Nagyon halványan érzékelek embereket, de amíg nem érzem meg a karomban a tűt, amin egy adag nyugtató hatol egyenesen a vénámba, és hamar tisztulni kezdek. Angie van mellettem. Kicsi, fekete hajú, félig ázsiai nő.
- Jobban van, doktor úr? – kérdezi.
- Köszönöm, Angie, már jobb – sóhajtok nagyot. – Shawn? Liam?
- William a vezetőséget tájékoztatja, mert egy beteg bejelentette a balhét. Nova doktor az érintett beteggel foglalkozik.
- El tudod mondani, hogy miért jött? – kérdezem. Ideges vagyok, de tudnom kell. Láttam rajta. Egy pillanatra még észnél voltam, és láttam, ő is meglepődött, azaz nem tudta, hogy én itt leszek. Én meg nem tudtam hatással lenni az idegrendszeremre. Az elmúlt tíz év pokla egyenesen az agyamba robbant.
- Verekedés, de nem a rendőrök hozták be. Üvegdarabok vágták meg a karját.
- Más baj?
- Honnan ismeri őt, doktor O’Sullivan?
- Nem válaszolsz? – mosolygok rá erőtlenül.
- Nincs semmi más baja.
- Iskolából ismerem. Maradjunk ennyiben. – Angie az arcomba bámul, de inkább csak felsóhajt és a kezembe ad egy pohár almalevet. Megköszönöm, de nem hagy magamra, amíg Liam be nem toppan.
- Nos, az a helyzet, hogy az igazgató tudni akarja, hogy mi történt. Mivel azt mondtam, hogy valami múltbeli konfliktus volt, és hogy egyelőre nem tudsz erről beszélni, felfüggeszt. Fizetett szabadság, utána arra kér, gondold át és hamarosan beszélni szeretne veled – darálja. Angie közben kiment.
- Köszi, Liam – mondom.
- Nova még nem jött vissza?
- Shawn látja el Heikichit.
- Honnan ismered őt?
- Shawn is meg fogja kérdezni, így nem mondom el kétszer. Várjuk meg, oké? – kérem. Liam az a barát, akit a legközelebb érzek magamhoz, talán a legjobb. Shawn pedig…. nos, ő kissé bonyolultabb, amolyan barát extrákkal. Szexelünk, ha épp nincs más, de azonnal visszalépünk, ha a másiknak alakul valami, egyébként nagyon közteli barát. Liam tud a kapcsolatról, így nem akad fenn, amikor Shawn belép és hozzám lépve a számra ad egy puszit.
- Szóval a zaklatód volt.
- Mi? – fordul Liam Shawn felé.
- Megkérdeztem – rántja meg a vállát Nova. – Nem részletezte.
- Mennyire zaklató? – kérdezi Liam?
- Gondolom, ha olyan pánikrohamot okozott, akkor az egyik nyomós oka volt a gyógyszerezésednek tíz éve, ugye?
- Cseszd meg, Nova, érzékenyebben már!  
- Semmi baj – mondom, és átkarolom magam. – Heikichi volt a banda vezetője, akik zaklattak, annak volt a része a testvérem is. Ő intézte el, hogy valaki felvegye a csókunkat és feltöltse az internetre is. – Nem akarom tovább részletezni.
- Remélem, beverted a képét, vagy legalább hígítottad az érzéstelenítőt, Nova – morogja Liam.
- Orvosi esküt tettem, Smith, nem bántottam. Nem az én tisztem. Shea felnőtt ember. És az a pasi… bánta. Láttam.
- Talán csak be volt baszva vagy szívva – rántja meg a vállát Liam.
- Nem volt. Az aktában volt a lelete. – Shawn szavai bogarat ültetnek a fülembe. Talán tényleg bánta. Én is ezt láttam, mielőtt elborult az agyam. Beszélnem kell erről Aidannel.

* * *

„Gyere át légyszi. Amint tudsz.”
„Mi a baj???”
„Találkoztam Heikichivel.”
„Negyed óra.”

