- Gyere Aki, megyünk! – szól halkan, a lábához dörgölõzõ kutyájának, majd a pórázt megkeresve, el is indul a dög után.

- Hova mész? – termek elõtte, a pillanat tört része alatt. Nincs ideje megállni, szépen felkenõdik a mellkasomra, de mintha nem is érdekelné.

- Vak vagyok Cariosus. Tudom, hogy te le se szarod, de nekem elég nagy nehézségeket okoz. Nem tudok munkát keresni, vásárolni, a városban kóborolva az utcán élni. Hívnom kéne a rendõrséget, ha a szomszédok még nem hívták, beszélnem kell velük. Ez nem fog menni egyedül. Ráadásul mindjárt megfagyok. Kell valaki aki segít és az elõbb elég jól a tudtomra adtad, hogy a düh és bosszú bukott angyalként nem te leszel az.

Ne bassz… Hogy ki nyílt a csipája a kölyöknek! Viszont lassan sétál el mellettem, és még csigább tempóra vált, mikor messzebb ér. Azt várja, hogy utána menjek? Vigasztaljam? Fogjam a kezét, és ígérjem meg neki úgy, hogy megoldom a dolgot?
Nagy szart! Rendezni fogom az ügyet, az biztos, de nem fogok a kedvéért meglágyulni, vagy hagyni, hogy a tüzem még tisztábbá váljon. Azóta nem fényesedett ennyit, mióta bukottá váltam. Erre most pár napja ismerem, és a mennyek tüze, máris tisztul…

 Végül céltalanul repkedek egy darabig, még attól is elment a kedvem, hogy eltegyek láb alól valakit. Franc essen Chiakába, vagy ki a fenébe!

Estefelé, megunom a bóklászást, és jobb dolgom nem lévén, megkeresem a srácot. Õ legalább szórakoztató, és Mihály úgyis a közelében fog felbukkanni. Õ tudja, ki a fiú valójában, márpedig én is tudni akarom!
Egy templomban találok rá, egy kis szobában. Eszem megáll, komolyan képes volt egy ilyen helyre jönni a történtek után! Beszivárgok a szobába, és fintorogva öltök szilárd formát. Tény, hogy se a szentelt víz, se a kereszt nem zár ki innen, de attól még a sötét lelkeknek nem a legkellemesebb egy templomban. Isten túl közel van, és ha nem ölték volna ki belõlem a lelkiismeretet évekkel ezelõtt, most biztos gyötörne rendesen, az évszázadok alatt elkövetett bûneim miatt. 

Chiaka hamar észrevesz, feldübörgõ szíve egyértelmûen tudtomra adja, és hamarosan szavai is.

- Azt hittem démonok nem léphetnek megszentelt területre. Fõleg templomba.

- Már mondtam, nem vagyok démon. – morgom neki egykedvûen. Felül az ágyba.

- Mit keresel itt? – fordul a hangom irányába, én pedig közelebb sétálok hozzá.

- Te vagy a legnagyobb marha, akit örök életem során láttam. Angyalok vadásznak rád, te meg egy templomban bújsz el elõlük – kerülöm ki a kérdését nemes egyszerûséggel.

- Nem bújtam el.

- Akkor meg fõleg. Te komolyan ilyen hülye vagy? – sziszegem dühösen. Magamra vagyok leginkább dühös, mert ez már közel áll az aggodalomhoz. Márpedig én egyáltalán nem aggódok érte! Elviekben… - Elviszlek innen, mielõtt Mihály szétrúgja a segged – közlöm vele, és mellé érve, lerántom róla a takarót.

Hehe, még mindig nyálcsorgató a kicsike, és ha nem frusztrálna a gondolat, lazán leteperném isten házában. Ahogy megérzi, hogy nem zavartatva maga, újra meg újra végigmérem, fülig pirul.

 - Na mi van, csak nem szégyenlõs valaki? Pedig nem is elõször látlak ilyen lengén öltözve – hajolok le hozzá, de gyorsan eltol magától, és kimászik az ágyból.

- Gyere! – morgom neki végül, anélkül, hogy letámadnám, és az ablakhoz lépek. Akár tetszik neki, akár nem, repülni fogunk!

- Cariosus… - szól utánam csendesen. Morgással jelzem, ideiglenesen övé a figyelmem. - Én csak… - elakad, mintha nem tudná mit mondjon. Ötletem van, hogy folytathatta volna. De nekem ne legyen senki se hálás! Javítja a lelkivilágot.

Hirtelen termek elõtte, de ahelyett, hogy hátrahõkölne, kinyújtja a kezét, és a mellkasomhoz érinti. Összeszûkült szemekkel figyelem, ahogy egészen a nyakamig siklanak ujjai, de mikor elér a hajamig, félreütöm a karját.

- Csak hogy tudd: gyûlölöm Mihályt. Keresztbe akarok tenni neki bármi áron. Fõleg hogy a nyakamba akarja varrni ezt az egész szart – jelentem ki hidegen, ne higgye, hogy a puszta jóindulat motivál.

- Csak bosszúvágyból segítesz? – kérdezi csöndesen, csalódottan. Eh… Mit rontottam én el, hogy más is az eszébe jutott?

- Mit vársz a düh és bosszú angyalától? – vágom rá gunyorosan, de valami megmoccan bennem. Mi a fasz? Talán bánom, hogy a lelkébe tapostam? Az lehetetlen!

