A kicsike pont most jön ki a fürdõszobából, nedves ezüstszín tincsein törölközõ díszeleg.

- Magának is, igazgató – köszön vissza fellengzõen, aztán már vonul is el mellettem a lépcsõ irányába.

Nem kerüli el a figyelmem arcának vörös színe, mosolyogva zavarán lépek utána.

Éjjel az ágya mellett szerettem volna aludni, mint ahogy azt az elmúlt napokban tettem, hogy ha megébred, akkor oda tudjam neki adni azt, amire szüksége van, viszont Sylvette határozottan kér meg arra, most már az ágyamban pihenjek.

Vele pedig nem lehet ellenkezni. Gauche is akaratos, de a húga… Hát… Nem lennék a jövendõbelije helyében.

Leül reggelizni, úgyhogy élvezettel tanulmányozom idomait, nézem evését, is addig, amíg el nem kezd lassabban, és még lassabban rágni, hogy aztán már a falattal a szájában figyeljen mereven egy pontot a szobában, kezei is megállnak a levegõben. 

Elég ijesztõ egy látvány, húga is aggódva kérdi meg tõle, hogy minden rendben van-e vele.

- Onii-san… - szólítja meg aztán tétován, majd amikor nem felel neki, ismét, határozottabban.  

Félve attól, hogy tényleg valami nagy baj van vele lépek elé, és akarom a homlokára tenni a kezem, viszont erre magához tér, és arrébb húzódik elõlem, hogy még véletlenül se érinthessem meg.

- Onii-san – sóhajt fel Sylvette  megkönnyebbülve - Aria-san ma meglátogat minket, és visszahozza Rodát is.

- Rendben – válaszol, viszont mielõtt még arról faggathatnám, hogy mégis mi történt vele az elõbb, eltûnik a szobájában.

Gondolom fel akar öltözni a lány tiszteletére.

Grr… Ez a tudat nem épp tesz boldoggá, kissé féltékeny lettem Ariara.

Bár… Ha tényleg ruhát vált… Akkor még hálás is lehetnék neki, ha nincs bezárva a szobája ajtaja, miközben mûveli, hang nélkül osonok fel az emeletre nyomom le szobájának kilincsét, tesztelem óvatosságát.

Aztán… Amikor kinyílik az ajtó, és mögötte meztelen hátát látom, amire pont most húz inget, majdnem azt kiáltom, hogy JACK POT.

Annyira szép, és hibátlan teste még errõl az oldalról is… És… Kerek segge csak még szebbé teszi látványát… Nem bírom ki anélkül, hogy hozzásimulnék, boldoggá tesz a közelsége, ahogy az is, hogy ürügy gyanánt beköthetem az ingét.

- Köszönöm - reagál persze idegesen erre, hogy bosszantsam egy kicsit, higgadtan válaszolom neki azt, szívesen. Amik tegnap történtek, és amik ma történni fognak még vele ha nem vigyáz, úgyis tõle is függnek.

- Baj van, igazgató úr? – kérdez rá, amikor megfogom a kezét, elgondolkodva jelentem ki neki, hogy ezt én is kérdezhetném, mielõtt a kezébe nyomnám a gyógyszereit.

Magától ezeket a dilibogyókat, amiktõl nagyon remélem, hogy higgadtabb lesz, úgyse venné be.

Még mindig feszülten veszi õket az ajkai közé, és hajtja le rájuk azt a pohár vizet amit melléjük kapott, meg is kérdezném tõle, hogy nem szeretné-e, ha a számmal csillapítanám a feszültségét, ha nem csöngetnének, és kellene elindulnunk lefelé.

Aira pontos, mint mindig sajnálatomra, igyekszem mosolyt erõltetni az arcomra, mire leérünk a már csak ránk váró csapathoz.

- Jó estét, Aria Link! – köszönti Gauche, hivatalossága azért jól esik lelki világomnak.

- Jó estét Gauche, igazgató úr! - köszön vissza, biccentéssel üdvözlöm, mielõtt még jelezném neki, hogy egyenesedjen már fel.

Csoda, hogy még Gauche nem vette észre, mennyire szerelmes belé, viszont nekem addig jó, amíg tart, mosolyogva nézem, ahogy társát simogatja, az idilli pillanatot csak Aria újabb megszólalása teszi tönkre:

- Nagyon aggódott érted. Ha nem lett volna annyira fáradt, szerintem el is szökik tõlem – úgy nem szeretem, ahogy a gazdira néz a kutya helyett…

- Köszönöm, hogy vigyáztál rá, Aria Link-san! - tessék, és még ez is… Neki bezzeg tud hálás lenni, még érintéssel is.

Nem tudom, mit tennék, ha húga nem invitálná be õket reggelizni.

Azt hittem, hogy amíg eszik csöndben lesz, nem folyamatosan Gauchet faggatja, inkább tényleg elvonulok a vendégszobába ahelyett, hogy bántanám.

Úgyis van még néhány papír, amiket be kell fejeznem.

***

Nem tudom, hogy mennyi ideje írok már jelentéseket, amikor megérzem magam mögött beteg méhecském, de egybõl mosolyogva fordulok felé:

- Szeretnél valamit? – hangomtól, vagy talán mozdulatomtól döbbenten hátrál pár lépést, még mindig mosollyal az arcomon várom, hogy végre kibökje, mit akar. Önszántából biztos, hogy nem sétál csak úgy be az oroszlánbarlangba.

- Aria és Sylvette a városba mentek – tévedtem… Még arra is rávilágított, hogy most nincs biztonságban.  

- Rendben – biccentek neki, aztán már dolgozok is tovább. Ironikus módon pont az õ szabadnapos igazolásai jönnek a papírsorban.

Igen… Mielõtt kikapta volna a kezeim közül, határozottan az õ lapja volt nálam.

- Ideadnád? - kérdezem türelmesen, elég ránéznem ahhoz arcára, hogy tudjam, abban akar megakadályozni, tovább tartsam itthon.

- Ugye nem akarja bejelölni a második hetet is? – ehh… Tényleg túl kiszámítható.

- Még nem tudni, felépülsz-e addigra. – sóhajtom. Szívem szerint soha többé nem engedném vissza dolgozni.

- Felépülök! – rántja arrébb a papírt, mielõtt elkaphatnám, ezért a tettéért biztos, hogy át fogom helyeztetni a  halott levelek osztályába…

Az úgyis egy elzárt kis osztály, a sok levél közt még az se tûnne fel senkinek, ha szünetre csábítanám…

Fejcsóválva akarom tõle elvenni ismét, viszont annyira féli elõlem, és mintha valami felbecsülhetetlen értékû kincs lenne.

- Gauche - mordulok rá. Azért nekem is véges a türelmem. A fõnöke vagyok, és nem az óvónénije, akivel szórakozhat.

- Igen? - játszik azonban még mindig jókedvûen, viszont borzasztó hamar átvált közelségem miatt a mosolya döbbenetté, kíváncsian nézek rajta végig. Mi történt vele?

Hamar megértem, mire gondolhatott, hatalmas vigyorral szólalok meg ismét:

- Nos, oda kellene adnod, ha nem akarod, hogy rossz helyre nyúljak. - szíves örömest nyúlkálnék, ezt szerintem tudja.

- Maga még mindig ugyanolyan perverz – ha a közelemben van nem tudok nem az lenni. De… Biztosra veszem, hogy nem csak én áhítozom az õ teste után, elméletem azzal tesztelem, hogy finoman megcirógatom az arcát.

A bizonyíték kézzel fogható lesz, kuncogva jegyzem meg neki, hogy már látszik, nem csak én vagyok az.

Zavarodottsága fokozódik, viszont mielõtt megpróbálhatna visszavágni simítok végig hátán is, hogy csak egy nyögés erejéig nyissa ki édes ajkait, mialatt közelebb lép hozzám, testemhez.

Annyira édesen piros arccal…

Türtõztetni akartam magam, de meg kell csókolnom éreznem kell még ennél is jobban.

Próbál szabadulni, viszont érintésével csak azt éri el, hogy még jobban égve belül kapom ölbe, és mászok teste fölé, amikor már az ágyra dobtam. 

- E-Elég, ne csinálja! – néz a fal irányába szégyenlõsen, ha gonosz lennék, most lehet azt mondanám neki, hogy kár takargatni már füleire, és nyakára is átütött arcszínét.

- Miért ne? Hiszen akarod, ezt le sem tagadhatnád - duruzsolom fülébe, mielõtt ismét nyögésre ösztökélném azzal, hogy végigsimítok merevedésén.

- Deh én nem… - hiába mondja ezt, amikor nadrágja zavaró anyaga alá nyúlva simítom végig tagját, csípõje egy lökés erejéig a magasba emelkedik.

Nem is kell sokáig folytatom ujjaim játékát ahhoz, hogy ugyanúgy, mint tegnap a kezemre élvezzen, mosolyogva nézem izzadtságcseppektõl gyöngyözõ arcát.