* * *

- Szóval összeestél és pánikrohamod lett – suttogja. Hulla sápadt. Mindig ilyen, ha ez szóba kerül. – Bántott?
- Nem. És nem is követett, ugyanúgy megdöbbent, ahogy én.
- És mit vársz tőlem?
- Beszéltél vele? – Átadja a telefonját, és én szemrebbenés nélkül kutatom át. Ez az újabb telefonja, négy éve cserélte le. De sehol nem látok semmiféle kapcsolatfelvételt vele.
- Nem. Te is látod. A száma sincs meg.
- Mit érzel most? – kérdezem.
- Mintha a számba nyúltál volna egy forró húscsipesszel és épp kihúzná a beleimet a számon – hajtja le a fejét. – Sajnálom, Shea – nyögi.
- Tudom. Nem is haragszom. Nem bízom benned, de nem haragszom rád, hiszen a testvérem vagy és szeretlek téged.
- Én is szeretlek – néz fel könnyes szemekkel. Hatalmas darab pasi, csupa izom, de most sír. Sóhajtva ülök mellé és a vállamra hajtja a fejét. Percekig ülünk így. – És most?
- És most mi?
- Ismerem őt, Shea. Ha csak negyedannyira bánja, mint én, akkor meg fog keresni és bocsánatot fog kérni.
- Nem hiszem – mondom, de fura érzés költözik a gyomromba. Izgalom, félelem, talán… vágyom is erre?
- Hidd el. Tudom, mit gondolsz rólunk, de ő… ahogy én… mármint… - Felsóhajt. – Nem gondoltuk, hogy ez lesz, testvér. Kölykök voltunk, utáltunk, amiért zseni voltál és kisebb. Soha nem az volt a célunk, ami lett, nekünk az csak szórakozás volt.
- Miért nem gondoltátok? – kérdezem halkan.
- Mert idióta gyerekek voltunk. 19 évesen azt hittük, miénk a világ. Döglöttek utánunk a csajok. Azt hittük, mi szarjuk hegyesre a piramist. Amíg nem éltem át a suliban, nem is gondoltam, hogy mit élsz át. Irigyek voltunk. Csodálatos voltál. Ahogy most is. Okos, igazi férfi szépség. Szerintem Heikichi kicsit beléd is volt zúgva. – Felkapom a fejem. – Nem tudom, csak tippelek. Mármint… én is mindig zaklattam azokat a csajszikat, akik tetszettek nekem. Ilyenek vagyunk mi.
- Ti, férfiak?
- Mi, primitív, farokvezette, gyerekes férfiak. Ja. Mások, mint te. Te okos voltál. Soha nem tudom eléggé bánni, és hiszek benne, hogy ő soha nem volt gonosz, és ugyanezt érzi. Láttam, ahogy öreg nénit kísért át a zebrán. Ő… jó ember. Tudom, te nem így érzed, de hidd el nekem. Meg fog keresni, hogy bocsánatot kérjen. – Felsóhajtok, és most én kezdek sírni a vállára borulva. Ő pedig átölelve vigasztal.

* * *

Napok telnek el. Épp a vezetőségtől jövök ki. Megbeszélésünk volt, és abban egyeztünk meg, hogy egyelőre abbahagyom a melót náluk. Talán sokat vállaltam. Kicsit magamra, a vállalkozásomra és a kutatásaimra akarok koncentrálni. Ő a parkolóban szólít meg.
- Kérlek, ne ijedj meg. Nem akarlak bántani. – Azonnal megrémülök, a telefon kiesik a kezemből. - Kérlek, Eireen, csak hallgass meg. – Eireeen? Honnan emékszik a középső nevemre…? Senki nem használja. Honnan emlékszik? – Sajnálom. Hatalmas seggfej voltam a középiskolában. Rengeteget bántottalak, és nem gondoltam volna, hogy ennyi kárt okozok benned. Hülye voltam. Csak szeretnék bocsánatot kérni. – Számítottam erre, hiszen Aidan mondta, de átélni mégis… hihetetlen. Tíz év feszültsége akar kitörni a könnycsatornáimon. De közben őt is látom. Nem tudom kikapcsolni az agyamnak azt a felét, ami segíteni akar mindenkinek. Ami pszichológus akart lenni, hogy az ilyen elveszett embereken segítsen. - Köszönöm, hogy meghallgattál. Minden jót.

