- Niliednek sokat jár a szája... Tudod, mikor egy elf testileg is összeköti magát egy másik lénnyel, az minden szempontból különleges. Ha az a valaki egy teljesen más faj képviselője, vámpír, angyal vagy démon, akkor is észrevehető a fajok keveredése a két személyen. De ha ember, akkor a látása kiélesedik, a hallása is jobb lesz; átveszi a tündék néhány tulajdonságát, de ez mulandó ajándék. Ha azonban félvér, mint például te, akkor az első, tisztavérű elffel történő együttlét után már a tünde vér sokkal erősebben pulzál benne. – figyelmesen hallgatom szavait, szívem hevesen ver, ahogy egymáshoz simulunk, s mikor arcomat végigsimítva folytatja, tekintetemet felemelve kémlelem arcvonásait. - Észrevetted, hogy nem voltak veled ellenségesek a tündék? – nem szólalok meg, csak igenlően bólintok. - Ha hasonlítani kell, akkor olyan ez, mint az állatvilágban. Érzik rajtad, hogy az enyém vagy. Hogy elf vagy. – …„Érzik rajtad, hogy az enyém vagy”… szavai visszhangoznak fülemben, s érzem, hogy kivörösödöm. Igen, az övé vagyok, hozzá tartozom, s soha nem választhat el semmi minket. …Ugye tényleg soha nem választhat el semmi minket?
Magához húz, forrón viszonzom csókját, s élvezem, ahogy testünk szorosan egymásnak feszül, szívem vadul dübörög, s a csók hevében finoman, lágyan harapok ajkába. Felnyögve szorít még jobban testéhez, majd szinte ugyanabban a pillanatban, mintha eltaszítana magától. – Kedvesem… - suttogja szinte bocsánatkérően, s akkor eszmélek rá, hogy mit művelek.
- Ne haragudj. Csak magával ragadtak az érzelmek… folytasd, kérlek. – arcom szinte ég, ahogy tekintetemet szégyenlősen a földre sütöm, majd ahogy folytatja, ismét a gyönyörű smaragdzöld szempárba nézek.
- Te, Erel, most olyan vagy, mint egy gyermek. Fiatal és tudatlan, ha a tündék világáról esik szó. Meg kell tanulnod, hogy hogyan beszélhetsz a fákkal, az állatokkal, a folyóval. Isis már minden szavadat érti. Mióta velem találkoztál, neki olyan, mintha a kutyák nyelvén beszélnél hozzá. – meglepetten nyílnak tágra szemeim… Isis… érti a szavaimat? Nem értem, miért lepődök meg ennyire, szívem legmélyén éreztem, ahogy a tekintetében egy ideje különös fény csillog, mégis most, hogy kiderül a valóság, hihetetlennek hangzik. - Megengeded, hogy megtanítsam neked, amit én tudok, szerelmem? – Közelebb bújok hozzá, beleegyezően bólintok, de szívem mélyén nem tudok teljes szívből örülni az ajánlatnak. Furcsa örömmel tölt el, hogy közeledhetek a tündék felé, itt olyan meleg fogadtatást kaptam, amit az emberektől soha. Különös számomra az érzés, hogy végre úgy érzem, tartozok valahova, hogy elfogadtak, de előre tudom, mennyire fognak hiányozni az édesanyámmal töltött napok.
Mintha csak szívembe látna, Esgalloth gyengéden simítja végig arcomat, s közelebb hajolva suttog füleimbe:
- Mi a baj, Erel?
- Semmi, csak… csak ezentúl sokat leszek távol édesanyámtól, igaz? – hangom rekedtes, szinte alig hallható, Esgalloth arca komoly, de megértő.
- Minden a te döntésed. Ha nem akarod, akkor nem tanítalak meg semmire, de tudnom kell, hogy te hogy látod. Szeretnéd? – érzem, ahogy megborzongok a döntésképtelenségtől, az ágyra ülve próbálom lenyugtatni magamat. Szívem most már ide húz, s ez megrémiszt, úgy érzem muszáj elmondanom neki aggályaimat.
- Nem, nem arról van szó, hogy nem akarom. Csak tudod, eddig azt hittem, hogy tiszta szívből gyűlölöm a fajtádat. Aztán jöttél te, és mindent megváltoztattál. Ma reggelig úgy gondoltam, hogy te vagy néped egyetlen tagja, akire tiszta szerelemmel és nem gyűlölettel tudok nézni. Aztán találkoztam édesanyáddal, apámmal, megismertem a falut, a többi tündét, és… kötődöm ehhez a világhoz. Szívem szerint haza sem térnék, soha többet. De édesanyám vár rám… ránk… - mikor befejezem, szerelmem szemeibe fúrom tekintetemet, mintha tőle remélnék megoldást gyötrelmeimre, s hozzám lépve térdel le elém a földre.
- Erel… Édesanyád haladó. Te viszont félig elf vagy. Ha nem is élsz örökké, az életed kétszer, háromszor olyan hosszú lesz, mint egy emberé. Egyszer el fog jönni a pillanat, amikor nem lesz már melletted. – magamhoz húzom, fejemet vállára hajtom, s érzem, hogy előtörnek belőlem az érzelmek. A belső gyötrődés apró könnycseppek formájában záporozik szemeimből, s görcsösen kapaszkodom az egyetlen biztos pontba életemben: Esgallothba. - Szerelmem… én már örökké melletted fogok maradni. – hallom hangját, s még szorosabban ölelem magamhoz. Nélküle elvesznék, ő az, aki mindig tudja, mivel nyugtasson meg, érzi, hogy mely szavak békítik meg leginkább szívemet… de vajon elhihetem? Vajon elhihetem, hogy soha nem lesz vége az álomnak?
- Esküszöl? Esküszöl, hogy soha nem hagysz el? Akkor sem, ha öreg leszek? Hogy soha nem nézel másra, csak rám? – érzem, ahogy kicsit megremeg ölelésemben. – az itt élő tündék pár évtized múlva még fényesebben fognak ragyogni, míg az én arcom öreg lesz, testem fáradt, szellemem kimerült.
- Erel… megijesztesz. – suttogja, hangjában az aggodalom jelei tükröződnek, s még több könnycseppet csal szemeimbe.
- Ne haragudj, kérlek. Csak… itt annyi csodálatos lény van. És én nem értem, hogy miért én kellek neked. Nilied sokkal szebb nálam. De mégsem tudnálak soha elengedni. Önző vagyok… Szeretném, ha örökké szeretnél engem. – hangom elhalkul, szinte elhal a végére, s ahogy távolabb hajolok, még mindig könnyfátyolos tekintettel pillantok rá, majd óvatosan fekszem fel az ágyra, s ő mellém bújva követ.
- Erel, figyelj rám. – ahogy arcomat simítja, szemeimbe néz. Mélyen, hosszan álljuk a másik tekintetét, szemeiben őszinte érzelmek csillognak. - Egy tünde sem ér fel azzal, ami te vagy számomra. Nekem te vagy a legszebb lény. A napnál is tisztábban ragyogsz nekem, érted? Soha nem lennék képes távol maradni tőled, vagy mást szeretni helyetted. – újra megrohamoznak a túlfűtött érzelmek, könnyes szemmel bólintok, s közelebb bújok hozzá, hagyom, hogy szorosan magához húzzon. - Akkor is veled leszek, ha boldog leszel, és akkor is, ha bánat ér. megértettél engem, Erel? – fejemmel ismét biccentek, szemeibe nézve simítom végig mellkasát, s érzem, ahogy szépen-lassan elnyom az álom karjaiban.
Halovány fény ragad ki az álomvilágból, hunyorogva nyitom ki szemeimet, de egyből le is hunyom őket. Folytatni akarom, az álmodást… az álmodást, melyben újra éltem első egyesülésünket, minden pillanat élénken él emlékezetemben, s vágyakozással tölti el testem minden porcikáját.
Érzem, ahogy szerelmem mocorogni kezd, s ez kizökkent az ábrándozásból. Miért álmodozom róla, mikor itt van előttem? Miért menekülök a képzelet világába, mikor mindez valóság?
Elmosolyodva, felbátorodva nyitom ki szemeimet, s halkan szólalok meg.
- Jó reggelt, szerelmem. – közelebb bújok hozzá, végigsimítom mellkasát.
- Neked is, kincsem. – sóhajtja lágy hangon, s minden szőrszálam égnek áll, ahogy testem beleborzong a vágyba. Csalódottan követem szememmel, ahogy felül, s folytatja: - Öltözzünk, és menjünk. Keresünk ennivalót, utána megbeszéljük, hogy mivel kezdjük a tanulást, rendben? – tetszik a terv, de a legfontosabb rész kifelejtette. Elmosolyodva húzom vissza, majd fölé mászva hajolok arcához.
- Előtte nem csinálhatnánk valami mást is? – mohón falja meztelen mellkasom látványát, s érzem, tudom, hogy most nem fog eltolni magától.
Szájához hajolva lehelek hosszú, gyengéd csókot ajkaira, s forró ujjai leomló tincseimbe túrva húzzák közelebb arcomat magához. Ágyékomat finoman dörzsölöm az övéhez, hogy felizgassam, s egyszerre nyögünk vágyakozva a tüzes csókba. Lágy mozdulattal cirógatja hátamat, s én finoman simítom végig mellkasán vékony ujjaimat, együtt sóhajtunk fel a másik érintésének hatására. Most ő húzza ajkaimat az övéhez, s a hosszú, sóvár csóktól szinte szédülni kezdek. Tekintetem elhomályosul, ahogy nyelvével először finoman érint, majd egyre vadabbul, s ajkaim közé merülve fedezi fel szám legapróbb rejtett zugait. Érzem, kipirulok, tekintetem elködösödik, s mikor feleszmélek a végtelen hosszú csókból, már meztelenül fekszem teste alatt.
Visszafojtottan nyögök fel, ahogy ujjaival mellbimbómat morzsolva kényeztet, ajkamra harapok, majd remegő hangon szólalok meg a sóhajok között.
- Szehrelmem… nem foghnak kint meghallani? – csak elmosolyodik, majd fölém mászik, egy rövid csókot lehel ajkaimra, mielőtt válaszolna.
- Ezen már késő aggódni. – tudom, hogy igaza, van, s ahogy végigsimítja lüktető merevedésemet, ismét a sok csóktól felduzzadt ajkamra harapok, hogy elfojtsam a nyögést. Remegő kézzel vezetem én is vágyára ujjaimat, körbefogom a forró hímtagot, s óvatos mozdulatokkal kezdem masszírozni. Hallom, ahogy ő is felnyög, ez felbátorít, s egyre vadabb tempóra ösztönöz, de tudom, ennyi nem elég. Érezni akarom őt magamban. Látom, ahogy szemeiben örvénylik a mohó vágy, s ajkaim után kapva hívja újabb, és újabb táncra nyelvemet.
Mintha gondolataimat hallaná, hátrébb csúszik, begörnyedve nyal végig ágaskodó merevedésemen, s testem megrándul a kellemes érintéstől. Combjaimat gyengéden simítja végig, majd finoman a húsba markolva tárja szét lábaimat, hogy kényelmesebben férkőzhessen bejáratomhoz. Összerezzenek, ahogy óvatosan masszírozni kezdi, érzem, egész testem megremeg ujjai érintésétől. Lejjebb hajol, szenvedélyes folytatja nyelvével, s ekkor már nem tudom visszatartani a nyögéseket, testem irtózatos reszketésbe kezd, ujjaim hajába vándorolnak, s csípőm automatikusan mozog a kényeztetés ritmusában. Minden porcikám rá vágyik, érzem, ahogy elborul elmém, s még akkor is remegek, mikor újra fölém mászik, hogy csókot lopjon a szétrágcsált ajkaktól.
Végigsimítom a bársonyos bőrt, vállánál fogva szorítom magamhoz a csók közben, s vágyaink lüktetve dörzsölődnek egymáshoz, mikor lábaimat dereka köré fonom. A csók egyre vadabb, az érzelmek hevében fordítok helyzetünkön, s csípőjére ülve hagyom, hogy merevedése fenekemhez simuljon, mindkettőnket kábulatba ejtve az érintéstől. Szemeivel szinte felfalja testemet, s érzem, hogy elvörösödöm, ahogy mosolyogva méri fel pozíciónkat. Magához húz, a csók közben ujjai ismét gyengéden belém hatolnak, s én is együtt mozgok velük. A ritmus egyre vadabb, szenvedélyünk egyre magasabb fokra hág, s mikor érezzük, már egyikünk sem bírja tovább, óvatosan illeszkedik vágyával bejáratomhoz. Kezeimmel mellkasán támaszkodom, testem összerezzen, remegni kezdek, ahogy lassan, mélyen merül el bennem. Csodálatos érzés, a fájdalomnak most nyoma sincs, csakis az élvezet és a gyönyör árasztja el testem. Kezei csípőmre siklanak, érintése még feljebb kovácsolja a bennem dúló szenvedélyt, s óvatosan emeli meg testem, hogy segítsen a mozgásban. Először lassan mozgok rajta, ahányszor újra elmélyed bennem, megremegek, majd mikor finoman előre húz, és ajkához csábít, a tempó egyre csak felgyorsul, s mikor testünk közé nyúlva kezdi el masszírozni vágyamat, felnyögve harapok ajkába… minden egyes érintésre óriási hatással van rám, a világ mintha csakis kettőnk körül forogna, s szívem majd kiugrik a helyéről. Ez az alkalom teljesen más, mint az első szeretkezésünk: ott szerelmünket bizonyítottuk, visszafogottan, gyengéden, most szerelmünk hevét bizonyítjuk az őrült tempóban… varázslatos érzés.
Hajamba túr, s hirtelen ül fel az ágyon, én felsóhajtok a váratlan mozdulat hatására, s egy könnyed mozdulattal fordít maga alá, átvéve az irányítást, egyre gyorsabb, kiéhezett tempót diktálva. Szenvedélyesen csókol nyakamba, s én hajába túrva lehelek puszit fülére, majd belenyögve húzom ismét ajkaimhoz.
Ahogy egyre közeledünk a kielégüléshez, ismét végigsimítja merevedésemet, ujjaimat óvatosan mélyesztem vállaiba, s ahogy testem megfeszül, körmeim piros csíkokat hagynak maguk után a hófehér porcelánbőrön. Érzem, ahogy fejem hátra csuklik, s a párnába szorítva érzem gerincemet ívbe feszülni, ahogy magamhoz szorítom Esgalloth remegő testét. Együtt lépünk át a gyönyör világába, a csókba nyögve élvezek el, s hallom, ahogy ő is felsóhajt, mikor belém ereszti forró magját. Lihegésünk összefonódik, s még mindig egymást öleljük, soha nem akarom elengedni karjaim közül.
