|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Kaira | 2013. 04. 03. 23:50:49 | #25528 |
 Karakter: Shane Liam
Megjegyzés: Vincentnek~
Arra a kérdésre mikor kezdődik el úgy igazán az élet mindenki másképp felel. A réglátott nagyanyám szerint akkor, mikor megtanulok beszélni, a professzorom szerint már magával a fogantatással, de talán inkább csak akkor mikor hajnali kettőkor önmagadtól próbálsz meg talpon maradni, miközben tudod öt asztal körülötted még tisztításra vár, s abból kettő bizony látott már szebb napokat is…
A barátaimnak van egy kép a fejükben az életemről, mikor ezekről a hajnalba nyúló éjszakákról mesélek nekik. Igazból lehetne több is, de sosem engedtem őket olyannyira közel magamhoz, hogy észjárásukból több is legyen. Tett. Cselekedett. Miegymás… S bár tudom, hogy ez az én saram, s hogy jószerével az is, hogy felük még Kevinről sem tud… A korlátok, amiket magam köré építettem azonban ennek ellenére is egyre kisebbek és kisebbek lettek, olyannyira, hogy mikor kilépek a bár ajtaján - és a neon színű világítás is lekapcsolom felettem - már látom is a metálfényezésű, sportkocsit rögtön az út túloldalán. Megint értem jött…
Nem, egyszerűen nem értem őket… De főleg őt nem…
- Shane baba, azt hittem már sosem végzel.
Kitty olyan, mint egy cica. Nem csak a neve, de affektálása s csaknem a külseje is hajaz egy édes, doromboló jószágra, aki ha kell kedves, előzékeny bújós kiscica, de ha megsértik, vagy épp ártanak neki és barátainak őszinte nagymacskává avanzsál. Aki ha kell épp úgy karmol, harap, fúj és még hátat is domborít, mint mikor hízelegve dögönyöződik simogató kezeid alatt…
Talán a mi kapcsolatunk is lehetne több, több mint az, amit egymásnak tudunk adni. Ennél… De ő is és én is jól tudjuk szerelmek nincsenek, a hercegek és hercegnők valahol elveszetek a felhőkarcolók mocsárban a világ megannyi szennye betemette őket, hogy aktatáskák egymáson átnéző férfiakká, vagy épp nőkké legyenek. Egyszerűen mindkettőknek megvan a maga története, ha úgy tetszik rablánca. A szegény srác, aki magára maradt öccsével egy lepukkant külvárosi negyedben, és Kitty a maga méregdrága autójával, csilli-villi cuccaival, amik pont annyira fakóak, mint maga a lány mosolya.
Engem gyűlölnek azért, amim nincs, őt meg egyszerűen azért, mert van neki… Jelen estben egy ülés fűtött, méregdrága kárpittal bevont luxus kocsi, ami megfáradt tagjaimnak egy csepp katarzis a nincstelenség peremén.
- Szeretnék egy kád forró vízben elmerülni, elnyújtózni, menta teát inni s nem gondolni a holnapra… Nem gondolni semmire.
Kitty nevet. Kacarászik. Frissen manikűrözött karmai egyszerre kopognak a kormányon és a sebváltón, ahogy oda sem figyelve hajt. Előre. Vissza sem nézve… Én pedig őt figyelem. Tudom, jól látja, és hogy voltaképpen mennyire is utálja, ha más emberek megbámulják, de nekem még sosem tette szóvá. Vagy csak nem akarta.
Egyszer, emlékszem megkérdezte, miért… Miért követem őt mindig, csendben szó nélkül a tekintetemmel? Mire csak egyszerűen megvontam a vállam és azt feleltem, valahogy a vörös haja jobban bejön, mint a szőke… Kitty pedig nevetett. Először láttam olyan önfeledten szabadnak miközben büszkén, válla felett hátradobta derékig érő hajkoronáját, majd rám kacsintott… Valahogy akkor értettem meg, Kitty mellet nem csak a szavak beszélnek.
A haja ugyan most is tűzvörös, de apró csigákban keresztezi márvány fehér arcát és telt, tűzvörös ajkait, amit furcsa szokáshoz híven most is hófehér fogai rágcsál. Elmosolyodom, majd lehunyom szemeim. Látom magam előtt a vékony nyakát, a csontos ujjait, a hosszú combjait, amit sosem félt előlelem elrejteni, sőt ahogy megjegyeztem neki mennyire is tetszik, az amit ő maga kritizálva csak gólyalábaknak hív, azóta mindig az én, kedvenc zöldeskék igenben jár kel, élvezve elgondolkozó, olykor kedves pillantásaimat…
Igen, Kitty épp annyira furcsa ember, mint én. Ki épp annyira erős, mint törékeny, akinek épp annyira kell a vigasztaló szó, mint az erős fogás, hogy tudja hol a helye, vagy épp merre kellene mennie. A maga módján ő sem több nálam. Egy színész, akinek ezer arca van…
- Mi történt ma?
Rutinszerűen teszem fel a kérdést, talán választ sem várok rá, s ezt ő is épp úgy tudja, mint én. Különben is hajnali háromkor kinek van kedve beszélgetni, mikor holnap kilenckor dupla óra pszichológia várja az egyetemen.
- Semmi extra. Reggel megettem azt, amit az orvos adott. Ittam rá kávét, ami merőben rossz ötletnek bizonyult – itt elhallgat. – Majd beültem a következő órámra. Ott rohadtam a nyamvadt iskolapadban vagy ötig, majd elmentem az Upper East Side-ra. Hátha nyílt valami új étterem. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy undi egy kaját választottam. De komolyan…
Akaratlanul is de felnevetek, ahogy elképzelem a mellettem ülő lány arcát, mikor megkóstolja, az egy embernek sem elegendő még is méregdrága adagot azokon az édes, hivalkodó ezüst villák egyikén…
- Legközelebb nálad vacsizom. A tésztáid még mindig szupi finomak. – Mondja, miközben felém pislant, majd jobbra fordítva a kormányt behajt az utcánkba, hogy alig pár perccel később csikorgó kerekkel lefékezzen. Csak fejemet csóválom tettére, miközben ő tagadni sem próbálja mennyire élvezi, mikor borsot törhet az itt lakó emberek orra alá, főleg a harmadikon lakó öreg, hatvanas éveiben járó férfinek, aki pont annyira szereti Kittyt, mint gyűlöli annak kocsiját, na meg persze vezetési stílusát…
- Holnap mikor koccanunk Shane baba?
Utálom, mikor igy hív, a hideg futkos tőle a hátamon mégsem szólok, nem felelek. Ez hozzá tartozik. Ettől lesz ő az, aki. Mrs. Olivia Kendon… Igen, aki magát ennek ellenére is Kittynek hívja. Furcsa…
- Holnap délig az egyetemen vagyok, aztán egy laza könyvtár látogatás szerepel a naplómban, mert szükségem lenne vagy hat könyvre a munkámhoz.
A lány aprót sziszen fogai közt, nem tetszően ingatja a fejét, majd végül rám pillant, szeme sarkából. És néz. Látom rajta gondolkozik, agyal még is hogyan futatnánk össze. Ő holnap kettőnél előbb, tudom jól nem tervezett felkelni, most még is megtenné értem…
- Beugrok én is veled. Legalább igy nem kell cipelned a porlepte vacakokat… Na de menj cicc, mert végül itt alszok el én is…
Sóhajtok, de eleget teszek kérésének, ahogy aprót intve felé kiszállok a kocsiból, majd a lépcsők felé veszem az irányt. Kitty még utoljára dudál kettőt, ezzel sikeresen felverve azokat, akiket eddig még nem sikerült volna neki, majd gázt adva szinte elhajt az utcából. Az autó csikorgó kerekei még akkor is fülemben csengenek, mikor már a bejárati ajtót nyitom, rögtön az első emeleten…
A lakás csendes. A maga harminc négyzetcentiméterével ellentétben tágas és világos. Kitty szerint, bár tizenhét lépéssel átlehet szelni, még is olyan, mint a nyugalom szigete. Én pedig hiszek neki…
- Shane?
Halk hang szűrődik ki a jobb oldali szobából. A nyitott ajtón át, s azzal szemközti ablakon beszűrődő világítástól jól látom a takaró alatt fekvő alakot, mire akaratlanul is de elmosolyodom. Őszintén, úgy, ahogy csak is az ők közelében tudok.
- Igen kicsi, én vagyok…
- Tudod, hogy nem szeretem mikor igy hívsz… - mormolja két ásítás közt, ahogy belépek hozzá a szóbába, majd óvatosan betakargatom.
- Tudom. De most aludj. Késő van. Holnap majd beszélünk. Szép álmokat – simítok végig buksiján, mire dörmög valamit az orra alatt, majd a takarót átölelve újra álomországba lép. Én pedig csak nézem, figyelem az ágya mellett állva. Hogy aztán pár perccel később magamhoz térve én is alváshoz készülődjek. A kád forró vízből, s a menta teából végül nem lesz semmi…
Reggel álmosan, kócosan és felettébb kialvatlanul ébredek. Majdnem, hogy felbukom a saját lábamban, ahogy a kora hajnali órákban próbálom magam elnavigálni a fürdőig, hogy aztán enyhe szívinfarktusban elhalálozni látsszak, mikor a tükörbe pillantok. Mert mi sem tökéletesebb egy megfáradt, mély barázdáktól átszelt arcnál.
Ramatyul festek. Nincs mit szépíteni. A tükörkép sosem hazudik. Inkább gúnyosan visszainteget, s ahogy egy apró fintort vágok felé, mintha a kuncogását is hallanám…
Kevin szőke hajkoronája aztán nem ér meglepetésként a konyhában. Ahogy az sem, mikor beljebb lépve friss menta tea illatát érzem meg a levegőben, rögtön a frissen facsart narancslé mellett. Az elhasznált, kifacsart darabok még mindig a pulton vannak és Kevint ez nem, hogy nem érdekli, de szó szerint tudomást sem vesz róluk. Ignorálja, még csak feléjük sem néz, holott jó párszor elgurul előttük. Hiába, kettőnk közül valahogy mindig én voltam a pedánsabb…
- Bátyó, tudsz róla, hogy el fogsz késni, ugye?
Csupán egy apró figyelmezetés a részéről, ahogy felém fordul ültében, még is, hirtelen úgy érzem, én leszek a fedésre váró kamasz, aki megint rossz fát tett a tűzre, ő meg az okos, keménykezű felnőtt.
- Legalább a teámat ihassam meg – mormogom az orrom alatt, mire felnevet, közelebb gurul hozzám majd jobb arcát nyújtja felém. Kérés nélkül hajolok hozzá, majd hintek alig észrevehető apró puszit arcára.
Megszokott, szinte unalomig játszott allűr ez köztünk. Szinte hiányozna ha nem lenne. Ő mindig előbb kel, előbb készít teát, friss narancslevet, hogy aztán megrójon, majd kérje a jussát. Egy egyszerű életkép a mi saját kis világunkban, amire pont annyira hagyatkozunk, mint a narancsfacsaróra. Ha összetörne, mi is vele törnénk… Elvégre narancslé nélkül, mit ér a reggeli?
***
Az egyetem könyvtáráról két dolgot kell tudni. Nagy és enyhén szólva is, de porlepte. Főleg az utóbbi időben. Az átépítés ugyanis nem, hogy javított, de rontott a helyzeten. Kész labirintus, s félő hogyha nem hozol magaddal gombolyagot, amit magad után vezethetsz már csak elszenesedett csontdarabkáidat találják meg úgy… bő jó pár ezer év múlva. Már ha addig fel nem tűnik valakinek a hiányod.
Kitty pedig még nincs itt. Pedig bőven elmúlt már vagy – pillantok az órámra – fél egy is. De mit is vártam egy lusta macskától…
Négy, nehéz könyvel megpakolva nem egy leányálom a közlekedés. Mégis ezekkel együtt, na meg megannyi jegyzettel próbálok meg kiszlalomozni az emberek közt, lehetőleg minél előbb. Ma még takarítanom is kellene. Kilencre pedig a külváros másik végében kell lennem. Elvégre valamiből élni is tudni kell…
Épp, hogy csak felsóhajtok megkönnyebbülésemben a recepciónál, mikor amilyen hirtelen jöttem, olyan hirtelen vágódóm is el. Karma… Rossz karma…
- Hoppá – hallok meg női hangot nem messze tőlem, mire furcsa fintor szökik az ajkaimra.
- Mi van? Nem tudsz vigyázni? - Ez a hang már sokkal dühösebb, s igazából sosem értettem, hogy lehet egy mondatba ennyi felsőbbrendűséget sűríteni. Csoda, hogy nem fullad meg a kérdést feltevő ember…
Aztán már épp vágnék vissza, mikor felpillantva meglátom őt. Őket… Az egyetem, titkon álompárjának emlegetett elit diákokat. Csodás…
A lány előbb tér észhez, mint mi. Rendre inti a srácot, miközben felém mosolyog egy aprót… Szőke haja és hízelgő, kedvesnek szánt mosolya azonban nem hat meg. Sokkal inkább kelt bennem undort, mint szimpátiát.
Aztán ő is megszólal…
- Bocs az előbbiért, nem figyeltem.
Kész. Ennyi. Vége. Holnap minden bizonnyal jön a világvége. A maják is csak pár hónappal számították el magukat. Mondjuk úgy jó fél évvel… Mert nem, nem lehet, hogy Vincent Brightmore az első szülött bocsánatot kért volna tőlem… Vagy, hogy egyáltalán, ami még furább, segít is.
Az első sokk után azonban jön a következő, mikor ismét megszólal, újfent felém intézve a szavait.
– Mondd csak nem láttál az orvosi könyvek között egy barna bőrkötéses idegen könyvet?
Tizenhárom kemény szó. Bravó. De komolyan… De az illem ugyebár.
- Nem, nem emlékszem, hogy láttam volna – felelem a lehető legtermészetesebben, hogy aztán már indulni is készüljek. – Ha nem baj, akkor én most mennék.
Azt hiszem a holnapi szalagcím is megvan Kitty lapjára. Mr. Tökély mással is szóba áll tükörképén kívül…
A gondolatra akaratlanul is, de felkuncogok, s nem sok hiányzik ahhoz, hogy megint felbukjak a lábamba. Igen, valamiért ezt a részét sosem szerettem a tanulásnak. Egy könyv vagy megvan két kiló. Ha eddig nem fájt volna a jobb vállam, akkor mostantól minden bizonnyal fog. Elviselhetetlenül…
Kitty aztán végül még kettőkor sincs itt. De mi sem természetesebb, az idő kellemesen meleg. Tavaszi. A parkban ülve tanulni, pedig kész szabadság. Péntek lévén amúgy sincsenek sokan. A hallgatók inkább a hét elején lévő hajtást szeretik. Akkor még józanok. Mert igen, az iskola hatvan százalékának ebből áll az élet itt a falakon belül. Apa pénzét elszórni, köztük Mr. Tökéllyel együtt.
Apró szellő kap az arcomba, ahogy hátradöntöm a fejem a kényelmes padon. (Plusz egy jó pont a sulinak.) Hazudnék ha azt mondanám nem ismerem őt. Elvégre talán nincs is itt olyan diák, aki ne hallott volna már róla. Az olajmágnás csemete, a végzős archeológus tanonc. Akiről pont annyit tudni, mint amennyi hihető pletyka az egyetemen él róla. Magyarán. A jó ég adta világon semmit. – Sóhajtok fel.
Egy barna borítású könyv…
Kedvem támadna gúnyosan felhorkanni. Elvégre igen, biztos igazad van zsenikém egy idegen nyelvű könyv, ami előbb köthető a te szakodhoz, mint bármelyik másikhoz a suliban a doktori könyvek részlegén lesz elbújtatva. Vedd meg, pénzed akad rá… - füstölgök ok nélkül is magamban.
- Shane baba…
Oldalra kapom a fejem. Kitty vidámul csápoló kezeit nehéz nem észrevenni, na meg a csuklóin folyamatosan egymásnak ütköző csilingelő karkötőket sem.
