Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

Sado-chan2015. 06. 14. 14:20:13#32991
Karakter: Seth



 Látom szemeiben a dühöt, amit szavaim keltettek benne.

- Ha nem haragszol, ezt még azért befejezem, szükségem van a benne rejlő erőre, hogy azt a magamévá tegyem… - vissza lépek a halandó fiúcskához, majd felsőtestét kissé megemelve fölé hajolok. Egy pillanatot tétovázok, hisz csak úgy tudom kiszívni a lelkét ha megcsókolom...néha már magam is undorodom ettől a módszertől, hisz így úgy érzem még jobban bemocskolódom, holott egyedül csak az ő ajkai érintésére vágyom, mindennél jobban, de másképp nem megy...emberi testben nem...

Érzem az áramló erőt, ami Sai felől jön, de ha most abba hagyom elveszítem ezt a lelket....

-SETH!- riadtan ejtem el a már teljesen eszméletlen fiút, majd a mennydörgésre felé kapom a fejem. Dermedten, mozdulatlanul állok előtte. Kimondta... kimondta a nevem...egyszerre önti el boldogsággal és rettegéssel a testem.

– Szóval engem hibáztatsz azért, hogy egy ilyen elfajzott korcs lett belőled?! Csalódtam benned, rettenetesen nagyot csalódtam… Azt hittem, hogy amikor visszatérek, ugyanazt az istent fogom magam előtt látni, akiért megérte feláldozni magam, de ezek szerint tévedtem… - a szavai...szíven döfnek. Érzem, hogy az eddigi magabiztos aura elszáll mellőlem, a szívem pedig úgy kezd zakatolni mint annak idején, amikor végig néztem ahogy a karjaimban leheli ki lelkét.

- én...-bizonytalan, remegő hangon szólok hozzá. Nem igen tudom mit mondhatnék. Fáj a tudat, hogy igaza van, hisz ha valóban az alvilág istene vagyok a halálnak mindennaposnak kellene lennie...és az is...ha nem a szerelmemét kell végig nézzem.

– Nem tudtam, hogy mihez kezdjek nélküled! Itt hagytál engem, egyedül ebben az elcseszett világban! Miért kellett meghalnod? - mért érzem ennyire magatehetetlennek magam?!

- Mindennek meg volt és van az oka. Az volt a sorsom, hogy meghaljak, majd egy emberi testben szülessek újjá… - hah...sors...francokat!

- A sorsod? Te most szívatsz engem, igaz? Az ég áldjon meg, hát nem te vagy a sors istene? Átírhattad volna az életedet! – karjaimat széttárva állok előtte. Ennél nagyobb sületlenséget még nem hallottam tőle!

- Valamit elfelejtesz, Seth… Nem én vagyok az egyetlen sorsisten

- Az a két szerencsétlen! Melyiket öljem meg? Renenutet vagy Meszhenet? – érzem hogy felrobbanok. Az a két tökfilkó...mindig is talpnyalók voltak, a gyűlölet részünkről kölcsönös.

- Egyiket sem ölheted meg, ezt te is tudod

- Mikor térsz vissza hozzám? Miért nem ölöd meg annak a kölyöknek a lelkét, hogy megkaphasd a testét? – egyre türelmetlenebb vagyok. Itt áll előttem, és bár borzasztóan haragszom most rá...bármit megtennék ha mos odaállhatnék elé, leránthatnám a ruháit és végig csókolhatnám minden pontját, az érzékeny, kéjes részeket a végére tartogatva...

- Még van egy kis dolgom, mielőtt visszatérek… Addig a fiút rád bízom. Képezd ki, ahogyan engem is megtanítottál. Használja jól a kardot, mert szüksége lesz rá… Hamarosan háborúba indulunk. Most pedig megyek, ég áldjon, Seth! - arcán halvány mosoly mutatkozik, talán hogy szenvedni lát, talán ezt részben bosszúnak szánta

- Mi? Várj, nem hagyhatsz itt! – mikor szemeit újra rám emeli újra a fiút látom, akit üres tekintettel, eszméletlenül csuklik össze. Elkapom a fiút, majd magamhoz szorítom. Egy perc sem telik bele, magához tér.

- Öhm… elengednél? – eleresztem. A földet pásztázva, zavarban gubbasztunk mind ketten a földön.

.oOo.

- Ez...erre nem találok szavakat...- töri meg a csendet a fiú. Ezek után nem hívhatom Sainak...még ha az is a neve...a kedvesem nevén nem nevezhetek egy másik lelket!- Hát...legalább már tudom a neved... és hogy te....azt hiszem én most haza megyek...- erőtlenül tápászkodik fel, majd hátat fordítva elindul hazafelé.

- Várj!...- utána kiáltok, majd felkelek és pár lépéssel utol is érem- Nem gondolhatod komolyan, hogy ezek után hagylak egyedül elmenni! Hallottad Sait, harcolni fogsz, akár tetszik akár nem és erre én foglak kiképezni- vállánál ragadom meg és fordítom visszatérek

- Meg a nagy francokat!- löki el a kezem- nézd...Seth. Most már nagyjából értem, mit akartál tőlem akkor, de nem fogok...nem vagyok hajlandó részt venni ebben! Sajnálom, hogy nem lehetsz együtt a barátoddal, de ez van, nem fogom sem a testemet átadni, sem közvetítő nem leszek!- újra hátat fordít

- látom nem értetted...- a hangom újra mély lett, és a haragom sötét auraként vetül körém- lehet, hogy itt, a halandók közt van hatalmad, de köztünk nincs. Te csak egy hordozó vagy, egy burok, amiben Sai rejtőzik. Azt és akkor teszed amikor mondom, különben kitépem a lelked és az sem fog érdekelni hogy ő mit mondott!- talán kicsit túl lőttem a célon, nem tudom de jelenleg nem is érdekel.

- de...- megszeppenve néz rám. Igen. Túl lőttem a célon. Megmakacsolva derekánál átkarlva felkapom, majd a vállamra fektetem

- hallgass és kapaszkodj!- utassal kicsit komplikáltabb, főleg emberi utassal, de talán jelent valamit hogy egy istent hordoz a testében.

- te meg... mire készülsz?- kapálózik

- megmondtam, hogy nyughass!- behunyom a szemem. Ehhez kicsit jobban kell koncentrálnom...

.oOo.

Otthon, édes otthon... francokat, maga a földi pokol!

- ho..hová hoztál?- értetlen fejjel néz körbe, majd esik nekem.

- üdv nálam. Nem mondom hogy érezd magad otthon, ez alatt a pár száz év alatt nekem se sikerült...- a falhoz lépek, majd megérintem az egyik felvésett rúnakőrt. -Az időnk nagy részét amúgy sem itt fogjuk tölteni...- felizzik, majd forogni kezd és egy vékony, fehér sáv fut végig a falban. Halk morajlással nyílik ki az elrejtett ajtó. Intek a fiúnak, aki bátortalanul ugyan, de elindul lefelé a csigalépcsőn.

- vigyázz, csúszik- mosolyodok el, majd megyek utána.

.oOo.

Odalent elkerekedett szemekkel néz közbe a hatalmas terembe.
Ódon falak, ezer és egy fáklyával, melyek egyetlen csettintésemre gyúlnak vérvörös lángra. Elbájolt gnóm és homoksárkány vízköpők forgatják fejüket, követve a számukra még ismeretlen behatolót. A falak mentén megannyi fegyvertartóállvány a földön valamennyi fellelhető fegyverből legalább egy példánnyal. Alattunk márványpadló ami néhol repedt, vagy sérült a kíméletlen püfölések és esések miatt

- ez...lehetetlen...

- egy isten áll veled szemben, egy pedig benned szunnyad. Ezek után nincs lehetetlen!– mosolygok rá. Felkapok egy könnyű kardot, majd oda dobom neki. Elkapja majd nézegetni kezdi

- most komolyan meg akarsz tanítani harcolni?

- nem csak akarlak, foglak is!...tudom...a hely kinézete nem igen illik egy egyiptomihoz, de megszerettem, és amúgy is alkalmazkodnom kell a kor divatjához.- körbe forogva nézek szét.

 

.oOo.

 

Hagyok egy kis időt hogy feldolgozza a látottakat, majd mikor már megunom a várakozást magához térítem.

- kölyök...ideje lenne edzeni is... mondjuk... kezdetnek támadj meg. Nem lesz nálam fegyver, lássuk képes leszel-e megsebezni- leveszem a csuklyás köpenyt, hogy még az se védjen ellene. Holtsápadt bőröm szinte izzik a túlvilági fényben, csupasz mellkasomon pedig újabb tetoválások fedik fel magukat. Egy szál bőrgatyában és csizmában állok meg előtte majd kezdem hergelni

 - Gyerünk! Fogadjuk még a közelembe se tudsz kerülni...ugyan már....hiába...csak egy halandó emberfattyú vagy!


Rhysless2014. 09. 08. 18:25:35#31265
Karakter: Sai
Megjegyzés: ~Egyiptomi istenkémnek


Egy kis megjegyzés a sztorihoz:
Said a Sai egy másik Egyiptomban ismeretes neve. Azért használom a Said nevet, hogy meg tudjuk különbözetni az ember Sait, azt isten Saitól, így amikor a Said-ot használom, azt jelzem, hogy az isteni én beszél…

~oOo~

Térjek vissza? Hozzá? Mi van?

- Hogy… hogy érti, hogy térjek vissza? Hová… és honnan? – értetlenkedek, majd lesütöm a szemem, mert nem bírom elviselni ennek az ismeretlen férfinak a tekintetét, de az ujjaival az állam alá nyúl, majd gyengéd unszolással eléri, hogy megint rá figyeljek.

- Nézz rám, Sai – suttogja halkan, amitől libabőrös leszek. Nem értem, hogy mi ez a reakció, még sosem éreztem ezelőtt ilyet. – Tudom, hogy ismersz, hogy emlékszel rám, itt bent – mutat a szívemre, majd zakatoló mellkasomra teszi a tenyerét.

Tekintete sóvárogva vándorol ajkaimra, látszik ragyogó szemeiben a vágy tüze. Keze megindul felfelé, az ajkaimig meg sem áll, majd finoman végigsimít szétnyíló számon, mire bennem reked a levegő, testemen önkéntelenül is remegés fut végig. Úrrá lesz rajtam a pánik. Vajon az én áldozataim is ezt érezték, amikor könyörtelen birtokba vettem őket? Szörnyű lehetett nekik…

- Kérlek… eressz el… - könyörgöm neki magatehetetlenül, a csapdájában vergődve, mint egy elejtett vad.

Szerencsére egy szóra eleget tesz a kérésemnek, de a félelem, mely gyökeret vert bennem, még mindig uralma alatt tart. Ijedten pislogok rá, miközben lecsúszok a fal tövébe, mert a lábaim felmondták a szolgálatot. Reszketek, miközben megint elsötétülni látszik a világ. Érzem, hogy a sötétség megint átvenné felettem a hatalmat, de nem engedelmeskedek neki.

- Tudom… hogy emlékszel rám… ott legbelül, és előbb-utóbb kiszedem belőled azokat az emlékeket! – Egy kissé zaklatottnak tűnik, de csak néhány pillanatig tart, amíg összeszedi magát.