Mire feleszmélek, már a parkoló kijáratánál tart. Felkapom a telefonom, elspurizok a kocsimig és beülök, majd indítok és utána hajtok. Már potyognak a könnyeim. Megállok mellette, gombnyomásra felnyílik az utas oldali ajtó.
- Szállj be.
- Eireen?
- Szállj be.
- Nem… - Rám néz. Nem tudom megfejteni a tekintetét, de felsóhajt és beszáll. – Mit szeretnél?
- Beszélgetni akarok veled. – Előveszem a telefonom, és a galériában megkeresem a búcsúlevelemről készült, scannelt képet. – Olvasd el. Addig kocsikázunk. – A kezébe adom, és ő olvasni kezdi a tíz éve írt búcsúlevelemet. Én közben csak vezetek. Reszketeg sóhajok. Direkt nem nézek rá. Nem akarom, hogy zavarban legyen. – Mikor szállítható lettem, a szüleim azonnal a költözés mellett döntöttek. Nemrég jöttem vissza. Aidan ide költözött a feleségével és a kisfiával, és közel akartam lenni hozzájuk. Anyuék ott maradtak Floridában. Nekem itt van a vállalkozásom is már. Amikor Aidan a katonai iskola után hat évvel hazaért, 23 kiló voltam, szürke volt a bőröm és hetek teltek el, hogy hajat sem mostam. Akkor bocsánatot kért. Karácsony volt. Térdre borulva, ordítva zokogott. – Leállok egy üres parkolóba, hiszen ömlenek a könnyeim, így a kormányra dőlök. – Amikor a kórházban találkoztunk, Aidant áthívtam este és beszélgettünk. Ő biztos volt benne, hogy bocsánatot fogsz kérni.
- Nem tudok mit mondani, Eireen – suttogja. – Tényleg, szívből sajnálom. – Csendben ülünk, egy idő után már a könnyeim sem folynak. – Miért akartad, hogy beszálljak?
- Nem tudom, Heiki… - sóhajtom, fel sem tűnik, hogy így hívom. – Rengeteg dolog változott, tudod? Szívből gyűlöllek. De… de orvos vagyok. Pszichológus az egyik végzettségem. Amikor tiszta az agyam és a szemedbe nézek, nem a kínzómat látom, hanem azt, aki segítségre szorul. Valakinek már akkor észre kellett volna vennie, hogy segítségre van szükséged, de senkit nem érdekelt. Se az, hogy velem mi történik, se az, hogy miért teszitek.
- Miért, Aidan miért tette? – Nincs gúny vagy bántó él a hangjában. Szinte színtelen.
- Aidan rossz tanuló volt, gazdag családban. Az öccse zseni. Te nem utáltad volna a nőies, zseni öcsédet a helyében tiniként? A szüleim mindig a tenyerükön hordtak és óvtak a széltől is. Rá nem jutott annyi figyelem – elemzem gyorsan a helyzetet. – És ha belegondolsz, a sors iróniája, tényleg meleg vagyok. Te előbb kiszagoltad, mint mindenki más. Ha előbb beismerem magamnak, talán ez az egész nem súlyosbodik el ennyire. Magamnak segítettem feldolgozni.
- A kórházban nem ezt vettem észre – szúrja közben.
- Mit vársz? – fordulok felé szomorkás mosollyal, könnyektől csillogó szemekkel. – Tíz éve nem láttalak. Utoljára lelökött a bátyám a lépcsőn, miután az egész iskola megalázott, és te mellette álltál és nevettél rajtam. Ne hibáztass, ha kicsit kiakadtam – nevetek fel kínomban. – Segíteni akarok neked, Heiki. Mit szólsz, ha felajánlom neked, hogy ingyen kezellek a magánpraxisomban? Pszichológusként segíthetek lezárni, és talán nekem is hasznos lesz.
- Mi?
- Arra esküdtem fel, hogy segítek a rászoruló embereken – jelentem ki egyszerűen és a hajamba túrok.

Pánikba esek. Tudom, hogy ebből hatalmas gond lesz, hiszen utálja a light kólát. Elgondolkodom azon, hogy elmeneküljek, de tudom, hogy ebből tragédia lesz. Mindenképp. Meg fog találni és csak még rosszabb lesz. Remegve indulok vissza. Mindenki engem néz. Látják. Mindent látnak.

- Mi a picsa tartott ilyen sokáig? – ordít rám, mikor visszaérek, de hamar észre is veszi, hogy nem azt kapta, amit kért.  – Ez kurvára lightos. Rühellem a lightos kólát – sziszegi.

- Én… sajnálom… de csak ilyen volt… - Nem… meg fog ölni. Ezért megöl.

- Mi a picsa, még erre sem vagy jó? Annyi eszed már nem volt, hogy elmenj egy boltba? – Igaza van, fogyatékos barom vagyok. Át kellett volna mennem a boltba. Igaz, hogy megbüntet az iskola, ha tanítás alatt kimegyek, de… Ahogy közelebb lép, és elkezdi a fejemre önteni, annyira megrémülök, hogy egyszerűen bevizelek.  - Nehogy kárba vesszen – aláz meg.

Mindenki engem néz. Rajtam nevetnek. Mindenki rajtam nevet.

- Aidan, könyörgöm… - kezdenék bele, hogy védjen meg, amikor hazaér.
- Takarodj innen, te húgyos – lök ki az ajtón. A falhoz kuporodva sírok tovább. Nem fog segíteni.

Annyira fáj minden. Annyira nagyon félek, minden nap rettegek. Anya látja, hogy gond van, de nem merek mondani semmit. Ha beárulom őket, Aidan megöl. Bele se merek gondolni, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy meleg vagyok. Biztosan nem csak megrántja és megrepeszti a vállam, hanem ki is tépi a karom.

Napokon keresztül tart ismét a szenvedésem. Borzalmasan bánt, darabokra tép, folyamatosan megaláz. Már attól bevizelek, ha meglátom, emitt állandóan hosszabb felsőket hordok, hogy a folt ne látszódjon. De ez bevonzza őt is, azért is bántanak, hogy lányruhát hordok. Rettegek tőle, így amikor elkap a folyosón, és beránt egy üres részre, ismét összepisilem magam. Komoly pszichológiai problémáim vannak, és ennek ő az oka. Ő és a bátyám. A saját bátyám… Az egész banda.

Meg akarom ölni őket.

- Hé! – kapja el az állam és a szemembe néz. Én borzalmasan meg vagyok ijedve, patakokban folyik a könnyem, izzadok, a pisi a lábam szárán folyik le. Aztán még jobban megaláz. Amikor az ajkait az enyémekre nyomja, olyan düh és gyűlölet száll meg, amit már nem tudok kezelni. Egyszerűen nem megy. Addig kapálózok, amíg ki nem szabadulok és egyszerűen elrohanok. A mosdóba megyek, megpróbálom lemosni a számról a nyálát, de csak azt érem el, hogy az ajkaim kivörösödnek. Sokáig bent vagyok, de ahogy kilépek, már feltűnően sok a rám szegeződő tekintet. Nevetnek. Most nem az agyam hiteti el, tényleg rajtam nevetnek és összesúgnak. Aztán szembe jön egy lány. A mellkasomra simítja a kezét és ellök.