Mellém fekszik, de még mindig átölel, s hihetetlen gyengédséggel veszi arcomat kezei közé. Egy utolsó, lágy csókot lehel ajkaimra, torkom összeszorul, mellkasom szűknek tűnik, s ismét könnybe lábad a szemem, ahogy nevét suttogom halkan. Szeretem ezt a férfit. Szívem minden szeretetével szeretem őt. Némán meredünk a másikra, felesleges lenne szavakba önteni érzéseinket, hisz már számtalanszor megtettük, és még számtalanszor fogjuk. Nem, ebben a pillanatban csak szótlanul meredünk a másikra, azon merengve, hogy mivel érdemeltük ki, hogy ilyen tiszta és boldog szerelemmel ajándékozott meg minket a sors… ő az egyetlen számomra… ez mindigis így volt, és örökre így marad.
Magához húz, testünk újra egymáshoz simul, de nekem furcsa kérdés költözik gondolataimba, ezért megtöröm a hosszú, békés csendet.
- Esgalloth, - hangom bizonytalan, s csak akkor folytatom, mikor kérdő tekintettel néz rám. – életed során… hány elffel voltál előttem? – magam is zavarba esek a kérdés után, bizonytalanul fordítom el kipirul arcomat.
- Én… nem hiszem, hogy jogomban áll ezt a döntést meghozni, s ha még úgy is lenne… szívem nem bírja el a terhet, hogy egy ember sorsát megpecsételjem. A gyilkos az elfek ellensége, ezért úgy hiszem, nektek kell dönteni, olyan büntetést szabjatok ki rá, amit jónak láttok. - Szorosan magamhoz ölelem. Amilyen szép, annyira okos és tiszta. Néha nem érzem magam méltónak arra, hogy a társának nevezzem magam. Lágy csókkal illetem ajkait, most semmi sem érdekel. Tudom, hogy anyámat és Ganaint sem zavarja.
- Ő volt az, aki megsebzett, szerelmem - suttogom a fülébe, és összeszorul a torkom. Amiatt a féreg miatt nem láttam napokig. Annyi bajt okozott már nekünk.
- Tudom, de akkor sem vagyok képes a halálát kívánni, rátok bízom a döntést. – Szavai hallatára Ganainra nézek. Tudja, mit kell tennie.
- Tudtam, hogy Esgalloth választottja csak nemes szívű elf lehet – mondja anyám, közelebb lépve hozzánk, majd megöleli kedvesemet. – Most megyek, magatokra hagylak titeket. Remélem, ezentúl gyakrabban láthatunk titeket errefelé. - Válaszra sem várva tűnik el a fák között.
A nagy fa alatt ülve beszélgetünk. Mesélek neki, körülöttünk pedig újra társaim ülnek. Néhányuk odajön köszönni, üdvözölni minket, az idősebbek egy-egy történettel egészítenek ki. Tudom, hogy elfogadták Erelt, hiszen érzik rajta az erőmet. Ő a társam, és nekik kötelességük elfogadni, így egy sincs köztük, aki ellenszenvvel viseltetne iránta. Tudják, ha rossz lélek lenne, én sem lennék mellette. Már esteledik, és tudom, hogy lassan indulnunk kellene.
- Lassan sötétedik. Szeretnél hazamenni, szerelmem? – kérdezem tőle, fülébe suttogva.
- Azt hittem, itt maradunk pár napig. – Maradni? Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan megbarátkozik a falummal, de nagyon jól esik.
- Anyukád nem fog aggódni?
- Nem, megmondtam neki, hogy lehet, hogy itt töltünk pár napot. – Mosolyogva hallgatom, majd újabb heves csókban forrunk össze. Mióta szeretkeztünk, minden érintésünk vadabb lett, mintha mindig a tiszta vágy égne bennünk. Ami így is van, bármelyik pillanatban kész lennék arra, hogy a testemmel is szeressem őt.
- Gyere, megmutatom a házamat – invitálom, ő pedig engedelmesen követ.
A kis házba érve elámul, majd meglátja a ruhákat, amiket anyámmal hozattam ide, és meglepődik. Értetlenül pislog.
- neked hozattam. Tünde ruha. - Magam felé fordítva nézek bele csodálatos íriszeibe. - Pont, ahogy gondoltam. A világoskék tökéletesen illik a szemed színéhez. - Egy csók után halk köszönömöt rebeg, majd felöltözik, nekem pedig kihagy a szívem pár dobbanást, ahogy meglátom rajta népünk viseletét, ugyanazzal a mintával ruháján, mint az enyém. Fenséges és leírhatatlanul szép látvány.
- Tökéletes - suttogom, majd újra megcsókolom. Szavakkal kimondhatatlanul szeretem ezt a férfit…
- Esgalloth… mikor Nilied azt mondta, hogy tanítanod kéne… mire gondolt? - Derekamat ölelve bújik hozzám, én pedig mosolygok kíváncsiságán. Mennyi minden történt ma, neki mégis Nilied egyik elejtett félmondata foglalkoztatja a leginkább gondolatait.
- Niliednek sokat jár a szája - jegyzem meg mosolyogva. - Tudod, mikor egy elf testileg is összeköti magát egy másik lénnyel, az minden szempontból különleges. Ha az a valaki egy teljesen más faj képviselője, vámpír, angyal vagy démon, akkor is észrevehető a fajok keveredése a két személyen. De ha ember, akkor a látása kiélesedik, a hallása is jobb lesz; átveszi a tündék néhány tulajdonságát, de ez mulandó ajándék. Ha azonban félvér, mint például te, akkor az első, tisztavérű elffel történő együttlét után már a tünde vér sokkal erősebben pulzál benne. - Végigsimítok arcán. - Észrevetted, hogy nem voltak veled ellenségesek a tündék? - Bólint. - Ha hasonlítani kell, akkor olyan ez, mint az állatvilágban. Érzik rajtad, hogy az enyém vagy. Hogy elf vagy. - Magamhoz húzva csókolom meg újra, ő pedig engedelmesen simul karjaimba, ám meglep, mikor félénken megharapja alsóajkamat. Nagyot nyögök a hirtelen jött érzésre, és szorosabban húzom magamhoz. Tudom, hogy mire vágyik, de nem akarom, hogy elsiessük. Nem fogom minden nap magamévá tenni. - Kedvesem… - sóhajtom.
- Ne haragudj - feleli pirulva. - Csak magával ragadtak az érzelmek… folytasd, kérlek. - A szemébe nézek, majd tovább beszélek.
- Te, Erel, most olyan vagy, mint egy gyermek. Fiatal és tudatlan, ha a tündék világáról esik szó. Meg kell tanulnod, hogy hogyan beszélhetsz a fákkal, az állatokkal, a folyóval. - Értetlenül pislog. - Isis már minden szavadat érti. Mióta velem találkoztál, neki olyan, mintha a kutyák nyelvén beszélnél hozzá. - Szemei kikerekednek. - Megengeded, hogy megtanítsam neked, amit én tudom, szerelmem? - Félénken bólint, de látom, hogy bántja valami. - Mi a baj, Erel?
- Semmi, csak… csak ezentúl sokat leszek távolédesanyámtól, igaz? - kérdezi suttogva.
- Minden a te döntésed. Ha nem akarod, akkor nem tanítalak meg semmire, de tudnom kell, hogy te hogy látod. Szeretnéd? - Kicsit megremeg, aztán elenged és az ágyra ülve mered maga elé.
- Nem, nem arról van szó, hogy nem akarom. Csak tudod, eddig azt hittem, hogy tiszta szívből gyűlölöm a fajtádat. Aztán jöttél te, és mindent megváltoztattál. Ma reggelig úgy gondoltam, hogy te vagy néped egyetlen tagja, akire tiszta szerelemmel és nem gyűlölettel tudok nézni. Aztán találkoztam édesanyáddal, apámmal, megismertem a falut, a többi tündét, és… kötődöm ehhez a világhoz. Szívem szerint haza sem térnék, soha többet. De édesanyám vár rám. - Felemeli a fejét és rám pillant. - Ránk.
- Erel… Édesanyád haladó. Te viszont félig elf vagy. Ha nem is élsz örökké, az életed kétszer, háromszor olyan hosszú lesz, mint egy emberé. Egyszer el fog jönni a pillanat, amikor nem lesz már melletted. - Az ágy elé térdelve simogatom lábait, hagyom, hogy így öleljen magához. Tudom, mennyire fáj neki a gondolat, hogy egyszer elveszti az anyját. Érzem, hogy sír, teste remeg, könnyi vállamat áztatják. - Szerelmem… én már örökké melletted fogok maradni.
- Esküszöl? Esküszöl, hogy soha nem hagysz el? Akkor sem, ha öreg leszek? Hogy soha nem nézel másra, csak rám? - Hatalmasra nyílnak szemeim. Mi történt vele?
- Erel… megijesztesz.
- Ne haragudj, kérlek. Csak… itt annyi csodálatos lény van. És én nem értem, hogy miért én kellek neked. Nilied sokkal szebb nálam. De mégsem tudnálak soha elengedni. Önző vagyok… Szeretném, ha örökké szeretnél engem. - Fülembe suttog, miközben elenged, és az ágyra fekszik, én pedig követem. Ha semmi nem történhet, ma meg kell értetnem vele, hogy szeretem, de nem a testemet használva.
- Erel, figyelj rám. - Arcára simítok, közben mélyen a szemébe nézek. - Egy tünde sem ér fel azzal, ami te vagy számomra. Nekem te vagy a legszebb lény. A napnál is tisztábban ragyogsz nekem, érted? Soha nem lennék képes távol maradni tőled, vagy mást szeretni helyetted. - Szemeibe könnyek szöknek, és hozzám bújik. - Akkor is veled leszek, ha boldog leszel, és akkor is, ha bánat ér. megértettél engem, Erel? - Felemeli a fejét, és bólint. Csak remélni merem, hogy tényleg hisz nekem.
Reggel a nap első sugarai ébresztenek. Kedvesem is ekkor kel fel, édes csókot lehelve ajkaimra, amit viszonzok is.
- Jó reggelt, szerelmem - suttogja még állomtól rekedtes hangon, és pedig mosolyogva köszöntöm.
- Neked is, kincsem. - Felkelek és kipillantok az ablakon. Néhányan már kint vannak. - Öltözzünk, és menjünk. Keresünk ennivalót, utána megbeszéljük, hogy mivel kezdjük a tanulást, rendben? - kérdezem, mire ő huncut mosollyal visszanyom az ágyra, és ágyékomra ül.
- Előtte nem csinálhatnánk valami mást is? - kérdezi, szemeiben csillan a vágy. Istenem, mennyire szép… és kívánatos!
Alig pár perc múlva elérjük a falu határát, s először tárul szemem elé a tündék faluja. Ahogy egyre közelebb megyünk, körülöttünk ismeretlen elfeket pillantok meg, legtöbben mosolyognak, de jópár gyanakvó, rosszalló tekintetet is érzek hátamon. Óvatosan szorítom meg Esgalloth kezét, próbálok megnyugodni. Én voltam az, aki ide akart jönni.
Haloványan mosolyodom el, mikor megpillantom az egyetlen ismerőst a tömegben, a nőt, akivel már kétszer is volt szerencsém találkozni. Az elmúlt hónapokban Esgalloth sokat mesélt róla, már tudom, hogy Niliednek hívják, s Esgalloth legjobb barátja. Ahogy hozzánk lép, s átölel minket, alaposabban szemügyre veszem. Arca gyönyörű, mosolya életvidám, szinte ragyog tekintete… sokkal jobban illene Esgallothhoz, mint én.
Villámgyorsan próbálom kiverni fejemből a gondolatot, s szavait hallgatom, mikor hozzám fordul.
- Megváltozott a tekinteted a barlangban történtek óta – értetlenül pislogok rá, s látom, ahogy elmosolyodik… vajon mire gondol? - Beteljesedett a szerelmetek, jól sejtem? – szívem kihagy egy ütemet, érzem, ahogy elvörösödöm, s szégyenlősen bújok közelebb Esgallothhoz… erre… honnan jött rá? És miért kell ennyi elf előtt kimondani? Hallom, ahogy egyesek felnevetnek, de kacajukban nincs gúny.
- Nilied. Kérlek, ne mondj ilyeneket – hallom szerelmem hangján, hogy mosolyog, s én is akaratlanul elmosolyodom az ölelésében… végülis… nem mintha szégyellenénk, amit tettünk.
- Felesleges tagadni vagy ellenkezni. Aeronban erősebb a tünde vér, mint valaha. Itt lenne az ideje, hogy tanítgasd. – meglepetten pislogok… tanítás? Mégis mire? - Annyira rég láttunk titeket, Esgalloth… Anyád már nagyon várt titeket. – folytatja Nilied, s elmosolyodva nézek kedvesemre, biztos hiányzott neki az anyja… érzem, hogy mennyire szereti.
- Hol van most? – kérdezi rögtön.
- A nagy fánál. Tökéletes alkalom, hogy megmutasd Aeronnak a helyet. – kíváncsian pillantok Esgallothra. Sokat mesélt már a nagy fáról, s régóta érdekel, hogy milyen lehet. Végre láthatom. Még mindig kezemet fogva indul el, s én mintha az életem múlna rajta, kapaszkodom ujjaiba.
Egyre beljebb megyünk a faluban, gyönyörködve figyelem a fákba faragott házacskákat, az egész falu ámulatba ejtően illik a természetbe, mintha csak az erdő szerves részét képezné minden ház, utca, s még a lakosok is. Figyelmesen, érdeklődve hallgatom szerelmem szavait, élvezem, hogy amikről eddig csak történeteket hallottam, most itt vannak előttem, megérinthetem őket.
Amikor Esgalloth lelassít, majd megáll a hatalmas, öreg fa előtt, a lélegzetem is eláll a látványtól. Szinte az égig nyúlik a hatalmas növény, s minden szomszédos fa parányinak tűnik mellette. Virágai sok színben tündökölnek, szinte magukra kényszerítik tekintetemet a fenséges pompájukkal. Csak akkor veszem észre Esgalloth édesanyját, mikor felénk rohanva szorítja magához fiát, s én is elmosolyodom boldogsága láttán… igen, előbb el kellett volna jönnünk. Túl sok ideig tartottam szétszakítva egy családot. Ahogy elereszti Esgallothot, felém fordul, s ugyanolyan melegséggel ölel át, szinte érzem a szeretetét, s most nem irtózom az érintésétől. Félénken viszonzom az ölelést, majd ahogy felegyenesedik újra Esgallothhoz bújok.
- Örülök nektek, gyermekeim – szemei könnyesek a boldogságtól, s én enyhén megremegek… „gyermekeim”… igen… el kéne fogadnom, hogy ha nem is teljesen, de valamennyire közéjük tartozom. - Ne légy zavarban, Aeron. Apád is nagyon várt már rád – szemeim tágra nyílnak, nagyot nyelve nézek fel… nem tudom, hogy örüljek e a találkozásnak, bár a kíváncsiság, a vágy, hogy jobban megismerjem felbátorítja szívemet.
