|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Silvery | 2010. 08. 22. 01:08:07 | #7089 |
 Karakter: Aeron
Megjegyzés: (Raukonak)
- Már nem lesz baj. Ne félj, Erel. Veled maradok, és minden olyan lesz, mint régen. – végigsimítja hátamat, hogy megnyugtasson, s érzem, ahogy szívemet felmelengetik szavait. - Aludnom kellene… itt maradsz, szerelmem? – ledöbbenek a megszólítás hallatán, pulzusom egy szempillantás alatt a duplájára ugrik, s torkomban ismét óriási gombóc keletkezik. Érzem, ahogy a könnycseppek újra potyogni kezdenek szememből, de ezek már örömkönnyek.
- Annyira boldog vagyok, Esgalloth! Persze, hogy veled maradok. – a mellkasára borulva ölelem át, majd óvatosan fekszem mellé, nehogy rossz helyen érjek hozzá.
- A hátadon nem tűntek el a hegek… miért? – suttogom halkan a szavakat, s még egy kicsit közelebb bújok testéhez.
- Mert olyanok nekem, mintha a neved lenne a bőrömbe vésve, hiszen érted tettem. Téged védtelek és ezeket a sebeket sosem fogom szégyellni. – Elvörösödve temetem arcomat vállába, s mélyet szippantok bőrnek illatából… de ez azt jelenti… hogy már akkor tetszettem neki? Ezért kért volna csókot a vízesésnél?
Lágy mozdulattal simítja végig combomat, testem bizseregni kezd, minden porcikám ég a vágytól, hogy még többet érezhessek belőle. Érezni akarom, hogy bőrünk egymáshoz simul, érezni akarom ajkait ajkaimon, akarom még.
- Esgalloth… annyira szeretnélek még ennél is közelebb érezni magamhoz… - suttogom halkan a szavakat, s még magam is meglepődök rajta, hogy ilyen őszinte tudok lenni vele. Mintha egész testem lángolna, nadrágom egyre szűkebbnek tűnik, ahogy fölé mászva hajolok arcához.
- Erel. Ne kísérts… Én is szeretném érezni, ahogy a tested csak nekem remeg… hogy mindened az enyém. – elmém elhomályosul, mintha elveszíteném a fejem, az ajkaihoz hajolva követelek tőle vad csókot, s érzem, ahogy ágyékaink egymáshoz dörgölődnek. Ágyékom egyre vadabbul lüktet minden egyes csókunk után, s ahogy kezei fenekemre vándorolnak halkan sóhajtok fel… Ah, ennél is többet akarok.
- Erel… én… szeretlek. – sóhajtja Esgalloth, s szemeiben látom, hogy ő is többre vágyik. - Ezt most be kell fejeznünk, Erel. – meglepetten pislogok, majd rájövök, hogy így is túl messzire mentünk, s sietve lemásznék róla, de megállít. - Nem, nem ellökni akarlak magamtól. De ha ezt tovább folytatjuk, nem tudom visszafogni magam, és nem szeretnék a szükségesnél több időt fekve tölteni. – elvörösödve bújok hozzá, közelebb húz magához, majd szenvedélyesen csókol nyakamba, s egy halk sóhaj szökik ki ajkaim közül.
- Neh haragudj, Esgalloth… csak… én annyira… - hangom rekedtes a visszafogott vágytól, s érzem, hogy elvörösödöm.
- Nem haragszom. Ha felgyógyulok, ezt innen folytatjuk, rendben, Erel? – egy utolsó, szenvedélyes csókra húz magához, szívem majd kiugrik a helyéről, ahogy nyelvét ajkaim közé csúsztatva hívja hosszú táncra nyelvemet, a forróság elönti egész testemet, miközben ujjaimmal mellkasát cirógatom.
Csalódottan sóhajtok fel, ahogy ajkaink elválnak, majd óvatosan fekszem vissza mellé az ágyra, s egyik lábammal átölelve csúszok még közelebb hozzá.
- Esgalloth… miért kell neked egy olyan félvér, mint én? – halkan suttogom fülébe a szavakat, de nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom a választ.
- Mert hiába vagy félvér, te vagy a legtisztább és legszebb lény, akit eddigi, hosszú életemben láttam. – szívem mintha a torkomban dobogna, ahogy közelebb húz magához, s érzem, ahogy fejét az enyémre hajtja. - És neked miért kell egy tünde, Erel? – hallom hangján, hogy mosolyog, s engem is mosolygásra késztet.
- Nem tudom… Mindig azt hittem, hogy nem létezik olyan elf, akit képes lennék szeretni. De te… annyira más vagy, mint ők. – átölelem testét, örülök, hogy nincs rajta ing, így közvetlenül a bőrét simíthatom. - Illik egy tündétől megkérdezni, hogy mennyi idős?
- Nem, de neked elmondhatom, ha valóban érdekel – érzem, ahogy végigsimítja hátam, majd fenekemhez érve megáll keze, s testem ismét bizseregni kezd, ajkamra harapva próbálom lenyugtatni magam. - Egészen pontosan háromszázötvenegy éves vagyok. – folytatja, s meglepetten nyikkanok egyet, majd felnevetek… hogy mennyi? - Mi ilyen vicces? – kérdezi, s megint hallom hangján, hogy mosolyog.
- Sokkal idősebb vagy nálam… - vigyorogva mászom ajkaihoz, majd egy lágy, óvatos puszit lehelek rájuk, s azután folytatom. - De annyira fiatalnak tűnsz.
- A legöregebb elf egy idős a természettel – halkan suttogja a szavakat, miközben arcomat végigsimítva tűri hátra az előre hulló hajtincseket, s szemeimet lehunyva élvezem érintését. Köszönöm… köszönöm, hogy újra érezhetem ezt. Azt hittem örökre elveszítettelek. - Aludjunk, Erel. Biztos te is fáradt vagy. – engedelmesen mászom vissza, s fejemet a vállára hajtva hunyom le szemeimet.
- Álmodj szépeket, Szerelmem. – mosolyogva suttogom… vajon neki is olyan jó érzés, mikor így hívom, mint amilyen nekem volt? Remélem.
Érzem, ahogy egy puszit lehel hajamba, majd halkan suttog:
- Te is.
Szemeimet lehunyva hallgatom légzését, s elmosolyodok... Hála neked, én már most szépet álmodok.
Érzem, ahogy az első napsugarak áttörnek a függöny rései között, s szemeim kipattannak, ahogy furcsa dologra leszek figyelmes. Lehet, hogy az egészet álmodtam? Nem… tisztán emlékszem, hogy Esgalloth mellett aludtam el.
Kétségbeesetten ülök fel az ágyamban, körbenézek a szobában, de a lepedőn lévő alvadt vérfolton kívül semmi nyoma nincs, hogy akár valaha itt lett volna. Hova tűnhetett? Lehet, hogy az apja rájött, hogy életben van, és elvitték, mikor aludtam? Ugye nem? … bár úgy legalább biztonságban lenne. Ha együtt vagyunk, mindenki más az ellenségünk… engem nem zavar, én már megszoktam… de ő… az elfek között élt háromszázötvenegy évig… milyen érzés lehet, hogy akire eddig barátként tekintett, most utálják?
Aggodalmas tekintettel sietek a nappaliba, szemeimmel alakja után kutatva, de sehol nem látom… se a ruháinak, se neki nincs nyoma a házunkban.
Hirtelen megpillantom, ahogy lassan nyílik az ajtó, s hatalmas kő gurul le a szívemről, mikor Esgalloth lép be. Megkönnyebbülten ölelem át, ahogy becsukódik az ajtó, majd remegő hangon szólalok meg:
- Hol voltál? Aggódtam érted… - érzem, ahogy körém fonja kezeit, szorosan magához húz, majd a fülembe suttog, amitől egész testem remegni kezd.
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek. Csak kimentem a folyóhoz megmosakodni. – ujjai fagyosak a kinti hidegtől, mégis élvezem, ahogy arcomat végigsimítva túr hajamba. – ne aggódj, vigyáztam, hogy senki ne lásson.
- És a sebeid? – hitetlenkedve nézek rá, nem tudom elhinni, hogy tegnap óta annyit gyógyult volna, mégis boldogság tölt el a gondolattól, hogy itt áll velem szemben, és teljesen egészségesnek tűnik.
- Jól vagyok. – átölelve fordít helyzetünkön, s hátamat a falhoz támasztva hajol ajkaimra. Meglepetten pislogok a hirtelen mozdulattól, majd ujjaimat a szőke tincsek közé siklatva húzom közelebb magamhoz. Egyik lábával lábaim közé lépve simul hozzám, s halkan felsóhajtok, ahogy térde ágyékomat simítja. Lihegve szakítom ki ajkaimat az egyre vadabb csókból, s kicsit távolabb tolom magamtól, míg elég levegőhöz jutok, hogy megszólaljak:
- Fel fogjuk ébreszteni anyukámat… - elmosolyodva hajol fülemhez, majd suttogni kezd:
- Öltözz fel. Elviszlek valahova. – elvörösödve bólintok, majd a szobámba rohanok magamra kapkodni a melegebb ruháimat.
Egymás kezét fogva lépkedünk az erdő fái között, s kicsit félve pillantok körbe… ha Esgallothot észreveszik, lehet, hogy megint bajba kerül. Mintha olvasna a gondolataimban, Esgalloth elmosolyodik, majd kezemet a szájához húzva csókolja meg.
- Ne félj. Nem lesz baj. – bizonytalanul bólintok, majd mikor Esgalloth lelassít, én is megállok.
Egy vízesés előtt állunk, körbenézek, a hely nem ismerős, az erdőnek ezen a részén még nem jártam. Finoman húz tovább, s a köveken lépkedve megyünk be oldalt a vízesés mögé. Körbenézek, egy barlangot látok, s egy apró nyílás vezet tovább egy következő terembe. Bizonytalanul követem, s ahogy belépek, elámulok a látványtól. A terem alapterülete alig nagyobb a szobáménál, viszont sokkal magasabb, fala mintha víztükör lenne, s ahogy belepillantok, végtelen sokszor néz vissza rám a ledöbbent tekintet. Óvatosan végigsimítom a hideg felületet, majd látom, ahogy Esgalloth mögém lépve ölel át hátulról.
- Mi ez? – kérdezem, még mindig a tükröt simítva, s ő hajamat félretűrve csókol nyakamba.
- Gyönyörű, igaz? – némán bólintok, s látom, ahogy arcom elvörösödik a csókjától.
Maga felé fordít, s készségesen hagyom, hogy hátamat a falnak döntve folytassa, amit otthon elkezdtünk. A barlangban meglepően meleg van, hisz a vékony résen nem jön be a hideg szél, s a sarokba apró tűzrakás helyezkedik el.
Ajkaival először homlokomra lehel egy gyengéd csókot, majd szám felé haladva arcomra, s mikor ajkaimhoz ér, szenvedélyesen, vadul ejti rabul őket. Megremegek, ahogy kezével hátamat cirógatja, majd fenekemet végigsimítva tér át combomra, s térdhajlatomba nyúlva húzza fel egyik lábamat, hogy még kényelmesebben simulhasson testemhez. Hangosan nyögök fel, ahogy ágyékaink egymáshoz simulnak, s minden nyögés, sóhaj visszhangzik a magas teremben. Elvörösödve nézem, ahogy Esgalloth elmosolyodik a visszhangok hallatán, s kezemet számra szorítva fojtom magamba a sóhajokat, ahogy a kabátom és a pólóm alá nyúlva simítja végig hasamat. Hogy válthat ki ilyen érzéseket belőlem csupán az érintése?
Kicsit távolabb lép, majd egy csók kíséretében húzza le rólam a kabátot, a földre teríti, és én is ugyan ezt csinálom az övével. Szorosan magához ölelve simítja végig újra a hátamat, s élvezem, hogy most már csak egy réteg választ el minket. Ujjai a fenekemre vándorolnak, majd onnan felcsúsztatva húzza fel pólómat, s szégyenlősen fordítom el tekintetemet, ahogy leveszi rólam… most először lát így.
- Elképesztően gyönyörű vagy. – suttogja halkan a fülembe, majd ismét, most már közvetlenül bőrömet simítja végig, s egész testem beleremeg, elönt a forróság, s érzem, hogy kipirulok.
- Esgallot… - szakítom ki ajkaimat a következő csókból, s szégyenlősen nézek rá. – zavarba ejtő, hogy látom magam… - halkan suttogom a szavakat, s ő csak elmosolyodik.
- Pont az a lényeg. Így egyszerre láthatlak minden oldalról. – szemeimet lehunyva mosolyodom el, s a következő csók kíséretében veszem le róla a pólóját, majd hagyom, hogy lefektessen a kabátokra.
- Nem fázol? – kérdezi aggodalmas tekintettel, s csak elmosolyodom.
- Egy kicsit… - felé nyújtom kezeimet, egy ölelésre hívva, majd csintalan mosollyal folytatom. – melegíts fel. - Fölém mászva hajol hozzám, szenvedélyesen csókol nyakamba, s ismét számtalanszor hallom vissza az ajkamon kiszökő sóhajt. Testünk egymáshoz dörgölőzik, mindenem mintha lángolna a közelségétől. Végre. Itt vagyunk, és semmi nem állhat közénk. Végre érezhetem őt… hihetetlen.
Hasamat végigsimítva tér egyre lejjebbre, s mikor finom mozdulattal végigsimítja ágyékomat, az ajkamra harapva próbálom meg magamba fojtani a nyögéseket. Lábaim automatikusan dereka köré fonódnak, így húzom még közelebb magamhoz, s ahogy végigsimítom a hátán lévő sebeket, szívem hangosan dübörög mellkasomban.