- De miért? – rebegem értetlenül. Miért akarja, hogy emlékezzek? Arra nem gondol, hogy esetleg oka van annak, hogy nem jut eszembe vele kapcsolatban semmisem?

- Mert a múltunk és a sorsunk közös, és mert… - Egy pillanatra elhallgat, tétovázik, majd egy újabb szálon veszi fel a beszélgetés fonalát: - Mondd ki… mondd ki a nevem – kérlel kedvesen.

- De… honnan kellene tudnom? – értetlenkedek továbbra is.

- Ne gondolkozz, csak mondd ki – jelenti ki nemes egyszerűséggel, mintha az olyan könnyű lenne. Teljesen kikészít a fazon, ráadásul az elmém megint játszik velem… Kegyetlenség, amit ez a pasi a tudata nélkül művel velem. Biztos, hogy igazat mond, hogy ismerem valahonnan, érzem, Ő is érzi, ezért nem hagy békén. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy nem tudom a nevét…

- A neved… a neved… én… - Francba, nem jut az eszembe. Érzem, hogy szemeimet elárasztják a sós könnycseppek. Nem is emlékszek, hogy mikor sírtam utoljára. Totál padlón vagyok, és mikor már azt hinném, hogy valamivel javul a helyzet, az az idióta homlokon csókol. Káosz, jelen helyzetben ez tombol bennem.

- Semmi baj, ha most nem emlékszel rá, de nem mondok le rólad… előbb-utóbb úgyis visszakaplak, ha több ezer évet kibírtam nélküled, még egy kicsit tudok várni – mondja egyre elhalkuló hangon, miközben távolodik tőlem, majd hirtelen semmivé lesz.

Ahogy eltűnt, úgy csitul most a bennem tomboló őrület. Még mindig remegek, de a könnyeim már elapadtak. Nehézkesen felállok, és a fürdő felé veszem az irányt. Egy hidegzuhany, az kell most nekem.
Már vagy fél órája folyatom magamra a hidegvizet, amikor eszembe jut a táskám, amit kint hagytam az előszobában. Kicsit nehéz volt hazahozni és nem is igazán figyeltem, hogy mit is pakol bele sebtében, pedig az elülső zsebében tuti lapul valami, aminek nem kellene ott lennie. Az lesz a magyarázat a tegnap esti tevékenységemre…

Félek ki cipzárazni a hátizsákomat, de muszáj túlesnem rajta, mert később nem lesz rá időm, hiszen holnap még suli és mivel péntek lesz, este a bárban kell dolgoznom. Nagy levegőt veszek, majd elszántan kinyitom a zsebet és belenyúlok… A szívszédülés kerülget, mikor egy köteg bankót veszek ki meg egy arany nyakláncot.
Istenem, ezt vajon kiktől vehettem el?

~oOo~

Másnap délután kómásan ülök a suliban. Hiába ittam reggel két csésze kávét,  meg napközben egy energiaitalt, semmit nem segített. A szemeim majd leragadnak, s ez Astonnak is feltűnik, aki mellettem ülve egy pornóújságot lapozgat.

- Hosszú volt az éjszaka, mi? Mondtam neked, hogy ne egyszerre nézd meg a két dvd-t, Sai… Kis telhetetlen – kuncog fel, de fogalmam sincs, hogy miről beszél. Dvd-k?

- Hm? – hümmögök neki, de mikor pajkos tekintetével rám néz, minden egy csapásra beugrik. – Nem néztem meg azokat a förtelmes filmeket! Idióta! – förmedek rá, mire mindenki minket kezd el nézni. Még hogy én akár egy kis részletet is meglessek abból a szörnyű, szex fűtött felvételből, meg egy fenét!

- Kár letagadnod, te is férfiból vagy, és az a Nadja… azok a keblek… és az az orosz akcentus – áradozik Aston nyál csorgatva. Szavai hallatán elönt a pír. Perverz egy állat haverom van…  

A csengő szó ment meg a további kellemetlenségektől, és a dupla történelem óra után már nem kell Aston társaságát elviselnem. Ő a legjobb barátom, ez tény és való, de néha annyira elegem van belőle! Perverz, és nem tudja megállni, hogy ne akarja másokra is rákényszeríteni ezt az oldalát. Együtt nőttünk fel az árvaházban, mindig ott volt mellettem, de már akkor mutatkoztak rajta ezek a hajlamok… Mindig leskelődött a nagyobb lányok után és a nevelőnők gyakran megszidták vagy megbüntették őt emiatt, de sosem érték el, hogy abbahagyja a kukkolást.

Mindegy is, most az a lényeg, hogy gyorsan meglépjek innen, fél óra múlva az S’Anus bárban kell lennem. Nos, igen, már a neve is mutatja, hogy egy meleg bárról van szó, de hát ez van, itt legalább háromszor annyi pénzt kapok, mint egy átlag pubban, így megéri. A vendégek velem nem kezdhetnek ki, kedvelnek is ott, úgyhogy panaszra nincs okom.

~oOo~

Hiába nincs okom a panaszra a munkahelyemet illetően, ma mégis eléggé kedvtelenül állok a pult mögött, ami néhány vendégnek fel is tűnik. Idejönnek hozzám, hogy pár kedves szóval illessenek, majd meghívnak egy-egy könnyedebb italra, de akkor sem sikerül összeszednem magam. Az S’Anus esthajnalcsillaga most szabadságon van, nincs kedvem mosolyogni, se hazug szavak mögé bújni és lányos pillogással sincs kedvem a vevőket a bárpulthoz csalni egy italért, amiért busás borravalót kapnék. Ma ez nekem nem megy…

Lassan telik az idő, már a kezem is elzsibbadt, annyit támasztottam rajta a fejem, de amikor kinyílik az ajtó, ezzel egy új vendég érkezését jelezve, azonnal észhez térek, hogy ne űzzem el őket a látványommal, mert hát a főnök az megölne, ha a fogyasztók elpártolnak innen. Azzal a lendülettel, hogy kihúzom magam és egy szelíd mosolyfélét erőltetek az arcomra, azonnal el is bújok. A tegnapi férfi lépett be egy ismeretlen fiúcskával az oldalán… Nem tudom, hogy miért, de erre a látványra elfog a féltékenység. A másik énemnek nem igazán tetszik a dolog.

 Óvatosan elkúszok a raktárbejáratig, aminek rejtekéből briliáns rálátás nyílik az asztalukra. Nem csinálnak semmi különöset, csak iszogatnak, néha a srác veszélyes közelségbe kerül az idegenemhez, egy simítás itt, egy tapizás amott. Szégyen és gyalázat, amit ezek itt előttem művelnek, az rendben, hogy ez egy meleg bár, és itt az emberek nyíltan felvállalhatják másságukat, de a diszkréció szót azért elég sokan ismerik errefelé, csak ők nem. Amúgy a fiatal fiú hogy nem ijed meg a csávó külsejétől? Tiszta frász a fazon… lehet, valami álcát használ?

Szerencsére nem kell sokáig figyelnem a párocskát, mert azok angolosan a hátsó kijárat felé sompolyognak. Valahogy rossz előérzetem támad, nem kellene kettesben hagynom azt a kölyköt ezzel az fazonnal. Nem tehetem…

Magam sem tudom, hogy mi késztet rá, de utánuk megyek. Komótosan ballagnak, majd az ismeretlen beterelgeti az áldozatát egy sikátorba. Sejtettem, hogy valami ilyesmi van készülőben…

Épp elcsípem azt a részt, amikor a kölyök a falnak repül, majd az ismeretlen ismerősöm lefogja a karjait a feje felett. Valahogy nem bírok odanézni, de nem hagyhatom, hogy ez tovább folytatódjon. Ahogyan őrlődök magamban, elkap a fejfájás, hangosan nyögök egyet majd a sajgó testrészemhez kapok. Megint kezdődik, de ez most sokkal intenzívebb, s az előttem lezajló jelenetek csak tetézik az egészet.

Nem tudok rejtve maradni, mert amint hátrébb lépek, megint zajt csapok, ez az idegenemnek is feltűnik. Lassan felém fordul, az elém táruló látványtól földbe gyökerezik a lábam. A csukja leesett a fejéről, feltárta izzó szemeit, vakítóan fénylő tetoválást, melynek mintája a eszembe vésődött ettől a röpke pillanattól kezdve.

- Sai, ugyan már… nem most látsz így először, vagy talán… - Hozzám beszél, hallom a hangját, de válaszolni képtelen vagyok. Látom, hogy visszapillant a fiúra, aki elvesztette a józan eszét a kéjtől. – Áhh, értem… csak nem te szeretnél a helyében lenni?

Elönt a düh, az a fajta harag, aminek nem tudsz megállj parancsolni. Egy hangot hallok a fejemben, azt követi, hogy engedjem ki… Nehéz ellenállni, amikor tudom, hogy a bennem tomboló sötétebb énem mikre képes. Megérdemelné a fazon, hogy rászabadítsam őt, de nem tehetem – gondolom magamban, de a következő mondatával elszakad bennem a cérna:

- Csak nem lep meg a látvány? Mondhatnám azt is, hogy te tetted ezt velem. Amikor meghaltál, annyira magam alá kerültem, hogy azt hittem belepusztulok… Idáig süllyedtem, csak mert te naiv módon feláldoztad magad és magamra hagytál! – Engem hibáztat? Ez most komoly?

Nem bírom visszafogni magam, őrjöngeni akarok, valamit szétzúzni, összetörni, minden gyűlöletemet rázúdítani…

- Ha nem haragszol, ezt még azért befejezem, szükségem van a benne rejlő erőre, hogy azt a magamévá tegyem… - Visszamegy az ernyedten fetrengő áldozatához, hogy bevégezze mocskos varázslatát rajta, de nem hagyom neki. Szabadjára engedem Őt, aki eddig csak ritka pillanatokban tőrt elő belőlem. Furcsa érzés, ahogyan átveszi a tudatom és a testem felett a hatalmat, mert most érzékelem a külvilágot nem úgy, mint eddig. Olyan más így… látok, hallok és érzek mindent, de most ő az, aki irányt engem, aki hangomon megszólal, ezzel frászt hozva az idegenre…

- SETH! – A hangom menydörgést idéz elő, tekintetem izzik a dühtől, lelkemben érzem a csalódottságot. Megfagy körülöttünk a levegő. A Seth nevezetű fickó lecövekelt áldozata előtt, meg se moccan. – Szóval engem hibáztatsz azért, hogy egy ilyen elfajzott korcs lett belőled?! Csalódtam benned, rettenetesen nagyot csalódtam… Azt hittem, hogy amikor visszatérek, ugyanazt az istent fogom magam előtt látni, akiért megérte feláldozni magam, de ezek szerint tévedtem… - Fájdalom, szívbemarkoló érzés az, ami bennem tombol, vagyis benne, de én is érzem.

- Én… - Seth hangja bizonytalan, az ereje, mely eddig körülölelte testét, felszívódott. – Nem tudtam, hogy mihez kezdjek nélküled! Itt hagytál engem, egyedül ebben az elcseszett világban! Miért kellett meghalnod?

