, hogy soha többé nem kell mással látnom téged! - Egy enyhített fenyegetés. Tényleg meg ne próbáld, mert bajok lesznek!
- Az csak félreértés volt, és te nem hallgattál meg – húzza fel az orrát. – Tudod, Rómeónak panaszkodtam, hogy össze vagyok zavarodva az érzéseimet illetően. Az, hogy… me… megcsókoltál, nem is egyszer, meg a búvóhelyeden történtek… nekem túl sok volt. Nem tudtam hová tenni a dolgokat. Rómeó viszonyítási alapot adott, megmutatta, hogy egészen máshogy érzek irántad, mint egy barát iránt - hadarja el, nekem pedig kell egy kis idő, hogy feldolgozzam. Először is Rómeó csak ne adjon leckéket, mert én is megleckéztetem! Biztos lett volna rá más mód, hogy Benvo rájöjjön, mennyire imád engem… hehe, na oké… talán mégse volt olyan hülye ötlet tőle. Alattomos szívtipró, de köszönettel tartozom neki (és örökre csak tartozni fogok).
Szöszi már éppen kezdené megmagyarázni az előbbi kitörését, de nem engedem neki, helyette magam felé fordítom, és megcsókolom. Kár lenne már tovább ragozni, egyértelművé vált mindkettőnk számára, hogy szeretjük egymást. Rögtön visszacsókol, és a karjait a nyakam köré fonja. Finom a szája, akár egész nap el tudnék így lenni vele, de… de minek, ha jobb dolgokat is csinálhatunk?
Lassan ledöntöm a földre, és fölé magasodva a pólója alá nyúlok. Gyengéden simogatom, néha kicsit lejjebb is vándorolva, ilyenkor a számba nyög. Olyan kis édes hangja van, imádom!
- Me-Merchu - dönti oldalra a fejét hirtelen, én pedig kérdően nézek rá. - Tudom, hogy azt mondtam, nincs baj ezzel, de… muszáj itt? - közben nem néz rám, így is elég vörös, hát ha még a szemembe beszélne. A kis szégyenlős, mintha nem lenne bárhol ugyanolyan jó.
- Sokkal izgalmasabb itt, nem gondolod? - felelek egy kérdéssel, miközben az egyik kezemmel végigsimítok a nadrágja dudorán. - Sok szép emlék köt ide minket, főleg egy különösen szép.
Leesik neki, miről beszélek, és elképedve néz rám halk nyögései közepette.
- Ne csináld, Merchu - vált figyelmeztető hangnembe, mintha bármikor is megijedtem volna tőle. - Sebesültek vagyunk, minden sáros, megláthatnak, és különben is, azt már visszaadtad! - A mondat utolsó felére tette a legnagyobb hangsúlyt, és valóban, tényleg visszaadtam. Megismerte azt az érzést, amit nekem is kellett miatta. De miért érzem úgy, hogy ez most nem elég? Egyszerűen csak vágyom rá, és nem akarok várni. Egy percet sem.
- Ne pánikolj már - kuncogom halkan, a nadrágjába nyúlva. - Nem akarok visszaadni semmit. Csak ki akarlak engesztelni. Olyan nagy bűn ez? - Erre már nem tud mit mondani, annál inkább nem, mivel a kényeztetésemre egyre hangosabban nyög. Bele kell törődnie, más választása nem nagyon van. Ha én akarok valamit, azt meg is szerzem. Vagy ha nem, akkor megtalálom rá a módot.
Egyre gyorsabban mozgatom a kezem, ő pedig kéjesen sóhajtva húz le magához. Megcsókol, és mintha most az ő csókjában is éreznék valami követelőzést. Most kéne itt hagynom, ahogy ő csinálta velem, de valójában azzal nem csak vele, de magammal is kiszúrnék. Teljesen megőrjített!
Szinte észre sem, amikor elélvez, az már annál elevenebb élmény, mikor ő is a nadrágomhoz ér. Ejnye Benvo baba, csak nem elfogadtad a helyzetet?
Hagyom neki, hogy egy darabig irányítson, de ez csak valami hirtelen fellángolás lehetett, mivel ahogy leesik neki, mit is tesz tulajdonképpen, elvörösödik, és lesüti a szemét.
- Nem lehetne ezt bárhol máshol? - jön elő megint ezzel, de jajj a kis Benvonak, ha tovább járatja feleslegesen a száját.
- Escalus palotájában? A városhatárnál? A főtéren? - jövök a jobbnál jobb ötletekkel, így talán ő is rájön, hogy ez még a legjobb helyzet mind közül.
- Otthon - nyögi ki. Ah, hát persze, hogy a legunalmasabb helyen…
- Nem - szegem fel a fejem, aztán egy gonosz vigyor kíséretében a karjaimba kapom, és elindulok vele. Ha már ennyire retteg, hogy meglát valaki, üsse kő, nem hozom rá a szívrohamot. Haza csak azért sem fogom vinni, de egy eldugottabb helyre igen, ami tökéletesen jó lesz az előbbi szó második szótagára. De minél gyorsabban.
Az egyik fa törzsénél leteszem, szerencséjére a tónak éppen azon az oldalán vagyunk, amiből egy kisebb erdő is nyílik, tehát sok fa van meg bokor, ami eltakar. Onnan tudom, hogy… ööö… hát neki inkább nem kell tudnia, honnan. Nem örülne neki, ha szembesíteném vele, miket csináltam én már ezekben a bokrokban, meg, hogy kikkel… pedig ez milyen jó visszavágás lenne a Rómeós ügy után… Nem-nem Mercutio, koncentrálj! Most engesztelünk, nem büntetünk.
Miután letettem a kezeim a feje mellé támasztom, nem akarom, hogy elszökjön. Mondjuk, kissé kellemetlen lenne neki ilyen gatyával végigmenni az utcán, de belőle kinézem. Amíg nem törődik bele bármi gonoszkodás lehetséges.
Ismét megcsókolom, közben az ágyékom az övéhez érintem, amitől felnyög. Édes, már megint milyen kemény. Jól végzem a dolgom. Túl jól is… nem csak a hangja miatt, hanem úgy egyébként sem bírnám már tovább, ezért leszedem róla a gatyát, és a combjai alá nyúlva magam fölé emelem. Így éppen tökéletes helyzetben van ahhoz, hogy belé hatoljak. Meg is fogom tenni.
Kibontom a nadrágom, és már éppen készülnék az előbbire, mikor maga felé fordítja az arcom, és a szemembe néz. Nem mond semmit, de a tekintetéből tisztán ki lehet olvasni, mit akar. Azt, hogy legyek gyengéd. Mikre gondolsz, Benvo baba. Nem akarlak bántani. Most nem.
Óvatosan belé tolom magam, de ahogy megérzem a teste melegségét, egy pillanatra elvesztem a fejem. Gyorsan kezdek mozogni benne, de most nem megyek olyan mélyre, mint múltkor. Ő minden lökésnél nyög egyet, tisztára édes, megzabálom!
A felsőmbe kapaszkodik és megcsókol, de lassan, és nekem se engedi, hogy gyors iramra váltsak. Oké Benvo, vettem… ha neked a lájtos nem jön be, akkor máshogy fogok mélyre menő érzéseket hagyni benned. Lassítok a tempón, de nagyobbakat lökök rajta. Az ajkaitól nem váltam el, így kevésbé hallani a nyögéseit, de nem baj. Most elég, ha azt érzem, hogy az enyém.
Pár perc múlva a lábai a derekam köré fonódnak, de ezzel nem akadályoz meg a mozgásban, sőt, még mélyebbre tudok benne menni. Valahol itt élvez el megint, és én is egyre közelebb vagyok a csúcshoz. Ha csak a felizgult kis képére nézek, az már egy fél orgazmus. Mért vagy ilyen cuki, Benvo? Nem is bírom sokáig, hamarosan belé élvezek. Jóleső érzés fut végig a testemen, hiányzott már nekem ez a kis szöszi. De ezt sose fogom bevallani neki.
A homlokomat az övének döntöm, és csillogó barna szemeibe nézek. Liheg, pedig meg sem mozdult, csak én tartottam egész végig az ő súlyát. Szerencse, hogy ilyen könnyű.
- Na, nem is volt olyan rossz, ugye Benvo baba? - vigyorgom rá gúnyosan, ő pedig sunyi pillantással hajol hozzám közelebb, és megharapja a számat. Naaa, ezt most miért kellett?
- Igen, a legjobb érzés, mikor egy fába passzíroznak - nyújtja ki a nyelvét, de nem kéne, bekapom… végül is miért ne mehetne még egy menet? Én ráérek. Rá akár egész nap…
Pár óra múlva már mindketten felöltözve állunk a parton, illetve Benvo felöltözve, én meg félig felöltözve, mivel a pólómat nem találom. Igen, két menet között szöszke lekönyörögte rólam, hogy ne csak ő legyen ruha nélkül. Én meg nagy kegyesen levettem, de azóta ki tudja, hova ette a fene. Nem lesz ez így jó, a kedvenc pólóm volt!
- Mit csinálsz, Merchu? - kérdi Benvo kíváncsian, mikor az egyik bokorban kezdek kutatni. Még szerencse, hogy ilyenkor nincsenek szúnyogok.
- Keresem a pólóm. Nem láttad? - kotorászok elmélyülten.
- Úgy érted, az a póló? - gyanúsan gúnyos hangon kérdezi ezt, így hát felé fordulok. Ő egy fészek felé mutat nem messze a bokortól, amiben van pár tojás, és amiben ott van az ÉN piros pólóm is! Dühösen odabaktatok, és kiveszem a sok szenny közül, amibe bevitte valami idióta állat. Hogy nem vettem észre?
- Igen, ez - porolgatom fancsali képpel, szöszke pedig mellém lépve szemléli meg a fészket.
- Szerencséd, hogy nem törted össze őket. A kacsák nagyon harciasak tudnak lenni, ha a gyerekeikről van szó.
- Felőlem akár veszett hódoké is lehet ez a fészek, akkor sem kapják meg a ruhám - szegem fel a fejem, de nem kellett volna, mivel abban a pillanatban valami kiszedi a kezemből a pólót. Meglepetten bámulok le a földre, aztán már csak a porcsíkot látom a kacsa után. Héééé, az-az enyém!
- Adod vissza! - iramodok utána, de túl gyorsnak bizonyul, így a végén csak egy csak egy darab fecnivel meg pár csípéssel leszek gazdagabb. Nem igaz, már a kacsák is csak keresztbetesznek nekem!
Benvo eddig meglepően komolyan nézett, de most, hogy meglátta, mivel térek vissza, hangos nevetésben tör ki. Unott képpel nézem. Ne hívd ki a sorsod!
- Mercutio, a kacsák réme! - röhögcsél tovább, én pedig fenyegető tekintettel pásztázom.
- Ha ezt valakinek is elmondod…
- Persze, senkinek sem lesz furcsa, hogy félpucéran járkálsz az utcán fényes reggel - kuncog tovább, de nem kéne tévhitekben élnie. Csak addig vigadhat rajtam, amíg hagyom!
- Ha megfogom a kezed, nem - lépek mellé vigyorogva, és ennek már nem örül annyira. Akárhogy is, nem kéne fél Veronának szétkürtölni, hogy mi van közöttünk. Egy, az hatalmas gyengepontot jelentene mindkettőnknek, kettő, Escalus elájulna tőle. És az még nem kifejezés!
Úgyhogy Benvo baba, maradjon ez csak közöttünk!
Ebben meg is egyezünk, aztán egymás mellett haladva elindulunk a Montague ház felé. Útközben az utcán sétálók mind megbámulnak minket, de tőlem nem idegen, hogy felhívom magamra a figyelmet, úgyhogy nem gondolnak rosszra.Benvo annál inkább, mivel minden egyes piruló csajt rosszalló pillantással jutalmaz, így csak még élvezetesebbé teszi nekem a helyzetet. Vissza tudok vágni a Rómeós ügy miatt!
Végül meg is érkezünk, az említett nőcsábász pedig már vár minket. Meg se lepődik, hogy póló nélkül lát engem. Ennyire ismernél, Romyka?
- Látom sikerült mindent megbeszélnetek - vigyorog ránk szélesen, én pedig csak biccentek.
- Ühüm. Mindent nagyon alaposan megvitattunk - sandítok Benvora célozgatóan, ő meg csak zavartan pillant oldalra. Rómeó nekem dobja a kabátját, én pedig töretlen jókedvvel felveszem, a járókelők nagy bánatára, és szöszkém nagy örömére.
- És a pólód kinek adtad oda? - Ez a Rómeó, neki persze minden egyes részletről tudnia kell! Erre szöszim arca még jobban felderül, én meg elkönyvelem, hogy egyik nap biztosan kacsasült lesz a vacsora!
- Egy kacsának - kuncogja el magát, Rómeó pedig meglepetten bámul rám, de látszik rajta, hogy ő is mindjárt nevet. Ó ez az, tegyétek csak, ha meguntátok az életetek!
- Egy kacsának? - ismétli meg, Benvo pedig már éppen kezdené magyarázni, mikor a szavába vágom.
- Azt is mondd el, hogy előtte mi történt! - Erre megint zavarba jön, így Rómeónak is leesik a dolog. Hát igen, nem csak engem lehet sakkban tartani.
- Akkor ti most…? - nem fejezi be a mondatot, de nyilvánvaló, mire gondol. Erre már Benvo is felkapja a fejét, és kérdően bámul rám, pedig neki már tudnia kéne. Kell nekem, éppen ezért…
- Igen - válaszolom. - De ezt nem kell holnapra egész Veronának tudnia.
- Vettem főnök - biccent a barna, aztán közre fog bennünket, és befelé invitál. Még szerettem volna valamit mondani Benvolionak, de végül is nem baj, ráér. Úgyis csak este lesz aktuális.
- Hová megyünk, Merchu? - kérdi a szőke, miközben jön utánam. A nap további részét szépen elhülyültük, addig is legalább volt időm kigondolni, honnan közelítsük meg a helyet. Benvonak semmit sem mondtam a dologról, úgy nem is lenne igazi a meglepetés.
- Egy helyre - válaszolok egy széles vigyor kísértében, ő pedig elgondolkodva néz rám.
- Olyan helyre, mint a tó? - Értem én a rejtett üzenetet, babám, de nem, most nem hancúrozni megyünk, akármennyire is tetszene…
- Nem, még annál is jobb helyre! - Szemmel láthatóan elgondolkodik, mi lehet jobb AN(N)ÁL, de végül csak vállat von, és követ. Mikor azonban a völgy bejárata elé érünk, amiből majd a domb kanyarodik fel, megtorpan.
- Mit akarsz itt, Merchu? - Bokorból előugró szatírt játszani, mi mást…
- Majd meglátod, csak bízz bennem - nézek a szemébe, és erre viszonylag megnyugszik. Azért, én is így gondoltam.
Tovább megyünk, de ahogy távolodunk a várostól, kezd egyre sötétedni. Hozhattunk volna lovakat is, úgy gyorsabb lett volna, viszont a bozótosok miatt veszélyesebb. Nem hiányzik, hogy bármelyik paci lába is eltörjön, vagy esetleg a mi karunk. Akkor már inkább gyalog!
Mikor már alig látunk valamit, előveszek egy fáklyát a táskámból, és meggyújtom. Még szerencse, hogy erre is gondoltam. Így némileg világos lesz, viszont éjjeli lepkés is, amit nem szeretek. Felesküdött ellenem a természet!
Benvo egész jól viseli a húrcibálást, bár az arckifejezéséből ítélve ezért még kapni fogok. De majd elfelejti, ha meglátja, miért kell ennyit szenvednünk.
Olyan fél óra múlva fel is érünk a domb tetejére, ott elengedem a szöszit, hogy kifújhassa magát. Közben néhány zavaró lombot elhajtva leellenőrzöm, hogy jól látható-e, amit akarok, és megkönnyebbülten látom, hogy igen. Mosolyogva visszafordulok Benvolio felé, aki éppen most egyenesedik ki. Remélem nem fárasztottam le túlságosan, de az se baj, ha igen, mivel úgyis pihenni jöttünk ide. Meg együtt lenni, meg a többi nyálas dolog…
- Szóval? - sétál elém a szöszi, és várakozón néz rám. A fáklyát a földbe szúrom, aztán előveszem a kardom, és levágom a kilátást takaró lombokat. Montova fényei rögtön elénk tárulnak. Benvolio elkerekedett szemekkel nézi, biztos nem is gondolta, hogy ilyen messzire eljöttünk. Pedig de, és csak miatta.
- Gondoltam, tetszene neked… - mondom halkan, a fényeket kémlelve. - Én minden nap ezt látnám, ha nem szóltál volna Escalusnak az érdekemben. - Erre már rám pillant.
- Merchu! - Ez olyan meglepődött „Merchu már megint megköszön nekem valamit, álmodok?” hanglejtésű Merchu volt, úgyhogy egy pff-nél nem is érdemel többet.
- Igen tudom, nem nagy szám…
- De igen - lép elém a szőke, és ragyogó arcát meglátva kicsit leblokkolok. - Köszönöm! - közelebb hajol hozzám, és az ajkait lágyan az enyémekhez érinti. Átölelem és visszacsókolok, másképp nem is tudnék tenni. Túlságosan is behálózott.
Sokáig vagyunk így, végül elválunk, és a fa tövébe ülve nézzük tovább a fényeket. Magamhoz ölelem a szöszkét, ő pedig hozzám bújik. Aranyos. Mellette valahogy mindig ilyen nyálas helyzetekben kötök ki. De valamiért most nem zavar. Fránya Rómeó kór.
- Szeretlek - suttogja felém Benvolio, az én szívemet pedig furcsa melegség járja át. Eddig még senki nem mondta ezt nekem. Ilyen értelemben nem. Éppen ezért furcsa, de… jóleső érzés.
- Én is - súgom vissza, és újra meg akarom csókolni, de egy ismerős hang nem hagyja. Paták dobogása.
Először csak Benvoval együtt fülelek, aztán felállok, mivel a hang egyre erősebb lesz. A sötétből fel is tűnik két lovas, akik egyre gyorsabban közelednek felénk. Mire Benvo feláll, már előttünk is vannak. Lovaik prüszkölve állnak meg unszolásukra, én pedig egyre csak az arcukat kémlelem. Illetve kémlelném, ha látszana, de nem, mivel kapucni takarja el nekik. Azt azért látom, mikor az egyikük visszapillant rám.
Lassan leszáll a lováról, én pedig feszült tekintettel méregetem. A kezem a hüvelyében pihenő kardomra csúszik. Ha támadni akar, tudom viszonozni. De nem támad, csak lehatja a csuklyáját, és rám vigyorog. Ezt nem hiszem el… hiszen ő…!
- Jó estét, Mercutio. Régen láttalak - szólal meg szelíd, ágy, már majdnem lányos hangján. Zöld szemei egyenesen az arcomba villannak, Holdvilág szőke haja szinte világít a sötétben, fehér bőrén pedig csak úgy ragyog a fáklya fénye. Nem gondoltam volna, hogy ismét találkozom vele.
- Üdv, Pollux. Csakugyan - bólintok felé, mire az arcán gúnyos fintor fut át. Igen, megismertem. Sok idő telt el azóta, de én nem felejtek.
- Te nem is üdvözlöd őket, Castor? Milyen bárdolatlan vagy - fordítja a fejét az idő közben mellé léptelő csuklyás felé, aki most szintén megmutatja az arcát. Majdnem ugyanúgy néz ki, mint testvére, csak az ő vonásai keményebbek, szeme pedig sötétebb. Hát visszatértek a Capuletek ikrei.
- Üdv - köszön Castor is, de a tekintete nem rajtam, hanem Benvolion van. Nem túl kedvesen méregeti, de eszébe se jusson bármit forralni ellene, mert ott ér véget az élete! Pollux elkapja bátyja pillantását, és ő is a mellettem lévőt kezdi figyelni.
- Már be sem mutatsz minket, Merchy? - halkan felmordulok a megszólítására, de nem akarok balhét, is elengedem a fülem mellett.
- Benvolio, ők itt Castor és Pollux Capulet. Capuleték két unokaöccse. - Benvo csak bólint, és továbbra is komoly marad. Már tudja a legfontosabbat: hogy ők ketten ellenségek.
- Örvendek - teszi még hozzá.
- Szintúgy - ezt most egyszerre mondták, ilyenkor lehet a legjobban érezni, mennyire egyforma még a hangjuk is.
- Ő pedig Benvolio, a barátom.
- Barátod? - Pollux halkan felnevet, aztán megrázza a fejét. Igen, tőled már csak jobb barátaim lehettek. - Nos Montague-k, régen jártunk már Veronába, nem vagyunk hozzászokva a viszálykodáshoz. Mi lenne, ha elkísérnétek minket Escalus palotájához, és ennyivel elintéznénk a dolgot? - Castor erre megrezzen mellette, látszik rajta, hogy ő nem akarja ennyivel lezárni, de Polluxnak nem fog ellent mondani. Túlságosan is szereti ahhoz.
- Rendben - hagyom jóvá a dolgot. - De kérjük az egyik lovat.
Castor szeme már villámokat szór, de akkor is így lenne, ha nekem vagy Benvolionak kéne az ő lovára felülni. Azt nem is engedném, nem bízom meg benne. Régen se tettem.
- Parancsolj - int a maga szürke lova felé.
Odalépek elé, Benvo pedig követ, és most örülök is, hogy rám bízta magát. Nem szabad kételkednie bennem, mert azt ez a két fattyú kihasználná ellenünk. Nem olyan angyaliak, mint amilyen a kinézetük.
- Légy jó lovacska, Ezüstfény - paskolja meg a lova oldalát, aztán a bátyjáéhoz lép, és felül mögé. Mi Benvoval ugyanígy teszünk, aztán a lovat vágtára intem, és elindulunk. Nem tölt el jó érzéssel, hogy két Capulet van mögöttünk, de muszáj megbíznom bennük, különben csak még nagyobbra növelem az ellenségeskedést. És Escalus megmondta, hogy nincs több esély. Mintha csak tudták volna ezt…
Pollux régi barátom, abból az időből, mikor még a Capuletek és a Montague-k nem gyűlölték egymást. Akkor még kiskölykök voltunk, de vadak, Castor ezért is utált már akkor is. Szerinte csak rosszba vittem az öccsét, de miért ne tettem volna, ha neki ez tetszett? Csak szórakoztunk. Gyerekként az ember még nem gondolja komolyan az ilyeneket.
De aztán a két család egymás haragosává vált, Pollux pedig meggyűlölt engem, amiért nem a Capuleteket választottam. Azt mondta, áruló vagyok, és amíg el nem költözött Veronából, Castorral ellenem voltak. De nem bántam meg, hogy a Montague-kat választottam, és nem is fogom soha.
Egyvalamit viszont nem értek. Mit keresnek ők itt, mikor a Capuletek nem szoktak rokonlátogatóba jönni, csak ha valami nagyon fontos megbeszélnivalójuk van?
Karakter: Benvolio Megjegyzés: (Bátyómnak és Merchunak)
Hebegésemre, csak együtt érző képpel bólogat. Színészkedik, és rögtön tudom, hogy nagyon mérges, nem fogok jól járni. De én tényleg nem csináltam semmi rosszat!
- Ühüm. Tudod mostanában eléggé furcsa vagy, Benvo. Először hisztit csapsz, amiért megkörnyékezlek, aztán végül mégis kiállsz mellettem, de most meg azt kell látnom, ahogy Rómeóval enyelegsz itt. Mond meg, mire kéne következtetnem ebből? – Mosolyog, de nem tetszik a szemében felfénylő, sunyi szikra. De az se arat osztatlan sikert, amit mond. Számon kéri rajtam? Milyen alapon?
- Heh? Ezek után még képes vagy ilyeneket számon kérni rajtam?! És veled mi a helyzet? Egyszer kedves vagy, egyszer meg rám mászol. Én mire következtessek ebből? – bukik ki belőlem élesen. Meglepi a reakcióm, és felhúzott szemöldökkel bámul le rám egy darabig. Pedig valójában el akartam magyarázni, hogy mi történt. A kétségeimet, és az érzéseimet, de mégse ezek törtek ki belőlem.
- Mire következtess? Hm, mire is – elvigyorodik, majd államat megragadva, durván maga elé ránt. Fáj, és kezdek megijedni tőle. Most egészen más, mint lenni szokott. - Ez sok mindenről árulkodik, Benvo baba. Olyanokról, amiket te el sem tudsz képzelni. Vagy csak nem akarsz. De nem is baj, tudod, én már mindent elterveztem helyetted… - Megdermedek, ő pedig egyik kezét, a pólóm alá csúsztatja. Akaratlanul is elpirulok, de nem akarok belegondolni, hogy mire célozgat.
- Me… Merchu –nyöszörgöm megszeppenve, majd hevesen tiltakozni kezdek. - Mégis mit akarsz csinálni? – Próbálom eltolni magamtól, de erősebb nálam, semmi esélyem.
