|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Silvery | 2010. 08. 19. 20:03:52 | #7018 |
 Karakter: Aeron
Megjegyzés: (Raukonak)
-Hát nem látod?! Ilyen lenne egy gyilkos?! Így képzeled el azt, aki megölte a társainkat?! – szinte már üvölt, s apjára néz szikrákat szóró szemekkel… miért csinálja ezt? Miért védelmez ilyen kitartóan? Nincs szükségem egy mocskos elf szánalmára…
-Esgalloth. Messzire mész. Ennyire megrészegített a halandó szépsége? – már nem nézek oda, csak hallgatom szavaikat, de arra sem figyelek igazán. Már nincs beleszólásom. Nem hisznek nekem, és én nem fogom győzködni őket. Már úgyis belefáradtam az egészbe.
-Őrültség minden szavad, apám! A fiú egyetlen bűne, hogy lelőtt egy szarvast, akit én meggyógyítottam. Ezért nem halállal kell lakolnia! – meglepetten sandítok ismét Esgallothra, tehát ő csak ezért hozott ide? Egy hülye szarvas miatt? … akkor ő tényleg elhiszi, hogy nem én öltem meg?
-Akkor hogy büntessem meg? Mond el, Esgalloth. – érzem magamon a tekintetüket, szemeimet a földre sütve meredek magam elé, nem nézek feléjük.
-Harminc botütés, mint mindenkinek, aki meg akar ölni egy szarvast, de elvéti. – meglepetten pislogok… az elfeknél tényleg 30 botütés jár azért, mert rálősz egy szarvasra? De hiszen valamit enni kell… ez nem normális. - Nem elég bizonyíték, hogy arra járt. Lehetett egy másik elf is, aki ott ivott a pataknál. Ez magyarázná, hogy miért tudta megölni a fajtársunkat! – folytatja kitartóan, s végre rá emelem a tekintetemet. Hirtelen elé lép az egyik tünde, aki eddig meg sem szólalt, és egy hatalmas pofont kever le neki a kitartó ellenkezés miatt… összerezzenek, ahogy a földre esik az ütéstől, és hirtelen furcsa szúrást érzek a szívemben… azért bántják, mert engem véd… pedig semmi értelme az egésznek, minden felesleges.
-A te büntetésed pedig húsz botütés, Esgalloth! Engedetlen voltál és hamisan vádaskodsz! – mondja a férfi, s meglepetten szedem össze az energiáimat… hogy micsoda? 20 botütés mert vádaskodik? Akkor nekik hármuknak is jár fejenként 20-20, mert pont ugyanazt csinálták… igen, az elfek pont olyanok, amilyeneknek elképzeltem őket.
-Ha magamra vállalom az ő harminc ütését is, akkor elengeditek? – tágra nyílt szemekkel kapom rá a tekintetemet… na azt már nem, most már elég a mártírkodásból.
-Erre semmi szükség, én váll… - ellenkeznék a fiú ajánlatával, de az apja rám üvöltve fojtja belém a szót… úgy látszik tényleg nincs beleszólásom.
-Fogd be a szád, halandó! …Esgalloth. Ötven botütés komoly tettért jár. Te nem vétettél ekkorát. Fiam… - épp újra ellenkezésre nyitnám a számat, mikor a szőke elf makacsul folytatja.
-Nem, nincs mit átgondolni. Ha elengeditek, és sértetlenül távozhat, akkor az ő bűnéért is én felelek. – tekintetemet az öregek és Esgalloth között kapdosom, s még mindig nem hiszem el a hallottakat… miért? Miért megy ilyen messzire azért, hogy megóvjon? Nem értem mit akar ezzel elérni. Biztos van valami hátsó szándéka vele, de nem tudok rájönni, hogy mi az. Nem mindegy neki, hogy mi történik velem?
-Takarodj a szemem elől, mocskos félvér. Tűnj, és olyan messzire menj, ameddig csak a lábad bírja. A fiam miattad… miattad… - megrökönyödve meredek az idős elfre, majd újra a fiút nézem, ahogy apja mellé sétál. Komolyan elmehetek? Ennyi lenne az egész? Ennyivel megúszom? Ezt úgysem veszem be… hol van elrejtve a csapda? Nem mozdulok, csak nézem, ahogy a szőke tünde az apja mellé sétálva mosolyog rám.
-Bocsásd meg apám gorombaságát. Kérlek, siess. A határainkon kívül már nem bánthatnak. Menj, kérlek. – nem értem… nem értem miért csinálja ezt.
Hátrálok egy lépést, lassan, óvatosan, mintha minden irányból váratlan támadásra vagy csapdára számítanék, de semmi nem jön. Nem értem… tényleg csak így elengednek? Még utoljára Elgallothra nézek, elmerülök a világoszöld tekintetben, s testem megremeg, szívem majd kiugrik a helyéről… miért néz így rám, mikor az én hibámból kap 50 botütést? Miért nem haragszik? Miért nem gyűlöl, mint mindenki más? Nem értem… nem tudom, hogy viszonyuljak hozzá.
Lassú mozdulatokkal fordítok hátat nekik, se először lassú, majd egyre gyorsabb léptekkel kezdek el futni. Nem figyelem az utat, csak minél távolabb akarok kerülni tőlük… és nem… nem az öreg tündéktől, és a büntetésüktől félek… nem… akitől a legjobban tartok az Esgalloth… miért érzem úgy, hogy őt nem lennék képes gyűlölni? Talán bedőltem a színjátéknak? Talán elkövettem azt a hibát, mint az anyám? Mindegy… soha többé nem kell látnom, soha többé nem szabad látnom. De miért fáj ettől a gondolattól a szívem? Mintha… mintha csak arra vágynék, hogy újra lássam, de az lehetetlen. Erre még csak gondolnom sem szabad.