- Azt a buzi anyádat! A gatyádba élveztél egy csóktól? Úristen, elhányom magam!
- Ez tényleg egy faszszopó!
- Nézd már, az geci?
- Rúzsozza a száját?
- Tudtam, hogy buzi vagy, de hogy rúzsozd a szád…
- Takarodj, köcsög! – Valaki az oldalamba is rúg. Nehezen állok fel, felkapom a holmijaimat és rohanni kezdek. Beleütközöm Aidan bandájába, most csak őt látom. Meg fog védeni! Ő az én imádott testvérem, nem fogja hagyni, hogy bajom legyen.
- Aidan, segíts! – nézek rá sírva, könyörögve.
- Fújj, engedj el, te kis buzigeci! Szégyellem, hogy a testvérem vagy! – Hatalmasat lök rajtam, és már nem tudom megfékezni a testem, egyszerűen lezuhanok az alattuk álló lépcsőn. Nagyon megrémülök, de csak a lábamat és a derekamat ütöm be. Nem törtek el. Csak zúzódtak. De ahogy felnézek…. Aidan fent áll és rajtam nevet. Mellette az a… az a mocskos… undorító… Nem bírom tovább. Véget vetek ennek!

Drága Mama, drága Papa!

Tudom, csalódást okozok nektek. Annyira szerettem volna teljesíteni a kívánságotokat, és felnőni, boldog életet élni, de ez képtelenség.  Nem tudok tovább küzdeni Aidan gyűlölete és Heikichi ellen. Könyörgöm, ne haragudjatok rám és hagyjátok, hogy békében nyugodhassak. Nektek sem lehet szükségetek egy olyan nyomorékra, egy olyan buzira, mint amilyen én vagyok. Ma a suliban betelt a pohár. Annyira félek Heikichitől, hogy összevizeltem magam, akármikor a közelembe jött. Ma csak azért megcsókolt, hogy felvehessék videóra és feltehessék az iskola közösségi oldalára. Mindenki erről beszél. Hogy hugyoztam. Hogy rúzsoztam. Pedig csak annyira dörzsöltem a számat, hogy bevörösödött. Sajnálom. Mindent- Kérlek, ne bántsátok Aidant, legalább a halálom után már nem lesz oka gyűlölni egy olyan húgyos buzit, mint én vagyok. Annyit kérlek, mondjatok el neki, hogy nagyon szeretem. Halálom után is mindennél jobban szeretem őt, ő a legjobb nagytestvér. Sajnálom, hogy csalódást okoztam neki is és nem tudtam olyan lenni, amilyen testvért ő szeretett volna.

Szeretlek mindannyiótokat, de nem bírom tovább. Nem megy.

Sajnálom, hogy csak egy ilyen gyerek lett belőlem. Nagyon sajnálom. Mindent sajnálok.

Aidan, hidd el, nem akartam ilyen lenni! Könyörgöm, ne gyűlölj engem tovább!

Mama, apa, szeretlek titeket is. Aidant is.

Mindent sajnálok.

Egy marék gyógyszer. Ennyi kell. Már le is nyeltem, tudom, szinte azonnal hatni fog, de arra nem számítok, hogy nyílik a bejárati ajtó.
- Meglepi papától, megjöttem, család! – hallom meg apa boldog hangját. Mivel a nappaliban vagyok, azonnal meglát. Sírok és hányok. – Shea…
- Apa… - Ennyit tudok mondani. Az asztalon a levél, én pedig elvesztem a kapcsolatomat a külvilággal.

* * * 10 évvel később * * *

Az öngyilkossági kísérletem után a család összezárt. Kivéve Aidan. Ő katonai iskolába került, hiszen mama és papa nem tudtak neki azonnal megbocsátani. Ahogy szállítható voltam, azonnal az ország legtávolabbi pontjára költöztünk. Itt magántanuló lettem, hiszen a húgyos buzi videója végigjárta az egész internetet. Ma már nem gondolok erre.

Nem, ez hazugság.

Magántanuló lettem, hiszen a rémálmaim miatt nem tudtam aludni. Ha Aidan a közelembe jött, évekig remegtem és bevizeltem. Ha csak Heikichihez hasonló férfit láttam, összecsuklottam a félelemtől. Mondhatjuk, az elmúlt tíz évből hatot testi és lelki roncsként töltöttem. Aidan akkor fejezte be a katonai iskolát és nem akarta mama és papa kidobni, így hazajöhetett karácsonyra. Amikor meglátott, elsírta magát. Az arcom hamuszürke volt, alig volt bennem 25 kiló, a hajam ápolatlan volt. Semmi nem érdekelt már hat éve. Az iskolát elvégeztem, hiszen ha egyszer hallottam valamit, vissza tudtam idézni, de semmivel nem foglalkoztam. Mivel is foglalkozhatna egy kis húgyos buzi?

Arra a beszélgetésre még ma is emlékszem.