- Shane baba, annyira sajnálom, hogy rám kellett várnod. Jutalomból meghívlak téged és Kevint egy szupcsi kis éterembe. Semmi pucc, letisztult minták – kezd el azonnal védekezni, mikor már tiltakozásra nyitnám a szám. – Na létszi. Lelki izém lesz, ha nem fogadod el…
Kitty pont annyira képes magát hülyének tettetni, mint én okosnak, miközben belemegyek az alkuba, majd mosolyogva felállok és kezet nyújtok a vörös démonnak. Ő pedig viháncol, boldog egészen addig, míg el nem érünk hozzánk, hogy Kevint felvegyük.
Kitty egy dolgot utál jobban. És az nem más, mint Kevin életszemlélete. A két legfontosabb ember az életemben két egymástól teljesen eltérő jellem, akik amennyire furcsán viselkednek egymással, pont annyira tisztelik a másikat. Kitty az erős férfit Kevinben, Kevin pedig a szabadlelkű lányt Kittyben.
- Bátyó hova megyünk?
- Palacsintázni… Mi sem természetesebb. Három óra lesz lassan. Ideje enni.
Kitty olyan természetességgel válaszol, mint még soha. Meglepődnék, ha közben nem hallanám Kevint nevetni. Végre ős is boldog…
***
Az étterem tényleg minden apró giccset nélkülöz. Nem hivalkodó… Annyira. Kevinnek tetszik. Kittyt meg minden bizonnyal ismerik már, ugyanis rögtön a hátsó asztalok egyikéhez vezetnek minket. De ami ott fogad az minden csak épp mesébe illő nem.
Vincent Brightmore
A maga teljes életnagyságában…
- Az nem…?
Kevin már kérdezne. Minden bizonnyal ismeri őt az újságok fotóiról, vagy a tévéből láthatta, mire felé kapom a fejem csendre intve őt, hátha ő nem hallotta. De ugye a karma… Vele sosem volt szerencsém.
Felénk pillant. Szemei elidőznek Kevinen, majd ezután Kittyn is. Nem csodálkozik, meg sem rezzen. Olyan, mint egy élethű szobor, egy alkotás. Érzelmek nélküli. Szép, de üres…
Aztán rám pillant, és tekintete furcsán megváltozik. Egy pillanatra csupán, egy apró percre. Olyan, mint valami szemfényvesztés. De biztos vagyok benne, hogy igen én bizony jól láttam.
- Nahát Brightmore. S rögtön az első… Meglep, hogy itt látlak.
Kitty fittyet hányva minden szabályra és etikettre lép közelebb a pároshoz. Gondolom ismerik egymást. Bár a férfi szemei mást sugallnak…
- Kendon kisasszony…
Ó az a hideg távolságtartás…
- Még mindig ilyen karót nyelt vagy, mi? - élcelődik a mi macskánk az asztaluk mellett állva, majd miközben a lányra tekint, ismét önmagát adja.
- Szivi, én nem akarlak elkeseríteni, de ez itt maximum egy éjszakára veszi igénybe azt, amit nyújtani tudsz neki. Különben is, találhatott volna valami jobb éttermet is. De úgy látom – pillant ismét a férfire. – Gyors menetet akar. Semmi pucc? Semmi giccs? Meglepődtem Brightmore.
Ajkamba kell, hogy harapjak. S ahogy Kevinre pillantok, látom vele sincs ez másképp. Csak míg ő nem tetszően fejet csóvál én egyszerűen csak jót derülök a két elit ember civakodásán… Ha az élet ilyen könnyű lenne, ők ott is minden bizonnyal gazdagok lennének.
- Talán ön lenne az utolsó, aki ezt mondhatná hölgyem. S, amint látom ön is csak egy gyors menetet tervez. De egyszerre kettővel. Akiből az egyik ráadásul…
Valami ekkor pattanik el bennem. Kevin pedig lássa, jól tudom. Kezét csuklómra teszi. Tenyere most is kissé nyirkos és hideg, de eléggé józanító ahhoz, hogy ne, itt ne rendezzek jelenetet. Kitty megteszi helyettem is. Azonban…
- Ez még tőled is gerinctelenség volt. S bár tudom, hogy te sem gondoltad komolyan, de most szégyellem magam helyetted is… Kimegyek a mosdóba. Kendon kisasszony pedig minden bizonnyal elkísér majd engem.
Kitty csak pislog. Sután bólint. Egy percre leveti álarcát, a mindig okos, előzékeny Olivia vállik belőle, hogy aztán megemberelve magát lépteit mégis a másik szőke hajú lányhoz igazítsa, akivel már volt szerencsém a könyvtárban is találkozni.
Aztán, ahogy a lányok lelépnek maradunk mi hárman. Hirtelen egy pincér sem akar erre jönni. Vendég, pedig amilyen szerencsénk van nincs. A csend egyre kínosabb és feszültebb. Ő néz engem én pedig őt. Ő nyugodt én dühös. De, hogy mire, azt talán már én sem tudnám megmondani…
Végül Kevin menti meg a helyzetet. Aprót köhint, majd közelebb gurul a férfihez.
- Kevin Liam. Shane öccse vagyok. Örvendek a szerencsének…
Az a gyermeteg, őszinte mégis egyszerre felnőttes megfontolt mosoly, ami ajkaira szökik nem csak engem, de őt is meglepi. De ez Kevin… A maga színtiszta jóságával és előítéletei nélkül.
- Ő gondolom már nem annyira.
Akaratlanul szúrom közbe az apó mondatot, mire Brightmore elmosolyodik Olyan furán, furcsán hideg rázóan. Félnem kellene tán?
- Ezt önmagamtól is megtudom állapítani, de köszönöm… Shane.
Csak kicsit cseng szokatlanul még is elbűvölően a nevem az ajkairól.
- Örülök, hogy megismerhetlek – áll fel a székéből, majd nyújt kezet öcsikémnek, mire aprót horkantok, amire ő természetesen rám kapja a tekintetét.
- És persze téged is. Shane Liam.
- Örülök, hogy megjegyezted a nevem. De tényleg…
A lányok épp erre a végszóra érnek vissza s vetnek véget felületes szempárbajunknak, hogy aztán egy asztalhoz üljünk… Igen.
Egy.
Közös.
Asztalhoz.
Komolyan, a lányok miért tudnak egy wcben barátságot kötni?
Alig egy órával később és már jóval oldottabb hangulatban ülök és nézem azt, hogy jószerével mindenki elárul. Az öcsém és Kitty is. Mindenki beszél mindenkivel, mindenki tud lassan a másikról minden fontos és kevésbé fontos dolgot mintha mindig is barátok lettek volna. Kitty még itt-ott csipkelődik Vincenettel, de már ez sem az, mint az elején. A lány, akiről időközben kiderült Sera névre hallgat, valahogy jó hatással van rájuk. Olyan, mint Kevin, csak épp női kiadásban.
Végül nem bírva tovább az ölembe fekvő szalvétát ledobom az asztalra, elnézést kérek és a mosdó felé veszem az irányt.
Miért fordul mindenki ellenem?!
A tükörkép bezzeg most nem válaszol…
- Gondolom utánad jövök. Vagy nyolc perce eltűntél. Csak nem orrot púderezel te is?
A hang hirtelen ér, kissé megrezzenek. De jól tudom ki az. Fel sem kell pillantanom, még is ennek ellenére is megteszem. Ami azonban fogad... Vincet mosolyog. S nem elég, hogy kedvesen, de rám.
- Azt inkább neked kellene, nem?
- Miért érzem úgy, hogy nem kedvelsz engem? – kérdi, ahogy közelebb lép. – Pedig olyan jól elbeszélgettem az öcséddel is és Oli…
- Egy, talán mert nem is kedvellek. Kettő, ne hidd azt, hogy tudsz rólunk bármit is. Csak mert tudod Kevin, hogy szereti a narancslevet, avagy én minden reggel menta teát iszom.
- És délben és délután és este. Meg a nap többi részében, amikor teheted.
- Megtennéd, hogy nem vágsz bele a szavamba? – kérdezem egyre ingerültebben.
- Megtennéd, hogy te sem az enyémbe?
Igen, persze. Hogyne. Látom anélkül is nagyon jól szórakozol…
- Tudod mit, itt hagylak. Ez a hely nem elég nagy hármunknak.
- Hármunknak? - kérdez vissza csodálkozva, ahogy mellé éve elkapja karom, miközben kifelé igyekszem.
- Nekem, neked és a fene nagy egódnak… - Tépem ki fogva tartó kezei közül magam, majd hagyom ott a mellékhelységben. Biztos ellesz magában. Vagy rosszabbik esetben a tükörképével.
Az autóban hazafelé aztán egyre inkább szorongok. Kitty nem kérdez. Kevin is csendben van hátul. Hat óra múlik pár perccel, mikor Kitty, ezúttal szokatlanul csendben áll meg az út szélén.
- Köszi – motyogom orrom alatt.
- Shane baba... Ugye jól vagy? – kérdi, miközben hófehér kezeit combomra teszi megállítás kép.
- Persze. Csak elfáradtam. Ma megint munka… - sóhajtom, mire aprót kuncog, és megint megígéri, hogy pontban kettőre ott lesz és várni fog a bárnál, hogy aztán ismét haza hozzon.
Még elköszönnek egymással Kevinnel én addig előre megyek és kinyitom az ajtót. Aztán Kevin ismét mosolyog, ahogy egymásnak ütközünk a fürdő ajtajában és úgy érzem, minden rendben van…
Egészen addig, míg pontban fél tízkor, immáron a bárpult mögött állva észre nem veszem, valami hiányzik…
A nyakláncom.
Elvesztettem a nyakláncom…
Szerkesztve Kaira által @ 2013. 04. 03. 23:52:29
|
| Andro | 2012. 09. 27. 15:07:22 | #23561 |
Karakter: Ren
Megjegyzés: (Angelnek)
- Angel… - mondja halkan, majd rám néz. - Nem vagyok… én angyal… - süti le szemérmesen a szemét.
- Dehogynem – simogatom meg a fejét, majd magamhoz ölelem. Ő az én kis angyalkám, az én szépségem, akit meg fogok védeni. Olyan védtelen szegénykém, olyan elveszett. Kell, hogy valaki vigyázzon rá.
- Akkor… leszek Angel… - mosolyodik el, felnézve rám. – Csodás… az új… nevem – mondja csillogó szemekkel, mire elmosolyodom.
Megkondul valahol egy harang, jelezve, hogy itt az este, és ideje ennünk. Kényelmesen elfogyasztjuk a vacsorát, majd sétálunk a kertben, csendben, szavak nélkül. Elgondolkodva sétálunk, élvezve egymás társaságát. Nem tudom, mit mondhatnék neki, és úgy tűnik, ő sem akar semmit mondani nekem. Aztán hirtelen apró kezét érzem meg, ahogy megfogja a kezem. Döbbenten nézek le rá.
- Szabad? Reggel is… olyan jó… érzés volt… - süti le a szemeit.
- Csak nyugodtan – szorítom meg a kezét, és most már ő is magabiztosabban fogja az enyémet. Hirtelen meglátok valamit, ami érdekelni kezd. - Arra mi van? – kérdem a teljesen lelakott, lepusztult épületrészre mutatva, mire ő követi a kezemet tekintetével. A ház hátsó részénél vagyunk, és ez a rész jóval elhanyagoltabb, mint a többi része a háznak.
- Semmi – kapja el Angel a pillantását, mintha rossz emlékei lennének a helyről.
- Miért van az a rész annyira elhanyagolva? – kérdem, mert érzem, hogy itt valami titok lappang. Régi titok lehet, és úgy látom, nehezen beszél róla.
- Mert… nem járok… arra – mondja halkan, és érzem hangjában a szorongást.
- Miért? – engedem el a kezét hirtelen. Kezd érdekelni az az épületrész.
- Mert nem… szeretek.
- Mi van ott? Imádod ezt a házat… valaminek kell ott lennie – mormogom, majd el is indulok. Próbál visszatartani, de nem elég erős hozzá. – Ugyan, nincs mitől félni, hiszen már mióta itt laksz – nyugtatom út közben. Ez csak egy lepukkant épületrész.
Beloköm az ajtót, amely végül megadja magát. Odabent áporodott, dohos levegő fogad minket, koszos üvegek, amelyeken alig tör át a fény. A falak koszosak, penészesek, a padló poros. Ijesztő hely.
- Menjünk… vissza… - rángat meg Angel, de nem hátrálok. A nap hamarosan lenyugszik, de ez engem nem zavar. A sötétben is kiválóan látok.
Végül a folyosó végén egy tölgyfaajtó állja utunkat. Tele van kaparásnyomokkal, mintha valaki szabadulni próbált volna, vagy be akart volna jutni. Hátborzongató hely. Kinyitom az ajtót, amely es sötét lépcsősort rejt maga mögött, és lefelé vezet az alagsorba. A falakon száradt vérnyomok, mire Angel erősen a vállamba markolva bújik hozzám. Érzem a vér szagát, érzem, hogy Angel egész testében reszket. Vért ontottak itt, sok vért, rengeteg vért, de nagyon, nagyon régen. Itt borzalmas dolgok történtek, szörnyű dolgok, de tudni akarom.
- Ren… kérlek… menjünk… vissza… - hallom Angel remegő, rimánkodó hangját.
- Nyugi, nincs itt senki, nem lesz semmi baj – szorítom magamhoz mosolyogva, bár érzékeimet átjárja valami megmondhatatlan iszonyat, düh, vadság. Ám ezeket elrejtem, nem ijeszthetem meg Angelt.
- De… a falak… gonoszak… barátságtalanok… és már… jártam erre. Kérlek… - próbálkozik, de nem hallgatok rá.
- Nem találkoztam még jó és rossz fallal, szóval nincs mitől aggódnod és… - mondom, mire hirtelen egy vasajtó elé érünk. Érzem, hogy itt valami rossz van, valami olyasmi, amit nem kéne látnom, de mégis benyitok. Angel hozzám tapad, ahogy belépünk. Teljesen sötét van, de hála a szemeimnek, jól látok mindent.
- Ren… könyörgöm! Sötét van… menjünk már… úgysem látunk… semmit – mondja Angel sírva.
- Nyugalom, csak körülnézek. Párduc vagyok, látok a sötétben. Csak körülnézek és már itt sem vagyunk – mondom komolyan, és szemeim sárgán villannak a sötétben. - Nincs itt semmi és senki veszélyes. Asztalok, láncok, furcsa műszerek… eszközök… és… mintha az ott egy kád lenne… - sorolom. Tényleg egy kád az.
- Kád? – remeg meg Angel.
Nem értem, mit fél tőle, de hirtelen elenged, és velőtrázó sikítással rohan felfelé. Én pedig utána. Nem tudom, mi baja van, de muszáj megállítanom. A kertben kapom el hátulról, és magamhoz szorítom, mire kiabálni kezd.
- Ne… hagyjon… békén… Nee… kérem… - könyörög sírva.
- Angel, nyugalom, én vagyok – fogom két kezem közé az arcát, és guggolok le elé, hogy egy vonalban legyen az arcunk. – Nyugodj meg, én vagyok, Ren – csitítgatom, mire nekem ugrik, és hozzám bújik sírva. Fogalmam sincs, mi boríthatta ki ennyire.
- Segíts… kérlek… ne hagyj… egyedül… - sírja, és fejét a vállamba fúrja.
- Nem hagylak – ölelem át, és simogatom a hátát. – Sosem hagylak magadra, ígérem.
~*~
Hosszú idő kell, mire lenyugszik, és visszamehetünk a házba. Nem hozom szóba az alagsort, de nagyon izgatja a fantáziám. Biztos, hogy történt ott valami, és biztos, hogy Angelnek köze van hozzá. De nem merem megkérdezni, mert így is hatalmas sokknak tettem ki azzal, hogy levittem oda. Nem lett volna szabad, de már nem tudom visszacsinálni a dolgot. Mégis, muszáj megtudnom, mi van ott lenn, és mi történt. Talán köze van ahhoz, hogy Angel életre kelt, és ha igen, akkor az ott történhetett. De előbb meg kell várnom, hogy teljesen lenyugodjon.
