- Te anya testvére vagy? – kérdezi meg Matt felébredve döbbenetébõl és közelebb is lép hozzám.

- A féltestvére, de hasonlítottunk egymásra. – mondom kedvesen és leülök egy nagyobb kõre.

- Apa ez tényleg igaz? – néznek fel apjukra a kicsik, amire bólint egyet, majd úgy lépkednek közelebb hozzám. – Tudsz nekünk mesélni anyáról? Mi nem láttuk õt soha.

- Persze. Szívesen elmesélem, amit tudok anyukátokról és apukátok még nem mondta el. – mondom, és leültetem a gyerekeket magam köré és úgy kezdek el mesélni, de a mesélés hamar átcsap inkább ismerkedésbe, mint mesélésbe. Örülökk, hogy megismerhetem õket, és hogy õk is érdeklõdnek irántam. Lucas is bele száll a beszélgetésbe és az egyé-két közös emléket együtt kezdjük el sztorizni a gyerekeknek. Nagyon jól szórakozunk és nagyon hamar el is repül a nap. Olyan volt, mint ha egy teljes család lennénk, és elõjött az evésnél is belõlem az anyai ösztönök, aminek örülök is, meg nem is, hiszen én nekem itt a munkám, itt kell maradnom és félek, hogy túlzottan is megszeretem a gyerekeket, na meg Lucast. Nem akarom, hogy a nõvérem pótléka legyek.

Ahogy a napnak közeledik a vége nehezen, de kénytelenek vagyunk elköszöni. A gyerekek kezdetek ragaszkodni hozzám, ami viszont lehet nem épp jó, de számítottam némiképp rá. Mikor végre sikerül nekik elköszönni és elmenni az apjukkal én a faházba megyek vissza és felkészülök az esti mûszakra.

~*o*~

Egy hét telt el mióta megismerkedtem a gyerekekkel. Azóta szinte majdnem minden nap beszélek velük telefonon és Lucas elmondása szerint mindig arról kérdeznek, hogy mikor láthatnak megint, és persze tõlem is kérdezgetik. Erre rendszerint nem tudok nekik válaszolni, és ettõl féltem, hogy azzal, hogy megismertek felborul az egész életük.

Én a héten végig dolgozok, hol túrát vezetek, hol pedig éjszakás vagyok. Eléggé fárasztó, de kicsit eltereli a gondolataim, bár mikor éjszakás vagyok egyedül nem igazán van mi elterelje a gondolataim. Csak a gyerekek és Lucas körül forognak agytekervényeim. Szinte mindig azon agyalok, hogy mi lenne helyes. Itt hagynom az erdõt és hozzájuk költözni, abba a városba ahol laknak? De akkor cserbe hagynám az erdõt, és a szomszédos alakváltó klánok csata terévé válna. Én vagyok az, aki távol tartja õket, bár rendszerint próbálnak befûzni, hogy csatlakozzam hozzájuk, de mindig nemet mondok nekik. Nem akarok sehova se tartozni. Meg vannak a magam szabályai, nem kellenek másoké is.

Most viszont a faházamba vagyok mikor ismerõs szagra leszek figyelmet. Ez Lucas illata. Nyilal agyamba a felismerés. Felpattanva megyek ki a kunyhómból és tényleg õ az. Meglepetten szólok rá.

- Lucas? Te mit keresel itt? –Megfordulva néz rám, én pedig nem kicsit vagyok ledöbbenve.

- Van egy-két dolog, amit nem mondtunk el neked a telefonba. – jegyzi meg mosolyogva. ~Úristen mi történt?~ Fogalmazódik meg bennem szinte pánikszerûen a gondolat. Igyekszem viszont nem mutatni.

- És még is mi lenne az? – kérdezek rá, és próbálom tartani magam, de némiképp mégis kiül arcomra az aggodalom. Remélem nem esett baja a gyerekeknek.