Meglátott, térdre esett és zokogni kezdett.
- Annyira sajnálom, Shea…
- Nem aláztál még meg eléggé? – kérdeztem színtelen hangon. – Fejezd be a színjátékot.
- Aidan, kérlek, hagyd ezt abba, felzaklatod az öcsédet! – szólt rá papa.
- Sajnálom! – Szinte rám ugrott. Annyira megijedtem, hogy majdnem hátra estem. Akkor először nem vizeltem be évek óta, ha megijedtem.
- AIDAN! – Mama és papa hangja egyszerre zúgott végig a házon, de Aidan csak a vállamra borult és sírva könyörgött a bocsánatomért. Később derült ki, hogy a katonai iskolában ő volt a zaklatott, és más állt a zaklató szerepében. De a fal azóta is áll. Mosolygok, kedves vagyok, de nem tudom elfelejteni, hogy akkor nem állt mellettem. Hogy lelökött a lépcsőn. Képtelenség ezt elfelejteni.

Én magam elvégeztem az iskoláimat. Azután a karácsony után könnyebb volt. Akkor már rezidens voltam, és a szívembe költöző könnyedség miatt sokkal sikeresebben fejeztem be, mint az várható volt. Ma már van egy saját vállalkozásom. Egy patológiai céget vezetek, emellett néha beugrok a kórházba, hogy segítsek. Vagy ügyeletet viszek, vagy bántalmazott fiatalokkal beszélgetek. Elvégeztem egy pszichológiai képzést is az utóbbi évben, hiszen támasza akarok lenni azoknak, akik azt élik át, ami tén éltem át.

És vállalom a melegségem. Ma már nem szégyellem. Több komoly kapcsolatom is volt azóta, hiszen sokszor megjelenek a médiában is a sikereim, kutatásaim, felfedezéseim miatt. De soha nem titkoltam a nemi identitásomat. Nem vagyok rá többé hajlandó. Ért már azért véget kapcsolatom, mert valaki nem akart felvállalni, vagy engem, vagy a saját melegségét. De ez sem érdekel, senkivel nem teszek kivételt.

Sőt, barátaim vannak. Orvosok, ápolók. Nők, férfiak. Szeretnek engem és én is szeretem őket.

Sikeres vagyok.

Ma is az ügyeleten kell lennem, hiszen a kórház vezetője kedves barátom. Régi mentorom, a fiával rövid ideig együtt is voltam. Szeretem a családot, néha áthívnak vacsorára is. Az exem, Kevin új párját is ismerem. Harry kellemes társaság, fiatalos és sokat fecseg.
- Szia Shea! – köszön rám egy nagyon kedves barátom, William, amikor elhalad mellettem. Nemrég érkezett, a vezető ápoló.
- Szia Liam! – mosolygok rá. – Semmi kávé?
- Á, bolondok háza van! Benéznél a kettesbe? Van ott valaki, azt hiszem, megverték. – A kezembe nyomja az aktát, de mivel itt vagyunk a kettes vizsgáló előtt, elsőre bele sem nézek. De bárcsak megtenném, hiszen ahogy kinyitom az ajtót és rá nézek, hiába telt el tíz év, egyszerűen összeesek és sírni kezdek. Remegni.
- Pánikrohamod van? – ugrik vissza mellém Liam. – A kurva életbe, Shea!
- Vidd innen! Vidd innen! VIDD INNEN! – üvöltöm gyerekkori kínzómra, öngyilkosságom egyik okozójára. – TAKARODJ INNEN!

- Mi a fenét csináltál? - kérdi mérgesen "drága" anyám az igazgatói iroda felé menet.

- Semmi különöset - legalább is nem ugrik be.

- A semmiért nem hivatott volna be az igazgató - háborog. - Méghozzá személyesen!

- Mit vársz, mit mondjak - vonom fel szemöldököm. - A pasasnak amúgy sincs ki mind a négy kereke.

- Hallgass! - néz körbe ijedten. - Eddig is csak azért járhattál ide, mert én elintéztem, de az Igazgató úr is már a határán van.

- Hogy milyen hálás is vagyok neked ezért - vágom rá gúnyosan.

- Lehetsz is - bólint rá tudomást se véve a gúnyos hangnememrõl.

- Aha - hagyom rá, mert csak felhúznám magam rajta. Akkor pedig a zsarukat is kihívnák és megint csak egy zárkában éjszakáznék, de ehhez most semmi kedvem.

- Jó napot kívánok! - és már át is vedlett a "jó anya" szerepébe. - Az Igazgató Úrral van találkozom.

- Üdvözlöm! Neve? - kérdi hûvösen a vén satrafa.  

- Miss O'bryen - mosolyog vidáman anyám.

- Rendben - bólint a banya -, bemehet.

- Köszönöm! - szélesedik ki a mosolya, majd felém fordul. - Te...

- Itt maradok - vágok a szavába és ledobom magam az egyik fotelba.

- Helyes - mondja elégedetten és már zárja is maga mögött az ajtót.

Egy darabig el lesznek, így elõszedem a fejhallgatómat és elindítok valami pörgõs számot.

Vagy negyed óráig semmi különös nem történik, de aztán szemet szúr a banya megbotránkozó képe. Fülemrõl letolva a fülest már meg is értem az okát.