Hajába túrva húzom magamhoz egy csókra, mohón faljuk egymás ajkait, s ujjait óvatosan csúsztatja nadrágom alá…
- Esgalloth. – mindketten ledermedünk, ahogy egy női hangot, hallunk a bejárat elől, s Esgalloth kicsit felemelkedve rólam pillant hátra. – az apád tudja, hogy életben vagy. Téged keresnek, és nemsokára ide is fognak jönni.
|
| Rauko | 2010. 08. 21. 22:01:56 | #7081 |
 Karakter: Esgalloth
Megjegyzés: (Silverynek)
Csak lebegek a semmi közepén. Utolsó emlékem Erel könnyektől áztatott szeme. Annyira fájt, hogy látnom kellett, mennyire szomorú, de nem akartam, hogy meghaljon. Reméltem, hogy képes leszek meggyógyítani magam, de sajnos képtelen vagyok rá. Pedig annyira szerettem volna még vele maradni. Megmutatni neki a rejtett tisztást a hegy mögött, elvinni tavasszal a tiltott fához, amit halandó még nem látott, bemutatni neki Niliedet… hát mindez semmivé vált volna? Szerettem volna még egyszer megérinteni, csókolni és simogatni, az ölembe húzva élvezni a teste melegét és édes illatát.
Olyan rég óta nem történik semmi. A fehér semmi kellős közepén állok, és hiába szólítom Erelt, nem felel. Nem tudom, mi történik velem. Miért nem halok meg? Vagy miért nem ébredek fel, hogy újra vele lehessek? Érzem a jelenlétét. Tudom, hogy mellettem van, de…
Mi ez? Mi történik? A fehérség eloszlik körülöttem. Érzem, hogy rajtam fekszik. Tudom, hogy itt van! Hallom is!
- Esgalloth… nem hagyhatsz itt. Nem hagyhatsz itt azok után, hogy elérted, hogy beléd szeressek! Kérlek, ne hagyj el. - Oh, ainuk… köszönöm ezt a csodálatos ajándékot. Vagy… vagy ez is a képzeletem gonosz játéka lenne? Meg kell érintenem, hogy érezzem…
- Erel - suttogom. Hát tényleg te vagy az… - Ne sírj - törlöm le a könnycseppeket arcáról. Mintha ő sem hinné el, hogy tényleg megtörténik. Ujjamat szájához húzza és megcsókolja… milyen szép!
- Azt mondtad, szeretsz - jegyzem meg, mire ő elvörösödik. Nem bírom… éreznem kell! Közelebb húzva csókolom meg. Minden eddiginél szenvedélyesebb és vadabb, hiszen annyira vágytam már rá! Érzem, lassan már nem elég a csókja. testének minden pontját csókolni akarom! Azt akarom, hogy csak az enyém legyen, hogy hozzám tartozzon!
- Esgalloth, óvatosabbnak kell lennünk… felnyílnak a sebeid - suttogja, de látom, hogy ő is azt érzi, amit én. Viszont igaza van. Egyelőre óvatosnak kell lennünk. - Igen, szeretlek - válaszolja megállapításomra. - Szeretlek, szóval gyógyulj meg, és újra együtt lehetünk. Minden olyan lesz, mint volt… kérlek… - Látom rajta, hogy mennyire kétségbeesett, ezért kezem hátára vezetem, így simogatom.
- Már nem lesz baj. Ne félj, Erel. Veled maradok, és minden olyan lesz, mint régen - mondom neki megnyugtatóan, de érzem, hogy fáradok. - Aludnom kellene… itt maradsz, szerelmem? - Szemei hatalmasra nyílnak és újra sírva borul mellkasomra.
- Annyira boldog vagyok, Esgalloth! Persze, hogy veled maradok. - Már fel is feküdt mellém, nagyon figyelve arra, hogy ne érjen a sebeimhez. - A hátadon nem tűntek el a hegek… miért? - kérdezi.
- Mert olyanok nekem, mintha a neved lenne a bőrömbe vésve, hiszen érted tettem. Téged védtelek és ezeket a sebeket sosem fogom szégyellni. - Ép karommal combjára simítok, mire felsóhajt. Már elvenném a kezem, hiszen félek, hogy zavarja, de újra meghallom édes hangját.
- Esgalloth… annyira szeretnélek még ennél is közelebb érezni magamhoz - suttogja, majd felkel, és fölém támaszkodik. Haja beteríti vállaimat, szemei pedig vágytól ködösek.
- Erel. Ne kísérts… Én is szeretném érezni, ahogy a tested csak nekem remeg… hogy mindened az enyém. - Felnyög, majd vadul ajkaimra mar. Közben csípőjét mozgatja, így ágyékát ez enyémhez nyomja, mire mindketten felnyögünk. Hátára simítok, fenekére teszem kezem, de nem kérem, hogy hagyja abba.
Érzem, hogy egyre nehezebben tudom visszafogni a vágyam, de minden egyes csókja után jobban érzem magam. Ő is egyre hevesebb, egyre többet akar. Fejét a vállamra hajtva piheg, dwe csípője még mindig mozog.
- Erel… én… szeretlek - nyögöm, miközben egyre élénkebben érzem, hogy mennyire kívánom a testét. - Ezt most be kell fejeznünk, Erel. - Rémült tekintettel mered rám, már ugrana is le rólam, de nem engedem. - Nem, nem ellökni akarlak magamtól. De ha ezt tovább folytatjuk, nem tudom visszafogni magam, és nem szeretnék a szükségesnél több időt fekve tölteni - suttogom neki mosolyogva, majd finoman belecsókolok a nyakába, mire felnyög.
- Neh haragudj, Esgalloth… csak… én annyira… - Tudom, hogy zavarban van. Könnyen elpirul, olyan ártatlan.
- Nem haragszom. Ha felgyógyulok, ezt innen folytatjuk, rendben, Erel? - Válaszra sem várva csókolom meg újra. Minden vágyamat próbálom rázúdítani, hogy ne felejtse el: ezt folytatnunk kell. Ő is vad és szenvedélyes, egyik kezével támaszkodik fejem mellett, a másikkal mellkasomat simogatja.
Elválunk egymástól, és ő pihegve fekszik mellém. Egyik lábát az enyéim közé teszi, fejét ép vállamra hajtja és így szuszog a fülembe.
- Esgalloth… miért kell neked egy olyan félvér, mint én, - kérdezi kicsit megremegve.
- Mert hiába vagy félvér, te vagy a legtisztább és legszebb lény, akit eddigi, hosszú életemben láttam. - Fejem az övére hajtom. - És neked miért kell egy tünde, Erel? - kérdezem mosolyogva.
- Nem tudom… Mindig azt hittem, hogy ne, létezik olyan elf, akit képes lennék szeretni. De te… annyira más vagy, mint ők. - Közelebb húzódik, egyik kezével megölel, a másikat kettőnk közt pihenteti. - Illik egy tündétől megkérdezni, hogy mennyi idős? - Hallom a hangján, hogy mosolyog.
- Nem, de neked elmondhatom, ha valóban érdekel - simítok végig hátán, kezemmel megállapodva fenekén. Nem tiltakozik, szinte belesimul érintésembe. - Egészen pontosan háromszázötvenegy éves vagyok. - Halkan nyög egyet, majd felnevet. - Mi ilyen vicces? - kérdezem mosolyogva, mire rám pillant.
- Sokkal idősebb vagy nálam - suttogja ajkaimra, majd megcsókol. Most gyengéd és finom. - De annyira fiatalnak tűnsz.
- A legöregebb elf egy idős a természettel - simítok ki egy kósza tincset arcából. - Aludjunk, Erel. Biztos te is fáradt vagy - mondom neki, mire vállamra hajtva fejét bújik hozzám újra.
|
| Silvery | 2010. 08. 21. 20:11:49 | #7075 |
Karakter: Aeron
Megjegyzés: (Raukonak)
Lassan haladunk a fák között, egész testemet kellemes melegség járja, ahogy ujjai az enyémeket szorítják.
A folyóparthoz érve lelassít, majd megáll, és szembefordul velem. Én is megtorpanva figyelem mozdulatait, ahogy kezét felemelve hagyja, hogy belehulljon pár apró hópihe, majd komoly, merengő hangon szólal meg.
- Látod? Olyanok, mint te. Tiszták, de annyira mulandóak… Ugye te nem tűnsz el így? – szorosan magához húz, egész testem megremeg szavai hallatán, s engedelmesen simulok testéhez. Érzem, ahogy szemeim megtelnek könnyel a boldogságtól, s igaz, szorosan öleljük egymást, még közelebb akarok kerülni hozzá… ennél is közelebb… olyan közel, mint senki más.
- Nem tudnálak elhagyni. Már nem. – suttogom mellkasába a szavakat, majd hagyom, hogy újra rabul ejtse ajkaimat. Szinte elolvadok a forró csóktól, már nem érzem, ahogy a dermesztően hideg szél a bőrömet csípi, minden porcikámat melegség járja át.
- Jó veled. – arcomat mellkasába fúrva dünnyögöm a szavakat, mélyet szippantok az ismerős illatból, elmosolyodva emelem fel a fejemet, s ajkaihoz hajolva követelek egy újabb csókot. Bárcsak soha ne érne véget ez a pillanat. Minden olyan gyönyörű és tökéletes.
Halk suhogást hallva emelem fel a fejem, de mire ráeszmélek, hogy mi is lehet a hang, Esgalloth engem maga mögé lökve ugrik elém. Füleimben szinte visszhangzik, ahogy a nyílvessző átszakítja bőrét, s tágra nyílt szemekkel pillantok a fájdalmas tekintetre.
- Esgalloth… mi…
- Ne szólj semmit! Bármi történik, te csak fuss el, érted? – a rémület helyét felháborodás veszi át, s a sírás visszafojtásától rekedt hangon szólalok meg:
- Még veled sem voltam igazán. Hogy várod, hogy elhagyjalak?! Nem tudnám elviselni, ha bajod esne. – miért? Miért kell ennek történnie? Ki tesz ilyet? Megrémülök, ahogy látom az egyre növekedő vörös foltot a kabátján… kizárt, hogy így itt hagyom… nem, arra nem lennék képes. Egyszer már magára hagytam… egyszer már megengedtem, hogy magát feláldozva védelmezzen… kizárt, hogy még egyszer megteszem.
- Nem tudom gyógyítani magam. Nem átlagos hegye volt, elfek ellen használta… - suttogja, majd pár pillanatra elhallgat, s csak akkor folytatja: - Apám, ne rejtőzködj tovább. – meglepetten pislogok szavai hallatán, s amikor meghallom a támadó gúnyos kacaját, egész testemet kirázza a hideg… a saját apja? Hogy tehetett ilyet?
- Pedig szívesen hallgattam volna még. Szépen beszél ez a félvér, ahhoz képest, hogy csak egy mocskos féreg! – ajkamra harapva sütöm le tekintetemet… már megszoktam az efféle gúnyolódást, most mégis mintha tőrként szúrnának szívembe szavai.
- Ne beszélj így róla! Megígértem neked, hogy megöllek, ha bántod. Távozz, apám. – könnyes tekintettel remegek meg… megígérte az apjának, hogy megöli, ha… mindezt miattam? Az én hibám, hogy ez történik. – Ne félj. – hallom Esgalloth suttogását, s ahogy a háta mögé fordít, érzem, ahogy a könnycseppek kicsordulnak szememből. Nem akarom. Nem akarom, hogy miattam harcoljanak.
- Engedj a közelébe, Esgalloth. Halnia kell. Elcsábított egy nemes elfet! Ez halálos vétek! Az életével fizet hibájáért! – megremegek a gondolattól, majd szememet lehunyva, szinte érzem, ahogy felém közelít kardja… nem is lenne olyan rossz most meghalni. Esgallothnak köszönhetem, hogy megtudtam milyen a boldogság. Ha a halálom megoldja a viszályukat, úgy szívesen adom az életem.
Minden szinte egy szempillantás alatt történik, érzem, ahogy Esgalloth elém lépve takarja el testem, majd hangja hallatán kinyitom szemeimet.
- Mondtam, hogy az életem árán is megvédem. – nem akarom elhinni, amit látok, kezeimet ajkaim elé téve fojtom magamba sikolyt, majd Esgalloth mellé ugorva kapom el testét, mielőtt a földre zuhanhatna. A könnyek most már záporozva csorognak arcomon, s szinte ordítva nézek az elfre.
- Ne menj a közelébe, tünde! – némán, megrökönyödve figyel minket, s tekintetemet Esgallothra fordítom. Már nem érdekel, mi történik velem, semmi sem érdekel, csak ő.
- Az egyetlen fiam. Én… az egyetlen fiamat… a Rejtett Virágot… Nem akartam! – hallom az idegen szavait, s szemem sarkából látom, ahogy távolodik.
Esgalloth rám pillantva fordítja felém arcát, mintha mondani akarna valamit, s némán csorgó könnyekkel várom, de nem szólal meg. Szemeit lehunyva ájul el karjaimban, s a földön térdelve szorítom magamhoz.
- Ne, Esgalloth… ne hagyj itt. Ne menj el, kérlek. – zokogva hajolok arcára, ajkaira, melyek pár perccel ezelőtt mit sem sejtve csókolták az enyémeket, kezei, melyek engem öleltek, most elernyedve fekszenek a földön, s a szív, mely őrült ritmusban vert, ahogy hozzáértem, most épp hogy csak meg-megdobban.
Nem! Ez nem történhet meg. Miért ilyen kegyetlen a sors? Épphogy megtudom milyen a boldogság, egyből elszakítana tőle. Nem hagyom ilyen könnyen.
Remegő térdekkel állok fel, összeszedem minden energiámat, majd felemelem az elernyedt testet. Ha meg akarom menteni, haza kell vinnem.
Az ajtót berúgva lépek be a házunkba, s anyám egyből elém jön a hang hallatán. Némán kapja ujjait szája elé, ahogy megpillant minket, s figyeli, ahogy a szobába sétálva fektetem az ágyamra. Még mindig csordogálnak a könnyeim, s egy gyors, mégis óvatos mozdulattal rántom ki az íjat vállából.
- Mi történt? – hallom anyám remegő hangját, de nem válaszolok.
- Segíts levetkőztetni, el kell látni a sebeit. – szó nélkül teszi, amit mondtam, s először kabátját, majd ingét levéve fektetjük a hátára. Elszörnyedek az oldalán tátogó óriási nyílástól, s újra előtörnek szememből a könnyek, de kezem nem áll meg.
- Aeron, ez túl nagy seb… nem elég bekötni… össze kéne varrni, hogy ne vérezzen el. – rémülten pislogok rá, majd remegő, szinte könyörgő hangon szólalok meg:
- Meg tudod csinálni?