- Picsába! – köpöm magam elé dühösen, és az ablakhoz lépve, lendületesen kitárom. – Döntsd el! Jössz, vagy maradsz meghalni? Nem akarom itt tölteni az éjszakám, annyira azért nem buli.
- Me… megyek – vágja rá, némi habozás után, és jobban felöltözve, megragadja a táskáját, és az ágya mellett ücsörgõ eb pórázát.
- A kutya marad! – jelzem ellentmondást nem tûrõen, mire kissé felháborodottan kezdene ellenkezni, de nem hagyom szóhoz jutni. – Ha megtanul repülni, felõlem jöhet, de az õ épségéért nem vállalok felelõsséget. Elég lesz egyvalaki hátsóját védenem, és akkor legalább az már legyen formás, nem pedig szõrös!
- Repülni? – nyekken fel, leragadva ennél az egy ténynél.
- A szó melyik része nem volt érthetõ? Vagy a fogalom jelentésével nem vagy tisztában?
- Nem kell gúnyolódni – motyogja maga elé sértõdötten, majd sóhajtva lehajol a kutyája mellé. – De ha itt hagyom… az olyan, mintha a látásomat hagynám el. Teljesen rád leszek utalva! – fordul felém.
Elgondolkodva fúrom tekintetemet az élettelin, mégis világtalanul csillogó szempárba. Tudom, hogy durván kéne visszavágnom, ne kötõdjön hozzám, de ezúttal valami meggátol benne.
- Asszem ennyivel még elboldogulok – morgom végül alig hallhatóan, tõlem szokatlanul komolyan. Felderül az arca, és megölelve a kutyáját, elbúcsúzik tõle. Utána az asztalhoz lép, és papírt, ceruzát ragadva, jegyzetet hagy a templom papjának. Nem is ír olyan csúnyán, ahhoz képest, hogy nem látja mit csinál.
- Mehetünk – lép mellém, bár kissé tétovának tûnik, és még mindig a mellette strázsáló kutya fejét simogatja, mintha bátorítást várna tõle.
- Ne foss, a repülés gyerekjáték, és nem foglak leejteni – pillantok rá vigyorogva, majd mellette termek, és a derekát átkarolva, szorosan magamhoz húzom.
Felnyekken, és rögtön szaporábban kezdi kapkodni a levegõt, a szívverése is felgyorsul. Nocsak, úgy tûnik szépen zavarba tudom hozni a közelségemmel. Letekintve pírban úszó arcára, nem is bírom megállni, hogy hirtelen ne nyaljak végig édes kis ajkain.
Megdermed a karjaimban, és nagyra nyílt szemekkel pillant fel rám. Nem tudom mit remélt, mit fog látni… vakon.
- Mi…mit csinálsz? – nyögi ki végül akadozva, mire elégedetten felkuncogok.
- Tippelj, kisszívem! – suttogom közvetlen a szájára, mire hátrakapja a fejét, de mivel még mindig fogom, túl messzire nem jut el.
- Kérlek, ne csinálj ilyet! – háborog vörös fejjel, de nekem aztán sápítozhat. Csak egy rántás, és egészen hozzám simul, én pedig számat az övére tapasztva, beléfojtom a további szavakat.
Egy darabig nyöszörög, és hadakozik, de aztán levegõ után kapna, így utat enged a nyelvemnek, én pedig elmélyítem a csókot, amit már õ se bír tovább viszonzás nélkül. Basszus, ez a kölyök kibaszottúl vonzó, legszívesebben a falnak nyomnám és nekiesnék.
Végül elég erõt gyûjtök magamban, hogy elszakadjak tõle, és míg õ pihegve, piros fejjel levegõ után kapkod, én az ablakhoz lépek, továbbra is magamhoz szorítva.

Amint megcsapja arcát a hûs, esti levegõ, felkapja a fejét, és az ég felé fordítja az arcát. Felugrom az ablakpárkányra, és megállok egy pillanatra. Õ is leereszti a lábait a párkányra, de nem enged el, kissé remegve kapaszkodik belém, pedig én is tartom.
- Milyenek a csillagok? Látni õket? És a holdat? – emeli fel a fejét, szinte csak magának téve fel a kérdéseket.
- Ne szokj hozzá, de most megmutatom… - morgom neki halkan, és mikor felém fordul, ismét a szájára tapadok. Ezúttal visszafogom az érzelmeim, az emlékeim, és csak a pár pillanattal ezelõtti képet mutatom meg neki az ezüstös holdfényben úszó égrõl, amit csak a sötétebb részeken tarkítanak csillagok.
Mikor elválok tõle, pár pillanatig némán mered maga elé, de a szemei boldogan csillognak. Francba, mi ütött már belém?
- Köszönöm – suttogja végül halkan, de én csak felmorranva ugrok ki az ablakon, és némi zuhanás után tárom ki a szárnyaim. Benne reked a levegõ, és szinte a bõrömet marva szorítja a felsõmet, ami kivételesen rajtam van. Lassan nyugszik meg, már a város fölött járunk, mikor görcsös markolása enyhül kicsit, és a szíve se akar kiugrani a helyérõl. Remek, legalább infarktust nem kap.
- Hova megyünk? – böki ki, mikor már beszédre is képes.
- olyan helyre, ahol a magadfajtát biztos nem keresnék. Rám alapból csak tegnap óta számítanak fent, szóval nem ismerik a törzshelyeim.
- Ugye nem a Pokolba? – kérdezi megrettenve, mire felröhögök.
- Ha tehetném, oda vinnélek – közlöm vele õszintén, mire a riadalma szinte mellbevágóan csap ki az aurájából. – De jelenleg ki vagyok tiltva onnan – teszem hozzá, de hiába kérdezi miért, nincs kedvem csevegni róla. Így egy darabig némán repülök tovább, az egyik városszéli lebújt célozva meg, ami teljesen ramaty az ízlésemnek, de szobájuk van, elég romlott hely, és az angyalok elkerülik. Tökély.

Csakhogy nem érek el odáig, mert ismerõs energiát érzek meg, és felhördülve kezdek zuhanórepülésbe. Chiaka ijedten kapaszkodik meg ismét, és kezd faggatni, hogy megõrültem e, de idõvel neki is feltûnhet a közeledõ erõ, mert elhallgat.
Egy játszótér melletti, erdõs parkban érek földet, és lerakom a kölyköt is.
- Maradj itt, mert ha a saját hülyeséged miatt kerülsz bajba, hagyom, hogy kinyírjanak! – közlöm vele hidegen.
- Maradok – biccent tétován. – De… kik ezek?
- Végrehajtók. Õk most értem jöttek, valószínûleg Mihály elérte a célját, és rám sózta a bátyád megölésének bûnét – sziszegem maró dühvel, és kezemet oldalra csapva, megidézem benne a kardomat. – Csak ketten vannak, azt hiszik a fentiek, hogy gyengültem az évek során? – húzom el a számat gunyorosan, majd kitárom a szárnyaimat, és lendületesen a levegõbe lököm magam, a fák rejtekében hagyva a fiút.

Két angyal hasítja az eget nem messze onnan, ahol lebuktam nem rég, és mikor megpillantanak, az õ kezükben is kard jelenik meg. Alacsonyabb rangjuk van, mint nekem volt bukásom idején, de tény, hogy ketten együtt, elvileg erõsebbek. Persze ez nem jelenti azt, hogy gyakorlatban is.