- Látod? Mondtam, hogy nem akarod elképzelni – vigyorog rám elégedetten, majd mielőtt bármit is mondhatnék, befogja a számat egy csókkal. Nem teketóriázik, és nem kedveskedik, vad és követelőző, érezteti, hogy nagyon akar. Kezdek pánikba esni, mert nagyon is jól tudom, hogy ő mindig megkapja, amit akar. De engem nem! Én nem akarom! Nem így!
- Mercutio, elég! – rántom el a fejem, megszakítva a csókot. Kezeimet a mellkasának feszítem, és próbálom eltolni, de még mindig reménytelen a dolog.
- Rómeónak persze nem ellenkeztél így, ugye? – fúrja pillantását az enyémbe. Ez fájt, és hirtelenjében csak fejrázásra futja. Az más volt!
- Az teljesen más helyzet volt, és különben is, vele semmiképp sem mentünk volna el idáig! – Kétségbeesetten igyekszem a lelkére beszélni, de mielőtt belekezdhetnék a magyarázatba, közbevág.
- Nem érdekel. – Ismét megcsókol, és csuklóimat megragadva, a fejem fölé szegezi a karjaim. Rémülten, nyüszögve próbálkozok még mindig a szabadulással. El kell neki mondanom, hogy mit történt, hogy mire jöttem rá! Az a csók csak azért volt, hogy tisztázza az érzéseimet vele szemben, hogy rájöjjek, több nekem egy barátnál!
Másik kezével azonban teljesen felhúzza a pólómat, és a mellkasomhoz hajolva, lassan végigcsókolja. Halkan felnyögök, és minden gondolat kiszáll a fejemből, már csak arra próbálok koncentrálni, hogy visszafogjam a hangom. Nem akarom bátorítani.
- M-Merchu… kérlek… ne! – kérlelem kétségbeesetten, de csak unottan megforgatja a szemeit. Nem tudok hatni rá. Rám pillant, majd elmosolyodik, és pólómat elengedve, lejjebb csúszik. Kezeimet még mindig szorosan tartja, nem ad esélyt a szabadulásra.
Riadtan rezzenek össze, mikor ráérősen elkezd megszabadítani a nadrágomtól. Hiába fészkelődök, nem akad meg a műveletben, teljesen leszedi rólam az alsóimat. Dermedten figyelem, ahogy szabad kezét kincsemhez emeli, és émelyítő lassúsággal végighúzza rajta az ujjait.
Felnyögök, és érzem, hogy akaratlanul is reagálok rá ott lent. Felrémlik előttem, mit csinált legutóbb, és hirtelenjében reménykedni kezdek, hogy beéri most is annyival. Csalódnom kell, mert a következő pillanatban lehajol, és nyelvével végigsimít a hegyén.
Megilletődötten nyekkenek fel, jóval hangosabban, mint eddig. Meleg, és… és jó. Hát még mikor egész hosszában végigvezeti a nyelvét… Teljes testemmel megremegek alatta, és mikor teljesen a szájába fogad, fojtottan felkiáltok. Ez nekem már túl sok!
Eleinte lassan, majd egyre gyorsabban mozgatja a fejét, én pedig vörösödve próbálom visszafogni a hangom, nem sok sikerrel. Lihegve, reménytelenül adom át magam az élvezetnek, és mikor száját megnyalva, elválik tőlem, kis híján csalódottan nyögök fel.
Fölém hajol, és fejemet maga felé fordítva, megcsókol. Hirtelenjében még viszonzom is, és ha nem lennék megriadva, ez az egész még jól is esne. Hirtelen elválik tőlem, én pedig kábán nézek fel rá.
- Jó fiú – súgja, különös hanglejtéssel, majd a pólómat leszedve, a nyakamba csókol. Csak ekkor tűnik fel, hogy már nem is fogja a kezem, de valószínűleg azért, mert nagyon jól tudja, hogy nem maradt erőm az ellenkezésre.
Továbbra is csókokkal kényeztet, majd a nadrágjánál kezd babrálni. Ezt észrevéve, rémülten próbálkozok ismét szabadulni, vagy legalábbis védekezni, de ez már veszett ügy. Elgyengültem, és ezt ő kihasználta, most pedig nincs már lehetőségem menekülni.
Teljesen hozzám nyomul, majd merevedését a bejáratomhoz helyezi. Ijedten, levegő után kapkodva bámulok fel rá. Én ezt nem akarom!
Egy darabig élvetegen figyel, majd gonoszan elvigyorodik. Ez valahol Merchus, de mintha mégsem ő lenne. Bántani akar, fájdalmat okozni, de talán úgy érzi, joga van hozzá. Én pedig tényleg félek tőle!
Nem foglalkozik velem, mindennemű felkészítés nélkül, durván belém hatol. Hangosan, fájdalmasan nyögök fel. Nagyon rossz, feszít, úgy érzem menten szétszakadok. Ő nagy, ráadásul az első nekem, és nem voltam előkészítve. Hogy teheted ezt, Mercutio?
Lök egy nagyot, és egyáltalán nem ügyelve rám és az érzéseimre, ütemesen mozogni kezd. Megpróbálom visszafogni a fájdalmas nyögéseimet, de még úgy is nehéz, hogy kezeimmel betapasztom a számat. Ráadásul ez nem is tetszik neki, félrehúzza őket.
- Hallani akarlak, Benvo baba – súgja, egy mély lökés közepette, amitől fájdalmasan felkiáltok. A könnyem is kicsordul, de észre se veszi, nekem pedig egyre rosszabb. Miért bánt? Miért teszi, pont ő ezt velem? Nem akarom, hogy ő okozzon ilyen kínt!
- Meh… Merchu – nyöszörgöm alig hallhatón, majd nyakát átkarolva, lehúzom magamhoz. Azt akarom, hogy nézzen a szemembe, és mondja el, mit vétkeztem, mondja, hogy ő ezt élvezi, hogy megérthessem miért teszi! Rá emelem könnyes tekintetem, mire teljesen ledermed. Mintha kihunyna valami a szemében, és megjelenne benne az önvád. Erre azonban nem vennék mérget.
- Kéh… kérlekh… - szorítom össze a szemeimet, és magamhoz ölelem. Ne bánts… Hezitál, majd lassan ismét mozogni kezd, de ezúttal nem olyan mélyen, jóval szelídebben. Mintha jóvá akarná tenni. Én pedig szép lassan, tényleg kezdem élvezni, hogy bennem van, főleg, mikor megtalálja a legérzékenyebb pontomat, és már csak ott mozog.
Ismét nyögdécselni kezdek, de már nem a fájdalomtól, hanem az élvezettől. Hamarosan ő is társul hozzám. Gondolok egyet, majd lehúzom magamhoz egy csókra, és a pólóját leszedve róla, végig simítok a hátán. Ez már betesz neki, és egy utolsó lökést követően, kéjesen felmordul, és húzódna ki, de még éppen belém élvez. Nekem, a testemben szétáradó meleg adja meg a végső döfést, felkiáltok, és átadom magam a gyönyörnek.
- Bo… bocsi – nyögi zavartan, de csak közelebb húzom magamhoz, és befészkelem magam a karja alá.
- Nem baj – motyogom halkan, és amennyire csak tudok, hozzásimulok. Ő csak azért kért bocsánatot, mert bennem ment el, de én az egészre mondtam, hogy nem baj. Eleinte fájt, nagyon is, de végül jóvátette, idővel leállt a fájdalomokozással. És most itt van mellettem, én pedig hagyom, hogy a kimerültség hatására, elnyomjon az álom.
Későn kelek, a nap már magasan jár az égen, én mégis reszketek a hűvöstől. Merchu már nincs mellettem, hogy melegítsen. Keserűen nézek a helyén hagyott párnára, nagyon jól tudom, hogy nem csak reggelizni ment ki. Üres fejjel dőlök vissza az ágyra, igyekszem nem gondolni semmire.
Kis idő után, kopogtatnak az ajtón, és mivel nem érkezik válasz, Rómeó egyszerűen benyit.
- Benvo… - szólít meg halkan, de válaszként, csak a fejemre húzom a takarót. Felsóhajt, és közelebb lép. – Ne mond, hogy megtette! Bántott?
- Nem – motyogom a párnának, tagadva a történtek elejét. – De elment, ugye?
Nem felel, így kidugom a fejem a takaró alól. Romy lassan bólint, majd dühösen összehúzza a szemét.
- Ekkora idiótát! Hogy tehette ezt veled?
Nem tudok mit mondani. Ha nem megy el, ezzel azt éreztetve, hogy ennyire kellettem neki, akkor nem bánnám a dolgot. De így… Én nem vagyok egyéjszakás kaland, ezt nagyon jól tudja. Ráadásul, ő fontos nekem, ezt már kár lenne tagadnom.
A nap további részében, alig tudom levakarni magamról Rómeót, aggódik, és istápolni akar, pedig nem szorulok rá. Jó, persze piszkosul fáj az alsó régióm, de szép lassan elmúlik majd. Hogy lelkileg is begyógyulnak-e a sebek, az majd kiderül, ha Merchu végre előkerül.
Ő azonban napokig nem mutatkozik, kezdünk egyre jobban aggódni. Én egyenesen kiborító vagyok, hol magamat okolom, hol a pokolba kívánom a vöröst. Rómeónak már ötlete sincs, mit tegyen velem, nem maradok nyugton egy percre sem.
Mikor egyik délután, éppen a ház előtt koptatom az utat, és Romy a lépcsőn üldögélve figyel, egyszer csak megjelenik Mercutio. Nyúzottnak tűnik, de még így is megkönnyebbülök, és rögtön szaladok is elé.
- Merchu, te meg hol az istenben voltál? Napokra felszívódtál! Legalább szólhattál volna, vagy valami! – esek neki kapásból. Nem száll vitába, és ez meglepő, nagyon is.
- Igazad van. Legközelebb majd szólok – kerül ki, rám se pillantva. Megdermedek a rideg hang hallatán, és még utána fordulni sincs erőm.
- Vacsora után beszélni szeretnék veled – hallom meg a hátam mögül Romy komoly hangját.
- Nem vacsorázom – érkezik a közönyös felelet, majd Merchu után, záródik az ajtó.
Lassan megfordulok, és kétségbeesett pillantást vetek Rómeóra, aki már előttem is áll.
- Ne aggódj, beszélek vele! – jelenti ki halovány mosollyal, és kissé esetlenül, magához ölel.
Hagyom neki, legalább valaki foglalkozik velem.
A nap további részében, tényleg meg is próbálja, jó párszor. Nekem már nincs erőm újra és újra bekopogni hozzá, mindenkit elküld melegebb éghajlatra.
Mégis tudom, hogy muszáj lesz beszélnem vele, mert ez piszkosul szar érzés, és nem tudom hová tenni. Fáj az elutasítása, úgy érzem, hogy én tettem ellene valamit.
Másnap reggel, Romy győzködésére, kimegyek vele a főtérre, ahol társaink már aggódva várnak. Nekik is feltűnt, hogy az egykor elválaszthatatlan hármasunkkal, valami nagyon nem stimmel. Tőlem azonban ne várjanak magyarázatot!
- Benvolio, szedd össze magad! – szólal meg Rómeó kérlelően. Ferde pillantást vetek unokatestvéremre. Szedjem össze magam? Ugyan minek?
- Nem hajlandó beszélni velem – közlöm vele, amit már így is tud. – Nem tudom tisztázni vele a történteket. Én nem haragszom rá, nem bánt a dolog, csak… csak…
- Ne kamuzz Benvo! Igenis összetört a dolog, és ha tagadod, az nem fog segítni! – vág közbe rosszallóan. Igazat adok neki, és már épp felelnék, mikor a tér másik végén, megpillantom Mercutiot, aki hátat fordítva, távozni készül.
- Merchu! – kiáltok utána, mögé szaladva. Megtorpan, de nem fordul meg, nem néz rám. Ennél kicsit többre számítottam. - Merchu, én… - habozok, hirtelenjében fogalmam sincs, mit mondjak, végül csak kibököm. - Meg kellene beszélnünk azt az éjszakát…
- Nem kellene – morogja válaszként, de továbbra se pillant rám. Ez rosszul esik, ráadásul nem akarom, hogy most is ilyen könnyen lerázzon.
- De… - nem tágítok.
- NEM! – fordul hátra hirtelen, de tekintete és hangja olyan rideg, ahogy még sose hallottam. Talán csak Tybalttal beszélt eddig így… az ellenségével.
Szörnyen megszeppenek, és ijedten hátrálok pár lépést. Még sose láttam őt ilyennek, és most mégis én hoztam ki belőle…
Mintha még önmagát is meglepné, sietősen megfordul, és távozik. Ledermedve nézek utána, addig meg se moccanok, míg Rómeó mellém nem lép, és szelíd erőszakkal, el nem kezd hazatolni. Barátaink már csak a beszélgetés végét hallották, de az is épp elég volt hozzá, hogy rájöjjenek, valami történt köztem és Merchu között.
Nem faggatóznak, nagyon is jól tudják, hogy jelenleg nem kapnának választ.
Otthon, egész nap úgy közlekedek, mintha a ház kísértete lennék. Rómeó mindent megpróbál, de idővel rájön, hogy semmi nincs, amivel kizökkenthetne a melankóliából.
- Haza megyek! – jelentem ki hirtelen a vacsora során, mire unokatestvérem majdnem magára önti a forró levest.
- Tessék? – pislog rám nagy szemekkel. A téren történtek óta, nagyjából ez a leghosszabb megszólalásom.
- Haza megyek! Holnap reggel indulok, és nem tudom meddig maradok, lehet, hogy végleg – egészítem ki mondandómat, a tányéromon lévő kaját bökdösve.
- De Benvo, ezt nem teheted!
- Nem látok más megoldást Rómeó – mosolygok rá keserűen. – Ez az állapot, csak Mercutiot, és engem is tönkretesz. Fogalmam sincs, ő mit gondol, mert nem beszél velem, de nekem ez így nem jó. Ha elmegyek, remélem ő is a régi lesz, és talán én is elfelejtem.
- Ez nem jó megoldás – próbálkozik ismét, de én már döntöttem.
- Így lesz a legjobb! – jelentem ki, majd érintetlenül otthagyom a vacsorámat, és elindulok, hogy összepakoljak.
Másnap, korán reggel, már Verona határában nyergelem Éjfélt. Rómeó felszívódott, így még nem tudtam elbúcsúzni tőle, de mielőtt elmegyek, még megkeresem majd. Már ugranák fel a lóra, hogy így gyorsítsam a megtalálását, mikor valaki a nevemet kiáltja.
- Benvo! – Ez Merchu hangja. Meglepetten fordulok felé.
- Merchu? Miért jöttél? Azt hittem, már nem vagy kíváncsi rám – szólalok meg, tőlem szokatlanul komoly hangon. Lihegve áll meg, jó pár lépés távolságban, majd magabiztos tekintettel néz rám.
- Nem mehetsz el, Benvolio – jelenti ki egyszerűen. Megremegek, és lehajtom a fejem.
- Miért nem?
- Mert kellesz nekem! – Erre már felkapom a fejem.
- Ugyan mire? Tudhatnád, nem leszek senki ágyasa! Nem akartál beszélni velem, akkor mért vagy itt? – ripakodok rá szemrehányóan. Most miért kell még forgatni is a tőrt a szívemben?
- Benvolio… kérlek… nehéz nekem ez az egész. Nem akartalak elüldözni, én csak…
- Nehéz? Neked nehéz? – vágok a szavába hitetlenkedve, majd keserű fintorral megrázom a fejem és Éjfél felé fordulok. - Már nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra. A legjobb lesz, ha elmegyek.
- Benvolio. – Hallom, ahogy elindul felém, de már semmi lelkierőm nincs hozzá, elkeseredetten ragadom meg a kardom, és megpördülve nekiszegezem.
Megtorpan, és döbbenten figyeli a remegő kezemben tartott pengét. Még sose fogtam rá fegyvert. A szemembe néz, az ő tekintete komoly, az enyém pedig elszánt.
- Kérlek Mercutio! Eleget foglalkoztam veled az elmúlt napokban, anélkül, hogy te szóra méltattál volna. Most végre döntésre jutottam, ne zavarj össze! – kérlelem megtört hangon, de nem eresztem le a kardot.
- És úgy érzed ez a helyes döntés? Elmész, anélkül, hogy tisztáznánk? – Elbizonytalanodok győzködő hangja hallatán, de aztán megrázom a fejem.
- Helyes döntés? Tisztázni? Megpróbáltam! Többször is! – kiáltok fel elkeseredetten. A higgadtság, amit próbálok magamra erőltetni, kezd semmivé foszlani.
- Sajnálom… - szólal meg hirtelen, mélyen a szemembe nézve. Bennem reked az újabb kifakadás. Tényleg komolyan gondolja, és ez tőle, még mindig ijesztően szokatlan. Már másodjára kér tőlem bocsánatot, fontos ügyben.
- Én is… - suttogom halkan, és a kardot elhúzva, megfogom Éjfél kantárját. – De már nem változtat semmin.
Hirtelen kap utánam, és megfontolni sincs időm a reakciómat, ösztönösen suhintok a karddal. Felszisszenve kapja vissza a kezét, én pedig kiejtem az enyémből a fegyvert.
Nem ejtettem mély vágást, csak egy karcolás van a tenyerén, de számomra éppen elég, hogy pocsékul érezzem magam. Megszólalni se tudok, csak hátrálok őár lépést, és könnyes szemmel rázom meg a fejem.
- Benvolio… én tényleg nem ezt akartam! – sóhajt fel, vérző kezét a ruhája ujjába tekerve. Remegve, szótlanul figyelem. Bántottam… és ő is engem. Mi van velünk? – Én nem akartam, hogy elmenj, nem akartam, hogy haragudj rám, én csak… - habozik, majd eltökélten a szemembe néz, és közelebb lép. – Én csak téged akartalak!
- Igen, egy éjszakára! – jajdulok fel, és kardomat hátrahagyva, felpattanok Éjfélre. – Megkaptál, légy büszke! A legjobb barátodat is kipipálhatod!
Nyitná a száját, hogy tiltakozzon, talán még fájdalom is villan a kék szemekben, de nem hallgatom meg, megsarkantyúzom a lovamat, és vágtába ugratom. El akarok menni, minél messzebbre, minél távolabbra tőle, mert még a végén megenyhülök, és teljesen a hatása alá kerülök. Megint…
Mégse jutok messze, mert könnyfátyolos szemeimen keresztül, későn veszem észre az elénk vágó lovasokat. Éjfél nyerítve ágaskodik fel, én pedig nyekkenve landolok a földön. Nem hiszem el, hogy ilyen szétszórt és béna lettem, legszívesebben toporzékolnék egy sort.
Merchu dühös szitkozódását hallom meg magam mögül, és mikor felnézek, rá is jövök, kinek szóltak. Remek, ő kell még a buliba…
- Nocsak, lopott lovon nem fekszik a nyereg? – nevet fel Tybalt gunyorosan, majd leszállva hátasáról, elém toppan. Felkászálódom álló helyzetbe, habár a méretarányok így is neki kedveznek, és körbepislogva, rajta kívül öt alakot számolok meg. Túlerő…
Még úgy is, hogy a következő pillanatban, Mercutio tűnik fel mellettem, kardomat szorongatva ép kezében. Maga mögé tolna, de kikerülöm a kezét, nem hátrálok.
- Nocsak Tybalt, csoportos sétára támadt kedvetek? Csak nem egy ártatlan nyuszit kergettetek? – Vigyorog rá gunyorosan Tybaltra, de egyértelműen hiányzik valami a megszokott viselkedéséhez képest. Komolyan mondom, még a csipkelődős beszólása is elég szerencsétlenre sikerült.
- Nem Mercutio, én rókára és madárra vadászok. Kész szerencse, hogy önként sétálnak elém – érkezik a hideg felelet. A fekete szemek rám villannak, mire a vörös, most már ellentmondást nem tűrően utasít maga mögé.
- Nincs nálad fegyver – súgja a magyarázatot, hogy csak én halljam. Összerezzenek a közelségétől. Valóban, a kardom nála van. Hát adja vissza, van sajátja!
Tybalt elgondolkodva figyel minket, valószínűleg feltűnt neki, a köztünk szikrázó feszültség. Milyen csalódott lehet, hogy ahelyett, hogy őt utálnánk össznépileg, most egymásra fújunk. Habár látszólag túlteszi magát a dolgon, és máris gunyoros vigyorra húzódik a szája.
- Csak nem balhézik a híres trió? Tényleg, hol hagytátok a harmadik feletek?
- Ha jól emlékszem, az unokahúgod ágyában – vágja rá Merchu, és ez már találóbbra sikeredik. Hát igen, Tybalt arcáról is ezt lehet leolvasni.
Szinte belesápad a dühbe, de nem sieti el a megtorlást, tudja nagyon jól, hogy túlerőben vannak, és a városhatáron kívül, errefelé nem igazán számíthatunk segítségre.
- Sose tanulod meg, mikor kell meghunyászkodni, igaz? – lép közelebb, villámló tekintetét Merchura függesztve. A vörös kihúzza magát, és hűvösen elmosolyodik.
- Nem vagy te olyan félelmetes!
- Majd meglátjuk – sziszegi a fekete válaszként, és kardját előrántva, támadásba lendül. Merchu ügyesen védekezik és támad vissza, de arra egyikünk se számít, hogy még ketten avatkoznak bele a harcba, míg a maradék rám veti magát.
Hiába kapálózok és ficánkolok, fegyver híján, hamar lefogva találom magam. Ezt látva, Merchu szétszórtabbá válik, és pár percnél tovább, nem bírja három ellenféllel szemben. Kardom tőlem nem messze a földön landol, Tybalt pedig sajátját, a kissé lihegő vörös torkához nyomja.
Félelem szánt végig rajtam, ez az egész az én hibám. Itt akartam hagyni, de a gondolat, hogy most baja eshet, teljesen kikészít.
- Na most legyen nagy a szád, Mercutio! – dörren Tybalt, győzedelmes gúnnyal.
- Ha akarod… Minő győzedelmes tett, a nagy Tybalt, harmadmagával legyőzött! Büszke lehetsz magadra, erről a tettről ódákat fognak zengeni!
Felnyögök. Ne csináld ezt Merchu, ezúttal nem vagy olyan rózsás helyzetben. Hihetetlen, hogy mennyire nem tudja érdekelni, hogy veszélyben az élete. Engem annál inkább zavar, és mikor Tybalt kardja felsérti a nyakát, nem bírok tovább csendben maradni.
- Tybalt, ha bántod Mercutiot, tuti nem fogod megúszni, ezúttal senki nem tud majd mentegetni a herceg előtt! – kiáltom, igyekezvén elrejteni a kétségbeesésem.
A szólított oldalasan rám pillant, és kegyetlen mosoly suhan át az arcán. Riadtan nyelek egyet, de eszem ágában sincs meghátrálni.
- Tudod mit, Mercutio? Ismered az elméletet, miszerint, ha valakit szenvedtetni akarsz, a legtöbb fájdalommal, akkor célozd a szívét? Van egy olyan érzésem, hogy a tied most ott van! – bök felém, mire kis híján, kitör belőlem a hisztérikus nevetés.
Még hogy Merchu szíve nálam? Szép is lenne. De csak megdöntött. Te is akarsz egy kis élvezetet, Tybalt? Gyere és játssz velem, megnézzük abban mennyi a szerelem.
Ilyen gondolatok közepette, nem csoda, hogy alaposan meglepődök, mikor Merchu tekintete elsötétedik. Mégis fontos lennék neki? Mondjuk mondott valami hasonlót, asszem…
- Ha csak egy ujjal is…
- Ne aggódj, majd ezt használom – vigyorodik el a fekete, egy kést húzva elő. Hátrahőkölök, de nem tudok szabadulni, két idióta alaposan fogva tart.
Tybalt elém lép, mire Merchu olyan vadul kezd küzdeni a szabadulásért, hogy két őrének egyáltalán nem lehet egyszerű dolga.
A hideg penge a torkomnak feszül, és még lélegezni is elfelejtek.
- Ha nem maradsz nyugton Mercutio, kapásból átvágom a torkát. Tudod, hogy megtenném, hát ne kísérts!
A vörös rögtön ledermed, de olyan gyűlölködve mered Tybaltra, hogy elkönyvelem csodának, a fekete életben maradását. Mert ha szemmel ölni lehetne…
- Tudod Benvolio, kár volt olyan nyíltan ellenem szegülnöd – fordul felém elégedetten a fekete, és a kés lapjával, végigsimít az arcomon. – Egészen a múltkori esetig, nem is volt veled akkora gondom. Úgy gondoltam, csupán rossz társaságba keveredtél.
- Eggen… a rossz társaság stimmel – motyogom alig hallhatóan. – De az biztos, hogy nem cserélném le a tiédre.
- Milyen kár – vonja meg a vállát hidegen, majd egyik kezemet elkapva, végig vág a tenyeremen, mielőtt felocsúdhatnék. Felszisszenek, és könny szökik a szemembe, de több jelét nem adom a fájdalmamnak. Ezt még meg is érdemeltem.
