|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Laurent | 2012. 10. 05. 17:29:34 | #23641 |
 Karakter: Yue Lenoa
Megjegyzés: ~Lulu~ Kölyöknek
Megint úgy néz rám, mintha legalább egy hétfejű sárkány lennék, akire nem hat egy mágiafajta sem. És láthatóan nincs is arról sejtése, hogy amikor épp megszeppen, megijed, bizonygat vagy fél, a hangja elvékonyodik és mintha egy kislány nyifogna.
- Na de...
Bosszúsan nézek rá, és elhallgat, mielőtt még befejezhetné, vagy egyáltalán folytathatná. Beharapja az ajkát, én meg akaratlanul is eltűnődöm azon, hogy milyen lehet, amikor én harapdálom, legalábbis addig, amíg mély levegőt végig próbál lehiggadni, és végén tényleg olyan normális meg elfogadható hangnemmel szólal meg, amit elvártam.
- Bocsánat.
- Kezdetnek nem rossz... - szólalok meg, mikor látom hogy nem néz rám. - Most legalább nem denevérfrekvencián sipákoltál. - és lám, felkapja a fejét, hogy jól megnézze az arcom, nem hazudok-e.
- Tényleg? - hogy tud örülni egy aprócska dicséretnek! - Szóval javultam? Nem idegesítelek Mester? Mert... mert én szeretnék mindenben megfelelni és..
Na jó, lehet még egy kicsit korai, de legalább tudja mi a hiba, és tenni akar ellene. Abbahagyja, ahogy sóhajtok, és legalább a további monológtól megkímél. Mondjuk a kedvem nem rontja el, inkább marad az a félvigyor a képemen. Hihetetlen ez a kis fickó. Lehajtja a fejét, de látom, hogy ő is vidámabban követ engem. És meglepő módon nem kezd el mindenféle zagyvaságról beszélni megállás nélkül. Kellemes csendben telik el a napos gyaloglás, sőt az este is, csak annyit beszélünk, amennyit feltétlenül kell.
Úgy tűnik, hogy a kiscsibe is megnyugodott, mert jóval nagyobb kedvvel, bár igen morcosan a gyaloglástól, de jön utánam. Bár lehet, hogy a fáradtság számlájára kell írni a szótlanságot. Megmosolyogtat néha a gyermeteg viselkedés vagy felfogásmód, de a világért nem mondanám ki hangosan, mert őt ismerve még a végén a maradék önbizalma is összeomlana, és csak az ég tudja, mit produkálna nekem.
Amikor este megállunk, érezhetően hűvösebb a levegő. Bizony, a hegy teteje felé közeledünk, és amíg én egy katlanban lakok, az oda vezető út nem a legkönnyebb. Láthatóan vacog a kis tanítványom is, míg nagy étvággyal eltünteti a vacsorát. Minden további nélkül fekszik le a tűz mellett aludni, de valahogy a nagy remegéstől csak nem jön álom a szemére. Egy ideig nézem, hogy próbálkozik, majd tűzvörös madaramra pillantok, aki némi tollászkodással beül a tűz közepére, és elégedett pillantást vetve rám lecsukja a szemét.
Számító, gonosz, éhes-farkas mosoly kerül a képemre. Vigyorogva bújok be Serin mellé, regulázva az arckifejezésem, nehogy még meg találjon ijedni tőlem. Legalábbis a kelleténél nem jobban. És lám, ijedt báránykám megijed, és pislogva remeg a karjaimban, míg én elfojtok egy újabb vigyort.
- Csss… Nyugi – duruzsolok a fülébe, mire mereszteni kezdi a szemét. – Nem akarom, hogy megfázz.. hideg van, és nagyobb tüzet nem rakhatunk a szél miatt. Aludj. Így egyikünk se fog fázni…
Hátrasandít rám, de én lehunyt szemmel úgy teszek, mint aki tényleg aludni készül. Ha most kimenekül a kezeim közül... Bár mit ne mondjak, most hirtelenjében azt kívánom, bár valami hideg környéken laknék, hogy minden nap így aludhassak el és ébredjek. Egy cukifiúval a két kezem között. Miért érzem úgy, hogy nagyon gonosz vagyok most? Úgy tűnik, megbarátkozik a helyzettel, nem mintha más lehetősége lenne. Nekiáll fészkelődni, hogy közelebb férkőzzön, és közben békasegget megszégyenítő hideg végtagjait pakolja közénk.
- Befejezted?
Ha ezt így folytatja, vagy elaltatom, és megerőszakolom, vagy addig csókolom, míg ki nem pirul, míg fel nem melegszik, míg... elfojtom a peverzióim, ennek a fiúnak tanárra és nem szeretőre van elsősorban szüksége. Pillogva süti le a szemeit, nyelve egy nagyot.
- Bocsánat... Nagyon fáztam...
Suttogja halkan, összeszorítva a szemeit, én meg a szemem forgatom. Most megint azt várja, hogy ellökjem, hogy kigúnyoljam, elküldjem... Hihetetlen egy alak. Kíváncsi lennék, hogy eddig ugyan kik tanították. Mert mind megbuktak. Elfojtok egy sóhajt, és kezemmel az oldalára kúszva magamhoz húzom, amennyire csak lehet, és magamhoz szorítom. Nesze neked meleg, kiscsibe! Rámmereszti a szemeit, döbbenten, mintha nem hinne a szemének, én meg türelmesen várom, hogy lecsillapodjon. Nem is kell sokat várni. Pár fürkésző pillantás után elmosolyodva húzza magát össze, és húzódik közelebb hozzám, hideg testét préselve nekem. Szinte magától értetődően cirógatom a hátát, míg el nem alszik, majd egy bűbájjal a gondolataim elejét elszakítva én is elalszok. Tényleg melegebb, ha összebújunk. Sőt, kellemesebb... álmomban vigyorra húzódik a szám, ahogy a kezem a gömbölyű, kézbe illő fenékre kúszik.