Ahogy kiérek az elfek területéről, először lelassítok, majd a futásból szépen lassan séta lesz, s így folytatom az utamat. Nem hiszem el, hogy túléltem. Ilyen simán elengedtek… hála neki. Kezemmel a fejemet kezdem csapkodni, hogy kiverjem belőle a hálálkodó gondolatokat, utálok tartozni valakinek… meg amúgy is, nem ő volt az, aki miatt az egész történt? Még szép, hogy neki kell rendbe hozni… lesütött szemekkel megyek tovább, de nem tudok hazudni magamnak… legbelül tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy neki köszönhetem az életemet. Azok hárman már rég megöltek volna, ha ő nincs ott. Vajon már megkapta a büntetését? Vagy talán épp most verik?
A gondolattól is kiráz a hideg, hogy miattam bántják, és én nem tehetek semmit ellene. Dühösen rúgok egy nagyot a mellettem álló fába, majd lenyugodva simítom végig a törzsét:
- Ne haragudj, tudom, hogy nem te tehetsz róla. – megállok a mozdulatban, majd ledermedve emelem az égre a tekintetemet. Mit művelek? Komolyan egy fához beszélek? Elég annyi, hogy van egy elf, akit nem gyűlölök, és máris növényekkel diskurálok? Azt hiszem itt az ideje, hogy lassan haza menjek.
- Isis. – szólok hátra a vállam fölött, s egy rövid vakkantással jelzi, hogy mögöttem van. – Gyere, mindjárt alkonyodik, itt az ideje, hogy hazamenjünk.
Elindulok a város irányába, de megtorpanok, mikor nem hallom magam mögött a megszokott loholást…
- Isis, gyere már. – szólok hátra megint, mire csak hozzám futva kezd el húzni az ellenkező irányba. Megadóan követem, mielőtt még széttépné a nadrágomat, de ahogy az elfek területe felé vonszolna, megtorpanok.
- Oda nem mehetünk… - mondom neki ellentmondást nem tűrően, de kitartóan ráncigál, s követem… ma már úgyis felkészültem lelkileg a vég eljövetelére… bár, ha most elkapnának, akkor Esgalloth feleslegesen áldozta fel magát értem.
Az emléke hatására is gyorsabban kezd verni a szívem, s követem Isist, ahogy maga után húz. A távolból halk csobogást hallok, s ahogy kiérünk a fák közül, egy folyót pillantok meg. A habokon tükröződik a lemenő nap rózsaszínes fénye, s a magas vízesés is narancssárgás színben játszik, ahogy a habokon megtörnek a sugarak. Gyönyörű… és ennél a látványnál csak az szebb, amit a hullámok között pillantok meg. A távolból is tisztán ki lehet venni egy gyönyörű testű elf alakját, ahogy a vízben mosakszik, s pár lépéssel közelebb megyek, hogy jobban szemügyre tudjam venni.
Kezemet szám elé kapom, ahogy rájövök, hogy ki áll tőlem alig pár méterre, és ahogy jobban végignézek a csupasz testen, megpillantom a véres sebeket. Istenem… csupa vér… mindenhol… hányingerem támad a gondolattól, hogy minden seb, ami a csodaszép testet csúfítja az én hibám, s düh árasztja el a testem… miért? Miért tette ezt magával miattam… nekem kellett volna kapnom azokat az ütéseket. Nem neki…
Gyors léptekkel sétálok a partra, ledobom magamról a vékony páncélzatot, de a ruháimat nem veszem le… nem lennék képes egy ilyen gyönyörű test mellett felfedni az enyémet… nem szoktam meg, hogy valakihez képest szégyellenem kell a külsőmet… életemben először érzem azt, hogy bárcsak szebb lehetnék. Akkor lehet, hogy felfigyelne rám… lehet, hogy nem csak szánalomból védene meg. Miket gondolok?
Ajkamba harapva sétálok a habok közé, és elámulva figyelem közelről a testét. Háttal van nekem, de minden vonása tökéletes, mintha egy hibátlan műalkotás lenne az egész lénye. Hihetetlen.
Szépsége elbűvöl, csak a hátán díszelgő sebek rontják az összképet, s ez eszembe juttatja, hogy miért jöttem ide. Mögé lépek a habokban, egy ideig némán állok, majd megszólalok.
- Miért csináltad ezt? – hangomban keserűség bujkál, s szavaim hallatára végre megfordul. Egy pillanatra érzem, hogy elvörösödöm, szinte már el is felejtettem, hogy milyen gyönyörű arca van.
- Hogy kerülsz ide? Ez az elfek területe, itt nem vagy biztonságban. – láthatóan kerüli a választ a kérdésemre, s ahogy teljes testével felém fordul, kényszerítem magamat, hogy más irányba nézzek.
- Nehogy azt hidd, hogy hálálkodni fogok vagy valami… senki nem kért, hogy áldozd fel magad értem. – ajkamra harapok… igazából nem ezt akartam mondani… azért jöttem, hogy megköszönjem, de nem vagyok képes kimondani a szavakat. Még soha nem tett értem senki ilyesmit… még soha nem volt szükség rá, hogy hálálkodjak… nem tudom, hogy kell. És nem is csak azért… egyszerűen mintha vonzana magához, úgy éreztem, ide kell jönnöm.
Elmosolyodik szavaim hallatán, nem úgy tűnik, mintha mérges lenne a gyerekes viselkedésem miatt. Miért ilyen kedves?
Végigsimítja arcomat, s érzem, hogy teljesen kipirulok, nem merek rá nézni.
- Ha nem azért jöttél, hogy megköszönd, akkor miért vagy itt? – szinte suttogja a fülembe a szavakat, s érzem, ahogy megremegek az érintésétől. Hogy miért is? Ez egy nagyon jó kérdés. Azt mégsem mondhatom neki, hogy „látni akartam jól vagy e”…
Makacsul fordítom el tekintetemet, s távolabb lépek tőle, kezét lelökve arcomról.