- Igen. – aggódva figyelem, ahogy anyám átveszi az irányítást, s alig 1 óra múlva sikerül elállítani a vérzést. – most a vállán lévő sebet kéne bekötni. – folytatja, majd rám pillant. – azt te is meg tudod csinálni, igaz? – némán bólintok, majd Esgallothhoz lépve fordítom át hasára, hogy be tudjam kötni vállát. Tágra nyílt szemekkel nézek végig hátán, torkom elszorul a látványtól… a sebek… de azt mondta, hogy begyógyultak. Miért, miért nem gyógyította meg őket magának? …Hiszen az én arcomról könnyedén eltűntette a sebet.
Nyúzott arccal sétálok a szobába, s tekintetemet végigvezetem az eszméletlen testen. Miért nem ébredt még fel? Egy hete alszik… aggodalmasan harapok ajkamra… mondta, hogy a nyíl mérgezett volt, de vajon milyen hatása van a méregnek. Ha halálos lett volna, már nem élne. De akkor mit okoz?
Elkeseredetten sétálok az ablakhoz, s kinézek a havas tájra… megőrülök ettől a tehetetlenségtől.
Szinte futva lépkedek a fák között, szívem dübörögve ver mellkasomban a félelemtől, de tudom, hogy nincs más megoldás. Ahogy egyre közelebb érek a falujukhoz, már érzem magamon tekintetüket, mintha minden irányból figyelné valaki minden mozdulatomat. Hátborzongató.
Tudom, hogy már nincs messze, szinte hangjukat is hallom, s a bokrok mögött apró házakat pillantok meg, de megtorpanok. Rezzenéstelen arccal nézek a feltartóztatóm szemeibe, s látom, ahogy izzik bennük a gyűlölet… igen, Esgalloth apja áll velem szemben, a másik két öreggel az oldalán, de most nem csak ők vannak ott. Látok magam körül másokat, valaki érdeklődő, valaki undorodó tekintettel pillant rám, de nem érdekelnek. Okkal jöttem ide.
- Hogy merészelsz ide jönni? – Esgalloth apja villámgyors léptekkel terem előttem, hajamat tépve feszíti hátra fejemet, s nyakamon érzem a hideg acélpengét.
- Ha most megölsz… a fiad biztos, hogy meghal. – suttogom, s próbálom nem kimutatni félelmemet.
Arcán egy pillanatig a ledöbbentség jelei tükröződnek, majd egy könnyed mozdulattal lök el magától, olyan erővel, hogy hátra zuhanok.
- Esgalloth… él?
- Még él, de ha így folytatja nem sokáig… tudnom kell milyen méreg volt a nyílvesszőn. Kérem… engedje, hogy megmentsem. – nem tudom visszatartani a könnycseppeket, hangom szinte könyörgő, s látom az apján, hogy hezitál.
- Lehetetlen. Annak a méregnek nincs ellenszere, amíg az elf szervezetében van, megakadályozza, hogy regenerálódjanak a sejtjei. És ilyen sebek mellett ez halálos. Csoda, hogy eddig túlélte. – elszorult torokkal hallgatom szavait, nem akarok hinni füleimnek... azt akarják mondani, hogy csak üljek, és nézzem tétlenül, ahogy szépen, lassan meghal?
- Ez jár annak, aki engedetlen. – hangjában keserűség bujkál, mintha magát akarná győzködni, és lassan állok fel a földről. – és most takarodj, tűnj a szemem elől, mielőtt meggondolom magam. – némán, mozdulatlanul állok, a fenyegetései már nincsenek hatással rám. Nélküle úgysem ér semmit az életem.
Egy gyönyörű tünde nő lép ki a tömegből, s a csuklómat megragadva, ránt maga után, s olyan gyorsan vonszol, hogy alig tudom tartani a tempót. Egy barlangba vezet, majd halkan szólal meg.
- Itt talán nem hallanak. – megszeppenve nézek rá, nem tudom, mit akar. – van rá mód, hogy megmentsd őt. Nem nagy az esélye, de lehetséges. – szemeim tágra nyílnak, szívem megdobban az apró reménysugártól. – Igaz, hogy Esgalloth jelenleg nem képes regenerálódni… de meggyógyítani meg lehet. Tudod egyes elfek képesek a gyógyításra… – bólintok, hisz nem egyszer láttam saját szememmel, ahogy Esgalloth begyógyít egy sebet. – Igaz, a gyógyítás alapja a szeretet, s közülünk is csak igen kevesek képesek olyan önzetlenül szeretni, hogy ezt az erőt maguknak tudhassák. Vannak, akik képesek a hozzájuk közel álló személyeket meggyógyítani, vannak akik olyan szoros kapcsolatban állnak a természettel, hogy akárkinek tudnak segíteni. Ha igazán szereted őt… – rövid szünetet tart, rám pillant, s haloványan elmosolyodik. – akkor képes leszel rá. – elbizonytalanodva nézem, ahogy elindul a bejárat felé, s halkan szólalok meg.
- Várj… de… mit kell tennem? Hogy csináljam? Vagy nem tudod te megcsinálni? … te elf vagy… én csak félig vagyok az… - elmosolyodva pillant vissza, majd válaszol.
- Nekem nincs hozzá erőm. Szerintem tudod, mit kell tenned… ha nem tudnád, már rég meghalt volna. Szerinted mi tartotta életben idáig?
Megrökönyödve nézem, ahogy eltűnik a fák között, majd gyors léptekkel indulok haza.
Arcát végigsimítva nézem, ahogy alszik, olyan békésnek, gondtalannak tűnik. Az ágy szélén ülve merengek a történteken, s közben ujjaimmal finom mellkasát simítom végig. Annyira gyönyörű. Vajon képes leszek rá? Vajon meg tudom gyógyítani?
Arcához hajolva lehelek csókot ajkaira, s szememet lehunyva hagyom, hogy egy újabb könnycsepp guruljon végig arcomon. Nem tudom mit vártam… talán, hogy a csókomtól felébred? Szánalmas. Nem tudom, mit tehetnék...
Mellé dőlve ölelem át az alvó testet, s fejemet a vállára hajtva sírom el magam… annyira hiányzik az érintése, a csókjai, a hangja…
- Esgalloth… nem hagyhatsz itt… nem hagyhatsz itt azok után, hogy elérted, hogy beléd szeressek. Kérlek, ne hagyj magamra. – a nevét ismételgetve bújok hozzá. – nem tudok nélküled élni. – suttogom mellkasába, s szemeim kipattannak, ahogy simítást érzek hátamon
- Erel. – suttogja halovány mosollyal, s hitetlenkedve nézek fel. Szemei résnyire nyitva vannak, rám néz, s én szememet törölgetve ülök fel mellette. – ne sírj. – arcomról letörölve a könnycseppeket húz közelebb magához, majd megismétli a mondatot. Ujjait megfogva húzom kezét ajkaimhoz, s csókot lehelek rá.
- Esgalloth. – szemeibe nézve merülök el a zöld íriszekben, s elmosolyodva dőlök vissza vállára. Azt hittem soha többé nem látom ezt a meleg tekintetet. – jól vagy? – kérdezem aggodalmas hangon, s ő csak felsóhajt… az ilyen kérdésekre soha nem válaszol…
- Azt mondtad szeretsz. – hajamba túrva mosolyodik el, s én ajkaimra harapok… hallotta, amit mondtam?
Érzem, hogy elvörösödöm, ahogy magához húz finoman, s ajkaink egymáshoz simulnak. Hosszan, szenvedélyesen csókol meg, s érzem, ahogy végigsimítja gerincem vonalát. A csók egyre vadabb lesz, mindketten többet akarunk, mintha testünk percek alatt akarná bepótolni a hosszú kihagyást, de csalódott sóhajjal hajolok el tőle.
-Esgalloth… óvatosabbnak kéne lennünk… felnyílnak a sebeid. - Az ágy szélére ülve távolodom el tőle, pedig testem minden porcikája sóvárog a folytatás után.
Kezemet mellkasára téve nézek félénken szemeiben, arcom mintha égne, ahogy alig hallhatóan kimondom a szavakat.
-Igen… szeretlek… - haloványan elmosolyodom, majd folytatom. – szeretlek, szóval gyógyulj meg, és újra együtt lehetünk, rendben? Minden olyan lesz, mint volt… kérlek…
|
| Rauko | 2010. 08. 21. 16:58:16 | #7069 |
Karakter: Esgalloth
Megjegyzés: (Silverynek)
Apámmal történt vitámat követően nem szóltunk egymáshoz. Tudtam, hogy mindenki tudja mi történt, hiszen az erdei elfek között tényleg füle van még a falevélnek is. Mégsem említette senki, de mindenki tekintetében láttam a félelmet és a megvetés: ez a fiú megfenyegetett egy bölcset, a saját apját.
Egyik nap Nilied keresett fel a folyónál.
- Esgalloth. Messzire mész. Száműzni fognak a faluból, többen szeretnék. - Hanga aggodalomtól remeg, tudom, hogy ő nem szeretné.
- Sajnálom, de nem engedem senkinek, hogy bántsa Erelt.
- Szerelmes vagy abba a félvérbe? - Ahogy kimondja a félvér szót, annyira… gúnyos és megvető.
- A neve Aeron! Ne nevezd félvérnek! - Meglepetten pislog rám.
- De te sem így hívod. Miért adtál neki tünde nevet? Hiszen az a fiú gyűlöli a fajtánkat. Mi van, ha mégis ő a vadász, és csak azért marad a közeledben, hogy megölhessen?
- Megint butaságokat beszélsz. Ha akarna, sem tudna engem bántani. Túl gyenge hozzá. - Elgondolkodom, majd helyesbítek. - Veled vagy apámmal talán elbír. De te is tudod, hogy én vagyok jelenleg az egyik legerősebb elf. Tisztavérű tündék esélytelenek ellenem, ő pedig félig tünde.
- Akkor mi vonz hozzá? - kérdezi félénken.
- Nem néztél rá, Nilied? Nem láttad őt? - Mosolyog.
- Csodálatos férfi, az biztos. Köztünk is ritka az olyan szépség, mint ő. - Megsimogatja a vállam. - Nagyon szép pár vagytok, Esgalloth. De féltelek.
- Ne félts. Nem esik semmi bajom. - Rámosolygok bátorításnak szánva, de kicsit keserű is vagyok, hiszen…
- Mióta nem láttad? - szegezi nekem a kérdést.
- Tíz napja is megvan már. A nagy hóvihar óta nem járt az erdőben.
- Hallottam egy pletykát, miszerint a félvér embert megtámadták a falujában. - Rémülten pattanok fel. - Ne félj, Esgalloth. Az erdő azt suttogja, hogy csodálatos arcán rút heg éktelenkedik, de életben van. - Gonosz vigyor kúszik ajakira. - Szerintem fél, hogy nem lenne olyan szép a szemedben, ha egy heggel az arcán látnád. - Mindketten egyszerre kapjuk fel a fejünket. - Ez annak a gonosz halandónak a szaga, érzed te is?
- Érzem. - Felpattanok, de ő is. - Mit csinálsz?
- Veled megyek! Az a halandó veszélyes és gonosz! - Miből gondolhatja ezt? - Ő a vadász.
- A tündék gyilkosa? - kérdezem hatalmasra nyílt szemekkel.
- Még nem vagyok benne teljesen biztos. De a folyó nekem nem hazudik. Az, aki testvérünk vérét ontotta, gonoszságtól bűzlik, nála undorítóbb szagú lénnyel pedig még nem találkoztam. - A távolba réved a tekintete, majd pár pillanat múlva halk hangon megszólal. - Itt van a fiú is. Akkor nem megyek veled. - Hálásan mosolygok rá, majd indulok, de még hallom a hangját. - Ne tégy elhamarkodott lépéseket, Esgalloth!
Ahogy meghallom a halandó gúnyos hangját, ökölbe szorulnak kezeim. Legszívesebben megölném. Ő sebezte meg Erelt!
- Hagyd őt békén és tűnj innen - utasítom a férfit, mikor már túl veszélyesnek látszik a helyzet. Hallgat rám, és el is rohan, én pedig Erelhez fordulok.
- Aggódtam érted. Tíz napja nem láttalak - mondom neki, miközben igyekszem a lehető legközelebb lenni hozzá. Annyira szép, még a sebbel is. Csókunk közben és után görcsösen kapaszkodik belém, én pedig mosolygok. Szóval nem akar elengedni. Ajkaimmal megérintem a heget is, ami erőmtől azonnal semmivé válik, és csak a csodálatosan hamvas bőr marad.
- Ne haragudj, hogy eddig nem jöttem, csaknem akartam, hogy lásd a heget az arcomon - suttogja. Érzem, hogy tényleg ez zavarta, így csak mosolygok. Milyen aranyos.
- Milyen heget? - Meglepődve kezdi tapogatni arcát, majd, mikor megérzi, hogy a sebnek már a helye sincs meg, meglepődve habogni kezd. - Erel, valamit jegyezz meg. Az én szememben mindig te leszel a legcsodálatosabb lény a földön. - Őszinte vagyok hozzá. Már én is tudom, hogy vonzódom hozzá. Nem bírnám nélküle a mindennapokat.
- Visszahoztam a kabátod - nyújtja át nekem, én pedig el is veszem, majd megfogom a kezét, és így haladunk.
- Gyere, menjünk. - Az erdő szíve felé húzom, ott senki sem zavarhat meg minket. Most az sem zavar, ha meglátnak minket.
A folyóparton állunk, mikor újra esni kezd a hó. Én kitartom tenyerem, és hagyom, hadd szálljon bele néhány hópihe, majd Erel felé mutatom.
- Látod? Olyanok, mint te. Tiszták, de annyira mulandóak. - Közelebb húzom magamhoz. - Ugye te nem tűnsz el így? - megremeg karjaimban, majd még jobban hozzám simul.
- nem tudnálak elhagyni. Már nem. - Álla alá nyúlva emelem fel a fejét, majd magamhoz húzom. Csókunk most is lassú és finom. Nem tudom elhinni, hogy eddig képes voltam létezni anélkül az íz nélkül, amit rajta érzek. Olyan különleges érzést mutat nekem a csókjaival, amit hosszú életem során mellette érzek először.