Egymást hibáztatják… de legbelül szeretik a másikat… Megérte, hogy átadtam az uralmat a testem felett, most legalább kapok néhány választ. Szóval tényleg egy isten, és a másik lelkem is az volt… Durva…

- Mindennek meg volt és van az oka. Az volt a sorsom, hogy meghaljak, majd egy emberi testben szülessek újjá…

- A sorsod? Te most szívatsz engem, igaz? Az ég áldjon meg, hát nem te vagy a sors istene? Átírhattad volna az életedet! – Látom a szemében a kínt, az elhagyatottságot, a tehetetlenséget. Tudja, hogy Sai, a társa igazat mond neki, bizonyára nem tehetett a sorsa ellen semmit sem…

- Valamit elfelejtesz, Sai… Nem én vagyok az egyetlen sorsisten – jegyzi meg halkan a másik énem.

- Az a két szerencsétlen! Melyiket öljem meg? Renenutet vagy Meszhenet? – kérdezi Seth elszántan. Végre kezd visszatérni a régi énje.

- Egyiket sem ölheted meg, ezt te is tudod – mondja neki Said.*

- Mikor térsz vissza hozzám? Miért nem ölöd meg annak a kölyöknek a lelkét, hogy megkaphasd a testét? – kérdezi Seth türelmetlenül.

Na, álljunk csak meg! Itt senki nem öl meg senkit! Nem adom a lelkemet!

- Még van egy kis dolgom, mielőtt visszatérek… Addig a fiút rád bízom. Képezd ki, ahogyan engem is megtanítottál. Használja jól a kardot, mert szüksége lesz rá… Hamarosan háborúba indulunk. Most pedig megyek, ég áldjon, Seth!

- Mi? Várj, nem hagyhatsz itt! – kiálltja hitetlenkedve az alvilág istene, majd karjába zár, de már nem a kedvesét tartja szorosan ölelve, hanem engem, a test eredeti tulajdonosát.

- Öhm… elengednél? – nyögöm ki pironkodva, mire Seth azonnal eltol magától, és sikeresen a fenekemre érkezek, újból… 

Szerkesztve Rhysless által @ 2014. 09. 08. 18:26:21


Sado-chan2014. 09. 04. 18:55:45#31237
Karakter: Seth



Ki lehet ez a fiú? Az biztos hogy nem egy átlagos halandó, de hogy pont ő legyen az, mégis...az illata...amikor az előbb elment mellettem megcsapott az a jellegzetesen Saira emlékeztető illat, és ilyen másnak nem lehet...ez csak az övé...

behunyom a szemem és vissza emlékezek, de jobb ha nem fantáziálok sokat róla, a nélküle eltöltött hosszú évek teljesen kiéheztettek, és ugyan voltam alkalmi partnereim, de azok alig csillapították a vágyaim, és most...már ennyitől is érzem, hogy kezdek merevedni.

Utána kell mennem, míg nem késő!

 

.oOo.

 

Elindulok vele ellenkező irányba. Most, hogy volt alkalmam közelről érezni őt, és meg érintettem képes vagyok megtalálni azt a helyet, ahol ez a mámorító illat össze gyűlik.

Testemet baljós árnyak ölelik körbe, majd egy pillanatra rá semmivé válok, és egy idegen, mégis fájdalmasan ismerős lakásban öltök testet. Hmm...szóval ez lenne Sai háza...ez igazán...Sais...

 

Nem zavartatva magam körbe járom az apró, ám annál otthonosabb helyet, alaposan feltérképezve minden zugát. Csinos, de egyszerű bútorok, semleges színre mázolt fal, sötét bordó kárpit és függöny..talán emlékezett rá, hogy mi a kedvenc színem, vagy csak véletlen? Nem hiszem...sose kedvelte igazán ezt a színt...azt mondta túl fájdalmas, mint a kiömlő vér, vagy a pokol, bár, az is lehet, hogy emberként megkedvelte...

egy magazint veszek elő, és kezdem el olvasgatni, jobb híján, ugyanis még nem ért haza. Elterülve az egyik fotelben talál rám, mikor hazatér.

 

Meredten bámul, mint aki még nem látott valakit magazint olvasni, és még a csészéjét is elejtette.

- Sokáig tartott hazakeveredned, Sai- a hangom csendes, hiszen ha ő az...ha valóban ő, nincs szükségünk hangos szóra, hisz ha akarom a gondolataimat is tisztán meghallja.

-Ki maga?- a hangja bántó, de mást nem vártam tőle, és ezek szerint nem emlékszik rám...sebaj...

- Látom, azért a csípős beszédstílusod még mindig a régi- a régi jó Sai...már rég leharapta volna a fejem...azt hiszem ez volt az ami először megfogott benne.

- Ismerjük mi egymást?

- erre a kérdésre magadnak kell megtalálnod a választ- csak szemeit forgatja, majd amikor rajtam akadnak meg elkerekednek. Mi az? Talán felismert?...ilyen hamar...aah, szép is lenne!

- jobban örülnék, ha elmenne- ugyan...Sai...ezt te sem gondolhatod komolyan..

 

- Hm, nem igazán van kedvem elmenni, nélküled legalábbis biztosan nem távozom, Sai. Azt akarom, hogy emlékezz rám, és hogy elérjem ezt a célomat, bármire képes vagyok – kezdem most már én is megmakacsolni magam. Ledobom az eddig szorongatott újságot és felállok. Közeledni próbálok, de ő hátrál, sebaj, a fal majd megállítja. Mikor a háta neki csapódik karjaimmal zárom el a külvilágtól, majd hajolok hozzá közelebb. Hallani lehet a remegő légzését, azt a remegést, amitől már annak idején is teljesen begerjedtem. De nem...még nem szabad!

- Sai, térj vissza hozzám!- ettől a pár szótól, mintha lefagyott volna. Mereven áll, alig 10 centire tőlem és remegő kék szemeivel néz az enyéimbe.

-hogy...hogy érti hogy térjek vissza? Hová...és honnan?- lesüti a szemeit. Ujjaimmal álla alá nyúlok és gyengéden felemelem. Nem ellenkezik.

- nézz rám, Sai- suttogom- tudom, hogy ismersz, hogy emlékezem rám, itt bent- finoman mellkasára teszem a tenyerem. Érzem a zakatoló szívverését...azt a szívverést ami egészen idáig vonzott...és ami most úgy kalapál, hogy bármely pillanatban szívinfarktust kaphat.

Mellkasáról ajkaira emelem a tekintetem. Istenem...azok az ajkak! Testén végig húzom a kezem, egészen az arcáig, majd hüvelykujjammal végig simítok rajtuk. Érintésemre megakad a lélegzete és a teste megremeg. Hmm...milyen puha, és milyen édes lehet...

- kérlek...eressz el..- szinte már a hangja is remeg. Behunyom a szemem, majd egy mély lélegzet után eleget téve kérésének elengedem, majd hátrébb lépek.

Ijedten pillant rám, majd ülésbe csúszik a fal mentén. Szemei ide-oda cikáznak, az egész teste görcsbe rándul. Talán...ettől az apró érintéstől vissza tértek volna az emlékei?

- Tudom... hogy emlékszel rám...ott belül, és előbb utóbb kiszedem belőled azokat az emlékeket

- De miért? - rebegi

- mert a múltunk és a sorsunk közös, és mert...- nyelek egyet, talán nem lenne szabad elmondanom neki- ...mond ki...mind ki a nevem!

- de...honnan kellene tudnom?

- ne gondolkozz, csak mond ki...

- a neved...a neved...én...-már könnybe lábad a szeme. Apró mosolyra húzódik a szám széle, legugolok hozzá, majd homlokon csókolom

- semmi baj, ha most nem emlékszel rá, de nem mondok le rólad...előbb utóbb úgyis vissza kaplak, ha több ezer évet kibírtam nélküled még egy kicsit tudok várni- hátrébb lépek, majd oly könnyedén válok megint semmivé ahogy ide jöttem

 

.oOo.

 

Otthon, már ha egyáltalán lehet annak nevezni ezt a helyet, csak fekszem az ágyon és bámulom a plafont, ami mostanra korom fekete a rengeteg füsttől.

Szinte teljesen üres, apró, szoba-konyhás lakás, kopott falakkal, melyen néhol már a téglák is kilátszanak. A vakolat csíkokban fekete és több helyen már pereg, a parketta nyikorog, poros és a falak mentén sorban felállított fekete boszorkánygyertyák szétfolyt viaszával van tele. A konyha részleg szinte érintetlen. Még ha az istenek nem is esznek, emberi testemet fenn kell tartanom, de mivel főzni nem tudok mindig útközben kapok be valamit. A háló részleg visz egyedül színt a szürkeségbe. Hatalmas, sötét barna keretes franciaágy, sötét bordó selyem takaró és díszpárnák. A lebomló hatalmas takaró szőnyegként teríti be körülötte a földet, előtte pedig egy hatalmas vésett idézőkör terpeszkedik, rúnái vérrel és aranyporral vannak kitöltve.

 

Megunva a henyélést feltápászkodok, majd egy csettintéssel lángra lobbantom a gyertyákat. Az ablakokat parancsszómra fekete függönyök takarják el, amitől az apró helyiség még nyomasztóbb, még földöntúlibb külsőt vesz fel. Mint a hely, ahonnét jöttem...

a kör elé sétálok, majd fölé tartom a kezem. Kántálni kezdek egy ősi nyelven, amit ha halandó hall, szörnyet hal. A kör felizzik, majd alig egy perc múlva kialszik a lángja.

- francba...még nem vagyok elég erős...- húzom vissza az elszabadult mágiától megpörkölődött karom. Míg vissza nem szerzem az erőm nem tudom hazamenni, bár...most, hogy rátaláltam mégsem tűnik a Föld pokolnak.

Addig is...míg valóban vissza nem tér, azt hiszem ideje lenne új áldozat után néznem.

 

.oOo.

 

Talán hajnali 3 lehet, nem tudom, és ami azt illeti nem is érdekel. Egy bárból tartok hazafelé, oldalamon egy fiúcskával akit rendesen elkábítottam.

Egy sikátor mellett haladunk el.

- héé...te..mit is mondtál, hogy hívnak?- nyöszörög. Ha nem tartanám szinte a teljes testsúlyát itt esne össze, de nem baj...vele nem is terveztem mást, csak az életereje és az érzései kellenek..

- nem kell hogy tudd, amúgy sem lesz rá esélyed emlékezni- lököm a sikátor falának. Az ütéstől felnyög, de még mindig nem esik le neki hogy halálos veszélyben van. Neki nyomom a testem. Egyik kezemmel az övét fogom össze és szorítom a feje fölött a falhoz, másikkal ruhája alá nyúlok és simítom végig. Halkan felnyög. Undorodom tőle, és magamtól is, hiszen nekem csak Sai kell, de amíg nem érhetek hozzá mást kell keresnem. Olyat, mint ez itt. Hasáról ágyékára vándorol a kezem és ruhán keresztül rámarkolok. Fel kell izgatnom, ha el akarok venni tőle mindent, annyira, hogy már a gyönyör kapujában álljon...

 

.oOo.

 

Már éppen a lelkét készülök kiszívni, mikor hangokat hallok mögülem. Általában nem érdekelnek a hangok, elengedem a fülem mellett, de nem ezt az egyet.

Lassan fordulok hátra, szemeim izzanak, ahogy a tetoválásaim is. Hátra billentem a fejem így a csuklya leesik róla, láthatóvá téve mindezt. Sai áll mögöttem, dermedt tekintettel.