A kiszûrõdõ hangokból csak a hülye nem tudná, hogy odabent épp dugnak.

- Hát ez... - mondja még mindig megbotránkozva.

- Szex - közlöm, mint tényt. - Élvezetes és jó test edzésnek is.

- Szemtelen kölyök - háborog a banya. - Nincs benned egy csepp szégyenérzet sem!

- Ugyan, csak az igazat mondtam - miért kell mindent sértésnek venni. - Arról én meg már nem tehetek, hogy magához egy újjal sem érnek.

- Pimasz fráter - pattan fel a székébõl. - Ha ezt az Igazgató Úr megtudja...

- Nem lesz semmi - vágok a szavába. - Anyám épp most dolgozza meg az öreget, úgyhogy semmilyen következménye sem lesz - vigyorodom el.

- Elhallgass! - vörösödik a feje. - Az Igazgató Úr egy tiszteletre méltó férfi, aki hûséges a feleségéhez - keseredik meg a hangja.

- Ja, vágom már - vigyorodom el. - Bassza a csõrét, hogy anyámmal összefeküdt, de magával nem.

- Hogy... - fehéredik el.

- Bármit megtenne érte, de õ mégse dugja meg. Szánalmas - közlöm nyersen, amire már nincs ideje reagálni az öreglánynak, anyám haját igazgatva libben ki az igazgatótól.

- Andrew - lép mellém -, indulhatunk.

- Szuper - kapom össze a cuccom, majd a banyára se pillantva távozunk.

- Elbeszélgettünk az Igazgató Úrral - ja, hogy te ezt beszélgetésnek hívod - és arra jutottunk, hogy egy másik iskolában fogod folytatni a tanulmányaidat.

- Mi van? - meredek rá.

- Jól hallottad. A továbbiakban nem hajlandó szemet hunyni a tetteid felett. De hogy segítsen, ösztöndíjjal bejuttat egy neves iskolába, ahol segítséget is kapsz a beilleszkedéshez és jegyeid javításához.

- Meg egy nagy faszt! - Hogyisne, majd a sok bájgúnár képét lessem, akik mellett majd halálra fogom unni magam.

- Ami feltétlenül szükséges az ösztöndíjhoz - folytatja, mintha meg se szólaltam volna.

- Csak ez nekem kurvára nem éri meg - morgom.

- Az mellékes - mondja fagyosan. - Épp elég gondot okoztál. És most ugyan elsimítottam, de nem biztos, hogy legközelebb is így lesz. Ha pedig így lenne, akkor javító intézetbe is kerülhetsz.

- Már miért kerülnék javítóba? Semmi különöset sem csináltam.

- Ne merd letagadni - mered vasvillaszemekkel.

- Semmit sem tagadok le - amúgy sem szokásom. -, csak nem tudom mirõl dumálsz.

- A három nappal ezelõtti estédrõl - mondja egyre mérgesebben. - Rémlik?

- Ja, hogy az - evvel kellett volna kezdeni. - Rémlik. Mi van vele?

- Mi van vele? Ezt komolyan kérded?! - kérdi már felháborodottan. - Legalább arra emlékezhetnél, hogy kórházba juttattál egy fiút!

- Nem kell kiakadni - mit fáraszt evvel.

- Igen is kell! Nem erre neveltelek - közli, mire földbe gyökerezzek.

- Nevelés? Tényleg?!

- Most mirõl beszélsz? És gyere, mert még dolgom van.

- Leszarom - morgom indulatosan. - Komolyan azt mondod, hogy nem így neveltél? Te?!

- Andrew - sóhajt.

- Szart se neveltél. Alig voltál otthon, de ha igen, akkor meg csak piáltál.

- Fejezd be - pillant körbe.

- Csak ne pofáz nekem a nevelésrõl, mert kurvára semmit sem csináltál.

- Jó-jó - dörzsöli a homlokát -, csak menjünk már. Elfogok késni.

- Akkor menj - vágom oda és lekanyarodom az egyik folyosóra.

- Most meg hova mész?

- Na ugyan hova - nem is tagadhatná, hogy elitta az eszét. - A cuccomért, ha már sulit váltok.

- Jó, akkor... - felelne, de kibaszottul nem érdekel.

Picsába! Felkurta az agyamat, de igaza van. Jóval kevesebb szabadságom lenne, ha elkerülnék tõle. És ugyan rohadtul utálok nála dekkolni, de ez a kisebb rossz.

- Andrew, várj már!

Csatlakozik Nataniel és Daniel a szekrények felé menet.

- Haver - szólal meg Nat -, felfüggesztettek.

- Ja, és? - kérdem érdektelenül.

- És nem kéne a suliban lenned - folytatja.

- Arról nem beszélve, hogy igazoltan lóghatsz - kotyog közbe Danny. - A helyedben kihasználnám.

- Lehetnél is a helyemben - meredek a szöszire. - Te is megdugtad a kurvát.

- Na ja, de én idõben leléptem - vigyorodik el.

- Igen - kapok a nyaka után és avval a lendülettel a szekrényekhez is vágom -, leléptél. Ahogy mindig, ha gáz van.