A házba visszaérve azonnal a szobájába viszem, hogy lefeküdhessen. Már jobban van, de még mindig kapaszkodik belém, nem tudom lefejteni magamról a kezeit. De… nem is akarom. Most nekem kell megvédenem őt mindentől, főleg saját magától. Leültetem az ágyra, majd én is leülök, mire ő egyből az ölembe mászik.
- Még mindig félsz? – kérdem halkan, mire válasz helyett csak bújik hozzám. – Nem lesz semmi baj. Sajnálom, hogy belerángattalak. Nem lett volna szabad.
- Nem… haragszom… rád – rázza a fejét. – Csak… még kissé… ideges vagyok.
- Hidd el, én is az lennék a helyedben – bólintok. – Feküdj le, itt maradok veled, jó? Gondolom, most nem szívesen maradnál egyedül, igaz?
A fejét rázza, de azért hajlandó lemászni az ölemból, és a takaró alá bújni. Onnan pislog rám hatalmas szemekkel, és nézi, ahogy bebújok mellé. Azonnal hozzám bújik, fejét az állam alá téve, mire átölelem, és gyengéden simogatni kezdem a haját, a hátát. Nem lesz semmi baj, én megvédem őt mindentől, és mindenkitől. Sosem fogom hagyni, hogy valaki bántsa.
~*~
Pár nap eltelik szépen, csendesen, nem is hozom szóba a dolgot az alagsorral, és úgy tűnik, Angel is megnyugodott már. Tanítgatom beszélni, ő pedig cserébe gyönyörű mutatványokkal, és előadásokkal kápráztat el. És nekilátunk kitakarítani a házat is. Hiszen mégsem maradhat minden így, ilyen koszosan, piszkosan. A konyha, és a két szoba, ahol alszunk, már régen kész, most az előcsarnokot csinosítgatjuk, a nagy lépcsőt, a padlót, a falakat, a képeket. Angel nem érti, mire jó ez, de én úgy gondolom, jobb, ha elfoglaljuk magunkat.
– Miért takarítunk, ha úgysem jön ide senki? – kérdi.
– Mert utálom a tétlenséget, és mert ez a ház megérdemli, hogy tiszta legyen – mondom. – Mellesleg, így legalább elfoglaljuk magunkat ahelyett, hogy unatkoznánk.
– Értem – bólint, mialatt a fából készült hatalmas lépcsőkorlátot fényesíti. – Régen a ház… nagyon szép… volt, mert… sok.. cselédünk volt – meséli halkan. – De.. gazdám halála… után már… senki sem akart… itt maradni, mert… féltek tőlem.
– Mert báb vagy? – kérdem, mire bólint. – Ismerős. Én ezért nem árulom el senkinek, mi vagyok valójában. Az emberek nem szeretik az olyanokat, mint mi. Persze, nem minden ember gonosz, de jól meg kell válogatni, kiben bízol meg.
Angel bólint, látom, érdekli a dolog. Szegénykém, ő sosem volt még sehol. Talán elvihetném egy időre valahová, hogy lássa a világot, de tudom, hogy kockázatos lenne. Az emberek csak azért nem jönnek ide, mert félnek tőle. Ha hosszabb időre távozna, talán még fel is gyújtanák a házat. Fura, hogy még nem tették meg. Talán, mert még nem volt veszélyes incidens, ám az embereknek sokszor ok sem kell. Ezt én tudom a legjobban.
– Ren! – szólal meg hirtelen Angel, mire odapillantok. Éppen egy hatalmas festményre mutat, amin egy idősebb embert látni. A haja már őszes, az arca időtlen, ruhája elegáns. – Ő… az.
– A gazdád? – kérdem.
– Igen – válaszolja. – De a… nevét már nem… tudom.
– Nem baj – rázom a fejem. – Nem fontos – mondom, és megnézem a képet, még alaposabban.
Oda is megyek, de semmi felirat, semmi évszám nincs rajta. A keret aranyból van, tehát a férfi valószínűleg tényleg gazdag lehetett. Átlagos arc, nincs rajta semmi ismerős. A tekintete távolba révedő, a vonásai barátságosnak tűnnek. Vajon, milyen ember lehetett? Vajon hogy bánt Angellel? Szerette őt, törődött vele? De nem akarom megkérdezni. Viszont… a másik dolgot tudnom kell.
– Angel, mondd csak – fordulok felé, mire a fiú kíváncsian néz rám -, mégis, mi történt odalenn?
– O… odalenn? – kérdi remegő hangon.
– Nagyon megrémültél, amikor lementünk, mintha tudtad volna, hogy ott valami történt – mondom nyugodtan. – A kád, a vér, meg minden ott lenn – sóhajtok – arra enged következtetni, hogy neked közöd van hozzájuk.
– Én… én… nem tudom… - rázza a fejét hevesen. – Ne… kérdezd, kérlek! Nem akarok… emlékezni… - néz rám könnyes szemekkel.
Odalépek hozzá, és két kezem közé fogva az arcát simítom le a könnyeit. Nem akarom, hogy féljen, de tudni akarom.
– Tudod, mire gondolok, Angel? – kérdem szelíd hangon, mire a fejét rázza riadtan. – Hogy ott keltettek téged életre. Talán ezért félsz annyira attól a helytől. Nem lehetséges? – nézek lágyan a szemébe. Nem akarom megijeszteni.
|
| Yoshiko | 2012. 09. 05. 20:13:16 | #23315 |
Karakter: Inochi Ningyo
Megjegyzés: Párducomnak
Valami ismeretlen bizsergés jár át, melegség önt el erre az apró, nem ismert mozdulatra, de Ren megtörve a varázst dől vissza a székbe, otthagyva engem értetlenül pislogva rá.
– Nos, most már tudod, hol a szájpadlásod – mondja halkan és bólintok.– Most gyakoroljunk, jó? – újra bólintok. – Mi a baj?
– Semmi – rázom meg a fejem. – Csak... amikor a szád az... enyémhez ért az... furcsa volt. Még soha... nem éreztem... ilyet.
– Ó! – bólint. – Soha? – újból nemet intek a fejemmel. – Nos… ez… semmi sem volt. Úgy értem, ne vedd komolyan, csak segíteni akartam. Érted?
– Értem – susogom. – De akkor is... kellemes volt. Furcsa, de... kellemes
Még mindig érzem ajkaimon azt a furcsa bizsergést és az azt követő kellemes mocorgást magamban. Mintha pillangók repkednének a gyomromban… úgy szeretném újra átélni ezt a… semmit. De ha ez semmi volt, akkor az elmúlt évek semmije miért nem volt ilyen jó?
Ren azonban nem hagy sokat merengnem, gyakorolni kezdünk és úgy érzem, egyre jobban megy és Ren is azt mondja, szóval nagyot nem tévedtem, de mégis… A dicsérete olyan jól esik nekem, boldogság járja át tőle piciny lelkemet, arcom is, mintha melegség öntené el.
– Mondd csak – néz rám, miközben visszateszi a könyvet a helyére - mégis hogy halt meg a gazdád? – kérdi, mire döbbenten nézek vissza rá. Miért érdekli ennyire a gazdám halála? Nem szeretek a halálról beszélni… olyan távolinak és mégis közelinek tűnik. – Csak kíváncsi vagyok. Azt mondtad, több száz éve élsz itt, igaz?
– Igen, már… elég régóta – válaszolom halkan. – A gazdám… öreg volt és… meghalt. Nem tudtam mi… a halál, míg… nem halt meg. Olyan furcsa... volt.
– Furcsa? – kérdi. - Hogyhogy furcsa?
– Csak... feküdt ott és... nem mozdult – próbálom megmagyarázni és legnagyobb megkönnyebbülésemre Ren bólint, hogy érti. – És aztán hideg lett. És furcsa... szaga volt később. Elásták kinn a... temetőben. És mindenki sírt, meg... fekete ruhában... voltak. – és… olyan ijesztőek voltak.
– Az emberek így szokták. Számukra az élet múlandó, tudod? – néz rám komolyan. – Ők alig pár évtizedig élnek, és ezért siratják, aki elment. Te és én halhatatlanok vagyunk, sosem fogunk meghalni, hacsak meg nem ölnek minket.
– Miért akarnának... megölni? – értetlenkedek. – Nem csináltunk... semmi rosszat.
– Tudod – ül le -, a boltos azt mondta, hogy te ölted meg a gazdádat. De én hiszek neked, hogy nem te tetted. Csak tudod – itt felsóhajt -, túl régóta élsz itt, és ez feltűnt az embereknek. Ahogy az is, hogy nem öregszel. Félnek tőled, nem látnak szívesen. Én ezért vándorolok, és nem maradok pár évnél tovább sehol. Nem akarom felhívni magamra a figyelmet.
– De én nem... hagyhatom el a házat – rázom meg a fejem. – Mi lenne... a barátaimmal? Nem hagyhatom itt... őket! Nem tehetem... Ren – esek kétségbe. Lehetetlen, hogy én akár egyszer is elhagyjam ezt a helyet. Itt van minden… a barátaim, az ismerős illatok, az ódon emlékek… Ha elmegyek innen mindenem elveszítem, talán magamat is…
– Nem is mondtam, hogy tedd meg – simogatja meg a fejem. Meleg kezétől és puha érintésétől kissé megnyugszom. Szóval nem muszáj elmennem… – De azok az emberek csak arra várnak, hogy történjen valami furcsa, szörnyű dolog. Aztán majd téged hibáztatnak, hogy te voltál. Hidd el, nagyon jól tudom, hogy megy ez, volt benne részem, amikor a szüleimet megölték, mert felfedték magukat, hogy segítsenek az embereknek. Megölték őket, és csak én menekültem meg. Nem bízhatsz az emberekben, Inochi. Ők nem kedvesek, legalábbis a nagy részük – világosít fel baljós hangon és megrettenek. Csakugyan ilyenek lennének? De… ez szörnyű… – Gyűlölik a fajtánkat, holott sokan kételkednek benne, hogy egyáltalán léteznek démonok, angyalok, tündérek. Mégis félnek tőlünk, rettegnek. De én majd megvédelek, ne félj, jó? – símít végig az arcomon. Annyira félek. Mi lesz velem? – Semmi baj nem lesz, itt vagyok melletted.
– Köszönöm... – suttogom meghatódva. Annyira hálás vagyok neki, olyan jól esik a törődése, a közelsége és olyan lágyan néz rám. Annyira örülök, hogy az én házamba tévedt.
Aztán Ren elkezd mesélni, hihetetlen dolgokat. Elregéli, hogy merre járt, milyen földeket látott, milyen embereket, akik, mintha a mesékből léptek volna elő és az új találmányok! Varázslat! Az egész világ tele van varázslattal és mind elkerült engem! Úgy hallgatom őt, ahogy a gyermekek nagyszüleik visszaemlékezéseit, vagy akár az esti mesét, ahol a mese sokkalta izgalmasabb annál, minthogy aludni lehetne. Annyi számomra ismeretlen lény és látni való vándorol odakint és mégis… ha belegondolok, hogy felkerekedek és magam is szemügyre veszem őket, visszarettenek. Elvesznék… ezért csak hallgatok és magam képzelem el az ismeretlent, teljesen elvarázsolódva.
– Mondd csak, a gazdád miért adott neked ilyen furcsa nevet? Az Inochi Ningyo elég furcsa név, bár illik rád.
– Nem tudom – vonom meg a vállam, visszazökkenve a valóságba. Mármint ő is a valóságról mesélt, de arról amit én is ismerek.– Talán csak el... akart nevezni. – igen, lehet, hogy csak kellett egy név.
– Mi lenne, ha adnék neked egy hozzád sokkal jobban illő nevet? – kérdi és a kíváncsiságom újraéled. Új név, új élet… Vajon milyen név jutott eszébe rólam? – Egy rövidebbet. Van is egy ötletem.
– Mi lenne... az? – ülök már tűkön. Olyan izgatott vagyok, tudni szeretném már.
– Angel. Azt jelenti, Angyal. Tetszik? – kérdi rám pillantva.
-Angel… - rebegem a szót. Angyal… olyan szépen hangzik. De… - Nem vagyok… én angyal… - sütöm le szemérmesen a szemem. Túlzás ez a bók.
- Dehogynem. – simogatja meg újra a kobakom, miközben gyengéden mosolyogva magához ölel és én ösztönösen hozzásimulok. Még sosem volt hozzám ennyire közel senki, a gazdám is csak ritkán… olyankor szokott átölelni egy pillanatra, ha írva kérdeztem valamit. Átölelt egy másodpercre és sosem válaszolt, magamra hagyott a rengeteg kérdéssel, de Ren... ő más.
- Akkor… leszek Angel… - mosolygok rá felnézve. Ennél szebb ajándékot még nem kaptam. – Csodás… az új… nevem. – csillognak a szemeim, ahogy meglátom arcán az örömteljes mosolyt.
Megszólal a városka harangja, jelezve, hogy immáron estére járunk, minden jó polgár menjen haza, biztonságos otthonukba, családjukhoz, a jó melegbe. Eddig mindig üresség járt át az öblös harang ódon zúgására, de most, úgy érzem, mintha nekem is lenne családom, vagyis egy élőlény, aki benépesíti a házat selymes hangjával, kósza jelenlétével.
Kényelmesen elfogyasztjuk estebédünk, majd sétálunk a kertben, csendben, szavak nélkül. Mit is mondhatnék neki? Neki, aki majdnem az egész világot megjárta, aki mindent ismer, már mindent látott? De még ha lenne is valami új, amiről csak én tudok, akkor sem osztanám meg most, hiszen ez a csönd olyan törékeny és puha bársonyként terül ránk, akár az éjszaka, ahogy lassan ráterül az égre, a cserzett dombokra, a még eleven emberekre a horizont fölött. Félősen megfogom a kezét, mire kissé meglepetten pillant rám.
- Szabad? Reggel is… olyan jó… érzés volt… - sütöm le a szemem.
- Csak nyugodtan. – szorítja meg a kezem és ezért én is bátrabban fogom az övét, így folytatjuk utunkat. Olyan boldog vagyok…
- Arra mi van? – kérdi hirtelen elbökve egy irányba és tekintetemmel követem. Szemem megállapodik a ház leghátsó szárnyán, ami teljesen el van rejtve a szemek elől. Régi, teljesen lepukkant épületrész… senki sem foglalkozott vele, én sem. Ablakai koszosan pislognak az előtte levő, gazzal benőtt kertre, néhányuk kitörött egy-egy nagyobb erőteljesebb viharban, a vakolat néhol lehullott, az ajtó korhadt, a falakat benőtte a borostyán, mint ahogy az emberi szíveket a jeges félelem, mikor arra járnak.
- Semmi. – kapom el gyorsan a pillantásom, mint aki még a látványtól is szabadulni kíván.
- Miért van az a rész annyira elhanyagolva? – tesz fel egy másik kérdést, ami ezer újat fog szülni. Érzem hangjában a gyanakvást…
- Mert… nem járok… arra. – bököm ki szorongva.
- Miért? – engedném el a kezét, de nem hagyja, hogy csak úgy válasz nélkül hagyjam a kíváncsiságát.
- Mert nem… szeretek.
- Mi van ott? Imádod ezt a házat… valaminek kell ott lennie. – morfondírozik és elindul a szárny felé. Gyenge próbálkozásom a visszahúzásra mit sem ér, megy megállíthatatlanul és én, mint régen, tehetetlen bábkoromban, megyek utána. – Ugyan, nincs mitől félni, hiszen már mióta itt laksz. – nyugtatgat útközben, de ettől a félelmem egy csöppet sem csillapult.
