Az üres edényeket berakom a mosogatóba, majd délután elmosogatom õket, aztán szépen felhúzom a kabátot, a sálat és a kesztyût. Azért néha kíváncsi lennék, hogyha az emberek meglátnák az úszóhártyáim az ujjaim között. De… inkább mégsem akarom megtudni.
A régies stílusú városka kanyargós utcáin csendesen baktatok, mivel idõm, mint a tenger, és különben is szeretek nézelõdni, és egy ébredezõ városban mindig akad látni való. De még mennyi! Ahogyan szárad fel a köd, ahogy az éjjeli lámpák és a reggel fényei egybefolynak különös árnyékokat alkotva, ahogyan az elsõ madarak elröppennek a fejem felett éles csicsergésükkel zavarva fel az éj manóit, és persze a pékségek! Azok a mennyei illatok! Az a határtalan és végtelen nyugalom, ami ellepi a reggeleket!  Mennyi árny és mennyi fény, és ezt mennyien nem veszik észre! Sajnálom. Ilyenkor tényleg, teljes szívembõl, õszintén sajnálom a csõlátású halandókat.

A szállodába érve az éjszakai recepciós egy csésze kávét a tenyerei közt szorongatva bágyadtan üdvözöl, tökéletes mosolyából kellemes melegség árad, miközben révetegen ecseteli, hogy milyen gyönyörû a táj ilyenkor. Le sem tagadhatná, hogy felmenõi közt volt egy tündér, bár ezt csak én tudom. Ismertem azt a tündért.

-Amúgy az éjszaka közepén érkezett valami nagyon furcsa alak. – jegyzi meg hirtelen, miután elvettem a felém nyújtott heti beosztást. Kicsit meglepõdöm, hiszen ha õ azt mondja, hogy furcsa alak érkezett az nem azt jelenti, hogy egy szimpla hóbortos figuráról, hanem egy tényleg, nagyon, nagyon, nagyon furcsa emberrõl van szó. Már évek óta mindketten itt dolgozunk, és már annyi mindent látott, én meg pláne, hogy bármi is történik, amin más kiakad, mi csak simán vállalt vonunk. Csupán kérdõ tekintetemmel jelzem, hogy folytassa.

- Az éj közepén beverõdött valami kétajtós szekrény, de olyan állapotban, hogy elõször a hajléktalan szállást akartam neki megmutatni, mire elkezdett velem felháborodottan ordibálni, majd a pultra dobott egy bõrzacskónyi pénzt, hogy vegyem ki amennyi kell a szállásra, a többit meg küldjem fel reggel a szobájába. Nevet nem mondott, semmi kérem, vagy köszönöm, csak annyit vágott hozzám, hogy adjak már egy kibaszott szobakulcsot. De még mielõtt elment, még a lépcsõrõl visszaszólt, hogy nem érdekli, hogy a francba csinálom, de ma reggel a tó közepén szeretne lenni és ott is fog maradni. Komolyan! Milyen egy tapló emberek vannak! Ráadásul csupa kosz volt, tépett a ruhája, dõlt belõle a bûz és…!

- És ezzel valami gond van? Fizettem nem? Akkor meg be lehet fogni! A személyzetnek nem az a dolga, hogy a vendégeket kritizálja. – dörren egy mély hang a fejünk fölül. Felnézek és a lépcsõkorlátnak támaszkodik egy ugyancsak nagydarab és izmos fickó, de nem olyan állapotban, mint ahogyan nekem leírták. Tiszta ruha, ami igaz, hogy megviselt, de hordható és jól áll neki, bõre és haja nedves, ami arra enged utalni, hogy nem is olyan régen tisztálkodott, nyakában valami furcsa, ékszer csillan ezüst fénnyel.

-N..ni..nincs! Persze, hogy nincs uram, elnézést. – idegeskedik mellettem Fay, majd amikor meglátja, hogy a nappali mûszakos kollégánk is befut, felhúzza a nyúlcipõt, de még elõtte a vállamra szorít és sok sikert kíván. Aha, szóval én leszek vele. Nekem mindegy. Volt már dolgom hasonló figurákkal, õt is ki lehet bírni. Belepillantok a beosztásomba és csakugyan. Hozzám tették be, ráadásul egész napra. Fenomenális.

-Uram, mikor óhajt indulni? – kérdem, mivel idõpontot nem írtak. Még jó, hogy mindig ilyen korán jövök.

- Indulni? – néz le rám, de tényleg, a szó mindenfajta értelmében lenéz rám a lépcsõ tetejérõl.

- Igen, uram. – biccentek. Nem tetszik ez nekem, mégis mit várt?

- Nincs olyan ember, aki tud is nekem valamit mesélni a tóról és a szörnyrõl, amit még nem tudok? – na ne… ez most komoly? Meglepetésemben halkan elnevetem magam, és a kimondatlan kihívást elfogadva pillantok fel rá.

- Higgye el, én még azt is tudom, hogy a loch ness-i szörny mikor vesz levegõt! – fonom össze a karjaim, és szemem sarkából látom, ahogyan munkatársam helyeslõen bólogat. Hiába, én vagyok itt a legjobb, nem véletlenül.