- Képes lenne ezt tenni… egy beteg alkalmazottjával? – lihegi, vágyakozva nézek végig izmain.

Beteg… Persze… A többi alkalmazottam lenne ennyire eleven a szabadságolásuk alatt, mint amennyire õ az…

- Ha másról lenne szó, talán nem. De mivel rólad beszélünk - mosolygok rá annyira szélesen, amennyire szélesen csak tudok, mielõtt megint megízlelném élvezetét - És különben is… miért jöttél ide beteg méhecském, mikor tudtad, hogy teljesen egyedül leszünk az egész házban? – azt nem teszem hozzá, hogy ezt a tényt még hangosan közölte is velem, az alapján, ahogy néz, az igazságra rádöbbenés így is elég fájdalmasan érinthette.

- Ismerd be, hogy vágysz rám. – suttogok újra a fülébe, mielõtt még végignyalintásával akarnám ismét tûzbe hozni. – Hidd el, könnyebb lenne tõle.

A nagyobb hatás kedvéért bele is harapdálok hallószervébe, de persze összedõlne számára a világ, ha azt tenné, amire utasítom, amint feloldódik elõzõ döbbenete, konokul jelenti ki, hogy soha, majd zárja össze az ajkait, hogy emiatt a kis kényeztetés miatt ne sóhajthasson fel.

Kuncogva nézek vágytól ködös tekintetébe, mielõtt újabb csókot hintenék összeszorított ajkaira, és nyakának illatos bõrére.

Komolyan azt gondolhatja, hogy ha nem mondja ki az igazi érzéseit, akkor változtathat rajtuk?!

Ha igen, akkor rá kell döbbentenem valahogy arra, hogy ez nem így mûködik.

Már az is megvan, miként tehetem. Egyszerûen csak meg kell nézem, meddig bírja hang nélkül…

A megfogant gondolatot gyorsan követi a tett, gonosz mosollyal csúsztatom be ujjaim pólója alá, simítom végig idomait, majd morzsolgatom elõször az egyik, aztán a másik mellbimbóját, miközben ismét csókokat hintek összezárt ajkaira, nyakára.

- A nehezebb utat választottad. – duruzsolom közben. – Hidd el nekem, be fogod ismerni… - kezeivel próbálja lefogni ugyan karom, viszont most sincs semmi esélye se ellenem, másik kezemmel a feje fölé tudom fogni mindkettõt.

Grr… És így jobban hozzá is férek már keménnyé vált bimbóihoz.

Annyira felhevíti testét a vágy, hogy parázslik már a bõre, ráadásul farka is kezd új életre kélni, kuncogva engedem el a kezeit, és szabadítom meg pólójától, hogy ajkaimmal is megízlelhessem a belsõ kín miatt néha-néha összeránduló mellkasát.

Soha nem kóstoltam még hozzá hasonlóan finom személyt, minden egyes vele eltöltött másodpercet ki akarok élvezni.

És… Lehet, tényleg perverz vagyok, de már csak attól el tudnék sülni, hogy még mindig konokul tartja magát érintéseim, csókjaim ellenére, és azzal kínozza mindkettõnk, hogy nem sóhajt, és nyög fel, csak az alatta lévõ takarót markolja jó szorosan.

Egészen addig képes is magát türtõztetni, amíg le nem rántom róla egy gyors mozdulattal a nadrágját, hogy merevedését ajkaim közé vehessem:

- Idiótahh…  Áll máhr le… mielõtt mégh… hazaér Sylvette, és így lhát mihket. – gyönyörû a teste, és ahogy kipirult ismét az arca, miközben sóhajtozik, és csípõjével löki mélyebbre a számba tagját…

Annyira észveszejtõ…

Mielõtt elsülhetne tapadok az ajkaira, és csókolom meg vadul, szenvedélyesen, ujjaimmal már nedves bejáratát cirógatom.

Azt szeretném, ha legközelebb velem érné el a csúcsot, akarom õt. Akarom annyira, mint még soha senkit.

Ezzel õ sincs másként, habár nem mondja ki, úgy dörzsöli hozzám a csípõjét, hogy attól el tudnék menni ebben a szent pillanatban is.

Persze… Amikor két ujjam nyomom a testébe megfeszül, és csókunkba kiált fájdalma miatt, el kell tõle szakadnom ahhoz, hogy egy kicsit megnyugtassam:

- Hidd el, ha nem tenném ezt veled, akkor rosszabb lenne késõbb.

Szavaim, és csókjaim, amikkel utána kényeztetem, és lecirógatom könnyeit sem hatják meg, amikor végre meg tud szólalni, azt morogja, hogy még nagyon megbánom ezt az egészet, ha nem hagyom abba, mert õ nem akar tõlem késõbb se semmit.

Kuncogok édes reakcióján, mielõtt ujjaim mozgatni kezdeném testében, és tagján is, hogy elfeledve fájdalmát nyögjön immár ismét kéjesen nekem az élvezetektõl.

Sóhajtva tapadnék az ajkaira is, ha nem fordítaná el a fejét a fal felé, és szólalna meg:

- Vissza kell engedned dolgozni ahhoz, hogy ezt senkinek se mondjam el.

Felnevetve fenyegetése miatt húzom ki ujjaim forróságából, majd bújok ki nadrágomból, hogy tagom bejáratához illeszthessem:

- Ennyire el akarod mesélni másoknak azt, hogy a fõnököd szó szerint baszogat? – mielõtt azonban válaszolhatna, vagy ellenkezhetne velem, a testébe hatolok.

Emiatt persze ismét fájdalmasan kiált fel, de hamar abbahagyja eltolásomra tett kísérletét, valamint viszonozza szenvedélyes, és nyugtató csókom, mialatt felemeli altestét, hogy jobban kitölthessem belülrõl, mint eddig, a kezdeti lassú tempó után egyre vadabb, és vadabb ütemben teszem a magamévá.

Az õrületbe tudna kergetni testével, és reakciójával, sajnálom azt, hogy alig néhány perc után már egyszerre felkiáltva, pont testvére megérkezésekor sülünk el.

Ha tehetném, csak vele lennék.

Mégis… Most, hogy Sylvette hazaért, nem lehetek sokáig az ágyon se vele, fel kell öltöznöm, és az õ izzadt testét is be kell takarnom, mielõtt a kicsike meglátná azt, mit is tettem bátyjával. 

- Vissza kell engedned dolgozni. – ül fel az ágyon fáradtan, amikor felveszem lapját a földrõl, mosolyogva lépek hozzá, és döntöm vissza:

- Legyen. Ha ez neked ennyire fontos… - mosolyogva köszöni meg beleegyezésem, aztán már alszik is a szegény kis bolond.

Pedig… Amit a múltkor kigondoltam a halott levelek osztályáról, ami által közelebb lesz hozzám, azt komolyan gondoltam.

***

- Mégis mit képzelsz magadról?! Arról volt szó, hogy visszaengedsz dolgozni. – ront be friss gyógyultam az irodába, dingója fejlehajtva kullog mögötte.

- Vissza is jöhettél már ma dolgozni nem? – kérdezek rá, miután végignézek még mindig kívánatos testén, és kiveszem a számból füst nélküli cigimet. – Ma kezdhettél az ígéretem szerint.

Ha nagyon gonosz akartam volna vele lenni, akkor még egy hétre kiírom az ígéretem ellenére is, ahogy többször is a magamévá teszem, még úgy is, hogy Sylvette utána nem igen ment sehova.

- Miért nem vihetem a leveleket?! Miért osztottál be arra az osztályra?! – most mondjam el neki azt, hogy mert csendes, és húgmentes? Áhh… Inkább nem.

- Örülj neki, hogy visszajöhettél. Tekintsd az idõt amíg ott dolgozol lábadozási idõnek. 

Sokáig csak nézünk egymásra, az igazgató nem mozdul, én meg ha akarnék se tudnék. Most lehetnék hiú, és gondolhatnám azt, hogy azért nem tudja levenni rólam a szemét, mert a legjóképûbb Méh vagyok az alkalmazottja közül (és ebbe lehet is valami), de mivel nem vagyok hiú, ilyesmi eszembe sem jut. Nem, itt csupán arról van szó, hogy én fõztem meg túlságosan az agyam, és ezért tûnik úgy, mintha már percek óta rajtam feküdne, holott nem, ezek tuti csak másodpercek… valamivel meg kellene hálálnia az igazgatónak, hogy ilyen mesterien bemagyarázok magamnak mindenfélét, csak miatta. Csak miatta? Ez furcsa gondolat. Tulajdonképpen miért is teszek ilyesmit?

Ah… magas lázad lehet, Gauche…

 Valahonnan a húgom hangja hallatszik, és ez már mindkettõnket felébreszt. Lloyd leszáll rólam, én pedig hatalmasat lélegzem. Affene, kis híján megfulladtam. Ennyire azért nem kell szeretni!