- Csak annyit, hogy ideköltöztünk a gyerekekkel. Munkát vállaltam és megint enyém a felügyeleti jog a gyerekekért. – mikor elmondja a dolgokat nem kicsit sokkol le a dologgal. Lélegzetem is elakad és még próbálom megõrizni lélek jelenlétem, ám folytatja. – És szeretnénk, ha este nálunk vacsoráznál, bár igaz, hogy nem lesz valami nagy kaja, mert hozatjuk valahonnan, mivel nem tudok fõzni, de azért szeretném, ha átjönnél. A gyerekeknek is nagyon hiányzol és szeretnének már látni téged. – mondja mosolyogva, majd vár csendesen. Én egyszerre érzek örömöt, és félelmet. A faház lépcsõjére ülök le és hosszan nézek Lucasra csendben. Ajkaim résnyire nyílnak és a gondolatok kavarognak a fejemben.

Hosszabb csend áll be közöttünk és magam elé nézek kicsit lesokkolódva. Nem sok idõ telik azonban el és megrázva a fejem nézek fel Lucasra.

- Bocsáss meg kérlek az iménti… csendért. –Mondom zavarba jõve. –Persze ma este szabad vagyok elmegyek. –Mondom szemim behunyva és egy zavart mosoly jelenik meg az arcomon.

- Arin, ha nem tudsz eljönni, vagy nincs kedved, nem kell eljönni. –Mondja szinte azonnal rá és oda lépked elém. Letérdel, és úgy néz a szemeimbe. – Sajnálom, ha kényelmetlenséget okoztam azzal, hogy ide költöztünk a gyerekekkel, viszont úgy érzem ez az, amit te…- kezem teszem a szája elé, hogy fejezze be a butaságait.

- Lucas, én csak ledöbbentem oké? –Nézek a szemeibe, de nem veszem le kezemet a szájáról. –Meglepõdtem azon, hogy visszakérted a gyerekek felügyeleti jogát, és munkát vállaltál, hogy eltarthasd õket, hogy képes voltál vállalni a kötöttséget, amit eddig nem. Igen ez most kegyetlen a részemrõl, de ez az igazság. –mondom a szemeibe nézve, és még mindig nem hagyom megszólalni, de látom szemein, hogy mondana valamit, viszont mint ha élvezné is a kezemet a száján. Mélyen nézek a szemeibe. –Szívesen látom a gyerekeket, mert szeretném jól megismerni õket, de nem akartam, hogy felbolygasd az életüket, bár ha te úgy látod, hogy ezzel tetted nekik a legjobbat, akkor így legyen. –Mondom ki szemeibe nézve. –De! Most leszögezem Lucas, hogy én nem a nõvérem vagyok. Szóval õt nem fogom pótolni, mert nem is tudom. –Mondom, és ekkor veszem le a kezem a szájáról és hosszan nézek a szemeibe várva a reakcióját.

- Arin én nem is kértem, hogy pótold Leonat. A gyerekek és én is szeretnénk, ha eljönnél vacsorázni és gyakrabban szeretnének látni és megismerni, mivel családtag vagy. –mondja a szemeimbe nézve. –Én pedig tényleg azt tettem, ami a gyerekeknek a legjobb, ugyanis a nevelõ szüleik, koránt se szerették õket úgy, ahogy én vagy te. Ne tagadd, láttam rajtad, hogy megszeretted õket. És igen fájt, amit a fejemhez vágtál, de mindenkinek az igazság fáj nem igaz? –Mondja féloldalasan sármosan elmosolyogva, én pedig kicsit elpirulva nézek rá. Hirtelen pattanok fel.

- Igen megszerettem õket. –Mondom ellépve elõle és az erõd felé indulok el. A szélén megállva keresztbe fonva a karjaim fordulok felé. –Hova és hányra menjek? –Kérdem ránézve Lucasra.

- Itt lakunk nem messze a rezervátumtól egy utcányira. Most a gyerekek iskolában vannak. Ma van a második napjuk az itteni iskolában. –mondja rám nézve, én pedig nagyot kicsit elmosolyodom.

- Jók az itteni tanárok, de biztos, hogy jó ötlet volt elszakítani õket a barátaiktól? –Kérdem szemeibe nézve, mert én igazából ettõl félek, hogy e-miatt a költözés miatt kezdhetnek mindent ellõrõl. A beilleszkedéstõl kezdve.