A fűbe ülve beszélgetünk tovább átlagos, egyszerű dolgokról, olyan természetesen, mintha mindennapos elfoglaltság lenne, s élvezem a társaságukat. Kezdem egyre jobban megkedvelni Esgalloth anyukáját, igen kedves nő, megértem, hogy mennyire kötődik hozzá szerelmem.
Mindnyájan elkomorulunk, mikor Esgalloth apja megérkezik, apámmal az oldalán, s én engedem, hogy magához húzzon, viszonzom ölelését, s kellemesebb érzést nyújt, mint amire számítottam.
- Esgalloth… egyetlen gyermekem – hallom szerelmem apját, s nem tudom az okát, de még mindig kiráz tőle a hideg.
-Ne szólíts fiadnak, Ashorl. Én sem tekintelek apámnak. – ajkamra harapok, Esgalloth hangjából süt a rideg keserűség, s egyből elé lépve bújok hozzá, hogy kicsit megnyugtassam, hogy tudja, én mindig vele vagyok.
- Miért, Esgalloth…? – az apja szinte könyörög, látszik, hogy kétségbeesett, s szívem összeszorul a látványtól.
- Te nem vagy az, aki régen voltál. Mára csak egy vagy a falu vezetői közül, aki orvul megtámadott engem, és a kedvesemet. Nem láttad bennem a fiadat akkor sem, mikor a főtéren, mindenki előtt botoztak meg, és akkor sem, amikor vállon lőttél egy mérgezett nyílvesszővel, majd kardodat az oldalamba szúrtad, és eltűntél. – szorosabban húzom magamhoz, ahogy szavait hallgatom, még soha nem láttam ennyire kikelni magából. Kicsit eltávolodva csúsztatom ujjaimat arcára, s magam felé fordítom tekintetét.
- Esgalloth, szerelmem. Hagyd ezt abba, kérlek. Az a múlt. Már mögöttünk van. Bocsáss meg neki, hiszen ha ő nincs, te sem vagy. És ha te nem lennél, én meghalnék nélküled. – nem számít, mi történik, a vér nem válik vízzé. Mindig egy család lesznek, és nem szabad haraggal a szívükben élniük, tudni kell megbocsájtani, tovább lépni, akármilyen súlyos a bűn, amit a másik elkövetett.
Szorosan ölel magához, érzem, hogy szavaim kicsit megnyugtatták, de tudom, hogy ennyi nem lesz elég neki ahhoz, hogy megbocsájtson apjának.
- Ashorl. Menj el. – hangja most nyugodtabb, hidegvérrel szólal meg, az apja szó nélkül távozik, anya félénk mosollyal lép hozzánk.
- Én a te pártodon állok, fiam. Apáddal azóta nem beszéltünk, mióta megtudtam a teljes igazságot a sérüléseidről. – elszomorodok az emlék felidézésétől… igen… az én hibám, hogy szétesett a családjuk. - Aeron, neked pedig köszönöm, hogy ilyen őszinte szerelemmel szereted az én Esgallothomat. – elvörösödve bújok még közelebb kedvesemhez, legszívesebben soha nem ereszteném el… inkább nekem kéne megköszönnöm, hogy szerethetem őt.
- Esgalloth. Apád nem rossz elf. Csak mindentől óvna téged, ha tehetné. Te is tudod, hogy mennyire feszült a helyzet az emberek és a tündék között. – apám hanga zökkent ki az ábrándozásból, s Esgalloth kérdésére felemelem a fejem.
-A gyilkossal mi történt?
-A ti beleegyezésetekre vártunk. Amint Aeron is rábólint, azonnal elfogják és idehozzák, hogy megbüntethessük… Azóta három másik társunkat is megölte. – szemeim tágra nyílnak a ledöbbentségtől… Oden… ilyet tett volna? Nem mintha nem nézném ki belőle, de hogyan? Hogyan képes erre?
Érzem, ahogy Esgalloth teste megfeszül, kicsit eltávolodom tőle, hogy arcomat felemelve szemeibe nézhessek, s látom tekintetében a dühöt.
- Erel… te hogy döntesz? Megbüntethetjük Odent? – meglepődök a kérdés hallatán, s hosszan hallgatok, majd elfordítom tekintetemet. Szívből gyűlölöm azt az embert, amióta az eszemet tudom megkeserítette az életemet, s engem is nem egyszer próbált megölni… akkor miért? Miért nem vagyok képes kimondani a szavakat? Vajon tényleg halállal kell lakolnia?
- Én… - hangom elakad, az eget kémlelve, elmerengve folytatom. – nem hiszem, hogy jogomban áll ezt a döntést meghozni, s ha még úgy is lenne… szívem nem bírja el a terhet, hogy egy ember sorsát megpecsételjem. A gyilkos az elfek ellensége, ezért úgy hiszem, nektek kell dönteni, olyan büntetést szabjatok ki rá, amit jónak láttok.
Esgalloth arcomat végigsimítva lehel csókot ajkaimra, s elpirulok a váratlan érintéstől. Hiába csókolt már milliószor, még mindig ugyanazt a heves reakciót váltja ki belőlem ajkaink egyesülése.
- Ő volt az, aki téged is megsebzett, szerelmem. – suttogja fülembe, s megremegek leheletének érzésétől arcomon.
- Tudom, de akkor sem vagyok képes a halálát kívánni, rátok bízom a döntést. – látom, ahogy apám, és Esgalloth összenéznek, majd apám szó nélkül távozik közülünk.
- Tudtam, hogy Esgalloth választottja csak nemesszívű elf lehet. – lép hozzám Esgalloth anyja, arcomat végigsimítja, kedves mosolyából árad a melegség, s érzem, ahogy Esgalloth még szorosabban ölel magához, mikor megremegek… ”nemesszívű elfˇ” – Most megyek, magatokra hagylak titeket. Remélem, ezentúl gyakrabban láthatunk titeket errefelé. – még mindig mosolyogva lép hozzánk, átölel minket, majd eltűnik a fák között.
Lassan kezd beesteledni, a Nap már majdnem nyugovóra tért, s én még mindig szerelmem ölében ülök, élvezve a kellemes, tavaszias időjárást. Közben a tündék is visszatértek, s mi is csak egyek vagyunk az öreg fa alatt ücsörgők között, pont, mintha a falu lakosai lennénk. Órák óta ülünk itt, hallgatom Esgalloth történeteit, s néha egy-egy elf kedvesen közelít meg minket, páran kíváncsiságból, páran, hogy újra üdvözöljék Esgallothot köreikben. Tekintetükben már nem látok gyanakvást, mintha máris befogadtak volna, s ez boldogsággal tölt el. Különös a tündék világa, mintha minden lassabb, nyugodtabb lenne, mint az emberek között. Minden mozdulatuk elegáns, s átgondoltabb, mint az embereké… hát persze, hiszen nekik nincs hova sietniük. Nem fenyegeti őket az öregedés, az egyre csak közeledő halál gondolata.
- Lassan sötétedik. Szeretnél hazamenni, szerelmem? – hallom Esgalloth halk suttogását fülemben, s kicsit meglepődve pillantok oldalra.
- Azt hittem, itt maradunk pár napig. – most rajta a sor, hogy meglepődjön, gondolom nem számított rá, hogy már az első látogatást több naposra tervezem… őszintén szólva, én sem voltam benne biztos, de magával ragadott a csodás világuk.
- Anyukád nem fog aggódni?
- Nem, megmondtam neki, hogy lehet, hogy itt töltünk pár napot. – ujjait hajam alá csúsztatva simítja végig nyakamat, s testem bizseregni kezd az érintésétől. Az öreg fa szivárványszínű virágai szinte világítva tündökölnek, s a szürkületi félhomály nagylelkűen rejti el forró csókunkat a körülöttünk lévők elől. Nyakát átkarolva túrok hajába, közelsége hatására teljesen megfeledkezem a külvilágról. Ismét csak mi létezünk, senki más. Csak Erel és Esgalloth.
- Gyere, megmutatom a házamat. – suttogja ajkaimra, ahogy lélegzetvételnyi szünetet tartunk, majd óvatosan húz fel a földről, s elindulunk a tündék között. Látom, ahogy lassan a többi elf is visszavonul az apró viskójába, hisz már javában esteledik, s a tündék a Nappal együtt hajtják álomra fejüket, mint az erdő többi lakója, s szépen lassan, békésen csendesül el a falu.
Belépek a fából készül ajtón, s egy apró szobácskát pillantok meg. A sarokban elhelyezkedő ágyon kívül szinte semmit nem látok, de nem lepődöm meg. Tudom, hogy a tündék a nappalokat kint töltik, éjszaka pedig egy ágynál többre nincs szükségük. Az ágyon egy gyönyörű világoskék ing fekszik, mintája az Esgalloth ingén lévőhöz hasonlít, s mellette egy fekete nadrágot pillantok meg. Mikor Esgalloth észreveszi, hogy azt figyelem, elmosolyodik, majd magához húz.
- Neked hozattam. Tünde ruha. – elvörösödve pislogok rá, majd újra az ingre pillantok… egyszerűen gyönyörű… tényleg? … ez tényleg az enyém lenne?
Két kezével arcomat megfogva fordítja maga felé tekintetemet, s szemeimbe nézve mosolyodik el, majd egy gyengéd, könnyed csók után a fülembe suttog.
- Pont ahogy gondoltam, a világoskék gyönyörűen illik a szemed színéhez. – szívem majd kiugrik a helyéről, s én is elmosolyodom, majd magamhoz húzom egy újabb csókra.
- Köszönöm. – ez a csók hosszabb, mélyebb, mint az előző, testemet magához húzza, s hátamat végigsimítva veszi le ingemet. Elvörösödve várom a folytatást, testem vágyik érintésére, minden porcikám kívánja, hogy ismét az övé lehessek, s meglepetten pislogok, mikor a folytatás helyett a tünde inget rám adva mosolyodik el.
- Tökéletes. – suttogja, s végigsimítom magamon a könnyű anyagot, mintha csak rám szabták volna. Anyaga selymes, puha, s lágyan öleli körbe testemet, s tekintetemet elfordítva nézek körbe még egyszer a szobában.
- Esgalloth… mikor Nilied azt mondta, hogy tanítanod kéne… mire gondolt? – ismét szerelmem szemeibe nézek, s derekát átölelve bújok közelebb hozzá, ujjaimmal finoman söprök ki pár kósza hajtincset arcából.
- És az én szívem, lelkem és testem mindörökké a tiéd és csakis a tiéd, Esgalloth – feleli könnyes szemekkel, majd újra simogatni kezd, ahogy én is őt. Érzem, hogy teste milyen hevesen reagál érintésemre, halkan felnyög, majd pirulva sétál a vízesés alá, hogy megtisztítsa testét. Mhoón falom tekintetemmel testének kecses mozgását, majd felsóhajtva követem. A víz lágy érintései közepette simogatjuk, csókolgatjuk egymást, minden kis pontot alaposan végigsimítva, ezzel is segítve, hogy a víz lemossa rólunk első szeretkezésünk édes nyomait, és a barlang mocskát.
Kézen fogva sétálunk hazafelé, majd a ház közelébe érve finom illatok csapják meg orrunkat. Mosolyogva lépünk be, hiszen tudjuk: finom vacsora vár ránk.
- Boldog születésnapot, kisfiam – köszönti egyetlen fiát Clea, majd az asztalhoz invitálva minket, kezdjük el tömni magunkba a sok finomságot. Nekem közben persze végig rossz érzésem volt: nem tudtam, hogy születésnapja van. Mi nem ünnepeljük, de Nilied mesélt nekem arról, hogy az emberek között ez különösen kedves hagyomány.
Alig két óra múlva már a szobájában vagyunk. Először csak végignézek gyönyörű testén, majd magamhoz húzva suttogok fülébe, közben megérintve ajkaimmal nyakának édes bőrét.
- Erel, miért nem mondtad el? – Nem számonkérek, csak érdekel, ő mégis szomorúan hajtja le fejét.
- Mert ez is azt jelenti, hogy öregebb lettem egy évvel – mondja, én pedig egyre dühösebb vagyok. Ennyire tart az öregedéstől mellettem?! De hisz’ én akkor is szeretni fogom, ha az arca már ráncos lesz, és a kezei remegnek majd.
- Erel, emiatt ne aggódj. – Hangommal próbálom megnyugtatni, de tudom, hogy nem sikerül, ám úgy érzem, ezt a gondolatot sosem tudom elfeledtetni vele.
- Esgalloth, így is te adtad nekem életem legcsodálatosabb születésnapi ajándékát. – Szavai hallatán nagyot dobban a szívem, és gyengéd csókot lehelek ajkaira. Igen. Neki adtam mindent, amit adni tudtam, és ő viszonozta.
A következő nap reggelén Erel megismétli kérését: szeretne ellátogatni apjához. Nem vagyok biztos a döntés helyességében, de nem tiltakozom, szívem nagyon vágyik már anyám után. Jó lesz végre látni, és Nilied is hiányzik.
- Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? Ha gondolod, még várhatunk, nem kell erőltetned magad. – Már az erdőben vagyunk, mikor megkérdezem. Kicsit tartok ettől.
- Igen, teljesen biztos vagyok benne. Ők a rokonaid… - Szemeiben újra az a fény csillan, ami akkor a barlangban. Magabiztos és erős. Csodálatos.
-A mi rokonaink – javítom ki, majd mosolyogva folytatom. – Te is elf vagy félig. – Igen, ez az igazság. Ő is a testvérünk.
- Úgy érzem, muszáj jobban megismernem őket… úgy gondolom, hogy ha a fajtársaid, akkor biztos van legalább egy apró hasonlóság köztük és közted… és tudom, hogy ha egy kicsit is hasonlítanak rád, képes leszek elfogadni őket – mondja bizonytalanul mosolyogva. Nem tudom, hogy a gondolattól, vagy a ténytől, hogy figyelnek minket, de érzem rajta, hogy most fél.
Pár pillanat múlva kirajtolódnak a kis dombok, a magas fák, rajtuk pedig a vastag, öreg törzsekbe faragott házak. Mi így élünk. Napjaink nagyobb részét az erdőben töltjük, így nincs szükség színpompás házakra. A falu határában több tünde is várakozik. Ahogy meglátnak minket, engem mosolyogva fogadnak, Erelt pedig gyanakodva mérik végig.
Szinte azonnal előttünk terem Nilied, mosolyogva ölel meg mindkettőket, majd kedvesemhez fordul.
- Megváltozott a tekinteted a barlangban történtek óta - mondja huncutul mosolyogva. - Beteljesedett a szerelmetek, jól sejtem? - Erel fülig pirulva bújik hozzám, mire a körülöttünk állók kedvesen nevetni kezdenek.