Nem vesztegetik az idõt felesleges dumára, õket kivégzésre küldték, és ennek megfelelõen, rögtön támadnak is. Két oldalról próbálkoznak, de én széles vigyorral lököm magam feljebb a levegõben, hogy aztán egyikük háta mögé bukva, onnan támadjak. Számít rá, és blokkol, míg a másik támad.
Eh… szépen összedolgoznak, szép kis harc elébe nézek.
És valóban, elég húzós a csata, jó pár sebet ejtek, és szerzek be. A végén az egyikük már alig tartja levegõben magát, de a jobb szárnyamat nekem is mély vágás díszíti, ahogy a mellkasomat is. hamarosan sikerül végeznem a sérültebbel, és már a másiknak is fölébe kerekednék, mikor újabb energiát érzek meg.
Ledermedek, és ellenfelemet hátrahagyva, szinte zuhanva célzom meg az erdõt. A rohadt életbe, hogy ennek is most kell feltûnnie, mikor már ramaty állapotban vagyok!
Kissé ingatagon érek földet, közvetlenül a földön térdelõ Chiaka mellett. A srác a fejét fogva kuporodik össze, és veszettül zihálva, halkan nyöszörög. Különös aura lengi körül, mintha egyszerre kétféle erõ vetekedne az uralomért.
- Szépen ellátták a bajod, Umbra! – nevet fel, az egyik fának támaszkodó angyal, aki lazán hagyja, hogy az ereje beterítse a környezetét. Gyûlölködõ pillantást vetek Mihályra, aki elégedett mosollyal fogadja, majd közelebb lép, mire én is kieresztem az erõm. Voltam akkora hatalmú angyal, mint õ, és a menny tüze, továbbra is a birtokomban van. Nem vagyok könnyû ellenfél, még sérülten se.
- Mit tettél a fiúval? – mordulok fel.
- Hozzá se értem. Egyszerûen összeesett, mikor meglátott. Hadakozik az emlékekkel – feleli gunyorosan. – Ne mond, hogy még mindig nem jöttél rá, kivel van dolgod!
Töprengve pillantok le a nyöszörgõ kölyökre, aki össze- összerándulva, továbbra is önmagával viaskodik. A néha felsejlõ energiára próbálok összpontosítani, ami most sokkal tisztábban érzékelhetõ, mint legutóbb.
- Baltazár… - szisszenek fel mélységes döbbenettel, mire az említett felkapja a fejét, és egy pillanatra az egykori angyal jelenik meg a kék szempárban, hogy a következõ pillanatban, újra csak Chiaka legyen. – Mi a fasz történt? – fordulok Mihály felé, akinek már ott a kard a kezében, és a fiút figyeli.
Nem válaszol, nekem pedig pillanatok alatt világossá válik a szándéka. Tény, hogy ezek sose kedvelték egymást, de tudtommal Baltazár nem bukott meg, Mihálynak nincs oka megölni. Hacsak nem, személyes… Én viszont tudni akarom az igazat, ráadásul a kölyök most az enyém, akár egykori szeráf, akár nem. Így Mihályt megelõzve, mellé ugrom, és az ölembe kapva, kiegyenesedem vele.
- Umbra… - fordul felém vicsorítva a másik angyal. – Ha keresztbe teszel, nagyon megbánod!
- Árthatok neked? Akkor mi sem természetesebb! – nevetek fel hidegen, majd minden maradék erõmet összeszedve, teleportálok. Eltûnünk Mihály tekintete elõl, de közben úgy érzem, minta szaggatnák a testem, az erõm fokozatosan fogy, és épp csak elég a célig. Elgyengülten dobom az idõközben lenyugodott, és eszméletét vesztett srácot a lebúj egyik szobájának ágyára, én pedig a fotelba rogyok. Baltazár ereje eltûnt, ezek szerint, az õt elzáró pecsét, még ép.
Sóhajtva hunyom le a szemem. Ezért a mentõakcióért, a minimum az, hogy holnap megdugom a kölyköt! Már ha megérem, és visszatér az erõm.

Mégse látogatom meg a Poklot, még a végén másnak is felkeltené a figyelmét a srác, és megpróbálnák lenyúlni. Nem mintha hagynám nekik, de sokkal kényelmesebb, ha nem kell nagyhatalmú démonokkal harcolnom érte.

Nem hagy nyugodni a kölyök, és már komolyan kezdem azt fontolgatni, hogy egyszerûen kinyírom, aztán minden visszazökken az eredeti kerékvágásba. A gond csak az, hogy ehhez semmi kedvem. Érdekel ki õ, mire képes még. Az már régen rossz, ha engem tényleg érdekel valaki…

Most viszont, ahelyett, hogy õt figyelném az egyetemen, valami inkább a házukhoz vonzott. Odaérve, fintor kúszik az arcomra, és rögtön megidézem a kardomat.

- Umbra, de rég láttunk – szólal meg, a csukott ajtón kilépõ, három angyal egyike. Hófehér ruhájuk vértõl mocskos, de mint mindig, már kezd is eltûnni róla. Sose marad bizonyítéka, hogy Isten legkedvesebb teremtményei, bármiféle bûnt követtek volna el. E fenti társaság, mindig is lélekben volt romlott, csak jobban titkolják, mint a pokol ivadékai.

- Nem hiányoztatok – jelentem ki közönyösen, majd a levegõbe szagolok. Kis híján rosszul leszek, az émelyítõen édes virágillattal keveredõ vérszagtól. Chiaka vére, de mégsem az övé. A bátyát ölték meg. – Ki a fiú? – morranok fel, kezem rászorul kardom markolatára.

- Nem jöttél még rá? Csalódott vagyok Umbra. Pedig egykor milyen nagy reményeket fûzött hozzád mindenki, annak ellenére, hogy már születésedtõl a Pokol jegyeit viselted – sóhajt fel drámaian, a hófehér szárnyú angyal, de szemében ég a gúny.

Elvigyorodom, fakó arany tekintetem vörösen izzik fel, mire elhúzza a száját. Meg akar ölni, õ is, és két társa is. Megtehetnék, hisz a beszélõnek, még egyedül is lenne talán esélye. Mihályt nem tudnám olyan egyszerûen legyõzni.

- Ha te itt vagy Mihály, csak eggyel több ok, hogy érdekeljen a fiú.

- De nem lesz lehetõséged, hogy kiderítsd a személyazonosságát – jelenti ki lenézõen. – Te itt ma öltél Cariosus. Egy ártatlant. Urunk pedig nem fogja tétlenül hagyni a dolgot.

Felmorranok álnokságát hallva, de mielõtt megtámadhatnám õket, kitárják szárnyaikat, és a levegõbe lendülnek. Felesleges utánuk mennem, azzal csak még több bizonyítékot adnék a kezükbe.

Inkább a vér szagát követve, a csukott fürdõszoba ablakhoz repülök. Elhúzom a számat, a mértéktelen vért és a roncsolt testet látva. Ez már ízléstelen, semmi mûvészete nincs az ölésnek. És ezt akarják rám kenni? Sértõ!