- Mi történt? Jól vagytok?

Persze, remekül… eltekintve attól a ténytõl, hogy a fõnököm letámadott és rámtehénkedett, amitõl majdnem meg is haltam… na jó, ez „enyhe” túlzás, de a beteg magamtól nem várom el, hogy reálisan gondolkodjon. Az is csoda, hogy ébren vagyok, és gondolok egyáltalán valamire…

De ez persze nem menti meg drága igazgatóm, aki… aki… öhmm… na jó. Úgy teszek, mintha észre sem vettem volna. De várjunk, hiszen észrevettem!

Fenébe, ez így nem jó. Az agyam máris gõzerõvel járni kezdett, de nem ám azon, hogy mielõtt elmeneküljek ezelõl a perverz elõl, hanem azon, hogy mit szóljak be neki, amiért ilyen helyzetben engedi látni magát. Tulajdonképpen ez egy jó zsarolás lenne a jövõben! Persze az már más kérdés, hogy én soha nem zsarolnék meg senkit, maximum, ha engem zsarolnának meg, és a zsarolás tárgya egy újabb zsarolás lenne. De ki akarna engem zsarolással zsarolni? Ennyire csak nem utál senki.

Hm. Mintha kicsit elkanyarodtam volna a témától. Arról nem is beszélve, hogy bárhogy is nézem, Lloyd van elõnyben, hiszen rajta van ruha, rajtam meg nincs. Épp ezért csend Gauche, mielõtt még rád ugrik, és visszatorolja az eddigi összes kínt, amit okoztál neki. Nem, mintha én kértem volna rá, hogy maradjon itt velem.

- Most mit mondjak neki? Elcsúsztam, a perverz fõnököm meg kihasználta, és rám mászott? - Nem bírtam ellenállni, de felállni se. Mármint fel a földrõl. Akkor pedig mindenképpen õ fog segíteni benne, ami azt jelenti, hogy hozzám fog érni… ez esetben pedig tökmindegy, hogy beszólok-e, vagy nem. Kielégülnek a perverz vágyai.

- Nincs semmi gond Sylvette, maradj csak, én voltam ügyetlen, és döntöttem fel egy széket. Nyugodtan fõzz csak, úgyis szólok, ha nem bírok vele - kiabál neki vissza, én pedig a földön könyökölve, unottan vizslatom. Nem, az tényleg nem lenne jó, ha Sylvette meglátná azt a hatalmas dudort a gatyáján. Az, hogy engem lát talán még feldolgozható lenne neki, hiszen a testvérem, na de egy ilyen… ezt a lelki traumát nem élné túl!

Talán meg is érzi a veszélyt, mivel még hozzáteszi, hogy õ most elmegy vásárolni, amíg Lloyd ágyba dug engem. Na ja, ha rajta múlna ez szó szerint meg is történne, csak egy másik értemében. Nem is akarok ilyesmire gondolni. Ez nem az én asztalom.

- Ezt megúsztuk – sóhajt, miután hallani, ahogy húgocskám kilép az ajtón. Aztán ismét felém fordul, és egy rosszat sejtetõ vigyorral az arcán kisimít pár tincset a szemembõl. Kis híján megborzongom az érintésétõl. Arról nem is beszélve, hogy néz rám… – De legközelebb kérlek, ne húzz magadra, amikor épp meztelen vagy, hacsak nem akarsz tõlem valamit.

Mi… micsoda?! Hogy én húztam magamra? Hol él ez? És még én gondoltam magam hiúnak… cheh!

Felháborodásom elég erõt ad hozzá, hogy felpattanjak, és már éppen visszaszólnék valami nagyon olyat, amit késõbb biztosan megbánnék, de nem tehetem, mivel pár pillanatra rá ismét elvesztem az egyensúlyom, és majdnem találkozom a padlóval. De Lloyd jóvoltából ez nem történik meg, csakhogy ennek mégsem tudok most örülni. Látod drága igazgató ez történt az elõbb is, szó sem volt arról, hogy magamra húzlak! Persze hamar rájövök, hogy magamnak hiába is bizonygatom ezt, és valószínûleg neki is hiába tenném. Nagyon biztos a dolgában.

- Engedj el te perverz! – Ennyire futja végül, és ez még gyönyörû ahhoz képest, amit mondani akartam. Arról nem is beszélve, hogy a nagy melegben, meg a helyzet miatt, meg attól, ahogy az elõbb hozzámért… nem, annak semmi köze nem volt hozzá! Szóval bármi egyébnek köszönhetõen, most mintha nekem is az övéhez hasonló gondjaim kezdenének lenni.

N… nem, ez butaság! Velem ilyen nem történhet, pláne az õ társaságában nem, csak… ha nem gondolok rá, biztosan elmúlik!

Próbálok kiszabadulni Lloyd karjai közül, de nem megy, ráadásul elkövettem egy hibát: túl feltûnõen akartam meggyõzõdni arról, milyen állapotban vagyok, így õ is észrevette. És az arcát elnézve… nem számíthatok semmi jóra.

- Ohh… Szóval ez bújt meg a törülközõ mögött… - felkap, és mielõtt még bármit is mondhatnék, az ágyhoz visz, és megcsókol. Eeeeh? Megcsókol?! Nane… én az elõbbi perverz kijelentést nem feltétlenül úgy értettem, hogy ezért most neki rögtön perverzkednie is kell, sõt, ne is tegye!

Csak sajnos hiába is gondolom így, egy meglepett nyögésnél többre már nem futja. Lloyd nyelve a számba tör, én pedig semmit sem tudok tenni ellene, annál is inkább, mivel a keze rossz helyeken jár. Ne, ott ne!

Bár sóhajomat nem tudom visszafogni, ezért elszakadok tõle, és közlöm vele, hogy hagyjon békén, de nem hatja meg.

Miért is kéne békén hagynom téged? – suttogja a nyakamba, majd apró csókokkal hinti végig. Egyre kevésbé tudom kontrollálni magam, õ pedig egyre gyorsabban mozgatja a kezét. – Megmondtam, semmi bajom azzal, ha akkor húzol magadra, amikor akarsz is tõlem valamit.

- De… - De én nem akartam semmit! Az egész csak véletlen volt! Viszont mindezt a fejéhez vágni ebben az állapotban lehetetlen vállalkozásnak tûnik. Pillanatnyilag csak nyögni tudok és hánykolódni, és bár nem tetszik a dolog… valahol mélyen belül, azt elég nehéz lenne tagadni, hogy a testemnek nagyon is tetszik. – Én… Nem…

Eddig tartott a nem létezõ önuralmam, ezután pedig egy hangos nyögéssel elélvezek. A testem sokkal nyugodtabba vált, és mivel elmúlt az izgalom, a fáradtságot is megérzem. Most akkor sem tudnék fennmaradni, ha akarnék. Csak nehogy rendszeresítse ezt a kifárasztási módszert, mert most nem legyintettem érte kupán, de ahogy elõre kapok… megbánja. Nagyon.

Ismét megcsókol, nincs erõm ellökni, éppen annyi van még, hogy a gyógyszeremet bevegyem.

És sajnos még éppen azt is látom, ahogy lenyalja a kezét… grr… jól jegyezd meg, többet ilyet nem látsz! Tõlem legalábbis biztosan nem!

- Ezt még nagyon megbánod… - morgom felé, és bár komolyan gondolom, nem látszik rajta, hogy úgy is venné. Majd fogja, nem beszélek a levegõbe. Még álmomban is a bosszút fogom forralni.

De… sajnos az is elképzelhetõ, hogy megbocsátok, mert én már csak ilyen vagyok. Túl kedves…

Másnap reggelig pihenek, ám mikor felkelek, Lloyd nincs mellettem. Nem mondanám, hogy kifejezetten zavar. Kimondani tényleg soha sem fogom, csak érzem, hogy azért mégis furcsa nélküle. Ebben a pár napban mindig itt volt mellettem, az õ arcát láttam ébredésnél és elalvásnál, és a hiánya most meglep. Illetve… meneküljön is a piszok!

Lassan kikászálódom az ágyból, és a fürdõ felé veszem az irányt. Megmosakszom, de most ügyelek rá, hogy ne túl meleg vizet használjak, meg arra is, hogy legyen kéznél ruha. Elõvigyázatosnak kell lennem, mert még a végén újra le leszek támadva, és még Lloyd még ezt is rám fogja fogni. Többet ezt nem engedhetem neki.

Éppen nyitom ki a fürdõajtót, fejemen egy törcsivel, mikor megpillantom.

- Jó reggelt Gauche - köszön felém, ma szokatlanul jó kedve van. Nem is, szokatlanul gunyoros a tekintete. Vagy csak beképzelem? Igen, az lesz.

- Magának is, igazgató - hunyom le a szemem, majd rá sem nézve elmegyek mellette. Érezze csak, hogy haragszom rá.