- A gyerekek is jönni akartak. Az ottani iskolába nem szerettek járni. –mondja el nekem Lucas az igazságot, amire bólintok és sóhajtok, mint akinek hatalmas kõ esett le a szívérõl.

- Így már értem. Nos, akkor hányra és hova menjek pontosan? –Kérdem kicsit elmosolyodva.

- Zöld fa utca 12. A gyerekek 3-kor végeznek az iskolában, ha gondolod elmehetünk értük együtt. –mondja kedvesen mosolyogva.

- Az nem lenne még kicsit korai? –Kérdem nagy szemekkel ránézve.

- Ugyan már Arin! Gyere menjünk el, ha csak nem dolgozol.

- Nem már nem dolgozom délelõttös voltam, és holnapra szabadnapom van. –Mondom szemeibe nézve amire látom, hogy elmosolyodik.

Végül sikerül meggyõznie, így megkérem, hogy itt várjon meg kint én meg a fakunyhóban öltözök át egy hétköznapi ruhába. Egy lila alapszínû fekete kockás rakott szoknyát és egy fekete fûzõt veszek fel lila dísszel. A magas sarkú combközépig érõ csizmámat veszem fel, amivel ki szoktam menni a városba. Kilépve a kunyhóból nézek egyenesen Lucasra és felkuncogom, ahogy meglátom döbbent arcát.

- Szedd össze az állad, mert rálépsz. –mondom neki kuncogva, aranyosan és mellé lépve megyünk el együtt a gyerekekért, a séta közben sokat beszélgetünk általános dolgokról, de a két szomszédos klánt ugyan megemlítem neki, de a gondjaimat velük nem mondom el. Az ugyanis az én dolgom és nem akarom bele keverni.

A délután és az este nagyon sokat beszélgetünk, játszunk és hülyülünk a gyerekekkel, de nekik ideje lefeküdni aludni, mert holnap iskola. Lucy engem kér meg, hogy menjek vele fürdeni, így vele tartva beszélgetünk lányos dolgokról és a vége az, hogy mindegyiküknek adnom kell jóéjt puszit, ami nem esik nehezemre.

A lefektetés utána megyek vissza le a konyhába ahol Lucas épp szedi össze a tányérokat. Oda sietve veszem ki a kezébõl.

- Ezt add ide, majd én elmosogatok. –Mondom mosolyogva, persze nem igazán akarja engedni.

- Arin, nem azért vagy itt,hogy mosogass. –Morranja kicsit durcásan. Mosolyogva pöckölöm meg az orrát.

- Én elmosogatok. jegyzem meg és elkezdem megengedni a csapot, hogy mosogassak. –Lucas… a szomszédos alakváltó klánok dolgából szeretném, ha kimaradnál. Nem szeretném, ha célponttá válnának a gyerekek. - mondom ki komolyan. –Bármi is történik, szeretném, ha nem fedeznék fel, hogy alakváltó vagy.

- Biztos, hogy jó ötlet felhozni bennük a múltat? – adok hangot gondolatomnak, hiszen én nagyon hasonlítok a nõvéremre egy két dolgot leszámítva. Mind ketten anyánkra ütöttünk.

- Ha nem akarod, akkor nem kötelezõ, csak gondoltam szeretnéd, hogy közöd legyen hozzájuk. – állapítja meg, majd itt is hagy és visszamegy a gyerekekhez, mert már keresik, meg hívják vissza, amin elmosolyodok.

Lassan tovább indulunk a túrára és én cseppet se fáradok el ez alatt az idõ alatt és visszaérve a kiindulási pontra a napi ajándékunk osztogatva a gyerekeknek búcsúzom el a vendégektõl kedvesen mosolyogva. Leona gyermekeinek is adok egy-egy plüss figurát kedves mosollyal arcomon és elengedem õket. Nem mondok többet, mint amit szükséges, mert nem tudom, mit mondhatnék nekik. ~Sziasztok! Én vagyok a nénikétek elhunyt édesanyátok húga! Hogy s mint? Áhh ugyan… ez képtelenség… mellesleg õk csak egy napot vagy maximum 2-õt töltenek a környéken és visszamennek. Mi értelme akkor?~ Fut végig a gondolat a fejemen és keserû szájízzel megyek vissza a fa kunyhóhoz gondolataim társaságában.