- Nilied. Kérlek, ne mondj ilyeneket - szólalok meg most én.
- Felesleges tagadni vagy ellenkezni. Aeronban erősebb a tünde vér, mint valaha. Itt lenne az ideje, hogy tanítgasd - jegyzi meg, majd újra elmosolyodik. - Annyira rég láttunk titeket, Esgalloth… Anyád már nagyon várt titeket.
- Hol van most? - kérdezem.
- A nagy fánál. Tökéletes alkalom, hogy megmutasd Aeronnak a helyet. - Kedvesem tekintetében kíváncsi fény csillan, majd kezemet szorongatva indul meg mellettem.
Út közben mutogatom neki, amit gondolok, hogy érdekelheti, a nagy fához érve azonban teljesen elámul. Hatalmas, ősöreg fa, az első elf ültette. Magasabb, mint minden más az erdőben, virágai a szivárvány minden színében pompáznak. Falunk büszkesége a fa, mindig sok tünde ül alatta. Ahogy most is. A tömegben kirajzolódik anyám karcsú alakja, ahogy felpattanva a földről szalad felénk, először engem ölelve, aztán kedvesemet.
- Örülök nektek, gyermekeim - suttogja könnyes szemekkel, Erel pedig beleremeg a megszólításba. - Ne légy zavarban, Aeron. Apád is nagyon várt már rád - intézi szavait anyám most Erel felé, aki Ganain említésére felkapja a fejét.
Pár percig hármasban beszélgetünk a fa tövébe ülve. Minden más elf tisztelettudóan elment most, így anyám nyugodt szívvel faggat minket a télről, az ételekről, amiket Clea főz nekünk, elmeséli Erelnek, hogy bizony ő is ismerte édesanyját. nem sokkal később azonban befut Ganain és apám, mire megfagy a levegő körülöttünk. Ganain egyből fiához lépve öleli magához, aki engedelmesen bújik apjához, de én csak állok Ashorl előtt, és gyűlölködve nézek rá. Nem tudok neki megbocsájtani.
- Esgalloth… egyetlen gyermekem - kezdené mézesmázos hangon, de hátrálva térek ki előle.
- Ne szólíts fiadnak, Ashorl. Én sem tekintelek apámnak. - Szemei könnybe lábadnak, anyám a szája elé kapja a kezét, Erel pedig elém lépve ölel át, mintha valamitől védeni szeretne.
- Miért, Esgalloth…? - kérdezi apám.
- Te nem vagy az, aki régen voltál. Mára csak egy vagy a falu vezető közül, aki orvul megtámadott engem, és a kedvesemet. Nem láttad bennem a fiadat akkor sem, mikor a főtéren, mindenki előtt botoztak meg, és akkor sem, amikor vállon lőttél egy mérgezett nyílvesszővel, majd kardodat az oldalamba szúrtad, és eltűntél - sziszegem felé szavaimat, majd megérzem, hogy Erel kezei közé fogja arcomat, és így irányítja magára a tekintetemet.
- Esgalloth, szerelmem. Hagyd ezt abba, kérlek. Az a múlt. Már mögöttünk van. Bocsáss meg neki, hiszen ha ő nincs, te sem vagy. - Szemei szomorúan csillannak. - És ha te nem lennél, és meghalnék nélküled. - Felsóhajtva ölelem magamhoz kedvesem testét. Belül tudom, hogy igaza van, de képtelen vagyok nem gyűlölni ezt az elfet. Majdnem elvette tőlem Erelt.
- Ashorl. Menj el - kérem meg apámat, aki bólint, majd eltűnik a szemünk elől. Anyámra pillantok, aki kedvesen mosolyog.
- Én a te pártodon állok, fiam. Apáddal azóta nem beszéltünk, mióta megtudtam a teljes igazságot a sérüléseidről. - Kedvesem felé fordul. - Aeron, neked pedig köszönöm, hogy ilyen őszinte szerelemmel szereted az én Esgallothomat. - Hirtelen valaki a vállamhoz ér, meg sem kell fordulnom, hogy tudjam: Ganain az.
- Esgalloth. Apád nem rossz elf. Csak mindentől óvna téged, ha tehetné. Te is tudod, hogy mennyire feszült a helyzet az emberek és a tündék között. - Ekkor eszembe jut Oden.
- A gyilkossal mi történt? - kérdezem.
- A ti beleegyezésetekre vártunk. Amint Aeron is rábólint, azonnal elfogják és idehozzák, hogy megbüntethessük. - Tekintete keserű fényben csillog. - Azóta három másik társunkat is megölte. - Nagyot nyelek, és idegesen szorítom ökölbe kezem, de tudom, nem dönthetek egyedül, ezért kedvesem felé fordulok.
- Erel… te hogy döntesz? Megbüntethetjük Odent? - kérdezem, mélyen a szemébe nézve, és még mindig derekát ölelve.
Mellkasomat végigcsókolva nyal végig vágyamon, hangos nyögés tör ki belőlem, ahogy forró ajkai közé veszi merevedésemet, érzem, ahogy nyelvét mozgatja bőrömön, s minden rezzenése, minden apró mozdulat újabb nyögéseket, sóhajokat csal elő belőlem. Fejemet hátravetve szorítom a barlang kövére, gerincem ívbe feszül az élvezettől, s szabad kezem ujjait óvatosan túrom az aranyszőke tincsekbe. Testem meg-megremeg, ahogy felváltva kényeztet ajkaival, nyelvével és ujjaival, s szemem könnybe lábad a vágytól.
- Esgalloth… elégh… - sóhajtom halkan, ahogy érzem, testem megfeszül, egyre közelebb jutok a kielégüléshez, de vele együtt szeretnék átlépni a gyönyör világába. Kezemet arcára simítom, ahogy újra fölém mászik, s szenvedélyesen, telhetetlenül ejti rabul ajkaimat. Egész testem bizsereg, s ahogy egy pillanatra lehunyom szemeimet, a boldogság könnycseppjei gördülnek végig arcomon.
Feltérdel, s engem is magához húz egy újabb csókra, hátamat cirógatva kényezteti ajkaimat, s ujjaimat félénken simítom vágyára. Már csupán érintésemre felnyög, egész testemet melegség árasztja el, s lassan kezdem el masszírozni forró merevségét. Fejét vállamra hajtja, s én hozzá bújva lehelek puszit fülére, s hallom, ahogy felsóhajt… hihetetlen, hogy ezeket az érzéseket én váltom ki belőle… még többet akarok.
Összerezzenek, ahogy kezét fenekemre simítja, s lassan kezdi bejáratomat masszírozni… érintése kellemes, különös vágy járja át testem, ajkaimat hajába fúrva dőlök fejére, s ő nyakamba csókolva húz közelebb magához. Ujjai gyengéden hatolnak egyre mélyebbre bennem, de érzem, hogy mozdulatai óvatosak, vigyáz rám. Mögém térdel, s ahogy nyelvével kezd kényeztetni, előre dőlve tapasztom ajkaimra kezem, hogy magamba fojtsam a kitörő nyögéseket. Érintése szinte éget, testem megremeg minden egyes mozdulattól, s ahogy ujjai egyre merészebben hatolnak belém, tudom, hogy már nincs messze az egyesülés pillanata… Igen, végre egyek lehetünk. Annyi idő után érezhetem őt magamban. Semmire nem vágyom ennél jobban.
Óvatosan fordít a hátamra, látom, hogy ő is remeg a vágytól, s lábaimat szétnyitva hívom magamhoz.
- Erel… Mindennél jobban szeretlek. Nem létezik olyan boldogság, mint amit akkor érzek, ha veled vagyok. – szemem könnybe lábad szavai hallatán, testem még mindig remeg, s ahogy érzem merevségét fenekemhez simulni, összerezzenve pillantok szerelmem arcára. Nem, nem szabad félnem, tudom, hogy soha nem bántana… annyira szeretem őt.
Lassan, óvatosan hatol belém, testem engedelmesen nyílik meg neki, s ajkamra harapva markolok a földbe. A fájdalmat elnyomja az öröm, alig érzem, szemeim mégis újra könnybe lábadnak. Ahogy pár kósza csepp kiszabadul, Esgalloth arcomhoz hajolva nyalja le őket, majd egy csók kíséretében hatol még mélyebbre testemben. Kezeimmel szorosan ölelem magamhoz, s ahogy lassan mozogni kezd bennem, érzem, ahogy ujjaim néha akaratlanul bőrébe mélyednek. Ahogy végigsimítom hátát, érzem sebeinek a tapintását, s ez tovább fokozza vágyam. Minden mozdulata, minden lökése növeli a testemben dúló szenvedélyt, a fájdalom lassacskán elpárolog, s csak a gyönyör marad helyén… a gyönyör és a vágy, hogy még többet kaphassak belőle. Mozdulataink egyre vadabbak, testem remeg az élvezettől, zihálva kapkodok levegőért, s érzem, ahogy elmém kezd elhomályosulni, gondolataim kavarognak, s minden érzékem kiéleződik rá. Ha kinyitom, szemeimet csak őt látom, ha hallgatok nem hallok mást, csak ziháló lélegzetvételét, s orromat betölti a rajta keletkező verejtékcseppek mámoros illata… bárcsak örökké tartana ez a pillanat… ez az érzés.
Kezdem teljesen elveszíteni a fejem, s ahogy ismét vágyamat kezdi masszírozni, hangos nyögés hagyja el ajkaimat, fejem hátra csuklik, érzem, ahogy testem ívbe feszül, s hátam felemelkedik a hideg kőről. Mintha minden érintésére bomba robbanna bennem, kezeimet szám elég kapva takarom el kipirult arcomat, de ő elhúzza kezem.
- Ne rejtsdh el, szerelmemh… látni szeretnélek. – sóhajtja halkan, s már nincs erőm ellenkezni. Kezeimet a földre feszítve nyögök fel hangosan, majd ajkamra harapva próbálom meg visszafojtani sóhajaimat, s nevét suttogva érzem, ahogy a gyönyör kapujába lépve élvezek el, s az ő teste is megremeg, hangos sóhajjal követ, s érzem, ahogy magja belülről önt el forrósággal. Arcvonásain látszanak a gyönyör jelei, s melegség árasztja el még mindig reszkető testemet… azt hittem, hogy annál nagyobb boldogság nem létezik, mint amit eddig éreztem… Tévedtem.
- Szeretlek, Erel… a szívem, a testem és a lelkem már örökre hozzád tartozik – óvatosan húzódik ki belőlem, majd mellém fekve suttogja fülembe a szavakat… s érzem, ahogy a túlfűtött érzelmek áradata miatt, arcomon csorogni kezdenek a könnycseppek.
A földről felkelve mászom fölé, fáradt testünk ismét egymásnak simul, ahogy megcsókolom, s ajkaira lehelem a szavakat.
- És az én szívem, lelkem és testem mindörökké a tiéd és csakis a tiéd, Esgalloth. – hangom rekedtes, torkom elszorul a meghatódottságtól, s érzelmek tömkelege árasztja el testem. Szívem mintha nem tudna lépést tartani a rám törő boldogsággal, mellkasomat szűknek érzem, s elmosolyodva nézek szerelmem szemeibe. Vizes hajam vállam felett lehullva simítja bőrét, s ujjaimmal óvatosan kiseprem arcából a tincseket, hogy egy újabb csókot lehelhessek a selymes ajkakra. Kezei körém fonódnak, finoman cirógatja végig hátamat gerincem vonalán, gyengéden simítja végig fenekemet, s érzem, ahogy vágyam ismét éledezni kezd… bőröm még az eddiginél is érzékenyebb lett érintésére.
Ajkamra harapva fojtok magamba egy sóhajt, és szégyenlősen, elvörösödve szakítom meg a csókot, óvatosan mászok le róla, majd lassú léptekkel sétálok a vízesés alá, s hagyom, hogy a cseppek megtisztítsák testem.
Érzem magamon tekintetét, s mikor ő is a zuhatag alá sétálva ölel át, hagyom, hogy ujjaival testemet simítva segítsen megtisztítani minden apró bőrfelületet. A tűző Nap sugarai megtörnek a habzó cseppeken, mintha minden csillogna körülöttünk, tökéletesen kifejezve a boldogságot, amit érzek.
Egymás kezét fogva lépünk ki a fák közül, s a késő délutáni, hűvös szellő egy-egy tincsemet felkapva játszadozik hajammal. Elmosolyodva nézek az apró házra, s mikor odaérünk, lassú mozdulattal nyitom ki az ajtót, s orrunkat egyből finom illatok csapják meg. Úgy látszik Esgalloth megérzése helyes volt. Ahogy bemegyünk, anyám már minket vár a nappaliban, majd hozzám lépve ölel át.
- Boldog születésnapot, kisfiam. – elvigyorodva húzom magamhoz, s halkan suttogva köszönöm meg. Tudtam, hogy emiatt csinálta a meglepetést, de nem akartam nagydobra verni az ünnepet… a szülinap számomra nem egy boldog ünnep mostantól.
Pár órával később, a közös vacsora és ünneplés után Esgalloth a szobánkba lépve húz magához, s arcomat végigsimítva suttog fülembe.
- Erel, miért nem mondtad el? – tekintetemet felé fordítom, majd arcomat elfordítva, szomorúan sütöm le a földre.
- Mert ez is azt jelenti, hogy öregebb lettem egy évvel. – állam alá nyúlva fordítja maga felé tekintetemet, érzem, ahogy kipirulok komoly szemei láttán.
- Erel, emiatt ne aggódj. – lágy puszit lehel a homlokomra, s én ujjaimat arcára siklatva húzom le magamhoz.
- Esgalloth, így is te adtad nekem életem legcsodálatosabb születésnapi ajándékát. – megenyhült tekintettel simítja ajkait az enyémekre, s szememet lehunyva viszonzom a hosszú, forró csókot, de nehéz elfelednem a kétségeimet. Akármilyen messze is van még az az idő, Esgalloth miattam fog meghalni. A világ kevesebb lesz nélküle, s én leszek az aki elszakítja őt az erdő fáitól, a vadaktól, a folyók habjaitól, s ezt nem tudom, és nem is akarom elfogadni, de az elválásunk gondolatától is elviselhetetlen fájdalom hasít szívembe. Már nem tudom, mit tehetnék.
Másnap reggel, a felkelő Nap első sugarainak kíséretében lépünk ki az ajtón kedvesemmel, s ő lágyan vezeti ujjait tincseim közé.
- Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? Ha gondolod, még várhatunk, nem kell erőltetned magad. – elmosolyodva pillantok rá, s séta közben derekát oldalról átkarolva válaszolok.
- Igen, teljesen biztos vagyok benne. Ők a rokonaid… - magabiztosan meredek magam elé… igen, épp eleget bujkáltam, itt az idő, hogy szembenézzek a tündékkel.