~*~
Reggel megint én kelek elsőnek, és miután hiába ébresztgetem szép szóval a kis tücsköt mellettem, hát a takarót lehúzom róla. Összeráncolja a homlokát, és morgolódva húzódik hozzám. Hát ez ennivalóan cuki! Meg kell zabálni, komolyan! Finoman megrázom, de még most sem a várt hatást érem el. Azt kell mondjam, ez érdekesebb.
- Hagyjál... - tovább rázom, bár meglepetésem a hangnemre határtalan. - Hagyj aludni! - morran rám, én meg elfojtok egy vigyort.
-Gyerünk kölyök.. kelj fel! - nos, ezért a pofáért már megérte létezni is!
-Mondtam, hogy nem akarok! És ahelyett, hogy velem feleselsz, inkább csukd be az ablakot!! Bejön a hideg..! - Morog, majd visszadől a mellkasomra, én meg nem győzök vigyorogni ezen a jópofa ébresztésen.
-Serin ébredj. - próbálok komoly hangot megütni, mire végre rámnéz, és durcásan kezd feleselni.
-Na ide figyelj!! Az én szüleim olyan magas rangú mágusok, amikről te még csak nem is álmodhatnál!! Velem nem beszélhetsz így!! És most menj és csukd be aazt az… ablakot… - határozottan jobban tetszett a feleselős figura, mint a lesápadó, hebegő, nyifogó, ijedt cukivirág, bár meg kell hagyni, egyik sem cukibb a másiknál. – Me.. Mester? - és újra cincog, én meg vigyorom próbálom mérsékelni előtte - Mester.. én.. sajnálom.. Nem akartam.. soha.. soha többet nem leszek ilyen tiszteletlen.
-Serin. - szólok figyelmeztetően rá, mire még nagyobb szemeket mereszt ijedtében. - Megint sipítozol mint egy kislány. És felőlem a király fia is lehetsz, most akkor is csak a tanítványom vagy. - vigyorodok el csúfondárosan, ahogy elpirul – És most fel fogunk kelni, mert ha jól emlékszem, tanulni szeretnél, és nem aludni.
Kinyitja a száját, hogy megszólaljon, de felemelt szemöldököm láttán csak nyel egyet, biccent, végül még vörösebben elhúzódik tőlem, és felül.
-Igen, mester.
Hangja ugyan remeg, de legalább már nem ultrahangon bántja a füleim. Hosszútávon nem lenne jó, ha megsüketülnék. Megcsóválom a fejem, majd kinyújtózva ásítok egy nagyot, végén felkelek, és amikor a tűzvörös tollzuhatag kirebben a hamu közül, csettintéssel varázsolok egy kis meleget a hajnal deres hidegébe. Fázósan húzza össze magát az alvástól még kócos fiúcska mellettem, míg a kulacsot és a reggelijét a kezébe nyomom, és bár csak a szemem sarkából nézek rá, látom, hogy még mindig félve méreget.
-Nyugi, nem foglak megenni. Ha nem csinálsz életveszélyes vagy bődületes marhaságot, akkor nem. - gondolatan hozzáteszek egyet s mást, de a forró fantáziaképekről nem feltétlen kell talán tudnia. - Ilyen tempóval még körülbelül két nap ezzel együtt, és harmadik na délutánra megérkezünk.
-Végre... - nyögi, mire felemelt szemöldökkel pillantok rá.
-Én minden évben többször felmászok oda, mint el tudnád képzelni. És ne aggódj, hamarosan te is úgy fogod ismerni a környéket, mint a tenyered. - önelégülten mosolygok az elsápadó pofira. - Csak nem hitted, hogy ilyen testtel két hét alatt mindent megtanulsz? A mágiás azért zabolátlan többnyire, mert nem vagy elég erős, hogy kordában tartsd. És amíg nálam leszel, eleinte kapsz egy nyakláncot, ami gyengíteni fogja az erődet, hogy ne rombolj le semmit, vagy ne törjön ki alattunk a vulkán.
-Vulkán? - hebegi megrökönyödve, én meg kuncogva túrok a hajába, hogy jól összeborzoljam.
-Ilyen hidegben, ráadásul a hegy legtetején szerinted milyen hideg lenne? De így gondolj csak bele, micsoda hőforrás meg földmelegítés van ott.
Felcsillan a szeme a meleg dolgok hallatán, és gyorsít a reggelizés tempóján. Mosolyogva csóválom meg a fejem, hogy micsoda motivációval lehet gyorsaságra bírni egy ilyen alakot, mint ő. Végül tényleg rekord sebességgel készülünk el és indulunk tovább. Sőt mi több, olyan lendülettel haladunk, hogy úgy saccolom, sokkal korábban megérkezünk, mint gondoltam. Kellemesen csalódva a tanítvány akarásában nem szólok, inkább csak megyek előtte, megállva délben, de valahogy... Sokkal rövidebbre sikerült faragni a szünetet, mint az eddigi napok alatt bármikor.
Mosolygok a lelkesedésen, ami estig ki is tart, és amikor letáborozunk, megint Yiki az, aki elmegy vacsorát fogni, míg én egy kis varázslattal a meleget körülöttünk tartom, hiszen itt hidegebb van, mint ahol tegnap aludtunk. Úgy tűnik Serin a fájó tappancsait dédelgeti, amíg a vacsora elkészül, végül megesik rajta a szivem, és egy izomlazító kenőcsöt gurítok hozzá, amitől felszalad a szemöldöke, de kérdés és egy szó nélkül keni be magát vele.
-Le vagyok nyűgözve. - szólalok meg, mire felkapja a fejét, és elvörösödve pislog rám értetlenül. - Ma olyan jó tempóval haladtál, hogy nem is értem, ez a nagy lelkesedés miért nem ilyen jó minőségben tükröződik a varázstanulásnál. - komolyabbra váltom a szót. - Úgy vélem, ha lenne valami olyan motiváció, amiért így hajtanál, könnyedén eredményt érnél el. De meg kell nyugtassalak, hogy amint célba érünk, nem máris varázslással fogjuk kezdeni.