- Kapsz egy esélyt. – vánszorog le a lépcsõrõl, és én elindulok elõkészíteni a csónakot. Kettõ termosz meleg tea, egy csomag kaja a vendégnek, ha éhes lenne, pokrócok, látcsövek és még pecabot is. Mondjuk a pecabotot nem értem… gondolnák, hogy vagyok olyan ostoba, hogy ráharapok? A másik meg, hogy egy sima és egyszerû horgászbottal engem ki tudnának húzni az eredeti alakomban? Hiába… az emberek hülyék és azok is maradnak.

-Arra meg mi a fasznak van szükségünk? Csak a helyet foglalja. – dörög a hátam mögött az „elfelejtettemillõenbemutatkoznideazérténvagyokavendég” uraság.

- Nem tudom, a szálloda írja elõ azokra az esetekre, ha a vendégnek horgászni támadna kedve a szörnyre. – mondom a szokásos hangsúlytalan, monoton stílusomban, mire ugyanolyan fapofával néz vissza rám, majd elneveti magát.

- Dobd ki azokat a szarokat! Még, hogy egy szörnyet ilyenekkel megfogni! – huppan be a csónakba. Nicsak… lehet még sem lesz olyan unalmas a reggel. Kirakom a pecabotokat meg a csalis dobozt, és én is helyet foglalok a csónakban, majd megfogom az evezõket, és már indulunk is.

- Miért nem kapcsolod be a motort? – bök állával a hátam mögé, miközben kényelmesen terpeszkedik keresztbefont karokkal.

- Ez is elõírás a vendégek miatt. – mondom õszintén. Valamiért olyan érzésem van, hogy kiszúrná, ha egy ilyen piti kis dologban hazudok. Olyan átható a tekintete, hogy még az én hátam is elkezd tõle megborsódzni. Mivel látom, hogy nem vágja, hogy a csónakázáshoz miért kéne elõírás, ezért elkezdem magyarázni. – Tudja, ha így csináljuk, akkor olyan… hogy is mondjam… - fújom ki a levegõt, miközben folyamatosan evezek. – Ha egy egyszerû vendég lenne, aki pecázva akar kifogni egy több mázsás élõlényt, akkor annak azt mondanám, hogy azért nehogy elzavarjuk szegény Nessyt. Ráadásul a munkaköri leírásomban is szerepel, hogy végig úgy kell csinálnom, mintha egyszerû horgászattal el lehetne kapni. De mivel ön nem olyan ostoba, mint egyesek, ezért inkább õszinte voltam.

- Helyes. – bólint kimérten. – Utálom, ha hazudnak. Amúgy hogy is hívnak? – aszta… elsõ benyomás és a hallottak alapján nem hittem volna, hogy érdeklõdni fog a nevem iránt. Csendesen elmosolyodok, de csak felcsillanó szemeimet láthatja a sál miatt.

- Mielõtt más neve után érdeklõdik illik elõször a sajátját elárulni, nem gondolja? – erre kicsit összevonja a szemöldökét, amin én nagyszerûen mulatok. Szeretem heccelni az embereket, legfõképpen akkor, amikor nekem van igazam.

- Theodron Flake, és nyugodtan tegezhetsz.

- Rendben. Engem Nessynek hívnak. – szavaim után odapislantok az arcára, amire kiül az értetlenkedés, és az, hogy nem tetszik neki a nevem.

- Ne hülyülj, nem érdekel mi van a munkaköri leírásodban. Mi a normális neved?

- Loch L. Ness, de mindenki Nessynek hívj. Jobban jársz, ha hozzászoksz.

- Mintha bármihez is hozzá kéne szoknom! – húzza fel az orrát. – Csak egy szavamba kerül, meg egy adag pénzbe, és minden probléma megoldva. – persze, persze. Kár, hogy a városban mindenki hozzám küldené, mert tényleg én vagyok a legjobb. Nem vicceltem. Ráadásul a nevemen így kiakadni… na mindegy. Nem is szólok hozzá többet, csak némán evezek, õ meg már majdhogynem elvarázsolva figyeli a tó felszínét. Furcsa… nem néztem ki belõle, hogy tényleg érdeklõdik a szörny, illetve irántam.  

Lassan megérkezünk a tó közepére, majd elmagyarázom neki, hogy mit tartalmaz a felszerelés, ami nem nagyon érdekli, de úgy dönt, hogy csendben marad, majd a szájtépésem után kiveszi a távcsövet, az iránytût és elkezd izgágán nézelõdni. Furcsa… tényleg furcsa… meg nem csak ez a picit gyermeteg magatartás, hanem az, hogy valami nem is tudom mi… gyakorlatiasság van a mozdulataiban. Nem kérdez, nem mond semmit, és mintha mindent tudna. Érdekes… Viszont mindezek ellenére, még mindig az az izgatott fény tetszik a szemében, amivel pásztázza a távolt és talán van benne egy csipetnyi lelkesedés, amit igyekszik palástolni. Olyan hihetetlen, hogy õ egy felnõtt. Eddig minden felnõtt szemében, még ha izgatott is volt, ott csillogott a realitás bûnös tudata, hogy ezt az egészet csak egy régóta áhított játéknak tekintik, mert lelkük mélyén a valóság kegyetlensége csírázik. Theodron viszont úgy látszik tényleg hisz bennem…

-Mi az? – horkan fel szõke hajzuhataga mögül, amit arcába fúj állandóan a szél, mikor észreveszi, hogy milyen elmerengve bámulom.  