A konyhába érve Sylvette már vár a reggelivel, én pedig az asztalnál helyet foglalva neki is látok. Nemsokára Lloyd is megjelenik, de õ nem ül le, gondolom, már reggelizett. Ahogy a húgomat ismerem, hálája jeléül belétömött minimum egy vagon kaját, mert máshogy nem tudná rendesen megköszönni neki. Ez azért kicsit ironikus. Az igazgató fizet nekem, hogy kaját vehessünk, de amit vettünk Sylvetet most neki adja hálából. Mi a hasznom nekem ebbõl? Ööö… ágyba vagyok kényszerítve. Más? El kell viselnem a fõnököm jelenlétét. És valami, ami tényleg haszon? Olyan nincs…

Amíg ezt a gondolatmenetet levezetem magamban, szinte meg sem hallom, ahogy húgocskám szólongat. Az már elevenebb élmény, mikor a mellette álló férfi elém jön, és meg akar érinteni. Ohó, azt nem! Elhúzódom a keze alól, és gyanakodva bámulok fel rá.

- Onii-san - szólal meg megint Sylvette, és most már rá pillantok. Megkönnyebbülten felsóhajt. - Aria-san ma meglátogat minket, és visszahozza Rodát is.

Rodát? Ja igen, persze… Roda Ariára lett bízva, hogy õ is kipihenhesse magát, mert ha itt maradt volna az aggódástól nem ment volna neki. Aria ért az állatokhoz, könnyedén elérhette azt is, hogy kutyuskám megnyugodjon. Tudom, hogy nála jó kezekben volt.

- Rendben - mosolygom rá, aztán megköszönöm az ételt. Ezen felbuzdulva ismét a szobám felé veszem az irányt, hogy rendesen felöltözzek, mire ideér. Becsukom magam mögött az ajtót, de nem zárom be, ha valaki be akar jönni, majd úgyis kopog. Gondolom én.

Éppen az ingem kötõjével babrálok, most valahogy nem akar sikerülni az a masni. Ilyen ügyetlen nem lehetek! Ám mielõtt még felidegesíteném magam, Lloyd maga felé fordít, és beköti nekem. Eh, mikor került ez ide? Persze, hogy nem kopogott… inkább végignézte, ahogyan öltözök. Perverz!

- Köszönöm - vetem oda neki nem valami kedves stílusban.

- Szívesen - mondja teljesen nyugodtan, mintha semmi okom sem lenne rá, hogy haragudjak. Persze, õ azt hiszi, hogy én másztam rá. Tévedésekben él! De nem akarok vitába bonyolódni vele, így már mennék is le, de megfogja a karom, és ez megállít.

Most muszáj ránéznem, ha meg akarom kérdezni, miért tart vissza.

- Baj van, igazgató úr?

- Ezt én is kérdezhetném.

Ne most tárgyaljuk meg a problémáim, sõt, az lenne a legjobb, ha semmikor sem tárgyalnánk meg… de mielõtt még ezt mondhatnám, Lloyd a kezembe nyom egy pohár vizet, meg a reggeli gyógyszerem. Óh. Csak ez volt az…

Beveszem, és miután lenyelem az utolsó csepp vizet is, a csengõ megszólal. Ez biztos Aria lesz. Lloyddal elindulunk lefelé, de mire az ajtóhoz érünk, Aria már ott áll Sylvettével és Rodával egyetemben. Huh. Hugicám mindig meg tud lepni a gyorsaságával. Vagy csak én voltam lassú?

- Jó estét, Aria Link! - köszönök a toporgó lánynak, aki erre szokásához híven zavarba is jön.

- Jó estét Gauche, igazgató úr! - hajol meg, gondolom Lloyd jelenléte miatt. Õ mindig nagyon tisztelettudó volt.

A fõnök a szokásos bólintással üdvözli, aztán int neki, hogy nem kell tovább tisztelegnie. Pedig szerintem az sem lenne ellenére, ha egész nap neki hódolnának. Roda közben a lábamhoz siet, és halkan nyüszögve kéri, hogy hajoljak le hozzá. Mosolyogva simogatom meg, biztos már nagyon hiányoztam neki. De remélem, hogy ez azért nem állt a pihenése útjában.

- Nagyon aggódott érted. Ha nem lett volna annyira fáradt, szerintem el is szökik tõlem - szólal meg ismét a lány, és nem kell látnom az arcát, hogy tudjam, milyen szeretettel néz rá.

- Köszönöm, hogy vigyáztál rá, Aria Link-san! - állok fel, és a kezemet a lány fejére helyezem. Õ erre zavartan nevetgélni kezd, Sylvette pedig pont ezután leszid minket, hogy miért nem engedjük már beljebb a vendégeket. Hát, ha ennyire akarja… a reggelit Aria sem ússza meg, akármennyire szeretné. Közben végig a kézbesítésérõl mesél, néha kérdez tõlem valamit a Gaichuukkal kapcsolatban, én pedig válaszolok. Lloyd csak egy kis ideig van velünk, aztán eltûnik valahová, nem is nagyon érdekel, hogy hová.

Pár óra múlva Ariának új kézbesítésre kell mennie, Sylvette-nek pedig valami dolga van a városban, így együtt mennek. Kissé irigykedve figyelem a lányt, szerencsés, hogy õ nincsen szobafogságra ítélve. Érdekes módon õ meg pont engem tart szerencsésnek, hogy ilyen hosszú ideig pihenhetek. Mondjuk Aria lány, nem csodálom, hogy hamar elfárad. De Sylvette megígéri neki, hogy gyakrabban elhívja majd ide, és akkor pihenhet. Úgy tûnik, végre talált valakit, akivel megérti magát. Aranyos!

Miután kiengedem õket, felmegyek a szobába, ahol Lloyd éppen az asztalnál ül, és ír valamit. Halkan a háta mögé megyek, hogy megnézzem, mit is. Jelentések. Hát persze, azért neki is van munkája. Végre egyszer dolgozni is látom. Hm, ez éppen Aria egyik kézbesítése!

- Szeretnél valamit? - szólal meg hirtelen, és hátrafordul hozzám, én meg ijedten tántorodom meg. Uh, ez váratlanul jött.

- Aria és Sylvette a városba mentek - közlöm a tényeket, ha esetleg nem hallotta volna.

- Rendben - bólint, miközben visszafordul az asztal felé. Most egy másik irat kerül a kezébe, ahogy látom, ez éppen az én szabadnapjaim leigazolása. Szinte reflexszerûen nyúlok a papírért, mielõtt még bármit is írhatna rá. Figyelmesen megnézem. Úgy látom, még csak egy hét van bejelölve rajta, a második még nincs. Tehát ha jobban leszek, pár nap, és újra munka!

- Ideadnád? - zökkent ki Lloyd hangja, én pedig gyanakodva nézek rá.

- Ugye nem akarja bejelölni a második hetet is? - érdeklõdöm, mert ha igen, akkor egyértelmû, hogy nem kapja vissza.

- Még nem tudni, felépülsz-e addigra. - Ne, nem tarthat itt!

- Felépülök! - vágom a szavába. Nem bírok ki több napot vele!

Õ csak a fejét csóválja, és el akarja venni a lapot, de nem engedem. Tisztában vagyok vele, hogy könnyedén kiszedhetné a kezeim közül, de most nem fog erõszakoskodni, hiszen gyenge vagyok. Elméletben. Gyakorlatban pedig mérges! Méghozzá rá.

- Gauche - szólal meg, mikor a lap a hátam mögé kerül, õ meg éppen akkor kapja el. Ó nem, többet nem vagyok hajlandó szenvedni!

- Igen? - nézek fel rá angyalian, de hamar az arcomra fagy a grimasz, mikor rájövök, milyen helyzetbe is kevertem magam. Hiszen a lap nem lenne a kezemben, akkor õ most pontosan a hát… illetve… letapizna, ahogy tegnap is tette. Neeee, most már még inkább nem akarom elengedni!

Lloyd elõször csak kérdõen bámul rám, de túlságosan hamar rájön, hogy megint õ van elõnyben. Az arcára is kiül az a rosszat sejtetõ vigyor…

- Nos, oda kellene adnod, ha nem akarod, hogy rossz helyre nyúljak. - Nem hiszem el, már megint úgy akarja beállítani, mintha én kezdeményeztem volna!

- Maga még mindig ugyanolyan perverz - állapítom meg, bár sokra nem megyek az igazammal, és az önérzetét sem sértem meg, ugyanis mire észbe kapok, a keze már az arcomon van. Mosolyogva végigsimít rajta, és bár ezzel nem tett semmi különöset, én mégis… mégis…

- Úgy látszik, nem csak én vagyok az - kuncog már azt a bizonyos pontot figyelve, ami csak az õ érintésétõl éledt fel ennyire. De ez nem lehet, kizárt, hogy én ennyire…

Azonban visszavágás helyett csak egy nyögésre futja, mivel most már a hátul lévõ keze is akcióba lendült. Akaratom ellenére lépek elõre, de ezzel csak közelebb kerülök hozzá, õ pedig megcsókol… ugyanúgy, ahogy tegnap. A kezem a mellkasának feszül, de nem tudom ellökni magamtól.