-De hát... - pislog rám, majd torkot köszörülve kerüli ki ügyesen a cincogást. - De hát nem varázslótanoncnak vettél fel, Mester?
-De igen. Csakhogy, mint mondtam, amíg nem vagy olyan testfelépítésű, hogy a mágiád elbírjon, addig legfeljebb aprócska trükköket fogsz csak csinálni, mert ha egyszer egy csúnya véletlen folytán elszabadulna a mágiád, szétszaggatna.
-Akkor eddig ezért is nem tudtam.. Szóval... - zavartan lesüti a szemét, birizgálva a ruháját, így nem látja a bólintásom.
-És ezt minden olyan mágusnak tudnia sőt, látnia kellett volna, akinek fűrészpor helyett ész van a fejében. - vetek a tűz felé egy lenéző pillantást, megpróbálva elképzelni azon tudatlan barmokat, akik ki tudja, hogy kezdtek a tanításhoz. - Szóval előbb a fizikumodra adunk egy kicsit, meg az akaraterődre, és természetesen a kitartásodra. Ehhez meg az kell, hogy bízz bennem, és ne hidd azt, hogy minden rossz bakiért elküldelek. Azért tanítalak, hogy ne véts a kelleténél nagyobb hibákat, vagy lehetőleg kerüld el őket. Ha elrontasz valamit, nem foglak elküldeni, hiszen egy kukta sem tud hétfogásos vacsorát kellő rutin és tapasztalat nélkül megfőzni, igazam van? - pillantok fel az ámuló tekintetbe.
-Igen... - súgja.
-Tehát készülj fel, mert nem lesz sétagalopp. És merem azt mondani, hogy előbb fogsz te elszökni, semhogy a fejemben megfordulna, hogy kidoblak. Ha engedetlen vagy, akkor van egy jó módszer ellene: úgy hívják büntetés. Kösd fel a gatyád, mert új nap virrad rád, és minden akaratodra szükséged lesz. - gyengéd mosolyt villantok rá a komoly és rezzenéstelen arcú beszés után, majd fejemmel intek neki – Most menjünk aludni, mielőtt még a megérkezéskor aludnál el nekem. Holnap hosszú út áll előttünk, de már felfelé kevesebb vár ránk.
Mondom neki, míg a takarót magam köré igazítom, és elnyúlok a földön. Várakozón pillantok rá, közömbös arcot vágva, míg vörös fejjel mászik be mellém, majd némi fészkelődés után nagy sóhajjal lehunyja a szemét. Hát, kölyök... Holnap kemény napod lesz, de visszasírod majd még ezt a nyugis időszakot, arra mérget veszek.
|
| Lureka | 2012. 09. 30. 18:13:42 | #23583 |
 Karakter: Serin Rogeir
Megjegyzés: ~ Yuenak
Hiába próbálom elfojtani könnyeim. Képtelen vagyok rá. Halkan nyelem le őket, de még így is megszökik jó pár, hogy arcomon végig gurulva mutassa meg Mesteremnek mennyire szánalmas vagyok. Nem.. Nem bírom.. Nem értem.. Miért… Miért nem tudok soha úgy viselkedni, ahogy elvárják? Miért nem tudok olyan lenni mások? Mi a baj velem? Miért.. Miért velem történik mindez? Miért vagyok ilyen… ilyen szerencsétlen, hogy mindig oda teszem a lábam ahol biztosan meg akarnak ölni? Miért nem tudok belegondolni abba amit csinálok? Miért.. miért nem tud senki sem elviselni? Én.. Én nem ezt akartam. Csak tanulni szeretnék… Ez olyan nagy kérés?
Lehet… Lehet az lenne a legjobb ha eltűnnék.. örökre.. valahova messzire elmennék és fellógatnám magam. Senkinek sem hiányoznék.. Senki sem keresne. Hiszen.. ki gondolna rám? Rám akivel mindig csak a baj van..
- Ide figyelj, taknyos. - szólal meg hirtelen és félve pillantok fel rá. Neh.. nem akarom.. nem akarom végig hallgatni újra, ahogy elküldenek.. - Ha még egyszer ilyen helyzetbe kerülsz... Előbb én tekerem ki a nyakad. Világos? - mondja szigorúan, és összetörve nyitnám a szám, hogy bocsánatot kérjek, de élesen szavamba vág. - Ne, amíg nem vagy képes normális hangon megszólalni, ne is nyisd ki a szád. Ez érvényes mindenkorra. Amíg nyivákolsz, figyelmen kívül foglak hagyni. Van szép hangod, használd azt. És magadtól leszel szíves gondolkozni ezentúl. Így sosem fogod túlélni. – hadarja mérgesen, és érzem ha akarnék se tudnék semmi értelmeset mondani. Könnyeim arcomat marják és én lesütöm tekintetem. Nem akarom látni azt a dühös tekintetet. - Először is! Ha a víz nem mozdul, és ráadásul fekete is, nem mászol bele, értetted? - ajkamba harapva bólintok. - Aztán ha nem sikerül csak így legyőznöd a szörnyet? Meg kell tanulnod az eszedre is hallgatni, ha már az ösztöneid így betojtak. - csendesen bólogatok tovább, és érzem, hogy lassan elér a végéhez. Tekintettemet a földre szegezve próbálok megnyugodni nem sok sikerrel. Igaza van... Teljesen.. Én hibáztam.. megint. El fog küldeni. Semmi értelme tovább húzni. Reménytelen vagyok. Már hozzá szokhattam volna... Mindenki elküldött. Most se lesz másként. Mitől lenne? Hiszen.. semmit se fejlődtem. Senki se tűrt meg.. Senki..