- Jó veled - suttogja mellkasomnak, majd újra csókért hajol, én pedig megadom, amit kér.
Hosszú percekig állunk, élvezve a hóesést, amikor túl ismerős érzés kerít hatalmába, majd hallom, ahogy egy nyílvessző szeli a levegőt. Annyi időm van már csak, hogy fordítva magunkon hagyjam, hogy a fegyver a vállamba fúródjon. Azonnal érzem: ez mérgezett nyílvessző volt! Erel rémülten pillant rám.
- Esgalloth… Mi…
- Ne szólj semmit! Bármi történik, te csak fuss el, érted, - kérem, de tudom, hogy nem fogja megtenni, erről pedig biztosít is.
- Még veled sem voltam igazán. Hogy várod, hogy elhagyjalak?! Nem tudnám elviselni, ha bajod esne - suttogja könnyes szemekkel, miközben tekintete a vállamon csordogáló vérre téved.
- Nem tudom gyógyítani magam. Nem átlagos hegye volt, elfek ellen használta… - Kis szünetet tartok, majd hangosan szólalok meg újra. - Apám, ne rejtőzködj tovább. - Gúnyos nevetés rázza meg az erős néma csendjét, majd előbukkan édesapám.
- Pedig szívesen hallgattam volna még. Szépen beszél ez a félvér, ahhoz képest, hogy csak egy mocskos féreg! - Hangjából süt a gyűlölet. Olyan, mint az a gonosz halandó.
- Ne beszélj így róla! - szólítom fel. - Megígértem neked, hogy megöllek, ha bántod. Távozz, apám. - Nem mozdul pár pillanatig, majd elindul felénk. Erel megremeg a karjaimban. - Ne félj - suttogom fülébe, majd magam mögé tolom, hogy ne is lássa apámat.
- Engedj a közelébe, Esgalloth. Halnia kell. Elcsábított egy nemes elfet! Ez halálos vétek! Az életével fizet hibájáért! - Már suhan is, karját előhúzva, megkerülve engem és egyenesen Erel felé haladva, de én azonnal fordítok maginkon. Már nincs ideje reagálni. Rémült tekintettel szúrja testembe a hideg fémet. Gúnyosan mosolyogva fogom meg a markolaton pihenő kezét, majd remegő hangon szólalok meg.
- Mondtam, hogy az életem árán is megvédem. - Apám ijedten húzza ki testemből kardjának pengéjét, mire Erel elém ugrik és hagyja, hogy a karjaiba dőljek.
- Ne menj a közelébe, tünde! - Apám nem szól, csak engem bámul, majd egy könnycsepp tör utat magának szigorú arcán.
- Az egyetlen fiam. Én… az egyetlen fiamat… a Rejtett Virágot… Nem akartam! - Nem vár válaszra, eltűnik a szemünk elől. Nekem még annyi erőm marad, hogy Erelre fordítsam tekintetem, de mielőtt bármit is mondhatnék, vagy tehetnék, a méreg, ami a nyílvesszőből jutott testembe és a frissen szerzett seb magukkal ragadnak és ájultan hunyom le szemeimet.
|
| Silvery | 2010. 08. 20. 21:38:20 | #7047 |
Karakter: Aeron
Megjegyzés: (Raukonak)
Lassan állok fel a földről, az apró bejárat felé teszek pár lépést, de Esgalloth a csuklómat megragadva ránt vissza magához, testünk ismét egymáshoz simul.
- Erel, ne haragudj. Sajnálom, ha megrémítettelek. – suttogja a fülembe a szavakat, s testem megremeg, minden porcikám bizseregni kezd, s érzem, ahogy elgyengülök.
- Nem erről van szó. Tényleg mennem kell. Az anyám már biztosan aggódik. – hebegve kezdek el magyarázkodni, s egy forró csókot kapok jutalmul. Bárcsak maradhatnék még. Annyira sóvárgok az érintése után.
- Elkísérlek az erdő határáig. – felpillantok, szemeibe fúrom tekintetemet, s finoman kibújok az öleléséből.
- Bajod lehet belőle, ha velem látnak. – próbálom visszautasítani az ajánlatot, de tudom, hogy felesleges minden szó, s legbelül örülök neki… annyival tovább lehetek a közelében.
- Ne érdekeljen. Csak az lát, akinek engedem, hogy lásson. – elmosolyodom, a régi önmagam az elfek beképzeltségének tudná be szavait, de most nem zavar. Nála nem.
Mosolyogva teríti vállamra kabátját, s én meglepetten nézek hátra.
- Ezt vidd magaddal. Meg fogsz fázni.
- De… de így te fázol meg! – szavaim ellenkeznek, de testem élvezi, ahogy körülölel a vastag anyag, s a tudat, hogy Esgalloth hordta, még kényelmesebbé teszi.
- Ne félts te engem. Nem lesz bajom. – elmosolyodva temetem arcomat a kabát ujjába, s érzem, ahogy orromat megtölti a mámorító illat.
- Érezlek rajta. Csodálatos… - szemeimet lélegzek mélyeket a ruha illatából, s a kábulatból Esgalloth hangja zökkent ki.
- Erel… látlak még? – rá pillantok, lágyan mosolyodom el, ahogy közelebb lépek hozzá. Ha rajtam múlik biztosan. Úgy érzem, ez után a nap után nem tudnék nélküle élni. A régi életem olyan kopárnak, üresnek tűnik. Soha nem zavart, hogy egyedül vagyok, szerettem a magányt, de most a gondolatától is émelygek.
- Igen. Eljövök még ide. Ígérem. – elé lépek, ujjaimmal bizonytalanul simítom végig a hibátlan porcelán bőrt, majd a szőke tincsek közé túrva hajolok arcához, de megállítom a mozdulatot. Ajkainkat alig pár milliméter választja el, de hátrébb lépve távolodok el tőle. Ezt most nem szabad… tudom, hogy nem lennék képes itt hagyni… pedig azok az ajkak… Úgy vágyom a csókjára… ilyet még soha nem éreztem. Ilyen erős vágyat valami iránt… valaki iránt - Nem merem megint megtenni. Akkor nem mennék el.
- De menned kell, igazam van? – elmosolyodva fogja meg kezemet, s ajkaihoz emelve csókol tenyerembe, s érzem, ahogy arcom kipirul. - Indulj, én mögötted leszek. Nem akarom, hogy bajod legyen belőle, ha emberekkel találkozunk.
- Ilyenkor nincsenek emberek az erdőben. – a bejárathoz sétálva pillantok ki… én az elfek miatt jobban aggódnék. Az emberek sosem jelentettek túl nagy problémát.
- Nincsenek is messze. Érzem a szagukat. – meglepetten pillantok rá, s ugyanakkor meg is rémít. Ilyen nagy ereje lenne? Érzi a szagukat? - Nincs köztük az, akivel veszekedtél. – Még ezt is meg tudja állapítani? Tudtam, hogy a tündékben több rejlik, mint ami látszik… Elmosolyodva fordulok felé, majd felidézem fejemben Oden képét… már majdnem megfeledkeztem róla.
- Nem félek Odentől. Nem bánthat engem. – hangom magabiztos, egy csepp aggodalom nincs bennem. Oden csak egy kis féreg, nem kell vele törődni.
- A harag erősebb, mint bármi más. Ne tégy elhamarkodott kikenetéseket, Erel. Féltelek attól a halandótól. – szemforgatva fordulok meg, de igazából jól esik, hogy aggódik értem. Vajon tényleg ennyire fontos lennék neki? De miért? …Oden csak olyanoknak tud ártani, akik nem ismerik az alattomos módszereit. Nekem a hajam szála sem görbülhet miatta. Keserűen felnevetek, ahogy eszembe jut a tünde nő, majd válaszra nyitom ajkaimat.
- Oden egy senki. Nem kell félned, nem esik bajom. – könnyed léptekkel szökkenek Esgalloth mellé, s egy gyors puszit lehelek nyakára. Olyan érzés, mintha ezer éve ismerném, pedig alig tudunk valamit a másikról.
Gyors léptekkel szaladok ki a barlangból, s hallom, hogy Isis is csatlakozik hozzám. Sietősen haladok a fák között, pedig legszívesebben lassan bandukolnék, hogy átgondoljam a történteket… de minél hamararabb hazaérek, annál hamarabb jut Esgalloth újra meleg helyre. Nem hagyhatom, hogy miattam baja essen… még egyszer.
Fél füllel hallom, ahogy mögöttem jön, és nem csak hallom, érzem is jelenlétét. Csak a tudat, hogy figyel, felmelegíti szívemet, s néha mosolyogva pillantok hátra.
Igen… azt hiszem… menthetetlenül belé szerettem… lehet, hogy ez nálunk családi örökség. Mindig oda húz a szívünk, ahova nem szabadna.
Lassan kezdünk kiérni az erdőből, s egyre jobban félek a pillanattól, amikor el kell válnunk. Mikor a házunk ajtajához lépek, lassú mozdulattal fordulok meg, s a legközelebbi fáról figyelő Esgallothra emelem tekintetemet. Elmosolyodva nézem alakját a lombok között, majd halkan suttogni kezdek:
- Még látjuk egymást, Esgalloth. – az ajtót belökve lépek a házba, majd magam mögött bezárva dőlök neki, és elmosolyodom. Csodálatos érzés a szerelem.
A szobámba sietek ledobni a kabátomat, mielőtt még anyám észrevehetné, s az ajtót becsukva dőlök az ágyamra a kabátot átölelve. Az ő illata árad belőle.
- Aeron, hol voltál egész éjjel? Aggódtam… - hallom anyám hangját az ajtó túl oldaláról, a kabátot a hátam mögé rejtem, nehogy észrevegye, ha véletlenül benyitna.
- Mindjárt kimegyek elmesélni, mi történt… - rövid szünetet tartok, villámgyorsan keresek valami jó indokot – csak átöltözöm, mert mindenem csurom víz. Ne aggódj, jól vagyok.
Felállok az ágyról, egy kevés időt nyertem, de akkor is hazudnom kell neki… nem tudom, mit mondhatnék… nem szeretek hazudni, főleg neki nem.
Mintha a bejárati ajtó csapódását hallanám, s aztán rögtön Isis ugatása üti meg a fülem… oh, szegényke, lehet, hogy kizártam.
Kisétálok az előszobába, s látom, hogy anyám ledöbbenten bámul az ajtóra, földbe gyökerezett lábakkal, miközben Isis hangosan ugatva rohan hozzám.
- Psszt… - hajolok le Isishez, hogy kicsit megnyugtassam, majd anyámra szegezem a tekintetemet.
- Mi a baj?
- Aeron, hol voltál az éjjel? – hangja fagyos, szigorú, s megszeppenve egyenesedem fel.
- Hát, túl messzire barangoltam, ezért behúzódtam éjszakára egy barlangba. – végülis ez még igaz is…
- Egyedül? – tágra nyílt szemekkel, értetlenül pislogok rá, nem tudom, miért ilyen gyanakvó… mi történt. Mikor nem válaszolok, folytatja. – egy szőke tünde… ismered? – ledöbbenve nézek, s némán bólintok. De honnan jött rá? Lehetetlen, hogy innen látta… nem értem. A szigorú arckifejezés megenyhül az őszinteségem láttán, s mellém lépve simítja végig arcomat… Mennyire más érzés volt Esgalloth érintése.
- Aeron, nem akarom, hogy elkövesd azt a hibát, amit én. Nem akarom, hogy velük érintkezz. – fájó szívvel lököm le arcomról a kezét, s szemeimet lehunyva szólalok meg.
- Igazad van. Óriási hibát követtél el apámmal, igaz? Unom már, hogy születésem óta azt hallgatom, hogy a létezésem egy hiba. – a végére szinte már ordítok, s anyám a zokogást visszafojtva pillant rám.
Dühösen fújtatok egyet, majd gondolkodás nélkül viharzok ki az ajtón, s a város belsőbb részei felé indulok. Félek, hogy ha az erdő felé megyek, Esgalloth megérzi a közelségemet, s a jelen pillanatban nem akarom, hogy lásson.
Gyors léptekkel szelem az utcákat… remek… ismét volt annyi eszem, hogy egy szál ingben és nadrágban indultam el otthonról. Megtorpanok, ahogy ismerős nevetést hallok magam mögül, s idegesen fordulok meg.
- Mi van, a magadfajta korcsokra már a hideg sem hat, vagy élvezed a fagyoskodást? – gúnyos vigyorral néz rám Oden, s szemforgatva fordítok hátat neki… nem szabad sokáig vele maradnom, mert most nem lennék képes türtőztetni magam.
- Az erdőben tegnap nem volt ekkora a szád. Inkább fogd be és ülj vissza a bilire. – elindulok, de elém áll egy idegen férfi. Hát ez remek… csatlósokat szerzett magának?
Ismét megállva nézek körül, s Odenen kívül két másik idegen áll mellettem vigyorogva.
- Oh értem… tehát most a többen egy ellent szeretnétek játszani? – elvigyorodva nézek egyenesen Oden szemébe, majd folytatom. – remek, úgy is rossz kedvemben találtatok.
Villámgyorsan mozdulok meg, ahogy hallom, hogy a mögöttem lévő férfi a kardját lendíti, karját elkapva fordítom át hátam fölött, elhajítva testét. Épp készülnék a következő támadás kivédésére, de ketten jönnek egyszerre, s éles fájdalom bizonyítja, hogy csak az egyiküket tudtam megállítani. Hátrébb lépve kapom az arcomhoz a kezemet, s ujjaim vége vörös lesz a sebből ömlő vértől.
- Hmmm, úgy látszik megsebesítettem azt a gyönyörű pofit… milyen kár érte. – élveteg vigyorral rohannak el, s én ledermedve nézem, ahogy a kezemre csöpög a vérem. Tényleg megvágtak? Vajon nagyon látszik?