- Én csak… nem szeretek tartozni valakinek. Szóval mond el, hogy mit tehetnék érted, hogy egyenlítsek. – újra felé fordítom tekintetemet, szemeim akaratlanul is bejárják egész testét, s látom, ahogy elmosolyodik.
- Hmm, tehát kérhetek bármit? – elbizonytalanodva fürkészem a titokzatos tekintetet, próbálom kitalálni, hogy mire gondolhat.
- Igen… mondjuk… bármit. – kicsit elbizonytalanodok, öntudatlanul hátrálok még egy lépést, szemeimet egy pillanatra sem veszem le róla.
Még mindig mosolyogva rázza meg a fejét, majd visszafordulva áll be a vízesés alá, s nekem hátat fordítva válaszol.
- Nem kérek semmit, nem jutalomért tettem, nem tartozol nekem semmivel. – megrökönyödve meredek magam elé, s testemet furcsa csalódottság járja át… talán mert azt reméltem, hogy egy kicsit több indokom lesz rá, hogy miért legyek vele? Nem tudom, de különös érzés fog el… eddig még soha nem vágytam ennyire valakinek a közelségére.
Mérgesen lépek közelebb, s a vízesés alatt átsétálva kerülök újra szemben Esgallothtal. Körbenézek az apró barlang szerűségben, ami a vízesés mögött helyezkedik el, s elámulok a látványtól. A vízesés cseppjein a napfény megtörve hatol át, szivárványosság varázsolva a barlangban a fényeket. Egy röpke pillanatig elmerülök a látványban, majd újra Esgallothhoz lépek.
- Ez így nem ér… kérned kell valamit, különben örökre úgy fogom érezni, hogy az adósod vagyok. – makacs tekintettel nézek rá, s ő a vízzuhatag alól kilépve jön közelebb hozzám. Meglepetten pislogok rá, de nem hátrálok, lábaim mintha földbe gyökereztek volna. Újra arcomra simítja ujjait, s szívem mintha a torkomban dobogna, ahogy arcomhoz hajol. Ajkainkat alig pár milliméter választja el, s felnézek a gyönyörű zöld szempárba.
- Rendben, akkor egy csókot kérek jutalmul. – amint ajkaimra leheli a szavakat, a köztünk lévő távolságot nullára csökkenti, ellenkezni sincs időm, csak erőtlenül teszem vállára kezeimet. Ajkaink finoman érnek egymáshoz, s a csók alig pár másodpercig tart. Elhajolva lép távolabb tőlem, s összezavarodottan teszem számra a kezeimet… ezt nem tudom elhinni… megcsókolt. Egy elf, ráadásul férfi… életem első csókja… de miért? Miért volt ilyen jó érzés?
|
| Rauko | 2010. 08. 19. 18:17:38 | #7016 |
 Karakter: Esgalloth
Megjegyzés: Kicsi Aeronomnak
Összezavarodott, látom a szemén, de ne értem, hogy mitől. Talán azt várta, hogy ellenségnek tekintem? Nem. Nem azért viszem a falu öregei elé, mert őt vélem a társam gyilkosának, hanem mert szarvast akart ölni. Ez pedig súlyos vétek.
- Nem tartozom neked magyarázattal, hogy mit, miért csinálok! Ne tévessz össze a szánalmas, szarvasokkal barátkozó fajtársaiddal. - Szívemig hatolnak szavai, de érzem, hogy nem gondolja komolyan. A szemeiben határozatlanság csillog, érzem, hogy mennyire nem érti a helyzetét. - Legszívesebben mindent eltörölnék, amiben hozzátok hasonlítok. - Mennyi fájdalom és keserűség. Szegény fiú…
- Úgy látszik, még a mi vérünk sem elég erős, hogy ellensúlyozza a benned uralkodó halandó vért. - Megtámadom, de szemben sincs megölni. Megsebezni sem szeretném, hiszen annyira szép. Minden egyes heg vétek azon a gyönyörűen hamvas bőrön.
Látom, hogy fárad, így nem kínzom tovább. Egy határozott és gyors mozdulattal mögötte termek, és leütöm, ő pedig összeesik. Karjaimba kapva viszem a falu mellett elhelyezett ketrecbe, és visszamegyek az apámért, és a másik két rangidős elfért. Ők meglepve hallgatják, hogy kit fogtam, és már látatlanban elkönyvelik társunk gyilkosának.
Visszatérve a ketrechez, mosolyogva figyelem, ahogy a kutyájával beszél. Milyen aranyos, hogy fogalma sincs róla, hogy az elfek vére miatt az állatok minden szavát értik. Nem kellene sokat tanulnia, és ő is képes lenne beszélni velük. De sajnos bámészkodásomat megzavarják az öregek.
- Oh, remek, úgyis kezdtem unatkozni! Eldöntöttétek végre, hogy mi legyen? - Magamban elmosolyodom a pimaszságán. Bátor kölyök, hogy így szólítja meg az elfek falujának három vezetőjét.
- Csend legyen, mocskos vadász! A tündetanács bűnösnek ítélt egy elf meggyilkolásáért. A büntetésed: halál. - A fiú összeroskad. Nem, nem engedhetem, hogy bántsák. Mi nem lehetünk olyanok, mint a halandók!
- Apám, nincs bizonyítékunk, hogy ő ölte meg. - Elé ugrok, és testemmel próbálom védeni. Nem bánthatják. Nem engedem. Ez a fiú már olyan sokat szenvedett. Sehol sincs otthona, sehol sem érezheti, hogy szeretik, hiszen félvér, mindenhonnan kitaszították.
- Esgalloth, menj onnan! Épp elég bizonyíték, hogy azon a környéken járt! - Na, ezt nem hiszem el! Az én bölcs apám…
- Nem mozdulok! Ha megölitek, pont olyanok lesztek, mint maguk a vadászok. Hát ezt akarod? Értelmetlen gyilkolászást? Ráadásul az elfek vére folyik ereiben.