Otthagyom a házat. Ki kell szellõztetnem az orromból a Menny émelyítõen édes, és álnokságtól nehéz levegõjét.

Nem sokkal késõbb, a fiú is megérkezik. Kiterül a parton, érzem a fájdalmát, és sós könnyeinek aromáját. Járt már otthon, ruháján és kezén, ott van a bátya vére.

- Csss… Nyugalom… - nyugtatja a kutyáját, mintha õ nem is szorulna rá. Csak figyelem, hátha elárulja magát valamivel, hogy mégis ki õ, de észrevesz.

- Mióta állsz itt? – A hangja teljesen tiszta, nem remeg a sírástól, de kiérzõdik belõle valami belsõ kín.

- Épp elég ideje – felelem színtelenül. Nem sajnálom, nincs rá okom. Õ bólint, a kutyája megint rázendít.

- Csss! – Ezúttal megelõz a kiütésében, inkább õ csitítja, felülve simogatja meg a fejét. Némán figyelem, nincs mit mondanom. Pár nap, és Mihály hergelésére, kisebb sereg lesz a nyomomban, a kölyköt pedig szintén kinyírják, rám fogva a dolgot.

- Angyalok voltak – szólalok meg, hosszú hallgatás után, megvetõ hangszínnel.

- Azt hittem õk a jófiúk. – Naiv. Mesekönyvekbõl és Bibliából tanultál?

- Általában. – Ráhagyom, esetenként igaza is lehet.

Félrefordulok, a tengert kezdem bámulni, míg lassan összeszedi magát, hogy feltegyen egy felesleges kérdést. Már rég tudja a választ.

- Miattam?

- Úgy tûnik – morgom magam elé. Ki a fene lehet ez a srác, hogy maga Mihály tesz neki keresztbe. Túl rég váltam bukottá, már nem ismerem a fenti hierarchia rendszert. - Talán valakinek felkeltette a figyelmét odafönt a nyakgrillezõs húzásod… - Felesleges megmondani neki, hogy azt is tudom, ki tette.

 - Akkor a bátyám… - Elakad, nem képes elviselni saját szavainak a súlyát. Túl gyenge vagy kölyök. Még semmit se tudsz a világunkról, ha ennyitõl összetörsz.

- Ez nem lehet! Én nem tudok semmirõl! - fakad ki elkeseredetten. - Ha lenne velem valami, nem kéne tudnom róla? Vagy legalább csak különlegesnek éreznem magam! Bármi!

 - De kéne – közlöm nemes egyszerûséggel, de nem fejtegetem a dolgot.

- Cariosus,…segíts rájönni, mi vagyok én,… kérlek… - elfullad a hangja, és fejét inkább a tenger felé fordítja. A hûvös szél, borzongásra készteti, egy egyszerû pólóban, még szép, hogy didereg.

Halkan, metszõen felnevetek, megremegve kapja felém a fejét.

- Nem tudom feltûnt-e már, de nem vagyok szeretetszolgálat – jelentem ki ridegen. Szinte mellbe vág a fájdalma és elkeseredettsége. Máskor szarok az emberek érzéseire, egyenesen én okozok nekik gyötrelmet, de most, különösen érzékenyen érint. Elfintorodok, és próbálok nem figyelmet fordítani, az egyre inkább tisztuló tûzre bennem. Valami nem stimmel ezzel a kölyökkel.

- De téged is érdekel, hogy mi folyik itt, nem igaz? – Nem is olyan hülye. – Ha már az angyalokban nem bízhatok… csak a démonok maradnak – suttogja elhaló hangon.

- A démonok? – Ismét hidegen felnevetek. – Chiaka, én is angyal vagyok. – Összerezzen. Vagy az infó miatt, vagy mert nagyjából, elõször szólítottam a nevén.

- Az nem lehet… - rebegi halkan, és remegõ lábakkal, talpra küzdi magát.

- Sajnálom, ha ki kell, hogy ábrándítsalak, de léteznek ám bukott angyalok is – folytatom maró gúnnyal. – És nem, akik megölték a bátyádat, nem válnak majd bukottá. Õk mindent rám kennek majd az illetékes elõtt. Márpedig a mi drága Istenünk, sose hinne nekem, az Õ szavával szemben.

Össze van zavarodva, nem tud mit mondani. Talán most az is megfordul a fejében, hogy õ is engem gyanúsítson.

- Miért váltál bukottá? – nyögi ki végül, az elsõ eszébe jutó kérdést. – És ki az az Õ?

Túl sokat kérdez, nem sok kedvem van válaszolni. De végül is, miért ne romboljam tovább a tévképzeteit?

- A mesék, a hittanórák, mindegyik bazi nagy kamu! – közlöm vele hûvösen. Az arca megrezzen, és látom rajta, hogy ellenkezne, de nem hagyom neki, folytatom. – Ott fent, semmi se olyan, mint amilyennek elképzeled. Nem pufók kis angyalok szórják a szeretetet, miközben hatalmasabb, gyönyörûbb társaik vígan dalolásznak. Ó, nem! Az álnokság, a gátlástalan törekvés, és másokon átgázolás, ott is megvan. De tudod mi a különbség a Pokol és a Menny között? A bukottak vagy démonok, és az angyalok között?

Nem felel, de tudom, hogy nem akarja tudni. A gyötrõdése, amit én magam váltok ki belõle, szinte a húsomba mar. Az angyal vérem fût, hogy segítsek neki, de csak azért is ösztöneim ellen cselekszem, folytatom a keserû igazság feltárását.

- A pokollakók kegyetlenek és gátlástalanok, de felvállalják. Az angyalok nem különböznek tõlünk, ám tisztaság és béke álarca mögé rejtõznek! A bátyád marha békésen és tisztán halt meg, mi?

Kétségbeesetten felnyekken, öv alatt ütöttem, az már egyszer biztos. Ökölbe szorulnak a kezei, melyeken még mindig ott van testvére megszáradt vére. Elõtte termek, mire rögtön hátrálna, de elkapom a karját, egy helyben tartom.

Lerántom róla a kendõjét, de hiába kap utána ösztönösen, az már hamuvá égett a kezemben. Nem foglalkozok a rám törõ érzelemhullámokkal, amiket közelsége vált ki, az arcához hajolok. Kék szeme csillog a fájdalomtól, és ha nem is lát vele, az érzelmei láthatóvá válnak általa.

- Piszkosul irritáló szemed van! – jelentem ki morogva. Összerezzen, és a dühe szinte felcsap.

- Nem tök mindegy milyen, ha nem látok vele? – csattan fel, de benne reked a folytatás, mikor ridegen felkuncogok.