-Sai...ugyan már...nem most látsz így először, vagy talán...- vissza lesek a nyöszörgök fiúra- ááh...értem...csak nem te szeretnél a helyében lenni?

 

.oOo.

 

Ott állunk a sikátorban, egymástól alig 2 méterre. Eleresztem a fiút és felé fordulok széttárt karokkal.

- csak nem lep meg a látvány? Mondhatnám azt is hogy te tetted ezt velem. Amikor meghaltál, annyira magam alá kerültem, hogy azt hittem bele pusztulok...idáig süllyedtem csak mert te naiv módon feláldoztad magad és magamra hagytál!



Szerkesztve Sado-chan által @ 2014. 09. 04. 18:58:14


Rhysless2014. 09. 04. 13:37:43#31235
Karakter: Sai
Megjegyzés: ~Egyiptomi istenkémnek


Azt hiszem, ez nem az én napom. Már megint megtörtént… De miért van az, hogy sosem emlékszek rá? Ha ez így megy tovább, bedilizek, mint ahogyan az előttem reszkető fiú is, aki tuti az idegosztályon fog kikötni, ha nem szolgálok neki valami magyarázattal. Csak az a baj, hogy még én sem vagyok tisztában a helyzettel. Az még rémlik, hogy kiléptem a suli kapuján, bementem a közeli boltba vásárolni egy kis harapnivalót vacsorára, majd lerövidítve az utat, beléptem ebbe a sikátorba, de hogy mindezek után, miért gubbaszt előttem egy halálra rémült srác, arról fogalmam sincs. Azt hiszem, jobb is, hogy nem tudom, látva a képét, nem lehetett valami felemelő dolognak a szemtanúja, de legalább nem erőszakoltam meg, hiszen a ruhái még rajta vannak. Mázli…

- Öhm, azt hiszem nem egészen tiszta, hogy most mi van, de szerintem szedd össze magad és tűnj el – mondom neki kedvesnek szánt hangon, de nem egészen úgy jött össze, ahogyan elterveztem, mert a kis nyikhaj sírva fakadt. Most komolyan, itt sír előttem, lehet már a gatyáját is telerakta…

Óvatosan teszek felé egy lépést, majd kinyújtom felé a kezem, hogy felsegítsem a földről, de az a félelemmel átitatott tekintet, amivel rám néz, még engem is halálra rémiszt.

- Ne… ne érj hozzám! – ordítja magából kikelve a fiú, majd felpattan, és mint akit puskából lőttek ki, elinal.

Remek… És most itt állok, mint egy szerencsétlen. A kezem is vérzik, sőt a hátam is sajog. Jobb lesz minél előbb hazamenni. – Ezzel a gondolattal sarkon fordulok, de alig teszek meg két lépést, megbotlok valamiben. Sajnos eléggé sötét van ebben a sikátorban, így nehezen szokja meg a szemem a feketeséget, de amikor már tisztán látok, rájövök, hogy jobb lett volna vakon születni…
Egy szétroncsolódott emberi test fekszik előttem a földön, amiből még ömlik a friss fér. A felismerhetetlenségig szétvert alak mellett egy pisztolyt is látok, amiből, ha akarnám, le tudnám vonni a következtetéseket, de ezt a kört inkább kihagyom és a kisráchoz hasonló módon, én is felhúzom a nyúlcipőt.

~oOo~

Otthon magamra zárom az ajtót, majd ledobom a táskámat és a fürdőbe vonszolom magam. Még jó, hogy egyedül élek, így senkinek nem kell magyarázkodnom, sem a tükörben megpillantott monokliról az arcomon, sem pedig a véres kezemről, amin nem a saját vérvörös nedűm készül megalvadni.

Bevallom őszintén, most már kezdek félni önmagamtól. Eddig reménykedtem abban, hogy egy idő után ezek az emlékezetkiesések majd eltűnnek, de ez egyre rosszabb lesz. Arról nem is beszélve, hogy egyre sűrűbben törnek rám ezek a rohamok, már vagy egy hete, hogy gyakrabban kerülök önkívületi állapotba. És az a furcsa érzés, ami a gyomromban van, ahányszor kilépek az utcára, ijesztő… Olyan, mintha valaki állandó jelleggel magához hívna, de nem tudom, hogy ki az. Az elmém vonzódik hozzá, de a testem nem engedelmeskedik és ez a kettős érzés kikészít, talán ezért váltak nehezebbé a napjaim. Csak legyek már túl ezen, de orvoshoz nem merek menni, mert bezárnának a sárgaházba. Nem akarok megint a négy fal között poshadni, elég volt 18 évnyi árvaházi élet, most már szabad akarok lenni!

Hatalmasat sóhajtok, miközben kilépek a zuhany alól, a derekamra csavarok egy kisebb törülközőt, majd kivonulok az erkélyre, hogy kiszellőztessem a fejem és a csípős, hideg levegő lenyugtasson. Este van, az ég ezernyi csillagtól ragyog… valahogy megjelenik előttem egy szempár, ami ugyanígy fénylett, amikor rám nézett. Vajon ki lehetett ő? Úgy érzem, hogy nem vagyok önmagam nélküle.

Aludnom kellene, holnap suli, nem ártana benéznem pár órára…

~oOo~

Úton vagyok valamerre, de olyan fásultan mozgok, mintha nem én irányítanám a testem. Néha elsötétül minden, kikapcsol az agyam, csak annyit érzékelek, hogy a vállam nekisúrolódik valaminek. Valami zörög, talán felborult egy kuka, nem tudom, nem értem, mit csinálok már megint? Egyszer fent, egyszer lent. Hol magamnál vagyok, hol az a másik irányít, de sosem tudom, hogy mit is akar igazán. Rávesz, hogy elkövessek dolgokat, míg önkívületben vagyok, de ugyanakkor érzem a megbánást, amit tetteink után érez.

Megint kezdődik, egy újabb ördögi kör…

~oOo~

Mikor magamhoz térek, a kéklő éggel nézek farkasszemet, amin egy-egy felhő lomhán átsuhan. A földön fekszek, érzem, hogy egy fűcsomó a gerincemet nyomja. Lassan felülök, kócos, piszkos hajam az arcomba hull. Nehezen szedem össze a gondolataimat, még nehezebben veszem rá magam, hogy feltápászkodja, és leporoljam a ruhámról a koszt. Félek belegondolni abba, hogy most mit követhettem el, kinek vettem el az életét, kit erőszakoltam meg vagy éppen raboltam ki, gyújtottam rá a házát.
Nem lesz ez így jó – suhan át bennem a gondolat, amikor megpillantom az iskolatáskámat, ami egy bokor alatt lapul. Bokor… madárcsicsergés… Ha jól látom, egy meglehetősen kihalt parkban vagyok. Nagyszerű! Van egy olyan érzésem, hogy nem fogok zökkenőmentesen hazajutni.

Lehajolok, majd megragadom a hátizsákom, de az makacsul ragaszkodik a kopaszodó bokor gallyaihoz. Valahogy most nem örülök a frissen kötött barátságuknak, mert szeretnék minél hamarabb eltűnni innen, lehetőleg benézni a suliba, bár jelenleg fogalmam sincs, hogy mennyi lehet az idő, szerintem már elkéstem az összes órámról.

Erősebbnek bizonyulok a tüskés ágaknál, bár a táskám kicsit elszakad, de végül én győzedelmeskedek, viszont arra nem számítok, hogy a gravitáció kitol velem és sikeresen kibukdácsolok a bokrok közül, majd a táskám tartalmának egy részét a földre szóróm.
Megint padlón vagyok a szó szoros értelmében, de hamar összekapom magam, majd a cuccaimat igyekszek minél gyorsabban összeszedni, ekkor ér utol egy megmagyarázhatatlan érzés. Mikor felnézek, egy igen különös alakkal találom szemben magam. Hogy leplezzem a rám törő félelmet, ügyetlenül bocsánatot kérek tőle:

- Ne haragudj, neked jöttem? Sietek, és ilyenkor nem igen nézek a lábam elé – motyogom zavartam, miközben a fejem vakargatom. Gyorsan visszafordulok a cuccaimhoz, hogy a lehető leghamarabb zsákomban tudjam őket, magamat meg innen a legtávolabb.

- Nem, nem jöttél nekem, de legközelebb figyelj jobban. – A hangjától teljesen kiver a víz, de amikor a karomhoz ér, valami megmagyarázhatatlan érzés lesz úrrá rajtam. Menekülni akarok, el innen, bárhová, csak ne legyek ennek a férfinak a közelében!

Látom az ismeretlenen is, hogy benne is végbe ment valami, mert réveteg tekintettel egy pár pillanatra leblokkolt, és én ezt az alkalmat kihasználva a tolltartómat is bezsebelem, majd már kissé nyugodtabban hazafelé veszem az irányt.

- Még egyszer bocsi! – intek még hátra, majd teljesen zavarodottan megindulok valamerre. Fogalmam sincs amúgy, hogy hol lehetek, egyáltalán nem ismerős a környék. Meg kellene kérdeznem valakit, de az túl feltűnő lenne. Mindegy, akkor még sétálgatok egy darabig, hátha olyan helyen lyukadok ki, ahol mér legalább egyszer jártam.

~oOo~

A szerencse végül az én oldalamra állt, így röpke másfél óra gyalogolás után újra az ajtóm előtt állok, igaz már kezd besötétedni, de a lényeg, hogy itthon vagyok. Csend vár rám odabent, béke és egy forró bögre epertea. -  Ezekkel a gondolatokkal nyomom le a kilincset, majd lépek be az üres lakásomba.
Leveszem a cipőmet, majd bemegyek a konyhába, ahol elkészítem az előbb említett, fenomenálisan finom nedűt, átvonulok vele a nappaliba, feloltom a kislámpát, majd azzal a lendülettel kiejtem a kezemből a csésze teámat.

Nem vagyok egyedül…

A délutáni kapucnis alak ül az egyik fotelben, kezében egy magazint lapozgat, totál úgy viselkedik, mint aki otthon van. Ha nem lennék falfehér és nem remegne minden porcikám, bizony kiosztanám a kedves betolakodót és elküldeném egy melegebb tájra, de vele szemben valahogy nem érzem magam nagylegénynek. Fenségesség árad belőle, körülöleli őt valami fensőbb erő, amivel nem szegülhetek szembe…

- Sokáig tartott hazakeveredned, Sai – jegyzi meg csendesen, nekem mégis olyan érzésem van, mintha közvetlenül a fülembe üvöltött volna. Honnan tudja ez a nevemet? Lehet valami sorozatgyilkos, vagy azért jött, mert megtudta, hogy miket követtem el, és most meg akar büntetni?

- Ki maga? – csúszik ki belőlem a kérdés meglehetősen követelőző hangnemben.

- Látom, azért a csípős beszédstílusod még mindig a régi. – Vidámság van a hangjában, a szemei csillognak, olyan ismerősek…

- Ismerjük mi egymást? – teszem fel a következő kérdést.