Pedig.. Ő annyira másnak tűnt. Nem az a hétköznapi mágus. Azt reméltem ő talán.. talán vele tényleg.. De már mindegy.. Elszúrtam.. Serin Rogeir, te vagy a világ legnagyobb idiótája! Újra bemutattad mekkora szerencsétlenség vagy. Kész vége.. most már tényleg vége.. Nem kérhetem, hogy szánjon meg, amikor majdnem meghalt miattam.. és már nincs kihez fordulnom, nincs hová mennem. Nincs is értelme.. soha.. soha sem lesz belőlem mágus. Miért is reménykedtem? Túl nagy balek vagyok ahhoz, hogy bármit is megtanuljak… egyszerűen mindenkinek jobb lesz ha eltűnök.. örökre.
- Na, gyere ide, kis denevértakony. - sóhajtja váratlanul és magához húzva ölel át gyengéden. Na de.. Zavartan nézek fel rá, de nem figyel. Szemét behunyva ölel, mintha a fia lennék vagy hát.. Nem is tudom. Arca lassan kisimul és úgy tűnik teljesen megnyugodott. Nem.. Nem haragszik? De.. miért? Hiszen.. én majdnem..
- Soha többet ne merj ilyen helyzetbe kerülni... Azt hittem megöl, vagy későn érek oda... - susogja hajamra és döbbenten bámulok fel rá. - Milyen mester lennék, ha hagynálak meghalni, ha nem tudnálak megmenteni? Neeeem... ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem. Sőt. A végén majd te fogsz könyörögni azért, hogy elmehess. - könyörögni? Te…tessék? Ez azt jelenti, hogy.. Nem.. nem haragszik? Na de… én.. őt.. majdnem… szóval.. Akkor miért? Miért bocsájtott meg? Hiszen… - Na, menjünk vissza, és amíg te megrakod a tüzet, én elmegyek és megmosakszom. – fejezi be és én majdnem félre nyelek. Hogy mi? Vi..vissza? Nem.. nem küld el..? Hatalmas szemekkel bámulok rá, de ahogy feláll észbe kapok és én is megmozdulok. Csendben sétálunk, és a táborhoz érve a kezembe nyomja a két kova követ, majd elvonul. Hosszú percekig bámulok magam elé, mert képtelen vagyok megmozdulni. Nem értem…
„Ha még egyszer ilyen helyzetbe kerülsz... Előbb én tekerem ki a nyakad. Világos?”
Miért.. Miért mondta ezt? Kioktatott ahelyett, hogy elküldött volna. Lehet.. lehet alapból nem akart elküldeni, csak leszidott mert hülye voltam? Na de.. miért? Mire volt jó ez neki? Majdnem meghalt miattam…
Gépiesen kezdem el a tűzet gyújtani, agyam lassan kiürül, mégis érzem, hogy valami motoszkál bennem. Nem értem őt.. és ez valamiért nem hagy nyugodni. Bambán nézem kezeimet, ahogy az apró szikrák felpattannak, mintha egy barátság kezdetét jelentenék. Minden apró sercegés, ütődés és végül az apró örömteli szikra, ami lángra lobbant mindent. Ami felmelegít, ha hozzáérsz. Biztonságot nyújt, és.. jó érzés amikor mellette vagy.
Hosszú percek múlva nézek csak fel a vidáman égő tűzről, amikor Yiki mérges bökdösésére leszek figyelmes. Két nyúl hever a lába mellett, és dühösen sipákol, de most még ez sem zavar. Gondolkodás nélkül keresek egy nyársnak valót, majd a két kis nyulat rá rakva teszem a tűz fölé és csak figyelek. Nem tudom mennyi idő telhet el, mire a mester lépteit meghallom. Lassan nézek fel rá. Tekintette vidám, lépései ruganyosan.. mintha el is felejtette volna, hogy egy fél órája meg akarta ölni egy nagy zöld izé… Gyomra halkan kordul meg, de most még evvel sem törődöm. Vidáman izzítja fel kissé a tűzet, majd az egyik nyulat lekapva a kezembe nyomja a másikat magához veszi és pillanatok alatt eltünteti. Szótlanul figyelem, de a fura kérdés, még mindig nem hagy nyugodni. Piszkál.. zavar.. és.. nem értem. Nem értem őt. Miért ilyen?
Nem haragszik.. sőt.. mintha már nem is emlékezne az egészre. Nem rója fel újra és újra. Nem szid le még egyszer..
Nem kedves.. de mégis megértő. Leharapja a fejem, de a következő pillanatban ölelget, mintha a plüss macija lennék. Miért? Tényleg..
„Soha többet ne merj ilyen helyzetbe kerülni... Azt hittem megöl, vagy későn érek oda...”
Miért?
Miért mondta ezt? Mintha.. mintha aggódott volna értem.. De…
Féltet..? Miért? Mi oka lenne félteni.. alig ismer.. még nincs egy hete, hogy együtt vagyunk.. nem is tanultam még tőle. Alig beszéltünk… mégis akkor miért?
Fáradtan dől el a földön. Arca sima, minden mozdulata nyugodt vidámságot sugároz. Nem haragszik.. sőt.. talán… De miért? Ilyen rövid idő alatt nem nőhettem annyira a szívéhez. Két nap után az ember nem akarja megmenteni a buta tanítványa életét a sajátja árán is. Két nap után.. nem aggódik az ember egy másikért. Nem.. ezt nem hiszem el.. ennyi idő alatt nem nőhettem a szívéhez.
De akkor miért? Miért viselkedik így velem? Miért nem zavar el?
Öt nappal ezelőtt ott a téren, majdnem széttépet a haragjával… Akkor most miért? Miért volt ilyen? Miért beszélt így? Ő.. tényleg..
- Mester, te aggódtál értem? – kérdem halkan, szinte félve a választól.
- Igen. – jelenti ki egyszerűen- Ha nem aggódtam volna, mi lennék? Gép? – kérdez vissza szemeimbe nézve kérdő tekintettel, de választ nem várva hunyja le újra szemeit.
Gép..? Nem. Ő biztosan nem gép. Sokkal több annál… és valamiért más mint a többi mesterem.