- A szem a lélek tükre. Hallottad már ezt a mondást? – suttogom a fülébe. – Neked kibaszottul angyali szemed van!

Megremeg, de nem igazán érti mirõl beszélek, és ez zavarja, inkább témát vált.

- Nem válaszoltál egyik kérdésemre se! – motyogja halkan. Elengedem, és kissé elhúzódok tõle. A bukásom, mi? Meg Õ.

- Valójában az elsõ nem tartozik rád, de ha annyira tudni akarod, hogy pusztítják el a tiszta lelkeket, hát tessék! – Megragadom a vállát, és mielõtt bármit is tehetne, durván megcsókolom. Ellenkezne, lökne el, míg meg nem érzi a felé áramló emlékeim, életem képeinek foszlányait.

„Fényesség és béke mindenütt, az orchideák édes illata keveredik valami tüzes frissességgel. Egy fehér kertben, vörös hajú angyal áll, hófehér szárnyai szinte beleolvadnak a környezetébe. Elõtte, egy talpazaton álló kõmedencében, arany fénnyel lángoló tûzcsóvák táncolnak.”

„ A kert fénye halványabb, az angyal aranyszeme fakult, ahogy az elõtte lángoló tûz is. Remeg a dühtõl és a tehetetlenségtõl, melyeket végül kardja megidézésével, saját virágain vezet le, szétzilált kertet hagyva maga után.”

„Koromfekete szárnyak, és vörös szem. Az egykor tündöklõ lélek, már egyáltalán nem önmaga. Tombol és pusztít, saját társait hányja kardélre. A Pokol az új otthona, de ott is hemzsegnek az ellenfelei.”

A képek egyre gyorsabban peregnek, néha rövidebbek, máskor hosszabb történések villannak fel. Harcaim angyalként, majd bukottként. Gyûlöletem mind a lentiek, mind a fentiek iránt. A szeretet, melyet egykor az emberek iránt éreztem, és mára puszta közöny, semmibevevés.

Végül elhúzódom tõle, õ pedig remegve rogy a homokba. Kutyája közben a karomba mart, de nem volt lehetõségem vele foglalkozni. Most egy kézlegyintéssel rázom le magamról. Métereket repül, majd nyekkenve landol, de morogva ugrana nekem.

- Akira, ne! – állítja le színtelen hangon. Szemébõl patakzanak a könnyek, hisz mindent átélt amit mutattam neki. Az érzéseim a sajátjai voltak. A dühöm, a fájdalmam, az elkeseredésem…

- Bukottá váltam, mert szembeszálltam Vele. Sokszor. Nem bírtam embereket ölni csak azért, mert így látta jónak. Megkíméltem azokat a démonokat, akik valóban helyes útra tértek. Hát letaszított, én pedig magammal hoztam a mennyek tüzét, melyet addig õriztem. – Metszõen felnevetek, közben meggyógyítva szétmarcangolt kezem. - És most ki vagyok én? A düh, és a bosszú angyala!

- Miért? – suttogja halkan. – Mit értesz ez alatt?

- Ezt! – jelentem ki, és kieresztem az erõmet. Megremeg, ahogy eléri, kezei ökölbe szorulnak, fogait csikorgatva harap a nyelvére. Felszítom benne a dühöt és bosszúvágyat bátya gyilkosai iránt. A saját, valós érzelmei, de felerõsítem õket, nem uralja õket. Ha most elõtte állnának, gondolkodás nélkül végezne velük.

- Ha…hagyd abba! – nyögi elkeseredetten. Visszarántom az erõmet, õ pedig lihegve mar a homokba. Fájdalmas is a tehetetlen düh, igaz?

- Ez vagyok most én – guggolok le elé, hidegen ejtve minden egyes szót. – Ezt tették velem azok, akikért egykor az életemet áldoztam volna. De maguknak okozták a bajt!

Remeg, de már elapadtak a könnyei. Kék szeme tanácstalanul mered rám, mintha láthatna. De már tudja hogy nézek ki, hála saját és másoktól lopott emlékképeimnek. Kíváncsi vagyok, ezek után is kell e neki a segítségem.

- Jah, és még valami… Õ, akirõl annyira tudni akarsz, jelenleg a legnagyobb hatalmú angyal. Szeráf, Isten mostani kedvence… Mihály arkangyal! – súgom neki hidegen.

A név hallatán egész testében összerezzen, szemében különös tûz lobban. Hoppá, csak nem ismerõs?

Napok óta követem, és nem csak azért, mert nincs semmiféle érdekesebb elfoglaltságom. Nem hagy nyugodni ami a parton történt. Egy egyszerû kézfogással, olyan emlékeket idézett fel, melyeknek már a létezését is rég elfelejtettem, vagy el akartam.  

Sose találkoztam még ilyen halandóval. Még az egykor élt szentek se voltak ilyen hatással bárkire is, legyen fenti vagy lenti.

Még a gyilkolászástól is elment a kedvem, ami kurvára bosszantó, mert azt jelenti, hogy megmozgatott bennem valamit, az emlékeimmel a régi személyiségem egy része is megmutatta a képét. Alaposan felhúzott, talán ideje lenne utána járni a dolgoknak, így ismét a háza felé veszem az irányt, ahol a szülõ lelkületû bátyával él.

Pont akkor érkezek, mikor a testvére távozik. Ez kitûnõ alkalom, hogy kérdõre vonjam, habár nem csináltam volna nagy ügyet belõle, ha kis idõre ki kell ütnöm a bátyát. Most, hogy találtam magamnak valami érdekességet, nem hívhatom fel a fentiek figyelmét a tevékenykedésemre a megölésével, így kicsi Chiakának nem kell tartania attól, hogy kinyírom a tesókáját… még.

Ahogy megjelenek a szobájában, rögtön kirázza a hideg. Mindig megérzi, ha a közelében vagyok, habár ezúttal a lenge öltözet se szolgál fûtésként. Vigyorogva mérem végig, igazán megkapó látvány. Hófehér bõr, alvástól még kissé kócos, vörös tincsek, és az izgalomtól szaporán hullámzó mellkas. Félj csak kincsem, ezúttal nem szabadulsz tõlem olyan könnyen!

- Akira? – Nem talált, de reménykedj csak.

- Tudom, hogy itt vagy! – kiált bele a ház némaságába, miután a kutyája nem jelenik meg.

- Nagyszerû. – dicsérem meg gunyoros, lekezelõ hangon. Habár nem kis szó, de még egy ostoba pap is meg tud érezni. - Most meg kéne tapsolnom ezt a remek teljesítményt?