- Épp az teszi veszélyessé, hogy a mi vérünkön osztozik! Ezért képes rá, hogy megölje az elfeket, hát nem érted?! - Valahol igaza lehet apámnak, de én hiszek ebben a fiúban. Ő nem ölt meg senkit. Képtelen lenne kiontani egy életet. Az, hogy szarvast öl, a halandó vére miatt képes megtenni, de le merem fogadni, hogy sosem lenne képes kínozni egy élőlényt, megölni pedig végképp nem! Azt nem engedi az elfek vére!
- Nem én öltem meg a nőt… nem az én hibám volt… - hallom meg most először kétségbeesett hangját. Majdnem összeesik a rá nehezedő tehertől. Igen, én tudom, hogy nem te tetted! Biztos vagyok benne, hogy tiszta a szíved. Hátrafordulok, ahogy ő lassan már a földre esik. Minket és önmagát is győzködi, én pedig hiszek neki. Apám felé fordulok.
- Hát nem látod?! Ilyen lenne egy gyilkos?! Így képzeled el azt, aki megölte a társainkat?! - ordítom.
- Esgalloth. Messzire mész. - Közelebb lép, és az arcomra simítja kezeit. - Ennyire megrészegített a halandó szépsége?
- Őrültség minden szavad, apám! - Dühösen rántom el fejem, és hátrálok. - A fiú egyetlen bűne, hogy lelőtt egy szarvast, akit én meggyógyítottam. Ezért nem halállal kell lakolnia!
- Akkor hogy büntessem meg? Mond el, Esgalloth. - Hátrafordulok. Annyira elesett. Látszik a tekintetén, hogy kirekesztett. Az emberek közt sosem lehet helye, és már a tündék közt sem. Nem tehetem ki akkora megaláztatásnak, hogy az egész falu előtt kapja meg a tettéért járó botütéseket.
- Harminc botütés, mint mindenkinek, aki meg akar ölni egy szarvast, de elvéti. - Apám tekintetén látom, hogy gondolkodik. - Nem elég bizonyíték, hogy arra járt. Lehetett egy másik elf is, aki ott ivott a pataknál. Ez magyarázná, hogy miért tudta megölni a fajtársunkat! - Az egyik nemes elf elém lép, és hatalmas pofonnal jutalmaz, mire én elesek a földön.
- A te büntetésed pedig húsz botütés, Esgalloth! Engedetlen voltál és hamisan vádaskodsz! - Tudom, hogy ez az öreg elf mennyire gyűlöl engem. Azt is tudom, hogy mentsem meg a fiút.
- Ha magamra vállalom az ő harminc ütését is, akkor elengeditek? - Mindenki döbbent tekintettel néz rám, a fiú pedig felnyög, és felpattan.
- Erre semmi szükség, én váll…
- Fogd be a szád, halandó! - ordítja le apám. - Esgalloth. Ötven botütés komoly tettért jár. Te nem vétettél ekkorát. Fiam… - Kétségbeesett tekintettel néz a szemembe. Tudom, hogy félt, tudom, hogy mindezt el akarta kerülni. De ez a fiú nem az ellenségünk. Valamiért úgy érzem, ki kell állnom mellette.
- Nem, nincs mit átgondolni. Ha elengeditek, és sértetlenül távozhat, akkor az ő bűnéért is én felelek. - A három öreg egymásra néz, majd bólintanak. Apám is, aki ezt követően a fiúhoz fordul.
- Takarodj a szemem elől, mocskos félvér. Tűnj, és olyan messzire menj, ameddig csak a lábad bírja. A fiam miattad… miattad… - Apám hangja elakad, így mellé lépek, a vállára teszem a kezem, és a fiúhoz szólok.
- Bocsásd meg apám gorombaságát. Kérlek, siess. A határainkon kívül már nem bánthatnak. - Mosolygok, ő pedig értetlenül néz. - Menj, kérlek. - Hátrálni kezd, még utoljára mélyen a szemembe néz, megremeg valamitől, és elrohan.
*
A falu főterén egy farönkre kell hasalnom, hogy megkapjam az ötven ütést. Mindenki tudja, hogy mit tettem, és kit védtem, de nem érdekelnek a gúnyos és haragos tekintetek. Tudom, hogy helyesen cselekedtem, a fiú nem lenne képes ölni. Láttam a szemében. Talán állatot igen. De elfet, vagy embert soha.
Csattan az első ütés. Ez még nem fáj. A percek ólomlábakon járnak, és én tíznél befejezem az számolást. Ekkor tépi fel először a húsomat a bot. Érzem, ahogy vérem serken, és nem gyógyítom magam. Büszkén fogom vállalni, akár egész életemben, hogy mit tettem!
Eszeveszett fájdalmat érzek, de nem ordítok. Férfi vagyok, nem adhatom meg senkinek azt az örömöt, hogy hallja jajveszékelésemet, inkább véresre harapom ajkaimat. Számban érzem saját ízemet, fémes és édes, ahogy minden tünde vére. Lassan véget ér a kínzásom, hóhérom már a negyvenötöt kiáltja. Ekkorra már nem is érzek semmit. Annyira felhasogatta a hátamat a bot, hogy szinte a csontjaimnál érzem, ahogy belém vág, újra és újra. Végül befejezi. Fehér anyagot borít a hátamra, én pedig nehezen tudok csak felállni. Apám és anyám hátat fordítva nekem indulnak a tanácsterem felé, én pedig úgy döntök, a folyóhoz megyek. Egyedül akarok lenni. Nem akarom, hogy a szemembe nézve vádoljanak engem. Nincs szükségem szánalomra.
A csendes kis patak halkan csordogálva fogad. Lelököm a földre a fehér leplet, ami már csurom vér, majd leveszem a szandálomat és a nadrágomat is. Mindenem véres, a lábam szárára lassan rá is szárad. Ahogy belépek a vízbe már érzem, hogy valaki figyel, de most képtelen vagyok koncentrálni. Biztos apám egyik alattvalója.