Nyúzottan ülök fel az ágyamban, magamhoz húzom Esgalloth kabátját, s mélyet szippantok az illatából… kezd kiszállni belőle, már csak halványan érezni az édes illatot. Csalódottan fekszem vissza párnára, s arcomat végigsimítva bámulom a plafont. Ujjaim megakadnak a vékony sebhelyen, s fájó szívvel kezdem el dörzsölni. 10 napja volt… 10 napja láttam utoljára… de nem akarom, hogy így lásson. Nem megyek ki innen, amíg nem gyógyul meg ez a heg.
Természetesen anyámmal egyből kibékültem, amint hazajöttem aznap, s segített ellátni a sebet, de így sem elég. Vajon ha így látna, már nem kellenék neki?
Az ablak mellett ülve bámulom, ahogy óriási pelyhekben esik a hó, s sóvárogva nézem, ahogy fehérré varázsolja a fákat.
- Aeron – hallom anyám hangját, s hátra pillantok a vállam fölött. – eddig nem érdekelt a külsőd, de most nem mozdulsz ki egy seb miatt? Még soha nem voltál itthon 10 napig folyamatosan. – nem válaszolok, csak visszafordítom tekintetemet a táj felé. – kicsim, szerelmes vagy, igaz? – meglepetten fordulok felé, majd hagyom, hogy magához öleljen. – meg akartalak óvni a fájdalomtól, de tévedtem. A magad útját kell járnod… és ha ő is úgy érez irántad, mint te iránta… akkor nem fogja zavarni egy apró sebhely.
Vastag kabátban lépkedek a folyó felé, s anyám szavain töprengve kémlelem a szállingózó hópelyheket… vajon elmenjek hozzá? … de akármit is mond anyám… nem akarom, hogy így lásson. Rajta minden olyan tökéletesen gyönyörű. Még eddig se voltam méltó hozzá, hát még így. Ha őt nem is zavarná, engem igen.
A város határán folydogáló patak fölé hajolva nézek a víztükörbe, s ismét végigsimítom a bőrt. Mikor nevetést hallok magam mögül, szikrát szóró szemekkel fordulok meg.
- Hát, látom, még mindig szép nyoma van a sebnek. Úgy látszik, jó munkát végeztünk… ennyit a hírhedt szépségedről. Remélem, örökre csúfítani fogja az arcodat.
Közelebb lép hozzám, szavai a szívembe szúrnak, mintha tudná, hogy jelen pillanatban mi fájhat a legjobban. Már alig 1 méter választ el minket, mikor Esgalloth lép elém a fák közül, s ledermedve bámulok a hátára, ahogy ismét Odennel szemben állva oltalmaz meg tőle.
- Hagyd őt békén, és tűnj innen. – Oden megszeppenve, szó nélkül lép hátrébb, úgy látszik emlékszik a múltkori találkozásukra. Hallom lépteit, ahogy elrohan, s mielőtt Esgalloth megfordulhatna, lehajtom fejemet, s hagyom, hogy hajam arcomat eltakarva hulljon előre. Ujjai arcomat érintik, és összerezzenek, de szerencsére nem azt az oldalt simítja végig, ahol a heg van.
Lehajol hozzám, érzem, ahogy ajkai homlokomhoz érnek, ahogy halkan suttogni kezd.
- Aggódtam érted. 10 napja nem láttalak. - kezét állam alá csúsztatva kezdi el finoman felfelé terelni arcomat. Szívverésem felgyorsul a közelségétől és a félelemtől, hogy mit fog szólni, ha meglátja a sebet. Könnyfátyolos tekintettel adom meg magam, s hagyom, hogy maga felé terelje arcomat. Óvatos mozdulatokkal simítja ki a hajamat arcomból, s szemeimet lehunyva élvezem a lágy érintést. Hozzám hajolva lehel csókot ajkaimra, s ruhájába kapaszkodva húzom közelebb magamhoz. Mikor ajkaink szétválnak, könnyű puszit lehel szemhéjamra, majd az arcomon végighúzódó hegre, s ajkamra harapva bújok közelebb hozzá. Istenem… milyen jó érzés… nem is értem, hogy miért aggódtam… jobban bízhattam volna benne.
- Ne haragudj, hogy ilyen sokáig nem jöttem. Én csak nem akartam, hogy lásd a heget az arcomon. – lesütöm tekintetemet, s csak szemem sarkából látom, ahogy ajkait csalafinta mosolyra húzva hajol fülemhez.
- Milyen heget? – minden szőrszál feláll a hátamon, ahogy a fülembe suttog, s értetlenül nézek rá. Mivan? Hát nem látja? … arcomhoz nyúlok, végigsimítom a bőrt, s hitetlenkedve nézek rá… a sebhelynek nyoma sincs… de hogyan?
- Ezt… hogy… ez nem lehet, hiszen… ezt hogy csináltad? – értetlenkedve habogok, s látom, hogy mosolya kiszélesedik.
- Erel, valamit jegyezz meg. Az én szemeimben mindig te leszel a leggyönyörűbb teremtés a világon. – újra hozzám hajol egy csókra, s a szőke tincsekbe túrva húzom magamhoz… annyira hiányzott a közelsége. Nem kellett volna ilyen makacsnak lennem, és előbb el kellett volna mennem hozzá.
- Visszahoztam a kabátodat. – elmosolyodva nyújtom át neki, s szó nélkül veszi el a kezemből, majd ujjainkat összekulcsolva fogja meg kezemet, s az erdő felé kezd vezetni.
- Gyere, menjünk. – némán követem, szívem majd kiugrik a helyéről… olyan régóta vártam, hogy újra találkozhassunk. Minden perc, amit nem vele töltök végtelen hosszúnak tűnik.
|
| Rauko | 2010. 08. 20. 18:46:03 | #7039 |
Karakter: Esgalloth
Megjegyzés: (Silverynek)
Érzem, hogy remeg. Mintha félne. Pár pillanat múlva sóhajtva mászik le rólam, és ül vissza a tűz mellé.
- Ne… nekem ez túl sok. - Értem. Nem fogom siettetni, semmiben sem. Felülök, mögé helyezkedem és előre hajolva ajkaimmal érintem selymes bőrét.
- Akármennyi idő kell hozzá, hogy elfogadj, én várni fogok rád, Erel. - Ajkait harapva pillant rám.
- Esgalloth - suttogja nevem, mitől úgy érzem, hogy perccel sem tudok többet várni rá. Akarom… De nem rémíthetem meg. - Az előbb hazudtam. Téged sosem tudnálak gyűlölni. Pedig próbáltam. De egyszerűen képtelen vagyok rá. - Hozzá kell érnem. Meg kell érintenem!
- Akkor ezentúl ne is próbáld. - Beleremeg, ahogy a fülébe suttogok. Néma csönd telepszik ránk pár percig, de aztán megszólal.
- És te? te miért nem gyűlölsz, mint mindenki más? Hiszen félig ember vagyok, akiket ti, elfek annyira utáltok.
- Az emberek közül sem mindenkit utálok. Te pedig a legszerethetőbb lény vagy, akit magán hordoz ez a bolygó. - Megsimogatom arcát, ő pedig pirulva fordítja el fejét.
- Begyógyultak a sebeid? – kérdezi, miközben szemembe néz. Tekintetén látom, hogy hirtelen zavart lett, így elfordítja fejét, én pedig válaszolok.
- Az a nap életem egyik leggyönyörűbb napja volt, hisz megismertelek. – Segíteni szeretnék neki azzal, hogy kerülöm a választ. Nem kell egyelőre tudnia, hogy minden heg tisztán látszik a hátamon. Megrémülne és önmagát okolná.
- Nem ezt kérdeztem… - A kis morcos még a végén megharagszik, amiért nem válaszolok. Igazat akkor sem mondhatok neki.
- Ha a hátamon lévő sebekre gondolsz, akkor igen. Ha arra, hogy aznap rabul ejtetted a szívem, akkor nem. – Utólag gondolom át, hogy megint hamarabb járt a szám, mint az eszem. Lehet, hogy megijesztettem…?
- Lassan haza kéne mennem… - Ahogy ezt kimondja, már fel is áll és elindul kifelé, én pedig utána kapok és magamhoz rántom.
- Erel, ne haragudj. Sajnálom, ha megrémítettelek. - Megremeg karjaim között, de nem próbál elhúzódni, inkább közelebb bújik.
- Nem erről van szó. Tényleg mennem kell. Az anyám már biztosan aggódik. - Kicsit eltolom magamtól, de csak annyira, hogy megcsókolhassam. Nem tudom elengedni, de muszáj. Haza kell mennie.
- Elkísérlek az erdő határáig - mondom, mire rám pillant. Ajkai vörösek a csóktól, arca kipirult.
- Bajod lehet belőle, ha velem látnak. - Kiszabadul karjaim fogságából, de nem lép messzire.
- Ne érdekeljen. Csak az lát, akinek engedem, hogy lásson. - Mosolygok, és leveszem a kabátom, majd a vállára terítem. - Ezt vidd magaddal. Meg fogsz fázni.
- De… de így te fázol meg! - Látom, mennyire zavarban van, mégis úgy szorongatja a vastag anyagot, mintha az élete függne tőle.
- Ne félts te engem. Nem lesz bajom. - Engedelmesen bújik a kabtáo,mba, közben arcát is beletemeti és mélyet szippant az illatából, majd elmosolyodik.
- Érezlek rajta. Csodálatos… - Hangja olyan, mintha messze járna gondolatban.
- Erel… látlak még? - Magam is félek a választól, és ő is félszegen pillant rám. Szinte hallom az elutasítást.
- Igen. Eljövök még ide. Ígérem. - Közelebb lép, és megsimogatja az arcomat, majd hajamba túr, de nem csókol meg. - Nem merem megint megtenni. Akkor nem mennék el.
- De menned kell, igazam van ? - kérdezem mosolyogva és belecsókolok a tenyerébe. - Indulj, én mögötted leszek. Nem akarom, hogy bajod legyen belőle, ha emberekkel találkozunk.
- Ilyenkor nincsenek emberek az erdőben - mondja, majd kinéz a bejáraton a havas tájra.
- Nincsenek is messze. Érzem a szagukat. - Kicsit megrémül, ezért gyorsan korrigálok. - Nincs köztük az, akivel veszekedtél. - Mosolyog, de felsóhajt.
- Nem félek Odentől. Nem bánthat engem.
- A harag erősebb, mint bármi más. Ne tégy elhamarkodott kikenetéseket, Erel. Féltelek attól a halandótól. - Arcán mintha átsuhanna a düh, de aztán nevetve néz a szemembe.
- Oden egy senki. Nem kell félned, nem esik bajom. - Pimaszul mellém ugrik és belecsókol a nyakamba, majd kiszalad a barlangból, én pedig mosolyogva nézem távolodó alakját. Tudom, hogy visszatér hozzám.
Pár perc múlva indulok utána, és a fákon haladva követem. Nem akarom, hogy baja legyen abból, hogy velem van. Így is elég nagy gond, ha valaki meglátja rajta egy tünde ruháját. Néha megáll és felpillant arra a fára, ahol vagyok, egyenesen a szemembe és mosolyog. Annyira szép. Különleges. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy szükségem van rá.
Az erdő utolsó fája mellett állok, ő pedig egy közeli, kis ház felé igyekszik. Mielőtt belépne az ajtón megtorpan, megfordul és egyenesen a szemembe néz. Semmit sem kell tennie, mindent látok. Ajkaival halkan suttog, de tisztán hallom így is.
- Még látjuk egymást, Esgalloth. - Aztán belép a házba, én pedig visszamegyek az erdőbe.
Alig lépek néhányat, mikor megpillantom apámat.
- Esgalloth. Miért kísérted haza a halandót? - kérdezi dühösen.
- Semmi közöd hozzá. Ha akkor nem voltam a fiad, amikor az egész falu előtt botoztak meg, akkor most se legyek az. - Ellépnék mellette, de a hajamba tépve visszaránt. - Engedj el - szólítom fel.
- Meg fogom öletni az embert. Nem láthatod többé. - Megrémülök, hiszen tudom, hogy képes rá.
- Ha egy haja szála is meggörbül Erelnek miattad, apám, az elfek vérére és az ainukra esküszöm, hogy én öllek meg téged. - Látom rajta, hogy megrémült. Ekkor Isis szalad oda hozzánk hangosan ugatva. Megrémülök, hogy Erel is követni fogja, ezért megfogom a kutyát és a házhoz rohanok vele, ott leteszem az ajtó elé és benyitok. Nem lépek be, de így is szembetalálom magam egy idősebb nővel. Egy pillanat alatt tűnök el ismét, majd újra apámhoz lépek.
- Jól jegyezd meg. - Arcához hajolok. - Ha egy seb is esik rajta miattad, a véremre esküszöm, hogy megöllek. - Előveszem tőrömet a szíjamból és belevágok a tenyerembe. - Látod? Komolyan gondolom. Most pedig tűnj el.
- Nem tudsz bántani engem - mondja gúnyosan mosolyogva, mire egy pillanat alatt mögötte termek.
- Lehet, hogy valamikor nagy harcos voltál, de öregszel. Erősebb, ügyesebb és gyorsabb vagyok, mint te.
- Ha bajom esik általad, a falu kitagad, vagy kivégeztet.
- Bárkivel szembe fogok szállni Erelért. - Elengedem, és hagyom, hadd menjen. Utána pillantok, majd visszamegyek a barlangba. Szükségem van a takaróra, amin talán még érzem az illatát. Az ősz illata
|
| Silvery | 2010. 08. 20. 16:08:30 | #7037 |
Karakter: Aeron
Megjegyzés: (Raukonak)
- Mit jelent a neved, Aeron? – meglepődök a kérdésen, rá pillantok, és látom, hogy ő is engem néz. Szemeimet lesütve nézem a tűz lobogását, miközben válaszra nyitom ajkaimat.
- Harcost jelent. Küzdelmet. Ami az életem. – hangomban keserűség bujkál, s mikor közelebb von magához, érzem, ahogy szívem kihagy egy ütemet.
- Nem illik hozzád a neved, Aeron. – ajkamra harapva fordítom felé tekintetemet, s ő arcomat kezdi cirógatni. Istenem, mond, hogy ez nem egy álom… vagy ha mégis, hadd aludjak örökké. - Miért néztél a tündékre olyan haraggal teli szemekkel? Mit ártott neked a fajtám? – arcomat elfordítva kapom el róla tekintetemet, s válaszolnék neki, de nem vagyok képes szavakba önteni gondolataimat.