Merchu dühösen felkiált, és szapora szitkozódásba kezd, de Tybalt csak gúnyosan elmosolyodik, tekintetét valahová mellém szegezve. Követem a pillantását, mely a kardomhoz vezet.
Véres a markolata, Merchu harc közben biztos kezet váltott.
- Fogalmam sincs, miért balhéztok, de az biztos, hogyha te fogsz fegyvert arra az átkozott vörösre, akkor ott valami érdekes dolog történhetett. Csak nem szerelmi civódás?
- Nem! Ráadásul semmi közöd hozzá, eressz el! – sziszegem minden maradék bátorságomat összeszedve.
- Persze… még szép, hogy nem – nevet fel gúnyosan, jelezvén, hogy nem hiszi el, de nincs ideje folytatni, hirtelen patadobogás üti meg a fülünket.
- A picsába! – hördül fel a fekete, mikor megpillantja a város felöl közeledő lovasokat. Ellenben Mercutio megkönnyebbülten elvigyorodik, és nekem is felcsillan a szemem. Rómeó és a többiek. Vannak vagy heten, tehát akárhogy is számolunk, ez nekünk kedvez.
Tybalt is így gondolhatja, mert morogva felpattan a lovára, és int a társainak is, akik egy utolsót taszítva rajtunk, a földre küldenek minket, majd követik a példáját. Elvágtatnak, a barátaink meg utánuk, egyedül Rómeó torpan meg mellettünk.
Merchu már felállt, én azonban kissé megszeppenve ücsörgök még mindig a földön.
- Késtél… - mosolygok fel halványan, a nyeregből leugró srácra, aki aggódva lép mellém, Merchuval együtt.
- Bocsi, de miután láttam a városból távozni Tíbaltot, még össze kellett szednem a többieket. Gondoltam, hogy baj, lesz, még ha csak véletlenül is indult arra, amerre titeket sejtettelek – szabadkozik Rómeó halkan, majd nyújtja a kezét, hogy felhúzzon, de hárítom, és magamtól állok talpra.
- Hé, jól vagyok, csak össze kellett szednem magam – sóhajtok fel, majd hirtelen, villámló tekintettel fordulok a csendben ácsorgó vöröshöz. – Te meg megőrültél? Ott a kard a torkodnál, te meg pofázol? Van fogalmad róla, mennyire megijedtem, mikor vérezni kezdtél, és… - elakadok, mikor megpillantom halvány mosolyát, lehetőséget adva ezzel neki, a visszavágásra.
- Azért te se panaszkodhatsz, Neked meg kés volt a torkodnál, de eszedbe se jutott könyörögni. Gondolod az nekem olyan kellemes volt? – Velem ellentétben, nem emeli fel a hangját, de mégis jóval hatásosabbnak bizonyul.
Megszeppenve elhallgatok, és makacsul a földet kezdem fixírozni. Aggódott?
- Hajaj, látom van még mit megbeszélnetek, menjetek. De Benvolio, eszedbe se jusson lelépni! – bök oldalba Rómeó.
Nem felelek, de mikor Merchu szelíden megragadja a kezem, és elkezd maga után húzni, nem ellenkezek. Most már teljesen össze vagyok zavarodva, habár egyet biztosan tudok. Én már nem tudok csak barátként tekinteni Mercutiora, a történtek után nem.
Némán haladunk, nekem fogalmam sincs, merre, de a kezemet nem húzom vissza. Mikor aztán megtorpan, követem a példáját, és végre felemelem a fejem. A tó partján vagyunk, ahol, fogalmam sincs hány napja, itt hagytam Merchut.
- Miért pont ide? – kérdezem sóhajtva, mire megvonja a vállát.
- Közel volt, és ki kéne tisztítani a sebeinket.
Igazat adok neki, és a vízhez lépve, óvatosan megmosom a kezem. Ő is ugyan ezt teszi, majd mellém lép, és a ruhájából tépve, beköti a sebem. Én is ezt teszem az övéivel, de végig csendben maradunk.
Mikor azonban végzünk, én török meg először. Bármennyire is ciki, megerednek a könnyeim, és akár akarja, akár nem, a vállához fúrom a fejem, hogy ott sírjam ki magam.
Engedi, és még inkább meglepődök, mikor keze a hátamra simul, és magához ölel.
- Sajnálom – súgja halkan.
- De miért mentél el, - szipogom hátrébb dőlve. Nagyon jól tudja, mire célzok.
- Mert… azok után amit tettem, képtelen lettem volna a szemedbe nézni.
- Nem azzal volt a baj, amit tettél, hanem azzal, ahogyan – csóválom meg lassan a fejem. Kissé meglepődik, majd halványan elmosolyodik.
- Már nem hiszed, hogy csak ennyire kellettél? – kérdezi reménykedve, és most rajtam a sor, hogy leessen az állam.
- Tényleg komolyan gondolod, hogy kellek neked?
Megvonja a vállát, és zavartan elfordul. Ezt szerintem igennek is vehetem.
- De ígérd meg, hogy soha többé nem kell mással látnom téged! – kapja hirtelen felém a fejét, és tekintetében látom az akkori düh árnyékát.
- Az csak félreértés volt, és te nem hallgattál meg – vágom rá felhúzott orral. – Tudod, Rómeónak panaszkodtam, hogy össze vagyok zavarodva az érzéseimet illetően. Az, hogy… me… megcsókoltál, nem is egyszer, meg a búvóhelyeden történtek… nekem túl sok volt. Nem tudtam hová tenni a dolgokat. Rómeó viszonyítási alapot adott, megmutatta, hogy egészen máshogy érzek irántad, mint egy barát iránt. – Mindezt olyan gyorsan, és akadozva próbálom elmesélni neki, amennyire csak tudom. Nem tudom miért érzem úgy, de lassabban zavarba ejtőbb lenne. De ugye én most nem szerelmet vallottam?
Már épp kezdenék szabadkozni, mikor gyengéden maga felé fordít, és forrón megcsókol. Ezúttal rögtön szabad utat engedek neki, és csókolok vissza, kezeimet a nyaka köré fonva. Kár lenne tagadnom, vonzódok hozzá, és piszkosul jólesik a lágy, mégis szenvedélyes csókja. Remélem, ez már azt jelenti, hogy nem fog újra kerülni…
Hangtalanul megyünk végig a folyosón, míg végül az előcsarnokhoz nem érünk. Éppen csak pár lépést teszünk, mikor a látóterembe kerül egy nagyon nem kívánatos személy. Megszorítom Benvolio kezét, és megtorpanok. Sajnos az üzenet nem jutott el időben az agyáig, mivel nekem jön, de ez most a legkisebb problémám. Tybalt gúnyos tekintete találkozik az enyémmel, nekem pedig nagy lelki erő kell ahhoz, hogy ne menjek oda most rögtön, és ne verjem be azt az undorító ficsúros Capulet képét. A fogamat összeszorítva próbálom türtőztetni magam, közben teljesen el is felejtem, hogy még mindig Benvo pracliját szorongatom.
- Csak nem nyakörvet kapott a mi drága vöröskénk? – Megvető szavai tövisként fúródnak belém, és megremegem az iszonyú érzés nyomása alatt. Utálom. Gyűlölöm! De nem fog mindenki előtt porig alázni!
Már éppen szólnék vissza, de nem jut rá időm, mivel a következő pillanatban már csak azt érzem, hogy a mögöttem álló szőke kitépi a kezét az enyémből, és Tybalt elé csörtet. Csatt. Hoppá. Óriási, meghökkent szemekkel figyelem a történteket. Na basszus. Ez nem semmi. A kis szőke most tényleg lekevert egyet Tybaltnak!
A fekete megtántorodik, és kis híján el is esik. Óóó… szép. Kezdem nagyon megszeretni ezt a kis szöszit!
- Te szemét spicli! Annyi tartás sincs benned, hogy magad old meg a problémáidat? – vonja kérdőre Benvo élesen, mire mindenki lefagy. Hát, nem is csodálom. Minden vall Benvora, csak az nem, hogy így nyíltan kiálljon vitázni valakivel.
- Te kis… Benvolio, neked véged! – indul el a fekete a srác felé, mire idegesen felszisszenek. Már csak a puszta gondolat is irritál, hogy akár egy ujjal is hozzáérjen az én kis szöszimhez, úgyhogy nem is akarom engedni, én is elindulok.
- Mi folyik itt?! – hallatszik az ismerős, komor hang, aminek hallatán mindenki annak irányába kapja a fejét. Természetesen tőlünk nem messze a herceg áll. A tekintetét látva ismét rám tör valami keserű érzés. Fenébe… ez a helyzet nem jött ki túl jól.
– Mercutio, most beszéltünk valamiről… Nem hagysz más választást…
- NEM! – kiált fel az előttem lévő, ma már másodszorra is meglepetést okozva. - Ez nem Mercutio hibája, ahogy a tegnapi se! Én kevertem bele, ő nem tehet semmiről! - Aszta… ma aztán tényleg egyre érdekesebb dolgok történnek velem. Majdnem száműznek, bocsánatot kérek Benvotól, aztán ismét balhéba keveredek, és Benvo helyettem vállalja a felelősséget. Na mi ez, te ott fent, most komolyan gúnyt űzöl belőlem?! A végén még vallást váltok!
- Benvolio? – Escalus is teljesen meg van lepődve. Most az egyszer együtt érzek vele. Gondolkodom rajta, hogy meg kéne csípnem magam, nem álmodok-e!
- Tegnap összevesztem Merchuval, és éjjel egyedül kóvályogtam a városban, és összefutottam Tybalttal, aki…
- Az én, lopott lovam volt nála! - Valahol mélyen szeretnék én is beszállni a beszélgetésbe, de valami mégis visszatart. Tudom, hogy ez most Benvo ideje, és azt is tudom, hogy én mondhatnék akármit, a szavam már nem lenne hiteles. Azt az esélyt eljátszottam már, egyszer régen…
- És a Capulettek hány lovát lopták el a Montagueknak, míg azok templomban, vagy tudom is én hol voltak? – Teljesen igaza van, és ezzel mindenki másnak is tisztában kell lennie. Tybalt csak úgy forr. Hmm, tetszik ez a helyzet! – Mercutio most se tett semmit, Tybalt hergelte, de én léptem, én húztam be neki, Merchunak ehhez semmi köze. - Most tényleg nem, de előtte… mindenesetre nem lenne elég hatásos, ha nem vállalná magára mindkét ügyet.
Benvo mondandója végére ért, és mikor ez megtörtént, kissé mintha meghátrált volna. De nem olyan meglepő, mivel ha belegondolunk, ő volt az utolsó, akiről a herceg ilyet feltételezett volna. Most szépen besározta magát, és ki tudja, mikor tűnik el ez a folt. És mindezt csak miattam… miattam! Fenébe, Benvo, ne csinálj nekem megint lelkifurdalást!
- Ha így állunk, akkor ezúttal mindenki megússza egy figyelmeztetéssel. Ha legközelebb bárki, ismétlem, bárki bajt kever, bűnhődni fog. Száműzés, börtön, ami épp eszembe jut. Tehát nem akarok több balhét - mondja Escalus hosszú hallgatás után, végül megfordul, és díszkíséretével együtt távozik. Elgondolkodva nézek utána, és valahol tudom, hogy ezt most komolyan gondolta. A lehetőségeim száma fogy. Nincs már több esély. Semmiképp sem szúrhatom el még egyszer.
Gondolatmenetemből halk pusmogás ébreszt fel, és undorodva látom, hogy Tybalt egészen közel van Benvoliohoz. Ph, hogy merészeli fenyegetni az én kis szösszencsem?!
- Takarodj, Tybalt! – mordulok rá, és szorosan magam mellé húzom a szőkét. Irritál a gondolat, hogy más is hozzáért. - Zaklasd inkább a galambokat az udvaron, azok talán meg is ijednek.
A kihagyhatatlan oltás után hátraarcot vágok, és Benvot magam után húzva távozom a palotából. Gah, remélem, nem mostanában kell újra ide jönnöm. Valahogy nagyon nem vágyódóm a hely után.
- Hát hallod Benvo baba, eszméletlen voltál - fordulok egy elismerő nevetéssel a mellettem lévő felé, aki elpirulva néz vissza rám. Ügyes voltál, szöszikém. Hála neked, egy darabig még ronthatom itt a levegőt. Aztán ki tudja, nem lehetek állandóan angyalka. Egyszer úgyis kirúgnak. Mindenképpen találni fognak valami indokot. Túl nagy befolyása van egyes embereknek. De erre most nem akarok gondolni.
A térre bucskázunk, ahol Romy már vár minket. Ahogy odaérünk hozzá, rögtön belemerülök a sztorizásba, és a szívtiprót is meglepi Benvo tette. Titokban büszke vagyok magamra, hogy mindezt csak ÉRTEM csinálta. De csak titokban. Egyelőre.
- Benvo, te ilyen vad is tudsz lenni? – nevet a barna szórakozottan, és igen, nehéz elhinni, de tényleg tud.
- Máskor is szoktam vad lenni – puffog a szőke, mire Rómeóval összevigyorgunk. Azért túlzásokba ne essünk.
- Persze, persze. Csak ne felejts el szólni a következő ilyen alkalomnál, még jegyzetelni is fogok - kacsintok a srác felé, majd mellé lépve átkarolom, és elindulok hazafelé. Közben Romy is odaténfereg a másik oldalára, és egész úton a történtekről fecsegünk. Vagyis csak félig. Mivel én közben azon is agyalok, hogyan hálálhatnám meg Benvonak amit értem tett. Igen, ez tényleg nem vall rám, de… akkor is. Nem áltathatom azzal magam, hogy figyelmen kívül tudom hagyni ezt. Túl nagy jelentőségű. Ha ő nincs, ki tudja, már lehet, hogy cuccolhatnék össze. Tartozom neki. Valamit ki kell találnom…
- Menjetek csak be, ezúttal tényleg csak kicsit tűnök el, hamarosan itt vagyok - intek a srácoknak, mikor a ház elé érünk, aztán már szelelek is el. Át kell gondolnom a dolgokat.
A titkos helyemre megyek, de kivételesen nem az istállóba, hanem a házba térek be. Bezárom magam mögött az ajtót, majd sóhajtva elterülök az ágyon, és a plafont kezdem el bámulni. Nem tudom. Egyszerűen semmi ötletem sincs, mivel hálálhatnám meg. Nem is értem, mit töröm itt magam. Ez nagyon nem vall rám. Mostanában szinte egyik tettem sem vall rám! Bocsánatot kérni, életemben először, és komolyan megbánni valamit… nagyon ijesztő. És most itt van még ez is. Mit tehetnék? Mit kéne tennem? Ah…
Az oldalamra fordulok, és behunyom a szemem. Valamit akkor is ki kell találnom. Valamit, ami nem túl nyálas, de nem is túl nagylelkű. Egyik sem én lennék. De mi az, ami nem nyálas és nem is nagylelkű? Vacsi? Vagy egy sima „köszi”? Pf, az első túl Rómeós, a második túl egyszerű. Fenébe. Ez az egész nehezebb, mint gondoltam.
Mély levegőt veszek, aztán kinyitom a szemeim. Az egyik kezem az arcom elé emelem, és a falon lévő kendőféleséget kezdem bámulni. Egy sötétkék, csillagokkal hímzett ruha. Ha jól emlékszem, még az egyik unokanővéremtől kaptam, valamelyik régi szülinapomra. „Vigyázz rá jól, és meglátod, még akár a hasznodra is lehet!”. Ezekkel a szavakkal adta oda. És milyen igaza volt. A szülinap óta számtalanszor hasznomra volt már, mielőtt a falra került. Igazán nagyszerű ajándék. Valami hasonlót kéne adnom Benvonak. De mit is?
És akkor bevillan a megfelelő ötlet. A szemeim azonnal felcsillannak, az arcomra pedig széles mosoly kúszik. Ez az. Ez lesz a legjobb ajándék!
Azzal fel is pattanok az ágyról, és a házból kisietve hazafelé veszem az irányt, hogy elmondhassam a célszemélynek is. Az eddigi legjobb ötletem. Lovagolni viszem el Benvot. De nem egy sima kis lovaglásra, hanem megmutatom neki Montova esti fényeit. Akármilyen távoli város, mindig látni, hol van, és a csillagokkal együtt gyönyörű látványt nyújt. És ha úgy vesszük, ez nem is túl nyálas. Tökéletes ötlet, ennél jobbat ki sem találhattam volna!
Hamarosan beérek a házba, és mivel nem találom sehol Romyékat, végül halkan benyitok Benvo szobájába. És amit ott látok, az… ledermeszt.
Mivel Benvo és Romy ott ülnek egymás előtt, és… csókolóznak. Komolyan, csókolóznak! Kedvem lenne megdörzsölni a szemem, hogy ez tényleg igaz-e, és nem csak álmodom, de nem visz rá a lélek. Csak azt érzem, ahogy a kezem egyre jobban a kilincsre szorul. A düh hirtelen járja át a testem. Úgy. Itt hagyom őket pár percre, és már egymásnak ugranak. Legszívesebben most én is Rómeónak ugranék, de az nem lenne szép. Nagyon nem lenne szép! Csak úgy bugyog bennem az indulat.
Végül a két jómadár abbahagyja a tevékenységét, Benvo landol a földön, Romy pedig csak úgy vigyorog. Összeszorítom a fogam. Csak nyugodj le, Merchu. Nem húzhatsz be neki.
- Remélem ez válasz a kérdésedre. Nah, most magatokra hagylak benneteket, van egy kis dolgom. - Erre már a szöszi is megfordul, és a tekintetünk lassan találkozik. Még mindig teljes a sokkom. Nem így Rómeónál, aki tök nyugodtan sétál el mellettem, és még oda is szól nekem, hogy:
– Majd később keress meg, beszélnünk kell erről! – és elszelel. Jól is teszi. A szorításom lassan enyhül, ahogy becsukom utána az ajtót. Némileg lenyugtatott, hogy elment. Viszont még mindig rettenetesen dühös vagyok. És ezt nem hagyom annyiban. Benvo baba… ezt most elintézted magadnak.
- Ez nem… mármint… izé… - mentegetőzne a kicsike, de nem nagyon érdekel a magyarázata, én csak egyet tudok. Azt, hogy nagyon meg fogom büntetni.
Visszamászik az ágyra, teljesen a háttámláig, én pedig elé lépek, és hirtelen fölé hajolok.
- Mesélj csak, Benvokám, mit is láttam az előbb? – búgom a fülébe mézédes hangon, és most még azt is elfelejtem, minek jöttem egyáltalán ide. Azért, hogy elmondjam neki, szeretném vele tölteni az estét. Akkor még nem úgy gondoltam. De most már úgy gondolom. Amilyen iszonyatosan dühös vagyok most rá, nem is várhat kegyelmet.Ő csinálta magának. És megteszem. Akkor is, ha nem este van.
- Nem én voltam… mármint nem akartam… és nem is történt semmi… - nyekergi össze-vissza, én pedig együtt érző képpel bólogatok. Aztán a frászt érzek együtt vele. Én a legjobban magammal tudok most együtt érezni. És belül egy hang egyre csak követelőzik, hogy tegyem meg… bántsam… azt akarom, hogy rossz legyen neki. Olyan rossz, mint nekem, mikor megláttam Rómeóval. Nem… rosszabb! Elintézem neki, hogy rosszabb legyen!
- Ühüm. Tudod mostanában eléggé furcsa vagy, Benvo. Először hisztit csapsz, amiért megkörnyékezlek, aztán végül mégis kiállsz mellettem, de most meg azt kell látnom, ahogy Rómeóval enyelegsz itt. Mond meg, mire kéne következtetnem ebből? - mosolygom rá a szememben sunyi fénnyel, és szerintem nagyon nem szeretné tudni, mire gondolok most. Nem valami bárányfelhős gondolatok, hanem piszkosak, és mind róla szólnak. Hehe… ezt most megszívod, aranyom.
- Heh? Ezek után még képes vagy ilyeneket számon kérni rajtam?! És veled mi a helyzet? Egyszer kedves vagy, egyszer meg rám mászol. Én mire következtessek ebből? - rivall rám élesen, és meglep ez a magabiztosság. Felhúzott szemöldökkel bámulok le rá. Eddig nem szájalt így velem. Eddig nem is álltunk ki egymásért. Eddig nem zavart, ha valaki mással láttam. És eddig még soha nem volt ilyen a kapcsolatunk. Ilyen… milyen is? Nem akarok belegondolni. Most csak egyvalami forog a fejemben. Az.
- Mire következtess? Hm, mire is - elvigyorodom, és az állát elkapva durván odarántom magam elé. - Ez sok mindenről árulkodik, Benvo baba. Olyanokról, amiket te el sem tudsz képzelni. Vagy csak nem akarsz. De nem is baj, tudod, én már mindent elterveztem helyetted… - Az egyik kezem a pólója alá csúsztatom, és elégedetten nézem, ahogy elpirul. Kezdi kapizsgálni.
- Me… Merchu - nyögi megilletődve, és hirtelen nagyon tiltakozóvá válik. - Mégis mit akarsz csinálni? - próbál eltolni magától, de ő is és én is tudom, hogy sokkal erősebb vagyok nála. Főleg most, hogy felhergeltek. Nem fogok lemászni róla, amíg meg nem kaptam, amit akarok.
- Látod? Mondtam, hogy nem akarod elképzelni - vigyorgom rá, majd megelőzve a további eszmecserét, befogom a száját egy csókkal. De ez most nem az a kellemes, lágy csók, mint amit a bocsánatkérésnél engedtem meg magamnak. Ez a csók most más. Érződik belőle, mennyire akarom őt. És tudja, hogy én mindig megkapom, amit akarok. Kezd pánikba esni. Ez tetszik.
- Mercutio, elég! - szakítja el az ajkait az enyémtől, és kezeit a mellkasomra téve próbál eltolni magától, nem sok sikerrel. Heh, milyen kis heves lett. Addig van szerencséje, amíg élvezem a helyzetet, és nem tovább.
- Rómeónak persze nem ellenkeztél így, ugye? - nézek a szemébe, mire ő megrázza a fejét.
- Az teljesen más helyzet volt, és különben is, vele semmiképp sem mentünk volna el idáig!
- Nem érdekel. - Ismét megcsókolom, és ezúttal két karját a feje fölé fogom, hogy ne tudjon ellenkezni. Nyüszögve próbálkozik még mindig, és lassan kezdem unni, ami nem jó hír neki. De mindjárt véget vetek a dolognak.
Másik szabad kezemmel teljesen felhúzom a pólóját, és a mellkasához hajolva lassan végigcsókolom azt. Halkan felnyög, látszik rajta, hogy nem akar bátorítani azzal, hogy mutatja az élvezetét. De nekem édes mindegy lenne az is, ha nem élvezné, tekintve, hogy most a szadizó stílusomban vagyok. Lényeg, hogy nekem jólessen. Az nem érdekel, neki jól esik-e.
- M-Merchu… kérlek… ne! - próbálkozik továbbra is, én meg csak unott képpel megforgatom a szemeim. Feladhatná már.
Felnézek rá, és elmosolyodom. A pólóját elengedve lejjebb csúszom, de a kezeit még mindig erősen tartom. Inkább nem kockáztatok.
Leérve a kívánt ponthoz lassan nekilátok megszabadítani a nadrágjától, mire összerezzen, és fészkelődni kezd, de annyira nem tud, hogy eredményt is érjen el vele. Magamban gratulálok magamnak. A következő lépéstől tuti, hogy önként fog a karjaimba omlani.
Miután elkészülök a megkezdett művelettel, szabad kezem a farkához emelem, és lassan végighúzom rajta az ujjaim. Benvo ismét felnyög, és kezd egyre jobban feléledni. Gondolom eszébe jutottak a nemrég történtek, és ez nekem csak jó. És neki is az lesz. Sokkal jobbat kapsz a múltkoránál, Benvo baba…
Teljesen odahajolok a kincséhez, és óvatosan végignyalok a hegyén. Megilletődött nyögés hagyja el a száját, most már hangosabban, mint az előzők. Na ja, ezt nem gondoltad volna, mi? Menjünk tovább…
Óvatosan végigvezetem a nyelvem immár egész felületén, és jóleső érzés tölt el, mikor megremeg alattam. Végül teljesen magamba fogadom, ő pedig fojtott hangon reagál tettemre. De most nincs is szükségem rá, hogy halljam. Kezdek belelendülni a dologba!
Először lassan, majd egyre gyorsabban mozgatom fel-le a fejem, közbe Benvo vörösödve próbálja visszafogni magát, nem sok sikerrel. Hehe, egész cuki, mikor ennyire nem akar felizgulni. Ez tetszik!
Végül a számat megnyalva válok el tőle, mielőtt még komolyan belehajszolná magát az élvezetbe, már éppen eléggé felizgult ahhoz, hogy ne ellenkezzen.
Ismét fölé hajolok, és a fejét magam felé fordítva megcsókolom. Nem lep meg, mikor visszacsókol. Őt túl könnyű betörni. Csak a kezdeteknél nagylegény.