Hagyom, hogy a víz csobogása lemossa testemről a vörös vért, és szó nélkül viselem el, hogy mennyire csíp. Arcomat is megmosom, hiszen ajkam is csurom vér, majdnem kiharaptam egy darabot belőle fájdalmamban. Végül beállok a kis vízesés alá, hogy hosszú hajamat is kimossam. A szőke tincsek most pirosak, de ahogy éri őket a víz, lassan tisztulni kezdenek. Én pedig meztelenül állva, hátrahajtott fejjel tűröm, ahogy a hideg cseppek megtisztítatnak. Nem fordulok hátra, mikor meghallom, hogy valaki a vízbe gázolva közeledik. Ugyan ki lehetne? Senkitől sem kell félnek, erős vagyok.
|
| Silvery | 2010. 08. 19. 16:56:46 | #7015 |
Karakter: Aeron
Megjegyzés: (Raukonak)
Fáradtan lépek ki a házunk ajtaján, s gyors léptekkel indulok el a patak felé megmosakodni. A városka utcáján a szokásos irigykedő, szúrós tekinteteket érzem a hátamon, de nem törődve jelenlétükkel sétálok tovább.
A víz fölé hajolva pillantok tükörképemre, s a szokásos szépen ívelt szempár tekint vissza rám. Hajam az arcom mellett lehullva simogatja a víz felszínét, elhomályosítva a képet… kezd túl hosszú lenni, lehet, hogy le kéne vágnom.
Épp a vízbe meríteném kezemet, mikor egy óriási kő csobban mellettem a habokba, s csak reflexeimnek köszönhetem, hogy nem leszek csurom víz a kifröccsenő cseppektől. Hátra hőkölve ugrom fel a földről, s szúrós tekintettel nézek a mellettem álló fiúra, aki felhorkanva fordul el.
- Hát persze, mit is vártam egy ilyen korcstól. – vigyorogva néz vissza rám, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy kimutassam dühömet. Már hozzászoktam a hasonló megjegyzésekhez. Ha nem élne itt az anyám, már rég elhagytam volna ezt a koszfészket.
- Oden, kímélj meg a megjegyzéseidtől. Nincs jobb dolgod, mint utánam rohangálni? – mérgesen szorítja össze ökleit, és közelebb lép hozzám, de nem hátrálok. Nincs okom rá, hogy féljek tőle.
- Nem, amíg itt rontod a levegőt, addig nincs jobb dolgom. – kardját előrántva tesz felém még egy lépést, de még mindig nem hátrálok, viszont ujjaim a kardom markolatára csusszannak.
- Tudod, hogy esélyed sincs ellenem. – ajkaim gúnyos vigyorra húzódnak, ahogy lenéző tekintettel nézek rá – még csak meg sem tudsz karcolni a pengével.
- Ne legyél olyan büszke rá, hogy az undorító elfek képességeinek egy részével bírsz. Akkor is csak egy korcs vagy. Milyen érzés, hogy senkihez sem tartozol igazán? Az emberek nem fogadnak el, mert félig elf vagy, az elfek pedig azért, mert félig ember. Mókás, nem igaz? – szavai erősebbet szúrnak szívembe, mint amekkorát pengéje tudott volna, s egy villámgyors mozdulattal lépek hozzá, majd pólóját megragadva emelem fel a földről.
- És az milyen érzés, hogy csak egy korcs vagyok, mégis bármikor legyőzlek? – egy könnyed mozdulattal dobom le a földre, és keserű szájízzel fordulok el tőle… hát ez remek… megint sikeresen elrontották a reggelemet. Felveszem a földről a tisztálkodáshoz szükséges holmiimat, s épp indulni készülök, mikor újra megszólal.
- Bebizonyítom, hogy erősebb vagyok nálad. – gúnyos vigyorral fordulok felé… ja persze. – bebizonyítom azzal, hogy legyőzök egy elfet. – felkacagva pillantok rá, majd válaszra nyitom ajkaim:
- Esélyed sincs egy elf ellen, add fel. – faképnél hagyom, mielőtt válaszolhatna, s sietős léptekkel megyek haza. Minél előbb hazaérek, annál előbb indulhatok az erdőbe.
A fák között lépkedve szívom magamba az erdő frissítő levegőjét, szemeimet lehunyva sétálok, ösztöneimre hagyatkozva kerülöm ki az apróbb akadályokat. Hallom a sarkamban Isis loholását, s fél szemmel mosolyogva sandítok rá. Az egyetlen barátom. Füleimet már messziről megüti a halkan csobogó patakocska hangja, s lábaim automatikusan a hang felé veszik az irányt. A patak egy vízesésben végződve torkollik egy apró tavacskába, s a kövekre ülve nézem fentről, ahogy a zuhanó cseppek hangos csobogással érik el a tó vizét.
A tó távolabbi vége mellett egy gyönyörű alakot pillantok meg… igen, nem kétség. Ez egy elf. A nő óvatos mozdulattal mártja a vízbe ujjait, ajkai mozognak, nyilán dudorászhat vagy énekelhet valamit. Elmosolyodva figyelem, ahogy arcát megmosva hajol a víz fölé… Gyönyörű teremtmények, az egyszer biztos. Kár, hogy hiába szép az alma, ha belül rohadt…
Hirtelen egy sötét ruhás, alacsony férfi jelenik meg mögötte, lassú léptekkel közelít hozzá, s villámgyors mozdulatokkal állok fel a sziklán. A férfi alakja zömök, mozgása merev, biztos, hogy emberről van szó, de miért? Miért nem hallja az elf? Talán a víz miatt? Vagy azért mert énekel? Miért nem veszi észre?