-A mi rokonaink. – hajamba puszit lehelve helyesbít szavaimon. – te is elf vagy félig. – nagyot nyelve bólintok, s ajkaimra halovány mosolyt kényszerítve folytatom.
- Úgy érzem muszáj jobban megismernem őket… úgy gondolom, hogy ha a fajtársaid, akkor biztos van legalább egy apró hasonlóság köztük és közted… és tudom, hogy ha egy kicsit is hasonlítanak rád, képes leszek elfogadni őket. – félénk mosolyra húzom ajkaimat, s ő vállamat átkarolva húz magához.
Ahogy egyre beljebb érünk az erdőben, tudom, érzem, hogy közelítünk a falujukhoz, s ismét hatalmába kerít az érzés, amit oly rég nem éreztem… mintha figyelnének minket.
Ezt a fejezetet szeretném Nayorinak ajánlani. Mindent köszönök neki.
_________
Lehajtja fejét és mellém fekszik. Nem tudom, mi lehet a baj. Talán fél?
- Ez a kedvenc helyem - szólal meg, mikor már a parton ül. - Itt csókoltál meg először - suttogja. Igen… én is tisztán emlékszem arra a napra. Csodálatos volt.
- Tudod, érzem, hogy gyorsabb lettem, de néha még mindig előfordul, hogy nem tudom követni a mozdulataidat. - Megleptem, hogy mögé léptem, de muszáj a közelében lennem. Egyszerűen képtelen vagyok megunni…
- Erel, én az elfek között is gyorsnak számítok - mondom neki mosolyogva, magamhoz ölelve. - Én is szeretem ezt a helyet. - Kiszabadul ölelésemből. Na, csak nem menekül előlem…?
- Menjünk be - célozgat a folyóra, én pedig bólintok.
Már meztelen vagyok, amikor látom, hogy csak a pólóját vette le. Majdnem felnevetek azon, hogy mennyire próbál távol maradni tőlem, de mögé lépve suttogok fülébe.
- Erel, ha nem veszed le a nadrágodat, vizes lesz. Még nincs annyira meleg, hogy gyorsan megszáradjon. - Engedelmesen vetkőzik le, de az alsóját nem veszi le, viszont nem erőltetem tovább.
Ahogy a vízesés alatt állva csókolózunk, vágyam már kielégületlenül lüktet, de érzem, hogy lassan ő is elveszti a józan eszét. Lábait derekam köré fonja, én pedig fenekénél tartom, így sétálok be vele a barlangba, ahol a földre fektetem, leveszem alsóját és simogatni kezdem. Hihetetlen, hogy végre láthatom meztelenül. Annyiszor elképzeltem már, hogy milyen lehet, ahogy ruha nélkül, kipirult arccal fekszik alattam… és most minden megvalósul.
- Annyira szeretlek, Esgalloth… - suttogja, nyögi elakadó hangon. Nem tudok megszólalni. Teljesen elvarázsolt a szépsége és a tökéletessége. Megcsókolom, amit viszonoz is. Amíg meg nem hallom újra hangját, azt hittem, nem lehet szebb ez a pillanat. - Szerelmem, a tiéd akarok lenni! Mindenemet neked akarom adni - sóhajtja, mire remegni kezdek a boldogságtól. Tudom, hogy most senki sem zavarhat minket, és a gondolattól, hogy az enyém lehet, minden más törlődik a fejemből; már csak őt látom, csak őt érzem, és csak rá figyelek.
- Szeretlek, Erel… - Csak ennyit tudok mondani. Megcsókolom, hiszen érezni akarom. Minden pillanattal csak hevesebb lesz a vágyam, minden érintése olaj a tűzre; már mindketten képtelenek lennénk visszafordulni.
A barlang néma csöndjét hangos sóhajtok törik meg, ahogy ölébe hajtom fejem. Annyi csók és simogatás után végre láthatom, ahogy egyik kezével támasztja testét, a másikkal hajamba túrva simogatja füleimet, nyakamat, és hátravetett fejjel nyög ajkaim minden érintésére. Arca kipirult, szemei azóta könnyeiben úsznak, mióta a barlang hideg kövén fekve csókoltam meg, alig pár perce. Tudom, örömében sír. Az én szívem is majd’ szétszakad a boldogságtól. Ajkaimmal kényeztetem, fejemet lassan mozgatva ölelem büszkeségét, majd kiengedve számból, nyelvemmel és ujjaimmal érintem. Egész testében remeg, arca kipirult, arca könnyeitől nedves. Hihetetlen látvány.
- Esgalloth… elégh… - nyögi, én pedig felhajolok hozzá, és szenvedélyesen megcsókolom. Érezni akarom őt! Kell nekem minden érintése, amit adhat.
Feltérdelek, így ölelem magamhoz. Nem érdekel, ha a barlang kövei nyomot hagynak térdemen. Most csak ő számít. Ő is követ, így folytatjuk egymás ajkának kényeztetését. Keze vágyamra siklik, így kezdi masszírozni, kényeztetni, én pedig nyögve hajtom fejem vállára. Oldalra fordulva csókolgatja füleimet, mire egész testem remegni kezd. Kezemet fenekére vezetem, és egyik ujjammal simogatni kezdem bejáratát, mire összerezzen. Nyakába csókolva nyugtatom meg. Szavakra nincs szükség, most a testünk vall szerelmet.
Mögötte térdelve, nyelvemmel és ujjaimmal kényeztetem, tágítom, ő pedig remeg, nyög, sóhajtozik. Testemet szinte szétszakítja a vágy, képtelen vagyok tovább várakozni. A hátára fektetem, majd rápillantok.
- Erel… Mindennél jobban szeretlek. Nem létezik olyan boldogság, amit akkor érzek, ha veled vagyok. - Lassan hatolok törékeny testébe, mire szemébe könnyek szöknek. Előre hajolva, nyelvemmel tüntetem el őket, majd, miközben egyre mélyebben elmerülök benne, ajkaira hajolva csókolom. Karjait testem köré fonja, nyakamat öleli, hátamba mélyeszti ujjait a fájdalomtól és a gyönyörtől, fenekemre simítva kérlel, hogy még erősebben tegyem magamévá. Bennem a szerelem olyan erősen lángol, mint még soha életemben. Ez a férfi, aki most csak értem nyög, csak miattam remeg… végre mindene az enyém. Csak az enyém! És én is csak hozzá tartozhatom ezután. Nincs nélküle helyem a világban, ezt biztosan tudom.
Mindketten remegünk. Sóhajok és nyögések ölelik meztelen testünket, forr körülöttünk a levegő, ahogy minden lökéssel mélyen szerelmembe hatolok. Már nyoma sincs arcán a fájdalomnak, csodás vonásain a mérhetetlen öröm tükröződik, szeme vágytól és szerelemtől csillog, mikor rám pillant. Teste édes vallomása viszonzásra lel minden érintésemben, amivel hamvas bőrét illetem. Egyik kezem mohán kúszik ágyékára, mikor érzem, hogy közel a gyönyör kapuja.
Arca elé kapva kezét kezd remegni, de elhúzom karját.
- Ne rejtsdh el, szerelmemh… látni szeretnélek - nyögöm erőtlenül, majd szinte magamba szívom a látványt. A retinámba ég, ahogyan teste megfeszül, szemeit lehunyva, ajkait sóhajra nyitva éri utol a beteljesülés. Nevem nyögi, mikor vágya kielégülésre talál, én pedig az övét, amikor remegve ürítem élvezetem magját testébe. Szemeimet résnyire nyitva látom, hogy arcomat figyeli, kezei mellkasomon pihennek, hangosan nyögve tűri, ahogy megremegek testében.
Fáradtan húzódok ki belőle, majd mellé fekve élvezem a kövek hűsítő érintését.
- Szeretlek, Erel… a szívem, a testem és a lelkem már örökre hozzád tartozik - suttogom fülébe őszinte szavaimat, hiszen már tényleg csak ő létezik nekem.
- Ganain… te is tudod, hogy lehet jövője egy elfnek és egy halandónak. – Esgalloth szavai hallatán megremegek, félve sandítok rá, szinte érzem, hogy mi lesz a folytatás. - Egy elf eldobhatja a halhatatlanságot. – eldobni a halhatatlanságot? Nem… nem akarom, hogy Esgalloth meghaljon miattam.
- De én nem voltam elég bátor. Ha tudtam volna, hogy Clea terhes, és az én gyermekemet hordja a szíve alatt, megtettem volna. De már ehhez is késő. Én már öreg vagyok, és ha eldobom a halhatatlanságot, azonnal semmivé válok, ezt te is tudod. – a tekintetemet apámra emelem, látszik rajta, hogy megbánta, s szívem mélyén sajnálni kezdem őt.
- Apám… miért tértél vissza ennyi idő után? Miért akartál látni engem? Mit akarsz tőlem? – halkan suttogok, hangom bizonytalan, nem értem, hogy miért jött ide. Miért pont most… ha eddig is rájött, hogy a fia vagyok, miért nem védett meg, mikor meg akartak ölni? Vagy talán akkor még nem tudta? Vagy talán nem akarta elfogadni a tényt?
- Mert mikor megláttalak Esgalloth karjaiban, rádöbbentem, hogy te vagy a fiam. Ahogy láttam és éreztem, hogy mennyire szeretitek egymást… ahogy Esgalloth képes lett volna elhagyni a népét érted, tudtam, hogy fel kell fednem magam előtted. – érzem, ahogy elpirulok, arcomat elfordítva sütöm le tekintetemet szavai hallatán, s közelebb bújok szerelmemhez.
- És most mit vársz tőlem…? – vajon miért, miért pont most érezte úgy, hogy eljött az idő, hogy felfedje magát?
- Semmit, fiam. Azt is megértem, ha soha nem akarsz többé látni. Csak azt szeretettem volna, hogy tudd: sajnálom. – látom, ahogy szemei könnybe lábadnak, s szívem elszorul a gondolattól… soha többé ne akarnám látni? Hiszen az apám. Az ő vére folyik ereimben, s most, hogy végre megtaláltam, nem akarom még távolabbra taszítani magamtól… de még túl korai. Hiszem, hogy eljön az idő, mikor képes leszek keserűség nélkül tekinteni rá, de még nem.
- Apám tud erről? – hallom Esgalloth hangját, s engedem, hogy karjait körém fűzve húzzon közelebb magához.
- Ashorl is tudja. Ő is támogatta, hogy ide jöjjek. Mindenki reméli, hogy ezzel segíthetek dönteni abban, hogy Aeron velünk éljen-e. – tehát ezért… azért fedte fel magát most, hogy ezzel is oda csábítson. Lehet, hogy el kéne fogadnom, és oda mennem? Minden sokkal könnyebb lenne… Esgalloth a családjával lehetne, és most már nekem is ott van az apám… mégis émelygek a gondolattól, hogy ott éljek… és mi lenne anyámmal…
- Nem hagyhatom el anyámat. Azt sem akarom, hogy találkozzon veled. Végre továbblépett. Nem akarom, hogy megint magába roskadjon. – hangom rideg, komoly… tudom, hogy ennek így kell lennie. Anya összeomlana, ha találkoznának. Látom apám szemében megcsillanni a fájdalmat, s nehezemre esik folytatni. - Apám… kérlek, most menj el.
- Látlak még, fiam? – torkom összeszorul, s hangom rekedtes, ahogy válaszra nyitom ajkaimat.
- Igen. De egyelőre undorodom a népedtől.
- És Esgalloth? Ő is tünde, mégsem undorodsz tőle. – szemeim tágra nyílnak… igen… ezt a kérdést már én is több milliószor feltettem magamnak, és a válaszban még én sem vagyok teljesen biztos.
-Ő teljesen más! Ő sosem hagyna el senkit, csak azért, hogy önmagát mentse! – hangom elhal a végére, majd hátat fordítva indulok el visszafelé… miért kell mindig kihozni a sodromból? Nem hiszem el…
Egyre távolodom, majd várakozóan torpanok meg, mikor látom, hogy Esgalloth még beszél vele. Kíváncsian lépek közelebb, hogy halljam szavaikat.
- Ha őt nem látjátok többé, akkor engem sem fogtok. – szívem kihagy egy ütemet, ahogy Esgalloth szavait hallgatom, s érzem, szemem könnybe lábad.
- Képes lennél a halhatatlanságodat is eldobni érte? – apám szemében hitetlenséget pillantok meg, s keserűséggel tölt el, hogy nem hisz benne…
- Bármit megtennék Erelért. Ha eljön az ideje, vele együtt akarok megöregedni és meghalni. Én nem vagyok olyan gyenge, mint te, Ganain. – szerelmem… érzem, ahogy a könnycseppek kicsordulnak szememből, majd remegő kézzel törlöm le őket, s mikor látom, hogy apám elment, Esgallothhoz rohanok.
- Komolyan mondtad…? – hangom megremeg, tudom, hogy képes rá… tudom, hogy értem megtenné, de nem vagyok benne biztos, hogy örülök neki… nem akarom… nem akarom, hogy miattam dobja el az örök életet.
- Igen. Nem akartam ilyen hamar a tudtodra adni, de éreztem, hogy elbizonytalanodsz. Ha most dobnám el, olyan öreg lennék, mint édesanyád. Tudom, hogy te úgy is szeretnél, de képtelen lennék olyan arccal melletted maradni, szerelmem. De ha eljön az ideje, ígérem neked, hogy veled együtt halok meg. – szemeim újra könnybe lábadnak, s lehunyom őket, ahogy hozzám hajolva lehel hosszú, lágy csókot ajkaimra… létezik ilyen boldogság? Meg sem érdemlem a szerelmét…
*
A folyóparton ülve dőlök szerelmem mellkasára, tekintetemmel az égen úszó apró bárányfelhőket követem, s mélyet lélegzem a friss, tavaszi levegőből. Az elmúlt hónapok olyanok voltak, mint egy hosszú, édes álom… semmi nem zavarta boldogságunkat, senki nem állt közénk, s mintha csak egymásért léteznénk… hihetetlen.
Elmosolyodva szívom magamba a napfényt, majd azon jár az eszem, hogy vajon miért küldött el minket anya… nem mintha bánnám, most, hogy eljött a jó idő, szívesen töltöm a napot a szavad levegőn, s az elfek, ígéretükhöz híven, a közelünkbe sem jöttek azóta.
- Szerinted mit tervez? – még mindig mosolygok, szemeimet a napfényben csillogó habokra szegezem.
- Nem tudom. De biztosan valami olyat, amire nem számítunk. Lehet, hogy valami különlegesen finomat főz ma vacsorára. – elmerengek, finoman végigsimítom mellkasát, s mocorogni kezdek az ölében… annyira kényelmes.