~*~

Este a szokásos túrám teszem meg, hogy felmérjem az aznapi szaporulatot, vagy hiányt. Fontos nekem az erdõ védelme ezért se hagyhatom magára. Ahogy az erdõt látom megérzem Lucas átváltozott alakjának illatát és felé sietve kissé mérgesen lépek ki a bokrok közül támadó állásba.

- Már megint mit keresel itt? – kérdezem tõle egybõl, mikor megjelenek kissé morogva, de látom, õ tovább ül nyugodtan.

- Nyugi Arin nem bántani jöttelek, csak feltenni neked egy kérdést. – mondja nekem, amire visszaveszek a mérgembõl és alap testtartást veszek fel.

- Lucas már megint miért vagy itt? Megmondtam, hogy nem jöhetsz ide. – mondom nagyot sóhajtva. – Még mindig annyira mész a fejed után, mint régen.

- Soha nem változok. – jegyzi meg. – De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy megkérjelek arra, hogy had mutassalak be a gyerekeknek. Nagyon örülnének neked. – néz egyenesen a szemembe, amiben tükrözõdik a vágy, hisz mégis csak az unokahúgom és unokaöcséim.

- De én innen nem tudok elmenni, ha nagyon megszeretnek, akkor nem tudom miattuk itt hagyni ezt a helyet. – mondom ki félelmem, s magam elé nézek leülve. Nagyot sóhajtok, mert tanácstalan vagyok.

- Megértem, de nekik meg szükségük van rád, arra, hogy az anyjukról halljon, és ki lenne ettõl sokkal jobb, mint a testvére? Kérlek Arin Leona kedvéért tedd meg. – kér meg.

- Rendben. – egyezek bele a dolgokba és mély levegõt véve fekszem le a fûbe, gondolataimba temetkezve.

- Akkor holnap reggel elhozom még ide õket, mielõtt visszamennénk a nevelõ szüleikhez. – említ meg egy olyan dolgot, amin nem kicsit lepõdöm meg.

- Miért vannak nevelõszülõknél?

- Mert amikor Leona meghalt eleinte próbáltam gondoskodni róluk, de nem igazán sikerült és jobbnak láttam inkább nevelõszülõkhöz adni, de mindennap látom õket, meg velük vagyok, csak a házat nem tudom biztosítani a fejük fölött. Az én otthonom az erdõ. – jegyzi meg mosolyogva. – Na de mesélj veled mi történt Leona halála óta? – kérdezi meg és elfekszik a füvön, én pedig mély levegõt véve, felállva megyek oda hozzá és elé fekszem le vissza szemeibe nézve.

- Miután Leona meghalt én visszamentem apámhoz. Az alakváltók életéhez szükséges dolgokat tanultam tõle és haragudtam is egyben rá, amiért nem mondta el hamarabb, hogy van egy nõvérem. Tudod Lucas én se ismertem annyira jól Leonat, mint hiszed… Leona és én csak féltestvérek voltunk. Mindössze 1 évvel hamarabb ismertem meg, mint te Lucas. –Mondom ki õszintén a dolgot és behunyom szemem.

- Hogy, hogy? –kérdi döbbenten, én pedig rá emelem sárga tekintetem és egy félmosolyt engedek meg.

- Leona ember volt és ezt te is tudod. Most pedig láthatod, hogy én félvér vagyok. Nem furcsállod cseppet sem a dolgot? Édesanyánk ember volt, és ahogy megtudtam apámtól, egy bárban ismerkedtek meg, mikor Leona kicsi volt. Leona édesapja katona volt és elment 2 évre. Ez alatt az év alatt ismerte meg apa édesanyám, így lettem én. Engem nem anya nevelt, mivel nem nevelhetett a férje miatt… Nem akarta, hogy megtudja a titkos viszonyát apámmal, így mindig is apu mellett voltam. 13 évesen viszont találkoztam Leonával akivel mit te is tudod, igen csak hasonlítottunk. Egy év telt el és összeismerkedtetek. Innentõl már te is tudod a dolgot. Persze szívesen megismerném a gyerekeket és mivel beleegyeztem, meg is fogok. Mégis csak a nõvérem gyermekei. Szerettem volna neked segíteni a gyerekek nevelésében, de még én is csak 14 vagy 15 voltam akkor. –Mondom nagyot sóhajtva.