Hirtelen válok el tőle, kis nyálcsíkot húzva kettőnk között.
- Jó fiú - súgom oda neki huncut hangon, és a pólóját leszedve róla a nyakába csókolok. Már egy ideje nem fogom a kezeit, mert nincs szükség rá. Belement a játékba, elvitte az ár. Tisztában vagyok vele, hogy később meg fogja bánni, ahogy én is, de pillanatnyilag nem érdekel. Én a jelennek élek.
Miközben csókokkal kényeztetem, a saját nadrágomnál kezdek babrálni, mivel nem tagadhatom, hogy egy kissé én is ráizgultam már a dologra. Az egész Benvo hibája, túl édesen nyögött.
Az említett szőke, mikor észreveszi a tevékenykedésem, ismét megrémül, és próbál tiltakozó pozíciót felvenni, de már tök feleslegesen, mivel teljesen odanyomulok hozzá, és a farkam a bejáratához helyezem. Óriási, ijedt szemekkel bámul fel rám. Egy darabig nézem, majd gonoszan rávigyorgom, és mindenféle előszó nélkül, durván beléhatolok. Hangosan felnyög, és az én ajkaim is elhagyja egy kéjes kis sóhaj. A fenébe… nagyon szűk. Biztos, hogy én vagyok neki az első. És ez valahogy megnyugtat. De nem elégít ki.
Nagyot lökök rajta, majd nem törődve az érzéseivel, ütemesen mozogni kezdek benne. Már ha akarná sem tudná visszafogni a hangját, bár megpróbálja. A kezeit a szája elé helyezi, de nekem nem tetszik a dolog, úgyhogy szépen elveszem onnan a kezecskéit.
- Hallani akarlak, Benvo baba - súgom neki egy mély lökés közepette, amitől fájdalmasan felkiált. Hát persze, nem lehetnék vele ilyen durva. Ha tényleg az első neki, akkor nagyon nem élvezi ezt az iramot, de jelen pillanatban egyáltalán nem tud érdekelni. Én azt akarom, hogy rossz legyen neki. Tudatában akarok lenni, hogy nem csak nekem fáj!
- Meh… Merchu - nyögi halkan, majd hirtelen átkarolja a nyakam, és leránt magához. Az arcunk így egy vonalba kerül, én pedig megilletődve érzem a közelségét. Rám pillant, és a szeme sarkából könnyek csordulnak ki. Megint ledermedek. Eddig teljesen tisztában voltam vele, hogy fájdalmat okozok neki, igen. És ez nekem így volt jó, élveztem. De most… most, hogy megláttam az arcát… most, hogy szembesültem vele, mennyire fáj neki, hirtelen elszállt minden dühöm. Vagyis nem. Másra irányultak. Eddig rá és Rómeóra voltam dühös. De most már… most már magamra vagyok.
- Kéh… kérlekh… - szorítja össze ismét fénylő pilláit, és magához ölel. Ezzel csak még rosszabb érzést kelt bennem. Lassan ismét elkezdek mozogni benne, de már nem megyek olyan mélyre, mint előzőleg. Óvatosan akarom kiismerni. Valahogy jóvá akarom tenni. Ezt is…
Hamar megtalálom a neki legélvezetesebb pontot, és onnantól már csak ott mozgok. A nyögései ezzel újra felerősödnek, de már nem fájdalmas nyögések. És kis idő múlva én is társulok hozzá. Már nem bírom sokáig. Benvo megcsókol, közben pedig leszedi rólam a rajtam maradt pólót, és végigsimít a hátamon. Valahol itt vesztem el az irányítást. Lökök rajta egy utolsót, aztán egy kéjes morgás közepette kiszállok belőle. Vagyis csak akarnék… de nem jön össze. Még éppen belé élvezek. Felkiált, én pedig kissé elpirulva nézek le rá.
- Bo… bocsi - nyögöm ki zavartan, de Benvo csak odahúz maga mellé, és az egyik karom alá fészkeli magát.
- Nem baj - súgja halkan, és valamiért túlzottan is jól esik, ahogy hozzám simul. Magamhoz ölelem, és engedem neki, hogy a fejét a mellkasomra hajtsa. Valamiért túl jó ez így. Pedig ki gondolta volna, azután a kezdés után…
Már jó pár órája fekszünk, mikor lassan eltolom magamtól. Egy ideje már alszik, nekem pedig jólesett nézni, de most úgy érzem, el kell mennem. Egy párnát teszek a helyemre, majd halkan felöltözöm, és az ajtó felé veszem az irányt. Odaérve még egyszer visszapillantok Benvora, aztán kimegyek, és a házat elhagyva, beleveszek az éjszakába…
A következő napokban igyekszem elkerülni a többieket, olyan bandákhoz csapódok hozzá, amiket annyira nem ismerek. Ugyan az ott lévők nem értik, mért csinálom, de hallottak már rólam, ezért el sem küldenek. Hasznos lehet még, gondolják ők. De ebben az állapotban sajnos nem nagyon. Mivel fáj. Valami iszonyúan fáj, és éget, és megöl. Gyűlölöm magam ezekért az érzésekért. Úgy érzem, hogy amit tettem, nem volt helyes. Tudom, hogy nem volt az, már az elején tudtam, hogy nem az. És mégis megtettem. De nem bírok így a többiek elé állni.
Egyik délután kecmergek csak haza, az ajtó előtt meg is látom Rómeót és Benvoliot. Az utóbbi fel-alá járkál, míg a szívtipró a lépcsőkön ül, úgy várnak. Nagy levegőt veszek, és elindulok feléjük. Ahogy meglátnak, némileg megkönnyebbülnek, és Benvo már szalad is elém.
- Merchu, te meg hol az istenben voltál? Napokra felszívódtál! Legalább szólhattál volna, vagy valami! - szúr le a lábamról, és igaza is van. Nem vitatkozom.
- Igazad van. Legközelebb majd szólok - kerülöm ki rá se nézve, és magam sem értem, mi ez a különös ridegség. Csak úgy jelen van. Nem a részem, de attól még ott van bennem.
Elmegyek Rómeó mellett, aki maga elé bámul, majd hirtelen elkapja a ruhám ujját, így kénytelen vagyok oldalra pislantani. Oldalra, de nem rá.
- Vacsora után beszélni szeretnék veled - mondja, tőle idegenül komoly hangon, de egyáltalán nincs szükségem most a szemrehányására.
- Nem vacsorázom - tépem ki a kezéből a pólóm, majd besietek a házba. A nap többi részét a szobámban töltöm. Bárki akar bejönni, elzavarom. Egyedül akarok lenni ezzel az érzéssel, amíg rá nem jövök, mi is pontosan. Akkor viszont jó sokáig egyedül leszek még…
Másnap nem megyek el szótlanul, de azért nem is hangoztatom, hogy itt maradtam. Reggelire bedobok némi gyümölcsöt, aztán a főtérre poroszkálok, ahol a többiek már várnak. Rómeó és Benvolio távolabb állnak a kis csapattól, beszélgetnek valamiről, de nem megyek oda hozzájuk. Inkább megfordulok, hogy távozhassak. Nincsen rám itt szükség.
- Merchu! - állít meg egy hang, így aztán meg is torpanok, de nem nézek hátra a szőkére. Lapos csend következik. Talán több reakcióra számított. - Merchu, én… - habozik, vagy csak nem tudja, hogy fogalmazza meg. - Meg kellene beszélnünk azt az éjszakát…
- Nem kellene - morgom magam elé bosszús képpel. Már majdnem sikerült kizárnom azt a hülye hangot a fejemből. Nem hiányzott, hogy Benvo eszembe juttassa.
- De…
- NEM! - pillantok hátra rá penge tekintettel, mintha csak az ellenségem lenne, pedig messze nem az. Nagyon megszeppen, még hátrál is pár lépést, mintha attól tartana, hogy bántani fogom. Pedig… arra már nem lennék képes.
Még én is megijedek magamtól, így gyorsan előre fordulok, és elsietek. Az érzés megint egy teljes napon át gyötör. Még aludni sem megyek haza, a saját kis helyemen alszom, már ha alvásnak lehet mondani azt a két percet, amit csukott szemmel bírtam tölteni. Mégis mi a fene történik velem?! Sosem volt még ilyen problémám! Ha így folytatom, a végén még tudathasadásom lesz.
Kora reggel indulok el a Montague ház felé, csakhogy nem jutok el odáig, mivel Rómeó a főtéren áll, és ahogy nézem, rám vár. Nagyot sóhajtva próbálnék más út után nézni, csakhogy Romy nem hagy erre időt.
- Meddig akarsz még menekülni előlünk? - kiált oda nekem, mire visszafordulok felé, és a szemébe nézek.
- Én senki elől sem menekülök! - mondom éles hangon, és élesnek éles, de a magabiztosság hiányzik belőle.
- Persze. Újabban csak magad elől. - Komoly képpel bámulok felé. Nincs igaza. Nincs! De… de igaza van.
- Mit akarsz? - térek a lényegre, mire a barna elém sétál, majd megáll, és vádló tekintetét többször is végigfuttatja rajtam. Állom. Mi mást tehetnék?
- Amit Benvoval csináltál…
- Gah - morranok fel, és már fordulok is meg. Persze, majd pont vele tárgyalom ezt ki. Senkivel se, soha!
- Hiába próbálod kikerülni, egyszer úgyis muszáj lesz beszélnetek róla! - emeli fel a hangját Romy, de már nem fordulok vissza felé.
- Komolyan? Nem hiszem.
- De igen. Hogy tehetted ezt vele? Tudod jól, milyen ő. Nem az egyéjszakás kalandok híve, és az, hogy kihasználtad, teljesen összetörte! - Mintha nem tudnám. De ez az, rúgj csak még belém! Mért tartozik ez egyáltalán rá? - El fog menni, Mercutio!
Ledermedek és kőszobor módjára, lassan a fiúra nézek.
- Elmegy? Ezt meg hogy…
- Tudod, hogy a családja elég messze lakik. Egy időre meglátogatja őket, mert más megoldást nem lát az ügyetekre. Azt mondta, így lesz a legjobb. - A szavak tőrként fúródnak belém. Benvo elmegy, és csak miattam. Ezt… ezt nem engedhetem!
Így hát sarkon fordulok, és elindulok arra, amerről jöttem. Tudom, hol találom meg. Ha sietek, még időben odaérek.
Verona határához rohanok, és látom, ahogy Benvo Éjfélt szereli fel. Morgok magamban valamit, majd legyőzve az ismét fellángoló bűntudatot, közelíteni kezdek felé.
- Benvo! - kiáltok oda, mire meglepett képpel felém fordul.
- Merchu? Miért jöttél? Azt hittem, már nem vagy kíváncsi rám. - Túl komoly hangon mondja mindezt. Mintha nem is az ő szájából hallanám. Lihegve megállok tőle tisztes távolságban, majd felnézek rá, immár magabiztos szemekkel.
- Nem mehetsz el, Benvolio - jelentem ki, mire mintha kissé megremegne.
- Miért nem? - kérdi lehajtott fejjel.
- Mert kellesz nekem!
- Ugyan mire? Tudhatnád, nem leszek senki ágyasa! Nem akartál beszélni velem, akkor mért vagy itt? - ront nekem, a szavai szemrehányóak, és fájnak, de igaza van. Hülye voltam. De nem tudom, hogyan tehetném jóvá.
- Benvolio… kérlek… nehéz nekem ez az egész. Nem akartalak elüldözni, én csak…
- Nehéz? Neked nehéz? - hitetlen képpel bámul rám, majd keserű fintorral megrázza a fejét, és ismét a lova felé fordul. - Már nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra. A legjobb lesz, ha elmegyek. - Egyre kevesebb esélyt látok rá, hogy meggyőzöm, és ezt kezd kicsit kétségbe ejteni. Igen, tény, hogy én nem beszéltem vele, ez oké, de… de abba nem gondoltam bele, hogy ez lehet a vége. És még most sem akarok. Nem merek belegondolni abba az érzésbe, hogy itt hagy. Azt túl nagy erő lenne legyőzni.
- Benvolio - indulok el felé, de alig lépek pár lépést, már éles villanás látszik, és farkasszemet nézek egy igen hosszú pengével. Nem éri el az arcom, több centire van tőlem, de akkor is ledöbbent. Benvolio most… tényleg fegyvert fogott rám?
Komolyan nézek bele a kék szempárba. Elszánt, de mintha remegne a kezébe a kard. Nem akar bántani, de már nem tudja eldönteni, mi a helyes, és én sem tudom. Lelkileg instabilak lettünk. Ah, mit kéne most tennem? Nem sétálhatok bele a kardba.
Azt… azt hiszem, kénytelen leszek Rómeós eszközökhöz folyamodni.
Egy idő után Merchu elég biztonságosnak ítéli, és megáll. Lehuppan a nyeregből, és nyújtja a kezét, hogy segítsen, de én csak duzzogva félreütöm, és magamtól csusszanok mellé.
- Nem hiszlek el, Merchu! Képes voltál… - már magam se tudom éppen miért akarok felháborodni, de nem is kell befejeznem, a szavamba vág.
- Megmentettem az életed. Maradhatnánk ennél a ténynél? – pillant rám unottan, de én csak pofimat felfújva, tovább pufogok.
- Nem! Megmentetted, de miattad volt ez az egész! Ha te nem csinálod azt, akkor ez az egész…
- Benvolio! – megint bennem rekeszti a folytatást, és vállaimat megragadva, szelíden a falnak lök. Nagy szemekkel bámulok fel komoly tekintetébe, de ezúttal híján van a perverz csillogásnak. - Mond, mégis mit vársz tőlem? Bocsánatkérést? Jól tudod, hogy az nem szokásom. Az ember akkor kér bocsánatot valamiért, ha már megbánta, amit tett. Én nem bántam meg semmit. Azt sem, amit veled tettem.
Döbbenten hallgatom, nem igazán sikerül hirtelenjében helyre tennem a mondandóját, de ő folytatja.
- De élvezted, nem? Közel sem volt olyan rossz, mint amilyennek beállítod. És… - hirtelen csökkenti a köztünk lévő, amúgy is elhanyagolható távolságot, és mélyen a szemembe néz. - nem is az volt a cél, hogy összetörj tőle. – mondja halkan, én pedig kistányérokat villantok rá. Ez túlságosan kedvesnek hangzott tőle. Egyre közelebb hajol, és szívverésemet már a torkomban érzem, de ekkor ismerős hangot hallunk meg, és Merchu elhúzódik tőlem.
- Hé, srácok! – köszön ránk Rómeó, mire a vörös még inkább elhátrál.
- Rómeó… - nyekkenem megilletődve. Elég…félreérthető helyzetben voltunk. Merchu csak zsebre vágott kézzel biccent felé, és egy morgós Csá-val üdvözli.
- Sziasztok. – Róemó elénk ér, és végigmér minket. - Hát ti mit csináltok itt az éjszaka közepén?
- Ezt mi is kérdezhetnénk tőled. – vág vissza Merchu, de nem kell a barna vigyora, hogy tudjam, nem volt elmés kérdés.
- Komolyan, Merchu? Pont tőlem?
Felkuncogok a vöröske fancsali képét látván, cserébe bezsebelhetek tőle egy lesújtó pillantást.
- Na de most komolyan, mért vagytok ilyen furcsák? Mintha titkolnátok előlem valamit… - a kis Casanova csak nem tágít, én pedig zavartan kezdek matatni a felsőm ujjával.
- Csak fáradtak vagyunk – fordul el Merchu egy semmitmondó kijelentés után, majd Almához lép, és felpattan rá. - Rómeó, Benvolio, menjetek haza. Nekem még van egy kis elintéznivalóm. – veti oda nekünk, majd meg se várva a reakciónkat, elkapja a lovam kantárját, és elvágtat. Most komolyan itt hagyott egy kíváncsi Rómeóval? Komolyan itt!
- Benvo, mi…
- Menjünk haza, fáradt vagyok. – vágok gyorsan a faggatózás elébe, és szaporán elindulok hazafelé. A barna gyorsan utolér, nem akar tágítani.
- Ne csináld ezt, Benvo! Azt hittem barátok vagyunk. – esdeklően néz rám, én pedig tétován próbálom kerülni a pillantását.
- Csak…csak összefutottunk Tybalttal, és összevesztünk miatta. – sóhajtok fel fáradtan. Nem hazudtam, csak megkerültem az igazságot. Képtelen vagyok hazudni, főleg a barátomnak.
- Értem… - gyanakodva figyel, de látva fáradt tekintetem, nem firtatja. Ahogy hazaérünk, rögtön elbúcsúzunk, és megyünk aludni. Egy darabig az ablakomban állva nézelődök kifelé, hátha Merchu befut, de nem jelenik meg, engem meg ledönt a fáradság. Se erőm, se kedvem nem volt gondolkodni a történteken.
Másnap reggel Merchu nincs a házban, és látva Rómeó tanácstalan tekintetét, biztos vagyok benne, hogy neki se szólt merre lehet. Gondolatainkba merülve sétálunk ki a térre, és ott tájékoztatnak minket a többiek, hogy a herceg hívta magához.
Riadtan pislogunk egymásra a barnával, és kérlelő tekintetem láttán biccent, hogy menjek nyugodtan, ő itt megvár minket. Szaporán szedem a lábam, és hamarosan a palota egyik folyosóján téblábolok. Merchu máskor is volt már Escalusnál, de még sose volt ilyen rossz előérzetem.
Hirtelen kitárul az ajtó, és a barátom lép ki rajta, feldúlt arccal.
- Megértettem, herceg. Viszlát. – szól vissza ridegen, majd ahogy csukódik mögötte az ajtó, sóhajtva a plafon felé pillant. Nem tetszik ez nekem…
- Mercutio! – szólítom meg tétován, mire felém kapja a fejét, és halványan elmosolyodik.
- Hello, Benvolio! – biccent felém, majd indul is a kijárat felé.
- Merchu, miért… - kezdenék faggatózni, de közbeszól.
- Hol van Rómeó?
- A téren vár minket. Merchu, miért… - nem akarok tágítani, de ő meg nem akar felelni.
- Akkor siessünk – gyorsít a tempón, így egy pillanatra lemaradok, de gyorsan felzárkózom, mikor sikerül kissé összeszednem magam.
- Merchu! – elkapom a vállát, és határozottan magam felé fordítom. - Mért nem engedsz szóhoz jutni?
- Mond nyugodtan. – feleli közönyösen, de a szeme mást sugall. Nem érdekel, válaszokat akarok.
- Miért hívatott Escalus? – és ezúttal nem tágítok.
- Mert kérni akart valamit.
- Mit?
- Semmit…
- Merchu! Mond már el! – követelem, és közel állok a toporzékoláshoz. Felsóhajt, és mélyen a szemembe néz.
- Tybalt beárult Escalusnak. Ha még egy ilyen eset lesz, száműznek. – válaszolja színtelen hangon. Döbbenten bámulok rá, de nem vár a feleletemre, tovább megy.
- De… de hiszen ez igazságtalanság! Escalus nem is tudja, mi történt! Mercutio! – nem figyel rám, így ismét a vállánál fogva próbálom visszatartani. Hirtelen pördül meg, és ingerülten a falnak nyom. Nyekkeni sincs lehetőségem, kibukik belőle amit visszatartott.
- Nem tudja? Talán részleteznem kellett volna neki, mit csináltam veled? Mert, hogy minden abból indult ki! Az én hibám, én vállalom érte a felelősséget! – hadarja el ideges, komoly hangon.
- De Merchu…- akkor miattam van minden? Csak azért, mert gyerekesen viselkedtem, bajba kevertem a legjobb barátomat.
- Nincs de. Ez… ez így van. – közbevág, de a tekintetem kerüli, ami eléggé megrémiszt. Bűntudat? Neki olyan nem szokott lenni.
- Merchu… - magam felé fordítom az arcát, azt akarom, hogy a szemembe nézzen, hogy lássa, nincs semmi gondom. - Nincs semmi baj! – szelíden rámosolygok, tényleg így is gondolom. A tegnapi dolgokat már lerendeztem magamban.
- Benvolio… - szinte leheli a szavakat, és egyre közelebb hajol. Nem húzódok el, érezni akarom a közelségét. A szívverésem felgyorsul, és majd kiugrik a helyéről, mikor Merchu szája az enyémhez ér. Lassan, jóval gyengédebben tolja át nyelvét az ajkaim közé, egyáltalán nem úgy, mint tegnap. Tétován és félve, de visszacsókolok. Forróság árad szét bennem, és majdnem csalódottan felnyögök, mikor elválik tőlem, és ismét a szemembe néz.
- Kérlek… ne haragudj rám – suttogja halkan, oldalra pillantva. Döbbenten meredek rá, el se akarom hinni, hogy ezt ő mondta. - Menjünk Rómeóhoz – megfogja a kezem, és továbbra se nézve rám, elkezd húzni maga után.
Bárcsak rám nézve, bárcsak megtalálnám a hangom, láthatná, a hálát a szememben, elmondhatnám, hogy köszönöm, és tényleg nincs semmi baj. De csak maga elé figyel, én pedig enyhén sokkos állapotban hagyom, hogy vezessen.
Komolyan bocsánatot kért! Annak ellenére, hogy már mondtam, hogy megbocsátottam. Örülök annak amit mondott, zavarban vagyok a csók miatt, de megrémiszt, hogy olyan szomorúnak, kedvtelennek látom. Nem akarom, hogy száműzzék, de ha nem lehet önmaga, szörnyen boldogtalan lesz. Márpedig neki részei voltak a balhék, az ugratások.
Hirtelen erősebben szorítja a kezem és megtorpan. Nem tudok megállni időben, így szépen felkenődök a hátára. Készülnék kérdőre vonni, mikor kilesve a háta mögül, a díszes előcsarnok másik végében, Tybaltot pillantom meg, pár embere társaságában.
A Capulet gunyoros, elégedett pillantása egyenesen Merchura szegeződik, akire elég ránéznem, és tudom, hogy minden erejével azon van, hogy visszafogja magát. Egész testében megfeszül, kék szemei szikrákat szórnak, és keze satuként szorul az enyémre. Fáááj… és piszkosul vacak érzés így látni…
- Csak nem nyakörvet kapott a mi drága vöröskénk? – szólal meg Tybalt maró gúnnyal, és élesen felnevet.
Mercutio megremeg és vágna vissza, de ezúttal megelőzöm. Nem keveredhet bajba, Tybaltnak pont ez a célja. Kirántom kezemet s szorításából, és a következő pillanatban, már a fekete előtt állok. Majdnem egy fejjel magasabb nálam, de jelenleg nagyon nem tud érdekelni a dolog.
Dühtől villámló szemekkel nézel fel rá, és mielőtt bármit is reagálhatna, megajándékozom egy elegáns jobbegyenessel. Az ütéstől megtántorodik, és csak egyik embere közbelépésének köszönheti, hogy nem a földön kötött ki.
- Te szemét spicli! Annyi tartás sincs benned, hogy magad old meg a problémáidat? – förmedek rá gyerekes haraggal. Egy pillanatra olyan csönd támad a teremben, hogy egészen megszeppenek.
- Te kis…Benvolio, neked véged! – sziszegi Tybalt, mikor sikerül összeszednie magát. Izzó szemekkel mered rám, nekem pedig minden lelkierőmre szükségem van, hogy ne csak álljam a pillantását, hanem egy helyben is maradjak…nem hátrálok, és kész.
A fekete fenyegetően megindul felém, és hallom, ahogy Merchu felszisszen, és ő is mozdul mögöttem.
- Mi folyik itt?! – dörren a folyosó felöl a herceg hangja. Mindhárman felé kapjuk a pillantásunk, de ő csak Merchut figyeli, aki már közvetlenül mögöttem áll. Egészen úgy tűnik, mintha éppen közéjük állva, meg akarnám akadályozni a balhét. – Mercutio, most beszéltünk valamiről… - folytatja Escalus keserű hangon, mire riadtan rezzenek össze. Ne ne ne ne…nem akartam bajba keverni Merchut. – Nem hagysz más választást…
- NEM! – kétségbeesetten kiáltok fel, egészen belepirulva, hogy a herceg szavába szóltam közbe. – Ez nem Mercutio hibája, ahogy a tegnapi se! Én kevertem bele, ő nem tehet semmiről!
- Benvolio? – Escalus meglepetten pillant rám. Eddig velem volt a legkevesebb problémája, valahol nem csoda, hogy elég kétkedve fogadja a mondandóm.
- Tegnap összevesztem Merchuval, és éjjel egyedül kóvályogtam a városban, és összefutottam Tybalttal, aki…
- Az én, lopott lovam volt nála! – vág közbe a fekete dühösen, mire haragos pillantást vetek rá, és mérgesen toppantok egyet.
- És a Capulettek hány lovát lopták el a Montagueknak, míg azok templomban, vagy tudom is én hol voltak? – vonom kérdőre, állva a pillantását. Nem csak ő, a herceg is tudja, hogy igazam van. A különbség csak az a két eset között, hogy mi nem nyavalyogtunk miattuk, vagy visszaszereztük vagy pótoltuk őket. A lovas ügyet Escalus nem róhatja fel nekünk, ahogy nekik se.