Nem is engedi, inkább csak a karjaiba kap, és az ágyhoz sétálva ledob rá. Oké, valahogy nagyon nem ezt akartam elérni!

- E-Elég, ne csinálja! - fordulok el tõle, mikor fölém magasodik, nem akarom, hogy lássa kipirult arcom, ami most nem a láztól ilyen.

- Miért ne? Hiszen akarod, ezt le sem tagadhatnád - súgja a fülembe, miközben végigsimít még mindig ágaskodó tagomon. Ez újabb nyögéseket csal elõ belõlem.

- Deh én nem… - elcsuklik a hangom, mivel a keze a nadrágomba siklik, és kényeztetni kezd. Ismerõs az érintése, mégis ugyanolyan hamar elmegyek tõle, ahogyan tegnap is. Valamit másképp csinált volna? Vagy csak a tekintete miatt történt? Hiszen végig figyelt közben…

Belátom, hogy a tiltakozással már semmire sem megyek, így új eszközökhöz kell folyamodnom.

- Képes lenne ezt tenni… egy beteg alkalmazottjával? - pillantok felé szemrehányó tekintettel, már amennyire ezt két lihegés között meg lehet oldani, õ pedig elgondolkodva mér végig. Félek, hogy a válasz nem fog tetszeni.

- Ha másról lenne szó, talán nem. De mivel rólad beszélünk - ismét elvigyorodik, és lenyalja a kezérõl a fehér anyagot. Megborzongom. - És különben is… miért jöttél ide beteg méhecském, mikor tudtad, hogy teljesen egyedül leszünk az egész házban?

A felismerés tõrként hasít belém. Miért… miért is? Hiszen reggel még annyira kerültem õt! De amikor egyedül maradtam, el is felejtettem, hogy haragudnom kéne rá.

Talán tudat alatt… mégis akartam volna ezt a dolgot?

Lihegve nézek üres tányéromra, végre, nagy nehézségek árán magamba gyûrtem azt a kotyvalékot, amit kaptam. Már csak arra kell ügyelnem, bennem is maradjon.

Nem tudom felfogni, Gauche és Sylvette hogy képes megenni, és jónak mondani ezt a trutyit amit ezek szerint minden nap esznek. Ennyire kiégette már ízlelõbimbójuk???

- Egészségünkre. Most lemegyek teát fõzni, majd hozok fel, ha kész – jelenti ki a húgocska, miközben összeszedi a tányérokat.

Felajánlom neki, segítek, de azt mondta, bírja egyedül is, mielõtt kicsit halkabban hozzátenné még távozása elõtt, maradjak csak a bátyjával, nehogy az a munkaelvonási tünetei miatt kimásszon az ablakon és visszamenjen dolgozni.

- Ugye milyen isteni a zamata? Mindig ezt szoktam enni, ha kiszállításon vagyok – szólal meg a beteg, akinek úgy nézem nagyobb kedve van ahhoz, engem bosszantson, minthogy lelépjen. De rossz lóra tett. Ha ezt akarja, felveszem a kesztyût.

- Hát különleges, az biztos – helyezkedek el mellette a lehetõ legkényelmesebben, és vigyorogok rá vissza. - Olyannyira jó, hogy szerintem még minimum két hétig szeretnéd élvezni a kellemes pihenés alatt!

Pillanatok alatt tûnik el erre a kijelentésre arcáról a felsõbbrendûséget sugározó mosoly, ami már azóta ott volt, amióta Sylvette behozta a levest, és szinte látom, ahogy azon töri a fejét, mégis hogy másszon ki most ebbõl a helyzetbõl, amibe keveredett.

- Mintha említettem volna, hogy a kiszállításokkor is ezt eszem. – szólal meg végül nagy sokára.

De… Ez az érv, amit felhozott… Harmatgyenge. Pillanatok alatt meg is tudom dönteni azzal, hogy a tudatára hozom, az otthoni koszt akkor is otthon a legfinomabb.

És erre már nem tud mit mondani. Duzzogva zárja beszélgetésünk, dõl le aludni, én nyertem. Mosolyogva figyelem minden egyes rezdülését, és takarom be, amikor elszenderedik.

Olyan, mint egy nagy gyerek. És mégse… Ha gyerek lenne, nem vágynék utána annyira, mint amennyire vágyok.

***

Szerencsére nem volt súlyos az állapota, hiszen délre már van annyira jól, hogy fölkeljen, és pakoljon, keresztül-kasul futkosva a lakásban, mintha kilométer hiánya lenne, egyszóval kezdi visszanyerni a formáját.

Viszont igyekszem elkapni, és visszadugni ágyába, minden egyes alkalommal, amikor úgy ítélem meg, kimerült, mert nagyon nem szeretném, ha baja lenne. Persze egy hajtási szünet alkalmával Sylvettenek is igyekszem megmagyarázni, miért is teszem, amit teszek:

- Nagy színész a bátyád, nem tudhatjuk, van-e annyira jól, mint mutatja. Hiszen legutóbb amikor azt láttuk, baja van, már összeesett a kimerüléstõl. – bólint, jelezve, hogy érti, de nem tud válaszolni, mert az emlegetett épp ekkor lép be a konyhába, hogy azzal kezdje, majd õ segít húgának mosogatni.

Komótosan állok fel, és lépek szorgos kis méhem mellé. Mivel azonban nem érti a célzást, meg is kell szólalnom:  

- Nem, majd én segítek, te menj szépen pihenni.

- De Sylvette az én húgom, úgy helyes, ha én segítek neki – vág vissza, szinte foggal, körömmel kapaszkodva a mosogatóba, amikor megpróbálom elhúzni mellõle.

Viszont mielõtt tovább folytatnánk a harcot, és visszaszólnék neki erre is valamit, megdöbbentõ módon a máskor oly csendes, és halk Sylvette tigrisként ront ránk valamint gyûr le mindkettõnket:

- Egyedül fogok mosogatni, míg egyesek visszamennek a szobájukba, és lefekszenek – mosolyogva nyugtázom magamban, mint mindig, a hugica nem csak erõs, nagyon okos is.

Rá Gauche is jobban hallgat, csöndesen biccentve felé indul el szobája felé az emeletre. Persze, húgának ezután csak rám kell néznie, szavak nélkül értem mit szeretne, biccentek felé és követem. Amikor pedig megérkezik, ki is nyitom neki fürdõszobája ajtaját:

- Szerintem lefekvés elõtt le kéne zuhanyoznod, mivel a nagy tevékenykedésben eléggé kifulladhattál. – magyarázom meg neki tettem, amikor értetlenül néz rám.

- Mirõl beszél? Én teljesen tiszta vagyok! – vág vissza. És az a baj, hogy tényleg…

De… Nem hagyhatok neki igazat, fõleg nem akkor, amikor a gondolataimban már saját izzadságában nyög alattam… Ráadásul mintha csak kínozni akarna hergel gyönyörû testével tovább a kis gonosz.

Hmm… Mondjuk, addig, amíg rá nem mászok. Úgy megdugnám, napokig csak pihenne.

- Szerintem meg nem. Menj szépen, különben leöntelek azzal a különleges levessel, aztán lesz miért fürdened. –bár… Errõl a testrõl, ami neked van, még azt is lenyalnám…

- Nem teszi meg, mert akkor fel is kell majd mosni utána, és én önként fogom vállalni ezt a feladatot! – ehh…

- Nem, mert én fogok majd felmosni, mivel én is leszek az, aki leönt téged. – szólok neki vissza.

- De az én házamban vagyunk, szóval én döntöm el, ki mos fel és ki nem! – jajaja… A te házad… Amit abból a pénzbõl vettél, amit azért kaptál, mert nekem dolgoztál… Komolyan azt akarja, ezt a fejéhez vágjam???

- Gauche… - sóhajtok inkább, miután 10-ig elszámoltam magamban. Veszi a lapot, miszerint abba kéne hagynia, és végre igazat adva nekem bevonul.

Nincs benn sokáig, mégis aggódva lépek felé. Ide-oda tántorog, mintha szédülne, és az arca is tiszta vörös, a láza ellenére amilyen lökött, biztos meleg vízben fürdött.

Azonban az egyik pillanatban még elõttem áll, a másikban pedig meg már alattam fekszik. Valamin megcsúszott, és megpróbált belém kapaszkodni, de nem számítottam esésére, úgyhogy magával húzott.

Gyors légzéssel piheg, de én is sûrûbben veszem a levegõt meztelen, finom illatú testének közelségétõl.