Belöki az ajtót, ami könnyedén, csikorogva adja meg magát. Ahogy belépünk, az áporodott, dohos levegő megcsap, illetve majdnem megfojt minket, ezért az ajtó nyitva marad. A piszkos üvegeken át homályosan esik be a fény a koszos padlóra és én remegve bújok Renhez, miközben követi azt a részt a folyosón, ahol furcsa nyomokat őrzött meg a sokévi bezártság. Úgy néz ki, mintha valamit vonszoltak volna… a múltkor, mikor erre jártam, nem volt itt.
-Menjünk… vissza… - rángatom meg kicsit, de nem tágít. A Nap egyre inkább bukik le, átengedve helyét a Holdnak.
A nyomok egy ismerős tölgyfaajtóba futnak. Azok a kaparások… ismerem… valahonnan… az ajtó rajtam nevet, miközben az egész ház néma. Nem hallok egy pisszenést sem, a falak csöndes gyilkos csendben várakoznak és unottan figyelnek…
Ren kinyitja az ajtót, ami egy sötét lépcsőt rejt, ami lefelé visz az alagsorba. A falakon száradt vérnyomok és egyre erősebben markolok Ren vállaiba. Egész testemben remegek. Ismerem ezt a szűk sötét járatot. Valahonnan nagyon régről rémlik, hogy rettegve szaladtam fel ezen a szakaszon, hogy mögülem ordítás zengett és rázta meg a házat. Nem akarok tovább menni…
-Ren… kérlek… menjünk… vissza… - most már remegő hangon könyörgök neki.
- Nyugi, nincs itt senki, nem lesz semmi baj. – szorít magához és bátorítóan rám mosolyog.
- De… a falak… gonoszak… barátságtalanok… és már… jártam erre. Kérlek… - próbálkozom újra, mindhiába, tovább megyünk lefelé.
- Nem találkoztam még jó és rossz fallal, szóval nincs mitől aggódnod és… - nem fejezi be, mivel egy újabb ajtóba ütközünk, vasból van. Óvatosan lefejti magáról remegő ujjaim és nekifeszül és hatalmas nyikorgás közepette kitárul a vasajtó. Teljesen sötét van és Ren mégis bemegy. Gyorsan utánaszaladok, hátulról csimpaszkodok belé és próbálom kirángatni.
- Ren… könyörgöm! Sötét van… menjünk már… úgysem látunk… semmit. - erednek meg a könnyeim.
- Nyugalom, csak körülnézek. Párduc vagyok, látok a sötétben. Csak körülnézek és már itt sem vagyunk. – mintha két vágás sárgán villant volna fel. A szemei voltak… - Nincs itt semmi és senki veszélyes. Asztalok, láncok, furcsa műszerek… eszközök… és… mintha az ott egy kád lenne…
- Kád? – akadok ki a szón. Tudatom mélyéről felrémlik a gyertyákkal kivilágított kamra. Egyszer ott feküdtem az asztalon és varrtak… sokáig… nagyon sokáig feküdtem ott. Sikolyokat hallottam, csontig hatoló sikításokat, elkeseredett könyörgéseket… A következő kép már a kádban történik. A sikonyálás, kiabálás, segélykérések, a kétségbeesett imák nem hallgattatnak meg és minden remény elenyészik. Ami utánuk marad… csupán a világ legmélyebb csendje, néha a toll sercegése, elenyésző hümmögés, elégedett kuncogás, egy-két utolsó hörgés, lehellet és természetesen a mester, aki mindezen holttesteken munkálkodott. Én a kádban, vérben fürödve, élettelenül, de mindent hallva és látva. Megmozdultam és megláttam őt… akit apám helyett apámként szerettem. Vértől csatakosan kiszaladtam, mikor elfordult, ki az udvarra, hogy megrémítsem a szolgákat. De ott elkapott és elaltatott egy furcsa kendővel… ezek után emlékek és vér nélkül ébredtem fel egy tiszta, fehér ágyban.
Elengedve Rent velőtrázó sikoly hagyja el ajkaim, úgy remegek, hogy a lábaim alig bírnak el. A falak kárörvendőn kacagnak és nem akarják, hogy elmenjek. Szórakozni akarnak…
Már az udvaron szaladok fejvesztve, mikor megbotlok tulajdon lábamban, pont mint akkor. Hátulról elkap valaki és én kiabálva könyörgöm.
-Ne… hagyjon… békén… Nee… kérem…
- Angel, nyugalom, én vagyok. – fogja meg az arcom a hang gazdája és lehajol hozzám, hogy tekintetünk egyvonalban legyen. – Nyugodj meg, én vagyok, Ren. – csitítgat. Mikor felismerem, nekirontva ölelem át, akár fuldokló az utolsó szalmaszálat.
- Segíts… kérlek… ne hagyj… egyedül… - sírom a vállába.
|
| Andro | 2012. 04. 27. 13:07:39 | #20661 |
Karakter: Ren
Megjegyzés: (babámnak)
- Beszélni? – kérdi, mire felvonom a szemöldököm. - Segítenél abban... hogy rendesen... megtanuljak... beszélni? – fejti ki a kérdést.
Elgondolkodva nézek rá, majd bólintok. Miért is ne?
- Megprobálhatom, bár még nem tanítottam senkit beszélni.
- Köszönöm! – kiáltja széles mosollyal, majd azonnal a trapézra mászik.
Szemkápráztató mutatványokkal kápráztat el. Szerintem így akarja kifejezni, milyen hálás nekem. De nem lenne rá szükség, viszont el kell ismernem, hogy nagyon tud a fiúcska. Igazán ügyes, de hát volt ideje gyakorolni. Mikor végül befejezi, és lemászik, megtapsolom a mutatványokat.
- Csodálatos vagy.
- Ugyan már... nem nagy... dolog – suttogja enyhe pírral az arcán, és lehajtja a fejét. Úgy tűnik, jólesik neki a dícséret.
- Akkor is fantastikus vagy – ölelem magamhoz , és borzolok bele a hajába. Olyan selymes és puha. Jó hozzáérni.
– Nem baj... ha később... kezdelek el... tanítani? – pillant fel rám. - El kéne... menni a... boltba...
- Egyáltalán nem – rázom meg a fejét, és engedem el.
Lemegyünk a földszintre, majd fogja a pénztárcáját és elindulunk. A házból kilépve én már indulnék a városka felé, de Inochi visszahúz a karomnál fogva, és az ellenkező irányba mutat.
- A bolt... nem arra... van. – mondja, majd elindul, én pedig csendesen követem.
Még alig kelt fel a nap. Most hidegebb van, mint tegnap volt, látom is, hogy Inochi a kezét leheli. Talán fázik? Én nem, különben is, én megszoktam ezt az időjárást.
- Fázol? – kérdem, mire bólint, és leengedi a kezét. - Pedig egész jó idő van. Se nem hideg, se nem meleg.
- A testhőmérsékletem... alacsonyabb, mint... másoknak. Én jobban fázom... – magyarázza, mire megfogom az egyik kezét. Döbbenten néz rám, mire rámosolygok. - Köszönöm – suttogja zavartan, majd újra rám néz. Tudnom kell.
- Mondd... kérdezhetek valamit? – kérdem halkan, magam elé nézve.
- Igen.
- Hogyan keltettek életre és hogy lehet az, hogy szíved nincs, de például bőröd van?
- Nem tudom... én is... gondolkodtam... már ezen... szerettem volna... tudni, hogy... más babákat is... életre keltsek, hogy... ne legyek... egyedül. De csak... szívem és... vérem nincs. Még csontom... is van.
- Értem és beszélni, hogyhogy nem tanultál meg eddig? – kérdem kíváncsian. Ha a gazdája meghalt, akkor kellett, hogy valaki attól még tanítsa.
- Nem volt rá... szükségem. Nem kérdeztek... és én sem... akartam... megszólalni. Gazdám sem... akarta, hogy... hangot adjak ki. – magyarázzal, mire megszorítom a kezét. Nem lehett valami jó ember, ha ilyet tett. Akkor minek keltette életre, ha nem akarta, hogy beszéljen? Ha társat akart volna, az rendben van, de van egy olyan érzésem, csak játszott szegénnyel, mint egy gyerek.
- Kedves ember lehetett – húzom össze a szemem.
- Igen, az – vágja rá gondolkodás nélkül.
A bolthoz érve elengedem a kezét, majd benyit. Egy házaspár van benn, idősek, de emberek, ezt érzem rajtuk. Biztos övék a bolt. Inochi a nőhöz megy, míg a férfi engem vesz célba és beszélgetni kezdünk. Egy ideig kedélyesen folyik köztünk a csevegés, de amikor arra terelődik a szó, hogy a kúriában húzom meg magam, az idős férfi arca elkomorodik, és Inochira néz.
– Jobb lenne, ha nem lenne túl barátságos ahhoz a fiúhoz – mondja.
– Miért? – kérdem. – Kedves, szelid, jól nevelt fiú, semmi baj nincs vele.
– Tudja – halkítja le a hangját -, furcsa dolgokról hallani, amik a házban történtek. Véres gyilkosságokról, suttogó hangokról, szellemekről. Azt mondják, ez a fiú megölte a saját apját, és a holttestéből bábot csinált. Jobb, ha eltűnik a házból.
– Majd észben tartom – mondom kimérten. Nem tetszik nekem ez az egész, ahogy Inochiról beszél. – Viszontlátásra!
Azzal megfogom Inochi kezét, és határozott léptekkel elindulok hazafelé. Látom, hogy Inochi döbbent arccal követ, de nem kérdez semmit. Emberek! Pont ezért utálom őket. Ítélkeznek, mielőtt még megismernének mast, mielőtt egyáltalán esélyt adnának az illetőnek, hogy hagyja magát megismerni.
Hazaérünk, majd reggeli után nekilátunk sütni. Inochi nem tud lebeszélni róla, így segítek neki. Rántott húst csinálunk, ő paníroz, én sütök, így gyorsan haladunk. Majd nekilát a rízsnek és a zöldségeknek. A zöldségeket felapírja, fűszerezi, majd összekeveri a rízzsel. Mire végzünk, ebédidő is van, így megterítünk, és leülünk enni. Közben mindenféléről beszélgetünk, zenéről, a trapézről, a házról, a babákról, kettőnkről. Az étel kiváló, még repetázok is, annyira finom. Látom, hogy Inochi boldog mosollyal dől hátra, látva, mennyit eszem. Méghogy ez a fiú gyilkos. Előbb hinném el, hogy a gazdája megölte magát, minthogy ő ölte meg.
- Hogy sikerült megtanulnod így főzni? – érdeklődöm. Még én sem tudok így főzni.
- Volt egy... nagyszerű... szakácsnőnk... még kétszáz... évvel ezelőtt... azt hiszem...
- Én sem főzök rosszul, na de ezt a szintet meg sem közelítem.
- Nem vagyok... olyan jó... – hárít, de én csak megcsóválom a fejem, majd tovább falatozom. Ez kellett nekem. Hús.
- Délutánra van valami terved? – kérdem két falat között.
- Nincs – rázza a fejét. Remek, akkor nekiállhatok tanítani.
- Akkor megnézhetnénk azt, hogy hogyan tudok tanítani.
- Rendben – bólint lelkesen. Olyan aranyos, mint egy kisgyerek. De sok tekintetben tényleg az.
~*~
Mosogatás után Inochi izgatottan vezet a hatalmas könyvtárba. Több ezer kötet lehet itt. Megmutatja a könyvet, amiből tanult eddig. Gyerekkönyv, de a célnak megfelel. Sok ábra van benne, meg segítség. Egy ideig tanulmányozom, majd leteszem. Azt hiszem, már tudom, mi a baj, és hogyan segíthetnék neki.
- Ha jól hallottam, akkor az l és r hanggal van a legtöbb problémád. Próbáljuk meg először azt, hogy elmagyarázom, hogy hogyan kell őket képezni és utána megpróbálod. Ha ez a módszer nem válik be, akkor kitalálunk valami mást. Rendben?
- Igen.
- Nos akkor... az r hangot úgy kell képezni, hogy a nyelved a szájpadlásodhoz érintve porgeted – mondom, mire Inochi feláll és már indulna is.
- Hova mész?
- A padlásra... – közli komolyan, mire elnevetem magam. Ő értetlen képpel ül vissza, és várja, hogy befejezzen a nevetést. Ez elég hamar sikerül is.
- Nem azt mondtam, hogy a padláson, hanem azt, hogy szájpadlásodhoz.
- Van különbség... a kettő közt? – kérdi értetlenül. Mint egy kisgyerek, komolyan, de nem zavar.
- Persze, hogy van. A szájpadlásod az a szád felső része.
- Ez? – mutat a felső ajkára.
- Nem. Ez – nyitom ki a szám, és megmutatom neki.
- Akkor... ez? – mutat a torkára, de a fejem rázom.
- Nem... értem... – sóhajt fel halkan. Muszáj lesz neki megmutatnom, de azt csak egyféleképpen lehet. Remélem, nem fogja félreérteni.
- Megmutatom – közlöm felemelkedve, majd megfogom a vállát, és az ajkaimat az ajkainak nyomom.
Azonnal kinyitja a száját, én pedig a nyelvem óvatosan a szájpadlásához nyomom. Csak ne értse félre, mert nem lesmárolni akartam. A fenébe, dehogynem, legalábbis az agyam egyik része, hiszen nagyon vonzó fiú. Amikor ez tudatosul bennem, el is engedem, és visszaülök a székbe. Az ajkai túl puhák ahhoz, hogy ne akarjam megint, de nem akarom megrémiszteni szegényt. Inochi kíváncsian néz rám, az arca picit piros, ami furcsa, ha nincs vére. De ezen nem gondolkodom. Egy ideig némán nézzük egymást, majd én szólalok meg.
– Nos, most már tudod, hol a szájpadlásod – mondom halkan, mire bólint. – Most gyakoroljunk, jó? – újabb bólintás. – Mi a baj?
– Semmi – rázza a fejét. – Csak... amikor a szád az... enyémhez ért az... furcsa volt. Még soha... nem éreztem... ilyet.
– Ó! – bólintok. – Soha? – a fejét rázza. – Nos… ez… semmi sem volt. Úgy értem, ne vedd komolyan, csak segíteni akartam. Érted?
– Értem – mondja halkan. – De akkor is... kellemes volt. Furcsa, de... kellemes.
Furcsán ejti a szavakat, de megértem így is. Szerintem még sosem csókolózott, de nem baj, nem kell tudnia, hogy technikailag ez is az volt. Szerintem azt sem tudja, hogy az mi. Az az érzésem, nagyon keveset tud a kinti világról, és azt is nagyrészt az olvasmányai alapján, ami tekintve azt, hogy mennyi ideje él itt, nagyon régimódi lehet és elavult lehet. A tudása nem állná meg a helyét a valódi világban.
Gyakorolni kezdünk, és egy óra gyakorlás után már elég jó haladást érünk el. Inochi végre rájön a hangképzésre, bár segítségre van szüksége. A délután felénél be is fejezzük a dolgot, és igen elégedett vagyok, hiszen már sokkal szebb a kiejtése, mint volt. Mikor ezt megmondom neki, látom, hogy boldogan mosolyodik el, és mintha kissé el is pirulna a dícsérettől. Olyan édes és ártatlan kis lény, nem tudom elhinni, amit az az ember róla állít. Bár, ha olyan régóta él itt, az némi találgatásra adhat okot az embereknél, hiszen ő is, mint én is, nem öregszik. Én is ezért vándorlok, de neki nincs hová menni. Azt hiszem, nagyon ragaszkodhat ehhez a házhoz, és a barátaihoz. Neki itt az egész élete.
– Mondd csak – nézek rá, miközben visszateszem a könyvet a helyére -, mégis hogy halt meg a gazdád? – kérdem, mire döbbenten néz rám. – Csak kíváncsi vagyok. Azt mondtad, több száz éve élsz itt, igaz?
– Igen, már… elég régóta – mondja halkan. – A gazdám… öreg volt és… meghalt. Nem tudtam mi… a halál, míg… nem halt meg. Olyan furcsa... volt.
– Furcsa? – kérdem. – Hogyhogy furcsa?