Tybalt gyűlölettől szikrázó szeme is azt bizonyítja, hogy ebbe nem tud belekötni, így folytatom, a herceg felé fordulva. – Mercutio most se tett semmit, Tybalt hergelte, de én léptem, én húztam be neki, Merchunak ehhez semmi köze.
Egészen kifulladok, mire a végére érek, és a dühöm adta adrenalin is kezd eltűnni belőlem, egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Escalus némán figyel minket egy darabig, de tekintve, hogy hármunk közül mindig is én voltam a legszavahihetőbb, nem kételkedik történetem igazában.
- Ha így állunk, akkor ezúttal mindenki megússza egy figyelmeztetéssel. Ha legközelebb bárki, ismétlem bárki bajt kever, bűnhődni fog. Száműzés, börtön, ami épp eszembe jut. Tehát nem akarok több balhét. – mondandója végeztével megpördül, és kíséretével együtt eltűnik.
Megkönnyebbülve fújom ki a benntartott levegőt, de korai volt még örülnöm. Tybalt elém lép, és gúnyosan a fülembe sziszeg. – Ezt még nagyon meg fogod bánni, madárkám! Te is, meg a vöröske is!
- Takarodj, Tybalt! – morran fel az említett mögöttem, és karomnál fogva, hátrébb ránt, szorosan maga elé. – Zaklasd inkább a galambokat az udvaron, azok talán meg is ijednek.
Azzal Merchu megfordul, és továbbra is fogva a kezemet, kihúz a kapun. Asszem, galamblelkű vagyok…én megijedtem.
- Hát hallod Benvo baba, eszméletlen voltál. – nevet fel a vörös vidáman, kirángatva engem a gondolataim tengeréből. Pirulva nézek fel rá, és felszabadult vigyorát látva, megnyugszom. Újra a régi.
Egyenesen a térre vezet, ahol Rómeó már türelmetlenül vár minket. A többiek ár kénytelenek voltak elmenni a dolgukra, de ennek kivételesen örülök, mivel Merchu éppen azt ecseteli barátunknak, hogy hogyan osztottam k Tybaltot. Nem kell, hogy más is hallja.
- Benvo, te ilyen vad is tudsz lenni? – nevet fel Rómeó a hasát fogva, mire sértődötten felhúzom az orrom.
- Máskor is szoktam vad lenni. – jelentem ki háborogva, kivívva, hogy két társam vidoran összevigyorogjon. Grrr…
- Persze, persze. Csak ne felejts el szólni a következő ilyen alkalomnál, még jegyzetelni is fogok. – lép mellém a vörös, hogy a vállamat átkarolva, elkezdjen hazafelé húzni. Rómeó a másik oldalamra zárkózik fel, és az úton végig a történteket elemzik a fejem fölött. Azért kíváncsi lennék, valójában min járnak a gondolataik.
A Montague ház elé érve, Merchu végre elenged.
- Menjetek csak be, ezúttal tényleg csak kicsit tűnök el, hamarosan itt vagyok. – jelenti ki, és megvárja, hogy Rómeóval bólintsunk, és hagyjuk, hogy lelépjen.
Ezúttal az én szobámba ülünk be, hogy ott megvárjuk, és kitaláljunk valamit. Rómeó leveti magát az ágyamra, én pedig törökülésben a végére telepszem. A barna elgondolkodva figyel, én pedig képtelen vagyok a szemébe nézni. Magyarázatot akar, de én nem szeretném megadni neki.
- Ne csináld ezt Benvo! – sóhajt fel némi némaság után. – Te nem vagy jó színész, tudom, hogy több történt, mint amit elmeséltetek.
Zavartan nézek fel rá, és kibukik belőlem az első dolog, ami hirtelenjében eszembe jut. – Romy, te csókolóztál már fiúval?
Közel se tűnik olyan meglepettnek, mint vártam, csak szélesen elvigyorodik, és közelebb dől hozzám. – Ne mondod, hogy… - látva, hogy milyen piros színt öltök, halkan felnevet. – Valahogy sejtettem. De mond csak Benvo, miért is kérdezted?
- Csa…csak…mert… - hebegek habogok összevissza. Nem tudom hogyan fogalmazhatnám meg, hogy az érdekel, miért érzem másnak Merchu csókját, mint az összes eddigit. Vajon azért mert fiú? – Mert más…vagyis nem tudom…
Lesütöm a szemeimet, Rómeó pedig tovább kuncog, majd hirtelen az állam alá nyúl, és mielőtt megállíthatnám, feljebb emeli a fejem, majd megcsókol. Szelíd, puhatolózó csókkal, amit lehetetlen ne viszonozni, nagyon jól ért hozzá. De a forróság, a bizsergés belül elmarad, és hiába csinálja piszkosul jól, csak Merchuéra tudok gondolni.
Szép lassan elválik tőlem, én pedig pirulva, riadtan húzódok hátra, hogy szépen a földön kössek ki, kezeimmel támaszkodva.
- Remélem ez válasz a kérdésedre. – mosolyog rám a barna zavartalanul. – Nah, most magatokra hagylak benneteket, van egy kis dolgom.
He? Követem Rómeó tekintetét, és hátrafordulva, Merchut pillantom meg, a küszöbre fagyva. Romy nyugodtan feláll, és mikor elhalad a mereven engem figyelő vörös mellett, halkan odaszól neki. – Majd később keress meg, beszélnünk kell erről! – azzal eltűnik, és Merchu behúzza mögötte az ajtót.
- Ez nem…mármint…izé… - zavartan tornázom vissza magam az ágyra, egészen a háttámlához csúszva. Mercutio merengő tekintettel lép az ágyhoz, majd hirtelen fölém tornyosul.
- Mesélj csak, Benvókám, mit is láttam az előbb? – susogja a fülembe doromboló hangon.
- Nem én voltam…mármint nem akartam…és nem is történt semmi… - remek, tehát nem is én csináltam, amit nem akartam, és ami meg se történt. Szuper. De várjunk csak, miért is magyarázkodom neki? Hisz semmivel se történt több, mint vele, sőt… Igazából mim ő nekem, ami Rómeó nem? Mármint én többnek érzem, de ez nem jelent semmit, ha ő nem.
- Sze… szemét! – kezd el mocorogni alattam, és próbál lelökni magáról, de úgy tűnik, ez tényleg nem a szerencsenapja. – Mássz le rólam!
- Most úgy teszel, mintha nem élvezted volna – hajolok hozzá közelebb. - Pedig a cuki kis nyögdécselésed másról árulkodott – suttogom a fülébe, és tovább tetézve a dolgot még a fülébe is nyalok. És itt lesz neki elég, mivel kis híján lefejel, ha nem számítanék az ilyesfajta reakcióira, és ki nem küszöbölnék. Aztán leszállok róla, ő pedig rögtön felpattan.
- Hogy tehetted ezt, Mercutio? – Istenem, mintha csak megöltem volna valakit. Mért kell ezt ilyen komolyan venni? Megkapta, amit érdemelt. Velem senki se szórakozzon. Ő se. Remélem, most megtanulta. Bár örülnék neki, ha mégsem lenne így…
- Ne drámázz Benvo baba, nem áll jól! – mondom unott hangon, kényelembe helyezve magam az ágyon.
- Ne! Szólíts! Így! – puffog a kis cuki, de valahogy nem tud meghatni. Megtettem. Élvezte. Mi itt a probléma? Ja, hogy neki gyenge lelkülete van. Tudom sajnálni.
- Hümm… pedig olyan cuki! – nevetek fel gúnyosan, és kicsit belegondolok, mi lett volna, ha kissé más felé viszem az akció fonalát. Mondjuk, ha több tárgy lenne ebbe a szobába, könnyedén tudtam volna még…
- Áhrrg… felejtsd el! - Na de miért? Olyan jó volt elképzelni!
Szőkeségem az ajtó felé veszi az irányt. Ejnye, hova akar menni ilyenkor?
- Hová mész? – szólok utána érdeklődve.
- El. – Kösz, ezt a tartalmas választ. De legalább egy nevet mondj, hogy tudjalak követni!
- Benvo, késő van már, nem kéne egyedül csámborognod, maradj itt reggelig! - próbálom lebeszélni, bár azok után, amit csináltam vele, kétlem, hogy lenne kedve itt maradni.
- Fenéket! - kiabálja dühösen, majd már csapódik is az ajtó. Felmorranok, és rögtön utána eredek. Hülye érzékenységét neki. Nehogy valami hülyeséget csináljon!
Épp akkor érek az istállóba, mikor ő vágtázni kezd a lovával, így kis híján el is gázol, de még idejében kitérek előle. Eeeh, ezt a felbőszült Benvot. Valahogy nem ilyet szerettem volna. Szívás.
Almához sietek, és felnyergelem, majd ahogy ez megvan, utána vágtázom. Már rég eltűnt a szemem elől, de ha a tippjeim nem tévesek (és valószínűleg nem), a városba ment. Máshova nem is nagyon mehetne. Igen ám, csak, hogy Alma ma nagyon játékos kedvében van… túlzottan is, mivel egyszer csak úgy leáll, és legelni kezd egy bokrot. Fennakadt szemekkel ülök a hátán, és egy sóhaj közepette leszállok róla. Szuper. Nekem is épp ezt a lovat kellett elhoznom! De most már nincs mese. Meg kell várnom, amíg megvacsorázik. Csak aztán nehogy Benvot „vacsorázzák” meg közbe…
Aztán a vörös pasi hirtelen fújtatni és tolatni kezd, én meg ösztönösen megyek utána, bár nem is értem, miért. És akkor elénk ugrik egy feketeség, és prüszkölve két lábra emelkedik. Rögtön felismerem benne Benvo lovát, és nem tölt el örömmel, hogy itt látom. Alma eközben szintén megvadul, és állna két lábra, de még időben a szemébe tudok nézni, és meg tudom nyugtatni. Eközben persze a másik ló majdnem rám tapos, de még időben el tudok ugrani előle, majd a kantárjánál fogva lehúzom magamhoz, hogy őt is megnyugtassam. Szuper, azért nem semmi két felbőszült ló között flangálni. Ilyenkor kell igazán résen lenni, különben neked annyi.
Mikor már mindkét állat lenyugodott, visszaülök Alma hátára, és engedem, hogy a fekete paci vezessen. Tudom, hogy jó irányba visz. Benvo nem olyan, akitől könnyen el lehet szakadni. Ez a ló is hozzá fog vezetni.
A város szélére érünk, mikor észreveszek három - ugye három? - embert, akik körbevesznek még egyet, és valahogy nagyon nem lehet jó a hangulat, mivel eléggé felcsavarták a hangerőt.
- Nem kérdezem még egyszer, hol, vannak a lovaim? - Hoppá, ez csak nem az én drága Tybaltom hangja? De bizony!
- Attól függ, melyiket keresed, drágaságom! – mondom gúnyosan, mire minden szem rám terelődik. Ahogyan gondoltam. Tybalt szembetalálkozott a tök kiborult kis Benvoval, aki véletlenül épp az ő lován ügetett Verona utcáin, és mivel ez kicsit sem feltűnő, sarokba szorította. Mindig ez van, ha Benvo eljátssza a hattyú halálát. Valahogy akaratlanul is nem kért szereplőket hív fel a színpadra!
- Nem kell a segítséged Merchu! - Erre a kijelentésre azért mégiscsak meglepődök. És nem én vagyok az egyetlen! Benvo drága, egy mozdulat és lenyiszálják a fejed, mégis mit akarsz magadért ilyen helyzetben tenni?!
- Csak nem balhé van a Montaguek-nál? - húzódik gúnyos mosolyra Tybalt szája, én pedig vigyorogva közelebb megyek hozzájuk, közbe figyelve a fekete minden mozdulatát, nehogy bármi bántódása essen az én kis szöszimnek.
- Csak Benvo baba játssza a sértődött hercegnőt, biztos hatással volt rá az unokahúgod ruhája. És ahogy látom, ő meg nálad vált ki reakciót, különben minek préselnéd így a falba? - nevetek szórakozottan, mire mindketten egy érett paradicsom színeit veszik fel.
Egész szórakoztató látvány, de nem éri el a kellő hatást: Tybalt ahelyett, hogy elengedné a kis drágámat, odarántja magához, és a nyakához tartja a kardját. Erre már valahogy nem tudok jó képet vágni. Kezemet lassan a kardomra csúsztatom (ami még indulás előtt raktam el), felkészülve az esetleges lehetőségre, hogy rá kell vetnem magam Tybaltra. Mert a gondolat, hogy Benvo miattam… az én hibámból… de nem… ez nem történhet meg!
- Nocsak, milyen csendesek lettetek. – nevet a fekete, én meg olyan szívesen szétkaszabolnám, hogy arra szó sincs!
- Nehéz beszélni, ha az ember hangszálait az elvágás fenyegeti - nyögi Benvo halkan, miközben az én agyam folyamatosan dolgozik.
- Te pedig rögtön a kisebbet bántod, hős Tybalt? - ingerlem a Capuletet, már csak azért is, hogy Benvoliot végre kirángassam ebből. - Engedd el a kis szöszit, és harcolj férfi módra! - És sikerül is, mivel drága ellenségem eltaszítja magától a szőkét, én pedig Almáról leszállva rá vigyorgom, és megindulok a fekete felé. Csakhogy mielőtt még bármi is történhetne, ismerős hangokat hallunk meg. Az utca végén fel is tűnnek drága bácsikám emberei, ami nem jelenti a legjobbat, így egy ellenséges pillantás közepette ennyiben hagyjuk a dolgot. Lesz még alkalmam elpáholni a beképzelt kis férget. Ezt ő maga is tudja jól.
Így hát mindketten a lovunkhoz sietünk, és felpattanunk rá. Gyorsan felhúzom magam mögé megszeppent kis Benvom, aztán már vágtatok is egy sötétebb utcába. Szerencsére nem követlen minket. Szöszikém szorosan hozzám bújik, és nem tudom, mért, de erre melegség önti el a testem. Olyan jó, hogy nem lett semmi baja… nem tudtam volna megbocsátani magamnak.
Mikor már úgy érzem, elég távol kerültünk, megállok Almával, és lehuppanok róla. Odanyújtom a kezem a szőkének is, hogy segítlek neki a leszállásban, de szimplán ellöki, és ő maga jön le. Hát persze, most dühös rám. De megmentettem az életét. Egy jó egy rossz. Kvittek vagyunk.
- Nem hiszlek el, Merchu! Képes voltál… - Hát igen, én sem hiszem el, hogy már megint itt tartunk.
- Megmentettem az életed. Maradhatnánk ennél a ténynél? - pillantok a szőkére unottan, mire már puffog is tovább.
- Nem! Megmentetted, de miattad volt ez az egész! Ha te nem csinálod azt, akkor ez az egész…
- Benvolio! - komolyan nézek rá, és a kezemet a vállaira helyezve enyhén a falnak döntöm. Nagy szemekkel bámul rám. Nyugi kicsim, most nem olyan dolgokat akarok. - Mond, mégis mit vársz tőlem? Bocsánatkérést? Jól tudod, hogy az nem szokásom. Az ember akkor kér bocsánatot valamiért, ha már megbánta, amit tett. Én nem bántam meg semmit. Azt sem, amit veled tettem. - Még nem sikerül felocsúdnia a sokk alól, de jobb is így, mert legalább nem áll neki feleslegesen magyarázni. - De élvezted, nem? Közel sem volt olyan rossz, mint amilyennek beállítod. És… - közelebb hajolok hozzá, és mélyen a szemébe nézek. - nem is az volt a cél, hogy összetörj tőle. - Nagy szemekkel bámul rám, én pedig elmosolyodom. Olyan cuki! Úgy szeretném ismét… meg… megcsókolni… egyre közeledek hozzá, de mielőtt még bármi is történhetne, egy ismerős hang kiszakít ebből a furcsa világból, és arra késztet, hogy hajoljak minél messzebb az én kis szöszimtől. Mivel a hang tulajdonosa nem más, mint Rómeó…
- Hé, srácok! - közeledik felénk a barna, mire ellépek Benvolio elől, hogy még véletlen se legyen félreérthető a dolog.
- Rómeó… - nyögi Benvo megilletődötten, én pedig a kezemet zsebre vágva bólintok.
- Csá.
- Sziasztok. - A barna elénk ér, és végigmér minket. - Hát ti mit csináltok itt az éjszaka közepén?
- Ezt mi is kérdezhetnénk tőled. - Rómeó erre elvigyorodik, és a fejét oldalra dönti.
- Komolyan, Merchu? Pont tőlem? - Baszki, tényleg! Ez egy nőcsábász állat, neki este van reggel. Hogy a fenébe felejthettem el?! Grr… nem tetszik ez nekem.
Benvo elkuncogja magát, én pedig egy lesújtó pillantást küldök felé. Ez a te hibád, szösszencs!
- Na de most komolyan, mért vagytok ilyen furcsák? Mintha titkolnátok előlem valamit… - húzza fel az egyik szemöldökét Romy, és sejtelmesen néz végig rajtunk. Rossz helyen kotorászol, drágaság.
- Csak fáradtak vagyunk - nézek oldalra, aztán Almához lépek, és felülök rá. - Rómeó, Benvolio, menjetek haza. Nekem még van egy kis elintéznivalóm. - Aztán mindenféle reakció megvárása nélkül elkapom Benvo pacijának a kantárját, és vágtába kezdek. Még vissza kell vinnem őket az istállóba. Addig nem pihenhetek le…
Az istállóba érve bekötöm a fekete pacit, aztán még elrendezem a többi lovat is. Alma szokatlanul vidám, én meg szokatlanul nyomott hangulatú. Bántanak a történtek, csak azt nem tudom, miért. Egy répát veszek elő, és Almának nyújtom, aki buzgón utána kap, és rágcsálni kezdi. Mosolyogva figyelem, de közbe egyre jobban elhagyom magam. A falnak dőlök, és a kezem a homlokomra helyezem. Mégis mi van velem? Ez az érzés… olyan furcsa. Régi ellenség. Azt hittem, már sosem fogom érezni…
Alma böködni kezdi az oldalam, így muszáj rá néznem. Barna szemei aggódóan fénylenek felém. Elmosolyodom, és végigsimítok a fején, majd közelebb lépek hozzá, és a homlokom az övének döntöm. Fáradt vagyok. Ez az érzés nagyon rossz. Pihenni akarok. Azt hiszem, ma itt alszom.
- Nyugodj meg, nincs semmi bajom, Alma… - suttogom az állat felé, aki erre prüszköl egyet. - Nem hazudok. Csak annyira furcsa… ez az érzés.
Aminek szinte már a nevét is elfelejtettem, mégis most úgy döntött, hogy jelentkezik. Az érzés… a fenébe. Mond mégis miért… miért lett hirtelen ennyire bűntudatom?
Másnap Escalus hívat. Sürgősen. Kihangsúlyozta. Már akkor tudtam, hogy meg fognak inteni. Fenyegetés, büntetés, hasonlók… a nagybátyámból kinézem. Tybalt biztos beköpött, hogy köpné ki inkább az összes fogát! Ki is fogja, csak találkozzak össze vele. Nem ússza meg.
Szóval most itt állok a szobája előtt, és várom, hogy méltóztassék behívni végre. Talán délre sikerül is bejutnom. Olyan gyorsan történt az egész, egyik pillanatban még alszom, a másikban meg már katonák keltegetnek, hogy: „Ugrás te kis csimbók, a nagybád hívat!” (hogy vajon honnan ismerik a titkos helyem, az rejtély). Na jó, nem teljesen így mondták, de… a lényeg ugyanaz. Szegény Rómeó meg Benvo nem fogják tudni, hol esz a fene. Bár emilyen feltűnően végigkísértek az utcán, nem kell majd sokat kérdezősködniük. Az első ember már pontos választ fog adni!
Végre szólnak, hogy bemehetek. Hurrá, ezt is megértem még hetven éves korom előtt! Bebaktatok a szobába. Escalus szokása szerint az ágyán döglik, és hála istennek most nincs vele egy nő sem, mert ha lenne, valószínűleg sírva menekülnék vissza az ajtó elé.
Ahogy meglát, feláll, és egy székhez somfordálva leül. Int nekem, hogy tegyek ugyanígy. Ugyanígy teszek. Előre látom ebben a lelki terrort. Oh my god, help me!
- Mercutio - szólal meg végre. Ez jó, de a nevemet eddig is tudtam! - Beszélnem kell veled. - Komolyaaan? Hát basszus életembe nem jöttem volna rá!
- Hallgatlak, Escalus - teszem fel az előttem lévő asztalkára a lábam, és még nagybátyám szúrós tekintete sem érdekel. Ha már ilyen korán fel kellett kelnem csak miatta, viseljen szépen el!
- Szóval a helyzet az, hogy Tybalt ma eljött hozzám. És panaszkodott… rád. - Hogy tudtam, ennyire nem ismerhetem a kis drágát!
- Hurrá - kommentálom a mondottakat, és hátradőlök a széken. - És ezzel én mit csináljak?
- Hát, mondjuk, kerüld el jó messzire. Ez már nem az első alkalom. Nem mondom, hogy kivételezek velük, nekem mindkét család ugyanolyan. De… - Rosszul hangzik. - ha nem változtatsz a magatartásodon, kénytelen leszek büntetést alkalmazni. És hidd el, nem szívesen teszem. Az unokaöcsém vagy. Tybalt senkim. Kérlek, uralkodj magadon… - Unott képpel pillantok rá, és nem veszem komolyan. Mindig, minden alkalommal megígéri, de sosem lesz belőle semmi. Már nem tud meghatni.
- Majd ahogy jön. - Nem ígérem meg, mert nem fogom tudni betartani. Sokkal jobb érzés, ha nem a szavam szegem meg.
- Tybalt nagyon eltökélt. Nem akar többet itt látni. Ha nem változtatsz, kénytelen leszel hosszabb időre elmenni innen… - A szemeim erre ijedten villannak fel, és az előttem ülőre pillantok. Elmenni? Ezt most úgy érti, hogy…?
- Száműzöl? - mondom ki, amit gondolok, mire Escalus arca is keményebb lesz. Száműz. Tényleg megtenné! Nem hiszem el.
- Nem szeretném, Mercutio. És szerintem te se. - Mordulok egyet, és a székből felállva az ajtó felé indulok. Elég volt ennyit hallani. Semmi más nem érdekel.
- Megértettem, herceg. Viszlát. - Becsukom magam mögött az ajtót. Nem kellett sok, hogy csapjam. Sóhajtok egyet, és a fejem a plafon felé emelem. Fenébe… fenébe…
- Mercutio! - oldalra kapom a fejem. Mellettem egy szőke srác áll, és aggódva figyel. Elmosolyodom. Idejött elém… édes.
- Helló, Benvolio! - biccentek felé, majd már el is indulok. Minél hamarabb el akarom hagyni ezt az épületet. Hányingerem van tőle.
- Merchu, miért… - kezdené a kérdezősködést, de a szavába vágok.
- Hol van Rómeó?
- A téren vár minket. Merchu, miért…
- Akkor siessünk - gyorsítok a tempón, mire kissé lemarad, de aztán beér.
- Merchu! - elkapja a vállam, és maga felé fordít. - Mért nem engedsz szóhoz jutni? - Csak ne most drámázzunk… légyszi… bármikor, csak most ne!
- Mond nyugodtan. - Bár nagyon szeretném, ha inkább most nem mondanád.
- Miért hívatott Escalus?
- Mert kérni akart valamit.
- Mit?
- Semmit…
- Merchu! - Ismét felsóhajtom. Ne akard hallani. Én sem akartam. - Mond már el! - A szemébe nézek.
- Tybalt beárult Escalusnak. Ha még egy ilyen eset lesz, száműznek. - Meglepett képpel bámul rám, de nem várom meg a következő reakcióját, csak elindulok.
- De… de hiszen ez igazságtalanság! Escalus nem is tudja, mi történt! Mercutio! - megfogja a vállam, mire idegesen hátrafordulok hozzá, és a falnak nyomom. Nem érdekel, ki látja, nem érdekelnek a következmények. Csak azt akarom, hogy hallgasson el!
- Nem tudja? Talán részleteznem kellett volna neki, mit csináltam veled? Mert, hogy minden abból indult ki! Az én hibám, én vállalom érte a felelősséget! - mondom komolyan, de még mindig nem tágít.
- De Merchu…
- Nincs de. Ez… ez így van. - kerülöm a tekintetét, mert akárhányszor csak ránézek, a tegnapi érzés éledezni kezd.