Testetlen, éteri alakomat szilárdra cserélem, és behúzom szárnyaimat, majd elé toppanok, õ pedig felém fordul. Reggel lévén, nincs rajta a kendõje, így végre a szemébe nézhetek. Kék. Irritálóan, veszettül, és kurvára angyali kék. Beszarok, ez egyre gyanúsabb!

Elhúzza az orrát, valószínûleg megérezte kisugárzásom sajátos aromáját. Kénszag, és a mennyei orchideák illata, melyek között egykor éltem. Egyedi, és piszkosul utálom.

- Mit keresel itt? – von kérdõre, meglepõen élesen, kár, hogy a bátor összhatást rontja a szíve veszett kalapálása. Fél…

- Próbálok rájönni mi a franc vagy te?

Közelebb lépek hozzá, de mielõtt vele foglalkoznék, elhallgattatom a földszinten patáliázó ebet. Az kéne még csak, hogy a szomszédok is beugorjanak. Hirtelen lesz csend, de kis áldozatom nem igazán örül neki.

- Mit csináltál vele? – kiált fel aggódva.

- Nyugi, nem öltem meg. – csitítom unottan. Még mindig nem szeretek állatokat kinyírni, csak szundizik kicsit. Kezei ökölbe szorulnak, és érzem, ahogy valami változik benne. Összehúzott szemmel, gyanakodva hajolok közelebb hozzá.

- Mi vagy te? – Hangom halk, leheletem a bõrét éri.

- Talán inkább ki. – háborog a drága, kisé megfeledkezve a helyzetérõl. Egyem a kis szívét, csak nem beletapostam az önérzetébe? A gond csak az, hogy helyesen tettem fel a kérdést. Az akarom tudni, hogy mi õ, merthogy ember nem, az biztos.

- Hú, de kurva bátor lett itt valaki hirtelen. – vigyorodok el szélesen, és ujjaimat karcsú nyaka köré fonva, a falhoz csapom. Még gyengéd is voltam, nem tört semmije. Viszont újra érzem, amit a tenger mellett. A múltam homályos árnyai, érzések, emlékek, szemem elõtt felsejlõ alakok és események.

Összeszorítom a fogam, és figyelmen kívül hagyva õket, nem engedem el a kölyköt. Hogy tereljem a gondolataim, végig pillantok formás testén, és elégedett vigyorral húzom végig karmos kesztyûmet rajta, fültövétõl a bokszeréig, majd ott egy egyszerû vágással megszabadítom tõle. Azonnal elvörösödik, dühtõl, zavartól vegyesen. Pedig nincs mit szégyellnie…

- Mit…? Engedj! – Próbál szabadulni. Térdét felhúzza és rúgna, de elkapom a lábát, és az oldalamhoz szorítom, csípõmet az övének lökve. Huh, basszus… még a végén felizgat…

- Rosszkisfiú. – suttogom a fülébe mély, morgásszerû hangon, majd az átlagtól kicsit hegyesebb fogaimat a vállába mélyesztem. Egyáltalán nem durván, õ mégis veszett kiabálásba kezd. Nyámnyila… pedig jobb lesz, ha hozzászokik.

- Engedj! – Vergõdik, de semmit se ér vele, szorításom nem enyhül, viszont had örüljön, fogaim helyett, inkább a nyelvemet vetem be. Végig ízlelve jó pár pontot a testén, lassan a mellbimbójához is elérek, õ pedig megborzong. Heh, érzékeny a drága.

- Engedj már! – fortyogja dühösen, és mintha valami még inkább változna benne. Hátrébb hajolok, de nem engedem el, csak figyelem.

Hirtelen úgy érzem, hogy a nyaka melegedni kezd, és nem én csinálom. Szaporábban kapkodja a levegõt, fáj neki.

- Ez fáj! Kérlek! Nagyon fáj, engedj! – elhaló a hangja, habár kiáltásnak indult. Egyre forróbb a kezem alatt a bõre, piszkosul égeti õt is, és engem is.

- Elég volt!

Dühödten húzom össze a szemem, és felemelem a földrõl, még inkább megszorítva a torkát. Akármi is ez, õ csinálja, de mi értelme van ekkora fájdalmat okozni saját magának? Szemébõl már patakokban folynak a könnyek, kezem alól kicsordul a vére, az enyémmel keveredve.

 - Mi a kibaszott fészkes franc? – kiáltok fel, ráébredve sebesülésemre. Elengedem, és hagyom, hogy a földre csússzon. A tenyerem alaposan megégett, és az õ nyaka sincs jobb állapotban, mindkettõ véres és égett.

- Mi vagy te? – dörrenek rá acsarkodva.

- Én? Inkább te! A te rohadt kezedtõl égett meg a nyakam! – nyekegi elkeseredetten, mire bennem reked a szitokáradat. Fogalma sincs róla, hogy ezt õ tette? Na ne szórakozzunk!

-  Ne játssz kölyök, mert kinyírlak! – sziszegem fenyegetõen, mire összerezzen, és még inkább rákezd a könnyezésre.

- Miért, én… ki vagy te? – nyöszörgi erõtlenül, kezeit maga mellé ejtve, és fájdalmas arcrándulások közepette felemeli a fejét. Komolyan, mintha láthatna.

- Itt most én vagyok aki kérdez, te pedig a válaszadó! – guggolok le elé, ügyelve rá, hogy ne érjek hozzá megint.

- De én nem… kérlek, hagyjál békén, tényleg fogalmam sincs, mit akarsz! – Érzi, hogy közel vagyok, mert ösztönösen simul a falhoz. Felmorranok, és öklöm a feje mellett üt lyukat a falba, mire ijedten kerekednek el a szemei. Éles a füle, ez biztos nem volt kellemes.

A baj az, hogy valószínûleg igazat mond, és fogalma sincs, hogy mi történt. Akkor viszont több van a dolog mögött, mint egyszerû személyiség titkolás.

Lehunyom a szemem, és egy darabig némán koncentrálok. Igyekszem figyelmen kívül hagyni fájdalmas zihálását, kalapáló szívverését, és csak a testét, lelkét körül lengõ energiára fókuszálni. Ez azonban nehezebb, mint hittem. Akárhányszor úgy érzem, már majdnem megvan, kiére emlékeztet, eltûnik.

Ingerülten lököm magam álló helyzetbe, és elgondolkodva nézek le rá. A sebe elég súlyos, és úgy tûnik akármilyen erõ is okozta, meggyógyítani nem kívánja. Saját kezem sincs jobb állapotban, hiába a gyógyító erõm, ezzel nem tud mit kezdeni. Az övével viszont tudnék…

 Kelletlenül elhúzom a szám, de végül visszaereszkedek mellé. Rögtön csúszna arrébb.