Arcomra mosoly kúszik és valami furcsa melegség jár át. Már nem is emlékszem mikor mondtak nekem utoljára ilyet. Belegondolva ez elég fura, de.. nekem akkor is jól esik. Bugyuta vigyorral halászom elő köpenyemet és fekszem le a földre én is.
Aggódott.. értem. A Mesterem aggódott értem…
~~~***~~~
- Ébredj, zöldfülű! Mindjárt felkel a nap!
Kábán nyitom résnyire szemeimet, majd visszadőlve húzom magamra takarómat. Már is reggel van? Ezt nem gondolhatja komolyan… eddig legalább a napfelkeltét megvártuk. Érzem, ahogy egy kéz rázni kezd, majd piszkálni, és még a finom meleget is megpróbálja elvenni tőlem, de nem hagyom magam. Napkeltéig még van egy óra.. legalább azt várjuk meg. Na.. Légyszi…
De néma imám nem jut el hozzá, mert a következő pillanatban két kéz simul oldalamra és kegyetlenül kezdenek el csikizni. Na de.. héééééééé! Hangosan nyüsszenve kapom oda kezeim, majd durcásan ülök fel, és gyilkosan pillantok rá, hatástalanul.
- Jó reggelt. Pakolj, mert megyünk.
- Hova ez a nagy sietség? – ásítom, és kelletlenül mozdulok, hogy összerámoljak.
- Most már azt hiszem indulhatunk hozzám. – válaszolja és én döbbenten pislogok rá.
- Miért, eddig hova mentünk?
- Gondolod, hogy akárkit a házamba engedek? Ugyan... Tudnom kellett, hogy milyen vagy valójában. Teszteltelek.
- Teszt...- ahha.. a tesztek jók. Szeretem őket.. csak sajnos mindig megbukom..
- Igen, s ráfoghatjuk, hogy megfelelsz. Persze, van még mit csiszolni, de ha tökéletes lennél, minek vinnélek, nem igaz? – mosolyog rám, de én csak kábán pislogok rá, és valamit nyüsszenek válaszként. Érzem, ahogy szemeim újra elnehezülnek és a gonosz kis álommanók kegyetlenül húznak vissza… Aludni akarook…
Két furcsa csipés szerű érzés ránt vissza a valóságba és fájósan rándulok össze. Mintha megrázott volna valami, vagy nem is tudom. De ez nem bogár volt.. ahhoz túl különös és fájdalmas volt. A furcsa bizsergésről nem is beszélve. Azonnal elkezdek pakolni, ahogy rájövök, hogy ez a mester műve volt. Biztos megelégelte a lustaságom.
- Mehetünk. – szólok félve, mert nem akarom, hogy újra olyat csináljon. Vagy haragudjon… nem szeretem amikor dühös. Bár.. sokkal jobb mint az eddigi mestereim.. volt aki felpofozott minden egyes alkalommal, ha rosszat csináltam. De.. attól még nem szeretném.. utálom, azokat a hideg szemeit.. azt a gyilkos tekintetet.. nem akarom, hogy úgy nézzen rám.
- Mit mondtam erről az idegesítő csipogásról? A kiscsirke csipog így amikor betojt. Viselkedj.
Hangjától újra kiráz a hideg, és félénken pislogok fel rá, de alig hogy találkozik a tekintetünk sarkon fordul és elindul.. Ne.. már megint? De.. én nem.. Csipogás? Na de.. Most nem is.. Szóval.. Én nem szoktam csipogni. Nem vagyok csirke...legalábbis én még nem fedeztem fel ilyen vonásokat magamon.
- Na de... - mondom halkan utána lépve, de tekintetétől belém fagy a szó. Mi... miért néz így? Én most tényleg nem csináltam semmit.
"Amíg nyivákolsz, figyelmen kívül foglak hagyni."
Nem értem.. Jó elismerem ha megvagyok szeppenve, vagy félek...akkor egy oktávval magasabb lesz a hangom, de.. az még nem olyan éles.. Vagy igen? De én nem érzem magamon. Eddig senki se mondta,hogy: nyiválkolsz. Lehet.. lehet ezért dobtak ki a többiek is? De miért nem mondták hogy figyeljek oda? Tanácstalanul lesek fel rá, de megint azt a komoly, hideg arcot látom. Nem. Nem akarom, hogy megint az legyen mint tegnap.
Ajkamba harapva nézek le a földre, fejemben pedig száguldoznak gondolataim. Nyugi Serin.. először is ne pánikolj. Nem a világ akár rád szakadni, csak normálisan kell beszélned. Ez azért nem lehet olyan nehéz. Neked is menni fog.. Talán..
- Bocsánat - mondom halkan és bár lelkem remeg hangom nyugodt. Legalábbis remélem, hogy nem csak én éreztem... normálisnak.
Félve bámulom cipőim orrát, de a csend kezd túl hosszúra nyúlni. Nem fog válaszolni. Nem fog hozzám szólni. Megint. Utálom ezt.. Miért nem tud senki se elviselni? Lehet fel kéne inkább kötnöm magam. Vagy megetetni magam egy sárkánnyal. Avval mindenki jól járna. A sárkány pocija tele lenne és velem se lenne több gond.
- Kezdetnek nem rossz... Most legalább nem denevérfrekvencián sipákoltál - nyugodt, nem törődöm hangon beszél. Rám mégis úgy hat mint egy meleg dicséret.
- Tényleg? - kapom fel a fejem. Arcomra vigyor szökik, miközben őt figyelem. De úgy tűnik komolyan gondolta! Szemeiből eltűnt az a ijesztő fagyosság, amivel eddig büntetett. - Szóval javultam? Nem idegesítelek Mester? Mert... mert én szeretnék mindenben megfelelni és.. - hadarom izgatottam, de válasz helyett csak egy lemondó sóhajt kapok. Ohh.. azt hiszem kicsit túlzásba estem. Lehet kevesebbet kéne beszélnem? Vagy megint túlságosan éles hangon beszéltem? De.. Annyira nem haragudhat, mert ő is mosolyog. Igaz csak egy apró félmosoly van a szája sarkában, de nem baj. Nekem ez is elég.