- Arin jó lett volna a segítséged, mi tartott vissza, hogy velünk maradj? –Kérdi érdeklõdõn.

- Az, hogy fiatal voltam. –Mondom ki õszintén a dolgot. –Te magad mondtad, hogy nem tudtad nekik biztosítani a házat, mennyivel lett volna másabb, ha én is a nyakadra akaszkodom?

- Hmm… talán igazad van.

- Látod, látod. –Mosolyogva pillantok rá és nagyot sóhajtok az égre nézve. –Lucas… veled történt már olyan, hogy valaki szex közben kapott a karjaidban szívinfarktust? –Teszem fel a kérdést, ami talán kicsit zavarba ejti, de errõl még senkivel se tudtam beszélni.

- Nem, miért kérded? –Kérdi felemelve a fejét a fûbõl és rám néz kissé döbbenten.

- Csak mert velem igen. Nem bírta velem sokáig és hát… én nem vettem észre sajnos a jeleket a kimerültségére. –Nagyot sóhajtok. –Ez is azután történt, hogy Leona elment.

- Talán ez olyan információ volt, amit nem akartam tudni. –jegyzi meg, bár nem tudom, hogy most igazából ezt hogy is érti, mert elégé semleges volt a hangja. –Szóval az ágyban te vagy inkább a domináns?

- Csak akkor, ha a partner olyan, de a srác után nem volt senki, mert nem akarom még egyszer azt a borzalmat átélni. –Mondom elhúzva szám, majd nagyot sóhajtok és felállok. –Ideje menned és nekem is vissza. Örülök, hogy láttalak és a gyerekeket is.

- Holnap is látsz minket. Ne feledd, hogy hozom a gyerekeket, hogy megismerjenek téged.

- Hogy is felejthetném el. –Pillantok Lucasra. –Jah és bocsi, hogy tegnap letámadtalak, de nem szeretem, ha más alakváltók mászkálnak a nemzeti parkban. Itt egyedül én vagyok az alakváltó.

- Szóval nem tartozol senkihez sem? Egyik klánhoz sem? –Kérdi döbbenten, úgy látszik, ma este igen csak sokkolom szegényt, bár õ is engem.

- Így van. Független vagyok mindentõl, és mindenkitõl, ahogy ez az erdõ is. Nem merészkednek ide éjjelente alakváltók, nappal is emberi alakban és csak a túrákra.

- Én szerettem volna felfedezni az erdõt, mielõtt ide hozom a gyerekeket. Pusztán csak ezért jöttem el elõtte való este szét nézni.

- Megértem, de ha legközelebb jöttök, este ne merészkedj ide, mert elkapom a grabancod. –Fenyegetésem koránt sem valódi, hangomban érzõdik a játékosság. Sose tudnám bántani Lucast vagy a gyerekeket.

- Ha legközelebb jövünk, akkor is ki fogok jönni este. Szép az erdõ és megnézném, hogy kapod el a grabancom.

- Ohh valóban? Akár most is megtehetem! –Fordulok felé támadó állásba, de párduc pofámon koránt sem a fenyegetés látszódik. –De tényleg ideje menned. Ki kell aludnod magad. –Mondom kiegyenesedve. –Reggel találkozunk. – Köszönök el és egy fürge könnyed ugrással vetem be magam a bozótosba és megyek vissza a szálláshelyemre.

~*o*~

Másnap reggel a napot zuhanyzással kezdem, és ma éjjeles leszek, amit igazán szeretek, így a délelõttöm most szabad. A lehetõ legjobbkor jönnek látogatóba. Felöltözve szokásos hétköznapi ruhámba megyek ki az erdészházból, mikor szólnak nekem, hogy vendégeim érkeztek. egy férfi 3 gyermekkel és engem keresnek. Megköszönöm a kollegámnak és eléjük menve köszöntöm õket.