– Csak... feküdt ott és... nem mozdult – magyarázza, mire bólintok. – És aztán hideg lett. És furcsa... szaga volt később. Elásták kinn a... temetőben. És mindenki sírt, meg... fekete ruhában... voltak.
– Az emberek így szokták. Számukra az élet múlandó, tudod? – nézek rá komolyan. – Ők alig pár évtizedig élnek, és ezért síratják aki elment. Te és én halhatatlanok vagyunk, sosem fogunk meghalni, hacsak meg nem ölnek minket.
– Miért akarnának... megölni? – kérdi. – Nem csináltunk... semmi rosszat.
– Tudod – ülök le -, a boltos azt mondta, hogy te ölted meg a gazdádat. De én hiszek neked, hogy nem te tetted. Csak tudod – sóhajtok -, túl régóta élsz itt, és ez feltűnt az embereknek. Ahogy az is, hogy nem öregszel. Félnek tőled, nem látnak szívesen. Én ezért vándorolok, és nem maradok pár évnél tovább sehol. Nem akarom felhívni magamra a figyelmet.
– De én nem... hagyhatom el a házat – rázza a fejét. – Mi lenne... a barátaimmal? Nem hagyhatom itt... őket! Nem tehetem... Ren – néz rám kétségbeesetten.
– Nem is mondtam, hogy tedd meg – simogatom meg a fejét. – De azok az emberek csak arra várnak, hogy történjen valami furcsa, szörnyű dolog. Aztán majd téged hibáztatnak, hogy te voltál. Hidd el, nagyon jól tudom, hogy megy ez, volt benne részem, amikor a szüleimet megölték, mert felfedték magukat, hogy segítsenek az embereknek. Megölték őket, és csak én menekültem meg. Nem bízhatsz az emberekben, Inochi. Ők nem kedvesek, legalábbis a nagy részük – figyelmeztetem. – Gyűlölik a fajtánkat, holott sokan kételkednek benne, hogy egyáltalán léteznek démonok, angyalok, tündérek. Mégis félnek tőlünk, rettegnek. De én majd megvédelek, ne félj, jó? – símítok végig az arcán. A szemei tágra nyílnak a rémülettől. – Semmi baj nem lesz, itt vagyok melletted.
– Köszönöm... – suttogja.
Lágyan nézek rá. Olyan édes, olyan ártatlan kis lény. Hogy tudna ártani bárkinek is? Ő jobban fél, mint az emberek tőle. De őket is megértem, hiszen sokáig éltem emberek között. Az ő világuk és a miénk akaratlanul is összefolyt már.
Aztán másik témába kezdünk. Mesélni kezdek neki magamról, az utazásaimról, a világról, hogy mit láttam, merre jártam. Ő pedig tátott szájjal hallgatja. Sok dolgot meg kell neki magyaráznom, hiszen az ő ismeretei erősen hiányosak. Nem tudja, mi a telefon, mi a tévé, a rádió, a gyorsvasút, a repülőgép, amelyek számomra teljesen hétköznapiak. Ő pedig csak hitetlenkedve hallgatja, hogy mi minden van a világban. A jó dolgokról mesélek neki, a háborúkat, a vérengzéseket kihagyom, ahogy a szerelmem halálát is. Róla nem mesélek neki egyáltalán. Túl fájdalmas emlék még most is. De sok másról igen, a szép tájakról, az izgalmas, sokszor nehéz munkákról, amiket végeztem, az állatokról, növényekről, épületekről, városokról.
Aztán, ahogy ránézek Inochira, olyan édes képet vág, mint egy gyerek, az arca angyali. Egy édes kis angyal.
– Mondd csak – szólalok meg, mikor kis szünetet tartok a mesélésben -, a gazdád miért adott neked ilyen furcsa nevet? Az Inochi Ningyo elég furcsa név, bár illik rád.
– Nem tudom – von vállat. – Talán csak el... akart nevezni.
– Mi lenne, ha adnék neked egy hozzád sokkal jobban illő nevet? – kérdem, mire kíváncsian néz rám. – Egy rövidebbet. Van is egy ötletem.
– Mi lenne... az? – kérdi izgatottan csillogó szemekkel.
– Angel – mondom. – Azt jelenti, Angyal. Tetszik? – kérdem, és várom a reakcióját.
|
| Yoshiko | 2012. 04. 07. 01:15:28 | #20293 |
Karakter: Inochi Ningyo
Megjegyzés: Rennek
– Én… én… nem akartalak… bántani… - nyöszörgöm, mire ujjai erősebben fonódnak csuklómra. – Kérlek… engedj…- könyörgök félelemtől reszketve.
– Nem, amíg el nem mondod, mi vagy! Ne hazudj, Inochi Ningyo! – figyelmeztett és a következő pillanatban elengedi a nyakam, hogy kezét mellkasomra tegye. Nyílván a szív fölé... biztos azért, hogyha kell kitépje... annyira félek... – Nincs szívdobogásod, fogadok véred sincs. Mi vagy te? Egy demon? Lidérc? Vagy valami más? - ráz meg dühösen és én legszívesebben elsírnám magam, ha tudnám. Sosem éreztem még ilyen jeges fájdalmat a mellkasomban.
– Egy… baba… - suttogom erőtlenül, mire meglepetten néz rám. – Kérlek… engedj el! Nem… akartalak… bántani téged. Csak… olyan régen… volt már… hogy szívhangot… szívdobbanást… hallottam. - könyörgöm kegyelemért megvallva az igazat.
Pár másodperc múlva egy szó nélkül elenged. Óvatosan felülök és lesem minden mozdulatát. Lehet, hogy csak a biztonság kellemes, csalfa érzésébe akar ringatni. A szemei... sárgán felvillantak, amikor felkelt... mit akarhat tőlem? Véletlen, hogy idejött?
Lassan az ágy vége felé csúszkálok, minél távolabb a karjaitól. Óvatosan megmaszírozom fájó nyakam és rettegve figyelem, hogy mi lesz a következő lépése.
– Szóval egy baba vagy – csillan érdeklődés a szemeiben. – Miért nem mondtad el? Tudtam, hogy nem vagy ember, de nem akartam firtatni.
– Féltem… hogy… bántani fogsz… - suttogom halkan, és lehajtom a fejem.
– Sajnálom – válaszol halkan. – De rossz néven veszem, ha megzavarnak alvás közben. Rossz beidegződés. Túl sokan akartak már megölni ahhoz, hogy ne riadjak fel egy érintésre. - magyarázkodik és bennem a félelmet legyőzi kíváncsiságom.
– Megölni? – nézek rá döbbenten – Miért?
– Mert én sem vagyok ember – mosolyog rám szelíden. – Feketepárduc demon vagyok, de sosem ártok senkinek. Legalábbis nem akarattal, kivéve, ha bántani akarnak. Alapjában véve békés vagyok, vándorlok ide-oda. Nem maradhatok sokáig egy helyen, hiszen nem öregszem.
– Én sem… - osztom meg vele másik titkom szám sarkában egy halvány mosollyal. Félelmemet lassan felváltja egy furcsa, kellemes érzés. Szívesen beszélgetnék még vele.
– Figyelj, nem foglak faggatni, ahhoz fáradt vagyok. Meg amúgyis, semmi közöm mások magánügyeihez – nyugtat meg. – Nem foglak bántani. De kéne egy hely egy időre. Bár úgy érzem, most elrontottam a dolgot, igaz? – pillant rám bizonytalanul. Miután látja, hogy nem értem a célzást, kifejti. – Nem fogod akarni, hogy maradjak, és meg is értem. Én sem akarnám a te helyedben. Reggel elmegyek.
Az utolsó szavak, mint mennydögés hangzanak a csendben. Elmenni? De hát... csak most jött. Nem akarom, hogy elmenjen... Megijesztett... nagyon... de az csak az én hibám volt.
– Engem nem… zavar ha… maradsz egy… ideig… - mondom határozottan, mire meglepett pillantást kapok válaszul – Tudom, hogy… nem akartál… rosszat. Nekem nem… kellett volna téged… megzavarni. Bocsánat.
– Nem haragszom, ha te sem – rázza meg a fejét és megnyugodva bólintok. Nem leszek egyedül... legalábbis egy ideig. – De most menj lefeküdni, későre jár. - szól kedvesen és mallkasom újra összeszorul.
– Itt… maradhatok veled? – kérdezem reménykedve. – Szeretném hallani… a szívdobogásod. Olyan… megnyugtató – kérlelem . – Nem fogok… zavarni…
– Gyere! – int nekem és amikor lefekszik odakuporodom hozzá.
Óvatosan mellkasára hajtom a fejem és ő betakar mindkettőnket.
Szíve egyenletes ütemben dobog a fülem alatt. Mint tücskök ciripe fülledt nyári éjeken...
Ezen az éjszakán sokkal könnyebben jön értem az álom. Nem aggódom a másnapi egyedüllét, üres órák és a múlt zaklatásai miatt. Egy másik lélek is van a házban... úgy örülök. A falak Ren szívveréseinek ritmusára dúdolnak egy ősrégi dalt és engem pár perc múlva betakar az éjszaka gyengéd, selymes fátyla.
~*~
Szürkületkor ébredem. Fejem még mindig Ren süllyedő és emelkedő mellkasán. Egy ideig elhallgatom, ahogy lélegez, aztán óvatosan felkelek. Szerencsémre nem riasztom fel álmából.
Mint az árnyék, olyan halkan surranok ki a szobából. Elmélázva megállok a folyosón. A boltok még nincsenek nyitva, a madarak sem akarnak még reggelizni és én sem. Hirtelen ötlettől vezérelve nyitok be barátaimhoz, a babákhoz. Érdelődve pislantanak rám derűs mosolyom láttán, de én semmit sem szólok, csak leültetem őket a színpad elé vagy arra fordítom őket.
Gyorsan berendezem a színpadot, leengedem a trapézokat és felmászok. Megakarom nekik mutatni, hogy mennyivel jobb kedvem van, mint az eltelt évek többségében. Úgy pörgök és szaltózok a levegőben, mintha szárnyaim lennének. Boldogan táncolok a levegőben és újból egy szaltót hajtok végre. Már vagy ezerszer elvégeztem a műveletet. Mindig minden ugyanúgy, ugyanakkor történt. Most sem esett másképp, a trapéz pont akkor ért oda, amikorra kiszámoltam. Megfordulva, egyik lábamat beakasztva suhanok a levegőben a következő mutatványon gondolkodva. Itt fenn minden olyan más. Olyan lehetek, mint a madár. Szabad... úgy érzem, mintha élnék... mintha a veszteségek és a múlt elengedne.
A babáim azonban nem tapsolnak... sutyorognak... ilyen még nem fordult elő... lenézek a nézőtérre és a sok baba között óriásként áll Ren. Teljesen leblokkolok a meglepettségtől. Lábam lecsúszik a rúdról és zuhanni kezdek.
Levegőt nem véve figyelem a lengő trapézt. Mintha minden lelassult volna. Még sosem zuhantam... Kétségbeesve nyújtom kezem a magasba, de nem használ, csak a levegőt markolom. Mielőtt azonban elérném a padlót egy izmos testet érzek meg alattam, aztán egy nagy huppanást. Egy rövid ideig nem bírok levegőt venni. Ahhoz is egy rövid idő kell, amíg rájövök, hogy Ren alattam fekszik. Elkapott. erős karjai szorosan ölelnek. Fejem felemelve, gyorsan szedve a levegőt a nagy ijedségtől, keresem meg pillantását. Némán merülök el feketén csillogó tekintetében. Még ha szerentém is, akkor sem lennék képes elszakítani róla a pillantásom.
– Jól vagy? – kérdi pár perccel később megtörve a varázst. – Minden rendben?
– Igen… azt hiszem – bólintok. – Te jól… vagy? Nem... fáj semmid? -kérdezem aggódva, hisz ő nem elég, hogy elesett, de még én is ráestem.
– Meg sem éreztem – mosolyodik el és veszi le rólam a karjait. Felállok, utánam ő is. – Mit csináltál odafenn? -kérdez érdeklődve.
– Tornáztam – vonom meg a vállam. – Szeretem... a kötél... táncot, meg a... trapézt. Ott... minden olyan... szabad.-próbálom leírni az érzéseim és a bólintásából ítélve megértette. De, hogy biztos legyek a dologban megakarom neki mutatni. Visszamászok a levegőbe és mielőtt elrugaszkodnék Ren felszól.
– Megtanítasz rá? – kérdezi, mire kérdően nézek le rá. – A trapézra. Cserébe ha gondolod, segítek lakhatóvá tenni az egész házat. És tudod, elmehetek vásárolni, meg hasonlók. - ajánlja fel.
***********
Együtt vásárolni? Ez jól hangzik... és lakhatóvá tenni a házat? De hát most is lakható... hiszen én itt lakom... vajon, hogy értette? Azt mondta cserébe segít... akkor vajon... abban is segítene?
- Beszélni? - kérdezem reménykedve, viszont ő felvonja a szemöldökét. - Segítenél abban... hogy rendesen... megtanuljak... beszélni? - fejtem ki a kívánságom.
Elgondolkodva figyel, de nemsokára bólint.
- Megprobálhatom, bár még nem tanítottam senkit beszélni.
- Köszönöm! - kiáltom le széles mosollyal az arcomon és azonnal elrugaszkodom, hogy a legbámulatosabb mutatványokkal kápráztassam el. Lelkesedésem az egekig szökött. Ren helyet foglal a babák között és csendben figyel.
Miután megmutattam neki a trapéz által nyújtott szabadságot lemászok hozzá. Tapssal fogad.
- Csodálatos vagy.
- Ugyan már... nem nagy... dolog. - hajtom le enyhe pírrel az arcom szégyenlősen. Régen volt már, hogy utoljára megdicsértek. Teljesen elszoktam tőle.
- Akkor is fantastikus vagy. - ölel magához és megborzolja a hajam. Olyan jó meleg a teste...
- Nem baj... ha később... kezdelek el... tanítani? - pillantok fel rá. - El kéne... menni a... boltba...
- Egyáltalán nem. - rázza meg a fejét és elenged.
Lemegyünk a földszintre. Felfogom a pénztárcám, felveszem régi, fekete köpenyem és kilépünk a házból. Ő azonnal a kisváros fele indulna, de karjánál megfogva tartom vissza. Kérdőn pillant rám.
- A bolt... nem arra... van. - mondom és megfordulva elindulok az ellentétes irányba. Csendben követ.
A nap nem is kelt fel olyan rég. A harmat még csillog a gyengéd, reggeli napsugarakban. A mezőkön lágyan fújdogál a szél, árvácskák hallgatóznak csendesen.
Kicsit hidegebb van, mint tegnap. Felemelem kezeim és leheletemmel próbálom őket felmelegíteni.
- Fázol? -kérdezi Ren és én némán bólintok, ahogy visszaengedem kezeim magam mellé. - Pedig egész jó idő van. Se nem hideg, se nem meleg. - mereng el.
- A testhőmérsékletem... alacsonyabb, mint... másoknak. Én jobban fázom... - magyarázom, mire megfogja a felé eső kezem. Meglepődött pillantásom csak egy mosoly konstatálja.
- Köszönöm. - mondom kicsit zavarban, magam elé meredve és így haladunk tovább.
- Mondd... kérdezhetek valamit? - kérdezi halkan maga elé nézve.
- Igen.
- Hogyan keltettek életre és hogy lehet az, hogy szíved nincs, de például bőröd van?
- Nem tudom... én is... gondolkodtam... már ezen... szerettem volna... tudni, hogy... más babákat is... életre keltsek, hogy... ne legyek... egyedül. De csak... szívem és... vérem nincs. Még csontom... is van.
- Értem és beszélni, hogyhogy nem tanultál meg eddig? - néz rám érdeklődve.
- Nem volt rá... szükségem. Nem kérdeztek... és én sem... akartam... megszólalni. Gazdám sem... akarta, hogy... hangot adjak ki. -magyrázom és itt Ren kicsit megszorítja a kezem.