- Andrew - szólal meg Nat vállamra markolva -, elég lesz. Még nagyobb gázban leszel, ha észreveszi az egyik tanár.

- Mintha ez érdekelne téged - morgom Dannyt nem eresztve. - Csakis Danny seggét félted, amit nagy élvezettel kefélsz, ha elég részeg hozzá.

- Honnan... - nyekergi Daniel.

- Mr. O'bryen - ó, drága exosztályfõnököm is ide dugta a mocskos pofáját -, azonnal eressze el az osztálytársát.

- Na vajon honnan tudom te barom - a papával nem foglalkozva szorítok a szöszi torkára.

- Andrew! - szorul Nat szorítása is.

- Neh-nem tudom - kezemhez kapva próbálja lefeszegetni azt a torkáról, de sikertelenül.

- A testedbõl - mászok a képébe -, másnap annyira röhejesen járkáltál.

- Az... - nyögi nehezen, egyre vörösödõ fejjel.

- Mi az? - vigyorodom elégedetten. - Zavarba hoztalak vagy inkább levegõt nem kapsz?

- O'bryen! - üvölt a tanár.

- Nem vagyok süket - pillantok rá közömbösen.

- Veszem észre - ráncolja szemöldökét. - Most már ereszd el.

- Ahhoz túl jól szórakozom.

- Kérlek - szólal meg Nat -, enged el. Még megfojtod.

- Azt sajnálnád, mi? - eresztek meg egy cápa vigyort.

- O'bryen - lép közelebb a tanár -, ne akarj javítóba kerülni.

- Faszomat, mindenki ezzel jön.

- Mert jó úton haladsz felé - vágja rá kertelés nélkül az öreg.

- Persze - morgom. - Mert csak én csinálom a balhét.

- De ez most nem is fontos - folytatja. - Most arra koncentrálj, hogy új iskolába kerülsz. Ott pedig akár elõröl is kezdheted, senki sem fogja tudni a múltadat.

- Tudja, most elõször mondott valami értelmeset is - felelem már lenyugodva és Danielt arrébb taszítva szekrényemhez lépek. - Hátha ott már nem fogom magam halálra unni - táskámba söpröm a cuccomat és a kijárat felé indulva már nem is foglalkozom velük többet.

Túl sokáig untattak már így is.

                                                                        ~

Hogy dögölne meg az a hülye picsa! Arról nem volt szó, hogy egy gecis elit suliba küld, ahol a suli nagy része gazdag kölykökbõl áll. És pluszba még gázos egyenruhájuk is van, amiben úgy néztem ki, mint egy kibaszott házaló.

De leszarom, a nyamvadt ingük egy fekete pólóval még elfogadható. Mellé csõszárú farmernadrág és fekete fûzõs bakancs, meg persze az elmaradhatatlan dzsekim.

Kezdetnek jó lesz, így már az elsõ napon tisztázhatjuk, hogy rám rohadtul nem lesznek érvényesek a szabályaik.

A fõkapu kovácsoltvasból készült, onnantól fenyõfák szegélyezik az utat, amik szög egyenesre vannak nyírva. Az iskola jóval a XX. század elõtt épült, három emeletes, félkör íves ablakok, amik nagysága vetekszik egy átlag ember magasságával. A fõbejárat ajtaja van vagy két méter magas is, ami még inkább azt sulykolja, hogy mennyire felsõbbrendû az iskola.

Bazdmeg, itt olyan balhék lesznek még. Már elõre is vigyorgok, mert itt unatkozni nem fogok.

- Elnézést – szólít meg egy pápaszemes csaj –, segíthetek esetleg valamiben?

- Nem – vetem oda és haladok tovább a bejárat felé.

- Biztos? – lohol utánam. – Nem tûnsz ide valósinak – teszi hozzá.

- Ja – de nehéz felfogása van –, úgyhogy lekophatsz.

- Már megbocsáss – dobja hátra haját –, de csak segíteni akartam.

- Amibõl nem kérek – vágom rá és faképnél hagyom.

A hátam közepére sem kell egy picsa, pláne aki ilyen mézesmázosan beszél. De hol az anyámban van a tanári?

- Kölyök – vág elém egy negyven körüli pasas –, kihez jöttél?

Na, ez a stílus már normális.

- Amy Artmensonhoz.

- Te vagy az új diákja? – méreget.

- Aha – nem mintha köze lenne hozzá. – Hol találom?

- Ahol a többi tanárt is ebben az idõben, a termében – mondja nagyképûen. – Hulbert, ide hozzám!

- Tessék, Tanár úr – lép mellém egy alacsony, vörös hajú srác.

- Rád bízom a kölyköt – biccent felém és már le is lép.

- Adam vagyok – mondja egy aprócska mosollyal.

- Andrew – mérem végig a srácot. Keszekusza vörös haj, smaragd szemek, apró termet.

- Örülök! Hova szeretnél eljutni?

- Artmensonhoz – oh, basszus. Pont alám való lenne.

- Akkor te lennél az új osztálytársunk? – lelkesedik.

- Ja – és még egész aranyos is a lelkesedése. – Na, akkor merre is kell menni?