- Sziasztok! –Mosolygom kedvesen a gyerekekre és Lucasnak nyújtom a kezem köszönésképp, amit elfogad, majd a gyerekekre pillantok kedvesen, akik érdeklõdve néznek fel rám. Felismernek a tegnapi túráról és e látszódik arcukon.

 - Ki vagy és mit keresel itt? –Kérdem kissé mérgesen és gyanakvóan. Az én fülemben is ott van a sárkány fülbevalóm. Elfejtettem kivenni azt. Ebben az alakomban a hangom elég vékony mégis fenyegetõ.

 - Szállj le rólam! –Mondja a vélhetõen férfi és ledob a hátáról és feláll. –Csak sétáltam… már az is bûn? –Kérdi morcosan és akkor vesz szemügyre.

 - Ha holnap nem egyel kevesebb vad lesz az erdõben nem állok jót magamért! –Morgom a másik nagy macska felé. –Ez az erdõ az én védelmem alatt áll. –Mondom és azzal beugorva a bokorba tûnök el, mielõtt rájöhetne, hogy én is hasonló vagyok hozzá, ám hallom, hogy követ.

 Lépteim szaporák, ahogy az enyémek is azok. Ez egyik fára felugorva mászom fel gyorsan és hangtalan, õ pedig alattam fut el. Miután sikerül leráznom vissza megyek az erdész házba és elteszem magam mára, mert holnap gyerekeket viszek túrázni a szülõkkel.

 ~o~

A mai nap gyerekeket várunk a természetvédelmi rezervátumba egy kiadós túrára és én leszek a túra vezetõje. Legszívesebben párduc alakomba kísérném õket, de erre nincs lehetõség. Na, nem baj. Már kora reggel induláshoz készülõdök. Berakom a térképet magamnak, bár nem, mint ha szükségem lenne rá. Ennivalót is teszek el vízzel együtt. Csak a bepakolás után megyek el egy gyors zuhanyra és öltözök fel a túrának megfelelõen az egyenruhámba. Mikor elérkezik az idõ kimegyek a gyülekezõ helyre és az érkezõket mosolyogva kedvesen fogadom.

Egy férfi érkezik az indulás elõtt nem sokkal 3 gyerekkel.

~11 éves körülire saccolom a gyerekeket és a kislány nagyon emlékeztet valakire, majd felnézek a férfira és felismerem Lucast. Igen ez Lucas és õk lennének elhunyt nõvérem gyerekei? De meg nõttek… bár miket beszélek, hisz sose láttam õket és Lucassal is megszakadt a kapcsolatom… Azért jó látni, hogy jól vannak.~

Mosolyogva sétálok oda hozzájuk.

- Üdvözöllek titeket a Reven rezervátum tanulmányi túráján. Kérem csatlakozzanak a többiekhez máris indulunk. Arin Taylor vagyok a túra vezetõje. –Mondom jókedélyel minden felismerésemet félre téve. Lucas arcát nézem át tüzetesebben és meg kell, hogy állapítsam semmit nem változott. A fülében lévõ fülbevalókon, viszont meg akad a szemem és egy könyedd mozdulattal húzom elõre a lófarkam takarásba hozva a sárkány fülbevalóm. Remélem, õ nem ismer fel, bár elégé hasonlítok az elhunyt nõvéremre. Remélem, nem érzi úgy, hogy szellemet lát.

- Köszönjük Arin. –Mondja egy kedvesebb mosollyal és a gyerekekre néz és kezdi el õket terelni.

A gyerekek is köszönnek majd végül a csapat élére megyek és megkezdjük a túrát. Hosszan barangolunk az erdõbe, és míg a városi asszonyok és férfiak elfáradnak én, Lucas és a gyerekek nem. Megállunk az egyik kijelölt tûzrakó helynél, hogy megebédeljenek.