- Kedves ember lehetett. - húzza össze barátságtalanul a szemét.
- Igen, az. - vágom rá azonnal, mit sem törődve az előbbi reakcióval.
A bolthoz érve elengedi a kezem és én benyitok. Üdvözlöm az öreg bácsit és jól bevásárolunk. Húst, mézet, kenyeret, zöldséget, gyümölcsöt, mindent, még cukrot, tejet és lisztet is. Kifizetem a bácsi szintén öreg, de kedves feleségét, ameddig a bácsi odasétál Renhez beszélgetni. Úgy döntök, hogy kint megvárom, de nem tudom megállni, hogy ne figyeljem az ablakon keresztül. Először még mosolyogva cseveg, de egyre jobban ráncolja a homlokát és a bácsi sokszor pillant ki rám. Olyan rossz érzés lett úrrá rajtam hirtelen.
Ren udvariasan, de kimérten köszön el az idős pártól az ajtóból és kezemet újból megfogva von hevesen hazafelé. Értetlenkedve követem, de nem kérdezek semmit. Majd később...
Hazaérve, a reggeli után bevetem magam a konyhába és Ren mindenáron segíteni óhajt. Semmi pénzért nem tudom őt lebeszélni róla, így nem tudva mit csinálni megengedem. Rántott húst csinálunk ebédre. Én panírozom és ő süti. Egész gyorsan haladunk. A panírozást befejezve elkezdem megcsinálni a köretet. Mindenféle zöldséget felaprítok és megpuhítom őket, majd rizzsel keverem össze őket. A végén különböző fűszerekkel ízesítem. Remélem ízleni fog neki...
Elkészülve megterítünk és leülünk enni. Ebéd közben mindenről beszélgetünk, zenéről, trapézról, a házról, a különös babákról, róla, rólam. Amikor újra vesz az ételből megnyugodva dőlök hátra és szökik mosoly az arcomra, hogy ízlik neki.
- Hogy sikerült megtanulnod így főzni?-érdeklődik.
- Volt egy... nagyszerű... szakácsnőnk... még kétszáz... évvel ezelőtt... azt hiszem...
- Én sem főzök rosszul, na de ezt a szintet meg sem közelítem.
- Nem vagyok... olyan jó... - hárítom el megint a dicséretet, de ő csak mosolyogva a fejét rázza és tovább falatozik.
- Délutánra van valami terved? - kérdezi két falat között.
- Nincs. - rázom a fejem.
- Akkor megnézhetnénk azt, hogy hogyan tudok tanítani.
- Rendben. - bólintok lelkesen.
Mosogatás után izgatottan vezetem el a könyvtárba és mutatom meg neki azt a könyvet, amelyikből eddig tanultam. Leülünk egy asztalhoz és ő elkezdi tanulmányozni az oldalakat. Én csendben várok és ülük, közben titokban gyönyörködöm szép vágású arcában és gyönyörű ébenfekete hajában. Még nem találkoztam senkivel, aki ilyen szép lett volna.
Pár perc múlva leteszi a könyvet az asztalra.
- Ha jól hallottam, akkor az l és r hanggal van a legtöbb problémád. Próbáljuk meg először azt, hogy elmagyarázom, hogy hogyan kell őket képezni és utána megpróbálod. Ha ez a módszer nem válik be, akkor kitalálunk valami mást. Rendben?
- Igen.
- Nos akkor... az r hangot úgy kell képezni, hogy a nyelved a szájpadlásodhoz érintve pörgeted. - próbálja érthetően elmondani, amit a könyv ír. Félrehajtom a fejem aztán felállok és mennék.
- Hova mész?
- A padlásra... - közlöm komolyan. Egy ideig néz rám és utána elneveti magát. Bizonytalanul visszaülök és várom, hogy abbahagyja.
- Nem azt mondtam, hogy a padláson, hanem azt, hogy szájpadlásodhoz.
- Van különbség... a kettő közt? - kérdezem értetlenül.
- Persze, hogy van. A szájpadlásod az a szád felső része.
- Ez? - mutatok a fölső ajkamra.
- Nem. Ez. - nyitja ki a száját és ujjával mutat valamire.
- Akkor... ez? - mutatok a torkomra, de ő újból a fejét rázza.
- Nem... értem... - most már tényleg nincs rá ötletem.
- Megmutatom. - közli felemelkedve a székről. Megfogva az állam és ajkait az enyémhez nyomja. Ösztönösen résnyire inyitom a szám és ő nyelvét átdugva húzza végig nyelvét azon a dolgon, amiről úgy gondolom, hogy az akar akkor lenni a szájpadlásom.
|
| Andro | 2012. 04. 03. 13:12:33 | #20216 |
Karakter: Ren
Megjegyzés: (Inochi Ningyo-nak)
– Inochi... Ningyo... de szólíts csak... Inochinak. Azt jobban... szeretem – mondja halkan. Olyan, mint aki nemigen tud beszélni, vagy fél.
- Rendben – bólintok, és várok. Nem ember, ebben biztos vagyok. De nem is demon. Akkor mi lehet? Meg kell tudnom, akármennyire is ideges most. Látom, hogy nem szokott hozzá a vendégekhez, az idegenekhez. Jó régóta élhet egyedül ebben a nagy házban. - Akkor te mi is vagy? – kérdem meg végül, ami érdekel.
- Csak egy... ember...
- Értem... – nézek rá elgondolkodva. Hazudik, ez hétszentség. De én sem mondtam meg, mi vagyok valójában. Talán jobb is, még megijeszteném. - Tényleg itt maradhatok?
- Persze... ameddig csak... akarsz. Gyere... utánam – int, majd elindulunk. Egy másik folyosóra érünk, ahol benyit egy ajtón. Régi, kissé koszos, dohos levegőjű szobát látok. A bútorok itt is gazdagságról és pompáról árulkodnak. - Bocsánat... kicsit... dohos.
- Ugyan már! Aludtam ennél sokkal rosszabb helyen is. Köszönöm, hogy maradhatok – legyintek. Nem egy luxuslakosztály, de meg fogja tenni pár éjszakára.
A fiú nem szól semmit, csak az ablakhoz lép és kitárja. Bejön a hűvös, tiszta levegő, és a szoba levegője máris job.
- Még ma... kitakarítok – mondja, mintha meg akarna nyugtatni. Nem vagyok kényes, a földön is elalszom, ha muszáj.
- Majd segítek – mosolyodom el udvariasan, mire Inochi Ningyo megrázza a fejét.
- Nem szükséges – hárítja el, mire megkordul a gyomrom. Kínos, nem ettem már mióta is? Reggel óta. És most már majdnem este van.
- Éhes... vagy? - kérdi felém fordulva, mire bólintok. Mi mást tehetnék? Éhes vagyok, de udvariatlanság lett volna szólnom. Én csak vendég vagyok.
- Kicsit.
- Adok... enni.
- Köszönöm.
- Nincs sok... minden. Nem készültem... vendégre. De összeütök... valamit – magyarázza, miközben a konyha felé indulunk. Ha tudná, mennyit bírok enni, nem mondaná, hogy kevés az étel. Remélem, hús is van, vagy ha nincs, akkor legalább tojás, vagy hasonló. Állati étel nélkül nem bírom sokáig.
A konyha is kissé koszos, de nem annyira, mint a ház többi része. Látszik, hogy ez használva van. Inochi az egyik székre mutat, én pedig illedelmesen leülök. Nem akarom zavarni. Inochi kipakol egy szatyorból. Tojás, kenyér, vaj, rizs, szalonna, méz, és pár alma. Ez igen, húsnemű is van, és méz is. Sok párduc nem szereti a mézet, de én igen. Odavagyok érte.
- Rántotta... jó lesz? - kérdi, mire bólintok. Aztán hallom, hogy sütni kezd, és hamarosan finom illatok kezdenek lengedezni. A szám szélét is megnyalom, de csak úgy, hogy ő ne lássa. Közben körbenézek. Minden öreg, legalább száz eves, ha nem több.
- Olyan érdekes ez a ház – mondom hirtelen.
- Miért? – fordul felém kíváncsian a kész rántottával. Jól néz ki, az biztos. A tányéromra kotorja, és ad mellé evőeszközt és kenyeret is.
- Köszönöm. Hmm... nagyon finom – kóstolom meg. Tényleg mennyei az étel. Inochi kiváló szakács. De nem akarok udvariatlan lenni, hogy ittmaradok. Holnap mindenképpen új szállás után kell néznem. Talán szerencsém lesz.
- Örülök és... jó étvágyat. De... miért... érdekes a... házam?
- Japánban ritkák az ilyen európai stílusú házak és azok sem ilyen régiek. Egyszer volt szerencsém egy hasonló kis kúria építésében. De a szerkezetet, stílust és a berendezést elnézve ez az épület már több száz eves – pillantok körbe. Ritkán látni ilyen szép házat, mint ez.
- Igen... több száz... eves – bólint, és leül velem szemben. Engem néz, és van benne valami nem emberi.
- De mondd, miért laksz egy ilyen szép házban egyedül?
- Ez a ház... már régóta... az én családom... tulajdona. Nem akartam... elhagyni.
- És a családod merre van?
- Nincs. Volt... de már... nincs. Beteg... voltam... sokáig és... még mindig szoktam... betegeskedni. Ezért... ilyen elhagyatott... a ház – mondja. Valami oknál fogva hiszek neki. De ha ilyen nagy házban lakik, hol a személyzet? Annak csak kéne lennie, nem?
- És milyen betegséged van? Persze, csak ha nem veszed tolakodásnak.
- Néma... voltam... – mondja akadozva. Ez megmagyarázná miért beszél ilyen furcsán. - És régen... sokkal... nehezebben vettem... a levegőt... és nagyon... fejletlen volt... az izomzatom – magyarázza.
- Szegény, biztos nehezen barátkoztál – mondom gondterhelten. Valahogy nem tudok hinni neki mégsem. Túlságosan is sántít itt valami, csak még nem tudom, mi.
- És neked... van családod? .
- Nincs. Kis koromban meghaltak.
- Sajnálom... – néz rám együttérzően. Nem mondok semmit, erre nem is lehet.
Lassan befejezem az étkezést. Tényleg finom volt, feltöltődtem energiával. És valahogy meg kell hálálnom, amiért befogadott és kaptam enni. Talán segíthetnék neki rendbetenni a házat.
- Köszönöm az ebédet! Cserébe elmosogatok – mondom, és nekilátok. Nem nagy dolog, hiszen mindig is magamra főztem, mostam, takarítottam. Önálló vagyok.
- Köszönöm. Én addig... elkezdem a... takarítást,
- Rendben. Mindjárt megyek segíteni.
- Nem kell...
- De kell. Ha már egyszer vendégül látsz egy vadidegent ez a legkevesebb – mondom komolyan, mire bólint. Mégsem hagyhatom, hogy csak úgy ingyen etessen, meg szállásoljon el.
Pár pillanat alatt eltakarítom az edényeket, majd utána indulok. A szobában találom. Egy vödör víz, lapát, felmosórongy és seprű van nála. Mintha a középkorban lennénk. Semmi gép, se porszívú, se semmi?
- Porszívó nincs? – kérdem a seprűre mutatva, mire megrázza a fejét. Hát, ha nincs, akkor nincs. Úgyis jobb szeretem a kétkezi munkát.
Sok takaró, dunnyha, párna, lepedő hever ott az ágyon. Inochi fel akarja emelni, de nem bírja el. Azonnal odaugrom segíteni. Látszik rajta, hogy nem igazán végzett még ilyen nehéz munkát. Nem akarom, hogy esetleg baja essen.
- Hagyd csak, majd én – lépek oda, és gyengéden arrébb tolom onnan. - Mondd, it csináljak velük?
- A konyha mellett.... van a mosószoba... ott van... a mosógép. A huzatot rakd be... légy szíves. A többit... meg kiporolom.
- Te csak törölgess, a többit bízd rám! – biccentek, majd már indulok is. Nem nagy művészet, és nekem amúgyis könnyebb.
~*~
Pár órával később a szoba olyan, mintha kicserélték volna. Sehol egy pormacska, egy koszos folt. Aztán megvacsorázunk, és Inochi megmutatja a fürdőt. Megfürdünk, és jó éjt kívánunk egymásnak. Én hamar elalszom, a sok munka és a jó étel elbágyasztott. Bár fura ez a hely, mégis biztonságban érzem magam.
Arra riadok, hogy valaki hozzám ér. A szemeim kipattannak, és megragadom az alak csuklóját, majd az ágyra rántom. Az alak meglepetten kiált fel, és felismerem Inochit. Mit keres ez itt most? Meg akart támadni?! Miért van a szobában? Fölé magasodva szorítom meg a nyakát. Eltörhetném, de nem teszem. Választ akarok.
- Most pedig szépen elmondod, hogy mi vagy valójában! Ne merj hazudni! – mondom halk, fenyegető hangon, és szemeim megvillannak.
– Én… én… nem akartalak… bántani… - nyöszörgi, mire ujjaim erősebben fonódnak csuklójára. – Kérlek… engedj…
– Nem, amíg el nem mondod, mi vagy! – mondom nyomatékosan. – Ne hazudj, Inochi Ningyo! – engedem el a nyakát, és teszem a kezem a mellkasára. Semmi szívdobogás. – Nincs szívdobogásod, fogadok véred sincs. Mi vagy te? Egy demon? Lidérc? Vagy valami más?
– Egy… baba… - suttogja végül erőtlenül, mire meglepetten nézek rá. – Kérlek… engedj el! Nem… akartalak… bántani téged. Csak… olyan régen… volt már… hogy szívhangot… szívdobbanást… hallottam.
Végül elengedem, és hagyom, hogy felüljön. Látom, hogy halálra van rémülve. Egy baba. Ki hitte volna? Én valami kósza démonfiókának hittem, de nem az. Látom, hogy megmasszírozza a nyakát, és arrébb csúszik az ágyon, minél távolabb tőlem. Én sem akartam bántani, de rossz néven veszem, ha hazudnak nekem. Bizonytalanul néz rám, nincs benne akkora bizalmatlanság, inkább félelem.
– Szóval egy baba vagy – állapítom meg, és bólint. – Miért nem mondtad el? Tudtam, hogy nem vagy ember, de nem akartam firtatni.
– Féltem… hogy… bántani fogsz… - suttogja halkan, és lehajtja a fejét.
– Sajnálom – mondom halkan. – De rossz néven veszem, ha megzavarnak alvás közben. Rossz beidegződés. Túl sokan akartak már megölni ahhoz, hogy ne riadjak fel egy érintésre.
– Megölni? – kérdi és rám néz. Kíváncsi, látom rajta. – Miért?
– Mert én sem vagyok ember – mosolyodom rá. – Feketepárduc demon vagyok, de sosem ártok senkinek. Legalábbis nem akarattal, kivéve, ha bántani akarnak. Alapjában véve békés vagyok, vándorlok ide-oda. Nem maradhatok sokáig egy helyen, hiszen nem öregszem.
– Én sem… - egy halvány mosoly bujkál az arcán. Na, ez már jobb.
– Figyelj, nem foglak faggatni, ahhoz fáradt vagyok. Meg amúgyis, semmi közöm mások magánügyeihez – nyugtatom meg. – Nem foglak bántani. De kéne egy hely egy időre. Bár úgy érzem, most elrontottam a dolgot, igaz? – nézek rá óvatosan. – Nem fogod akarni, hogy maradjak, és meg is értem. Én sem akarnám a te helyedben. Reggel elmegyek.
Egy ideig csak néz engem, nem szól egy szót sem. Tudom, hogy ki fog dobni, hiszen miért is akarna velem élni egy fedél alatt. Jól megijeszthettem. Aztán végül megszólal.
– Engem nem… zavar ha… maradsz egy… ideig… - mondja, mire meglepetten nézek rá. – Tudom, hogy… nem akartál… rosszat. Nekem nem… kellett volna téged… megzavarni. Bocsánat.