- Oh, persze – tolja feljebb a szemüvegét. – Menjünk arra – mutat jobbra –, gyorsabban oda érünk.

- Vágom, minél hamarább le akarsz pattintani – mondom tettetet komolysággal.

- Nem, dehogy – rázza fejét. – Eszembe se jutott ilyesmi.

- Hát persze – folytatom, magamban jól szórakozva.

- De tényleg! Csak azért mondtam, mert nemsokára becsengetnek – mondja már-már kétségbe esve. És nekem nem is kell több, már szét is terül a képemen a szórakozott vigyor. – Te…

- Szórakoztató vagy – kuncogok.

- Ez gonosz volt – ráncolja szemöldökét.

- Lehet, de aranyos volt a reakciód – közlöm.

- Micsoda? – kerekednek ki szemei.

- Mondom, aranyos – többször tuti nem ismétlem meg.

- Hát… – makogja piros pofival. – Én… – jön egyre jobban zavarban.

Más reakciót nem várhatok tõle, úgyhogy akkor már némi infót szedek ki belõle, amivel megyek is valamire.

- Artmenson milyen? – nõ, így sokat nem várok tõle.

- Nagyon kedves – kap a téma után. – Bármilyen problémával fordulhatunk hozzá, sose zavarna el senkit. Az osztály is más, ha vele van óránk – teszi hozzá halkabban.

- Miért?

- Nos – gondolkodik –, ha Artmenson tanárnõvel vagyunk, akkor összetartó az osztály és kedvesek a másikkal. De ha mással van óránk, akkor cikizik a másikat és bunkók.

Csak rá kell nézni és egyértelmû, hogy õ az áldozatok közé tartozik.

- Itt is vagyunk – lép az egyik csicsás ajtóhoz és megy be elsõként. – Jó reggelt Tanárnõ!

Kábé velem egy magas – tûsarkújának hála - vékony nõ, hosszú fekete hajjal és csinos pofival, pluszba egy csábosnak hit mosollyal fogad.

- Jó reggelt kívánok! – szélesedik mosolya. – Ki a vendégünk? – pillant végig rajtam.

- Andrew O’bryen, telefonon már beszéltünk – csak essünk már túl a formaságokon.

- Örülök, hogy megismerhetlek – mutatja fogsorát egy mosoly keretében, majd az asztalon lévõ papír halomhoz fordul és keresgélni kezd. – Nos, jelenleg egy ideiglenes órarended lesz, míg nem beszéljük meg a továbbiakat. Valamint kapsz egy térképet az iskola területérõl, a könnyebb tájékozódás érdekében, illetve adok pár papírt, amit édesanyádnak alá kéne írnia – nyújt felém pár papírt.

- Oké – úgyis én fogom átnézni és aláírni is.

- Adam – fordul a vöröshöz –, az elsõ órátok közös lesz, kérlek segíts – és itt szólok közbe.

- Megoldom – velem csak ne jótékonykodjanak.

- Biztos vagyok benne, de ez az elsõ napod és…

- És megoldom – vágom rá megint a szavába vágva. – Nem kell segítség.

- Nekem nem gond – teszi hozzá Vöröske.

- Nem is errõl van szó – vele szívesen töltenék több idõt, de ne akarják rám tukmálni a segítséget.

- Akkor mi a probléma? – kérdi csodálkozva a picsa.

- Tanárnõ, mindjárt becsengetnek – jegyzi meg Adam.

- Ó, igaz – pillant a fali órára. – Menjetek, Mr. Jonas nem szereti a késõn érkezõket.

Több sem kell, már le is lépek. Mondjuk azt kurvára nem tudom, hogy a jó irányba megyek e, de jelenleg kibaszottul nem érdekel. Csak minél messzebb akarok lenni ettõl a picsától. Az a mézes-mázos stílusa az idegeimre megy, a jótékonykodásáról meg nem beszélve.

Karomon lévõ finom érintés ránt vissza a kezdõdõ dührohamból.

- Andrew, hallod? – nagy smaragd szemek, piros pofi és kapkodó lélegzet. Ez még kifejezetten tetszene is, ha egy nagy ágyban meztelenül lennénk.

- Mi van – morgom még mindig ingerülten.

- Rossz irányba mész – mondja pihegve.

- Nem izgat – szükségem van egy cigire.

- De Jonas Tanár úr nagyon szigorúan veszi a dolgokat – érvel. – Bajba fogsz kerülni.

Kapásból rávágnám, hogy leszophat Jonas, de beugrik, hogy jelenleg „viselkednem” kell.

- A picsába – morgom beletörõdve. Kibaszottul bosszant, hogy jelenleg „viselkednem” kell, ha így elkerülhetem a javított, akkor megéri.

- Andrew – szólít kérdõ hangsúllyal.

- Merre menjünk? – a franc essen az egészbe.

- Erre – indul a lépcsõk felé. – Így még a Tanár úr elõtt érünk oda.

Szó nélkül indulok utána és õ sem szólal meg, de a folyton felém pislogó tekintete szembetûnõ.

- Mond.

- Tessék? – kérdi rajtakapottan. – Mire gondolsz?

- Ne terelj, hanem nyögd ki – most már kíváncsi vagyok.