- Nem szeretnék erről beszélni. – suttogom halkan, de közben közelebb csúszok hozzá, fejemet óvatosan vállára hajtom, és élvezem testének közelségét. - Egyszer elmondom, rendben? Csak ne most, kérlek. – testem megremeg, ahogy hozzá simulok, mellkasom szűknek tűnik szívem zakatolásától.
- Sajnálom, hogy rossz emlékeket keltettem benned. – hónom alá nyúlva emeli meg testem, s mintha pille könnyű lennék, az ölébe ültet. Elvörösödve fordítom oldalra tekintetemet, s ő arcomhoz hajol, szinte érzem minden egyes lélegzetvételét. Közelsége zavarba hoz, mégis úgy érzem, még soha nem voltam ilyen boldog. - Nem szeretném, ha rossz kedved lenne, amikor velem vagy. Nekem kínszenvedés volt ez a fél év. Minden este rólad álmodtam, Aeron. Féltem, hogy a vízesésnél hatalmas hibát követtem el. – tágra nyílt szemekkel hallgatom szavait… minden este rólam álmodott? Vajon hihetek neki? Vajon reménykedhetek, hogy olyan érzéseket táplál irántam, mint én iránta? Nem, az túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen.
Megszeppenten figyelem, ahogy távolabb hajol, s testem mintha magától cselekedne. Közelebb húzódom hozzá, s egy meggondolatlan csókot lehelek a selymes ajkakra. Annyira hiányzott ez az íz, ez az érzés, senki nem tudja pótolni őt.
A hajamba túrva húz még közelebb magához, fejbőröm szinte bizsereg ujjai érintésétől, egész testem beleremeg a szenvedélyes csókba.
Mellkasára dőlve zihálok a hosszú csók után, kezeimet vállán nyugtatom, élvezem, ahogy hátamat cirógatva ölel magához. Hajamba fúrja arcát, hallom, ahogy mélyet szippant az illatából, s testem ismét megremeg.
- Köszönöm, Erel. – halkan suttogja a szavakat, s furcsa érzésem támad, értem, amit mond, mégis mintha máshogy szólalt volna meg, mint eddig… különös.
- Örülök, hogy találkoztunk – suttogom én is mellkasába, mire ő meglepetten tol el magától, mintha valami rosszat mondtam volna. – Mi a baj? – tekintetét fürkészem, de nem tudok semmit kiolvasni a szemeiből. Lehet, hogy rájött, hogy mégsem kellek neki? Túl közvetlen voltam? Ne, még nem akarom, hogy vége legyen.
-A mi nyelvünkön szóltál hozzám. – mondja még mindig ledöbbenve, s most rajtam a sor, hogy meglepődjek. Hogy mi? Én? Nem, az kizárt… azt észrevettem volna…
Óvatosan próbálok hátrébb hajolni, és nem tudom, hihetek e szavainak. Nem… nem akarok egyre jobban az elfekre hasonlítani. Nem akarok olyan lenni, mint ők. Így is túlságosan sok a hasonlóság.
- Ne bánd. Akármennyire utálod, te sem tagadhatod meg a véredet. – újra magához húz, szorosan ölel át, és aggodalmaim szinte rögtön elpárolognak. Azt hiszem véglegesen beleestem a csapdájába, nem tudok ellenállni neki. - Én is elf vagyok. Miért nem gyűlölsz engem is? – Őt? Gyűlölni? Eleinte próbáltam… én tényleg megpróbáltam.
- Nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, hogy nem gyűlöllek. – még magam is meglepődök az őszinte válaszon, és elgondolkozva simítom végig vállát. Nem, szerintem őt nem lennék képes gyűlölni. Ahhoz túl gyenge vagyok…
Nem válaszol semmit, s félek, hogy megbántottam szavaimmal… de ha képes vagyok megbántani, az azt jelenti, hogy fontos vagyok számára, nem?
- Mit jelent az Erei? – kérdezem, hogy megtörjem a csendet, s kíváncsi tekintettel fürkészem arcát.
- Azt jelenti: magányos csillag… Csillag, mert gyönyörű és fenséges, akárcsak te, de magányos, mert sehol sem értik meg igazán. – érzem, ahogy egy óriási gombóc keletkezik a torkomban, szívem összeszorul, s lesütött tekintettel dőlök újra mellkasára. Nem akarom, hogy lássa az arcomat, ahogy fülig elvörösödöm.
Percekig némán hallgatjuk a másik lélegzetvételének ritmusát, Esgalloth szívének dübörgése visszahangzik füleimben, s mintha megbabonázna a hang.
- Olyan jó hallgatni, ahogy dobog a szíved. Megnyugtat. – suttogom, majd mély levegőt véve szívom be a mámoros illatot. - Az illatod annyira bódító… mintha el akarna csábítani… A tested… - végigsimítom mellkasát, ingén keresztül, s akaratlanul is megjelenik fejemben a kép, mikor meztelenül állt velem szemben a vízesés alatt. Fél éve történt, mégis minden apró részletre olyan pontosan emlékszem, mintha tegnap lett volna. Minden egyes porcikájának képe tisztán él emlékeimben, s most felszínre törve kábít el. Tekintetemet arcára emelem, egy ideig némán nézem a tökéletes vonásokat, majd folytatom. - Az arcod túl szép. Nem is vagyok méltó hozzád. – igen, ez így van… egyáltalán nem illünk össze.
Mintha nem is én irányítanám testemet, óvatosan lököm hátra, s mikor hanyatt feküdt a földön, fölé mászva nézek szemeibe. A zöld tekintet mohón barangolja be arcomat, s nézem, ahogy tincseim bőrét cirógatják.
- Mégsem tudlak itt hagyni. – suttogom halkan, egy ideig még arcvonásait fürkészem, majd szemeimet lehunyva hagyom, hogy végigsimítsa arcomat.
- Te vagy a leginkább méltó hozzám. – selymes hangja simogatja füleimet, s a torkomban lévő hatalmas gombóc a kétszeresére nő, mikor magához húzva csókol meg újra. Mintha megszűnne a külvilág, pár másodpercig senki és semmi nem létezik rajtunk kívül, ahogy ajkaink egyesülnek. Testünk egymáshoz simul, szinte teljes súlyommal ránehezedve fekszem rajta, s egész testem bizsereg, ahogy egyik kezével hajamba túrva húz magához, másik kezét gerincem vonalán simítja végig, s ahogy a vékony ing néha-néha felgyűrődik a simogatástól, bőrünk közvetlenül ér egymáshoz, s minden milliméter, ahol hozzám ér, mintha felgyulladni készülne. Szívem ijesztően gyorsan kalimpál mellkasomban, szinte már fájdalmas az őrült ritmus, s zihálva, kipirult arccal hajolok el a csókból, s ismét a tűz mellé kuporodva mászom le testéről.
- Ne… nekem ez még túl sok. – szinte alig hallhatóan suttogom a szavakat, de tisztában vagyok vele, hogy minden hangot tökéletesen hallott… nem bírom… ezek az érzések még túl intenzívek nekem. Még soha nem éreztem ilyet. Mióta az eszemet tudom, nem volt részem pozitív érzésekben… ez túl sok egyszerre.
Kezemet a mellkasomra szorítva próbálom lenyugtatni magam, s szemem sarkából figyelem, ahogy Esgalloth felül, s elmosolyodva lehel egy lágy puszit arcomra.
- Akármennyi idő kell hozzá, hogy elfogadj, én várni fogok rád, Erel. – ajkamra harapva pillantok rá, legszívesebben egy újabb csókot követelnék tőle, de visszatartom magam. Már így is túl izgatott vagyok. Vajon hihetek neki? Ez az egész túl szép, hogy igaz legyen.
- Esgalloth – suttogom halkan a nevét, majd rövid szünetet tartok. Most mondtam ki először hangosan a nevet, amit magamban milliószor elismételtem. – az előbb nem mondtam igazat… téged sosem tudnálak gyűlölni, ebben biztos vagyok. – nem merek ránézni, szemeimet a tűz táncoló lángcsóváira szegezem, úgy folytatom. – pedig megpróbáltam… de egyszerűen nem vagyok képes rá.
Érzem, ahogy mellettem ülve végigsimítja hátamat.
- Akkor ezentúl ne is próbáld. – suttogja közvetlenül fülembe, amitől minden szőrszálam az égnek áll, megszólalni sem tudok, csak némán bólintok.
- És te? Te miért nem gyűlölsz, mint mindenki más? Miért nem zavar, hogy félig ember vagyok, akiket olyannyira gyűlöltök, ti, elfek? – félve sandítok rá, de ő csak elmosolyodik.
- Az embereket sem gyűlölöm mind, csak egyes embereket. Te pedig a legszerethetőbb lény vagy, akit magán hordoz ez a bolygó. – újra végigsimítja arcomat, s szégyenlősen fordítom el tekintetemet. Ilyet még soha senki nem mondott nekem… mivel érdemeltem ki ezeket a szavakat? Egyáltalán megérdemlem, hogy valaki sokra tartson?
- Begyógyultak a sebeid? – kérdezem félénken, s oldalra fordulva pillantok rá, de mikor tekintetünk találkozik, ismét a lángokra kényszerítem szemeimet. Előtörnek fejemből első találkozásunk napjának emlékei, ahogy a vére pirosra festette a folyó vizét, s elszörnyedve kényszerítem vissza magamat a jelenbe.
- Az a nap életem egyik leggyönyörűbb napja volt, hisz megismertelek. – már megint kerüli a választ.
- Nem ezt kérdeztem… - morgom durcásan, s ő elmosolyodva folytatja.
- Ha a hátamon lévő sebekre gondolsz, akkor igen. Ha arra, hogy aznap rabul ejtetted a szívem, akkor nem. – nagyot nyelve fordulok ismét a tűz felé, hajamat remegő kézzel tűröm a fülem mögé, mellkasomat ismét szűknek érzem.
- Lassan haza kéne mennem… - dünnyögöm kelletlenül, bizonytalan hangon… úgy maradnék még, de a Nap már felkelni készül, s mivel télen sosem szoktam az éjszakákat az erdőben tölteni, anyukám már biztos aggódik otthon.
|
| Rauko | 2010. 08. 20. 13:08:36 | #7033 |
Karakter: Esgalloth
Megjegyzés: (Silverynek)
Beviszem kis kuckómba és meggyújtom a tüzet. Enni nem készítek, nem tudom, hogy szereti-e azokat az ételeket, amiket mi fogyasztunk. Figyelem egy kicsit, majd rájövök, hogy én is fázom kissé, így bebújok az alá a takaró alá, amit itt tartok. Hangosan zihálok, ahogy akaratlanul is hátrébb csúszik kis teste, ezzel egyenesen hozzányomva fenekét félmerevségemhez. Karom automatikusan mozdul előre, így ölelem magamhoz. Olyan kellemes a közelsége. Mintha egy kicsi szelet valóra válna az álmaimból.
Lassan elalszom, de érzem, hogy már nincs mellettem. Szomorúan sóhajtok fel, ahogy eszembe jut, hogy valószínűleg felébredt és elment. Már indulnék keresni, amikor meglátom kirajzolódni vékony alakját a bejáratnál.
- Azt hittem, elmentél - mosolygok rá kedvesen, mire egy pillanatra elpirul, majd visszavackolja magát a takaró alá.
- Ilyen időben öngyilkosság lenne. - Furcsa ettől a pimasz kölyöktől ilyeneket hallani, ezért tovább mosolygok rá.
- Amennyire eddig ismerlek, hajlamos vagy meggondolatlanságot cselekedni. - Rám néz, és mosolyog. Istenem, ilyen szép mosolyt még sosem láttam. Szinte beragyogja a barlang félhomályát.
- Lehet, hogy igazad van. - Nem tudom visszatartani magam. Hozzá kell érnem, hogy tudjam; tényleg itt van. Ilyen szép dolog nem lehet valódi.
- Gyönyörű a mosolyod - mondom, hiszen tényleg földöntúli szépség. Még a tündék közt is ritka az ennyire tökéletes férfi. Ahogy arcához érek, szinte beleremeg, majd ujjait kezemre vezeti, mintha ő sem hinné el, hogy csak mi vagyunk itt.
- Köszönöm - suttogja, majd pirulva helyesbít. - Mármint, hogy megmentettél… megint. - Mosolyogva nézem, tudom, hogy nem azt köszönte meg.
- Azt hittem, a hálálkodás nem az erősséged. - Kicsit eltávolodok tőle, de így is látom, ahogy pimaszul rám nyújtja nyelvét.
- Fejlődőképes vagyok - mondja, majd közelebb csúszik hozzám, én pedig egyre nehezebben bírok magammal. - Aeron vagyok… gondoltam, ha én tudom a nevedet, úgy fair, ha te is tudod az enyémet. - Ránézek, és újra mosolygok.
- Mit jelent a neved, Aeron? - kérdezem. Nem tudom, hogy a halandók nyelvében a neveknek van-e jelentése.
- Harcost jelent. Küzdelmet. Ami az életem. - Kicsit elszomorodik, ezért közelebb húzom magamhoz. Kicsit megszeppen, ezért nem erőltetem tovább.
- Nem illik hozzád a neved, Aeron. - Felé fordulok, és végigsimítok arcán. - Miért néztél a tündékre olyan haraggal teli szemekkel? Mit ártott neked a fajtám?
- Nem szeretnék erről beszélni. - Közelebb húzódik hozzám, és a fejét a vállamra hajtja. - Egyszer elmondom, rendben? Csak ne most, kérlek. - Remeg. Nem tudom, hogy a hidegtől, vagy a fájdalomtól.