- Nyughass, különben itt hagylak megdögleni! – morranok rá, mire kényszeredetten egy helyben marad. Olyan hirtelen mozdulok, hogy reagálni sincs ideje. Számat az övére tapasztom, és nyelvemmel betörök az övébe. Felnyög, de nincs ereje, hogy eltoljon, és még a gyenge próbálkozás is megszûnik, mikor az erõm átáramlik belé, és kezdi meggyógyítani. Intézhettem volna egyszerû kézrátevéssel is, de mi abban a poén?

Végül elhúzódok, õ pedig vörös arccal, pihegve, ugyan olyan pózban marad.

- Mi a… ezt most miért? – krákogja felháborodottan, de hirtelen tudatosul benne, hogy sebe teljesen eltûnt. Ráadásul akármi is volt az erõ, ami kitört belõle, ha nem bántom, nem jön elõ. Picsába, nem szokásom gyengédnek lenni. Rá kell jönnöm mi volt az, és kiiktatni.

- Ezt meg, hogy csináltad? Ki vagy te? – Már vissza is tért a hangja, és remegõ lábakkal próbál talpra állni.

- Valaki, akit alaposan felhúztál, és csak azért segítettem, mert ha megdöglesz, nem kapok választ a kérdéseimre – morgom feszültséggel telt hangon. Utálom más segítségére használni az erõm, mert ilyenkor a menny bennem égõ, elkorcsosult tüze, nekiáll kitisztulni.

- De hát mondtam, hogy fogalmam sincs, mirõl beszélsz! – kiált fel élesen. – Ember vagyok, 19 éves egyetemista, ráadásul vak, ha nem tûnt volna fel!

- Leszarom – vágom rá közönyösen. – De az tuti, hogy ember nem vagy! Saját magadat intézted el az elõbb is, nekem aztán semmi közöm hozzá. Ha én csináltam volna, már holtan kushadnál a padlón.

Nyel egy nagyot, biztos belegondolt az eshetõségbe. Ne félj még babám, amíg nem tudom meg az igazat, és amíg kívánlak, meghalni nem fogsz. A fájdalom mértéke meg, amit elszenvedhetsz, a készségességeden múlik.

Nem tud mit felelni, én meg kezdem kibaszottul unni a dolgot. Beszélnem kell Luciferrel, de még minimum két hétig nem mehetek vissza, következmények nélkül. Mondjuk mikor is érdekeltek a következmények?

- Mit akarsz még tõlem? – szólal meg hirtelen, alig hallható hangon, kizökkentve a gondolataimból.

- Ne hergelj kölyök, még mindig ugyan azt! – dörrenek rá. Fáradtan hunyja le a szemeit, és megborzong. Ja, hogy még mindig meztelenül álldogál? Jól van ez így, habár talán nem most kéne begerjednem rá, zavaró tényezõk közelednek.

A hülye szomszédnak feltûnt az ordibálás, és az ajtó elõtt toporogva hívja a zsarukat. A fenébe, most léphetek le, ha nem akarok kinyírni valakit. Nyugi Cariosus, már csak két hét, aztán vérfürdõt rendezhetsz!

Rápillantok a kis vörösre, majd ingerülten felsóhajtok, és elõhúzom a szárnyaimat. Legyen egy jó napja a drágának, de a legközelebbi találkozásnál behajtom az adósságát a gyógyításért. És ki fogom deríteni, hogy ki õ!

Felkapja a fejét, ahogy szárnyammal véletlenül súrolom az arcát, és döbbenten kap az érintés helyéhez.

- Te… nem lehet! – hebegi még inkább a falnak nyomulva. Lassan tapéta lesz belõle.

- Mi? Nem lehetek angyal, mert azok nem ilyen gonoszak? Nem lehetek démon, mert azoknak nem tollas a szárnyuk? Ch. Nem fizikailag vagy te vak, hanem lelkileg! A fajtámat nem kell, sokszor nem is lehet látni, akár lentiek, akár fentiek vagyunk. Elég ha hiszel a létezésünkben! – lehelem a fülébe, és gunyorosan elvigyorodok sokkos, ledöbbent arcát látva.

Az átlag ember nem viseli túl fényesen, ha szembesül a természetfelettivel. Habár õ holt biztos, hogy nem ember, annak hiszi magát, akként is gondolkodik.

Nyitná a száját, hogy mondjon valamit, de hang nem jön ki rajta, a bejárati ajtó felõl azonban több is érkezik. Hazaért a bátya is, és most veszettül aggódik.

- Találkozunk még, minden nap a közeledben leszek! – súgom gunyorosan. – Lassan találd ki, mi is vagy te!

Hirtelen válok testetlenné, és sajátságos illatomat magam után hagyva, eltûnök. Amint ismét a magam ura leszek, megszerzem magamnak! Már csak két hét Chiaka, alias nem tudom ki, de rá fogok jönni, kit takar egy halandó teste!

Boldog Karácsonyt!

Élvetegen figyelem az elém hulló démon holtestét, és kihúzom oldalából a kardomat, majd testét lángra lobbantva, eltüntetem a tetemet. Nem hagyok magam után piszkot, a hamut elviszi a Pokol forró szele. Nem mintha rejtegetni akarnám a tettemet, ez elég bonyolult lenne, tekintve a körülöttem álló, kábé húsz démont.

- Cariosus… ezért felelni fogsz! – sziszegi egyikük fenyegetõen, de támadni nem mer. Most miért húzta így fel magát? Nem én kezdtem, hanem az õ drágalátós embere.

- Felõlem – vágom rá vállat vonva, és mikor látom, hogy senkinek nem akaródzik további harca bonyolódni, fekete szárnyaimat kitárva, a levegõbe emelkedek.

Hamarosan elérem Lucifer palotáját, ahol az én Pokolbéli rezidenciám is megtalálható, és egy forró fürdõ után, bevetõdöm az ágyamba.

Unatkozom! Veszettül unom magam, mert Lucifer ha teheti, nem enged harcolni itt lenn, csak felküld az emberek közé, hogy gyötörjem õket. De már az is unalmas!

- Cariosus, Lucifer hívat! – kopogtat valaki az ajtómon, én pedig morogva kecmergek talpra. Egy ilyen nap után, elég egyértelmû, hogy fogadott apám mit is akar tõlem. Újabb fejmosás…

- Cariosus, megértem én, hogy a büszkeséged nem tûri, ha valaki becsmérel, de nem nyírhatod ki bárki elsõ tisztjét! – És valóban, Lucifer irritálóan kék szemében, tettetett rosszallással, fensõbbségesen terpeszkedik a trónján.