Íjamat előkapva veszem célba az idegent, mikor kezében egy rövid kardot pillantok meg, s bármelyik pillanatban készen állok a lövésre. Nyilam hegye centiméterre pontosan a szívére szegeződik a távolból, s ahogy jobban szemügyre veszem a férfit, elakad a lélegzetem. Oden. Miért csinálja ezt? Amiatt, amit mondtam? Nem… az nem lehet. Kezeim megremegnek, nem vagyok képes elengedni a nyílvesszőt, csak mikor kardja a nő nyaka elé csusszan. A remegéstől célt tévesztek, a nyíl csak a bal vállát találja el, s pár másodperc múlva a tünde holtan fekszik a tó mellett… nem hiszem el… nem voltam képes megölni… Megrökönyödve bújok a fák közé, kezemet szám elé téve fojtom vissza a zavarodott zihálást, s még mindig alig tudom felfogni a látottakat… és… jól láttam, hogy levágta a fülét? Hogy bizonyítsa? Ez mind az én hibám… az egészről én tehetek… ha nem mondom azokat, amit mondtam neki, akkor ez nem történik meg. Ez tényleg megtörtént? El kell tűnnöm innen… ezt… én nem akarom tudni. El akarom felejteni.
Isis hangosan ugatva néz a tó felé, s nyakát átölelve húzom magamhoz.
- Psssszt, nyugodj meg… nyugi. – szavai nem csak neki szólnak, magamat is próbálom megnyugtatni velük, kevés sikerrel.
Sietős léptekkel indulok el, nem figyelem merre megyek, csak minél távolabb akarok kerülni azoktól az emlékektől.
Pár óra múlva szinte teljesen sikerül megszabadulnom a sokk utóhatásaitól, s immár nyugodt léptekkel keresek valamit, amivel elvonhatnám a figyelmemet. Fülemet hirtelen mozgolódás zaja üti meg, s elmosolyodva lépek a hang irányába. Egy szarvas… pont erre van szükségem, hogy eltereljem a gondolataimat. Hátra pillantok, Isist keresem szemeimmel, de nem látom… mindegy, gyakran elszakadunk egymástól, de a végén mindig megtalál.
Még pár lépés, és megpillantom a zsákmányt, tőlem jó pár méterre a fák között. Előveszek egy nyílvesszőt, s finom, lassú mozdulattal helyezem az íjba. Célba veszem az állat szívét, könyörületesebb egy csapásra megölni őket. Úgy nincs szenvedés. Ahogy a nyíl elhagyja az íjamat, hallom fülemmel, ahogy a levegőt hasítja, s már előre érzem, hogy elrontottam a lövést, s a szarvas fájdalmas üvöltése is ezt bizonyítja. Mellé lőttem. Ez nem az én napom.
Gondterhelt arccal sétálok felé, mikor újabb hangot hallok, s érzem, hogy az érkező emberfeletti sebességgel közelít felénk. Hát ez remek… egy nap alatt két elf? Tényleg nem az én napom. Még pont elég időm van, hogy belépjek a legközelebbi fa mögé, s némán várom a fejleményeket.
- Gyere elő, te utolsó, legmocskosabb teremtménye az ainuknak! – a hang hallatára a szívem gyorsabb dübörgésbe kezd, nyelek egyet, de lábaim nem mozdulnak. - Bújj elő a fa mögül, vagy érted megyek! – Bátorságomat összeszedve varázsolok mosolyt ajkaimra… nem mutathatom ki, hogy félek… szó nélkül lépek ki a fa mögül, s végigmérem szemeimmel. Elakad a lélegzetem, ahogy közelről végignézek a gyönyörű testen… tényleg nagyon szép, de nem hagyhatom, hogy elbűvöljön.
- Hogy tehettél ilyet, te alávaló szörnyeteg?! – tekintetemet a világoszöld szempárba fúrva vigyorodom el… nem, én nem hagyom becsapni magamat. Én nem követem el azt a hibát, amit az anyám… nem hagyom, hogy a külseje rabul ejtsen.
- Egy tünde oktat ki engem arról, hogy milyen a mocskosság? – Az a mocskosság, amit ők csinálnak… Szemeimmel követem minden mozdulatát, s amikor felegyenesedik a szarvas mellől, még jobban szemügyre veszem testét. Egy szempillantás alatt terem előttem, s nekem csak arra van időm, hogy ujjaimmal megragadjam kardom markolatát, s egy fél lépést hátráljak.
- Az az elf, aki kioktat téged a mocskosságról, most meg fog ölni! – egy ideig furcsán néz rám, arcán különböző érzelmek tükröződnek, majd folytatja:
- Benned a fajtársaim vére folyik, halandó! – oh, hát végre rájött… na mivan, így már nem ölsz meg? - Miért ölöd a barátainkat, ha félig a testvérem vagy? – Most rajtam a sor, hogy meglepődjek… „félig a testvérem”… a tekintetét fürkészve pillantok rá… eddig mindenki azt látta bennem, hogy félig ellenség vagyok… ő az első, aki a másik oldalról közelíti meg.
Hátrálok egy lépést, s ő nem mozdul. Mindketten tudjuk, hogy nem tudok előle elmenekülni, s jelenleg nem is tervezem. Nem… nem hagyhatom becsapni magam. Nem bízhatok senkiben, úgyis csak elárulnak. De miért? Miért ver ilyen észveszejtően gyorsan a szívem?
- Nem tartozom neked magyarázattal, hogy mit miért csinálok. – ajkaimat ismét vigyorra húzom. – ne tévessz össze a szánalmas, szarvasokkal barátkozó fajtársaiddal. Legszívesebben mindent eltörölnék, amiben hozzátok hasonlítok. – szinte köpöm a szavakat, hangomban keserűség bujkál, de legbelül tudom, hogy szavaim nem teljesen őszinték.
- Úgy látszik még a mi vérünk sem elég erős, hogy ellensúlyozza a benned uralkodó halandó vért.