- Sajnálom, hogy rossz emlékeket keltettem benned. - Egy könnyed mozdulattal emelem ölembe a takaróval együtt, ő pedig megszeppenve néz rám. - Nem szeretném, ha rossz kedved lenne, amikor velem vagy. - Megsimogatom arcát, és közelebb hajolok. - Nekem kínszenvedés volt ez a fél év. Minden este rólad álmodtam, Aeron. Féltem, hogy a vízesésnél hatalmas hibát követtem el. - Kicsit elhúzódok tőle, de ő ekkor hirtelen közelebb hajol és megcsókol. Olyan finom az íze, ahogy emlékeztem rá. Beletúrok hosszú hajába és a tarkójára vezetem a kezem, így vonva még közelebb magamhoz. Annyira jó érezni őt. Ahogy az ölemben ül, karjaival engem ölel és ajkai csak az enyémek… Nem tudom, mit tett velem, de nem tudok nélküle létezni. Tudat alatt mindenhol őt keresem.
Amikor elválnak ajkaink homlokát a mellkasomnak támasztja, én pedig hátát simogatom.
- Hannon le, Erel - suttogom hajába, mire kicsit megremeg, de nem kezd heves tiltakozásba.
- Mae govannen - válaszolja, mire nekem kipattannak a szemeim és kicsit eltolom magamtól. Ő értetlenül pislog rám. - Mi a baj?
- A mi nyelvünkön szóltál hozzám. - Szemei hatalmasra nyílnak és szeretne távolodni tőlem, de nem engedem. - Ne bánd. Akármennyire utálod, te sem tagadhatod meg a véredet. - Engedelmesen simul a karjaimba. - Én is elf vagyok. Miért nem gyűlölsz engem is?
- Nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, hogy nem gyűlöllek. - Fájnak a szavai, de nem teszem szóvá. - Mit jelentett az Erel?
- Azt jelenti: magányos csillag. - Kicsit eltávolodik, és értetlenül pislog. - Csillag, mert gyönyörű és fenséges, akárcsak te, de magányos, mert sehol sem értik meg igazán. - Elpirul és fejét újra a mellkasomra hajtja.
- Olyan jó hallgatni, ahogy dobog a szíved. Megnyugtat. - Szippant egyet és felsóhajt. Furcsa ez a sóhaj, mintha… - Az illatod annyira bódító… mintha el akarna csábítani. - Keze végigsimít mellkasomon. Nem tudom, mi történt vele, de hihetetlenül izgató. - A tested… - Felemeli a fejét, nekem pedig már remegnek a füleim, annyira kívánom ezt a fiút. - Az arcod túl szép. Nem is vagyok méltó hozzád. - Lassan és finoman dönt hátra a barlang kövén, és felém hajol. - Mégsem tudlak itt hagyni. - Szívem kihagy egy ütemet, annyira tökéletes. Kipirult az arca, a szemei csillognak, a haja arcomat simogatja, ahogy rám pillant.
- Te vagy a leginkább méltó hozzám - suttogom neki, majd megszüntetem azt a kicsi távolságot is, ami köztünk volt.
____
Hannon le: Köszönöm.
Mae govannen: Örülök, hogy találkoztunk.
|
| Silvery | 2010. 08. 20. 00:01:19 | #7028 |
Karakter: Aeron
Megjegyzés: (Raukonak)
Egy darabig némán meredek rá, majd szó nélkül hátrálok pár lépést, s kezeimet még mindig a számra szorítva hagyom faképnél… jól éreztem? Jól éreztem, hogy az ajkainak vér íze volt? Ez is az én hibám. Kiviharzom a folyó habjai közül, a Nap már nyugovóra tért, csak az utolsó sugarai színezik az eget rózsaszínre, s a parton lelassítva pillantok hátra. Nem követ, meg se mozdul. Ezt nem hiszem el… megcsókolt. De miért? Miért tett ilyet? És miért vágyom többre…
Gyors léptekkel sétálok a fák között, gondolataim kavarognak, teljesen összezavarodtam a történtektől… Esgalloth. Erre a névre örökre emlékezni fogok. Vajon látom még? Nem hiszem.
Másnap reggel, szokásomhoz híven a város melletti folyónál kezdem a napot. A víz fölé hajolva nézek a rám tekintő gyönyörű arcra, s most először nem érzek keserűséget. Hajamat egy gumival összefogva tűzöm hátra, s engedem, hogy arcom teljes szépségében pompázhasson. Vajon így jobban tetszenék neki?
Elkomorulva fordulok meg, s felegyenesedek a folyó mellett… kizárt, hogy akármilyen formában tetszenék neki… hiszen csak félig vagyok elf. Az ő falujában ott van a számtalan tünde, és akármelyiküket választhatja. Kit akarok becsapni? Kizárt, hogy akár egy pillantást is méltatna rám. De miért csókolt meg?
Ismét végigsimítom ajkaimat, s mintha még mindig érezném a csókja ízét, a selymes ajkak tapintását. Egész testem bizseregni kezd már csak a gondolattól is, és az álmodozásból Oden hangja zökkent ki:
- Jobb volt, amíg leengedted a hajad. Akkor legalább nem kellett bámulnunk az undorítóan eldeformálódott füleidet. – dühösen fordítom felé a tekintetemet, de nem szavai miatt. Már szinte meg is feledkeztem a tegnap történtekről, de jelenléte eszembe jutatja a megrázó emlékeket. – Mellesleg, itt a bizonyíték. – ledermedve nézem, ahogy előveszi a tünde fülét, s a hányinger kerülget a gondolattól. – legyőztem egy elfet.
Szemeim szikrákat szórnak, s emberfeletti gyorsasággal termek mellette, egy könnyed mozdulattal emelem fel a földről, majd a mellettünk lévő ház falához vágom teljes erőből. Hallom, ahogy teste a földre zuhan, s rémülten néz fel rám.
- Te undorító mocskos szemétláda. – újra hozzá lépek, felemelem, és a falhoz szorítva húzok be neki egy óriásit, szinte hallom arccsontja reccsenését. A hang visszarángat a valóságba, és hátrálok pár lépést. Nem akarom megölni… nem… nem leszek gyilkos. Nem érdemel annyit, hogy bemocskoljam miatta a kezeimet.
- Nagy dicsőség hátba támadni valakit. – hangom lenéző, közelebb lépek hozzá és kinyújtom a kezemet. – kérem.
Kicsit habozik, de mikor megismétlem a parancsot, a kezembe adja a fület, s borzongva veszem el tőle.
- Ha még egyszer a tündék területére mész, rettentően megbánod. Én magam teszek róla, hogy egy porszem sem maradjon belőled. – hátrálok még pár lépést, minél gyorsabban el akarok tűnni innen. Félek, hogy a következő dührohamomat nem lennék képes leállítani.
- Nem félek tőled. – hallom, ahogy utánam szól, s ez elég érdekesen hangzik az adott helyzetben, ahogy betört orral, csurom véres arccal néz fel rám a földről. Újra mellette termek, és tisztán látom, ahogy összerezzen a félelemtől. Felemelem a földről, a lábaira állítom, majd a füléhez hajolok.
- Pedig jobban tennéd. – villámgyors léptekkel hagyom faképnél, majd a kezemben lévő elf fülre pillantok. Azt hiszem az egyetlen dolog, amit tehetek az, hogy eltemetem. Ennyit megérdemel a tulajdonosa.
Fáradtan lépkedek a fák között, s mélyet lélegzem a hideg, késő őszi levegőből. Nézem, ahogy a fák lassan levetkőzik gyönyörű koronáikat, felkészülve a fagyos télre. Már messziről hallom a csobogást, s ahogy kiérek a fák közül, megpillantom a gyönyörű vízesést. Szánalmas vagyok. Már hónapokkal ezelőtt volt, mégis mindig ide hoznak a lábaim. Hihetetlen.
Leülök a partra, ujjaimat a hűvös vízbe mártom, majd körözni kezdek velük, s nézem, ahogy hullámokat csalnak a felszínre. Miért nem tudom kiverni a fejemből? Miért nem tudom elfelejteni azt az arcot? Lehet, hogy ez valami elf mágia?
A vízbe meredve érzem, ahogy egy apró könnycsepp folyik végig arcomon, s magam is meglepődve törlöm le. Miért érzem ezt? El kell mennem innen… hogyha nem járnék ide minden héten, lehet, hogy el tudnám felejteni őt. Így lehetetlennek tűnik a feladat. Ahányszor megpillantom a vízesést, szinte látom alakját a habok között, s szinte érzem csókját ajkaimon. Vajon mi lett volna, ha aznap nem futok el? Vajon másképp alakult volna? Nem hiszem.
Lassú mozdulatokkal állok fel a partról, szívem ide húz, de tudom, hogy csak ártok magamnak, ha ide járok. Viszlát. Ég veled Esgalloth. Minden jót.
Mintha halk távolodó lépteket hallanék a fák közül, elnémulva hallgatózom, szívverésem felgyorsul, ahogy remény járja át testem… nem, már semmit nem hallok… valószínűleg csak a képzeletem játszik velem. Ha így folytatom, tényleg bekattanok. De miért érzem az egyedüllétet magányosabbnak, mint eddig?
Fáradtan lépkedek a patak felé, s nem figyelek a szúrós tekintetekre. Kezeimet testem köré fonva melegítem fel magamat, még nem öltöztem fel, hiszen csak mosakodni megyek.
Az ujjamat óvatosan mártom a fagyos vízbe, és érzem, ahogy egész testemet átjárja a hideg. Lehet, hogy jobban fel kellett volna öltöznöm. Most már mindegy.
Sietős léptekkel indulok visszafelé, mikor véletlenül meghallok egy ismerős nevet.
- Oden megint az erdőbe ment? – megtorpanok a kérdés hallatán, s egy lépéssel közelebb megyek a beszélgetőkhöz.
- Igen, azt mondta, hogy ha egyszer sikerült neki, akkor még egyszer fog… Hát nem tudom, miért utálja ennyire az elfeket, de az ő dolga. Én nem mocskolnám be velük a kezeimet.
Minden cuccomat eldobva fordulok meg, s gondolkodás nélkül kezdek rohanni az erdő felé. Sarkamban csak Isis loholását hallom, ahogy próbálja tartani a tempót, s csak 10 percnyi eszeveszett futás után lassítok le. Merre? Merre menjek, merre lehet?
Kétségbeesetten koncentrálok, de ötletem sincs, merre kereshetném… olyan nagy ez az erdő. Isis ugatva indul el a fák között, s nekem ennyi kiindulópont elég. Bízom benne.
Őrült tempóban szeljük át az erdőt, s kifulladva állok meg, mikor Isis lelassít. Megdöbbenve nézek körbe… út közben észre sem vettem, hogy erre jövünk… ez a vízesés, ez a folyó. Hónapok óta nem jártam erre… már majdnem sikerült elfelejtenem őt… Esgalloth. Hirtelen szúró fájdalmat érzek a mellkasomban, ahogy ismét megrohamoznak az emlékek, s a partra sétálva nézek a vízesésre.
Hirtelen zörgést hallok a bokorból, s rideg hangom szólalok meg.
- Oden, gyere elő. Tudom, hogy te vagy az, felesleges bujkálni. – semmi válasz, s a bokornak hátat fordítva folytatom. – csak nem megint arra vártál, hogy valaki a folyóhoz sétáljon inni, mit sem sejtve, és ismét lecsaphass? Szánalmas vagy. Otthon pedig előadod, hogy te vagy a nagy elfvadász. És nézd csak, elő sem mersz jönni, pedig itt állok fegyver nélkül.
A bokor ismét zörögni kezd, s nem lepődöm meg, mikor tényleg Oden lép elő a fák közül, élveteg vigyorral.
- Igen, tényleg úgy öltem meg az elfet. És akkor mivan? Már alapból az csalás, hogy ennyivel több erejük van nálunk. Ha ők játszhatnak piszkosan, akkor mi is. – szemforgatva hátrálok egy lépést, ahogy közeledik felém, de nem tartok tőle. Őt még fegyver nélkül is legyőzöm.
- Szánalomra méltó vagy. – hangomból süt a gúny és a lenézés, és ez épp elég ahhoz, hogy kihozzam a sodrából.
- Te beszélsz, szánalmas kis korcs. – nem figyelek szavaira, az efféle szidalmakhoz már rég hozzászoktam. Elmosolyodva ingerlem tovább, kimutatom, hogy szavai legkevésbé sem tudnak már megbántani.
Kardját felemelve ront rám, s épp védekezni készülnék, mikor valaki előttem megállítja. Elkerekedett szemekkel figyelem az előttem álló férfit, s nem tudom elhinni, amit látok… Esgalloth… tényleg ő lenne az? Nem, az nem lehet.
- Egy mocskos elf! Szóval velük barátkozol, te szánalmas kis féreg! – hallom Oden szavait, de látom rajta, hogy jobban fél, mint bármikor.
- Nem tudom, hogy ki vagy te, de kardot rántottál a tündék területén, halandó. Menj el. Rohanj, és vissza se nézz, ember. – még én is összerezzenek a szigorú hangtól, s Oden pár lépést hátrálva válaszol.
- Meg foglak ölni titeket, érted?! Mindketten halottak lesztek, mire az utolsó hópehely is elolvad. – lehunyom szemeimet, örülök, hogy itt van Esgalloth, legszívesebben átölelném őt hátulról, de félek a reakciójától. Érzem, ahogy egész testem megremeg, de már nem tudom, hogy a dermesztő hidegtől van, vagy az ő közelségétől.
Ahogy Oden léptei egyre távolodnak, összeszedem a maradék energiámat, és remegő, mégis számonkérő hangon szólalok meg:
- Miért avatkoztál bele? – talán meg akart védeni? Nem… az lehetetlen.
- Mert fegyvert rántott az elfek földjén. Kötelességem megakadályozni a vérontást – hát persze… gondolhattam volna. Szörnyű lett volna, ha vérem bemocskolja az elfek földjét. Érzem, ahogy egész testem dideregni kezd, s most, hogy elmúlt a veszély, észreveszem, hogy mennyire fázom. Hihetetlen, hogy egészen eddig egy szál ingben voltam… fel sem tűnt.
A földre meredve próbálom összeszedni magamat… nem így képzeltem el a találkozásunkat… én nem így akartam. Érzem, ahogy elhagy az erőm, a világ kezd elsötétülni, s az utolsó dolog, amit érzek, két erős kéz, ami elkapja testemet.