Fejemet lehajtva hallgatok el, de mosolyomat nem tudom letörölni az arcomról. Nem haragszik rám. Csak egy kicsit vissza kell magam fogni. Az menni fog. Amúgy is az önuralom is fontos alapja a mágiának. Vagy valami hasonlót magyarázott még régen az egyik mesterem…
Csendesen sétálunk tovább, de ez már megnyugtató hallgatás. Nem szól ezért én sem beszélek. Ezt már megtanultam. Nem szól akkor nekem is fölösleges beszélni. Ha nem tartja érdemlegesnek a kérdésemet, akkor reagálni sem fog.
Egész nap sétálunk, vagyis inkább menetelünk. Csak este van egy kis pihenés, de hajnalban már kelünk és megyünk tovább. Ha lehetséges még keményebb és gyorsabb tempót diktál mint eddig. Nem állunk meg gyümölcsöt szedni, se virágot nézni. A napok is teljesen összefolynak, pedig a mester állítása szerint csak 2 nap telt mióta elindultunk, mégis úgy érzem mintha már hetek óta mennénk.
Lábaim égnek, amikor végre leülhetek a tűz mellé, hátam fáj táskám cipelésétől és még hideg is van! Fázósan ölelem át magam, de semmit sem érek vele. A fákat erősen tépi a szél és a hőmérséklet rohamosan csökken. Vagy csak én érzem úgy, hogy mindjárt megfagyok. Köpenyembe beburkolózva húzódok közelebb a tűzhöz. Éhesen bámulom a halakat a tűz fölött és csak az nyugtat meg, hogy a mester is vállára húzza a köpenyét, Yiki pedig mérgesen bújik lábához. Akkor nem csak képzelődöm.. tényleg hideg van.
Szó nélkül fogyasztjuk el a vacsorát, és én szinte azonnal eldőlök a tűz mellett. Egész testem sajog, lábaim egyre nehezebbek és még a kezem is remeg. Pedig azok csak lógnak egész nap, mégis mintha mázsás súlyokat emeltem volna, úgy fájnak. Összegömbölyödve takarom be magam amennyire csak tudom és szemeimet lecsukva próbálok elaludni kevés sikerrel.
Egész testem nehéz.. Elfáradtam.. iszonyatosan elfáradtam, de a hidegtől képtelen vagyok elaludni. A fagyos szél újra és újra beszökik köpenyem alá, felborzolva minden szőrszálat testemen.
A fenébe is.. muszáj lesz aludnom.. ha nem alszom, holnap nem tudok tovább menni. A mester nagyon dühös lesz, ha nem bírok majd felkelni. Nem..azt nem akarom.. Aludnom kell!
Szemeimet összeszorítom, hátha attól jobb lesz, de nem érek el vele sokat. Csak még idegesebb leszek és a maradék álom is kiszalad szemeiből. Ne.. Aludnom kell… nem maradhatok fent egész éjjel.. muszáj lesz valahogy elaludnom. Talán.. ha megkérném a mestert, hogy egy varázslattal altasson el… igen.. lehet ez lenne a legjobb. De.. hülyének fog nézni. Nem hiszem, hogy örülni fog az ötletemnek.. Sőt.. több mint valószínű, hogy nem fogja megte…
Váratlanul emelkedik fel a hátamnál a köpeny és bújik hozzám egy meleg test és kezével átölel, még mielőtt bármit is tehetnék. Ijedten ugrok meg, de elfagyott ajkaim közül egy hang se jön ki. Mi.. Ki..?
- Csss… Nyugi – hallok meg egy túl ismerős bársonyos hangot fülemnél. Szemeim azonnal kipattannak. Me.. Mester?! Na de.. mit.. mit csinál? – Nem akarom, hogy megfázz.. hideg van, és nagyobb tüzet nem rakhatunk a szél miatt. Aludj. Így egyikünk se fog fázni… – mondja halkan, teljesen természetesen, mintha ez magától értetődő lenne. Zavartan lesek hátra vállam felett, de szemeit lehunyva rejti el előlem tekintetét. Nem úgy tűnik mintha őt nagyon frusztrálná ez a helyzet. Bár.. miért is csodálkozom? Csak rá kell nézni.. biztos ezer és még egy nővel aludt már együtt.. és érthető, hogy nem akar megfagyni.. az pedig még rosszabb lenne, ha én megfázom. Biztos nagyon kiborulna.. De.. én még így is fázom kicsit..
Ajkamba harapva pillantok hátra, de semmi változást nem látok. Vonásai nyugodtak, és talán már el is aludt. Remélem igen..
Minden bátorságomat összeszedve mozdulok meg és szép lassan, óvatosan fordulok meg, reménykedve, hogy nem ébresztem fel a mestert. Kezeimet finoman mozdítom meg és húzom magunk közé. Szinte árad belőle a melegség, amit elfagyott ujjacskáim hálásan fogadnak.
- Befejezted? – összerezzenek hűvös hangjától és félve pillantok fel. Szemei hidegen csillognak rám, és én halkan nyelek egyet. Ezt.. nem egészen így képzeltem el.
- Bocsánat… - motyogom halkan lesütve szemeimet. – Nagyon fáztam.. – suttogom orrom alatt. Szinte várom a szidást és a kemény lökést, amivel eltaszít magától, vissza a hidegbe. Érzem, ahogy keze mozdul és szemeimet összeszorítom, hátha így kevésbé fájnak az újabb éles mondatok. Meleg ujjait oldalamra csúsztatja, és.. magához húz. Szorosan ölel át, tenyere lassan derekamra siklik felmelegítve bőröm. Döbbenten nézek fel rá, de csak egy nyugodt pillantást kapok viszonzásul. Na de..
Még most sem haragszik? Tényleg.. nem?