Ahogy keze a kardjára siklik, villámgyors mozdulattal rántom elő én is a pengét, s tudom, hogy nincs esélyem gyorsasága ellen, de nem könnyítem meg a dolgát. Hallom, ahogy a fémek egymáson csattannak, s szinte szikrákat szórnak az erős ütésektől. Megérte annyit gyakorolni éveken át, és fejleszteni a képességeimet. Alig pár perc után érzem, ahogy testem kezd lelassulni, s ő mintha csak most lendülne bele igazán… gyakorlás ide vagy oda… egy elfnek nem vagyok ellenfél. Milyen megalázó. Hiába volt az egész… tényleg ez lenne a végzet? Egy elf fog megölni? Milyen ironikus… egész életemben támadások áldozata lettem a tünde vér miatt az ereimben, és egy elf oltja ki az életem.
Hirtelen egy erős ütést érzek a tarkómon, minden elsötétül, érzem, ahogy testemet elhagyja az erő, s a földre rogyva esek össze.
Egy ketrec szerű helyen ébredek, s a tarkómat dörzsölve ülök fel. Hát ez remek… az ellenség fészkében vagyok… Most komolyan ide zártak azért, mert rálőttem egy szarvasra? Szánalmas… még az elfektől is… azt hiszem ezzel túlszárnyalták az elképzeléseimet. Vagy csak indokot keresnek, hogy miért öljenek meg… igen, ez a valószínűbb. Körbenézek, nem látok senkit a közelben, a ketrec a fák között helyezkedik el. Szemeimet lehunyva koncentrálok a hangokra, s a távolból könnyen kivehető a falu zaja… nem lehetnek messze.
Hirtelen loholásra leszek figyelmes a másik irányból, s elmosolyodva szólalok meg.
- Isis, hát megtaláltál. – a ketrechez jön, s kézfejemet kidugom az egyik apró lukon, hogy megsimogassam buksiját. Boldogan nyalogatja meg ujjaimat, majd közelebb hajolok hozzá. – Isis, én nem tudok hazamenni veled. Sajnálom, egyedül kell menned, de tudom, hogy hazatalálsz. Neked haza kell menned, hogy legalább te megmaradj anyának, érted? – okos szemekkel néz rám, mintha minden egyes szavamat értené, s keserűen felnevetek… hát ez remek… kezdek bekattanni…
Halk zörgésre leszek figyelmes, és ahogy tekintetemet a hang irányába fordítom, a szőke tündét pillantom meg, aki idehozott… remek… jött, hogy a pofámba röhögjön?... vajon mennyi ideje áll ott? Nem szólalok meg, csak szemeimmel követem, ahogy Isis a farkát csóválva közelíti meg… hát ez király, már ő is elárul? Hízelegni az ellenségnek? Már meg sem lepődök. Felhorkanva fordulok el, és épp egy csípős beszóláson gondolkodom, mikor három másik elf lép elő a bokrok közül. Mi lesz itt? Kupaktanács?
Szemügyre veszem az újonnan érkezőket… valószínűleg ők az idősebbek. Igaz, arcuk ugyanolyan gyönyörű és finom vonású, de tekintetükben tisztán látszik az évek súlya.
- Oh, remek, úgyis épp kezdtem unatkozni. Szóval eldöntenék végre, hogy mi legyen? – hangom gúnyos és szemtelen, s az egyik idős tünde mély, dörmögő hangon fojtja belém a szót.
- Csend legyen, mocskos vadász. A tünde tanács bűnösnek ítélt egy elf meggyilkolásáért. A büntetésed: halál. – szemeim tágra nyílnak, megszólalni sem tudok a meglepettségtől… a nő… azt hiszik, hogy én öltem meg? Az emlékek megrohamoznak, ahogy a gyönyörű alakja holtan rogy össze Oden karjai között, s kezeimet ismét a szám elé kapom.
Közben a ketrec ajtaját kinyitják, kivezetnek rajta, s én próbálom megállítani, hogy fejemben újra és újra lejátszódjon a jelenet.
- Apám, nincs bizonyítékunk, hogy ő ölte meg. – meglepetten pislogok, ahogy a szőke tünde elém lépve takar el a többi elf elől, mintha testével védelmezne.
- Esgalloth, menj onnan! Épp elég bizonyíték, hogy azon a környéken járt.
- Nem mozdulok, ha megölitek, pont olyanok lesztek, mint maguk a vadászok. Hát ezt akarod? Értelmetlen gyilkolászást? Ráadásul az elfek vére folyik ereiben. – érzem, ahogy kicsit hátrébb lép, háta szinte mellkasomnak simul, ahogy előttem áll, s egész testem libabőrös lesz a közelségétől, pulzusom a kétszeresére nő, s érzem, ahogy arcom kipirul. Miért véd engem?
Látom, ahogy válla fölött rám pillant, s ettől mintha még forróbbnak érezném arcomat… nem… nem dőlhetek be neki. Nem tudom miért véd engem, de semmiképp nem dőlhetek be neki.
- Épp az teszi veszélyessé, hogy a mi vérünkben osztozik. Ezért képes rá, hogy megölje az elfeket, hát nem érted? – Hátrébb lépek, eltávolodva Esgallothtól, s küzdök az elmémet megrohamozó emlékek ellen.
- Nem én öltem meg a nőt… nem az én hibám volt. – a szavakat inkább mondom magamnak, mint nekik, szemeim meredten a földre szegeződnek, ahogy ismét lejátszódik a jelenet fejemben, s lelkiismeretemet győzködöm, hogy ne kínozzon tovább, de még mindig bűntudat mardossa a szívemet.
|
| Rauko | 2010. 08. 19. 16:53:39 | #7014 |
Karakter: Esgalloth
Megjegyzés: (Aeronnak)
Az egész falu fellázadt. Egy vadász megint megölte az egyik társunkat. Kegyetlen vadállatok… pedig mi sosem bántottuk őket. Többségük kedvtelésből öl, a gonoszabbak levágják a leölt elf fülét, és azzal dicsekednek. Így nem csoda, hogy annyira próbálunk távol maradni tőlük, amennyire lehet, ami meg még vérlázítóbb, hogy néhány kivétellel mindegyikük halandó. Az ainuk elkorcsosult játékai, akiket részben az elfek képére alkottak, de semmiben sem hasonlítanak ránk. Undorító, gusztustalan, elállatisodott népek ők.