- Itt mindenki megebédelhet. Egy óra pihenés ezen a helyen utána indulunk tovább. –Mondom mosolyogva, és hogy kicsit távolabb legyek Lucastól a táborhely szélére menve figyelem az embereket, de fõként elhunyt nõvérem három gyerekét.

- Nagyon hasonlítasz valakire, akit régen nagyon szerettem. –Jön a megállapítás mögülem egy ismerõs hangtól. Mély levegõt véve lassan nézek hátra rá.

- Látom még nem feledted el a nõvérem. –Mondom keserû mosollyal és a gyerekekre nézek vissza.

- Hogy is felejthetném el édes arcát? –Kérdi és mellém áll a fa másik oldalára. –Régen találkoztunk Arin, és igazán szép a fülbevalód. Tudod tegnap az erdõben jártam és láttam egy feketés lila párducot egy ugyan olyan fülbevalóval a fülében, mint amilyen neked van. –Mondja, amire csak elhúzom a szám.

- Nem tudom mirõl beszélsz… én este aludtam az ágyamban, de remélem tudod, hogy este ebben az erdõben nem járkálhat ember. –Mondom ránézve. –De tudod, mit nem hallottam. –Mondom elmosolyodva. 

Francba, ha lõtávolba süllyedek, kilyuggatják a szárnyaim, és megint láncra vernek, pedig a Templomosok alig egy hónappal ezelõtti megsemmisítése óta, szabad vagyok. Még mindig elönt a düh és a gyûlölet, ha a szégyenletes árulásra gondolok. A barátaim… a családom pusztult el, és én képtelen voltam segíteni nekik. Mégis mire jó akkor, hogy sárkány vagyok? Eh… nélkülük mindenki csak egy szörnyeteget lát bennem, akinek a hatalma hasznos, így maguknak akarják.
Fogcsikorgatva csapok még párat, hogy utána kifeszített szárnyakkal vitorlázzak egy darabig. Egy hónapig tomboltam nagyjából, miután a Nagymestert megégették. Ezalatt alig ettem, alig aludtam, és számtalan sebet kaptam, de pár napja a tomboló harag helyét, átvette az ólmos fáradtság.
Így most menekülök, ami marhára nem poén, és cseppet se élvezem!
Morogva öntöm magamba a lelket, de sajnos az akaratom kezd kevésnek bizonyulni, és szép lassan közeledik a föld. Felnyekkenve szántok mély barázdát a talajba, hogy aztán talpra kecmeregve nézzek szembe a katonákkal.
Fújtatva, fogaimat kivillantva morgok feléjük, szárnyaimat fenyegetõen felemelve, de máskor ezüstösen fehér pikkelyeimet most vér szennyezi, kék szemembõl hiányzik az erõteljes harci tûz.
- Emorth, a Templomos Lovagrend szelídített sárkánya, ezennel az egyház nevében letartóztatjuk, hogy Isten és a Pápa elé vihessük! – léptet elõ a lovasok közül a parancsnok, kardját biztos távolságból szegezve nekem.
Mélyrõl jövõ morgás tör fel belõlem, helyettesítve a keserû nevetést, amit szavai váltanak ki. Végül felveszem emberi alakom, és hála a mágiámnak, ruháim és fegyvereim is megjelennek rajtam.
- Templomos vagyok, tehát megillet a Sir megnevezés. De tudja mit, Lord Fenton? Nem sértõdöm meg emiatt. Viszont ami a szelídített sárkányt illeti… Marhára nem vagyok szelíd! – szisszenek fel, és ismét felvéve hüllõ alakom, a levegõbe lököm magam, közben letarolva a farkammal jó pár lovast a nyergébõl.
Elszántan vetik utánam a lándzsáikat, és a számszeríjjak fémes kattanását is hallom, nem is sikerül mindent kikerülnöm, pár kínzó szúrás figyelmeztet, hogy még több vérvesztési lehetõséggel ajándékoztak meg, sebek formájában.  Ezúttal azonban nem figyelek a testem heves ellenkezésére, a tagjaimat zsibbasztó fájdalomra, heves szárnycsapásokkal igyekszem az alacsonyan szálló felhõk fölé emelkedni, hogy lerázhassam üldözõimet.
Hamarosan ritkul a levegõ, és hûvösebb is lesz, de legalább a katonák és lovaik hangját se hallom már, így jóval lassabban próbálok belõni egy irányt.
Fogalmam sincs, hova mehetnék. Igazából az se biztos, hogy jutok még valahova, a szárnyaim mintha ólomból lennének, minden egyes csapásért keményen meg kell küzdenem. Végül reszketeg sóhajjal feladom, és kitárt szárnyakkal vitorlázok le a felhõk alá. homályosan látom, hogy egy hegység felé tartok, így a landolás nem sikerül éppen elegánsan. Becsapódok a fák közé, és néhány kisebbet össze is zúzok. Király vagyok, legalább semmim se tört el!
Kábán hunyom le a szemeim, pedig tisztában vagyok vele, hogy rejtekhelyet kéne keresnem, mert itt hamar rám bukkannak majd. Csakhogy semmi erõm nem maradt, miután arrébb kúszok, hogy ne álljon már egy fél fa az oldalamba, megadom magam az eszméletlenségnek.