Szemeimet lehunyva hallgatom a fák suhogását, ahogy a levelek egymásnak dörgölőznek, s hangjuk szinte olyan, mintha nekünk énekelnének. Az utóbbi időben érzem, ahogy lassan, de változik a testem, reflexeim jobban felgyorsultak, s mintha látásom, hallásom is javult volna… nem értem miért… talán azért hasonlítok egyre jobban az elfekre, mert eddig emberek között éltem, most pedig egy tünde van mellettem? Nem tudom, de élvezem a változást.
- Ugye elviszel az elfek falujába? – látom, ahogy meglepődik a kérdésen, egy pillanatra szemei tágra nyílnak, úgy pislog rám, majd ajkait mosolyra húzza.
- Akkor megyünk, amikor szeretnéd. Tudod, hogy veled bárhova elmegyek, szerelmem. – végigsimítja arcomat, szememet lehunyva élvezem az érintését, s egész testem bizseregni kezd… nem tudom megunni.
-A napokban szeretném meglátogatni apámat, és megnézni, hogy hol éltél eddig. – a szavakat lágyan ejtem, fülébe suttogva, s tudom, hogy ezzel milyen hatást váltok ki belőle. - Nagyon szeretlek… - óvatosan döntöm a fűbe, fölé mászom, s úgy suttogom halkan a szavakat, majd érzékien harapok ajkába, s ő mohón húz közelebb magához egy szenvedélyes csókra, miközben kezei fenekemre simulva húznak magához, s ahogy vágyam ágyékához dörgölőzik, egyszerre nyögünk fel.
- Szeretlek, Erel. – sóhajtja ajkaimra, magához ölel, s érzem, mennyire vágyik rám. Az elmúlt hónapokban nem jutottunk túl ezen a szinten, s úgy érzem, hogy ennek én vagyok az oka. Tudom, hogy Esgalloth megvárja, amíg készen állok, s soha nem erőltetné… de félek… nem tudom, hogy kész vagyok e, hogy ennyire megnyíljak előtte, s félek, hogy megunja közelségemet… ugye soha nem hagysz el? Ugye nem engeded, hogy véget érjen ez az álom?
Szemeimet lesütve mászom le róla, s mellé fekve ölelem át. Annyira szeretném folytatni, de félek, hogy megváltozna tőle a kapcsolatunk… de nem lehet, hogy még ennél is jobb lenne? Lehet egyáltalán ennél szorosabb kötődés közöttünk?
Lassú mozdulatokkal kelek fel, s a folyóhoz sétálva térdelek a vízhez.
- Ez a kedvenc helyem az erdőben. – elmosolyodva gondolok vissza a régi emlékekre, ahogy a vízesésre szegezem a tekintetemet, majd elmerengve folytatom. – itt csókoltál meg először. – óvatosan dugom az ujjam hegyét a vízbe, meglepően meleg, ahhoz képest, hogy még csak tavasz van. Lehet, hogy a szerelem fűt belülről? Hehh.
Egyik szempillantásról a másikra terem mellettem Esgalloth, s fejemet végigsimítva lehel egy csókot hajamba, s én felnevetek.
- Tudod… érzem, hogy gyorsabb lettem… de még mindig előfordul, hogy nem tudom követni a mozdulataidat. – felállok, s hozzá bújva ölelem át, látom, hogy ő is mosolyog.
- Erel, én az elfek között is gyorsnak számítok. – a szavakat a fülembe suttogja, s akármennyire is hozzászoktam a közelségéhez, testem még mindig bizseregni kezd, ahogy fülembe lehel. - Én is szeretem ezt a helyet. – folytatja, s az öleléséből kiszabadítva magam veszem le a pólómat.
- Menjünk be. – nézek rá kérlelő tekintettel, s elmosolyodva adja meg magát.
A vízbe lépve sétálok a sekély részen a habokban, s élvezem, ahogy a térdig érő, langyos víz lehűti testemet. Meglepődöm, ahogy hirtelen hátulról átölel Esgalloth, már rajta sincs ing, s mellkasomat végigsimítva suttog a fülembe.
- Erel, ha nem veszed le, a nadrágod is vizes lesz. És annyira még nincs meleg, hogy elég gyorsan megszáradjon. – elvörösödve pillantok hátra, ahol mellkasomat végigsimítja, érintése forró bizsergést hagy maga után. Nadrágomat levéve dobom a partra, s egy szál alsóban megyek beljebb, szemem sarkából látom, hogy Esgallothon semmi nincs. Sosem volt valami szégyenlős fajta… Nagyot nyelve követem, s ahogy elérjük a vízesést, magához húzva ölel át. Érzem, hogy elpirulok, ahogy testünk egymásnak simul, bőrünket immár semmi nem választja el egymástól, s szívem mintha a torkomban dobogna… lehet, hogy a saját síromat ástam ezzel az ötlettel… de annyira… annyira hihetetlenül kívánom.
Egymás ajkát falva állunk be a zuhatag alá, érzem, ahogy a víz végigfolyik testemen, ujjaimmal Esgalloth arcából söpröm ki a tincseket, melyeket a víz oda sodort, s ő is ugyanezt teszi. A langyos cseppek lehűtik testem, míg a csóktól minden porcikám felforrni készül, s szinte émelygek az élvezettől.
Kezei fenekemre csúsznak, óvatosan markol bele, s ahogy az élvezet kezdi elbódítani elmémet, testem szinte magától mozog, s egy ugrással emelkedem el a talajról, lábaimat dereka közé kulcsolva tartom meg magam, s ő fenekem alá nyúlva húz közelebb magához. Ujjaim még mindig hajába túrva húzzák közelebb magamhoz, csókunk egyre vadabb és szenvedélyesebb, s érzem, innen már nincs megállás. Vágyam vadul lüktet a kielégülésért, s a hónapokig elfojtott szenvedély eluralkodik testemen.
Ölében velem sétál ki Esgalloth a vízesés alól, egyenesen a barlangba, ahol először találkoztak ajkaink, s óvatosan fektet végig a földön, majd fölém hajol. Lábaim még mindig dereka köré fonódnak, ajkai egész testemet bevándorolva kényeztetnek, s mikor egy-egy érzékenyebb ponthoz ér, hangos nyögések hagyják el számat.
Óvatosan szabadít meg az utolsó ruhadarabomtól, s szégyenlősen takarom el arcom, ahogy először néz végig meztelen testemen. Mikor hozzám simul, érzem egymásnak dörgölőzni merevedésünket, egész testem megremeg, s együtt sóhajtjuk a másik nevét.
- Ahnnyira… szheretlek, Esgalloth – hangom el-elakad a sóhajoktól, mikor finoman végigsimítja vágyamat, s egy forró csókkal jutalmazza szavaimat. – Szerelmem, a tied akarok lenni. Mindenemet neked akarom adni.
- Szeretlek, Erel. - egy újabb hosszú, szenvedélyes csókot kapok, szívem szinte elolvad a forróságtól, egész testem remeg, s szemeim könnybe lábadnak az élvezettől.
Szerkesztve Silvery által @ 2010. 08. 22. 20:09:35
A házba lépve meglátom az anyját. Ahogy egymásra pillantanak, tudom, hogy most felesleges vagyok, ezért a szobába sietek, kettesben hagyva őket. Biztosan sok dolgot meg akarnak még beszélni, amihez nekem, mint kívülállónak, semmi közöm.
Nem telik el sok idő, és már be is jön. Az ölembe ülve húzom közelebb magamhoz, valahogy nem tudok betelni vele. Minél többet van velem, annál többet akarok.
- Esgalloth, hogy lehet, hogy téged meg tudtalak gyógyítani, magamat pedig mégsem tudom? - kérdezi kipirult arccal.
- Azért, mert nem fogadod el önmagad. Erel, itt az ideje, hlogy elfogadd, aki vagy - suttogom neki. Örülök, hogy már vannak kérdései. Megcsókolom, ő pedig fülemet kezdi simogatni. Ezt eddig nem tette… nekem pedig újra minden porcikám bizsereg.
- Szeretlek… - Őszinte vallomását meghálálva, nyakát csókolva döntöm végig az ágyon.
- Én is. Mindenedet szeretem, Erel. A hatalmas szívedet… a bátorságodat… azt, ahogy elpirulsz… a csókjaid ízét… a bőröd illatát. Mindent - suttogom neki, mire megremeg. Feltűrve pólóját, kezdem kényeztetni mellkasát, nyelvemmel simogatva és ajkaimmal megszívva mellbimbóit, mire engedelmesen nyögdécselni kezd és beletúr hajamba. Annyira szeretnék vele lenni… de ekkor…
Leszállok róla és az ablakhoz lépek.
- Egy elf figyeli a házatokat a fák közül. Ha jól érzem, nem is akárki. - Bizony… Ez az egyik bölcs. - Aeron, tudom, hiába is kérném, hogy maradj itt, de légy óvatod. Azon kevesek közé tartozik, akiket nem biztos, hogy képes leszek legyőzni. - De ha harcolnom kell, meg fogom tenni.
- Hát megéreztél… - szólít meg Ganain. Erel ekkor ér mögém, én pedig teljes testemmel takarva védelmezem őt.
- Mit keresel itt? - Hangomból harag sugárzik. Nem értem, miért nem tudnak békén hagyni minket.
- Ne aggódj, Esgalloth, most nem hozzád jöttem. Ezúttal azért jöttem, hogy Aeronnal beszéljek. - Kedvesem szorosabban ölel, érzem, hogy tart tőle. - Ne félj, Aeron, sosem tudnám bántani a fiamat… - Hogy mi!? - Igen, már akkor sejtettem, mikor először megláttalak, de most már biztos vagyok benne. - Erel előtt terem és megsimogatja a zöld köves láncot, amit kedvesem sosem vett még le. - Nem tudtam, hogy terhes volt. Fogalmam sem volt róla. Az ő érdekében hagytam el, de ha tudom… ha tudom, sosem hagytam volna magára. Egy elfnek és egy embernek nincs jövője. Gyáván óvtam önmagamat attól, hogy látnom kelljen őt meghalni… ha tudtam volna, hogy gyereket vár… - Gyanakodva figyelem, de aztán Aeron közelebb lép hozzá, és magához öleli. Hát ennyi idő után és ilyen súlyos bűnért sem tud rá haragudni…?
- Most már ne emészd magad. Már megbocsájtott neked, sikerült továbblépnie - mondja az apjának, én pedig mosolygok, de még mindig nem vagyok biztos semmiben.
- Köszönöm - suttogja Ganain. Erel elengedi, és visszalép hozzám. Magamhoz ölelem, és az öreg bölcsre nézek.
- Ganain… te is tudod, hogy lehet jövője egy elfnek és egy halandónak. - Erel megremeg karjaimban, ahogy rám pillant. - Egy elf eldobhatja a halhatatlanságot.
- De én nem voltam elég bátor. Ha tudtam volna, hogy Clea terhes, és az én gyermekemet hordja a szíve alatt, megtettem volna. De már ehhez is késő. Én már öreg vagyok, és ha eldobom a halhatatlanságot, azonnal semmivé válok, ezt te is tudod. - Erel apjára pillant, de nem látok haragot a szemében.
- Apám… miért tértél vissza ennyi idő után? Miért akartál látni engem? Mit akarsz tőlem? - Teljesen összezavarodott. A szívében annyi érzelem dúl, hogy ő maga sem tudja, mi a helyes. Ezt érzem rajta, szíve minden dobbanása ezt sugallja.
- Mert mikor megláttalak Esgalloth karjaiban, rádöbbentem, hogy te vagy a fiam. Ahogy láttam és éreztem, hogy mennyire szeretitek egymást… ahogy Esgalloth képes lett volna elhagyni a népét érted, tudtam, hogy fel kell fednem magam előtted.
- És most mit vársz tőlem…? - kérdezi kedvesem, még mindig engem ölelve.
- Semmit, fiam. Azt is megértem, ha soha nem akarsz többé látni. Csak azt szeretettem volna, hogy tudd: sajnálom. - Ganain szemében könnyek gyűlnek.
- Apám tud erről? - kérdezem most én. Érdekel, hogy ezt a titkát otthon is felfedte-e.
- Ashorl is tudja. Ő is támogatta, hogy ide jöjjek. Mindenki reméli, hogy ezzel segíthetek dönteni abban, hogy Aeron velünk éljen-e. - Erelre pillantok. Tanácstalan, látom a szemében. Ügy ölel magához, mintha ettől várna választ arra a rengeteg kérdésre, ami most elméjét ostromolja.
- Nem hagyhatom el anyámat. Azt sem akarom, hogy találkozzon veled. Végre továbblépett. Nem akarom, hogy megint magába roskadjon. - Szemében látom, mennyire igaznak gondolja, amit mond, és az is. Ha Clea megint látná Ganaint minden, amit eddig felépített, összeomlana. A fal is, amit a szíve köré húzott. De Ganainnak van már élete és családja az elfek között. Fájna Cleának a felismerés, hogy mindennek vége.
- Apám… kérlek, most menj el - szólal meg újra Erel.
- Látlak még, fiam?
- Igen. De egyelőre undorodom a népedtől. - Mennyire őszinte.
- És Esgalloth? Ő is tünde, mégsem undorodsz tőle. - Harag… miért kell minden beszélgetésnek így végződnie? Mikor köszönt be az az idő, amikor Erel az oldalamon sétálhat a faluban, és senki sem tekint rá kívülállóként?
- Ő teljesen más! Ő sosem hagyna el senkit, csak azért, hogy önmagát mentse! - Megfordul, és a ház felé indul.
- Ganain. Kérlek, ne keressetek minket, amíg mi nem megyünk. Hagyjatok időt Erelnek és nekem is. - Ganain szemei könnyesek, ahogy fia távolodó alakját nézi.
- Bízhatok benned, Esgalloth? Félek, sosem látom többé.
- Késő jó apjának mutatnod magad, mikor elhagytad Cleát. Sosem fog megbocsájtani neked. Esetleg képes lesz idővel elfogadni téged. - Erel után indulok, de még visszafordulok egy percre. - És ha őt nem látjátok többé, akkor engem sem fogtok.
- Képes lennél a halhatatlanságodat is eldobni érte? - kérdezi Ganain, de ezt már Erel is hallja, hiszen megállt és vár engem. Rá pillantok, és mosolygok. Biztos vagyok magamban.
- Bármit megtennék Erelért. Ha eljön az ideje, vele együtt akarok megöregedni és meghalni. - Szerelmem meglepődve pislog rám. - Én nem vagyok olyan gyenge, mint te, Ganain. - Az öreg megremeg, de int és távozik, Erel pedig odarohan hozzám.
- Komolyan mondtad…? - Kicsit bizonytalan. Talán nem hisz nekem.
- Igen. Nem akartam ilyen hamar a tudtodra adni, de éreztem, hogy elbizonytalanodsz. - megsimogatom arcát. - Ha most dobnám el, olyan öreg lennék, mint édesanyád. Tudom, hogy te úgy is szeretnél, de képtelen lennék olyan arccal melletted maradni, szerelmem. De ha eljön az ideje, ígérem neked, hogy veled együtt halok meg. - Közelebb húzom, és megpecsételve szavaimat, megcsókolom.