Tudom, nehéz lehetek neki, viszont nem merek megmozdulni, arrébb kecmeregni róla, mert ha megtenném, akkor biztos, hogy megérezné vágyamat, ami csak miatta duzzadt nagyobbra. Ha már nem érzi így is…

 Inkább megvárom, amíg õ szólít távozásra, hátha addig lenyugszom.

Bár… Az most úgy érzem nagyon nehéz lesz. Száraz a szám is, rá, legfõképp édes ajkaira szomjazok.

Tévedtem… Sylvett aggódó kiáltásától egybõl lejjebb csillapodva kicsit már mellé is tudok csusszanni:

- Mi történt? Jól vagytok?

Gondolom hallotta a robajt, amivel a földre borultunk, és most aggódik amiatt, hogy nem-e bátyja van rosszabbul. Viszont egyáltalán nem hiányzik nekem, és ahogy elnézem se a még mindig bíborszínben pompázó arcú, felkeléssel próbáló Gauchenak, hogy ránknyisson, és így lásson minket egymás mellett.

Sõt…

Lehet, sokkos állapotba is kerülne attól a látványtól, amitõl én már megint merev vagyok. Bátyja formás, vonzó fenekére a lecsúszott törülközõ miatt ebben a pillanatban épp szabad rálátás nyílik, ráadásul határozottan hívogatóan folydogál rajta az a néhány csepp víz, amit nem törült még le.

- Most mit mondjak neki? Elcsúsztam, a perverz fõnököm meg kihasználta, és rám mászott? – kérdi flegmán felém fordulva Gauche, még mindig mellettem könyökölve, de nincs idõm visszavágni megjegyzésére. Sylvette elindult fölfelé.

- Nincs semmi gond Sylvette, maradj csak, én voltam ügyetlen, és döntöttem fel egy széket. – kiáltok ki jobb ötletem nem lévén, majd ismét, amikor megerõsítést várva még egyszer rákérdez arra, tényleg nem kell-e a segítsége.

- Nyugodtan fõzz csak, úgyis szólok, ha nem bírok vele. – adom meg neki.

Ugyan Gauche erre már duzzogva fordul el, de legalább sikerült nagy szerencsénkre lent tartanunk testvérét, aki kijelenti, addig õ elsiet, és bevásárol, amíg én begyógyszerezem, és elaltatom bátyját.

- Ezt megúsztuk. – sóhajtok fel, amikor becsukódik az ajtó. Majd az elõbbi beszólásáért revansot adok neki egy negédes vigyorral, miközben kisimítok egy pár ezüstfehér tincset szemei elõl:

– De legközelebb kérlek, ne húzz magadra, amikor épp meztelen vagy, hacsak nem akarsz tõlem valamit.

Persze ettõl egybõl összeszedi minden erejét, és felpattan, hogy visszacsavarva magára törülközõjét mondjon valami nagyon szépet, és lelkesítõt, de túl hirtelen állhatott fel, mert elõször csak megtántorodik, aztán már zuhan is ismét a föld felé.

Ha nem kapom el, újra el is éri, de szerencsére, ügyesebb ellenfelekhez, a gaichuukhoz vagyok szokva, õt gyerekjáték megmentenem néhány kék foltocskától.

- Engedj el te perverz! – lihegi azonban köszönetképp, amint túlesik elsõ döbbenetén.

Nem értem miért annyira zavart, mint most, ahogy azt se, miért akar szabadulni kezeim közül, elutasítva a támogatást is, amit az ágyig akarok neki nyújtani.

Legalábbis addig, amíg véletlenül meg nem látom, merrefelé is pillant lopva, és tekintetemmel követve tekintetét meg nem pillantom zavara immáron leplezetlen tárgyát.

- Ohh… Szóval ez bújt meg a törülközõ mögött… - kapom ölbe, ajkaim megnyalásával és viszem el két határozott lépéssel az ágyig, hogy mielõtt nekiállna tiltakozni, lefagyasszam teljesen csókommal.

Döbbenten nyög fel, amikor ajkaink találkoznak, ezért nyelvemmel szája belsejét is végigjárhatom, táncra hívva nyelvét is, miközben egyik kezemet rákulcsolom hasához érõ merevedésére, hogy ujjaimmal kényeztethessem, cirógathassam.

Felsóhajt, habár megpróbálja megparancsolni, hagyjam békén, amikor elszakítja tõlem édes kicsi száját.

- Miért is kéne békén hagynom téged? – duruzsolom nyakának bõrébe, mielõtt csókjaimmal állnék neki kényeztetni. Ujjaimmal is közben persze gyorsabb tempót kezdtem. – Megmondtam, semmi bajom azzal, ha akkor húzol magadra, amikor akarsz is tõlem valamit.

- De… - próbál ismét beszélni, azonban ez egyre nehezebben megy neki, sûrûbben nyög fel, testét se bírja már kordában tartani, csípõjét is meg kell fognom, mert dobálja, ahogy tudatalattija vágyja a tempó gyorsítását. – Én… Nem…

Eddig jut el szavaiba, minden eddiginél hatalmasabb nyögéssel élvez ujjaimra, és lazul el utána alattam becsukott szemekkel. Meg kell mosolyognom, ahhoz képest, amennyire erõsnek mutatta magát, már elég volt ilyen kevés játék is neki ahhoz, hogy teljesen lefáradjon.

Heves csókra tapadok ismét ajkaira, mielõtt lenyalnám magját ujjaimról, és bevetettetném vele gyógyszerét egy pohár teával.

- Gyere be nyugodtan hozzá, ne ott az ajtóba kuporogj… - szólal meg Lloyd, és mivel csak egyvalaki kuporoghat az ajtóban, pontosan tudom, hogy Rodáról van szó. Ismét felkelnék, hogy legalább egy kézmozdulattal ideinvitáljam hûséges barátom, de nem tehetem meg, mivel drága fõnököm ismét fekvésbe kényszerít. - Idetalál, ismerhetnéd már annyira… - Igen, de azért kellene neki némi bíztatás. Úgy érzem, túlzottan is vigyázni akarnak rám!

Végül Roda is megérkezik, és két lábbal az ágyra támaszkodva úgy helyezkedik el, hogy a feje pont az enyém mellett legyen. Jaj, én aggódó kutyuskám… ha beszélni tudnál, most biztos azt vágnád a képembe, hogy „én megmondtam!”. És bár nem teszi ezt, pontosan tudom, hogy így akarja éreztetni. Már a kutyám is ki akar oktatni. Vagy a körülöttem lévõkkel van a baj, vagy velem.

- Jól vagyok Roda, pihenj egy kicsit, biztos fáradt vagy… - simogatom a kobakját, figyelembe se véve Lloydot. Én még ott tartok, hogy egy egész napomat meg fogja keseríteni, ki tudja, talán többet is, és ez a tény nem vidít fel túlzottan. A végén még túl személyes kapcsolatba kerülünk. És más se hiányzik nekem, mint, hogy még ennél is jobban aggódjon.

- Igen Roda… Légy jó kislány, és pihenj - vakargatja a szürkehajú kutyusom állát, majd teljesen ártatlan hangon folytatja: - A gazdid is azt fogja tenni, ahogy így elnézem, elég sokáig… - vizslat villám tekintettel, én meg csak magamba sóhajtok. Szabadnap, vele, ráadásul nagyon sokáig, amin még pihenni is kell… te jó isten, meg fogok bolondulni!

De itt a remek alkalom, hogy elhúzzam a csíkot. Mikor kimegy, kipattanok (vagy legalábbis a lassított felvételnél úgy egy picivel gyorsabban kikászálódok) az ágyból, és az egyenruhám elõkotorva öltözni kezdek. Ha még idõben elkészülök, itt hagyhatom ezt az ápolót játszó idiótát, meg e jegét, meg a biztos halálbapunnyadást.

De sajnos nincs szerencsém, mivel még az ingem sem veszem fel, mikor visszaér. Átok, az ég nincs velem…

- Hát te?! Éjszaka van, feküdj vissza aludni - nyom a kezembe egy adag jeget, és már fekhetek is vissza az ágyba, különben a végén még álomba szenderít egy jobbegyenessel, hogy még véletlen se akarjak ismét kereket oldani. - Ha még egyszer fölkelsz, biztosítalak arról, hogy kikötözlek.

Igen? Azt a perverz fejed… viszont kinézem belõle, hogy tényleg megtenné, ezért inkább nem is alkudozom, hanem egy bosszús sóhaj kíséretében megpróbálok aludni. Csak ez nem olyan könnyû, mint amilyennek tûnik. Simogatom egy darabig Roda fejét, aztán szinte észrevétlenül, lassan leragadnak a szemeim…

- Jó reggelt - hallom az ismerõs hangot, majd érzem, hogy valaki kitûri a szemembõl a hajam. Így már sikerül kicsit kába tekintettel felnéznem, és amit látok, az nagyon nem tetszik.

- Magának is igazgató - mondom elhúzott szájjal, majd oldalra fordulok, és halkan hozzáteszem: - Pedig úgy szerettem volna, ha csak egy rossz álom az egész!