Arcomra halvány mosoly szökik és a kellemes melegség, ami belőle árad, lassan teljesen felmelegíti testem. Összébb húzva magam próbálok még közelebb bújni hozzá, kezeim mellkasán pihennek, mióta magához vont, és gondolkodás nélkül mozdulok újra. Arcomat óvatosan felsőtestéhez simítom, és átfagyott pofim lassan felmelegszik. Még a ruháján keresztül is, érzem milyen forró a teste. Vagy csak én hűltem ki nagyon? Lehet.. de már mindegy.. hiszen itt van és felmelegít.
Pilláim lassan elnehezednek és érzem, a kellemes melegben a fáradtságom újra megtalál és húz lefelé a mélybe. Végtagjaim lassan elnehezednek, de még érzem, ahogy a Mester ujjai megmozdulnak, és gyengéden cirógatják meg a hátam. Vagy ezt már csak álmodnám? Ha álom.. akkor gyönyörű.. itt van velem.. nem ordít, nem bánt, sőt.. még fel is melegít. Az én Mesterem..
~~~***~~~
Furcsa, kellemetlen hideg rángat fel álmaimból. Kedvetlenül nyöszörögve, bújok közelebb a nagy meleg párnámhoz, amivel egész éjjel aludtam.
Valamelyik szolga nyitva hagyta az ablakot? Na nee.. én biztos nem fogok felkelni... inkább megfagyok.
Durcásan fúrom arcomat a finom melegbe, majd aprót szuszanva süllyedek vissza az álmok világába. Azaz csak süllyednék, mert valaki gyengéden megráz… Mi a… még sötét van! Minek akarnak felkelteni? Főleg ilyen korán..?
- Hagyjál… - dünnyögöm halkan a szolgálónak, de a rázás, csak nem marad abba. Mi az.. a fülén ül? – Hagy aludni! – morgom mérgesebben, de csak nem segít.
- Gyerünk kölyök.. kelj fel! – válaszol egy mély ismeretlen hang. Kölyök? Kölyök?! Ki mer engem kölyöknek hívni? Talán nem tudja, hogy én kinek a fia vagyok?! és még mindig ráz.. ezt nem hiszem el!!! Durcásan emelem fel a fejem és nyitom résnyire szemeimet. Idióta szolgák!!
- Mondtam, hogy nem akarok! És ahelyett, hogy velem feleselsz, inkább csukd be az ablakot!! bejön a hideg..! – mondom mérgelődve, majd behunyva szemeimet dőlök vissza a párnámra. Buta szolgák… egyszer én leszek a világ legnagyobb mágusa! A világ legnagyobb mágusával pedig senki sem beszélhet így!! Amúgy is mit képzel ez magáról, hogy csak úgy lekölyköz.. az alapvető tisztelet már teljesen kihalt a világból?
- Serin ébredj! – szólal meg újra. Na neeem.. még le is tegez? Na majd én megmutatom neki!
Mérgesen nyitom ki a szemeimet és nézek fel rá durcásan.
- Na ide figyelj!! Az én szüleim olyan magas rangú mágusok, amikről te még csak nem is álmodhatnál!! Velem nem beszélhetsz így!! És most menj és csukd be aazt az… ablakot… - hangom elhalkul a mondat végére és érzem ahogy lassan minden vér kifut az arcomból. A dolgok lassan a helyükre csusszannak és… végem.. hogy beszélhettem így vele? Hogy mondhattam ilyeneket? – Me.. Mester? – motyogom halkan elkerekedett szemekkel.
Hogy árulhattam el ki vagyok és..és.. egyébként is, miért beszéltem így? Én már nem ilyen vagyok. Én nem… nem szoktam így beszélni.. nem akartam így beszélni..
Arcára lassan egy halvány mosoly kúszik és én nem értem.. miért mosolyog? Ez a vihari előtti csend, vagy..
- Mester.. én.. sajnálom.. Nem akartam.. soha.. soha többet nem leszek ilyen tiszteletlen – hebegem zavartan. Ne.. ne haragudjon nagyon.. Istenem Serin.. hogy lehetsz ekkora hülye? Miért hittem azt, hogy még mindig otthon vagyok..? Miért? Miért velem történik ez? Miért..?
Szerkesztve Lureka által @ 2012. 09. 30. 18:16:17
|
| Laurent | 2011. 10. 31. 23:25:45 | #17512 |
Karakter: Yue Lenoa
Megjegyzés: ~Serinnek~
A jókedvű levegő hirtelen megfagy a környéken, és nem törődök vele mégsem. Elképedt, ártatlan, gyönyörű... Elfordulok hogy látni se kelljen, Yiki lép oda hozzám békítően. Ő tudja legalább, mit érzek. Mögöttem néma csend, így amikor összepakolok, megfordulva pillantok a kissé kétségbeesett arcot vágó Serin felé.
-Valami gond van? -talán valami szörnyet lát? Nem, ahogy rámnéz a nyusziszemekkel, tudom, megint miattam...
-Nem... nincs semmi.
Dadogja, majd sietve fordul el, hogy ne is lássam. Látom én, hogy semmi sincs nála rendben, lehet mert kicsit keményebben szóltam rá, vagy nem is tudom... Hamar össze is pakol, és úgy néz fel rám, mintha egy vad lennék, aki minden hirtelen mozdulatra orrot harap. Egy ideig még figyelem hátha mond valamit, de mivel nem látok rá esélyt, hát biccentek, és elindulunk. Olykor hogy a csendet megtörjem, megszólalok, és érdekességekről mesélek neki, olyanokról, amik szépek. Amik nem hasznosak. Mégsem szól, mégcsak nem is figyel. Olykor kérdez, de olyan ide nem illőeket és furákat, hogy csak spontán leintem, hogy hallgasson. Nem akarok most ilyenekre szót fecsérelni. És hiába látom az arcán, hogy egyre jobban elkámpicsorodik, nem teszek ellene. Az élet nem habostorta, és nem is hátvakaró. Olykor bizony kemény és kegyetlen, ezt meg kell tanulnia. Ahogy azt is, hogy engem nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy faképnél hagyom. Hehe.. előbb még ki kell élvezni minden szempontból a társaságát. Muhaha.