- Erre a kérdésre magadnak kell megadnod a választ. – Utálom az ilyen titokzatoskodó embereket. Ember? Nem, ő nem lehet egy egyszerű halandó – ér utol a felismerés. Már fel kellett volna akkor tűnnie, de annyira be voltam rezelve, hogy észre sem vettem túlvilági kinézetét. A szemei is különösek, az egyik vörös, a másik kék, de a legfeltűnőbb a fél arcát beborító tetoválás. Most már értem, hogy miért rejtőzik kapucni mögé.

- Jobban örülnék, ha elmenne – vetem oda cseppet sem kedvesen, de ez most valahogy nem izgat, nem akarom, hogy ennek a férfinak bármi köze is legyen hozzám.

- Hm, nem igazán van kedvem elmenni, nélküled legalábbis biztosan nem távozom, Sai. Azt akarom, hogy emlékezz rám, és hogy elérjem ezt a célomat, bármire képes vagyok – jelenti ki nemes egyszerűséggel, miközben feláll a fotelból és megindul felém.

Hátrálni kezdek, de tudom, hogy vészesen közeledek a nappali falához, így nincs számomra menekvés. A következő pillanatban érzem, hogy a hátam nekiütközik a hideg tégláknak. Sarokba szorultam. Az idegen előttem tornyosul, két kezével a karjaim mellett támaszkodik, elzárt előlem minden utat. Nagy levegőt veszek, hogy megnyugodjak, de akkor megcsap az illata. Édeskés, mámorító, de egyben a halál szaga is körüllengi, mégis olyan hatást vált ki belőlem, amire nem számítottam volna. Az agyam zakatol, érzem, ahogyan a másik oldalam elő akar törni, de nem engedhetem, most nem! Észnél kell maradnom, de akkor meghallom a hangját és még az ütő is megáll bennem:

- Sai, térj vissza hozzám!



Szerkesztve Rhysless által @ 2014. 09. 04. 13:38:49


Sado-chan2014. 09. 03. 19:40:24#31225
Karakter: Seth



 Réveteg tekintettel ülök az ágy szélén és bámulok ki a nyitott ablakon.

Ez sem jött össze, de hol lehetsz? tudom, hogy élsz, mikor behunyom a szemem szinte hallom a szívverésed, érzem az illatod, azt az édes, avarra és vaníliára emlékeztető illatot ami utolsó találkozásunkkor az emlékezetembe égett...

 

Egykedvűen felsóhajtok, majd felállok és nyújtózkodva kiroppantom a gerincem. Unott fejjel hátra fordulok és végig nézek a tegnap esti fiúkára. Aah..pedig úgy hasonlított rá, mármint mikor még élt. Össze aszott teste görcsös merevségben fekszik a feldúlt ágyon, eddigi halvány színű bőre pedig feketévé sötétedett. Hiába, a pusztítás istenének csókját ugyan túlélte, meg is lepődtem rajta, de egy áthempergett, véres, vad éjszakát már az ő teste sem volt képes elviselni.

Fejemet csóválva terítem rá a földre került lepedőt, majd magamra kapom a ruháim és elindulok a kijárat felé. A küszöbről még vissza lesek, majd egyetlen csettintéssel a hullára gyújtom az ágyat. Hmmm...kár érte, szép, antik baldahinos ágy, és maga a szoba is szép, de hát ez van.

 

.oOo.

 

Az utcán sétálok, nem is zavartatva magam a járókelők szörnyülködő tekintete láttán. Való igaz, nem minden nap mászkál az utcán egy csuklyás köpeny alá rejtőzött isten, de inkább így lássanak, rejtőzködve mint megmutatva valós alakomat.

Egy kopár, lepukkant és ezért elhagyatott parkban verek tanyát. Szeretek itt lenni, úgy érzem nekem való hely, ahol senki sem zargat, magamban lehetek, együtt a bánatommal és sokáig halottnak hitt Saim emlékeivel. Abba a hosszú időbe, amit egyedül töltöttem kezdtem már beleőrülni, ám kábé 23 évvel ezelőtt valami megváltozott. Éreztem valami...furcsát, valamit ami számomra is megmagyarázhatatlan. Egy bénító, sokkoló érzést, mikor törékeny emberi testben ugyan, de újjá született és először felsírt. Azóta keresem, azóta érdekelnek az emberek, még ha csak annyira is hogy öt megtaláljam köztük. Vajon emlékszik rám? Vajon keres engem, úgy, ahogy én őt? Egyszerre gyűlölöm és szeretem őt...és ez megőrjít.

Gyűlölöm, mert mégis csak egy megbecsült istenség, akit szerettek, tiszteltek, mondhatni az ellenségem, és mert ostoba módon feláldozta magát értem, holott nem kértem egyetlen szóval sem, és mert magamra hagyott, pedig szeretem őt. Mindig is szerettem, furcsa módon, azt hiszem jobban is mint egy közönséges barátot, ám ezt sosem mondtam meg neki.

Istenem, mennyiszer álmodoztam már arról hogy letépem róla azt a könnyű selyem ruhát és magamévá teszem...mennyiszer bámultam órákig mikor aludt, és mennyiszer vágytam olyan nagyon a csókjára, hogy úgy éreztem ha nem kapom meg belegebedek...de nem tettem meg egyszer sem, pedig lett volna rá alkalmam.

Ahogy ezen ábrándozok hirtelen zajt hallok. Nem különösebben izgat, biztosan csak egy eltévedt állat, esetleg egy gyerek. Le is húzom a fejemről a csuklyát, ha esetleg közelebb jön és észre vesz majd megijed és elszalad. Kisöpröm a hajam az arcomból, így még jobban látszik heterokróm szemem, ami ugyan előfordul a halandók körében is, de nem vörös-kék színben.

A motoszkálás egyre sűrűbb és hangosabb. Állat biztos nem lehet, ha az lenne már rég elszelelt volna nehéz, sötét aurám láttán. Ők mindig is megérezték...de ő nem. Most már engem is kezd érdekelni. Felkelek, vissza húzom a csuklyám és közelebb megyek.

Hirtelen egy fiú esik ki a bokrok mögül. Csak figyelem, de még nem szólok hozzá. Van benne valami, ami Saira emlékeztet, és ha esetleg ő az, kíváncsi vagyok megismer-e.

Felkel, a ruháit porolgatja majd a szétszóródott holmiját kezdi szedegetni.

- ne haragudj, neked jöttem? Sietek és ilyenkor nem igen nézek a lábam elé- zavart mosollyal néz rám, a halántékát vakargatja majd újra a cuccai felé fordul

- nem, nem jöttél nekem, de legközelebb figyelj jobban- megfogom a felkarjánál, hogy kicsit abba hagyja a pakolást, de ekkor furcsa, bizsergető érzés indul a kezemből majd árad végig a testemen.

Mi volt ez? Talán...elengedem a fiút, aki egy mosolyt követően tovább siet.

- még egyszer bocsi!- int hátra. Alaposabban végig nézek rajta, míg el nem tűnik ismét a bozótban. Karcsú, nálam alacsonyabb srác, szép karamell színű bőrrel...a szemei emlékeztetnek rá, de annyiszor futottam már bele ebbe a csapdába, mégis...mire észbe kapok eltűnik. Ki ez a fiú?


linka2014. 07. 19. 15:49:00#30698
Karakter: Mr.Wolf
Megjegyzés: Szöszimnek


 Csuklómnál fogva húz magával, könnyedén tartani tudom vele a lépést. Arról már viszont fogalmam sincs, hogy épp merre haladunk. Egyikünk sem ismeri annyira ezt a helyet. Mi eddig mindig egy számunkra kijelölt útvonalon haladtunk. 
 
- Csakhogy tisztázzuk...fogalmam sincs, merre megyek! - ereszti el a kezem. Na igen, ezzel jómagam is tisztában voltam eddig is. Meg sem lepett ez a kijelentés.
 
- Akkor minek rángatsz?
 
- Már elengedtelek – kuncogja el magát. Na ne! Komolyan...?
 
- Azért ennyire nem sietős – lassítom le lépteimet. Felesleges futással kifárasztanunk magunkat. Arcát az ég felé fordítja, már ismeretlen környéken vagyunk. 
 
- Megváltozott a történet – néz rám. - Ami jelentheti azt is, hogy bizonyos szereplők is másfelé csatangolhatnak. Tehát, ha nagyon nagy pechünk van, a végén belebotlunk a vadászúr szerény személyébe, és akkor nem az olló lesz a halálod.
 
- Nincs annak jobb dolga? - kérdem, elvégre csak van ezeknek is szabadidejük, meg valamilyen szórakoztató elfoglaltságuk. A maguk életét kellene élniük, nem az enyémet megkeseríteni minden áldott nap. Milyen mese ez amiben meghal valaki? Még ha az illető éppen gonosz is...Gonosz?...Na persze. 
 
- Nem tudom. Ha nem áll le traccs partizni nagyanyámmal, mint valami pletykás vénasszony, akkor feltételezem, bejáratja a puskáját. Tehát, sipirc a környékről. 
 
...ooOoo...
 
 
Óhh, egek!
 
- Emellett a fa mellett, már háromszor elmentünk – jelentem ki, miután már alaposan sikerült ráunnom az ismétlődésre. Nem mintha eddig annyira élveztem volna.
 
- Háromszor? Nekem többnek tűnt – fogja kezébe fejét. 
 
- Most meg persze előhozakodik azzal, hogy vezessem őt én. Attól még, hogy farkas vagyok, feltétlen muszáj az erdőben élnem? Ki kérem magamnak! De legyen, én majd kivezetem őt is, meg magamat is innen. 
 
 
...ooOoo...
 
 
Óhh, hogy az a...
 
- Emellett a fa mellett, már háromszor elmentünk – mulatságos, hogy fejből idézi a szavaimat. De ettől nem lesz jobb semmi...a helyzetünk sem.
 
- Ne kezd...- szólok rá fejemet fogva. Ki lehet innen jutni egyáltalán valahogy? 
 
- Lehetséges egyáltalán innen kijutni? - mintha csak a gondolataimat mondta volna ki hangosan. Nem tudom, de a saját hülyeségem miatt nem akarom őt is elbizonytalanítani. 
 
- Igen – felelem a lehető legegyszerűbben. 
 
- De biztos vagy a dolgodban – nem csak biztos, de éhes is vagyok. És ezt ő is megtudja a gyomrom korgásának jóvoltából. Uhh, nem ettem ma még semmit. - Éhes vagy?
 
- Nem, csak építkeznek odabent – morgom. Hogy a francba ne lennék éhes? Épp a mai napi kajámmal sétálgatok. Kosarában kezd el kotorászni, amit nem nézek jó szemmel. Maga elé kellene figyelnie. 
 
- A kenyeret megeszed? - nyújtja felém. Bármit megeszek, csak hús ne legyen. Kíváncsi vagyok ez most miért kapom tőle, de azért elfogadom. 
 
- Meg. Őőő...kösz.
 
 
...ooOoo...
 
 
Eltévedtünk!
De mondjam is ezt el neki, vagy inkább maradjak csendben továbbra is? A nap is lassacskán eltelik, aztán jön a következő. Vajon ha mi most elheverednénk, és elaludnánk, akkor reggel a saját ágyunkban ébrednénk? 
Ki tudja? 
Mindenesetre engem érdekelne, de túl sokat kockáztatnánk azzal, ha most leállnék kísérletezni. 
 