- Merchu… - maga felé fordítja az arcom, így kénytelen vagyok a szemébe nézni. Ne… ne csináld ezt! Ez az érzés nagyon szorít! - Nincs semmi baj! - mosolyog rám, mire még szarabbul érzem magam. Az egész az én hibám… ez annyira bánt… fáj…
- Benvolio… - suttogom halkan, és egyre közelebb hajolok a szőkéhez. Nem húzódik el, pedig most megtehetné. Az ajkaink lassan összeérnek, és egy csókban forrnak össze. Lassan a szájába tolom a nyelvem, de most nem olyan követelőzően, mint az este. És visszacsókol. Szinte tudomást sem veszek róla. Elvesztem benne. És valamiért… valamiért nagyon is tetszik ez a tény!
Kis idő múlva elválok tőle, és ismét a szemébe nézek. Az érzés még mindig nem múlt el. Kényszerít rá. Meg kell tennem. Mond ki…
- Kérlek… ne haragudj rám - suttogom halkan, oldalra pillantva. Ne haragudj, amiért miattam ilyenekbe keveredtél. Ha bajod lett volna, nem bírtam volna ki. Nem akarok többé hibás lenni. Nem akarok más ellensége lenni. Nem akarok elmenni… - Menjünk Rómeóhoz - fogom meg a kezét, és továbbra sem nézek rá, mert nem akarom látni azt a furcsa fényt a szemébe. Most elégedett vagy, ugye? Elérted, hogy bocsánatot kérjek. Ezt senki más nem érte volna el. Sőt… senki sem érte volna el. Nem tudom, neked hogy sikerült. Nem értem magam. De… valamiért még sincs ezzel semmi bajom.
Szerkesztve Ereni-chan által @ 2010. 11. 06. 23:22:05
A nap további része a megszokott módon zajlik, a vége felé el is felejtem a gyanakvásom. Mercutio talán nem is tervez semmit…Najó, ennél azért jobban ismerem, így mikor este felé mindenki elindul haza, és én hirtelen arra eszmélek, hogy egyedül maradtam a vörössel, eléggé megszeppenek.
- Hé szöszi, gyere ide egy kicsit! – int maga mellé, én pedig döbbenten figyelem Rómeó hűlt helyét. Együtt kéne haza mennünk, és az előbb még itt volt.
- Mi az? A többiek hová mentek? – indulok el felé bizonytalanul, és igyekszem titkolni, hogy egy kissé tartok a kettesben maradástól vele.
- Haza. Rómeónak sürgős basznivalója volt, úgyhogy lelépett. De nem is baj, mert így legalább beszélhetünk az igazán fontos dolgainkról! – gunyoros mosollyal hangsúlyozza ki, én pedig riadtan nyelek egy nagyot. Hát persze, hogy nem felejtette el…
- Merchu, én… - kezdenék azonnal szabadkozni, hisz már meg is bántam, hogy otthagytam. Akár meg is betegedhetett volna, tekintve, hogy csurom víz volt. Ő azonban nem hagyja, hogy befejezzem, mutató ujját a számra helyezi, jelezvén, hogy Ő beszél…mint mindig.
- Van egy helyem, ahova elviheted a lovad. Nem a városban van, úgyhogy nem találhatják meg. Ott biztonságban lenne, és rendes társaság venné körül. Elvihetjük oda. Mit szólsz? – közli végül a mondandóját, én pedig meglepettségemben, szóhoz se jutok. Nemhogy megbosszulja, még segít is? Ez azért gyanús, de mivel nem szólalok meg, hallgatásom igennek veszi, és kezemet megragadva, húzni kezd. Mivel tudok egyedül is menni, amint magamhoz térek, elhúzom a karom. Talán jobb lenne a pacimnak társaságban…
- Hol is van az a hely? – kérdezem kíváncsian, mikor már Éjfélt magam mögött vezetve, baktatunk egy ideje. Igen, a pacit Éjfélnek neveztem…
- Már nem messze – vigyorog hátra, én pedig kissé azért megilletődök. Gyanús…
Ám hamarosan tényleg megérkezünk, én pedig ámulva figyelem a tisztáson álló, barátságos kis kunyhót. Merchu kitárja előttem az istálló ajtaját, én pedig nagyokat pislogva vezetem be fekete pacim. Bent ott van a többi eltulajdonított – szerintem megmentett – ló, gondosan ápolt környezetbe. El se hinném, hogy ezt mind Merchu csinálta, ha nem látnám a saját szememmel.
- Oh, milyen kedves paci! – nevetek fel vidáman, miután Éjfélt elhelyeztem egy üres boxban, és ismerkedni kezdtem a többi lakóval. Most épp egy vöröses szőrű lovacska előtt állok, aki barátságosan böködi puha orrával a kezem.
- Almának hívják – lép mellém a másik vöröske, és kezét végig vezeti az állat selymes nyakán.
- Alma? A Merchu 2 jobban illene rá! – kuncogok fel, látva, hogy egymás mellett állva, mennyire összeillenek. Merchu csak elmosolyodik, majd elmerül a gondolataiban. Olyan szokatlan tőle ez az elhúzódó csend, hogy kezdek aggódni.
- Merchu… - kezdek kapálózni az orra előtt, és kérdőn, aggódva nézek rá. Ez a komoly arc, annyira nem ő volt… De szerencsére, a következő pillanatban ismét mosolyog.
- Menjünk ki – indul meg a kijárat felé, majd miután bezárta a lovakat, egy embereknek berendezett szobába vezet át. Nincs benne túl sok bútor, és látszik, hogy gazdája nem állandóan lakja, de így is nagyon bájos.
- Wow, ezt komolyan te csináltad meg ilyenre? El se hiszem! – nézek körbe ámuldozva, és igyekszem titkolni a zavarom.
- Igen, én – feleli halkan, majd hirtelen az ajtó csukódásra figyelek fel, és ahogy egy pillanatra felé kapom a fejem, látom, hogy megindult felém. Igyekszem nem tudomást venni róla, csak nézelődni össze vissza… Amire nem figyelsz, az ugyebár nincs…vagy ilyen mondás nincs? Mercutio azonban másként gondolja a dolgot, és államat megfogva, maga felé fordít. Nem értem egészen mit is akar, de gonoszkodó vigyorát látva, ijedten kalapál a szívem. Még sose haragítottam magamra, de tudom, hogy ha valaki árt neki, azzal csúnyán el tud bánni. De engem nem bántana…ugye?
- És most jön az a rész, mikor a főhős megfizet a gonosz kis manónak, amiért keresztbe tett neki – suttogja drámai hangon, mire riadtan kerekednek ki szemeim, és már húzódnék is arrébb, de ezt kiküszöbölendő, gyorsan a falnak nyom, szinte mozdulni se tudok. Mélyen a szemembe néz, és vigyora álnokra vált. - Igazán izgalmas jelenet lesz! – teszi hozzá, és mielőtt reagálhatnék, megcsókol. Teljesen leblokkolok, szinte fel se fogom mi történik, míg hirtelen a számba nem hatol a nyelvével, és ráérős tempóban felméri vele a terepet. El kéne löknöm, nagyon jól tudom, de képtelen vagyok rá. Teljesen kipirulok, és…élvezem…így mikor gyorsít a tempón, ösztönösen visszacsókolok…
A következő pillanatban, már az ágyra lökve találom magam, és ő már felém is magasodik, elvágva a menekülés lehetőségét. Pedig szöknék…hiába volt jó a csók, és pirulok tőle köldökig, nem tetszik a csillogás a szemében.
- Nem akarsz mondani nekem valamit? – hajol olyan közel hozzám, hogy érzem arcomon a leheletét.
- De igen, azt, hogy kapd be! – förmedek rá idegesen. Mi az, hogy az egyik legjobb barátom csak úgy lesmárol, és még azt is eléri, hogy élvezzem? Ez már kicsit sok nekem, ki akarok szabadulni! A gond csak az, hogy erősebb, és nagyobb nálam…és most olyan ijesztően fura fény izzik a tekintetében.
- Kapjam be? Ha ezt kéred… - ördögi képpel fogja le a kezeimet, majd egyre lejjebb mászik rajtam. Megilletődve, riadtan nyögök fel, mikor érzem, hogy a nadrágomnál matat. Hiába ficánkolok, és próbálok kapálózni, erősen tart, esélyem sincs a menekülésre. - Tényleg nem akarsz nekem semmit mondani? – kérdezi ismét, és kezdi kiszabadítani a büszkeségemet. Mo…most komolyan benyúlt a gatyámba, és megfogta? De miért? Miért csinálja ezt? Meg akar törni? Na azt lesheti!
- Ne… Nehm… - nyögöm, makacsul összeszorított szájjal, és próbálok nem tudomást venni a tevékenységéről. Jogom volt a bosszúhoz, és mivel megbántam, bocsánatot kértem volna tőle, de így… így már csak azért se!
- Kár. – jegyzi meg, de hangjából inkább az érződik, hogy cseppet se bánja. Döbbenten, és hangomat visszafojtva nyögök fel, mikor teljesen kiszabadítja kincsemet, és kényeztetni kezdi. Neh… nem akarom, ez szörnyen kellemetlen… hisz a legjobb barátom, és… fiú…
- Most se? – firtat tovább, mikor már csak nyögdécselni tudok, és érzem, hogy szégyenemre, alaposan kemény lettem, de erősen szorítva, nem enged elélvezni.
- N… ne… hm… - préselem ki magamból, annak ellenére, hogy már majdnem szűkölök a kielégülés utáni vágytól, és erre rátesz egy lapáttal, hogy lassítja keze mozgását, közben ismét felém hajolva.
- Sokkal könnyebb lenne, ha kimondanád – súgja a fülembe méze-mázosan, és gyorsítja kényeztetését.
- Mih… mihért csinálod ehzt velem? – szuszogom fojtott hangon, félek, hogyha hangosabbal próbálkozok, az már sikítás lenne, a gyönyört vágyó kín miatt.
- Mert azt akarom, hogy kimondd. – mosolyodik el halványan.
- NEM! – jelentem ki határozottan, elérve ezzel, hogy keményen rászorítson merevedésemre. Kétségbeesetten kiáltok fel, és ha nem szorítana le, dobálnám magam kínomban.
- Mond ki. – ez már határozott utasításnak, parancsnak hangzik, és nekem nincs több erőm, hogy küzdjek ellene. Megtörten nézek fel rá, és elnyüszögöm amit hallani akar:
- Boh… bohcsáss megh…
Elvigyorodik, és egy határozott mozdulattal elintézi, hogy végre eljussak a csúcsra, melytől eddig ő tartott vissza. Hangosan kiáltok fel, ahogy az orgazmus végig szánt rajtam, majd egész testem elernyed, és minden erőmmel a légzésem szabályozására koncentrálok. Másra se gondolni, se figyelni nem akarok. Érzem, ahogy elenged, értelmetlennek ítélve, hogy továbbra is lefogjon, majd fölém hajol, és homlokát az enyémnek döntve fürkészi fáradt tekintetem
- Nem is volt olyan nehéz, ugye, Benvo baba? – duruzsolja halkan, tőle szokatlanul lágy hangon. De mi nem volt szokatlan, az elmúlt nem tudom én hány percben? Egyáltalán mire volt ez jó? Meg akart alázni? Hát sikerült! Marha jól eljátszogatott velem, de hogy tehette?!
- Sze…szemét! – nyöszörgöm halkan, és dühösen próbálom letolni magamról, de semmi erő nincs bennem. Bah…azt is elszívta? – Mássz le rólam!
- Most úgy teszel, mintha nem élvezted volna – hajol közelebb ahelyett, hogy eleget tenne a kérésemnek. – Pedig a cuki kis nyögdécselésed másról árulkodott. – elégedetten susog bele a fülembe, és mielőtt felemelné a fejét, még bele is nyal.
Dühösen rántom félre a fejem, kis híján eltalálva az övét, de még idejében feljebb húzza, és lehengeredik rólam. Azonnal visszarángatom magamra a ruhám, és leugrom az ágyról.
- Hogy tehetted ezt, Mercutio? – vonom kérdőre keserűen. Nem gyakran szólítom becézés nélkül, de most ezzel is igyekszem kihangsúlyozni, mennyire megrázott amit tett. Vagyis…nem is tudom. Nem azért vagyok igazán kibukva, amit, hanem amiért csinálta. Csak szórakozott velem, el akarta érni, hogy megtörjek neki, és mint mindig, sikerrel is járt. De ilyet nem csinálunk a legjobb barátunkkal!
- Ne drámázz Benvo baba, nem áll jól! – jelenti ki nemtörődöm módon, miközben kényelmesen elhelyezkedik az ágyon, hátát a falnak vetve.
- Ne! Szólíts! Így! – tagolom neki mérgesen, egész jól titkolva, mennyire vacakul esik, hogy még csak eszébe se jut megbánni, vagy bocsánatot kérni. Most komolyan, mit vártam tőle? Mármint a történtekre se számítottam, de a bocsánatkérés is csodaszámba menne. Én nem tudom úgy kierőszakolni belőle, ahogy ő tette velem.
- Hümm….pedig olyan cuki! –nevet fel, egészen olyan vigyorral, mint amit Rómeó szokott vágni, egy jól sikerült éjszaka után. A fene…miért is pirultam bele a gondolatba?
- Áhrrg…felejtsd el! – mordulok fel, és dühöngve csörtetek a kijárat felé.
- Hová mész? – szól utánam kérdőn.
- El. – felelem vissza se fordulva.
- Benvo, késő van már, nem kéne egyedül csámborognod, maradj itt reggelig!
- Fenéket! – kiáltok fel, és bevágva magam mögött az ajtót, az istállóba futok. Éjfélre kantárt teszek, de a nyereghez már nincs türelmem, ráadásul Merchu is utánam jött, így felpattanva a pacimra, ismét faképnél hagyom, kis híján fel is lökve, ahogy elviharzom mellette.
Szerencsére emlékszem az útra, és könnyes szemmel vágtázok vissza rajta, csak a város szélén váltva át sétába. Nem hiszem el, hogy ilyen szemét volt velem. Tudhatná, hogy nem olyan vagyok, mint ő meg Rómeó, nekem jelent is valamit a párom egy kapcsolatban. Márpedig ilyet csak a párunkkal teszünk, nem? És Rómeó tudta, hogy Merchu valamire készül nem? Akkor miért ment mégis el?
Áh…új legjobb barátokat kell keresnem! Mondjuk ott van Tybalt, két talpnyalójával az utca végén, ő biztos jobb barát lenne. Meg is nézném Merchu arcát, ha a legközelebbi balhé alkalmából mellette látna meg, és…
Héhéhééé! Álljon meg a gyászmenet – vagyis én – egy csöpetet! Hol nem stimmel az előző eszmefuttatás? Asszem valahol ott, hogy az utca végén Tybaltot látom, két kísérővel. Mi is ezzel a gond? Nos…én egyedül vagyok, fegyvertelenül, az éjszaka kellős közepén, mikor csak a hold ad némi fényt…az Ő lopott lován! Na igen, ez a rész a cikis.
Felszisszenek és gyorsan megfordítom Éjfélt, de sajnos már elég közel értem hozzájuk, észrevettek, és azonnal üldözőbe is vesznek. Hárman egy ellen nem a legszerencsésebb arány, rám nézve, nem telik bele sok idő, és be s kerítenek. Bezzeg Mercutio, ő tuti felszívódott volna! Apropó, Merchu…ez az ő hibája!
Ahogy körbevesznek, Éjfél ideges toporgásba kezd, és fülét hátracsapva horkantgat. Mielőtt kirúgna ő vagy a többi ló, és megsebeznék egymást, jobbnak látom lehuppanni a földre. Rácsapok lovamra, aki ugrik egyet, majd kitörve a háromszögből, beleveszik az éjszakába. Hogy ez a kitörős dolog miért nem jutott eszembe, amíg a hátán ültem…de mindegy, így legalább nem kerül ismét Tybalt kezébe. Na igen, Tybalt…
- Benvolio, most megfizetsz! – sziszegi, miközben leugrik a lováról, és kardot ránt. Na ebből baj lesz! Hátrálok, amíg falnak nem ütközök, de mivel szemmel még – hangsúlyozom, MÉG – nem vagyok, átmenni nem tudok rajta, a dühös fekete meg már előttem is áll. Úgy tűnik kissé higgadtabb, de mi lenne, ha nem nekem kéne megtapasztalnom?
- Jé. Nem is tudtam, hogy tudod a nevem! És te tudtad, hogy én nagyon jól tudom a tiédet? – össze-vissza hadarok, és igyekszem ugyan titkolni, de tartok tőle.
- Ne próbálj meg nagyfiú lenni, nem áll jól! – köpi hidegen, és közvetlenül elém lépve, fekete szemeit az enyémekbe fúrja. Miért akarja ma este, mindenki megmondani mi áll jól? – Hol van a többi lovam? – hajol az arcomba, és akaratlanul az jut eszembe, mi történt velem nem rég, hasonló helyzetben. De a gondolat most inkább taszít, közel se olyan, mintha Merchu állna előttem. – Ha nem dalolsz, pici madaram, nem lesz az a női ruha, ami elrejtsen előlem!
Upsz…tehát felismert! Akaratlanul is elmosolyodom, ezzel még inkább felhúzva őt, mert államat megragadva, durván tartja a fejem, hogy láthassa a szemem.
- Nem kérdezem még egyszer, hol, vannak a lovaim?
- Attól függ, melyiket keresed, drágaságom! – érkezik a gúnyos válasz, egyértelműen nem tőlem. Merchu áll az utca holdfényben úszó részén, azaz pontosabban ül, Alma hátán, kantárral vezetve Éjfélt. Tybalt rögtön felé kapja a pillantását, melyben szinte perzsel a gyűlölet. Wow…
- Nem kell a segítséged Merchu! – mégis én szólalok meg először, heves ficánkolásba kezdve, és dühösen pillogok hol a még mindig falnak préselő feketére, hol a vörösre. Erre a kijelentésemre, mindketten alaposan meglepődnek, de mégis leginkább a Capulettek vérebén fedezek fel csodálkozást.
- Csak nem balhé van a Montaguek-nál? – húzza el a száját gunyorosan. Mercutio elvigyorodik, és közelebb léptet, de tekintetén látszik, hogy éberen figyeli a kardot ellenlábasa kezében, pedig jelenleg, az nagyobb veszélyt jelent rám, ugyanis az én arcom előtt hadonászik vele.
- Csak Benvo baba játssza a sértődött hercegnőt, biztos hatással volt rá az unokahúgod ruhája. És ahogy látom, ő meg nálad vált ki reakciót, különben minek préselnéd így a falba? – gúnyolódik röhögve, én pedig egyszerre vörösödök el Tybalttal.
Ő a dühtől, én meg zavaromban. Akármit is akart ezzel Merchu elérni, azt sikerült, hogy a fekete szorítása lazuljon, így hirtelen slisszolok ki a kezei közül, de nem jutok messze, mert megragadja a csuklómat, és visszaránt. Egyik kezével magához húz, a másikkal pedig a kardját szorítja a nyakamhoz. Najó, most kissé…nagyon félek.
Látom, hogy Merchu arca is elsötétedik, és keze a kardjára csúszik. Persze, ő nem felejtette otthon, sőt, mérget vennék rá – felesleges lenne, úgy is mindjárt végem -, hogy jó pár tőr is van nála.
- Nocsak, milyen csendesek lettetek. – nevet fel gunyorosan a mögöttem álló.
- Nehéz beszélni, ha az ember hangszálait az elvágás fenyegeti. – nyekkenem halkan, de nem merek ficánkolva küzdeni a szabadulásért.
- Te pedig rögtön a kisebbet bántod, hős Tybalt? – vigyorodik el kihívóan Merchu, mire érzem, hogy a szólított ingerülten megfeszül. – Engedd el a kis szöszit, és harcolj férfi módra!
Mi az, hogy férfi módra? Én is az vagyok, ma még le is ellenőrizte, szóval ne kezeljen kislányként.
De úgy tűnik, Tybaltot meggyőzte a gondolat, hogy leszámolhat legnagyobb ellenségével, mert egy nagyot taszít rajtam, és Almának lök.
Merchu lehuppan a földre, és miután rám vigyorog, elindul a fekete felé, nyúlva saját kardja után. Ekkor azonban dühös hangok ütik meg a fülünket, és a város rendészete, a herceg emberei tűnnek fel nem messze. A két srác szeme egymásra villan, majd mindketten a lovukhoz ugranak, Merchu megragadja a kezem, és felránt maga mellé, majd Éjféllel a nyomunkban, bevetjük magunkat a sötétebb utcákba.
Nem igazán tetszik a helyzetem, mégis ösztönösen bújok barátomhoz, mert még kissé ijedt vagyok a történtek miatt.
- Ugye tudod, hogy ezt még visszakapod?! – morogja felém a szöszi, mire először ártatlanul, aztán csintalan képpel nézek vissza rá.
- Pedig igazán édes voltál. Mit szólnál, ha legközelebb főkötőben parádéznál? - Már látom is magam előtt a csinos kis pofiját, ahogy elpirulva áll a főkötőben, és… áúúú. Ki könyökölt a beleimbe?
- Nincs legközelebb! – mondja ellentmondást nem tűrő hangon, majd mire észbe kapok, már rajtam ül. Huh, hát ez váratlan fordulat volt, de épüljünk csak gyorsan fel belőle! – És ha egy szót szólsz erről a többieknek… - Pedig milyen jó móka lenne, hehe…
- Ne aggódj, ennek a látványnak még az elképzelését is megtartom magamnak - hunyorgom rá perverzen.
- Hülye. - Zavarában mocorogni kezd, ami nem éppen a legfényesebb ötlet, pláne, hogy elég rossz helyen ül.
- Tudod Benvo, habár nincs ellenemre, de azért a helyedben nem mocorognék ilyen édesen piruló fejjel, pont Ott - figyelmeztetem a tényre, mire értetlenül néz le rám, majd mikor megérti, elvörösödik. Na igen, néha jobb, ha az ember tudatlan.
Már mászna is le rólam, mikor az arcán hirtelen egy ismeretlen kifejezés jelenik meg. Pontosan a kincsemre ül rá, és alighogy megteszi, valami ismeretlen érzés kerít a hatalmába… mintha akarnám. Nagyon…
- Ne játssz a tűzzel Benvo baba, mert könnyen magadra gyújtod a házat - figyelmeztetem közel sem fenyegető hangon, márpedig valami ilyesmit akartam kicsikarni magamból, de most valahogy nem megy… és ez eléggé kellemetlen.
Erre a szöszi közelebb hajol hozzám, és a mellkasomra támaszkodva a szemembe néz.
- Ennyire régen voltál nővel, hogy már velem is beéred? - kérdi teljesen ártatlan hangon, pedig ez a gyerek minden, csak nem ártatlan.
- Még mindig előttem vagy női ruhában - vigyorgom rá gúnyosan, majd lökök egyet rajta, mire akaratlanul is felnyög. Háh, bingó… nem is vagy te olyan nagylegény.
Ki akar egyenesedni, de én a hajába túrok, ezzel visszakényszerítve magamhoz. De hopp… mégis kicsúszott a kezeim közül. Próbálnám elkapni, de már spurizik is el, egyenesen Tybalt lovához.
- Benvolio, ugye nem akarsz… így itt hagyni? - nézek rá, és bár eddig nem nagyon zavart a dolog (megszoktam már), most igazán irritálni kezd, hogy itt hagy, mikor… hát, valóban. Miatta lett egy kis keménység odalent.
- Dehogynem. Ezt a női ruháért kapod. - Heh? Óóóh, hogy a félszemű plüssoroszlán vinné el… ez tényleg komolyan helyben fog hagyni ENGEM! Úúúh, na ezért úgy megkapja…
- Ezért annyiszor aggatok rád női ruhát, ahányszor lehetőségem lesz rá! - kiáltom utána dühösen, mire csak egy kacajt kapok.
- De többet nem lesz!
Valóban? Na, majd meglátjuk! Nevess csak picim, ameddig még megteheted…
Pár percig rendezgetem magam, végül úgy döntök, meglátogatom az egyik kedvenc helyem. Persze erről a helyről senki sem tud, csak én, meg a… lovaim. Mert vannak egy páran. Musztáng, Villám, Feketetűz, Alma… Alma egy nagy kedvencem, neki olyan a szőre a fényben, mintha vörös lenne. Szóval tisztára illik hozzám. De ő is Tybalt lova volt, úgyhogy nem mutatkozhatok vele… sajnos.
Átvágok az erdőn, majd hosszas kanyargás után egy tisztásra érek. A tisztáson van egy elhagyatott kis kunyhó, amit még néhány bandita hagyott hátra. Ezt rendeztem be én istállónak, plusz van még egy szobája, arra az esetre, ha száműznek Veronából (a sok hülyeségem miatt), és nem lesz hová mennem. Így már lesz, sőt, közel is maradok a városhoz, és nem is szegek szabályt, mivel valójában ez az erdő már nem tartozik Verona körzetébe. Jól megoldottam, hát most nem?
Legelőször a pacikhoz nézek be, akik néhány halk kis nyerítéssel fogadnak, és fekete szemeikkel kíváncsian méregetnek, hogy hoztam-e nekik valamit. Sajna most nem, de azt hiszem, tettem el nekik egy pár répát… és igen. Az egyik ládából előveszek pár zöldséget, és mindegyik lovat külön megetetem. Alma nagyon hálás, olyannyira, hogy még a felsőmet is szívesen megenné, na de az még nekem is kell. Különben sem egészséges, ha valaki pólót eszik.