*
Lassan beköszönt a tavasz. Az erdő fái új leveleket növesztenek, kibújnak a virágok is a fagyos tél távozására. Sokszor jártunk azóta Erellel az erdőben, de nem találkoztunk a társaimmal. Nem is figyeltek minket, és ez engem örömmel tölt el. Szóval megkaptuk, amit kértem. Erel egyre jobban fejlődik, lassan, de biztosan ébred fel benne a tündék minden ereje.
Most épp a folyó mellett ülünk, Clea megkért minket, hogy menjünk el kicsit otthonról, mert valami meglepetést készít. Erel az ölemben ül, fejét mellkasomnak támasztva. Azóta sem jutottunk tovább a csókoknál és a simogatásnál. Egyikünk sem érzi még elérkezettnek az időt, hogy összekössünk testünket is, ne csak szívünket.
- Szerinted mit tervez? - kérdezi mosolyogva kedvesem.
- Nem tudom. De biztosan valami olyat, amire nem számítunk. Lehet, hogy valami különlegesen finomat főz ma vacsorára. - Tekintete a távolba réved, majd néhány perc után megszólal.
- Ugye elviszel az elfek falujába? - Meglepetten pislogok rá. Ganain látogatása óta erről nem beszéltünk. Időt akarta hagyni neki, de ilyen hirtelen reakcióra nem számítottam.
- Akkor megyünk, amikor szeretnéd. - Megsimogatom az arcát, néhány tincset hátrasimítok, majd folytatom. - Tudod, hogy veled bárhova elmegyek, szerelmem. - Már nem pirul, ha ilyet mondok neki. Szinte természetessé vált, hogy ennyire szeretjük egymást. Clea előtt sem titkoljuk, és neki semmi gondja nincs kettőnkkel. A falusiak nem tudják, hogy náluk laktam télen, hiszen engem az lát, akinek engedem. Voltak szorult helyzetek, de azóta Oden sem jött a közelünkbe. Apámék bizonyára Erel beleegyezésére várnak, hogy megbüntessék a gyilkost.
- A napokban szeretném meglátogatni apámat, és megnézni, hogy hol éltél eddig - suttogja fülembe, majd finoman ledönt a fűre és fölém hajol. - Nagyon szeretlek… - Ajkai finoman, szenvedélyesen és kedvesen játszanak enyémekkel, nyelve táncba hívja az enyémet, kezem pedig fenekére csúszik, mire belenyög a csókba. Teste szinte ösztönösen simul enyémhez, és ahogy megérzem büszkeségét az enyémhez nyomódni, én is felnyögök.
- Szeretlek, Erel… - nyögöm ajkaira. Már borzalmasan akarom a testét, egyre nehezebb, hogy mindkettőnknek vissza kell fogni magát.
- Honnan… Megint lesből támadsz ránk, te, aki apámnak hívod magad?! – Esgalloth hirtelen ül fel, szinte ordítva mered a bejáratra, s magához húz, hogy megnyugtasson. Miért? Miért nem hagynak minket békén? Kinek ártottunk? Átölelem testét, nem engem el magamtól. Nem tudok nélküle élni, ha most megtámadják, vele halok én is. - Meghiúsult a terved apám, látod, élek! – megremegek Esgalloth szavaitól, még soha nem éreztem ennyi keserűséget hangjában. Kicsit eltávolodva tőle pillantok az érkező elfekre, s látom, hogy a három öreg mellett két nő áll. Meglepetten látom, hogy az egyikük, akivel beszéltem Esgalloth gyógyulása előtt, a másikukat még soha nem láttam, de arcvonásai egyértelműen mutatják, hogy rokoni kapcsolatban áll Esgallothtal… az anyja lenne? Arca könnyes, s hangja remeg, ahogy megszólal:
- Esgalloth. – suttogja, majd térdre esve ölel át minket. Nem csak Esgallothot, engem is. Testemen végigfut a hideg az érintésétől, megremegve szorítom ökölbe a kezem, de nem húzódom el. Nem hiszem, hogy csak színjáték lenne az öröme… ha meg akarnának ölni minket, már megtették volna, hiszen öten vannak kettőnk ellen, s velem könnyedén elbánnak. Felesleges lenne cselekhez folyamodni. - Egyetlen gyermekem! Hihetetlenül aggódtam érted! Azt hittük meghaltál, és én napokig csak zokogtam. De aztán ez a fiú eljött hozzánk. – nagyot pislogok, ahogy rám néz, tekintetében felismerem Esgalloth szemeit. Annyira hasonlítanak, mégis teljesen mások. Közelebb bújok szerelmemhez, szemeim tágra nyílnak, ahogy a nő folytatja: - Aggódtam érted, fiam. Gyere haza. – ha Esgalloth hazamegy… az még nem jelenti azt, hogy nem láthatom, igaz? Ugye nem? És vajon biztonságban lesz közöttük? Nem… nem akarom elengedni… nem bízom bennük. Nem érdemlik meg, hogy visszatérjen hozzájuk.
- Hogy kérheted ezt, mikor valaki halálosan megfenyegette a szerelmemet és engem is majdnem megölt? – hangja rideg, engem mégis melegség önt el a boldogságtól… hát engem választ az elfek helyett? Nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ennyire szeretni valakit...
Mindketten ledöbbenünk, ahogy a három öreg elf térdre borulva hajt fejet előttünk, s Esgalloth rögtön gyanakvóan lép elém, hogy védelmezzen testével, de nem jön támadás.
- Ne féltsd őt, fiam. Tudjuk, hogy Aeron nem bántott senkit. Nilied kiderítette, hogy ki ölte meg a társainkat. – szemeim tágra nyílnak, megkönnyebbülés járja át testemet, és nem csak azért, mert nevem tisztázódott… ezek szerint rájöttek, hogy Oden volt? Vajon mit tesznek vele?
Lassan felegyenesedünk, Esgalloth lovagiasan teríti vállamra a kabátját, s megengedek magamnak egy röpke mosolyt, ahogy illata körülölel.
- Az, amit tettem veled, megbocsáthatatlan. Kérlek fiam. Gyere haza. Gyertek mindketten! – kezem remegni kezd apja szavai hallatán, s ijedten bújok még mélyebbre Esgalloth kabátjában… én? Az elfekhez? Mióta az eszemet tudom, gyűlölöm az elfeket… mégis, mintha valami furcsa érzés vonzana közéjük, s ez megrémít… nem, nem bízhatok bennük. És talán nem is akarok bízni bennük. Esgallothon kívül nincs szükségem senkire.
- Felejtsd el. Erel nem megy a közeletekbe. – válaszol Esgalloth gondolkozás nélkül, testével még mindig engem oltalmazva, s elegem van a folytonos hallgatásból, ezért előre lépve adok hangot kétségeimnek.
- Ti, tündék bölcsei. Miért változtattátok meg a véleményeteket, mikor ezelőtt pár nappal még meg akartatok ölni? – nem értem, mi okozta a változást. Nem tudom elhinni, hogy eddig csak azért nem fogadtak el, mert engem gyanúsítottak testvéreik meggyilkolásával… ennél több volt… Bátran lépek elő, s amennyi apró félelem lakozik is szívemben, próbálom nem kimutatni.
- Mert rájöttünk, hogy hiába vagy te félig halandó, hozzánk tartozol. Gondoskodtál a fiamról. Ha te nem vagy, ő már halott lenne. Bocsássatok meg, mindketten. Nem ígérhetem, hogy az egész falu elfogadja majd Aeront, de mindent meg fogunk tenni, hogy megóvjuk. – torkom elszorul, s ajkamra harapva lépek hátrébb. Vajon el kéne fogadni az ajánlatát? Esgalloth kibékülne testvéreivel, s nem lenne több viszály. A tündék között élni… egyszerre tölt el undorral és kíváncsisággal a gondolat… talán meg kéne bíznom bennük? És ha még egyszer el akarják szakítani tőlem Esgallothot? Nem akarom. Nem akarom. Nem akarom.
- Nem megyek. – suttogom rideg hangon, magam elé meredek, majd tekintetem Esgallothra vándorol. Önző vagyok? Önző vagyok, ha visszautasítom? - Megbeszéljük ezt Esgalloth-tal, de egyelőre nem tudok bízni bennetek, és őt sem szeretném hazaengedni veletek. – magam után húzom szerelmemet a bejárat felé, de szívemet bűntudat mardossa… még magamnak sem merem belátni, hogy talán azért nem engedem közéjük, mert csak magamnak akarom őt, nem azért, mert tényleg nem tudok bízni bennük.
- Esgalloth… fiam… megint elhagysz minket? – szívem még jobban elszorul, ahogy meglátom az anyja arcán csillogó könnycseppeket, de némán húzom tovább.
- Amint Erel meg tud bízni bennetek, én is hazatérek. – hallom Esgalloth válaszát, s szavai megnyugtatnak… vajon megérti… vajon megérti az érzéseimet?
Ahogy távolodunk tőlük, a bűntudat egyre nő szívemben, mintha minden lépéssel mélyebbre marna, s mikor már nem bírom tovább, Esgallothot egy fának lökve lépek elé, s az eddig visszafojtott sírás előtör belőlem. Rögtön magához ránt, s mikor megszólal, hallom hangjában a rémületet.
- Erel! Szerelmem! Mi a baj? Mi történt? – tekintetemet lassan emelem fel, s szemeibe nézve próbálok megnyugodni. Nem akarom elveszíteni, de nem tudok önző lenni… én csak azt akarom, hogy boldog legyen. És ha ez azzal jár, hogy kevesebbet láthatom… akkor elfogadom.
- Olyan nehéz… Annyira szeretném megismerni az elfeket. De még mindig tartok tőlük. És így csak téged is elszakítalak a szüleidtől. Édesanyád könnyes szemei ráébresztettek… Ha akarsz, menj vissza, Esgalloth. Nem tartalak vissza. – hangom meg-megremeg, s lassan lépek hátrébb, mutatva, hogy nyugodtan elmehet, nem próbálom megállítani, de titkon remélem, hogy velem marad. Nem akarom, hogy menjen, de az sem lenne jó, ha kényszeríteném, hogy velem maradjon. Lehet, hogy csak sajnálatból nem hagyott el…
- Ne beszélj butaságokat, Erel! Én veled maradok, melletted a helyem. Már nem kölyök vagyok, tudom, mi a jó nekem. Vissza fogok térni, veled az oldalamon! - szavai forró lávaként öntik el szívemet, megnyugtatnak, ajkaim halovány mosolyra húzódnak, s fejemet kicsit lehajtva folytatom.
- De én sosem élhetek veled, amíg édesanyám él. – ismét magához húz, hátamat végigsimítva ölel át, s engedelmesen simulok testéhez… miért ilyen bonyolult minden? Miért nem elég annyi, hogy szeretjük a másikat?
- Nem kell minden órában veled lennem ahhoz, hogy mindketten tudjuk: szeretjük egymást. Nem fogom erőltetni, hogy élj velem. – óvatosan emelem fel arcom, még közelebb bújok hozzá, ujjaimmal remegve kapaszkodom kabátjába, ahogy ajkainkat egymáshoz érintem. Csókunk lassú és mély, s hiába teszik keserűvé a sós könnycseppek, mégis édes melegség árja át minden porcikámat.
Elhajolva pillantok oldalra, ahogy Isis loholását hallom, s elmosolyodva guggolok le hozzá.
- Isis… hát téged elfelejtettelek. Ne haragudj – okos tekintettel csóválja a farkát, mint mindig, s én buksiját megsimogatva állok fel, majd ismét Esgalloth felé fordulok. - Menjünk haza, szerelmem. Anyám már biztosan vár minket. – elmosolyodva simítom ujjaimat kezére, de szívem mélyén még mindig ádáz tusát vívok önmagammal. De miért? Miért érzem úgy, hogy vonz az elfek világa? Én nem tartozom közéjük…
Mikor hazaérünk, anyám az előszobába sietve jön elénk, s elmosolyodik, ahogy Esgallothra pillantva látja, hogy jól van. Biztos ő is aggódott. Vállát átölelve húzom magamhoz… nem hiszem, hogy képes lennék itt hagyni.
Esgalloth is elmosolyodik, majd a szobám felé sétálva szólal meg.
-Azt hiszem, ledőlök aludni, magatokra hagylak titeket. – ismét mintha a gondolataimban olvasna, egy hálás mosollyal viszonzom a megértőségét… igen, van pár dolog, amit meg szeretnék beszélni vele.
-Anya. – kezdem el halkan, de arcomat végigsimítva állít meg.
-Várj, előbb én hadd mondjak valamit. – meglepetten pislogok rá, majd hallgatom, ahogy folytatja. – Aeron, hiba volt beléd nevelnem az elfek iránti gyűlöletemet. Tudod… mikor apád elment, könnyebb megoldás volt a fájdalmamat dühbe fordítani, de most már tudom, hogy nem kellett volna. Nem mindig a könnyebb út a helyes, és ezt meg kell jegyezned. Tudom, hogy lassan kezdesz felnőni, hisz minden gyerek kirepül egyszer… hála a tünde vérnek ereidben, így is hosszabb gyerekkorod volt, mint egy átlagos embernek, ezért egy szavam sem lehet. – halkan felnevet, s én is elmosolyodom… az anyáknak tényleg van egy különleges képességük, hogy megérezzék mi bántja a gyereküket? – tudom, hogy számodra most ő a legfontosabb, és ez így van rendjén… és tudnod kell, hogy akárhogy döntesz, én melletted állok.
A sírást visszafojtva fogom meg kezét az arcomon, s némán bólintok. Köszönöm.
Ahogy a szobámba lépek, látom, hogy Esgalloth az ágyam szélén ül, s szó nélkül az ölébe ülve karolom át nyakát. Mosolyogva húz magához, s én ujjaimat finoman túrom tincsei közé.
- Esgalloth… hogy lehet, hogy téged meg tudtalak gyógyítani, magamat mégsem tudom? – elmosolyodva simítja végig az arcomat, egy lágy puszit lehel ajkaimra, s érzem, ahogy kipirulok.
- Azért, mert nem fogadod el önmagad. Erel, itt az ideje, hogy elfogadd, aki vagy. – elfogadni önmagamat? Ujjait hajam alá csúsztatva simítja tarkómra kezét, úgy húz magához egy csókra, s finoman egyik fülét kezdem cirógatni. Régen nem tetszettek a füleik… de az övé gyönyörű.
- Szeretlek… - sóhajtom, mikor egy lélegzetvételnyi szabadidőt hagy ajkaimnak, s nyakamba csókolva dönt végig az ágyon.