- Eltévedtünk – jelenti ki rövid időn belül a kisasszony is. 
 
- Nem – szállok vitába vele. Pedig de!
 
- De – köti az ebet a karóhoz. 
 
- Honnan veszed, hogy eltévedtünk? - kérdem.
 
- Te honnan veszed, hogy nem tévedtünk el? - még mielőtt bármit is vághatnék a fejéhez egy bolyhos kis jövevény ugrándozik ki az egyik bokor alól. 
 
- Ez idáig követett? - mered a bolyhosra, aki tovább is szökken. - kövessük?
 
- Mi? Minek? 
 
- Eddig sem jutottunk semerre. Miért ne? 
 
- De ha még ennél is jobban eltévedünk – fenyegetem meg halványan elmosolyodva. Szemeit forgatva indul meg a szökdécselő pamacs után. Nincs mit tenni. Én is követem őket, noha tökéletesen tudom, hogy nem ez a kis bugris fogja megmutatni nekünk a helyes utat. Ez nem az a mese...van egyáltalán ilyen mese?
 
- Tudod...eddig még egyszer sem láttam a tetoválásodat – tűnődik el szöszi utolérve engem. Alaposan lemaradt az elmúlt húsz percben. A nyuszi meg továbbra is teljes nyugalomban szökdécsel előttünk. Ez se szívbajos. Tekintve, hogy itt én egy nagy, csúnya farkas vagyok. Fejemet a lány felé fordítom, majd megállapítom, hogy elfáradt. Sok ideje gyaloglunk már, nem csoda, hogy kimerült. 
 
- Nem szokásom mutogatni senkinek. És mindig volt jobb dolgunk annál, mint a mintáimat bámulni – vonok vállat. 
 
- Nem – mosolyodik el. - Úgy értettem, hogy az egészet nem láttam még egyszer sem – mondja vigyorogva. Erre már csak a homlokomat tudom ráncolni. Figyelembe véve, hogy a ruháim többsége takarja a minta egyes részeit...
 
- Te szerintem nem is akarod látni a teljes tetoválásomat – küldök felé egy ragadozóvigyort. 
 
- Miért? - Nos, ennek több oka is van. Remélem nem kívánja, hogy felsoroljam neki egytől egyig. 
 
- Mert nem akarok levetkőzni jelen pillanatban – felelem részigazságnak megfelelően. Most komolyan, ne pont most kezdje már el érdekelni őt a hátamon kirajzolódó minta. Amióta csak az eszemet tudom ez itt van rajtam, számtalanszor láthatta már rajtam. Arról nem tehetek, hogy bizonyos helyzetekben meglehetősen figyelmetlen. 
 
- Úgyis eltévedtünk, akkor meg nem mindegy?
 
- Red! - szólok rá türelmemet vesztve. - Ha póló lenne rajtam, akkor meg tudnám érteni a hisztidet. De nincs, szóval légy oly kedves, és hagyj nekem békén – morgom.
 
- Wow – kerekednek el szemei, amit én csak egy értetlen pillantással honorálok. Nem értem most mim üthetett belé.
 
- Mi az? - billentem oldalra a fejem. 
 
- Nézd – ragadja meg a karom, amikor ellép mellettem, és valami zajos betonozott útra vezet. 
 
- Ki értünk – állapítom meg elmosolyodva, és megveregetem Red vállát. Nem fogom itt ölelgetni. 
 
- Mondtam én, hogy van kiút! - neveti el magát. 
 
- Mi? Nem...álljunk csak meg! Pontosan az, hogy te ennek ellenkezőjét állítottad. 
 
- Jó látni, hogy téged is fel lehet bosszantani – ölel meg, arcát mellkasomba fúrva. Felsóhajtva fordítom arcomat az ég felé, majd halvány mosollyal paskolgatom meg a lány hátát. 
 
- Általában nem lehet, de neked mégis összejött...
 
- Ajj, ne morgolódj már mindig – néz rám összehúzott szemekkel. 
 
- Bocs – lépek el tőle, és körülnézek. Egy ha jól látom, akkor egy főút. Attól függetlenül, hogy nem találkoztunk még a való világgal, tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy mi micsoda. 
 
- Ezekkel nem akarsz valamit kezdeni? - pipiskedik fel, és vállamba megkapaszkodva a füleimet kezdi el piszkálni.
 
- Ráhibáztál. Nem akarok, és nem is tudnék velük mit csinálni – már megint morgolódok. Áhh, tényleg túl sokat zsörtölődöm. 
 


linka2014. 05. 20. 14:26:11#29957
Karakter: Mr.Wolf
Megjegyzés: Slendy-nek


Azt hiszem mindenki hallott már meséket, fülbemászó szövegükkel és kedves, lebilincselő történetükkel sokak kedvencévé vált az elmúlt idők során. Gyermekkorban voltak igazán feledhetetlenek, ám vannak, akik még mindig örömmel vesznek kezükben egy színes könyvecskét.
Sok, régi, szép történet, melynek központjában mindig egy megmentésre szoruló lány állt.
De, hogy miért mondom mindezt el?
Egyszerű...
Ez is egy mese, olyan, akár az összes többi. Szó van benne egy fiatal, életvidám lányról, aki kendővel letakart kosarát vidáman viszi nagymamájának. Élénkpiros köpenyével mindig feltűnő jelenség. Szeretik őt az emberek, miért is ne szeretnék?
Kérdés, ki vagyok, akkor én?
Nincs mese, amiben ne lenne szó, egy gonosz, elzüllött alakról, aki megkeseredett életében úgy próbál előrébb jutni, hogy keresztbe tesz másoknak.
Ez volnék én; a Farkas!
Tévhit, kimondottan sértő rám nézve, hogy engem mindenki gonosznak tart, és mindenki várja a bukásom, ami esetemben a halálomat jelenti.


Minden ugyanúgy zajlik. Vár rám, mindig ő ér oda hamarabb. Nem verseny. Ez így van megírva. Testem súlyának egy ág adja meg magát. Roppanására biztosan felfigyelt, ismer már, tudja, hogy közeledem.

- Hello – köszönt csuklyás fejét felém fordítva. Feláll, és látni engedi szőke tincseit, mialatt lehúzza fejéről az élénk anyagot. - Üdvözöllek újra a pokoli órákban.

- Mily kedves, én is üdvözöllek benne. Ezért a remek megfogalmazásért kapsz egy piros pontot, valamint pár másodperccel később eszlek meg – mondom megborzongva a puszta gondolattól is. Könyörgöm, ez egy gyermekmese, miért kell bele tenni felesleges erőszakot?

- De kegyes ma a Miszter.  Milyen kár, hogy a salátaevők pártját fogod. - Milyen kár, hogy ilyen pimasz hangulatodban talállak mindig. Kosarát felkapja, pontosan tudom mi minden van gondosan elpakolva benne.  - Mai program? Rám uszítasz egy mókust, elküldesz gyomlálni, megdobálsz salátával?

- Kifogytam. Ötletem sincs mivel kéne téged ismételten lefoglalni – sóhajtom fejemet vakargatva. Mi tévő legyek most? - Bár, a mókusos ötleted...

- Nehogy! Tökéletes lelki békében megvagyok a mókusok nélkül is -  emel ki kosarából egy szépséges piros almát. Nem hittem volna, hogy érhet még meglepetés engem is.

- Jé! Ez új! - simítok végig az almán, letörölve róla mindent, hogy még fényesebb legyen a napfényben. Pusztán szórakozásból magasba dobom és a másik kezemmel kapom el az ízletes gömböt.

- Pár pillanat kedvesség, még mielőtt műtéti úton távolítanának el a becses gyomrodból – vigyorától gyomrom apró, mogyoróméretre ugrik össze. Kezem hasamra vándorol. Óh, jaj! Elegem van.

- Figyelj, megértem, hogy nagyon vonzódtok a kövekhez, de nem lehetne a változatosság kedvéért, hogy vattacukrot tuszkoltok belém? - dobom fel újfent az almát, amiről majdnem meg is feledkeztem.

- Majd meglátom, mit tehetek az ügyben – hátát egy fának dönti, arcát az g felé fordítja és láthatóan elgondolkodik. Én is a kékség felé fordulok, tudom mire gondol. Annyira gyűlölöm ezt a részt. Visszanézek rá, tudom, hogy tudja, de azért megszólalok:

- Nos...nekem mennem kell...izé...tudod – nem fogom szavakba önteni azt, ami mindkettőnk számára egyértelmű.

- Persze-persze. Menj csak – integet kedvesen. Hogy képes vidám maradni továbbra is? Tudja, hogy mi vár rá...ránk. Nem érzek fájdalmat, de a gondolat elborzaszt. - Ja, és hanyagold a nagymami cucc felvételét. Kövérít téged az a gönc.

- Köszönöm a tanácsot, majd észben tartom, mialatt a közelgő halálom gondolatával küzdök – fintorodom el. Nem várok tőle választ, hiszen ő hozzám hasonlóan csak áldozat itt.
Áldozata ennek az egyhangú körforgásnak, ami minket is magába szippantott. Száműzöm fejemből gondolataimat, inkább lépteim tompa zörejére összpontosítok. Eltöprengek néha, hogy az emberek mikor nőnek ki a mesék világából. Hogy mikor felejtik el a három kismalacot, és a deviáns építészeti megoldásaikat.  Hogy mikor hagyják figyelmen kívül piroskát és az állatkínzó vadászt, aki a segítségére rohan.
Hiszen én egyiküket sem akarom bántani.
Nem azért teszem ezt, mert saját akaratom így kívánja.
Ragadozó vagyok, éles karmaim, és tépőfogaim vannak. De mégis, ellene vagyok, hogy bárkit a számba vegyek és megegyek. 
Lábamhoz egy törékeny, bolyhos test simul.

- Átkozott nyúl – morgom átlépve fölötte. Eleinte válogatott módszerekkel tettem el láb alól a kis tapsifülest, nem ellene szólt a haragom, mégis rajta tomboltam ki magam. Apró gomb szemeit rám vezeti, nózija megmozdul, közelebb araszol hozzám, majd éppen, hogy megmozdulok elszökken és pillanatok alatt tűnik el az egyik bokor alatt.

- Ne játszadozz! Most nem megyek utánad – sóhajtom és csüggedten, fejemet csóválva indulok el újra. Nekem még van egy kis dolgom. Elérve a kis házikóhoz körbejárom, és óvatosan benyitok. Bemegyek az idős nő szobájába, ujjbegyeimmel végigsimítok a szekrény sima lapján. Tetején egy terítő, rajta váza, benne virágokkal.
Mosolyogva szimatolok bele a virágba.

- Ki van itt? Unokám, te jöttél? - hallom felém közeledő lépteit. Megborzongok, attól, ami most fog jönni...de miért? Miért ne lehetne tenni ez ellen az egész ellen? Vesztenivalóm nincs. Sietve hagyom el a házat és az ösvény felé futok.

- Red – sietek elé vállait megragadva. Meglepettsége, ismereten, mégis szórakoztató módon  kiül arcára. Összezavarodott, érthető, hiszen hirtelen döntés volt ez tőlem. De nem bírnám elviselni újra.

- Te eltévesztetted a házszámot, ez...ez nem így van. Mit keresel te idekint? Miért jöttél elém? - zavartan rázza fejét, szőke tincsei mozdulatait követve rebbennek meg.