De jó ez a meleg. Hihetetlen, újra érzem a lábaimat. Óvatosan mocorogni kezdek, de szemeimet még nem nyitom ki. Olyan kényelmes. Hol lehetek? Otthon? Nem… az biztos nem. De mi is történt? Nem tudom felidézni…
Lassan kinyitom szemeimet, s körbenézek az apró barlangban. Otthonos hely, velem szemben egy tábortűz lobog, árasztva magából a meleget, s ledermedek, mikor mögöttem mozgolódást érzek. Érzem, ahogy hátulról testemhez simulva ölel át valaki, s lassan kezdek rájönni, hogy hol is lehetek. Félve nézek hátra a vállam felett, és mikor megpillantom a gyönyörű arcot, szívem egy csapásra őrült zihálásba kezd. Esgalltoh… egy paplan alatt fekszem VELE… ez… ez hogy lehet? Én… elájultam volna? Ez azt jelenti, hogy megint megmentett?
Testem megremeg, ahogy érzem a leheletét lecsapódni nyakamon, minden szőrszálam égnek áll a közelségétől, s lassú mozdulatokkal bújok ki az ölelésből. Boldogan tapasztalom, hogy a ruhám teljesen megszáradt, s mikor sikerül feltűnésmentesen kimásznom az öleléséből, a tűz mellé térdelve meredek rá. Alszik. Milyen gyönyörű akkor is mikor alszik. Mintha egy angyal feküdt volna mellettem. Bezzeg én… csapzott a hajam a sok futástól, arcom megviselt… egyáltalán nem illek hozzá.
Óvatos léptekkel osonok ki a barlangból, s körbenézek az éjszakai tájon… hihetetlen, hogy újra láthattam.
Hirtelen egy patak csobogásának hangja üti meg fülemet, s sietős léptekkel megyek oda. Igaz, hogy most jöttem ki a meleg takaró alól, de ilyen hidegben gyorsan át lehet fagyni.
A víz tükrébe pillantva elszörnyedek, s hajamat egy laza mozdulattal tűzöm hátra… még mindig nem tudom, hogy miért erőlködöm… nem mintha lehetne esélyem nála.
Gyors léptekkel megyek vissza a barlangba, s mikor bebújok a kicsiny bejáraton, meglepődve látom, hogy már ő is felébredt, s a tűz mellől pillant rám meglepetten.
- Azt hittem elmentél. – mosolyodik el, s pulzusom kétszeresére nő. A kezeimet egymáshoz dörzsölve bújok vissza a takaró alá, s csak onnan válaszolok neki.
- Ilyen időben öngyilkosság lenne. – alig 1 méterre ülünk egymástól, közelről nézek arcára, s ahogy felém fordul, mosolyából melegség árad.
- Amennyire eddig ismerlek, hajlamos vagy meggondolatlanságokat cselekedni. – válaszra nyitnám a számat, hogy letagadjam, de nem találok jó ellenérvet. Elmosolyodva nevetek fel, majd megadóan válaszolok neki.
- Lehet, hogy igazad van. – meglepetten pislogok, ahogy ujjai arcomra simulnak, s szemeibe nézve érzem, ahogy elvörösödök.
- Gyönyörű a mosolyod. – érzem, ahogy torkom elszorul, s lehunyt szemmel simítom végig ujjaimmal az arcomat simító kezét. Hihetetlen, hogy kettesben lehetek vele. Ugye nem álmodom?
- Köszönöm.. – suttogom halkan, majd szemeimet újra kinyitva helyesbítek. – mármint azt, hogy megmentettél… megint. – szemeimet lesütve fordulok oldalra, s szemem sarkából látom, ahogy elmosolyodik.
- Azt hittem a hálálkodás nem az erősséged. – újra elmosolyodva nézek rá, majd nyelvemet kinyújta válaszolok neki.
- Fejlődőképes vagyok. – mellé csúszok a takaróval együtt, s kezeimet a tűzhöz tartom, hogy átmelegedjenek ujjaim. – amúgy… - kicsit habozok, majd folytatom – Aeron vagyok… gondoltam, ha én tudom a te nevedet, akkor úgy fair, ha te is tudod az enyémet.
|
| Rauko | 2010. 08. 19. 21:32:49 | #7027 |
Karakter: Esgalloth
Megjegyzés: (Aeronnak)
Amikor közelebb ér, felismerem az illatát. Az őszi erdő legcsodásabb aromáját érezni rajta, még messziről is. Csodálatos.
- Miért csináltad ezt? - von kérdőre, én pedig megfordulok. Kedvesen elpirul, gondolom az zavarta meg, hogy teljesen meztelen vagyok.
- Hogy kerülsz ide? Ez az elfek területe, itt nem vagy biztonságban.
- Nehogy azt hidd, hogy hálálkodni fogok, vagy valami… senki nem kért, hogy áldozd fel magad értem. - Milyen makacs… mosolyt csal arcomra az, ahogyan önmagát is próbálja becsapni. Közelebb lépek, és megérintem. Fantasztikusan selymes a bőre. Sosem éreztem még hasonlót sem.
- Ha nem azért jöttél, hogy megköszönd, akkor miért vagy itt? - kérdezem, miközben közel hajolok hozzá, hogy érezhessem az illatát. Hihetetlen. Tiszta, csodálatos és mégis szomorú, mint maga az ősz.
- Én csak… nem szeretek tartozni senkinek. Szóval mond el, mit tegyek, hogy egyenlítsek? - Hangja remeg, mégis lecsapja arcáról a kezem és hátrál.
- Hm, tehát kérhetek… bármit? - Millió gondolat száguld a fejemben, ahogy itt áll előttem. Csodaszép…
- Igen, mondjuk, hogy bármit - hebegi, majd hátrál. Ő sem gondolta komolyan, ezt biztosan tudom, így megfordulok és folytatom hajam megtisztítását, de válaszolok neki.
- Nem jutalomért tettem, így nem tartozol nekem semmivel. - Gondolom, most elmegy. Ám megint meglep, ahogy dühösen fújtatva elém lép.
- Ez így nem ér! Kérned kell valamit, különben örökre úgy fogom érezni, hogy az adósod vagyok - erősködik tovább, én pedig nem állok tovább ellent a bennem dúló érzéseknek. Közelebb hajolok, és ajkaira suttogom kérésem.
- Rendben, akkor egy csókot kérek jutalmul. - Nem várok válaszra, csak elveszem, ami jár nekem. Finoman érintem össze ajkainkat, mire halkan felsóhajt. Kezei akaratlanul mozdulva járják be testem. Csókja édes, mint a méz, de véget ér, és ő hátrálni kezd.
Azonnal ajkai után kapok, és vadul csókolni kezdem. Hihetetlen, hogy milyen hatással van rám, pedig még a nevét sem tudom. Ahogy ölelem, lassan irányítom a barlang felé, ami a vízesés mögött van. Tökéletesen lakatlan, így senki nem zavarhat meg minket. Ő felnyög, ahogy finoman a földre lököm, és fölé mászva újra megcsókolom. Egyik keze derekamra vándorol, majd felfelé indul, végigkarcolva kecses ujjaival gerincem vonalát, beletúrva a hajamba, majd megállapodva a vállaimon. Elszakad ajkaimtól, és a fülemhez hajolva sóhajt, ahogy egyik kezem ágyékára vezetem. Lassan kezdem masszírozni, finoman és érzékien, semmit sem akarok elsietni. Ő közben füleimet nyalogatja, egyenesen belenyögve adja tudtomra, hogy mennyire élvezi a játékot. Egyik kezét mellkasomra vezetve kényszerít, hogy kicsit felemelkedjek róla, majd ő is ágyékomhoz ér. Beleremegek és hangosan felnyögök, ahogy megérint. Sosem gondoltam, hogy egy férfi ilyen érzéseket tud kiváltani belőlem. Egyszerűen fantasztikus, ahogy nyög és sóhajtozik minden érintésemtől, ahogy egyre jobban ringatja csípőjét, így okozva magának nagyobb örömöket. Nem bírom tovább… Fordítok magunkon és hagyom, hogy rám feküdjön. Egyik kezemmel finoman siklok végig hátán, kiélvezve a puha bőr minden érintését, majd visszavezetem ujjamat nyakához, és tarkójánál fogva húzom közelebb magamhoz. Hosszasan ízlelgetjük egymás ajkait, majd kissé eltolom magamtól. Ő, mintha értené minden gondolatomat, megfordul, és pucsítva helyezkedik el rajtam. Háta tökéletes ívben domborodik, ahogy törékeny testébe vezetem nyelvemet, így tágítva és felkészítve az együttlétünkre. Magamhoz akarom kötni! Azt akarom, hogy csak az enyém legyen! Nyelvem egyre vadabbul dolgozik benne, néha segítségül hívva egyik ujjamat is, és percek múlva már könyörögve nyög fel; mást, többet akar. Én pedig teljesítem kérését, oldalára simítva jelzem, hogy forduljon meg. Ő a szemembe néz, és rémülten kérdő tekintetétől elmosolyodom, majd bólintok. Felém áll, és lassan vezet magába, ekkor végre…
Izzadtan ülök fel az ágyon. Megint ez az álom! De miért?! Hiszen szó nélkül hagyott ott a vízesésnél! Elrohant, és egy szót sem szólt! Akkor mégis miért…? Hónapok óta kísért annak a fiúnak az arca. Minden éjszaka újra és újra belopja magát gondolataimba, egyenesen az elmémbe férkőzik és eléri, hogy a napjaim többségében csak az a csók járjon a fejemben. Kipillantva meglátom a felkelő nap első sugarait, így eldöntöm, hogy már nem alszom vissza. Felöltözök, és elindulok az erdőbe. A késő őszi táj csodaszép. Imádom, ahogy az avar morog a lábam alatt, ahogy az állatok féltve tanítgatják kicsinyeiket, hogy hogyan védekezzenek a közelgő tél ellen, ahogy a fák és az egész természet meghal, hogy pár hónap múlva csodálatos pompában éledjen újjá.
Egyszer egy ismerős illat csapja mg az orrom. Kamilla és rózsa édes keveréke. Már tudom, hogy ki közelít.
- Nilied, gyere elő. Most nincs kedvem játszani. - Előbukkan egy sötétszőke fejecske az egyik fa mögül, majd lassan kilép egyik legjobb barátom. Csodálatos elf, ha vonzana a női nem, minden bizonnyal őt venném el, hiszen csodálatos nő, megértő barát, és erős elf.
- Esgalloth, már megint korán keltél - jegyzi meg mosolyogva, majd közelebb libben, és lágy csókot lehel arcomra. - Megint azon a félvéren jár az eszed, igaz? - kérdezi mosolyogva, majd leül az avarba.
- Ennyire nyilvánvaló? - kérdezem, majd mellé ülök és vállára hajtom a fejem.
- Számomra te olyan vagy, mint egy nyitott könyv. Ha akarnád, sem tudnád eltitkolni előlem, hogy a büntetésed óta képtelen vagy másra gondolni. - Fejét az enyémre hajtja, majd folytatja. - Láttam őt. - Azonnal megremegek, de ő megnyugtat, kezét a lábamra teszi, és tovább beszél. - A kutyájával volt. A folyóparton ültek. Nem szóltam neki, hogy a mi területünkön van, mert nem volt nála fegyver. - Felemelem fejem.
- Nem először láttad, igaz?
- Nem. Hetente eljön, és akár ez egész napig csak ül és vár. Beszélget a fákkal, de nem érti őket, csak elmeséli, hogy nem is érti, miért jár ennyit az erdőbe. - Megfordul ültében, és komolyan rám pillant. - Téged keres.
- Butaság. Ő szaladt el és hagyott ott… - Felállok és indulok, de még hallom Nilied csilingelő hangját.
- Ne szalaszd el a szerelmet, csak azért, mert nem egy elf képében közeledik feléd, Esgalloth. - Megtorpanok. Én nem vagyok szerelmes, csak… csak… vonz. - Holnap havazni fog, beköszönt a tél. A bölcsek szerint sok hó lesz.
*
Újabb két hónap telt el. Azóta sem láttam. Minden nap kimegyek a folyópartra, de sosem látom. Miért nem jön? Baja esett?
Aztán egyik nap megpillantom. Nem merek közelebb menni, mert nem egyedül van. Egy férfivel veszekszik. Minden szót tisztán értek, a férfi korcsnak nevezi, selejtnek, életre alkalmatlannak. Bennem forr a düh, és mikor az ismeretlen kardot ránt, azonnal közte, és a fiú közt termek.
- Egy mocskos elf! Szóval velük barátkozol, te szánalmas kis féreg! - Árad belőle a gyűlölet, én pedig nem várok tovább, elindulok felé. Ahogy közeledek a halandó hátrál.
- Nem tudom, hogy ki vagy te, de kardot rántottál a tündék területén, halandó. - Mélyen a szemébe nézek, éreztetem vele, hogy ellenem felesleges kiállnia. - Menj el. Rohanj, és vissza se nézz, ember. - Elsápad, a fiúra tekint, majd újra rám.
- Meg foglak ölni titeket, érted?! Mindketten halottak lesztek, mire az utolsó hópehely is elolvad. - Hangja tömény undor és szánalom, harag és sötétség. Kiráz tőle a hideg.
Ahogy figyelem a fák közt távolodó alakját, meghallom a fiú dühös, mégis furcsa hangját.
- Miért avatkoztál bele? - von kérdőre. Rá sem nézek. Nem tudok, és nem akarok.
- Mert fegyvert rántott az elfek földjén. Kötelességem megakadályozni a vérontást. - Ekkor ránézek. Megrémülök, hiszen egy vékony ing és egy nyári nadrág takarja testét, és a tél kifejezetten hideg. Vacog, a szája kék. Alig tudom elkapni, ahogy ájultan esik össze. Hallottam szívveréséből, hogy le van hűlve. Teljesen kihűlt a teste. Intek a kutyájának, hogy kövessen, és a karjaimba kapom a könnyű testet, majd elindulok egyik búvóhelyem felé, egy barlangba. Szerencse, hogy készítettem be tűzrevalót és élelmet, hiszen a büntetés óta gyakran kényszerülök a falun kívül maradni, akár napokig. De ahogy most itt fekszik a karomban ez a tökéletes szépség, egy percet sem bánok.
Szerkesztve Rauko által @ 2010. 08. 19. 21:36:01
|
|