- Mondtál valamit? - kérdi a fõnök szigorúan, mire csak legyintek. Nem fontos. De az fontos lenne, hogy végre a saját dolgával is törõdjön, és ne csak az enyémmel! - Akkor jó. Most ami fontos, hogy vedd be a gyógyszert, amit a húgod hozott neked, valamint egyél a levesbõl, amit direkt neked készített azért, hogy hamar meggyógyulj.

Már figyelembe sem veszem az okoskodását, azt már annál inkább, mikor a szobában Sylvette jelenik meg, és sírva borul a nyakamba. Hm. Kezdem tényleg fontos embernek érezni magam.

Átölelem húgocskám, közben végig Lloydon tartva a szemem, aki persze menne el, de még visszanéz ránk. Gonoszan rávigyorgom. Isteni ötletem támadt.

- Hozz egy tál levest a fõnöknek is, rendben? Megérdemli. - De még mennyire megérdemli… A lány csak vidáman bólint, és már megy is el. Levakarhatatlan vigyorommal magamhoz intem Lloydot, aki gyanakvó képpel ül vissza az ágy melletti székre.

- Mit mondtál neki?

- Mindjárt megtudja, igazgató úr… - Már elõre élvezem a helyzetet, de egyelõre kénytelen vagyok beérni az ölemben lévõ levessel. Még egy utolsó önelégült pillantást küldök a szürke felé, aztán enni kezdek. - Imádom…

- Jó étvágyat akkor hozzá - biccent a férfi, na de nem csak nekem lesz ma itt jó étvágyam…

- Itt is vagyok - lép be húgom ismét a szobába, majd a Lloydnak rendelt levesadagot a kezébe nyomja, egy csomó jó ürügyet kitalálva, nem is csalódom benne, az én húgom.

- Jó étvágyat! - ül le mellém a kis fehér, majd összevigyorgunk, és enni kezdünk.

Hamarosan az igazgató is enni kezd, és én teljes elégedettséggel nézem, ahogy az arcára kiül az ismert fintor. Nem ízlik? Senkinek sem szokott. Talán nekem is csak azért finom, mert már sokat ettem belõle.

- Ugye ízlik magának is Sylvette levese, igazgató úr? - kérdem meg angyali kis glóriával a fejem fölött, Lloyd pedig kénytelen megdicsérni a kaját, hiszen mégiscsak az én aranyos kis húgomról van szó… és imádom az ártatlanságát.

- Egészségünkre - áll fel Sylvette mosolyogva, mikor befejezzük a kajálást, mire a szürkehajúval egyszerre bólintunk, rajtam pedig még mindig látni azt a bizonyos kisördög grimaszt. - Most lemegyek teát fõzni, majd hozok fel, ha kész - szedi össze a tányérokat, és már gurum is ki a szobából. Lloyd segítene is neki a cipekedésben, de húgocskám visszautasítja, szeretne õ is hasznos lenni, ha már drága fõnököm minden ápolási lehetõséget elvesz tõle.

- Ugye milyen isteni a zamata? Mindig ezt szoktam enni, ha kiszállításon vagyok - firtatom tovább a témát, már csak azért is, mert látom, mennyire idegesíti az elõttem lévõt.

- Hát különleges, az biztos - ül vissza a székre a szemüveges, majd sunyin visszamosolyog. - Olyannyira jó, hogy szerintem még minimum két hétig szeretnéd élvezni a kellemes pihenés alatt!

Erre már lefagy az arcomról a mosoly, és komor tekintettel méregetem a szürkét. Két hét alatt komolyan megbolondulok. Pláne, ha azt a két hetet vele kell majd töltenem!

- Mintha említettem volna, hogy a kiszállításokkor is ezt eszem.

- Igen, csakhogy az otthoni koszt legfinomabb otthon.

Már nincs erõm ellenkezni vele, csak két karomat kitárva ledõlök az ágyra, és a plafont kezdem bámulni. Istenem, két hét… igyekeznem kell ezzel a felépüléssel, mert a végén még halálra kínoz a nagy pihenés.

Másnap délre már viszonylag olyan jól érzem magam, hogy még a pakolásnál is segítek Sylvettenek, sõt, még önfeledten rohangálok is a házba, mintha nem én lettem volna még tegnap totálisan kiütve. Lloyd persze ágyba akarna nyomni, meg folyamatosan azt hajtogatja, hogy feküdjek le pihenni, de olyannyira nem érdekel… na jó, annyira nagyon prímán méh tényleg nem vagyok, de ezt igyekszem leplezni, méghozzá minél jobban.

- Sylvette, majd én segítek elmosogatni - lépek húgom mellé, mikor az a mosogatóhoz áll, de ahogy ezt megteszem, szürkehajú fõnököm már mellettem is terem, hogy megállítson.

- Nem, majd én segítek, te menj szépen pihenni - próbálna elhúzni, na de nem olyan fából faragtak engem. Ha én mosogatni akarok, akkor mosogatni is fogok, és semmilyen fõnök nem akadályozhat meg benne!

- De Sylvette az én húgom, úgy helyes, ha én segítek neki - mondom továbbra sem tágítva, de mielõtt még Lloyd bármit is szólhatna vissza, a lány közénk áll, és eltessékel minket.

- Egyedül fogok mosogatni, míg egyesek visszamennek a szobájukba, és lefekszenek - sandít felém a fehér, én pedig Lloyd önelégült képét nem figyelembe véve csak engedelmesen bólintok, és elindulok fel, a szobámba. Az igazgató végig követ, majd mikor felérünk, becsukja magunk mögött az ajtót, de egyúttal odamegy egy másikhoz, a fürdõajtóhoz is, és azt nyitja ki.

- Szerintem lefekvés elõtt le kéne zuhanyoznod, mivel a nagy tevékenykedésben eléggé kifulladhattál - oktat ki megint, bár most némileg igaza van. De komolyan ismerjem ezt be? Neeem… az nem én lennék.

- Mirõl beszél? Én teljesen tiszta vagyok! - gombolom ki az ingem, szépen végignézve magamon, és élvezem annak a látványát, hogy Lloyd szeme megakad rajtam. Óóó, te kis perverz… mondtam én, hogy a betegség teljesen átalakít. 

- Szerintem meg nem. Menj szépen, különben leöntelek azzal a különleges levessel, aztán lesz miért fürdened. - Óóóó, már fenyegetõzünk is? Hová lett a világ!

- Nem teszi meg, mert akkor fel is kell majd mosni utána, és én önként fogom vállalni ezt a feladatot!

- Nem, mert én fogok majd felmosni, mivel én is leszek az, aki leönt téged.

- De az én házamban vagyunk, szóval én döntöm el, ki mos fel és ki nem!

Egyébként mi most halál komolyan azon veszekszünk, ki mosson fel? Tényleg naggyon beteg lehetek.

- Gauche… - sóhajt fel az igazgató fáradtan, ezért úgy döntök, nem is szekírozom tovább. A napokban rájöhetett már, hogy nem a legkönnyebb feladatra vállalkozott, mikor itt maradt ápolót játszani. Igyekeztem „megszépíteni” az életét, és ha belegondolok, hogy még mennyi szabadságom van… hmm…

- Tudja mit? Igaza van. Elmegyek fürdeni - sétálok el mellette angyali mosollyal az arcomon, õ pedig azt sem tudja, örüljön most ennek, vagy inkább sírjon. Meghökkenten bámul utánam, miközben cuki képpel zárom be magam után az ajtót, és lehúzom magamról a már így is teljesen kigombolt inget, majd nadrágot, és beállok a víz alá.

A melegség jólesõen járja át a testem, és arcomra apró pír ül ki, bár szerintem ez inkább a déli gyógyszer bevevésének a hiányától van. Megint be fogok lázasodni, ha nem vigyázok…

Így hamarosan ki is lépek a zuhanyzóból, és csak akkor veszem észre, hogy nem hoztam magamnak ruhát. Oh… na mindegy, úgy is nagyon melegem van. De törölközõt legalább találok.

A törcsit a derekam köré csavarva lépek ki a fürdõbõl, és alig megyek pár lépést, mikor hirtelen megcsúszom, és hanyatt vágódom a földön. De nem csak én. Fölöttem ott magasodik az igazgató is, aki az elõbb lépett elém, és gondolom, mikor elcsúsztam, õt is kibillentettem az egyensúlyából. Még mindig teljesen vörös vagyok, és hirtelen most még kevesebb levegõt érzek magam körül, mint az elõbb.

Ezt valahogy… nem így szerettem volna…

Szép, hûvös reggel virrad ránk. A mesterséges Nap csak úgy szórja sugarait mindenfelé, bár nem mondhatnám, hogy érdekel különösképp. Hiszen mindig is ilyen volt, ma mért lenne más?