- Változtatunk – mosolygok rá magabiztosan. - Gyere velem. Nem maradunk itt, valami kiskapu biztosan van. Elegem van, és tudom, hogy neked is. Ne maradjunk itt, én nem akarok meghalni. Elég volt a hasam felvágásából.

- De várj! Ez nem így megy. Nem gondolod, hogy...

- Nem gondolok én semmit. Te se agyalj ennyit, inkább gyere végre. Minél hamarabb indulunk, annál hamarabb találjuk meg a kiutat.

- Még azt sem tudjuk, hogy van-e kiút – motyogja csuklyáját fejéről lehúzva.

- Kell lennie!

- Rendben – von vállat. -  Menjünk – biccenti vállamat megveregetve.





Szerkesztve linka által @ 2014. 05. 20. 15:15:32


oosakinana2013. 12. 16. 23:32:26#28572
Karakter: Lucas Meyer
Megjegyzés: (Ikertestvéremnek)


- Én… el akartam neked mondani, de ha megkér rá és a szavamat adom azelőtt, hogy elmondaná, utána nem vonhatom vissza a szavamat, mert akkor nem bízna bennem. –sóhajok egyet és úgy simogatom szerelmemet.
- Erre én már nem tudok mit mondani kicsim. – jegyzem meg, mert hát erre már tényleg nem lehet mit mondani.
- De ha már kicsusszant a számon, hogy állapotos vagyok, akkor azt hiszem, oda adom előre az ajándékomat. – kimászik karjaimból és a ruhás szekrényhez megy, én meg felülök és úgy várom, hogy mit szeretne, bár amikor meglátom a lapos ajándékot, már tudom mi van benne. – Parancsolj. Ez lenne a karácsonyi ajándékod. – megcsókolva veszem át az ajándékomat.
- Köszönöm kicsim ígérem, meglepődöm. – jegyzem meg játékosabban, és leül mellém, majd úgy kezdeném el kibontani, de megfogva a kezemet nem engedi, hogy meg tegyem, amit nem értek. Azért adta ide, hogy megnézzem nem?
- Azt garantálom, hogy meg fogsz lepődni. Mielőtt kibontanád, szeretnék veled beszélni valamiről. – na miről nem tudok még?
- Miről kellene még tudnom? – nem szeretem ezt a napot ilyen téren, hogy most kell sok mindent megtudnom.
- A vizsgálat óta azon gondolkodtam, hogy ott hagyom a munkámat, és hogy az erdőt… talán át kellene adnom Finnéknek, hiszen én már nem tudom megvédeni. – na mindenre számítottam csak erre nem és kellőképpen meg is lepődök, de legalább semmi rossz dologról nincs szó.
- Arin… a munkádat illetően én nem szólok bele. Bárhogy döntesz, én támogatlak, de miért akarnád oda adni Finnéknek az erdőt? Hisz az a mi területünk. – simogatom meg az arcát kedvesen.
- Mert így is ők védik meg. – és félig a családba tartozunk. Na jó csak negyed részt.
- De az-az erdő a mi területünk és nem fogom hagyni, hogy lemondj róla. Ha oda adjuk a srácok hol fogják gyakorolni az alakváltást? Hol fogom tanítani őket? – érvelek mellette, hogy meg tartsa, bár amúgy sem hagyná, hogy oda adja.
- Igen igazad van kedvesem, de a munkát otthagyom. Nem igazán érzem, hogy állapotosan még ott kéne dolgoznom. Eléggé megterhelő ott a fizikai igénybe vétel. – egyetértek, de ebben neki kell döntenie. – Nyisd ki az ajándékod. – na végre rátérhetünk a lényegre.
Mosolyogva bontom ki az ajándékot, majd amikor a kezembe veszem csak értetlenül vizslatom a dolgokat. Soha nem szerettem ezeket a képeket, mert nem tudom mit kéne nézni.
- Na jó én az ilyen felvételeken én sose igazodtam ki. – elhúzom a számat, mert nem igaz, hogy ennyire szerencsétlen legyek.
- Megmutatom őket. – őket? Meg csapja a fülemet, majd amikor két foltra mutat nem kicsit meglepődök.
- Ketten vannak? – na nesze nekem nyugodalmas nap. A mai nap folyamén kitudja hányadik sokk ér.
- Igen ketten vannak. Ugye örülsz? – az a hülye aki ilyennek nem örülne. Naná, hogy örülök. Jól dolgoznak a fickók.
- Két kisbabánk lesz?! – kérdezek rá még egyszer és egyre boldogabb mosoly terül el az ajkaimon. – Fuh jó gyors és erős úszóim vannak. – jut hirtelen eszembe.
- Szeretlek kedvesem és igen gyorsak, erősek és egészségesek, mint ahogy te is szerelmem. –bújik hozzám szorosan kicsim és még nekem is dörgölőzik. Azt hiszem, hogy itt valami lesz, ha nem is most de este tuti megünnepeljük ezt az örömhírt.
~*~
3 hónappal később.
Ez elkövetkezendő másfél hónapban még mindig haragudtam a lányomra és a fiúval sem ápoltam jó viszont. Mondhatni, hogy fújtam rájuk, de leginkább csak az bántott, hogy titkolózott előttem, mert azt nagyon nem szeretem és nem is viselem jól. Kicsim próbált békíteni minket, de nem ment. Az utóbbi időben viszont vettem a fáradtságot és elkezdtem beszélgetni a sráccal és aránylag tényleg jó fejnek tűnik, de attól még rajta tartom a szemem, de már kevésbé. Többet lehetnek nálunk, meg ha vele van Lucy-t is jobban elengedem, aminek köszönhetően jobb lett a viszonyom, de nem tehetek róla féltem. Még is csak a lányom.
Szerelmem és a picik is nagyon jól vannak. Már gömbölyödik a hasa a két picike miatt. Olyan szép és napról napra egyre szebb, még ha ő nem is így látja magát. Szeretem egyre jobban, és nem tudnám már elképzelni a napjaimat nélküle. Szerelmes vagyok teljes mértékben.
Ma viszont úgy döntöttem, hogy itthon maradok kicsit Arin-nal, mert mivel ő nem dolgozik, így én dolgozom többet és ritkábban voltam itthon, de nem baj vállalom a felelősséget, meg jó érzés, hogy így alakultak a dolgok. Amikor a fiúk megtudták a dolgokat. Scott nagyon jól viselte, ám Matt mintha kicsit megsértődött volna, de a végére ő is elfogadta hála Arin meggyőző erejének a fiunkkal szemben. Visszaállt minden a normális kerék vágásba szerencsére annak ellenére, hogy mindenkinek van valakije.
Éppen a kapaén pihenünk összebújva és a tv-t nézzük, amikor Scott és Lucy jön haza, de eléggé vészes hangokat hallunk, mintha Lucy sírna.
- Apa. Anya. – hallom Scott hangját és egyből felpattanva rohanunk oda.
- Mi történt? – kérdezem, majd elveszem fiamtól Lucy-t, aki szinte egyből bújik hozzám zokogva.
- Igazad volt apa. - mondja zokogva és úgy ölel meg.
- Scott mi történt? – faggatja szerelmem fiúnkat.
- Alex éppen erőszakoskodott vele, amikor megtaláltam őket az erdőbe. – meséli el fiam és bennem meg egyre jobban kezd az ideg felgyülemleni.
- Az a mocsadék. – kicsim a felsőjének az ujját húzza fel. – Hova ment? – kérdezem tőle és már látom menne is.
- Ácsi Arin. – szólok rá, majd lábra állítom lányomat és úgy adom oda szerelmemnek. – Te itt maradsz Lucy-val én meg elintézem a szarházit. – mondom komolyan.
- De én is menni akarok. – mondja kicsim, amire felhúzom a szemöldökömet.
- Szivem ellátom helyetted is a baját, de nekem még két gyerekre vigyáznod kell. – mondom neki. – Lucy ne engedd el anyádat kérlek. – mondom neki. – Scott te pedig velem jössz.
- Adom ki a parancsot a fiamnak és már el is megyünk onnan.
Még nem tudják, hogy alakváltók vagyunk, de nem is fogják megtudni. Erővel emberi alakban fogjuk ezt most elintézni ketten. Nem fogom hagyni, hogy bántsák a gyerekeimet. Hozzájuk senki nem nyúlhat erőszakosan, mert duplán kapják vissza, erre megesküszöm.
Legnagyobb szerencsénkre, még nem ért vissza a klánba így fiammal együtt vertük el a fiúkát, hogy alaposan megtanulja tartsa távol magát a családomtól és ne akarjon még egyszer a közelünkbe kerülni, mert kitépem a szívét a helyéről.
Két óra múlva térünk csak vissza a lakásba, majd fiamat felküldöm a szobájába tanulni, amikor szerelmem jön ki.
- Na mi volt? – kérdezi.
- Elláttuk alaposan a baját. Nem meri majd többet ide dugni a pofáját és Lucy közelébe sem. – mondom neki. – Tudtam, hogy nem lehet bízni benne, még is megvezetett engem is. Pedig éreztem belül, hogy baj lesz ezzel a kölyökkel, még is hagytam, hogy mindent beadjon nekem. – mérgelődök egy kicsit. – Lucy hogy van? – kérdezem kicsimtől. 


Leiran2013. 12. 16. 22:47:11#28570
Karakter: Arin Taylor
Megjegyzés: ~Ikertestvéremnek


 - 6. hónapba? – kérdez vissza szerelmem. – Arin. Terhes vagy? – teszi fel a kérdést, amit igazából holnap akartam neki elmondani, pontosabban becsomagolva átadni neki az első ultrahangos felvételt.

- Ez lett volna a karácsonyi ajándékom. – szipogom neki, miközben az orromat is fújnom kell. – Ma voltam orvosnál és ő tőle tudom biztosra, de az ingadozásaim is jelzik. – emelem fel a zsebkendőmet. Eddig vita közben sose sírtam, erre tessék.

Egyből leül mellém szorosan és átölel. Szipogok még egy kicsit.

- Lesz még kis babánk. – mondja boldogan és szorosan ölel, én pedig bújok a karjaiba. Annyira jó most itt lenni, bár pont egy vita után.

- Igen lesz, de nem akarok nála is veszekedni, ha lány lesz és felnő. – jegyzem meg szipogva. – Meg tényleg örülsz neki? – nézek fel szemeibe miután megtöröltem azokat és mosolyog. Oda hajolva hozzám kapok egy finom csókot, amit viszonzok.

- Nagyon örülök neki boldog vagyok. – mondja őszintén, és hozzá teszi komolyan. – De ettől függetlenül még haragszom, hogy titkolóztatok előttem. Nézd kicsim én nem bennetek nem bízok, hanem a fiúkban. Én is voltam olyan korú, mint az a kölyök…

- Alex-nek hívják. – nézek rá felhúzott szemöldökkel.

- Nekem kölyök. És tudom, hogy mi a helyzet. Szerintem te is megtapasztaltad, hogy nem mindenki fogja… - kezd bele, de nem hagyom neki végig mondani.