– Nem haragszom, ha te sem – rázom a fejem, mire bólint. – De most menj lefeküdni, későre jár.
– Itt… maradhatok veled? – kérdi. – Szeretném hallani… a szívdobogásod. Olyan… megnyugtató – néz rám kérlelően. – Nem fogok… zavarni…
– Gyere! – intek neki, mire odakuporodik hozzám, mikor lefekszem.
Nézem, ahogy a fejét a mellkasomra hajtja, én pedig betakarom mindkettőnket. Akár baba, akár nem, nem akarom, hogy megfázzon. Néhány pillanattal később már alszom is.
~*~
Mikor reggel felébredek, már pirkad. De Inochi már nincs ott. Vajon hová mehetett? Felülök, megdörgölöm a szemem, majd felöltözöm. Felveszek egy farmert, és egy sima fekete pólót, majd a baba keresésére indulok.
Talán a konyhában lesz, vagy abban a fura szobában, ahol rátaláltam. A szoba mellett döntök, és jól is teszem. Ugyanis, amikor odaérek, hangokat hallok. Mintha valami surrogna a levegőben. Óvatosan benyitok, majd belépek. A babák a polcokon, vagy a földön ülnek, és mind egyfelé fordulnak, a színpad felé, ami fölé most több kötél és trapéz van kifeszítve. Felnézek, és meglátom Inochit, aki éppen egy haláltmegvető ugrást hajt végre. Pontos, kiszámított mozgása, kecses alakja, és kiváló koncentrációs képessége. Bár még én is elhülök, amikor elrugaszkodik, majd egy tripla szaltó után megfogja a másik trapézt, és játszi könnyedséggel, csak fél lábbal tartva magát szeli a levegőt odafenn. Aztán meglát, és talán a meglepettségtől, de elengedi a trapézt, és zuhanni kezd. Háló sehol, én pedig rohanok oda, hogy elkapjam.
Az utolsó pillanatban érek oda, és kapom el, mielőtt a földhöz vágódna. Így viszont én esem el, de ő a karjaimban van. Jó régen nem végeztem ilyesfajta munkát, és egy zuhanó test elkapása nem éppen könnyű feladat. Megzavartam, ebben biztos vagyok.
A hátamon fekszem, ő pedig rajtam, karjaim szorosan ölelik kecses, vékony alakját. Ujjaim nem fát, hanem bőrt tapintanak, de a hőmérséklete alacsonyabb egy emberénél. Csak nézek azokba a meglepett, gyönyörű lila szemekbe, amelyek úgy fénylenek, mint két üveggolyó. Elbűvölnek. Újra elbűvölnek.
Hallom kissé ijedt lélegzését, és ha lenne szíve, érezném vad szívverését is. De így meg kell elégednem a szapora lélegzetvétel hangjával.
– Jól vagy? – kérdem pár perccel később. – Minden rendben?
– Igen… azt hiszem – bólint. – Te jól… vagy? Nem... fáj semmid?
– Meg sem éreztem – mosolyodom el, mialatt elengedem, hogy le tudjon mászni rólam. Majd én is felállok. – Mit csináltál odafenn?
– Tornáztam – von vállat. – Szeretem... a kötél... táncot, meg a... trapézt. Ott... minden olyan... szabad.
Bólintok. Tudom, mire gondol. Habár egyedül él, nem szabad. De nem kérdem meg, hogy értette pontosan. Nincs hozzá jogom, hogy faggassam. A hátam ugyan kicsit fáj, ahogy elestünk, de nem mondom meg neki. Démon vagyok, a fájdalmaim hamar elmúlnak. Nézem, ahogy Inochi újra felmászik a trapézra. Vajon képes lennék megtanulni én is? Elvégre az erőm megvan hozzá. Végül gondolok egyet.
– Megtanítasz rá? – kérdem, mire kérdően néz rám. – A trapézra. Cserébe ha gondolod, segítek lakhatóvá tenni az egész házat. És tudod, elmehetek vásárolni, meg hasonlók – látom, hogy elgondolkodik.
|
| Yoshiko | 2012. 03. 15. 14:18:14 | #19860 |
Karakter: Inochi Ningyo
Megjegyzés: Rennek
Nyitott szemmel fekszem azon a régi, kicsit már megviselt franciaágyon, ami egykor gazdámé volt. A baldachin megrezdül a gyenge szellőben. Átlátszó anyagán a hajnali fény lágyan siklik át láthatóvá téve a kicsi porszemeket. Elmélázva figyelem egy darabig aztán nagyokat nyújtózva felkelek és felöltözöm.
Lemegyek a földszintre és az egyik oldalszárny fele tartok, ahol régen a cselédek laktak. Minél közelebb kerülök a konyhához, annál több emlék elevenedik meg előttem. Érzem a frissen sült kalács illatát, hallom az edények csörömpölését, a teáskanna sípolását, a szakácsnő hangját...
Egyre sietősebbre váltom a lépteim, lassan már szaladok és cipőm egyre hangosabban kopog a padlón. Hevesen kitárom a lengőajtót és megtorpanok. Minden hang és illat megszűnik, kivéve a lengőajtó ütemes lengéseinek hangját.
Egy tág és üres helyiség fogad. A szekrényeken és a régimódi tűzhelyen vastagon ül a por. Mindenhol pókhálók, a nyomasztó csend és a régi emlékek. Csüggedve horgasztom le a fejem és az asztalhoz lépek. Az asztalon egy kicsit száraz kenyér, mellete vaj és méz hever, pont úgy, ahogy tegnap otthagytam őket. Megreggelizem és egy szelet kenyérrel a kert felé veszem az rányt.
A kert az egyetlen hely, ahol nem állt meg az idő. A növények nem engedték, hogy megálljon... Elfordulok a park felé, ahonnan madarak csiripelését hallom. Útközben néha lehajolok, hogy kihúzzak egy gazt az én drága virágaim szomszédságából.
A madarak a madáritató vizében békésen fürödnek és vidáman dalolnak. Lassan és óvatosan odasétálok és leülök a közelben lévő kőpadra. A kenyérből letépek egy kis darabot és eldobom a madarak felé. Nem kellett hozzá sok idő mire észrevették az elemózsiát és odaszálltak csipegetni. Derűsen figyelem őket, miközben magamhoz egyre közelebb szóróm a kenyérdarabokat. Kicsit elmélázok majd fájdalmasan elmosolyodom arra az ötletre, hogy milyen jó lenne beszélgetni valakivel. De ehhez először meg kell tanulnom beszélni...
Fáradt sóhajjal kelek fel és megyek vissza a házba. A könyvtár felé veszem az irányt. Csodálatos egy hely a könyvtár! Egy labirintus szerű szoba tele díszesen faragott bútorokkal, létrákkal, lépcsőkkel, korlátokkal és megannyi csodálatos könyv!
Nem is olyan régen találtam egy könyvet a beszédről. Több lapon keresztül magyarázza az író, hogyan kell hangokat kiadni, beszélni, szavakat formálni és ezt olvasva, gyakorolva megtanultam beszélni. Bár még nem megy jól, ezért mindennap leülök egy órára gyakorolni. Egyetlen problémám az, hogy nem tudom, hogy jól csinálom-e.
Befejezve az aznapi gyakorlást régi fekete köpenyem öltöm magamra és átsétálok az egyik közeli faluba valami élelemért. Mikor kiszököm a házból, ügyelek rá, hogy senki se lásson meg. A földútra kiérve szemembe húzom a csuklyát és lassan sétálok. Mire a faluba érek már a bolt is kinyit. Bevásárolok és egy integetéssel elköszönve visszasétálok az én kicsi, édes kis városom felé, ahol felfogtam, hogy mi az az élet.
Hazaérve a konyhában lepakolom a cuccokat és a székre roskadok. Hány éve is volt már? Nem tudom... elég sok ideje... Ha jól emlékszem kettőszáznegyvenhat évvel ezelőtt talált rám egykori gazdám a bábszínház romjai közt. Utána elhozott ide és kísérletezett rajtam. Sok fáradságos munka után sikerült elérnie a célját. Megmozdultam, lélegeztem, pislogtam, éreztem. Sok időbe tellett mire megtanultam melyik testrészem, hogyan és mire kell használni vagy hogy megtanuljam a különböző fogalmak és érzések jelentését. Gazdám megtanított mindenre, írásra és olvasásra egyaránt. Gazdám nevet adott nekem és kedvesebben bánt velem, mint bármelyik cselédjével és én cserébe hűen szolgáltam, elfogultan szeretve. Közben teltek az évek és míg én olyan maradtam, amilyen mindig is voltam ő megváltozott. Arcát ráncok kezdték tarkítani, járása lassabbá és nehézkesebbé vált, többet aludt, háta meggörnyedt és egyre több embert bocsátott el a házból, míg csak én maradtam. Mindennap gondosan ápoltam, mindig a közelében voltam, hogy azonnal rohanhassak, ha bármire szüksége van. Éjszaka éberen figyeltem a deszkák légzésére és egy nap a fák lombjai azt susogták, hogy eljött az ideje... tölgyek figyelmeztettek, pont olyan öreg fák, mint amiből az én karjaim és lábaim készültek bábkoromban. Aznap este gazdám egy végrendeletet nyomott a kezembe. Azt mondta, hogy mindene az enyém, amíg élek. A végrendeletben szerepelt a nevem, alatta pár sorral pedig az, hogy az utódaimé. Akkor jöttem rá, hogy az emberek élete milyen rövid. Oda kellett írni azt az utód szót, hogy örökké enyém maradhasson az a ház. Gazdám az éjszaka elhunyt. Életemben nem éreztem még olyan hatalmas szomorúságot és magányt... Azóta is minden héten meglátogatom a sírját a temetőben és minden héten felrovom neki, hogy miért keltett életre, ha sírni még ígysem tudok. Pedig én annyira próbáltam! Mennyit szenvedtem csak azért, hogy pár könnycseppet kipréseljek magamból és ezzel akár egy kicsit is enyhítsek a bánatomon, de nem ment! Pedig annyit próbálkoztam...
Egy, az állomásra érkező vonat hangja szakít ki merengésemből. Megrázkódom és az órára nézek. Elrepült az idő... Felállok és felmegyek az emeletre egy másik szobába. Az ajtót kinyitva rámosolygok drága barátaimra. Ez volt régen az én szobám, de nekik adtam. Ahogy belépek barátaim együttérzően figyelnek üveg- vagy gomb- esetleg rajzolt illetve festett szemeikkel. A színpadra lépek és végighordozom pillantásom pajtásaimon. Éberen figyelnek és várnak, de én ma képtelen lennék bármilyen produkcióhoz, ezért odalépek az egyik marionettbábuhoz.
- Mondd... hogy keltettek... életre? - suttogom választ várva az engem régóta foglalkoztató kérdésre. Ez az egyetlen dolog, amit gazdám sohasem árult el nekem. Már százszor megfordult a fejemben, hogy pár bábut életre keltek, hogy legyen társaságom, de tudás híján ez sosem sikerült. Ezért csak beszélek és táncolok velük.
Hirtelen kopogtatnak az ajtón. Összerezzenek és hallgatózom.
- Halló! Van itthon valaki? Ne féljen, nem akarom megijeszteni! Csak szállást keresnék éjszakára. -Az ajtó irányába fordulok. Egy idegen? Még nem hallottam a hangját a városban... gyorsan elbújok bábjaim közé és nem mozdulok. Talán elmegy, talán nem fog bántani...
Hallom ahogy kinyíl az ajtó és az idegen felsétál a lépcsőn, majd a folyosóról hangzanak a léptei és végül benyit az ajtón. Csodálkozva méri fel a környezetet és látszik rajta, hogy valami nem tetszik neki. Körbepillantgat és sokszor felém pislant, de nem vesz észre. Mintha tudná, hogy itt vagyok...
- Halló!- mondja újból- Van itt valaki? Ne féljen, nem bántom! Kérem jöjjön elő! Nem betörő vagyok, nincsenek ártó szándékaim, én csak... - ijedten megugrik, mivel felálltam. Nyílván egy bábnak nézett. Nem úgy néz ki, mint aki hazudna... ugyanolyan porcelánfehér az arca, mint az enyém... és van benne valami, ami nem olyan, mint az emberekben... talán a pillantása... mintha több száz év borzalmait és örömeit élte volna már át.
- Ki vagy... te? -kérdezem halkan, remélve, hogy jó hangokkal formáltam meg a kérdésem. - Nem fogsz... engem... bántani?-kérdezem akadozva, mivel az előző kérdésemre nem jött azonnali felelet.
- A nevem Ren. És ne félj, nincsenek ártó szándékaim, nem foglak bántani téged. Én csak szállást keresek éjszakára. De ha zavarlak, elmegyek. - válaszol és indulna az ajtó felé, de egy furcsa érzéstől vezérelve utánaszólok.
- Várj! Maradhatsz... de ne nyúlj... a barátaimhoz.
- A babákhoz? - kérdez vissza és én bólintok. - Nem fogok, ígérem. Téged hogy hívnak? És... mi vagy te?-kérdezi bizonytalanul és kíváncsian pillant rám.
**********
- Inochi... Ningyo... de szólíts csak... Inochinak. Azt jobban... szeretem.
- Rendben. - bólint rá és vár. Én csak állok és nem tudom mit mondjak. Elmondjam neki, hogy egy báb vagyok? Nem hiszem, hogy kéne. Kiröhögne, elfutna, hívná a pszichiátert, a rendőrséget, a bolondok házát. Legrosszabb esetben szétkürtölné a városban és az amúgy is babonás lakók még az éj leszállta előtt felgyújtanák a kúriát... velem együtt.
- Akkor te mi is vagy? - kérdezi újra.
- Csak egy... ember...
- Értem... - néz rám elgondolkozva és megrántja a táskája pántját. - Tényleg itt maradhatok?
- Persze... ameddig csak... akarsz. Gyere... utánam. - intek neki és elviszem egy másik folyosóra és megmutatom neki a régi vendégszobát.
- Bocsánat... kicsit... dohos.
- Ugyan már! Aludtam ennél sokkal rosszabb helyen is. Köszönöm, hogy maradhatok.
Nem szólok egy szót sem. Az ablakhoz lépek és kitárom, hogy kicserélődjön a szoba több száz éves levegője.
- Még ma... kitakarítok. - nyugtatom meg, hátha kényesebb, mint amilyennek mutatja magát. Gazdám életében sem fogadott túl sok vendéget és akkor is mindig én takarítottam ezt a szobát.
- Majd segítek. - mosolyodik el udvariasan és én megrázom a fejem.
- Nem szükséges. - hárítom el a segítséget és valami furcsa zajt hallok Ren felől. Pár másodpercig keresem a hangot a memóriámban, míg végül rájövök, hogy mi volt az.
- Éhes... vagy? - kérdeztem és elkezdtem gondolkodni, hogy az én gyomrom mikor is kordult meg utoljára. Azt hiszem soha...mindig időben ettem...
- Kicsit.
- Adok... enni.
- Köszönöm.
- Nincs sok... minden. Nem készültem... vendégre. De összeütök... valamit. - magyarázom miközben a konyha felé tartunk. Most nem hallok semmilyen kósza visszhangot a rég elfeledett korokból. Csak Ren és saját lépteim törik meg a csendet. A bútorok és a ház falai összesúgnak a hátam mögött és érdeklődve figyelik, éber tekintettel kísérik az idegent.
Belépünk a konyhába és az egyik székre mutatok. Ren illedelmesen leül és én kipakolok a szatyorból. Nem sok. Pár tojás, kenyér, vaj, rizs, liszt, szalonna, méz és pár alma. Nem készültem vendégre, ezért csak pár napra vettem ennivalót.
- Rántotta... jó lesz? -kérdezem és ő bólint. Leveszem azt az egy serpenyőt a sok közül, amit használni szoktam és elkezdem elkészíteni valószínüleg az ebédjét. Tekintetét végig érzem a hátamon. Furcsa, hogy valaki van itt velem.
- Olyan érdekes ez a ház. - hallom a hangját a hátam mögül.