Kissé piszkosan, fáradtan (bár mindent mutatok, csak ezt nem) lépdelek végig az utcákon, és az agyam már a következõ kézbesítésen jár. Ezzel sajna megszenvedtem, sok volt a Gaichuu, és kevés az energia a tüzeléshez. De megoldottam, mint mindig. A levél most már biztonságban van. Az illetõ megkapta a feladó szívének egy darabkáját, akárki is volt az. Azért néha furcsa, hogy nem tudok semmit a feladókról/címzettekrõl. De jobb is így, nem az én dolgom. Ha tudnék, talán még nehezebb lenne a kiszállítás…

Megállok a Méhkas elõtt, és végignézek rajta. A legtöbb Méh már bent van, mivel elvégezte a feladatát (vagy épp most ment be az elsõért), na de nekik nem is ez a harmadik a mai nap. Amíg egy Méh felkel, én három levelet szállítok ki. Jól járnak velem, nem? De muszáj igyekeznem, ha Akatsukira akarok kerülni. Sylvette miatt… áldozatot kell hoznom.

Belépek az épületbe, ám az ajtóban kicsit félrehajlok, de Roda a segítségemre siet, és félretámogat. Hálásan megsimogatom a fejét, de már megyek is tovább ütemesen, nehogy feltûnjön valakinek az állapotom. Ha emiatt nem szállíthatok ma már ki több levelet… ideges leszek.

- Kézbesítés befejezve - lépek oda az egyik dolgozóhoz, de õ int, hogy menjek az igazgató irodájába. Most minek, hogy ezzel is húzzam az idõt? Ahh… de mivel nincs más választásom, elindulok az igazgatói felé.

Tulajdonképpen nem is baj, annyira nem látszik rajtam, hogy fullra kikészültem. Vagyis remélem, hogy nem… mert ez a Lloyd eléggé szemfüles. A végén még itt fog… de akkor addig élt, ezt garantálom!

- Üdv, igazgató úr - hajolok meg kissé, mikor végre beengednek a fazonhoz. Õ szokásához híven megint csak bámul ki az ablakon, mintha az égvilágon semmi dolga se lenne (nincs is), és ez idegesítõ. Felém pillant, és hetykén bólint. Megfontolt léptekkel elé megyek, és lerakom az asztalra az elismervényt. A kezébe veszi, végignézi, és bólint.

- Ma már ez a harmadik, és még csak reggel van. Gyors vagy - néz fel rám pásztázó tekintettel, és tudom, hogy a fáradtság jeleit keresi, na de azok jól el vannak rejtve. Az arcomon semmiképp sem láthatja meg õket.

- Csak természetes - húzom kis mosolyra a szám, közben Roda fejét vakargatom, aki erre farkcsóválva leül mellém. - Mi a következõ feladat?

- Nem akarsz inkább pihenni? Neked akármikor adunk szabadnapot. Ne értsd félre, nem akarok a célod útjába állni, de nem lenne jó, ha a legkiválóbb dolgozónk túlhajszolná magát. - Jólesik, hogy így magyarázkodik nekem, ilyenkor feljebbvalónak érzem magam még a fõnökömnél is! És az is leszek… Fõ Méh. Aki bármit bármikor képes kiszállítani! Háh… már látom is magam így.

- Ne aggódjon értem, igazgató, minden rendben. Majd ha fáradtnak érzem magam, pihenek. - Hát, ez nem teljesen igaz, de neki errõl nem kell tudnia. Viszont nincs szerencsém, mivel azt hiszem ma felvette a röntgenszemüvegét, vagy csak szimplán észrevette, hogy kissé Rodának támaszkodom, mivel csak mosolyogva megrázza a fejét, és feláll a székébõl. Elém sétál, és megáll elõttem. Kérdõen nézek fel rá, õ meg hirtelen homlokon bök, mire megtántorodom, és majdnem el is esem (normális esetben maximum kicsit hátrébb kellene lépnem). Önelégült képpel mered rám, mint aki olyan hû, de nagy dolgot tett.

- Csak… váratlanul jött - kezdem határozott hangon, õ meg a fejét ingatva ül vissza a székébe, és int, hogy vegyem elõ a jegyzetem. Gyanakvó képpel szedem elõ az egyik zsebembõl, és lerakom elé. A szürkehajú írogat bele valamit, aztán visszanyújtja nekem. Kimérten veszem el tõle a jegyzetet, és figyelmesen végigolvasom, amit írt. Ne… tudtam. Szabadnap. A kérésem nélkül szabadnapra küldött! Fúúh… ha nem lenne a fõnököm…

- De uram, én teljesen jól vagyok - próbálkozom azért meg, bár nincs sok esélyem a kibúvóhoz.

- A szívednek pihennie kell. Nincs apelláta. Veheted parancsnak is. - Morgok valamit magamban, aztán zsebre rakom a jegyzetet, és az ajtó felé indulok.

- Akkor viszlát! - mondom halkan, és behajtom magam után az ajtót. Puffogva megyek vissza az elõtérbe, bár inkább csak magamban mérgelõdöm. Leérve aztán megállok, és elgondolkodom. Hm, mi lenne ha… most az egyszer ellenszegülnék Lloydnak? „A Méh, aki még a szabadnapján is dolgozik!” Végül is nem tette kötelezõvé, csak beírta. Az már az én dolgom, hogy töltöm a szabadságom. Bár ugye ez elvileg „parancs” volt, de… mi erre a bizonyíték? Hm, nem okos ötlet szembeszegülni Lloydal. De mit tehet? Elbocsáthat, de akkor a legjobb munkaereje lesz oda. Mindenképpen felém húz a szerencse!

Így hát egy ablakhoz megyek, és kikérem a következõ levelet. Erõs léptekkel megyek ki az utcára, de alig érek távolabb a Méhkastól, Roda a nadrágom szárát kezdi húzkodni. Ne mond már haver, te is?

- Nyugodj meg, Roda, jól vagyok! - mosolygom rá, de õ csak nyüszögve lefekszik a földre. Csodás, nélküle nem mehetek el, és szerintem ezt õ is tudja. Sóhajtva adom meg magam. - Oké, pihenek egy kicsit. - Erre már farkcsóválva feláll, és egy közeli padhoz lököd. Én leülök rá, õ pedig a lábamhoz kuporodik, úgy õrizget. Közben ismét elõveszem a jegyzetet, és végigfutom. Szabadnap, mi? Vajon mit fog tenni, ha nem megyek szabira? Biztos jól elfenekel, hehhe… na de több tiszteletet a fõnöknek! Még így gondolatba is… a végén még elkanászodom. Bár elõbb csap fejbe egy csillag. Kicsit még üldögélek ott, aztán Rodával együtt elindulunk kiszállítani.

Késõ délre érünk vissza, mivel ez most lassabban ment, mint gondoltam. Bõségesen volt megint Gaichuu, bár már megszokhattam volna, persze, hogy a legjobbnak adják a legnehezebbet. Ez viszont eléggé lefárasztott, de most már láthatóan.  Remélem, nem futok össze egy ismerõssel se… mivel az elismervényt nem vihetem vissza (legfõképpen Lloyd miatt nem, akkor simán rájönne a cselre), egy kocsmába térek be, hogy igyak valamit, amitõl erõre kapok. A csapossal viszonylag jóba vagyok (bár nem sokat járok ide), így megúszom olcsón a dolgot. Ahogy az italomat kortyolgatom, a szemem néha lejjebb csukódik, de jó önuralmam van, így még nem alszok el. De már nagyon ideje lenne…

- Hé, jól vagy? Nehogy beájulj itt nekem! - nevet a csapos egy poharat törölgetve, én meg már mondanám, hogy „ugyan dehogy”, de mielõtt még egy hang is kijöhetne a torkomon, a világ forogni kezd velem. Próbálom megtartani magam, de már nem tudom. Hangok visszhangzanak a fejemben, és a testem elhagyja magát. A pultra dõlök. Remek. Nekem is pont most kellett elájulnom!

Rettentõen fáj a fejem, és minden másom is. A szempilláim nehezek, a testem több helyen is sajog, és úgy érzem magam, mint egy szardínia konzervben. Az is kábé ilyen nyomorokat élhet át…

- Végre felébredtél. - Erre a hangra felpattannak a szemeim. Elõttem pedig nem más arca van, mint Lloydé, és ez valahogy nem tölt el túl nagy örömmel.

- Igazgató? Hogy kerül ide? - Ennek tényleg nincs soha munkája?

- Jöttem, hogy meglátogassalak. Vagyis Sylvette hívott el… - Sylvette? Hát persze, biztos nehéz volt neki az ápolásom, kicsi még… na de hogy épp a fõnökömet hívja? Nem verhet ennyire az isten!

- Ah… értem. De most már jól vagyok - ülnék fel az ágyban, de õ egy egyszerû mozdulattal visszanyom, és komolyan bámul rám.

- Ellenszegültél a parancsomnak.

- Én…