- Csak azon gondolkodtam, hogy miért akarod látni annyira a loch ness-i szörnyet. Az ember azt hinné, hogy ilyen hajókázásra csak unatkozó nyugdíjasok, meg kisgyermekes családok jelentkeznek. – erre kicsit elgondolkodva tekint rám. Talán baj, hogy megkérdeztem?

- Kiskoromban édesapámmal sokat utaztunk Skóciában, és mindketten odavoltunk a szörnyért. – tekinget újból a távolba. Valamiért úgy érzem, hogy ez nem minden.

- És láttátok is? – érdeklõdöm halkan, mire arcizmai megfeszülnek és némaságba burkolódzik. Úgy csinálok, mint akinek semmi sem esik le, hiszen a reakciója alapján biztos, hogy látta, csak nem mondja el, mivel azt hiszi, hogy hülyének nézik. Egy apa és a fia… még pár évvel ezelõtt… hm… valami rémlik, de mikor épp sikerülne elfognom az emlékfoszlányt, ami lágyan dereng a tudatom mélyén, mindig elfoszlik.

- Ami engem illet… én egész jól ismerem ezt a tavacskát, és láttam is már párszor. – valahányszor tükörbe nézek.  Erre felkapja a fejét, és hitetlenkedve néz rám.

- Azt nem tudom, hogy miszerint bukkan fel, valószínûleg, úgy ahogyan a kedve tartja – igen, ez így igaz – de amióta ilyen zajos lett csak nagyon ritkán látni. – igyekszek pár infóval a kedvében járni, ha már olyan kedves, hogy hisz a létezésemben.

- Akkor majd kerítek egy tengeralattjárót! – könyököl a csónak szélére. Tengeralattjárót? Ez nem túlzás kicsit?

- Öm… ne haragudj, hogy megkérdezem, de miért is szeretnéd ennyire újra látni a szörnyet?

- Mi sem egyszerûbb!  Régen senki sem hitt nekünk, szóval muszáj megtalálnom, és megmutatnom a többi embernek, hogy végre higgyenek nekem! – erre az elszánt mondatra megakad bennem egy kicsit a levegõ. A tekintetében látom, hogy nem viccel. Óvatosnak kell lennem, nagyon óvatosnak.

- Most mi van? Hirtelen megváltoztál. – húzza össze a szemöldökét.

- S-semmi. Csak kicsit hûvös van. – próbálom terelni a témát és elõhalászom a pokrócot, hogy a térdemre terítsem. – Neked nem kell egy?

- Majd ha fázok, szólok. – rendben… Többet nem is szólok hozzá, hanem inkább azon agyalok, hogy mit kezdjek vele. Figyelnem kell, meg kel tudnom mit tervez, mikor és merre jár, és legfõképpen tartanom kell a számat. Ennek a fickónak tilos bármit is elárulnom, még rébuszokban sem beszélhetek. Sõt… ha komolyan gondolja a tengeralattjárós agyrémét, akkor jó sokáig nem alhatok otthon. Otthon… szimpla iszap és vízinövények kavalkádja és a víz meg a halak. Eddig el sem gondolkodtam azon, hogy ott nincsenek lakberendezési tárgyaim. Fura…

- Visszatérve a témához… - rosszul kezdõdik – Ha már annyira hencegtél vele, hogy mennyi mindent tudsz a szörnyrõl, akkor csicseregjél nekem, de aztán ne a baromságokkal untass, mert mindent elolvastam és meghallgattam róla, szóval a rizsát már bõven unom. – a kurva életbe! Legközelebb inkább a számba tömöm a sálam, és itt még menekülni sem tudok merre.

- Most meg mit bámulsz ilyen szúrós tekintettel? Akinek nagy a szája az így jár, szóval meséljél, hátha nem fogsz untatni. – a csónak szélén pihenõ kezemet ökölbe szorítom és már olyan lázasan forognak az agykerekeim, hogy attól félek hallani fogja. – Na? Semmi? Ez igazán szomorú. – húzza gúnyos mosolyra az ajkait, én meg csak erõsen szorítom össze a fogaim, nehogy egy szó is elhagyja a számat és elszánt tekintetem fúrom az õ kék íriszeibe jelezve dacomat, ellenállásom, és azt, hogy nem lesz olyan könnyû dolga, nem fogom hagyni magam. Bár õ még nem tud róla, de hadat üzent. Nem fog lerázni, a sarkában leszek, és addig nem nyugszok, ameddig önként el nem megy és soha többé nem tér vissza. Ha kell akkor én üldözöm el.