- Miért? - fordulok felé kíváncsian a már kész rántottával. Rákotrom egy tányérra és evőeszközökkel együtt elé rakom.
- Köszönöm. Hmm... nagyon finom. -kezd el enni.
- Örülök és...jó étvágyat. De... miért... érdekes a... házam?
- Japánban ritkák az ilyen európai stílusú házak és azok sem ilyen régiek. Egyszer volt szerencsém egy hasonló kis kúria építésében. De a szerkezetet, stílust és a berendezést elnézve ez az épület már több száz éves. - pillant újra körbe.
- Igen... több száz... éves.- bólintok és leülök vele szemben.
- De mondd, miért laksz egy ilyen szép házban egyedül?
- Ez a ház... már régóta... az én családom... tulajdona. Nem akartam... elhagyni.
- És a családod merre van?
- Nincs. Volt... de már... nincs. Beteg... voltam... sokáig és... még mindig szoktam... betegeskedni. Ezért... ilyen elhagyatott... a ház. -hazudom és nem érzem ettől valami jól magam.
- És milyen betegséged van? Persze, csak ha nem veszed tolakodásnak.
- Néma... voltam... - kényszerítek ki magamból pár igaz szót, még akkor is ha tudom, hogy nem erre gondolt. - És régen... sokkal... nehezebben vettem... a levegőt... és nagyon... fejletlen volt... az izomzatom. - fejezem be az újabb hazugság sorozatot és kapom el a tekintetem. De igazság is volt benne valamennyi. Amikor még báb voltam nem lélegeztem és miután gazdám életrekeltett tényleg meg kellett tanulnom mozogni és az izmaim is fejleszteni kellett.
- Szegény, biztos nehezen barátkoztál. - hallom együttérző hangját, de amikor felpillantok rá, látom, hogy egyáltalán nem hitte el a történetet.
- És neked... van családod? .
- Nincs. Kis koromban meghaltak.
- Sajnálom... - nézek együttérzően. Ha az egy kínszenvedés, hogy nekem sosem volt családom, akkor el sem tudom képzelni azt a kínkeservet, amikor valaki elveszti azt.
Kezdem magam egyre kényelmetlenebbül érezni a sok hazugság közt. Ő annyira őszinte hozzám...
- Köszönöm az ebédet! Cserébe elmosogatok. - mondja miközben feláll és neki kezd a mosogatásnak.
- Köszönöm. Én addig... elkezdem a... takarítást,
- Rendben. Mindjárt megyek segíteni.
- Nem kell...
- De kell. Ha már egyszer vendégül látsz egy vadidegent ez a legkevesebb. - makacsolja meg magát és nekem nem maradt más választásom, mint elfogadni a segítséget.
Pár pillanat alatt elmossa azt a két edényt és az evőeszközöket és feljön utánam a vendégszobába. Én már felvittem egy vödör vizet, rongyot és egy cirokseprűt meg egy lapátot.
- Porszívó nincs? - néz rá a seprűre és én megrázom a fejem. Igazából azt sem tudom, hogy mi az, csak sejtem. De ez a válasz csak új kérdéseket szülne.
Fel akarom venni azt a sok takarót, dunnyhát és párnát, amit még az ágyra halmoztam, hogy kimossam és kiporoljam őket, de hiába küszködtem, nem bírtam el. Jó pár éve nem emeltem már semmi nehezet.
- Hagyd csak, majd én. - lép hozzám Ren és gyengéden arrébb tol. - Mondd, it csináljak velük?
- A konyha mellett.... van a mosószoba... ott van... a mosógép. A huzatot rakd be... légy szíves. A többit... meg kiporolom.
- Te csak törölgess, a többit bízd rám! - feleli miközben már el is indult.
Pár óra múlva a szoba olyan, mint új korában. Aztán a konyhában megvacsorázunk és utána megmutatom neki a fürdőt. Miután mindketten lefürödtünk jó éjszakát kívánunk egymásnak és elmegyünk aludni. Én az ágyon kucorogva hallgatom, ahogy járkál a szobában. Aztán beáll a csend. Lefeküdt...
A baldachin alól bámulom a Holdat és hegyezem a fülem. A falak szerint nem vagyok veszélyben... Ettől a gondolattól felbátorodva várok még egy fél órát és aztán halkan ellopakodom a vendégszobáig. Egy elhaló nesz, még annyi sem hallatszódik, mikor kinyitom az ajtót. Odasétálok az ágyhoz és megállok mellette. Gyönyörűszép ébenfekete haja megcsillan a holdfényben és sápadt bőre még sápadtabbnak látszik. Mélázva figyelem süllyedő és emelkedő mellkasát. Olyan régen hallottam szívverést. Gazdám halála óta senkiét... úgy szerettem hallgatni... olyan megnyugtató volt... mintha nekem is lenne.
Lassan mellkasára simítom a kezem és elkezdenék ráhajolni, de Ren felpattan, elkapja a csuklómat és az ágyra ránt. Meglepetten felkiáltok, de mire észbekapok ő már fölém magaslik és ujjai a nyakamat szorítják.
- Most pedig szépen elmondod, hogy mi vagy valójában! Ne merj hazudni! - mondja halkan és a szemei, mintha sárgán felvillantak volna.
Szerkesztve Yoshiko által @ 2012. 03. 15. 23:35:54
|
| Andro | 2012. 03. 14. 12:49:07 | #19837 |
Karakter: Ren
Megjegyzés: (Inochi Ningyo-nak)
– Szóval tényleg elmegy? – lép hozzám a főnököm, Ishida-san. – Kár, mert ön kiváló munkaerő, Ren-san.
– Sajnálom – hajolok meg illedelmesen. – De ideje továbbállnom. Már az elején megmondtam, hogy nem maradok örökre, Ishida-san. Tényleg sajnálom. Szerettem itt dolgozni.
– Nos, ha végképp nem megy, akkor tessék, a bére – nyújt át a főnököm egy borítékot. – Megdolgozott érte, fiam. Elvégre az elmúlt három év során ön jelentős mértékben segítette a vállalatot. Remélem, még találkozunk. Sok szerencsét! – hajol meg.
– Köszönöm az eddigieket, uram! – hajolok meg én is, természetesen sokkal mélyebben, mint ő. A tiszteletet meg kell adni. – Viszontlátásra!
Kilépek az irodából. Igazam van, ideje továbbállnom. Eddig három évig egy építőipari vállalatnak dolgoztam, mint építőmunkás. Nem bántam meg, jól fizettek, de nem maradhatok tovább. Én nem öregszem, mint az emberek, így egy idő múlva találgatni kezdenének. Ez az egyik ok, hogy miért nem maradok tovább két-három évnél sehol. A másik, hogy nem bízom az emberekben. Van elég rossz tapasztalatom velük, de persze legalább ennyi jó is. Nem mind vérszomjas bestia, de a legtöbb igen.
Még elköszönök a munkatársaimtól, akik közül sokan szintén hiányolni fognak. Nem vagyok rossz munkaerő, és mivel iskolába sosem jártam, csak a testi erőmet tudom használni. Végülis, van két erős karom, és jóval erősebb is vagyok az embereknél. Ki kell használni.
Lassan indulok el hazafelé, arra a helyre, amit az elmúlt három évben otthonomnak hívtam. Őszintén szólva, hiányozni fog Tokió, a sok ember, a furcsa ételek, a metró, a busz, a gyorsvasút, a nagy épületek, és a barátok, akikre szert tettem. De muszáj mennem. Azon gondolkodom, hová menjek ezek után. Talán vidékre, egy csendes kisvárosba, esetleg egy faluba. Vagy elszegődhetnék egy gazdaságba, hiszen ott mindig jól jön a plusz ember, ha betakarítás folyik, vagy gondozni kell az állatokat. De ezen ráérek gondolkodni, hiszen a reggel még messze van. Pénzem is van elég, hogy kihúzzam pár hónapig. Hiszen az utóbbi időben eléggé spóroltam. Az emberek világában kell a pénz. Milyen egyszerű volt régen, amikor elég volt egy tál rizs, vagy némi hús fizetségként. Ma már sok pénz kell, mert mindent csak ezért kapsz meg.
~*~
Másnap reggel összeszedem a motyómat, és nekivágok az útnak a vasútállomás felé. A lakásomat természetesen tisztán hagyom ott, hagyok némi pénzt is az asztalon, az utolsó havi lakbért. Így legalább a házinéni sem fog kiabálni, hogy fizetés nélkül megyek el. Hátamra kapom a hátizsákom, amelyben csak a ruháim és némi elemózsia lapul, majd útra kelek. Nem tudom még, hogy hová, majd az állomáson eldöntöm.
Körbenézek. A város most ébred, alig pirkad még, de jobb hamar, jobb korán indulni. Mindig is koránkelő voltam, és így legalább megspórolom a hosszas búcsúzkodást. Utálok elbúcsúzni, mióta a szüleim meghaltak. Néha még most is eszembe jut, ahogy elbúcsúztak tőlem azon a napon, mikor megtámadták a falut. Ha akkor nem mutatják meg valódi alakjukat, még élnének. De megtették, és ez a halálukat okozta. Engem pedig ott hagytak árván, egyedül, kitéve a falusiak kegyetlenségeinek. Én is halott lennék, ha nem menekültem volna el akkor éjjel. De sikerült, és életben maradtam.
Kiérek az állomásra, az sincs messze a régi lakhelyemtől, hiszen pont így választottam lakást magamnak. Nem szeretem a tömegközlekedést, de elviselem, és így gyorsabb is. Olyan, mintha menekülnék, holott semmit sem követtem el. Csak feketepárduc démon vagyok. Ez az én bűnöm.
Végignézem a menetrendet. Az egyik vonat egy kisvárosba indul valahová az isten háta mögé. Az pont jó lesz nekem.
– Hová parancsolja? – kérdi az eladó. Csinos, fiatal lány, fekete hajjal, sötét szemekkel.
– A végállomásig – mondom. Fizetek,odaadja a jegyet, majd megkeresem a vonatot.
Még kevesen vannak itt az emberek. Aki most ébred, jórészt helyben utazik. Csak néhány idősebb férfi és egy fiatal nő várakozik a vonatra, amely hamarosan be is érkezik az állomásra. Osakából jön, és áthalad Tokión, mielőtt elérné az úticélját.
A vonat beáll a helyére, én pedig felszállok, amint nyílnak az ajtók. Helyjegyem van, mint minden japán vonaton szokás. Elindulok megkeresni a helyem, majd leülök. Szép, tiszta, ahogy megszoktam. Hátizsákomat az ölembe teszem. Nem szeretem letenni, jobb, ha kéznél van és szem előtt. A vonat pedig nemsokára elindul.
~*~
Késő délután érkezem meg a végállomásra. Egész elgémberedtek a tagjaim, és fáradt is vagyok az egész napos utazástól, így mikor leszállok, jól kinyújtózom. Most már csak szállást kéne találnom, ahol ehetek és pihenhetek. Így elindulok kifelé a pályaudvarról, ami valljuk be, igencsak kicsi és régi, rozoga épület. A végén összedől egy erősebb szélvihartól.
Végignézek a tájon. Gyönyörű, igazán szívet melengető kisváros. Remélem, találok munkát és szállást.
Ám sajnos csalódnom kell. A városban jelenleg semmi munka nincs, még a földeken sem. Hiszen még nincs itt a betakarítás ideje. Aztán hirtelen meglátok egy házat, amely egy domb tetején áll. Réginek tűnik, mint valami régi kúria. Vajon kié lehet?
– Elnézést! – szólítok meg egy idősebb asszonyt. – Tessék mondani, az a nagy ház kié? Lakik benne valaki?
– Abban? – kérdi a néni, a házra mutatva. – Tudtommal senki. Annak idején egy nagyon gazdag ember lakott ott, de meghalt. Mivel nem volt örököse, a ház jelenleg elhagyatottan áll. De senki sem mer felmenni megnézni, igaz-e. Szörnyű pletykák keringenek a házról, tudja?
– Miféle pletykák? – kérdem kíváncsian.
– Azt mondják – suttogja a néni -, hogy állítólag valamiféle szellem, vagy démon él abban a házban, aki éjnek idején magában suttog. Néha hallani, hogy fel-le rohangál a lépcsőkön, vagy éppen repked. De én nem hiszek benne. Az emberek itt nagyon babonásak ám, tudja-e.
– Köszönöm szépen! – biccentek.
Megvárom, míg a néni elmegy, és újra a házra nézek. Egy démon? Talán lakik itt egy magamfajta? Egyre kíváncsibb leszek, így úgy döntök, utánajárok a dolognak. Még ha nem is igaz, legalább fedél lesz a fejem fölött ma éjjel.
Mikor felérek, még magam is meglepődöm. Ez a ház gyönyörű. Körülötte egy rendezett kert virágágyásokkal, egy parkkal, és a közepén egy szökőkúttal. A ház elég elhagyatottnak tűnik, kissé viharvertnek is, de gyönyörű. Még így is gyönyörű, és díszes. Mint egy kastély. A bejárati ajtó tölgyfából van, elég masszív. Odalépek és bekopogok.
– Halló! Van itthon valaki? – kérdem. – Ne féljen, nem akarom megijeszteni! Csak szállást keresnék éjszakára.
De semmi választ nem kapok. Akárki is van itt, ha van itt valaki, fél, vagy nem hall engem. Vagy talán nem szereti az idegeneket. Végül lassan, belököm az ajtót. Nehéz lenne egy embernek, de én nem vagyok az, így könnyen akkora rést tudok csinálni, amin beférek.
Benn egy hatalmas előtér fogad, díszes, körben a falakon képek. A padló márványból készült, és fenn a plafonon egy hatalmas, régimódi csillár lóg. Az egyik oldalon régimódi, díszesen faragott lépcsősor vezet fel az emeletre, míg a másik oldalon ajtók vannak. Mind csukva van. Úgy döntök, körbejárom a házat. Talán valóban nincs itt senki, de akkor hogy lehet, hogy a kert rendezett? Nem tetszik ez nekem. Végül odalépek az egyik ajtóhoz, és benyitok.
Egy hatalmas szobát látok, ami inkább úgy néz ki, mint egy színház. Egy bábszínház. Mindenhol marionettfiguák, porcelánbabák sorakoznak a padlón és a polcokon. Van egy külön nagy színpad is, ami fölé mindenféle zsinór és kötél van kifeszítve, mint egy extrém cirkuszban. Furcsa, nagyon furcsa, és egyben kissé ijesztő és groteszk. A babákhoz megyek. Nagyon szépek, életszerűek, mintha élnének. És furcsa illatot is érzek. Mintha lenne itt valaki.
– Halló! – mondom. – Van itt valaki? Ne féljen, nem bántom! Kérem, jöjjön elő! Nem betörő vagyok, nincsenek ártó szándékaim, én csak… - de ekkor meghökkenve ugrom egyet.
Az egyik báb megmozdul és feláll. Nem is báb, hanem… egy ember? Nem. Nem ember, az biztos, nincs emberi szaga. Ezt éreztem az előbb. Egy élő báb?!
– Ki vagy… te? – kérdi halkan, mialatt sikerül jobban megnéznem. Szemei mint két lila ékkő, úgy világítanak. Haja világoslila, arca csinos, fehér, mint a porcelán. Termete nem túl magas, alkata kecses, mint a nádszál. Furcsa ruhákat hord. – Nem fogsz… engem… bántani? – kérdi nehézkesen. Talán régóta nem beszélt senkivel, vagy nem nagyon tud beszélni.
– A nevem Ren – mutatkozom be. – És ne félj, nincsenek ártó szándékaim, nem foglak bántani téged. Én csak szállást keresek éjszakára. De ha zavarlak, elmegyek – indulok az ajtó felé.
– Várj! – szól utánam. – Maradhatsz… de ne nyúlj… a barátaimhoz.
– A babákhoz? – kérdem, mire bólint. – Nem fogok, ígérem. Téged hogy hívnak? – teszem fel a kérdést. – És… mi vagy te?
|
|