- Igen tudom, de hiába szeretnéd nem óvhatod meg mindentől. Ha nem tapasztal meg semmit, akkor meg főleg nem tanulja meg, hogy miket nézzen és mindig naiv lesz. Azzal sem lesz jobb. – mondom el neki az én véleményemet, és nagyot sóhajt. Szerintem ő is igazat ad nekem ebben.

- Tudom, de attól még rosszul esik, hogy titkolóztatok előttem. Azt hittem, hogy mindent megosztunk egymással. – mondja nekem és úgy fekszik el velem együtt az ágyon. Finoman ölel magához szorosan én pedig bújok.

- Én… el akartam neked mondani, de ha megkér rá és a szavamat adom azelőtt, hogy elmondaná, utána nem vonhatom vissza a szavamat, mert akkor nem bízna bennem. –Mondom nagyot sóhajtva és ismét megtörlöm a szemeim. Lassan megnyugszom karjaiban.

- Erre én már nem tudok mit mondani kicsim. –Simítja meg hátam és lágyan nézek fel a szemeibe.

- De ha már kicsusszant a számon, hogy állapotos vagyok, akkor azt hiszem, oda adom előre az ajándékomat. –Mondom és finoman kibújva a karjaiból állok fel és a szekrényhez lépve a középső ruhás polcomról a ruhák közül egy gondosan becsomagolt lapos ajándékot veszek elő. Odamenve ülök az ágyra és ő is már felült. –Parancsolj. Ez lenne a karácsonyi ajándékod. –Mondom szemeibe nézve és egy csók kíséretében veszi át.

- Köszönöm kicsim ígérem, meglepődöm. –mondja mosolyogva. Szerintem sejti, hogy az első ultrahangos felvételi kép van benne bekeretezve. Mielőtt azonban kibontaná meg fogom a kezét és megsimítom lágyan.

- Azt garantálom, hogy meg fogsz lepődni. - teszem hozzá. - Mielőtt kibontanád, szeretnék veled beszélni valamiről. –mondom komolyan ránézve.

- Miről kellene még tudnom? –kérdi elsötétülő tekintettel.

- A vizsgálat óta azon gondolkodtam, hogy ott hagyom a munkámat, és hogy az erdőt… talán át kellene adnom Finnéknek, hiszen én már nem tudom megvédeni. –Mondom el kicsim szemeibe nézve kezét fogva. Őszintén és komolyan nézek Lucas szemeibe, aki ledöbben.

- Arin… a munkádat illetően én nem szólok bele. Bárhogy döntesz én támogatlak, de miért akarnád oda adni Finnéknek az erdőt? Hisz az a mi területünk. –Mondja arcom meg simítva.

- Mert így is ők védik meg. –Mondom nagyot sóhajtva és előre hajtom a fejem.

- De az-az erdő a mi területünk és nem fogom hagyni, hogy lemondj róla. Ha oda adjuk a srácok hol fogják gyakorolni az alakváltást? Hol fogom tanítani őket? –kérdi szemeimbe nézve, és igazat kell adnom neki. Bólintok.

- Igen igazad van kedvesem, de a munkát otthagyom. Nem igazán érzem, hogy állapotosan még ott kéne dolgoznom. Eléggé megterhelő ott a fizikai igénybe vétel. –Mondom Lucas szemeibe nézve és elmosolyodom. –Nyisd ki az ajándékod. –mondom kedvesen mosolyogva és kíváncsian várom a reakcióját, ha észre veszi a két kicsi magzatot.

Elkezdi kibontani és előkerül a szépen bekeretezett ultrahang felvétel és hosszan kezdi tanulmányozni.

- Na jó én az ilyen felvételeken én sose igazodtam ki. –Mondja elhúzva a száját én pedig felkuncogok.

- Megmutatom őket. –Mondom kuncogva és odabújva hozzá mutatom meg a két kicsi magzatot mosolyogva.

- Ketten vannak? –kérdi ledöbbenve és rám néz nagy kerek szemekkel.

- Igen ketten vannak. –Mondom mosolyogva csillogó szemekkel. –Ugye örülsz? –kérdem kedvesen

- Két kisbabánk lesz?! –kérdi hitetlenkedve, de egyre inkább mosolyog, én pedig bólintok. –Fuh jó gyors és erős úszóim vannak.

Erre a megjegyzésére akaratlanul is felnevetek, és szorosan oda bújok hozzá szorosan.

- Szeretlek kedvesem és igen gyorsak, erősek és egészségesek, mint ahogy te is szerelmem. –mondom neki és cicaként bújok dörgölőzve, dorombolva.


oosakinana2013. 12. 16. 21:44:32#28568
Karakter: Lucas Meyer
Megjegyzés: (Ikertestvéremnek)


Ahogy felmegyek csak levágom a cuccaimat és úgy tajtékzom. Nem értem meg szerelmemet. Azt hittem jól meg vagyunk és mindent elmondunk egymásnak  és nincsenek titkaink. Most pedig ez. Csak egy nyugodt karácsonyt szerettem volna eltölteni a családommal úgy, hogy ne legyen semmi gond. Erre meg ez. Szép kis karácsony.
- Kedvesem, itt vagy? – hallom meg Arin hangját egy kisebb várakozás után.
- Mégis hogy hallgathattad el előlem?! – eléggé mérges vagyok még, mert nem tudom hol romlott meg a kommunikációnk. – Az én lányom is jogom lett volna tudni, hogy van egy fiúja!
- Lucas kérlek én is 2 hete tudtam meg, és megkért, hogy ne mondjam el, mert ő szeretné elmondani. – a lányom egy hónapja néz hülyének a feleségem meg két hete. Egyre jobb.
- És mégis mikor akartátok nekem elmondani? Nem mellesleg az anyja vagy miért nem tiltottad meg neki, hogy azzal a suhanccal járjon? – kérem számon.
- Igen az anyja vagyok és azért nem tiltottam meg, hogy járjanak, mert ha tiltjuk csak olajat öntünk a tűzre! Ha ezt a természetes dolgot megtiltjuk neki, akkor nem fog nekünk egyet se bemutatni, legalább az egyikünknek! A másik meg azért nem mondtam el, mert megkért és a szavamat adtam neki, hogy nem mondom el! – na helyben vagyunk, elkezdtük veszekedni.
- Arin az égszerelmére akkor is csak 15 éves! És ha lefekszik a sráccal és teherbe ejti, majd ott hagyja?
- Ennyire felelőtlennek nézel? Köszi szépen! Igen 15 éves és benne is tombolnak a hormonok! Nem mellesleg én is 15 évesen vesztettem el és itt vagyok! Melletted egy 4 éves kapcsolatban. – nem téged nézlek felelőtlennek, hanem a lányomat. – Nem fog lefeküdni vele, mert még nem akar! Okos és nem fogja magát odadobni akárkinek! Bízhatnál bennem annyira, hogy nem fogom olyanra buzdítani, hogy minden szembejövő jött mentnek adja oda magát. Nem mellesleg beszélgettem a sráccal és elég normálisnak tűnik. – mutatni bármilyennek mutathatja magát.
- Akkor is 2 hétig titkoltad előlem! Előlem, aki előtt elvileg nincsenek titkaid!
- Jó, tudod mit? Tombold ki magad, de ha a fiúknak lehet barátnőjük, akkor Lucynak is lehet barátja! Attól, mert lány és nagy valószínűséggel nem fog tudni alakot váltani, attól még nem marad gyerek, és neki is van igénye arra, hogy fiúja legyen. Nem mellesleg ha jól emlékszem valamelyik nap te köszönted meg nekem, hogy kifinomult hölgyet neveltem belőle! Akkor most miért nem bízol meg bennem?! – nem bennetek nem bízok, hanem abba a kölyökbe.
- Mert én vagyok az apja, és titkoltátok előttem! Úgy kellett ezt megtudnom, hogy korábban jöttem haza a munkából! – de ha rendes időben jövök haza akkor lehet még akkor sem tudom meg.
- Ma akarta neked bemutatni Alexet! Csak nem akartuk, hogy így tudd meg! – még szerencse, hogy hazajöttem. – Miért? Miért nem bízol abba, hogy meg tudom ítélni a dolgokat? Ugyan ez lesz, ha egy közös gyerekünk születik és lány lesz? Hogy ha 15 éves lesz akkor kalitkába akarod majd zárni, mert félted? Nem lehet a gyerekeket mindentől megóvni, hiába is szeretnénk! Azt hiszed én nem féltem a csalódástól? Azt hiszed én nem féltem Scottot, Matt-et és Lucyt attól, hogy csalódni fognak? Dehogynem, de nem lehet mindentől megvédeni őket! Az életnek vannak bizonyos szakaszai, amin át kell esniük. – a sírásán viszont meglepődök. Eddig ha veszekedtünk sosem sírt. – Pont ezért nem akarta Lucy elmondani neked eddig, mert félt, hogy így fogsz reagálni, hogy el akarod majd tiltani tőle. Én is féltem! Hiába nem én szültem őket! Úgy szeretem őket, mintha a sajátjaim lennének. Nah szép… egy perce se, hogy kiabáltam veled, és mérges voltam, most meg itt sírok, mint egy óvodás kislány… - azt viszont nagyon nem szeretem, amikor sír. – Ha már most ilyen hangulatingadozásom van, mi lesz velem a 6. hónaptól? – ez a kérdés viszont eléggé megüti a fülemet.
- 6. hónapba? – kérdezek vissza. – Arin. Terhes vagy? – teszem fel a kérdést, mert nekem nagyon úgy tűnik. Mit titkolhat még előttem?
- Ez lett volna a karácsonyi ajándékom. – szipogja, miközben az orrát fújja. – Ma voltam orvosnál és ő tőle tudom biztosra, de az ingadozásaim is jelzik. – emeli fel a zsebkendőt.
Leülök egyből mellé és megölelem kicsikémet. Szorosan ölelem magamhoz.
- Lesz még kis babánk. – mondom boldogan és úgy ölelem kicsimet, aki szorosan bújik hozzám.
- Igen lesz, de nem akarok nála is veszekedni, ha lány lesz és felnő. – jegyzi meg szipogva. – Meg tényleg örülsz neki? – néz fel a szemembe, én meg elmosolyodva adok csókot ajkaira.
- Nagyon örülök neki boldog vagyok. – mondom őszintén, de azért komolyan hozzá teszem. – De ettől függetlenül még haragszom, hogy titkolóztatok előttem. – jegyzem meg. – Nézd kicsim én nem bennetek nem bízok, hanem a fiúkban. Én is voltam olyan korú mint az a kölyök…
- Alex-nek hívják. – néz rám szerelmem felhúzott szemöldökkel.
- Nekem kölyök. És tudom, hogy mi a helyzet. Szerintem te is megtapasztaltad, hogy nem mindenki fogja… - De nem hagyja végig mondani.
- Igen tudom, de hiába szeretnéd nem óvhatod meg mindentől. Ha nem tapasztal meg semmit, akkor meg főleg nem tanulja meg, hogy miket nézzen és mindig naiv lesz. Azzal sem lesz jobb. – nagyot sóhajtok és tudom, hogy igaza.
- Tudom, de attól még rosszul esik, hogy titkolóztatok előttem. Azt hittem, hogy mindent megosztunk egymással. – mondom neki és úgy fekszek el vele az ágyon és ölelem tovább magamhoz szerelmemet. 


<<1.oldal>> 2. 3. 4. 5.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).