Miután kész vagyok az állatok gondozásával, egy csókot hintek feléjük, aztán gőzerővel hazafelé veszem az irányt. Van még valaki, akit meg kell leckéztetnem…
Berontok a helyiségbe, ahol épp Rómeó és Benvolio beszélget. Bingó babám, te kellesz nekem.
- Izé… asszem megyek lefeküdni. - És már itt sincs. Hoppá… csak nem berezeltünk, drága? Nemrég még nagyon nagyfiú voltál, de most… hmm… ez túl sok önbizalmat ad. Többet is, mint kellene!
- Elmagyaráznád nekem, mi folyik itt? - lép elém Rómeó azzal a cuki kis értetlen képével, mire a pofiját összecsípve kezdek gügyögni neki.
- Hát Romy baba, tudod, mi csak játszunk…
- Hé! - ugrik el előlem a barna az arcát dörzsölgetve. - Mégis milyen játék az, amiben előled kell menekülni? - Erre muszáj elmosolyodnom. Rómeó édes, ennél jobbat nem is kérdezhettél volna!
- Hát haver, durva játék. Nagyon durva… - MUHAHAAA!
Másnap minden ugyanúgy kezdődik. Ugyanúgy kint vagyunk a téren, ugyanúgy készülünk egy balhéra, ugyanúgy itt van mindenki… kivéve Benvo babát, aki most késik. Szerintem megérezte a sorsát, azért húzódzkodik így tőlem. És ha tudná, milyen jól teszi! Mivel tegnap egy ördögien gonosz és aljas tervet szőttem ki ellene. Igen ám, erre vertem egészen hajnali egyig, és nagyon élvezetes volt… a tudat meg még inkább, hogy élőbe ezerszer jobb lesz! Szóval Benvo babus, kezdhetsz nagyon félni…
Végül megérkezik, és miután mindenki köszönti, én is odalépek hozzá.
- Hová tetted a lovat? - kérdem tárgyilagosan, mivel ez is kapcsolatban áll a tervemmel.
- Eldugtam. – válaszolja sértett kiskirályfi hangnemben, de beszopta, mivel itt a király fia én vagyok, és nem ő. - A birtok szamáristállójába. - Látom azért neki is leesett.
- Nem is rossz ötlet. - Sőt, nagyon a javamra szolgáló ötlet! – A te buksidból pattant ki?
- Ki máséból? – Ne nevettess, ezer okosabb ember van még nálad, Benvo… de ezt csak halkan teszem hozzá. – Te mit csináltál az eddig lenyúltakkal? Ha kolbász lett belőlük, én… - Kolbász? Fúj. Mintha nem is ismerne!
- Ne aggódj Benvo, élnek és virulnak - nevetek, majd szép kis hajcskájába túrok, utána faképnél hagyom. Jól van, kicsim. Nem tettél keresztbe. Akaratlanul is nekem dolgozol. És hogy ezt mennyire meg fogod bánni… mennyire, de mennyire… nyehhehe…
A nap végeztével a fiúk hazasereglenek, mi meg ugye Rómeóékkal együtt szoktunk hazamenni, tehát szépen megvárjuk egymást. Legalábbis igen, így szoktunk tenni. Na de a mai nap más… ma megmondtam Rómeónak, hogy nyugodtan menjen előre (nem is, inkább utasítottam rá, hogy tegye ezt), mert nekem van egy kis elintéznivalóm Benvolioval. Természetesen kicsit féltette szöszikéjét, és a lelkemre kötötte, hogy ne bántsam. Meg is ígértem neki, hogy nem fogom bántani… nagyon. De amit nem mondtam neki, az-az, hogy nálam a kis bántás is felér egy hetes lelki/testi összeomlással, viszont Romy drágának erről már nem kell tudnia. Ez csak a mi játékunk Benvo babyvel. Csak a miénk…
- Hé szöszi, gyere ide egy kicsit! - intek a hátul kullogó srácnak, aki értetlenül nézi, hogy mért ment Romy előre, és mért maradt hirtelen egyes-egyedül velem a nagy téren. Nos, nem is gondolnád piciszivem, de az én művem… meglepő módon.
- Mi az? A többiek hová mentek? - lépdel elém bizonytalanul, és próbálja nem mutatni, mennyire is fél a következő percektől. Félj csak, édes… bár egyelőre még biztonságba vagy. Mondom egyelőre!
- Haza. Rómeónak sürgős basznivalója volt, úgyhogy lelépett. De nem is baj, mert így legalább beszélhetünk az igazán fontos dolgainkról! - hangsúlyozom ki a szót egy gunyoros vigyor kíséretében. Értsd csak félre, pici, ez a cél…
- Merchu, én… - kezdene bele a magyarázásba, de mielőtt még bármit is mondhatna, az ujjam a szája elé helyezem.
- Van egy helyem, ahova elviheted a lovad. Nem a városban van, úgyhogy nem találhatják meg. Ott biztonságban lenne, és rendes társaság venné körül. Elvihetjük oda. Mit szólsz? - Szóhoz sem jut. Ezt egy igennek veszem. Mosolyogva fogom meg a karját, és magam után kezdem húzni, egy idő után azonban jön rásegítés nélkül is. Nem is erre számítottál, mi, szöszke? Korai lenne még örülnöd… nagyon korai.
- Hol is van az a hely? - kérdi Benvo a lovát maga mögött vezetve, míg én mutatom nekik az utat.
- Már nem messze - vigyorgom hátra teljesen angyalian, mintha nem épp egy aljas terv megvalósítására készülnék.Hát igen, mesteri színész vagyok. Túl jó színész…
Még pár kanyar, és el is érünk az említett helyre. Ez pedig nem más, mint a kedvenc helyem… kitárom az istálló ajtaját, szöszikém pedig ámuldozva vezeti be a lovát. Szerintem gondolni sem merte volna, hogy külön helyet csináltam az elcsórt lovaknak. Ez nem rám vall. De vannak kivételes esetek. Egészen kivételes esetek…
- Oh, milyen kedves paci! - nevet Benvo, mire kiszakadok a gondolatmenetemből, és rá pillantok. Éppen Almával haverkodik. Alma mindenkivel nagyon kedves. Még fiatal lovacska. Így Tybalt nem is tudott hatni rá.
- Almának hívják - lépek a szöszi mellé, majd végigsimítok a ló hosszú, puha fején.
- Alma? A Merchu 2 jobban illene rá! - kuncog Benvo, mire mosolyogva felé fordulok. Valóban, hasonlít rám nagyon. Ugyanolyan szabadok vagyunk. Legalábbis azok szeretnénk lenni… de nem lehetünk, bizonyos dolgok kötnek minket. Engem a nagybátyám és az unokatestvérem köt ide Veronába, az élvezetek városába, ahol minden szépnek tűnik, de valójában ez maga a pokol. Almát pedig én kötöm ide… mert szeretem, és nem akarom, hogy baja essen. Talán épp ezért ural le Escalus és Paris is engem? … nem. Ők nem tudnak szeretni. Csak azért tartanak még itt, mert ez így jó nekik. De egyszer kiszabadulok… és megmutatom, hogy csak ezért sem fogok az ő szabályaik szerint élni!
- Merchu… - húzza végig előttem a kezét Benvo, mire ismét felocsúdok, és rá pillantok. A tekintete enyhén aggódó. Már el is felejtette, mennyire félt nemrég még ezektől a percektől. Ez akaratlanul is egy mosolyt csal az arcomra. Nem úszod meg kicsike, hiába is szeretnéd…
- Menjünk ki - indulok a kijárat felé, Benvo pedig követ. Rázárom a pacikra az ajtót, utána pedig kinyitok egy másikat, ami az egy szobás részlegbe vezet. Nem nagy szám, csak néhány bútor van benne, na de ez is több a semminél. Kezdetnek megfelel. Végnek még nem elég jó.
- Wow, ezt komolyan te csináltad meg ilyenre? El se hiszem! - ámuldozik a szőke, zavarát leplezve, de nem csinálja elég jól.
- Igen, én - zárom be az ajtót, aztán felé sétálok, majd végül megállok előtte, és mereven nézni kezdem. Ő csak össze-vissza bámészkodik, nem akar a szemembe nézni, de majd szépen rákényszerítem. Az állát megfogva húzom magam elé, mire értetlen képpel néz fel rám, mintha nem sejtené már az egészet. Gonoszul elvigyorodom. Majd mindjárt megérted, édes.
- És most jön az a rész, mikor a főhős megfizet a gonosz kis manónak, amiért keresztbe tett neki - suttogom felé drámai hangon, mire a szőke kissé ijedt képet vesz fel, de mielőtt még elspurizhatna, a falnak nyomom, és mélyen a szemébe nézek. - Igazán izgalmas jelenet lesz! - vigyorgom álnokul, majd, hogy a hosszas dumát kiküszöböljem, megcsókolom. Elég váratlanul éri, mintha fel sem fogná, hogy mit csinálok vele… hát, akkor majd segítek neki a felfogásban. Nyelvemmel a szájába török, és kínzó lassúsággal járom be annak minden egyes zugát, majd hirtelen gyorsítok az iramon, ezzel teljesen belesodorva őt is. Visszacsókol, ezzel együtt pedig hamarosan én is megérzem a nyelvét. Jól van, okos fiú… nem is lesz olyan nehéz, mint gondoltam.
Hirtelen lököm egy szinttel lejjebb, vagyis az ágyra, és ahogy ez megvan, rögtön fölé is magasodom, hogy ne tudjon elszökni. Most nincs kiút, Benvo baba… nem menekülhetsz semmiképp. Mert nem fogom engedni!
- Nem akarsz mondani nekem valamit? - hajolok közel hozzá, és most veszem csak észre, hogy kipirult attól a kicsike kis csóktól. Ejnye, pedig még elememben sem voltam… vagy ez a pirulás másra utal? Hmm…
- De igen, azt, hogy kapd be! - förmed rám idegesen, mire a szemeim gonoszul felcsillannak.
- Kapjam be? Ha ezt kéred… - kisördög képpel fogom le a kezeit, és egyre lejjebb araszolok. Szöszi megilletődötten felnyög, mikor megérzi, ahogy a gatyájával játszadozok, de hiába is kapálózna, nem adok esélyt a menekvésre. - Tényleg nem akarsz nekem semmit mondani? - folytatom a kóstolgatását, miközben szépen lassan kezdem kiszabadítani azt a bizonyos dolgot is… hm, ez aztán tényleg izgalmas jelenet. Főleg Benvokámnak hehhe…
- Ne… Nehm… - nyögi a kis édes makacsul, de az utolsó tulajdonság, amit most alkalmaznia kéne, a makacsság. Ezzel csak rontja a helyzetét, mivel mindenképpen én vagyok fölényben. No de nem baj… én élvezni fogom. Nagyon is!
- Kár. - Most már nem zavartatom magam, egyszerűen előveszem férfiasságát, és izgatni kezdem. Fojtott nyögés hagyja el ajkait, gondolom még nem csinált ilyet vele egy pasi sem, ami meg külön öröm… így még fájdalmasabb lelki terror lesz, muhah.
- Most se? - kérdem egy bizonyos idő múlva, mikor már igen keménynek érzem a kis aranyost. Hamarosan a határaihoz ér, de addig nem fog elélvezni, amíg ki nem mondja, amit hallani akarok.
- N… ne… hm… - Ájj, de kis butus vagy. No de sebaj. Akkor szenvedj csak!
Egyre lassabban mozgatom a kezem, közben ismét a lihegő szöszi felé hajolok, akit most kezd csak igazán kínozni a kielégülés vágya.
- Sokkal könnyebb lenne, ha kimondanád - súgom a kis édes fülébe, miközben fokozatosan ismét gyorsítok, de semmiképp sem hagyom elmenni.
- Mih… mihért csinálod ehzt velem? - szuszogja a szőke fojtott hangon, mire halványan elmosolyodom.
- Mert azt akarom, hogy kimondd.
- NEM! - Rászorítok merevségére, mire felkiált. Velem nem jó ellenkezni, babus. Lehetek még ennél is rosszabb, de úgy gondolom, azt a te kis lelkecskéd már nem fogja bírni.
- Mond ki. - Most már inkább utasítom, mint tanácsolom. És végre meg is kapom, amit akarok. A szőke megtört képpel néz fel rám, végül elmondja a hűn áhított szavakat:
- Boh… bohcsáss megh… - Elvigyorodom, és megadom neki, amit szeretne. Elég csak egy biztos mozdulat, és már el is megy. Hangosan felkiált, majd az izmai szép lassan elernyednek, és a lihegése is alább hagy. Eddig az egyik kezemmel még lefogtam, de mostanra már nem érzem értelmét a műveletnek, így elengedem. Aztán ismét fölé hajolok, és a homlokomat az övének döntve fáradt szemeibe nézek.
- Nem is volt olyan nehéz, ugye, Benvo baba? - duruzsolom neki halkan, és még engem is meglep, mennyire elhúzottra sikerül ez a cukormáz. Mintha a hangom nem azt tükrözné, amit valójában érzek. Valójában elégedett vagyok, hogy elértem, amit akartam, de mélyen legbelül azzal is tisztában vagyok, hogy most nagyon gonosz voltam Benvoval… talán nem kellett volna… talán… talán.
- És megjött a kiráááály! – trappol be Merchu a haverjaink közé, egyenként belecsapva mindenki kezébe. Rómeóval vigyorogva követjük és mi is köszöntünk mindenkit.
- Csá, Merchu! – érkezik az uccsó üdvözlés is a vörösnek, aki hirtelen megpördülve, bevág egy maffiózós pózt. Ajaj, ez már nem jelent jót.
- Nem találjátok ki, milyen hírt hallottam! –kiált fel, hogy mindenki ráfigyeljen. Nem mintha ez nem így lenne mindig.
- Na, milyet? Capuletné özvegy lett?
- Escalusnak újra kinőtt a haja?
Na, azt megnézném, főleg ha olyan vörös, mint az unokaöccsének.
- Tybaltnak barátnője van?
- Óh, nem, neki maximum stricije lehet! – felnevetünk, majd kiváncsian figyeljk, ahogy a drámakirály kényelembe helyezi magát. – Ez annál sokkal jobb!
- Mond már, mi az, ne várass!
Sejtelmesen elvigyorodik, majd odalép Rómeóhoz és hozzám. Mindkettőnk nyakát átkarolja és a mondat elejét a fülembe súgja…
- Escalust… idejön… meglátogatni… TYBALT! – a végét pedig Rómeóéba ordítja, aki ijedten hátratántorodik, majd mikor kiröhögtük magunkat, vigyorogva támadna vissza. Ám Merchu hősiesen maga elé húz, és a mi kis Casanovánk látva kiskutyaszemeimet, inkább nem üt
- Remek, akkor végre megint lehet egy kis bunyó!
- Most biztosan móresre tanítjuk azt a rohadt Capuletet!
- Úgy ám!
Érkeznek a lelkes kiáltások mindenfelől.
- Nem, nem – szólal meg mögöttem Mercutio, majd érzem, hogy távolabb lép, de továbbra se enged el. Tyű de bátor valaki. – Ez kizárólag kétfős akció lesz. Tybalt ma megbánja még azt is, hogy megszületett… viszont nagyon a szívemre venném, ha ti nem szórakoznátok, épp ezért – hátrapillantva látom, hogy éppen tornagyakorlatok keretén belül, körbemutat a téren -, nektek adom minden egyes talpnyalóját, aki csak elkíséri erre a kis útra!
Elvigyorodom, halva a heves ujjongást, ami a srácokból tör elő.
– És te – fordít Merchu maga felé, hogy aztán homlokon bökhessen. – Te velem fogsz jönni!
Mi van? Értetlenül nézek rá, majd látva ravasz vigyorát, kissé megriadok. Ez sose jelent jót…legalábbis számomra. Ennek ellenére, sose mondtam még nemet….
- Mehet?
Nem tom betájolni honnan jön a kérdés. Merchuval közvetlen a sövény mögül figyeljük, ahogy a Capulettek megérkeznek, majd Tybalt eltűnik a kapu mögött, emberei pedig nyugodt csevejbe kezdenek.
- … Ha intek, akkor mehet! – morogja mellőlem a vöröske, mindenfelé elbújt haverjainknak, majd megragadja a kezemet és a várfalhoz húz. Miután megbizonyosodott, hogy tiszta a levegő, felém bólint, én pedig tudom mi a dolgom. Előhúzok egy kötelet, majd némi bénázás után sikerül egy kőszobrot meglasszóznom.
Fölmászunk az erkélyre, és kíváncsian figyelem, amint barátom a táskájában kotorászik, majd egy szoknyát húz elő.
- Ez meg minek? – kérdem meglepetten, de gonosz vigyorát látva, hamar rájövök és zavartan felnyögök.
- Nem! – vágom rá rögtön tiltakozva, de nem nagyon érdekli, már rám is húzza. Végigmér, és vigyora csak szélesedik. Elvörösödök és dühösen a fejéhez vágnék ezt mag azt, de miután egy kalapot is a fejembe nyom, elfordul és az erkélyajtó zárjával kezd babrálni.
- Jegyezd meg jól, ha Tybalt odajön majd hozzád, mond azt, hogy: „Óh uram, nem is tudtam, hogy ön az én fajtámat szereti.” Oké? - közli velem az újabb instrukciókat, mire azonnal felháborodott tiltakozásba kezdek.
- Mi? Te hülye vagy? Én nem…
- Oké? – ismétli meg a kérdést, és a hülye kalap fátylát felhajtva, mélyen a szemembe néz. Dermedten bólintok, mire elégedetten egy puszit nyom a homlokomra, majd leereszkedik a kötélen. Egy darabig még lefagyva álldogálok, majd belépek a puccos szobába. Basszus…miért kell ennyire zavarba jönnöm? Morogva mászkálok a szobában, miközben kintről beszűrődnek a balhé zajai.
És mi van, ha Mercutio terve nem jön be, és Tybalt messziről elkerül? Türelmetlenül igazgatom magamon a kényelmesnek épp nem nevezhető ruhát, és már azon agyalok, hoy fogom én ezt megbosszulni, mikor hirtelen nyílik az ajtó, és a Capulette vérebe lé be. Uh, ha idő előtt lebukok, nekem annyi.
Közelebb lép, és már nyitná a száját, hogy mondjon valamit, mikor gyorsan elhadarom a mondatomat.
- Óh uram, nem is tudtam, hogy ön az én fajtámat szereti.
Merchu, ha nem vagy itt, peched van, mert ha ezt megúszom, neked annyi!
- Véged, Tybalt! – jelenik meg az említet nagyot rikkantva és lendületesen kivágja az ajtót, majd körül se nézve elhajítja a tőrjét. A fényes fegyver odaszögezi Tybaltot a falhoz ruhája ujjánál fogva. Rémülten nézek az idiótára, aki akár engem is eltalálhatott volna, de ő csak megragadja a karomat és futni kezd, maga után húzva engem is. Az erkélynél azonban megtorpan. – Gyakorolj még drágám, nem vagy elég jó hozzám! – pillant vissza gúnyosan a tajtékzó feketére, majd nyelv nyújtva a hátsójára csap (megjegyzem, jelenleg én inkább rugdosnám) és magával húzva engem is, leereszkedik az erkélyen.
Mikor végre földet érünk, megszabadít a női ruhától, és továbbra is a kezemet fogva, a harcolók közé szaladunk. Kinéz magának egy lovat – még szép, hogy Tybaltét – és kénytelen vagyok én is felpattanni vele, mert nem hajlandó elengedni.
- Vágtass! – utasítja a fekete lovat, az pedig engedelmeskedik. Remek, még valami, ami növeli az egóját…
– Visszavonulás, fiúk! – kiáltja hátra, a többiek pedig egy –egy Capulet lóra pattanva, szétszáguldanak a városban. Ez a szokásos menetrend, mert így nem tudnak követni minket. Habár szerintem egyszer kinézik majd maguknak Merchut, és ráállítják minden emberüket.
- Állat vagy – morgom neki, miközben átkaroom a derekát, hogy lehetőleg ne a földön végezzem és legyek én az egyetlen akit elcsípnek.
- Az, egy ravasz róka – kacsint hátra elégedetten, majd gyorsan visszafordul az utat figyelni. Mivel látszólag mindenre van válasza, inkább erősen az oldalába csípek. Felszisszen, de egyelőre kénytelen előre koncentrálni.
- Most mond, hogy nem vagyok király! – vigyorog rám, mikor Verona szélén megállunk a tó mellett, hogy megitassuk a kifulladt pacit.
- Nem vagy király! – csapom tarkón morogva. – Meg is ölhettél volna! Honnan tudtad, hogy jó felé dobod a tőrt az ajtó másik oldaláról?!
- Valaki már megint túl sokat problémázik. Hiszen ismersz… tőrdobásban király vagyok – hiába próbál csitítani, nem áll szándékomban eleget tenni céljának.
- És mégis mi volt az a ruha? Ezért kellett csak elmennem? Mért nem vittél akkor egy csajt? – folytatom felháborodottan.
- Csaj erre nem lett volna alkalmas, te pedig az voltál. És meg kell hagyni, abban a ruhában elég… hmm… szexinek tűntél! – néz rám perverz csillogással a szemében, mire vörös fejjel lefröcskölöm.
- Ezt azonnal vond vissza! – sipítom neki zavartan, de ő csak vihogva közelebb lép.
- Miért? Tényleg nagyon cuki voltál! Többet kéne női ruhában járnod! – csak azért is folytatja. Újabb adag vizet küldök felé, de kikerüli, és ezúttal ő fröcsköl le engem. Végig nézek csurom vizes magamon, majd morgok magam elé egy ” Meghalsz Mercutio-t” és nekiugrom. Belököm a tóba, de magával ránt, és a vízben folytatjuk a birkózást. Végül mikor már mindketten bőrig áztunk és nagy röhögések közepette jó párszor víz alá nyomtuk egymást, kikecmergünk a partra. A fűbe dőlve az időközben megjelenő holdat és csillagokat kezdjük pásztázni.
Egy idő után kissé kezd hűvös lenni a vizes ruhában, így ösztönösen közelebb kucorodom Merchuhoz. Elmosolyodik és átkarolva, közelebb húz magához. Elfordulok, hogy elrejtsem piros arcomat, de valószínűleg már feltűnt neki.
Most komolyan! Mióta van rám ilyen hatással? Ez biztos annak a hülye szoknyának a hatása, amit rám aggatott. Női hormonokat tartalmazott, amik átragadtak rám, és pirulós szűzkislányt csináltak belőlem.
- Ugye tudod, hogy ezt még visszakapod?! – motyogom magam elé. Ártatlan képpel néz rám, majd vidáman elvigyorodik.
- Pedig igazán édes voltál. Mit szólnál, ha legközelebb főkötőben parádéznál? – látom a tekintetén, hogy már el is képzelte a dolgot, így morogva az oldalába könyökölök.
- Nincs legközelebb! – jelentem ki határozottan, majd hirtelen fölé hengeredek, és ráülök a derekára. – És ha egy szót szólsz erről a többieknek….
- Ne aggódj, ennek a látványnak még az elképzelését is megtartom magamnak. – hunyorog fel perverzen csillogó szemekkel.
- Hülye. – kezdek el mocorogni, és zavartan elpirulok.
- Tudod Benvo, habár nincs ellenemre, de azért a helyedben nem mocorognék ilyen édesen piruló fejjel, pont Ott. – szólal meg hirtelen, kissé rekedtes hangon. Pár pillanatig tanácstalanul nézek le rá, majd mikor leesik miről is beszélt, ha lehetséges még pirosabb színt öltök és másznék is le róla, de hirtelen támad egy ötletem.
Bosszú…ó igen! Édes a bosszú. Sunyin elmosolyodok, majd kissé lejjebb tornázom magam, és pontosan az ágyékán helyezkedem el. Kék szemeiben meglepettség csillan, és némi, számomra ismeretlen fény.
- Ne játssz a tűzzel Benvo baba, mert könnyen magadra gyújtod a házat. – szólal meg fojtott hangon, mikor folytatom a mocorgást, immár szándékosan és célzottan.
Baba? Összehúzom a szememet, és mellkasára támaszkodva közelebb hajolok az arcához.
- Ennyire régen voltál nővel, hogy már velem is beéred? – kérdezem ártatlan hangon.
- Még mindig előttem vagy női ruhában. – vág vissza gunyoros hangon. Majd hirtelen mozdít egyet a csípőjén. A hirtelen jött ingertől akaratlanul felnyögök, és arcom színe megszégyeníti a pipacsokét. Nehogy már a saját csapdámba essek. Készülök kiegyenesedni, de a hajamba túr egyik kezével, és lejjebb húzna…ha hagynám.