Épp most hozzák haza társunk holttestét. Átvágták a torkát és levágták a bal fülét. Tipikus vadász-munka. Apám, és a többi főnemes üvölt, hiszen hihetetlen, hogy képtelenek vagyunk tenni ellenük.
- Apám, kérlek! Azzal senkinek nem lesz jobb, ha mi is egymás ellen fordulunk - kérem felemelt hangon a családom vezetőjét, de ő, mintha meg sem hallana…
- A vadászokat egytől-egyig el kell pusztítani! Nem hagyhatjuk, hogy több társunk essen áldozatul nekik! - ordítja az összegyűlteknek, mire mindenki ujjongva ad neki igazat.
- Apám, hallgass meg! Ők is élőlények, nem bánthatjuk őket! - Próbálok határozott lenni, de nekem is felfordul a gyomrom még a gondolatától is, hogy a vadászokat védem.
- Esgalloth! Hallgass el, fiam. Mit teszek én, ha te leszel a következő, akit így találunk meg?! - ahogy most rám pillant, tényleg… tudom, hogy félt és a gondolattól is retteg, hogy egyszer engem hoznak haza átvágott torokkal és levágott füllel. - Nem hagyhatom, hogy veszélyben legyél, és nekünk, főnemesek tündéknek, nem szabad hagynunk, hogy tovább pusztítsák fajtársainkat. Miért véded ezeket a férgeket, Esgalloth?
- Mert ha az ainuk megteremtették őket, céljaik voltak velük. Ők is olyan gyermekei az isteneknek, mint mi, édesapám! - Amint az utolsó hang is elhagyja ajkaimat, apám közelebb lép, és hatalmas pofon csattan arcomon.
- Soha többé ne merd az elfeket a halandókhoz hasonlítani! Különösképpen ne a vadászokhoz, akik sorba ölik le társainkat! Értetted, Esgalloth?! - Rápillantok. Szemeim szikrákat szórnak a sértettségtől és a megaláztatástól.
- Ahogy parancsolja, uram - szólalok meg gúnyos hangon, és meghajlok, majd elfordulok, és az erdőbe megyek.
- Állj meg, makacs kölyök! - Mintha nem is hallanám. - Figyelj rám, Esgalloth! A vadász még az erdőben lehet. - Ekkor megállok, és hátrafordulok.
- Akkor ne kiabálj, mert a végén tényleg én leszek a következő. - Újra elindulok, már nem érdekel, hogy miket ordít utánam.
Egy magas fa tetején ülök, a folyó mellett. Hallgatom az erdő ősi énekét, a madarak dalát, és figyelem, ahogy a vadállatok békésen isznak a tiszta vízből. Hagyom, hogy a lágy, koraesti szél a hajamba kapjon, és így játsszon tincseimmel, láthatatlan ujjai köré fonva őket, majd elengedve, de újra utánuk kapva. Még a szemeimet is lehunyom, de így sem vagyok képes megnyugodni.
Tudom, hogy apám mindent csak értem és miattam tesz. Tudom, hogy egyetlen és legrettegettebb álma, hogy elveszíti egyetlen fiát, a Rejtett Virágot. Mindent tudok, és értek, de elfogadni képtelen vagyok. Mindenben akadályoznak. Sosem tehetek szabadon semmit, hiszen mindig utánam jönnek, kilesnek, visszavisznek. Szabadulni szeretnék! Csak egy kicsit… Szívből sajnálom halott társaimat, de nem tehetek értük semmit.
Ekkor keserves hang üti meg a fülem. Egy szarvas, nem messze innen kiált segítségért. Az elfeket hívja, érzi, hogy itt vagyok, de már a területünkön túl esett csapdába. De nem érdekel. Gyorsaságomat apámtól örököltem, így pár pillanat múlva már ott is vagyok, és próbálom kihúzni az oldalába fúródott nyílvesszőt. A támadója egy fa mögött bújt meg, tökéletesen érzem a szagát.
- Gyere elő, te utolsó, legmocskosabb teremtménye az ainuknak! - Nem mozdul. - Bújj elő a fa mögül, vagy érted megyek! - Végre előlép. Egy pillanatra megzavar emberfeletti szépsége. Mintha egy társam állna előttem, de teste halandó vértől bűzlik. - Hogy tehettél ilyet, te alávaló szörnyeteg?! - sziszegem felé, mire gúnyos mosoly húzódik ajkaira.
- Egy tünde oktat ki engem arról, hogy milyen a mocskosság? - Felnevet, én pedig épp végzek a szarvas sebének gyógyításával, így hagyom, hadd álljon fel, és szaladjon el ez elől a halandó szörny elől, aki még mindig röhög. Egy pillanat alatt előtte termek, ideje sincs reagálni, mégis, furcsán gyorsak a reflexei.
- Az az elf, aki kioktat téged a mocskosságról, most meg fog ölni! - Egyenesen a szemébe nézek, és végül felismerem. Meglepetten engedem el, majd újra dühös leszek, dühösebb, mint eddig bármikor.
- Benned a fajtársaim vére folyik, halandó! - Megint mosolyog. - Miért ölöd a barátainkat, ha félig a testvérem vagy? - Most, hogy jobban megnézem, túl tökéletes. Nála szebb lényt még nem láttam. Tökéletesen arányos a teste, és, bár elhanyagolt a külseje, mégis gyönyörű.
Szerkesztve Rauko által @ 2010. 08. 19. 16:56:32
|
|