- Én is. Mindenedet szeretem, Erel. A hatalmas szívedet… a bátorságodat… azt, ahogy elpirulsz… a csókjaid ízét… a bőröd illatát. Mindent. – Érzem, hogy elvörösödöm, szívem majd kiugrik a helyéről, s ő pólómat felhúzva lehel puszit mellkasomra, finoman nyal végig mellbimbómon, majd óvatosan szívja meg, s felnyögve túrok a hajába. Eszembe jut minden mozdulat, amit a tükörteremben csináltunk, s szívem hangosan kezd kalimpálni folytatás gondolatától, mikor Esgalloth, gondterhelt arccal mászik le rólam, s az ablak felé indul.
- Egy elf figyeli a házatokat a fák közül… ha jól érzem, nem is akárki – szemeim tágra nyílnak, szégyenlősen húzom vissza a pólómat, mire ő megszólal.
- Aeron, tudom, hogy ha kérném se maradnál itt, de kérlek légy óvatos. Azon kevés elfek közé tartozik, akiket nem biztos, hogy le tudok győzni. – Némán, megszeppenve bólintok, majd követem, ahogy Esgalloth a fák felé siet.
- Hát megéreztél. – hallom az öreg elf hangját, ahogy utolérem Esgallothot, de ő egyből elém állva takar el a bölcs elől.
- Mit keresel itt? – hangja dühös, szemei szinte szikrát szórnak, ahogy ránéz… vajon azért ilyen mérges, mert megzavart? …a hátához simulva figyelem az öreg arcát, de nem látok rajta olyan jeleket, amik az mutatnák, hogy támadni akarna, így kicsit kilépek Esgalloth mögül, de ő még mindig gyanakvóan figyel.
- Ne aggódj, Esgalloth, most nem hozzád jöttem. Most azért jöttem, hogy Aeronnal beszéljek. – mindketten meglepetten hallgatjuk szavait, s ösztönösen hátrébb lépek, mikor közeledni kezd. – Ne félj tőlem, Aeron. Soha nem bántanám a fiamat. – a… fiát? …hogy… micsoda?? Szinte fel sem fogom, amit mond, lábaim földbe gyökereznek, s látom Esgalloth is hasonlóan ledöbbent. – igen, már azóta sejtettem, hogy először megpillantottalak, de most már biztos vagyok benne. – reagálni sincs időm, olyan gyorsan terem előttem, s a nyakláncomat végigsimítva mosolyodik el, de mosolyában fájdalom tükröződik. – nem tudtam, hogy terhes volt. Fogalmam sem volt róla. Az ő érdekében hagytam el, de ha tudom… ha tudom, sosem hagytam volna magára. Egy elfnek és egy embernek nincs jövője. Gyáván óvtam önmagamat attól, hogy látnom kelljen őt meghalni… ha tudtam volna, hogy gyereket vár… - hangja elhal, s némán hallgatom. Tényleg? Tényleg az apán lenne? Elszorult torokkal figyelem, majd óvatosan ölelem át, s láthatóan meglepődik.
- Most már ne emészd magad emiatt. Már megbocsájtott neked. Sikerült tovább lépnie. – remélem, szavaim megnyugtatják, s különös melegség járja át testem, de ez teljesen más érzés, mint amit Esgalloth vált ki belőlem. Az apám… megismertem az apámat.
- Köszönöm.
Távolabb lépek tőle, szemeimet lesütve sétálok Esgalloth mellé, és testéhez simulva ölelem át… egy halandónak és egy halhatatlannak tényleg nincs jövője? Hisz igaz, hogy lassabban, de én is megöregszem. Képes lesz úgyis elfogadni? És ami még fontosabb… képes leszek én elfogadni magamat mellette?
- Álmodj szépeket, szerelmem - suttogja hozzám bújva, én pedig még sosem voltam ilyen boldog. Olyan kellemes a közelsége…
- Te is - válaszolom neki, majd hagyom, hogy magával ragadjon az álomvilág.
Reggel korábban kelek, mint ő, és úgy döntök, kimegyek a tóhoz és megmosakszom. Igaz, hogy Erel letisztogatott valamennyire, de itt-ott még a testemen van a vér illata, ez pedig hihetetlenül zavar. Kicsit bizonytalankodva mozdulok meg, de ahogy mozdítom sebesült vállamat, meg is lepődök, hiszen már kicsit sem fáj. Erelre pillantok, aki békésen szundikál. Ő gyógyított meg. Ki lehet az apja ennek a fiúnak, hogy ilyenekre képes? Mert az édesanyját láttam. Az a nő, az ajtóban halandó volt, tehát az apja kell, hogy tünde legyen. De ha félvérként is ilyen reje van, akkor erős, nagyhatalmú nemes úr lehet.
Már visszafelé haladok, amikor a házból furcsa energiát érzek. Erellel valami történt! Sietek is vissza, de mikor kinyitom az ajtót, rémülten repül karjaimba:
- Hol voltál? Aggódtam érted… - Már a puszta közelsége is felizgatja testem minden porcikáját. Magamhoz ölelem, és a füléhez hajolok.
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek, csak lementem a folyóhoz megfürdeni. Ne aggódj, vigyáztam, hogy senki se lásson - mondom neki, de már rég nem tudok másra figyelni, csak arra, hogy mennyire szép. Arcán még meglátszanak a párna halvány lenyomatai, haja kócos, teste árasztja a meleget. Hihetetlen…
- És a sebeid? - hoz vissza a valóságba édesen csengő hangja.
- Jóé vagyok - suttogom neki, de nem vagyok képes tovább parancsolni magamnak. A falhoz nyomva veszem birtokba ajkait. A tegnap este emlékei nagyon felizgatnak. Hagyom, hogy a testem és az ösztöneim vezessenek, de hangja újra visszaránt a valóságba.
- Fel fogjuk ébreszteni anyámat - leheli kipirult arccal. Nekem ekkor eszembe jut a tükrös barlang. Ott senki sem fog zavarni minket.
- Öltözz fel, elviszlek valahova - válaszolom, ő bólint, és pár perc múlva indulunk is.
Kéz a kézben szeljük az erdőt. Érzem, hogy fél, ezért egyszer megpróbálom megnyugtatni, ám neki azt nem kell tudni, hogy tudom: a sasok, melyek körülöttünk keringenek, apám hívóállatai. Csak remélni tudom, hogy nem keres, csupán figyeltet. De honnan tudná, ha élek? Ő úgy látta, hogy holtan esek Erel karjaiba.
A barlangba érve Erel elámulva figyeli, hogy mindenhol önmagát látja viszont. A természet érdekes játéka ez, télen megfagy, mégsem hideg annyira, mint a kinti levegő. Mögé lépek, megölelem, és haját félretolva csókolok bele nyakába. Nagyon kívánom már a testét, szinte remeg érte minden porcikám.
- Mi ez? - kérdezi félve és pirulva.
- Gyönyörű, igaz? - Bólint, és mindketten átadjuk magunkat a szenvedélynek. A barlangot szinte perzseli a köztünk izzó vágy, ahogy levesszük egymás ruháit és a földre terítjük őket. Erel hangos nyögései pedig csak olajat öntenek testem forró vágyára.
- Elképesztően gyönyörű vagy - sóhajtom, mikor meztelen felsőtestét látom. Ő egy csoda… Szép és tiszta. Meg kell őriznem és vigyáznom kell rá!
- Esgalloth… zavarna ejtő, hogy látom magam - zihálja, mire én csak mosolygok. Engem ez csak még jobban felizgat.
- Pont az a lényeg, így egyszerre láthatlak minden oldalról - válaszolom neki, majd folytatom, amit a testem követel tőlem, de eszembe jut, hogy mégiscsak tél van. - Nem fázol? - kérdezem tőle.
- Egy kicsit - válaszolja huncut mosollyal, majd magához húz. - Melegíts fel. - Én pedig engedelmeskedem a kérésnek.
Ahogy bőrünk egymáshoz ér, szinte éget a vágy. Itt vagyok, tökéletesen kettesben egy hihetetlen szépséggel, aki szeret engem, akit én is szeretek, és csak egymásért vagyunk. Minden csókja édes és csak növeli a bennem dúló vágyat: meg akarom kapni őt! Azt akarom, hogy a teste csak értem remegjen, hogy kipirult arccal, hangosan nyögve valljon nekem szerelmet, hogy utána a karomban tartva pihenhessük ki a vágy rohamait. Szerelmes vagyok és kívánom őt.
- Esgalloth… - Ledermedek. - Az apán tudja, hogy életben vagy. Téged keresnek, és nemsokára ideérnek. - Nilied hangja úgy hat rám, mint a jéghideg víz.
- Honnan… - Ekkor ismerős energiát érzek. - Megint lesből támadsz ránk, te, aki apámnak hívod magad?! - kiabálom ki, hiszen tudom, hogy ott áll a bejáratnál. Erel megremeg karjaimban, ezért felülök, és az ölembe húzom. Nem tiltakozik, testem ölelve bújik hozzám. Megnyugtatóan belecsókolok hajába, és ekkor látom meg, hogy apám a másik két bölcs, és anyám oldalán érkezett. - Meghiúsult a terved apám, látod, élek! - Hangom süt a gúnytól, de anyám könnyes arca észhez térít. Arca finom, akár a reggeli szellő, haja hosszú és barna, most is egy szép, zöld ruhát visel. Apám komor, mint mindig, szemeiből most is képtelenség lenne kiolvasni bármit, szerencse, hogy én az anyám tekintetét örököltem. Apám a szokásos fehér palástot viseli, ami a rangját hivatott kifejezi. A másik két elf öregebb nála, de még nekik is tiszta és fiatal az arcuk. Nilied haja szinte hófehér, annyira szőke. teste karcsú, arca hihetetlenül szép, szemei most is csillognak. Egy vékony, térdig érő, barna ruhát visel, oldalára csatolva pihen kardja.
- Esgalloth - suttogja anyám és közelebb rohan. Ahogy megáll előttünk, térdre esik, és Erellel együtt ölel magához, aki szinte remeg. Megértem, hogy fél tőlük. Én is tartok attól, hogy ez csak egy csel, és meg akarnak ölni mindkettőnket. - Egyetlen gyermekem! Hihetetlenül aggódtam érted! Azt hittük meghaltál, és én napokig csak zokogtam. De aztán ez a fiú eljött hozzánk. - Itt Erelre pillant, ahogy én is. Kis szerelmem még jobban mellkasomba fúrja fejét, anyám arcára pedig, ezt látva, kedves és megértő mosoly kúszik. - Aggódtam érted, fiam. Gyere haza.
- Hogy kérheted ezt, mikor valaki halálosan megfenyegette a szerelmemet és engem is majdnem megölt? - Hangom halk és rideg, szememből harag árad, ahogy apámra nézek. Ami azonban ekkor történik…
Apám, és a másik két nemes elf térdre borul. Erelre pillantanak, mire én azonnal testemmel kezdem óvni. Nem bízom apámban.
- Ne féltsd őt, fiam. Tudjuk, hogy Aeron nem bántott senkit. Nilied kiderítette, hogy ki ölte meg a társainkat. - Erel mintha megnyugodna… Mindketten felállunk, bár még mindig félig meztelenek vagyunk, így kabátomat azonnal kedvesem vállára terítem, hogy meg ne fázzon, majd hajamba túrva figyelek újra apámra. - Az, amit tettem veled, megbocsáthatatlan. Kérlek fiam. Gyere haza. Gyertek mindketten! - Tekintete az oldalamon húzódó hegre téved. Hiába gyógyított meg Erel, annyi ereje még nincs, hogy eltűnjön a sebhely.
- Felejtsd el. Erel nem megy a közeletekbe - válaszolom, mire kincsem kicsit előre lép.
- Ti, tündék bölcsei. Miért változtattátok meg a véleményeteket, mikor ezelőtt pár nappal még meg akartatok ölni? - Hangja büszke és rideg. Újra belészeretek, ahogy most szemrebbenés nélkül vonja kérdőre a vezetőinket.
- Mert rájöttünk, hogy hiába vagy te félig halandó, hozzánk tartozol. Gondoskodtál a fiamról. Ha te nem vagy, ő már halott lenne - mondja apám, és könnyek szöknek a szemébe. - Bocsássatok meg, mindketten. Nem ígérhetem, hogy az egész falu elfogadja majd Aeront, de mindent meg fogunk tenni, hogy megóvjuk.
- Nem megyek. - Erel rám pillant, majd felkapja a ruháit, az enyémeket a kezembe adja, megragadja a karomat, és a kijárat felé kezd húzni. - Megbeszéljük ezt Esgalloth-tal, de egyelőre nem tudok bízni bennetek, és őt sem szeretném hazaengedni veletek. - Milyen bátor… Amilyen törékeny szépségnek tűnik, annyira erős és makacs.
- Esgalloth… fiam… megint elhagysz minket? - kérdezi anyám sírástól remegő hangon. Megállok, majd rápillantok.
- Amint Erel meg tud bízni bennetek, én is hazatérek. - Már megyünk is, kéz, a kézben haladunk a kis ház felé.
Már majdnem kiértünk az erdőből, mikor Erel hirtelen egy fa törzséhez nyom, és zokogni kezd. Én rémülten ölelem magamhoz.
- Erel! Szerelmem! Mi a baj? Mi történ! - faggatom, erre ő rám emeli könnyes tekintetét.
- Olyan nehéz… Annyira szeretném megismerni az elfeket. De még mindig tartok tőlük. És így csak téged is elszakítalak a szüleidtől. Édesanyád könnyes szemei ráébresztettek… - Pár lépést hátrál. - Ha akarsz, menj vissza, Esgalloth. Nem tartalak vissza.
- Ne beszélj butaságokat, Erel! Én veled maradok, melletted a helyem. Már nem kölyök vagyok, tudom, mi a jó nekem. Vissza fogok térni, veled az oldalamon!
- De én sosem élhetek veled, amíg édesanyám él. - Visszalép hozzám, így újra szorosan ölelem magamhoz.
- nem kell minden órában veled lennem ahhoz, hogy mindketten tudjuk: szeretjük egymást. Nem fogom erőltetni, hogy élj velem. - Ekkor felemeli a fejét, és megcsókol. Könnyeinek íze elszomorít, de boldog vagyok, hogy az enyém. A boldog pillanatot eszeveszett csaholás szakítja meg, mire elválunk egymástól és mindketten a kis szőrpamacsra pillantunk, aki felénk rohan.
- Isis… hát téged elfelejtettelek. Ne haragudj - simogatja meg a kutyát Erel, és még mindig fogalma sincs róla, hogy Isi minden szavát érti, de nem fogom neki elmondani. Egyelőre nem. - Menjünk haza, szerelmem. Anyám már biztosan vár minket - mondja, majd ujjait az enyémek köré fonva haladunk a ház felé. Nekem pedig jelenlegi legkomolyabb feladatom: elfogadtatni Erellel, hogy ő félig elf.