Fogalmam sincs, mennyi idõt töltök ájultan, de mikor felriadok, úgy látom, a nap még alig haladt valamit. Tehát nagyjából fél óra… Nyöszörögve próbálom magam talpra küzdeni, mikor neszt hallok, és a fák között, egy férfi tûnik fel, nyomában egy mocsári sárkánnyal.
Megdermedek, és ahogy rám pillant, vicsorogva, mélyrõl jövõ morgással próbálom elrettenteni. Nem úgy néz ki, mint egy katona, az arca is békés, de már nem bízok senkiben külsõ alapján. Lehúzza magáról a csuklyáját, és hiába az ellenséges sziszegésem, közelebb lép.
- Ne félj tõlem sárkány, csak segíteni akarok! – szólal meg lágyan, nyugtatóan. Gyanakvó pillantást vetek, a mögötte figyelõ sárkányra, aki hasonló mentalitással néz vissza rám. Fehérsárkány vagyok, a fajtám már nagy valószínûséggel kihalt, rajtam kívül, így a többi sárkány eléggé tart tõlem. Ráadásul õ úgy néz ki, nem tud emberi alakot ölteni.
Elcsitulva húzom hátra a fejem, és hagyom, hogy a férfi közelebb lépjen. Tényleg nem úgy tûnik, hogy bántani akar, és fáj beismerni, de szükségem van segítségre. Végül némi hezitálás után, alakot váltok. Meglepetten vonja fel a szemöldökét, én pedig durcás képpel vetem hátamat az egyik fatörzsnek. Nem szeretem, mikor másokra szorulok.
- Nahát, nem csak, hogy fehérsárkány vagy, de még emberi alakkal is rendelkezel – lép elém, és kíváncsian méregetve, leguggol elém.
- Nem vagyok látványosság, ne nézzen ennyire – motyogom kissé zavartan. Így közelebbrõl, veszettül helyes férfi. És én mióta is agyalok ilyesmin? Azt hiszem, a vérveszteség kezd még inkább megártani.
- Ne haragudj – mosolyodik el kedvesen. – A sebeidet néztem. Elégé csúnyák, mibe keveredtél? Hagyod, hogy segítsek?
Pá pillanatig némán figyelem, majd anélkül, hogy válaszolnék az elsõ kérdésre, megvonom a vállam. Ez nem volt nyerõ ötlet, a fájdalom ostorcsapásként csap végig rajtam, én pedig felnyögve szorítom össze a szemeim.
- Nos, gondolom ezt igennek vehetem – jegyzi meg csendesen. Levegõ után kapkodva próbálok ráfókuszálni, de az erõm kezd megint elhagyni, és még lejjebb csúszva a fa tövében, kezdem elveszteni az eszméletem. Pedig küzdök, hisz egy idegen elõtt védtelennek, ájultnak lenni, egyáltalán nem biztonságos számomra. Csakhogy hiába az akaraterõ, a fájdalom ismételten kiüt. Francba, ha nem segít, nekem végem!