Gyorsan kibújok a keze közül, és mielőtt elkaphatna, felpattanok és a nem messze legelésző lóhoz spurizok. Nincs ugyan felszerszámozva, csak a kantár van rajta, de az épp elég. Felpattanok, és a toporgó paci hátáról nézek vissza Merchura, aki kissé tanácstalan szemmel figyel.
- Benvolio, ugye nem akarsz….így itt hagyni? – inkább nem gondolkodok el azon, hogy az ”így-et” pontosan mire értette.
- Dehogy nem. – vigyorgok rá bájosan. – Ezt a női ruháért kapod.
Azzal szelíden megbökdösöm a pacit, aki láss csodát…gond nélkül engedelmeskedik nekem. Hehe, erre varrj gombot Merchu.
- Ezért annyiszor aggatok rád női ruhát, ahányszor lehetőségem lesz rá. – kiált utánam lábra kecmergő haverom.
- De többet nem lesz! – nevetek fel elég hangosan ahhoz, hogy a köztünk időközben kialakult távolság ellenére is hallja. Egyelőre nem akarok arra gondolni, mit fogok én ezért kapni.
- Mit csináljak veled? – nézek a fekete ló szemébe, aki fülét előrebillentve néz vissza rám. – De édes vagy! – nevetek fel, és megsimogatom a puha orrát. – El se hiszem, hogy Tybalt lova voltál. De ne aggódj, nem adlak vissza neki. Biztos bajba kerülök, ha megtalál nálam, de ha Merchu eddig mindig megúszta, nekem is menni fog.
Tényleg, vajon az az örült hova dugta az eddig lenyúlt lovakat? Vállat vonok, és a Montague birtok végén elhelyezkedő szamáristállóba vezetem a fekete jószágot. Itt talán nem fogják keresni.
Ásítozva, kissé átfázva caplatok be a házba, és ott egyenesen Rómeónak ütközöm.
- Benvolio! Végre! Merre voltatok és….izé…hol van Mercutio? – pillant mögém meglepetten.
- Sétál. – jelentem ki egyszerűen.
- Sétál. Miért is? – biccenti félre a fejét drága nőcsábászunk és kérdőn figyeli a reakciómat.
- Bosszút álltam. – motyogom magam elé zavartan, kerülve a pillantását. Kezd feléledni a lelkiismeretem. Rómeó csak felnevet, és átkarolna, ha nem érezné meg hirtelen, hogy csurom víz vagyok.
- A szoknyás ügy miatt?
- Te tudtad? – nézek rá szemrehányóan, mire védekezően felemeli a kezét, de mielőtt válaszolhatna, kicsapódik a bejárati ajtó, és Merchu viharzik be rajta.
- Izé…asszem megyek lefeküdni. – jelentem ki, majd köd előttem, és egy vöröske mögöttem, már ott se vagyok.
Másnap kissé félve caplatok ki a térre, ahol Rómeó és Mercutio már ott vannak. Direkt sokáig tollászkodtam reggel és előre küldtem őket.
Mikor megérkezem, mindenki ugyan úgy üdvözöl, mint máskor és már épp könnyebbülnék meg, mikor Merchu lép elém. Már kezdenék szabadkozni az este történtek miatt, hisz mégis csak joga van, hogy dühös legyen. Vagy várjunk csak… én is jogosan álltam bosszút.
- Hová tettedd a lovat? – kérdezi meg hirtelen, kizökkentve a magammal folytatott tárgyalásból.
- Eldugtam. – válaszolom durcásan. Így lesz a legjobb, vágjuk be a sértődött kisfiú viselkedést. Látva, hogy ennyivel nem elégszik meg, sóhajtva hozzáteszem. – A birtok szamáristállójába.
- Nem is rossz ötlet. – vigyorodik el. – A te buksidból pattant ki?
- Ki máséból? – vágok vissza, majd gyanakodva a szemébe nézek. – Te mit csináltál az eddig lenyúltakkal? Ha kolbász lett belőlük, én…
- Ne aggódj Benvo, élnek és virulnak. – nevet fel, majd miután a hajamba túr, csatlakozik a többiekhez. Elkerekedett szemekkel meredek utána. Nem vall Mercutiora, hogy annyiban hagyja, ha kiszúrnak vele. Valami nagyon nem stimmel…
- Mercu! – szólít meg a fán üldögélő Benvolio, megszakítva a dalolászásom.
- Hm? – nyitom ki a szemeim, és felpillantok rá. Most már fekszik.
- Nem ártana lassan előkeríteni Rómeót? – pattan le mellém.
- Ártani nem ártana – ásítom fáradtan. Kimerít ez a sok pihenés.
- És? Megkeressük? – pattog tovább. Túl sokat problémázik.
- Benvolio, mióta vagy te ilyen aggodalmaskodó? – nyújtom felé a kezem, ő pedig veszi is a lapot, és a karom elkapva felránt maga mellé. Néha meg is lepődök rajta, hogy lehet egy ilyen (nekem) kicsi fiú ilyen kis erős… bár ez egyáltalán nem probléma, sőt…
- Nem aggódok, csak már egy ideje nem láttuk, és…
- És aggódsz – röhögöm szórakozottan, de ő csak vállat von, és elindul Verona felé. Utána baktatok, és a vállát átkarolva kezdek ismét dalolászni. Mosolyogva száll be ő is, azzal a kis cuki hangjával, ami elveszik az enyém mellett… de ettől függetlenül szépen csengenek együtt. A városba érve viszont abbahagyjuk.
- Ööö… te tudod, merre van? – fordul felém Benvo baba tanácstalanul, bár nem mintha én okosabb lennék a Rómeó csajainak számontartásában…
- Egy szoknya alatt – vigyorgom felé elheccelve a dolgot, aztán a hajamba túrok, hogy felelevenítsem az emlékeimet, majd mikor ez megvan, egy utcára bököm.
- Az nem újdonság! A kérdés az, kié alatt? – ér utol nevetve.
- Asszem ezúttal Colett ruházatát ellenőrzi – válaszolok elgondolkodva, bár nem tom, tényleg így hívják-e a csajt… mindenesetre szerencsére azt tudom, hol lakik. Asszem nekem is ő volt csajom… egy pár hónapja.
Nemsokára el is érkezünk a kiszemelt ház elé, és megállunk előtte. Csupa pucc, ahogy Veronában minden.
- És most?
Lehajolok, és veszek egy marék kavicsot. Párat a kezébe adok, aztán az ablakokat kezdem szemlélni.
- Szerinted melyik lehet egy kisasszony szobája? – Meg sem várom a válaszát, már dobom is meg az egyik üveget. Az betörik, de reakció nem jön. Hm, van még itt kő bőven… ekkor viszont a mellette lévő ablak kitárul, és megjelenik Rómeó borzas hajú, nyálas képe.
- Mercutio, Benvolio! Mit kerestek itt? – Na szerinted? A betört ablakra pillant, és elsápad. Ugye nem oda dobtatok? – Szerintem nyilvánvaló, hogy de, oda. Eltűnik pár pillanatra, aztán ismét megjelenik, és elénk ugrik. - Ott Colett apja alszik – morogja oda nekünk. – Remélem nem…
Be sem fejezi, az ablak már kivágódik, és megjelenik egy dühös, felettébb csúnya pofa.
- Mit kerestek a lányomnál, csirkefogók? Kerüljetek csak a kezem közé… - Pár szép szó után eltűnik, és most már nem is vitás, mi jön…
- Futás? – kérdi Lio drága sóhajtva.
- Futás! – vágjuk rá Rómeóval egyszerre, és már porzunk is, de még halljuk a kapu döngését.
Vihorászva futunk végig a városon, és csak jóval messzebb állunk meg.
- Legutóbb viccesebb volt – jelenti ki Benvilo. – Mindhármunkra jutott egy báty.
Vigyorogva bólintok, és a kezébe csapok, Rómeó meg csak duzzogva elfordul. Najj, utálom, mikor játssza itt a sértődött kis királyfit… annyira nem illik hozzá!
- Ezúttal csak egy öreg papa volt – ugrok a nyakába günyügve. – Jobbra nem futotta? Csak hogy mi is szórakozzunk!
- Legalább szép? – kérdi a mellettünk lévő szőke, mire Rómeó szeme rögtön csillan, és hosszas szerenádot ad arról, hogy milyen csodálatos, milyen szép… nekem meg valahogy rögtön hányingerem lesz. Észre sem veszi, hogy már ő megy elöl.
- Ezt most miért kellett? – verem fejbe a szöszit, színészi tehetségem elővéve, egy sóhajt hallatva. – Tudtad, hogy ódát fog zengeni, nem?
- Legalább nem Capulet a csaj – bök oldalba, majd mielőtt még viszonozhatnám a gesztust, elszelel. Hm, oké, tudok én máshogy is fájdalmat okozni…
- És most merre, hősszerelmes? – kérdi Rómeót, mikor beéri, én pedig szorosan a nyomukban baktatok. Mivel a barna nem válaszol, én teszem meg helyette.
- Megkeressük a többieket, aztán majd velük kiötlünk valamit.
- Capulet bosszantás? – kérdi Benvo mosolyogva.
- Főleg Tybalté? – száll be Rómeó is.
Mosolyogva vállat vonok. Pontosan tudják a választ…
- És megjött a kiráááály! – trappolok a tér közepére, és egyenként belecsapok minden haver kezébe.
- Csá, Merchu! – mondja az utolsó is, én pedig hirtelen megfordulva bevágok egy maffiózós pózt.
- Nem találjátok ki, milyen hírt hallottam!
- Na, milyet? Capuletné özvegy lett?
- Escalusnak újra kinőtt a haja?
- Tybaltnak barátnője van?
- Óh, nem, neki maximum stricije lehet! – Nevetünk egy jót, aztán helyet foglalok az egyik lépcsőfokon, és a kezemre rátámaszkodva hátrapillantok a srácokra. – Ez annál sokkal jobb!
- Mond már, mi az, ne várass! – Sejtelmesen elvigyorodom, majd felpattanok, és a csendben álldogáló Rómeóhoz és Benvoliohoz megyek.Mindkettő nyakát átkarolom, majd Benvolio füléhez hajolok, és halkan belesúgom, hogy:
- Escalust… idejön… meglátogatni… TYBALT! – Ezt már Rómeó fülébe ordítom, mire a barna ijedten hátratántorodik. Röhögünk rajta egy sort, ő meg csak elvigyorodik, és készülne megütni, de magam elé húzom Benvoliot, így a végén inkább mégsem teszi meg.
- Remek, akkor végre megint lehet egy kis bunyó!
- Most biztosan móresre tanítjuk azt a rohadt Capuletet!
- Úgy ám!
- Nem, nem - rázom meg a fejem, majd kicsit távolabb lépek Benvotól, de továbbra is magam előtt tartom. – Ez kizárólag kétfős akció lesz. Tybalt ma megbánja még azt is, hogy megszületett… viszont nagyon a szívemre venném, ha ti nem szórakoznátok, épp ezért – kezemmel teszek egy drámai mozdulatot, az egész teret körbeintve. -, nektek adom minden egyes talpnyalóját, aki csak elkíséri erre a kis útra! – A srácok felujjonganak, mivel tudják, hogy ez nem kevés embert jelent. Ma ők is jól fognak szórakozni, meg én is, minden csodás lesz! – És te – fordítom magam felé Benvoliot, és homlokon bököm. – Te velem fogsz jönni! – A szöszi kissé értetlenül néz, ravasz vigyoromra pedig kissé rémült arcot vág. Tudja, hogy nincs választása, mindenképpen velem kell jönnie. Na de semmi baj, kicsi… annyira nem lesz rossz. Mindketten élvezni fogjuk, ebben biztos vagyok!
- Mehet?
Síri csend, a Montaguek elbújva, mi pedig Benvolioval elöl, közvetlen a sövény mögül leskelődünk. Tybalt épp most száll le a lováról, és megy be Escalus palotájába. A sok Capulet is ekképp tesz, és lovaikat kikötve nyugodt csevegésbe kezdenek. Na de nem sokáig lesz ez olyan „nyugodt” csevej…
- … Ha intek, akkor mehet! – Benvoliot magam után húzva óvatosan a vár falához settenkedünk, és a bokrok takarásába lépve ellenőrzöm ismét a Capulet bandát. Nem vettek észre, mással vannak elfoglalva. Isznak… hát, ez még a vesztük lesz, ennyi biztos. Az alkohol amúgy is halálos anyag, nem, hogyha még egy kis extra Montague vendégszeretettel van keverve! Hmm… érzem már a balhé szagát
Visszafordulok Lio felé, és bólintok. Tudja, mit kell tennie. Elő is vesz egy kötelet, és pár sikertelen próbálkozás után egy kiálló kőszobrot csal a hurok közé. Most már biztonságosan felmehetünk az egyik erkélyre.
Mikor mindketten fent vagyunk, kotorászni kezdek a táskámban, és egy hosszú, rakott szoknyák húzok elő.
- Ez meg minek? – kérdi a mellettem lévő szöszi, mire gonoszul rávigyorgok. Tudod te nagyon jól, édes… mikor leesik neki a dolog, zavartan felnyög.
- Nem! – mondja tiltakozón, de engem nem nagyon érdekel, már rá is húzom a szoknyát. Végignézek rajta, és a vigyorom még szélesebb lesz. Tökéletes, ennél szebb már nem is lehetne. Elvörösödik, de sajna most nem tudom tovább csodálni, nincs sok időnk. Egy fátyolos kalapot adok rá, aztán az erkély zárával kezdek babrálni.
- Jegyezd meg jól, ha Tybalt odajön majd hozzád, mond azt, hogy: „Óh uram, nem is tudtam, hogy ön az én fajtámat szereti.” Oké?
- Mi? Te hülye vagy? Én nem…
- Oké? – hajtom fel a fátylát, és a szemébe nézek, mire dermedt képpel bólint. Helyes, én is így gondoltam. Egy puszit nyomok a homlokára, aztán intek, és leereszkedem a kötéllel. Kinézek a fal mögül, és látom, hogy a Capuletek még mindig vedelnek. Hmph, de szánalmasak. És lehetnek még ennél is jobban azok…
A srácok felé pillantok, és intek egyet. Veszik a lapot, és a Capuletekre rontanak. A kis ficsúrok egész hamar kapcsolnak, de az őri szerepükkel már felhagynak. Simán be tudok osonni a palotába…
Bent aztán végigszaladok a termeken, míg a kijelölthez nem érek, majd ott aztán ismét elrejtőzöm, és várom, hogy a tervem működésbe lépjen. És nem is kell sokat tétlenkednem, mivel Tybalt épp ekkor lép ki egy ajtón, és afelé a terem felé indul el, amiben éppen Benvolio van lánynak öltözve. Úgy ismerem ezt a viskót, mint a tenyeremet… meg Tybaltot is, így nem volt nehéz kitalálni, merre fog kifelé vezetni az útja. Csakhogy nem fog olyan simán kijutni, mint azt ő gondolja… Benvoliora pedig az unokahúga ruháját adtam rá, tehát ha más nem is, ez biztosan fel fog tűnni neki, és oda fog menni hozzá. Nekem pedig épp ez a célom…
Az ajtó becsukódik, én pedig odaspurizok elé, és nekitapasztom a fülem. Kezem megindul az övem felé, és lassan előhúzok belőle egy fényes tőrt, aminek a hegyén megcsillan a fény. Gonoszul elvigyorodom, mert már hallom is a hőn áhított szavakat… Tybalt, annyira kiismerhető vagy. Sajna túlságosan is. Ez lesz a veszted…
- Óh uram, nem is tudtam, hogy ön az én fajtámat szereti.
Bingó!
- Véged, Tybalt! – rikkantom színpadiasan, majd kivágom az ajtót, és elhajítom a tőrt. Az pontosan Ty ruhájába szúródik, ezzel odaszögezve őt a falhoz. Benvolio rémülten néz rám a fátyol mögül, én pedig csak odarohanok hozzá, megragadom a karját, és ismét futni kezdek vele. Mire Ty kapcsol, mi már az erkélynél vagyunk. – Gyakorolj még drágám, nem vagy elég jó hozzám! – pillantok vissza rá gúnyosan, aztán nyelv nyújtva a hátsómra csapok. A feketehajú már paprikavörös a dühtől, de még mielőtt bármit is a fejemhez vágtatna, Benvolioval leereszkedem a kötélen. Nem sietek, mivel tudom, hogy Tybalt még egy jó darabig ellesz a tőrömmel. A világért sem szaggatná szét a drága kelméjét, márpedig máshogy elég nehezen fog szabadulni, úgyhogy kell még gyűjtenie egy kicsi lelki erőt… egy kicsit sok lelki erőt. Ez pedig épp elég lesz a meneküléshez!
Lehúzom Benvolioról a női ruhát, aztán eldobom a kalapját, és a kezét megragadva a harcoló veronaiak tömegébe szaladunk. Megkeresem Tybalt halál fekete lovát (a leggiccsesebb paci mind közül, nem nehéz megtalálni), aztán kioldom a kantárját, és rápattanok. Benvolio is kénytelen ezt tenni, mivel még mindig fogom a kezét. Mikor már mindketten elhelyezkedünk, megrántom a kantárt, és csak annyit mondok:
- Vágtass! – És a fekete ló neki is iramodik. Hát nem hiába, kedves ellenségem akárhogy is akarja arra nevelni a lovait, hogy ne engedelmeskedjenek nekem, eddig még egy olyan sem volt, ami ne vágtatott volna, ha arra kértem. Aki tud, az tud… és én tudok. – Visszavonulás, fiúk! – kiáltom hátra, mire a srácok abbahagyják a viaskodást, és a Capulet lovakra felpattanva különböző irányokba vágtatnak. Mindig ezt szoktuk csinálni, így nem tudnak sokáig követni minket. Egy vigyor kíséretében előre fordulok, és elégedetten hallgatom a másik család dühös kiabálását. Megcsináltam. Ez a tervem is bevált! Kételkedett még valaki bennem? Mert én egy percig se magamban!
- Állat vagy – mondja a mögöttem ülő szöszi, és ha akarja, ha nem, muszáj átkarolnia a derekam, különben ezzel a tempóval nem sokáig húzná a ló hátán.
- Az, egy ravasz róka – kacsintok hátra, de már fordulok is vissza, mivel nem akarom, hogy véletlenül rossz irányba vezessem a pacit. Benvolio elég erősen belecsíp a derekamba, mire felszisszenek, és már azon agyalok, hogyan is fogom ezt visszaadni neki…
- Most mond, hogy nem vagyok király! – vigyorgom rá a szöszire, mikor már elég messze érünk a palotához, és Verona szélén megállva hagyjuk, hogy a paci igyon egy kicsit a tóból.
- Nem vagy király! – csap tarkón Benvolio. – Meg is ölhettél volna! Honnan tudtad, hogy jó felé dobod a tőrt az ajtó másik oldaláról?!
- Valaki már megint túl sokat problémázik. Hiszen ismersz… tőrdobásban király vagyok – próbálom lecsillapítani, de nem nagyon akar menni.
- És mégis mi volt az a ruha? Ezért kellett csak elmennem? Mért nem vittél akkor egy csajt?
- Csaj erre nem lett volna alkalmas, te pedig az voltál. És meg kell hagyni, abban a ruhában elég… hmm… szexinek tűntél! – nézek rá perverzen, mire ő a nyakamba fröcsköl egy jókora adag vizet.
- Ezt azonnal vond vissza! – sipítja vérvörösen, én pedig vihogva közelebb lépek hozzá.
- Miért? Tényleg nagyon cuki voltál! Többet kéne női ruhában járnod! – Jönne is a következő adag víz, de még időben kikerülöm, és én adok egy adagot neki. A szöszi csurom víz lesz. Végignéz magán, aztán morog egyet, és nekem ugrik. A tóba lök, én pedig húzom magam után. A vízben folytatjuk a birkózást, néha egymást lenyomva, röhögve. Aztán mikor már mindketten elfáradunk, a partra cammogunk, és ledőlünk a fűbe. A csillagok már feljöttek az égre, és a Hold is, így van mit bámulnunk. Benvolio aztán egy kis idő múlva közelebb húzódik hozzám, és rá is jövök, miért… kezd kissé hideg lenni. Elmosolyodom, és odahúzom magamhoz. Elfordul, mivel ismét vörösebb színbe vált. Mióta ilyen zavarba jövős? Végül is mindegy… maradhat ilyen. Nekem ez a tulajdonsága kifejezetten tetszik!
„Lehetsz király, hiába vagy
A mosolyod úgyis az arcodra fagy
Királynak lenni, az mámorító
De mi tudjuk azt, mi az igazi…!”
- Mercu! – szólítom meg nagyban dalolászó haveromat, elfeküdve a vastag ágon, amin eddig ücsörögtem. Ő a fa törzsének támaszkodva, csukott szemmel énekelget.
- Hm? – néz fel rám hunyorogva, megszakítva a szöveget.
- Nem ártana lassan előkeríteni Rómeót? – beszéd közben felülök, majd leugrok mellé.
- Ártani nem ártana. – feleli ásítva.
- És? Megkeressük? – faggatom türelmetlenül.
- Benvolio, mióta vagy te ilyen aggodalmaskodó? – vigyorog rám, miközben a kezét nyújtja, hogy felsegítsem. Megragadom és talpra húzom.
- Nem aggódok, csak már egy ideje nem láttuk, és…
- És aggódsz. – fejezi be röhögve a mondatomat. Megvonom a vállam, és elindulok Verona felé.
Mellém csapódik, és átkarolva a vállamat, ismét dalolászni kezd. Elmosolyodok, és habár közel se csinálom olyan jól, mint ő, csatlakozok hozzá.
A házak közé érve azonban elhallgatunk.
- Ööö…te tudod merre van? – fordulok felé tétován.
- Egy szoknya alatt. – vágja rá vigyorogva, majd beletúr vörös hajába, és látszólag találomra választ utcát.
- Az nem újdonság! A kérdés az, kié alatt? – nevetek fel, miközben utolérem.
- Asszam ezúttal Colette ruházatát ellenőrzi. – válaszolja némi töprengés után. Nem kommentálom a dolgot, fogalmam sincs, kiről van szó.
Pár utcányi séta, és elérjük a célunkat. Megállunk az elegáns ház kapuja előtt, én pedig kérdő pillantást vetek barátomra.
- És most?
Lehajol, és felvesz egy marék kavicsot. Párat a kezembe nyom, majd az ablakokat kezdi vizsgálni.
- Szerinted melyik lehet egy kisasszony szobája? – kérdezi töprengve, majd meg se várja a választ, és ügyesen megdobja az egyiket.
Semmi reakció a kérdéses ablakból, viszont a mellette lévő kitárul, és Rómeó feje jelenik meg benne.
- Mercutio, Benvolio! Mit kerestek itt? – majd mintha észbe kapna, a szomszéd ablakra emeli a pillantását. – Ugye nem oda dobtatok?
Nem felelünk, így rögtön tudja a választ, és fejét csóválva eltűnik egy pillanatra, majd ismét megjelenik, de ezúttal ki is ugrik.
- Ott Colett apja alszik. – morogja, amint földet ér. – Remélem nem…
Ideje sincs befejezni, a kővel dobált ablak is kivágódik, és egy szakállas, nagyon dühös fej jelenik meg benne.
- Mit kerestek a lányomnál, csirkefogók? Kerüljetek csak a kezem közé… - szitkozódva eltűnik, és mindhárman tudjuk mi következik.
- Futás? –teszem fel a nagy kérdést beletörődő hangon.
- Futás! – vágják rá barátaim egyszerre, majd mindhárman elstartolunk, de még pont halljuk, ahogy a súlyos kapu kitárul mögöttünk.
Röhögve vágtatunk végig Verona utcáin, csak jóval arrébb lassítva.
- Legutóbb viccesebb volt. – jelentem ki. – Mindhármunkra jutott egy báty.
Mercutio egyetértően bólint, és egymás kezébe csapunk. Rómeó tettetett sértődöttséggel elfordul, mire Mercu a nyakába ugrik.
- Ezúttal csak egy öreg papa volt. – reklamál csipkelődve. – Jobbra nem futotta? Csak hogy mi is szórakozzunk.
- Legalább szép? – fordulok én is Rómeóhoz, akinek rögtön szerelmesen csillan a szeme, és hosszas áradozásba kezd, az ő egyetlen Colettjéről. Észre se veszi, hogy közben lehagy bennünket.
- Ezt most miért kellett? – kólint fejbe Mercutio, színpadiasan szenvedő sóhajt produkálva. – Tudtad, hogy ódát fog zengeni, nem?
- Legalább nem Capulet a csaj. – bököm oldalba vigyorogva, majd mielőtt visszaadhatná, előre rohanok Rómeóhoz.
- És most merre, hősszerelmes? –szakítom félbe óvatosan.
Kissé mintha felocsúdna, de végül még is a mellénk lépő vörös felel.
- Megkeressük a többieket, aztán majd velük kiötlünk valamit.
- Capulet bosszantás? – inkább kijelentés, mint kérdés.
- Főleg Tybalté? – kontrázik rá Rómeó.
Mercutio vigyorogva vállat von. Hát persze, hogy ráhibáztunk.