Csak azért játssza el ezt a szidást, hogy a terem másik végében álló reklamáló elégedett legyen. Ha túl sokszor nézné el a tetteim, és hagyná figyelmen kívül emberei panaszait, még a végén lázadnának ellene.

Megértem én, így produkálok némi bûnbánó képet, had örüljön mindenki. Lucifer arcán elégedettség suhan át, majd kihirdeti az „ítéletet”.

- Cariosus, ezennel a földre küldelek, hogy minimum egy hónapig csak az emberek között kóborolhass, de megtiltom, hogy komolyabb galibát okozva, felhívd magadra a fentiek figyelmét!

Erre azért már fölkapom a fejem, nem tetszik különösebben a dolog. Tudom, én, hogy ezzel az utasítással próbál távol tartani az egyre nagyobb számú ellenségeimtõl, de hogy még nagyobb bajt se keverhetek… Ez már túlzás.

- Ahogy… parancsolod! – morgom kelletlenül. Õt tisztelem, nem fogok ellenszegülni. Hogy miért tettem meg ezt egykor Istennél , annak ellenére, hogy õt is tiszteltem? Ma már nem tudnék rá válaszolni, de akkor még azért makacskodtam, mert számtalan rendeletét igazságtalannak tartottam az emberekkel szemben.

Mekkora hülyeség, hogy most azok szenvedését szaporítom, akikért egykor elvesztettem a rangomat.

Itt se sokkal izgalmasabb. Ha épp nem az itteni házamban döglöm, a várost járva erõsítem a nyomort és a fájdalmat. Nem ölhetek? Na persze! Eddig már kinyírtam egy kurvát, és két pasit, mégse tûnt még fel senkinek. Az ilyeneket nem hiányolja a fenti tyúksereg.

Most is épp a betontömbök között kóválygok, lehetséges áldozatok után kutatva, de napközben kevés a romlott lelkû, ha meg ártatlant ölök, tuti, hogy betájolnak azonnal. Így hát csak magamban dühöngök, és teljesen elrejtve magam az emberek elõl, csupán a fájdalmukat erõsítem. A semminél ez is jobb.

Pár nap után, már annyira unom magam, hogy emberi alakra váltok, ami számomra csupán abból áll, hogy behúzom a szárnyaim. Kit érdekel, ha mások furcsállják a fakóarany szemet, meg a különös kisugárzást, mert engem ugyan nem!

Így már kissé izgalmasabb a tömegben sétálni, mert az emberek képe ostobábbnál ostobább kifejezést vesz fel, mikor megpillantanak. Az érzelmeik személyiségtõl függõen változnak. Ki féltékeny, ki csodálkozó, akadnak olyanok akik félnek, de a legtöbben feléled a kéjvágy. No lám, ez vicces! Nem is lenne olyan rossz gyötörni párat az ágyban, hogy utána a szívûket is összetörjem.

Egy undorítóan békés parkba érve, körbekémlelek, hátha találok alkalmas példányt a tervhez, de az öreg nénikék meg bácsikák nem épp vonzóak. Ezeknek már rég halottnak kéne lenniük, itt csak ékes bizonyítékai a békés, boldog öregkornak. Dühítõ!

A másik fõ korosztály ebben a napszakban a pisiseké, akik a játszótéren rontják örömmel a légkört. Megáll az ész!

Már épp fordulnék vissza a nyüzsgõ tömeg felé, mikor különös kisugárzást érzek meg. Alapvetõen nem szomorú, csak kissé élveteg, helyét nem találó típus. Azonnal felé veszem az irányt, láthatatlanná válva az emberek elõtt. Ezt elõször kipuhatolózzuk láthatatlanul.

A park egyik eldugottabb részében, ahonnan a közeli tenger hullámai is láthatók, egy magányos alak üldögél a sziklákon, csak egy kutya társaságában.

Közelebb lépek, mire az eb felkapja a fejét, és halkan morogni kezd.

Kuss, kutyuli, különben kinyírlak, pedig állatgyilkolás annyira se köt le, mint a kötögetés! A gazdája azonban felfigyel rá, és fejét felém fordítja. Mondjuk akkor se látna, ha én akarnám, szemét ugyanis zöld kendõ takarja. Valószínûleg nem divatból. Vak a gyerek… pech.

Van benne valami fura, de meg nem mondanám mi, viszont az arca még félig takarva is vonzó, így megéri, hogy figyeljem kicsit.

Láthatóvá teszem magam, mire a kutya ugat egyet, de elég rávillantanom tekintetemet, és elhallgat.

- Mi a baj? – fordul a kutya felé, és csitítóan megsimogatja, majd körbefordul, mintha látna. – Van itt valaki?

- Ja – felelem közönyösen, de nem lépek közelebb. Összerezzen, pedig halkan beszéltem, és igyekeztem, hogy ne vigyek a hangomba élt. Biztos érzékeny a füle a vaksága miatt.

- Ümm…És ki maga? – Fel áll, és leporolva magát, tanácstalanul toporog. Igazán csinos alakja van.

- Cariosus – felelem kertelés nélkül. Azt persze nem kötöm az orrára, hogy egy bukott angyal, üdvözletem, de még a szárnyam se tûnne fel neki, ha itt legyezném az orra elõtt.

- Különös név – mosolyodik el, majd tétován, kissé bizalmatlanul a kezét nyújtja, és mikor elfogadom, õ is bemutatkozik. – Chiaka Yoake.

Egy pillanatra átcikázik rajtam valami, ahogy puha keze az enyémbe simul. Nem a keserûsége, vagy fájdalma, ahogy az másoknál történt volna, hanem a múltam egykori fénye. Elrántom a kezem, és felszisszenek. Ki ez a kölyök? Ilyet eddig csak akkor éreztem, ha megsebzett egy angyal kardja, de még akkor se ilyen erõsen.

Viszont ebben a fiúban semmi angyalit nem érzek. Még a haja is vörös, márpedig az a Pokol színe!

Tanácstalanul, riadtan húzza õ is a kezeit, majd tétován fordul felém. Nem akarom ezt az érzést újra, ki kéne nyírnom, de ez több okból se jó. Egyrészt érdekel mit tud még, másrészt tökéletes ágymelegítõnek, harmadrészt meg, kihúznám a fentieknél a gyufát, és Lucifer kicsinálna.

- Mennem kell! – jelentem ki, majd szárnyimat kitárva, láthatatlanná válva a levegõbe emelkedek. Szárnyaim által keltett szél meglegyinti a haját, és a kutyája halkan felnyüszít, de õ maga még mindig elgondolkodva álldogál.