Magamon érzem a tekintetét, ahogy fürkész engem, mintha ki akarná olvasni, hogy mit gondolok, és ez megy egész nap. Figyel engem, és ez kezd idegesíteni, frusztrálni, egy idő után már csak azért sem szólalok meg, mert rettentő idegesítő, és nem merek rá erélyesebben szólni, mert még a végén elszalad ijedtében. Sóhajtok, hiszen ahogy elnézem, nagyon sok gond lesz még vele...
Estére egy kis erdőfélében állunk meg, nem messze a víztől, és elküldöm őt halászni, hogy amíg én tüzet gyújtok meg fát gyűjtök, addig se legyen szem előtt. Különben vagy rámászok, vagy a fenébe küldöm el... Egyik se lenne túl jó, nem szokásom ilyen hamar megadni magam! Meg fogom mutatni, milyen fából faragtak!
De ahogy a tüzet élesztgetem, és kuncogok azon, hogy Yiki a mágikus tűz elől hogy spurizik... Furcsa érzésem támad. Olyan hosszú ideje ment el ez a kis kobold, ez a kis púpocska! Már teljesen hiányzik. Pláne hogy nagy a furcsa csend. Nem a békés, meg nem a nyugodt, hanem a vihar előtti csend. Abban a szent minutában pattanok fel, és imádkozom, hogy ne arra legyen, amerre sejtem. Csak van annyi esze, hogy nem mászott bele! Könyörgöm! És persze már miért ne, ott áll bent, lógatva a botját... Wáá, perverziók, félre!
-Serin! -kiáltok, és ő rémülten rándul össze.
-Mester...-teljesen letörten indul el kifelé lassan, elkeseredve, de nincs időm ezzel foglalkozni.
-Vigyázz!
Kirántom a vízből kezénél fogva, és az övé helyett úgy látszik az enyém kalimpál. Csápok nyúlnak érte, az utolsó pillanatban mentem meg az irháját, és ami a legijesztőbb, hogy aggódom érte. Pedig nem kellene. Odapörkölök neki, elvégre ha vízben él, a fényt meg a meleget-szárazat nem kedveli, és figyelek. Serin mellettem kapkodja a levegőt, él és semmi baja, így már oda tudok figyelni, de hullaszag és csend van megint... Nem tetszik nekem. Készül ez az izé valamire. Tudom én! Az alkalmas pillanatot várja.
-Mester... -hallom őt, de mivel teljesen a vízre figyelek, csak később válaszolok neki.
-Mi van?!
-Én...én... Sajnálom. Nem akartam ilyen sokáig elmaradni,... se... se gondot okozni én..-makog, és idegesít, zavar...
-Muszáj mindig bocsánatot kérned?! - pillantok hátra, lazítva, és óvatlanul maradva.- Nem vagyok kíváncsi a nyafogásodra, inkább előzd meg a bajt. -szemei könnyel teljek meg, és lassan tágra nyílnak
-Mester!
Késő. Tudtam, hogy hova kéne figyelnem, akkor meg miért nem voltam rá képes? Nyálkás, undorító, tapadós és erőszakos izék tapadnak rám, és mielőtt még nyikkanhatnék, már rántanak is lefelé, és be a vízbe. Hallom Serint nyivákolását, de most nem tudok rá figyelni, mert ez az otromba micsoda blokkol. Szabályszerűen elszippantja az energiám, amit ellene gyűjtögetek. Hát ez röhej. Serin meg csak nyavalyog és sírdogál.... Használd már a tököt a nyakadon!
Legnagyobb meglepetésemre egyszerre elenged ez a nagy micsoda, és lepottyanok végre. Undorodva mászok odébb, még a szagától is rosszul vagyok, de ahogy idejön ez a kölyök és a finom illatával hozzámbújik hogy segítsen... és meg is mentett, meg kéne hálálni... MIÉRT jár ilyenen az agyam, mikor majdnem kicsináltak miatta??! Folyton csak a címem hajkurássza, ,,mester, mester...” Esküszöm a sírba kerget ezzel a hanggal. Pedig milyen szexi... áááh, megőrültem. De most tényleg. Lerogyok a földre, és kicsit szusszantok, illetve szusszantanék, mert két kéz már ráz is, és a hangja, ami egyre inkább süvít már denevérfrekvencián, idegesítően zavaró.
-Mester… mondj valamit… Mester!
Kinyitom morcosan a szemem, pedig én most aludni akarok! És lám, amint csúnyán nézek rá, máris befogja és már könnyes a szeme is... Hogy lehet valaki ennyire nebáncsvirág?
-Látom nem értetted meg az előbb... -susogom. -Fogd be! Elegem van a nyafogásból!
-Én... én csak...
Felemelem a két kezem, és fáradtan gyűröm meg arcomat, hogy kicsit gondolkodásra ösztönözzem magam. Végül ránézek, azokra a nagy pillákra, amik próbálják előlem elrejteni a könnyeit, de persze az nem megy olyan könnyen. Mélyet sóhajtok, és összevakarva feltápászkodom, mielőtt még az az undok izé meggondolná magát és utánam jönne.
-Ide figyelj, taknyos. -reménytelenül, összetörten néz rám, mással kellene próbálkozni. - Ha még egyszer ilyen helyzetbe kerülsz... Előbb én tekerem ki a nyakad. Világos? Ne, amíg nem vagy képes normális hangon megszólalni, ne is nyisd ki a szád. Ez érvényes mindenkorra. Amíg nyivákolsz, figyelmen kívül foglak hagyni. Van szép hangod, használd azt. És magadtól leszel szives gondolkozni ezentúl. Így sosem fogod túlélni. Először is! Ha a víz nem mozdul, és ráadásul fekete is, nem mászol bele, értetted? -szótlanul bólogat. - Aztán ha nem sikerül csak így legyőznöd a szörnyet? Meg kell tanulnod az eszedre is hallgatni, ha már az ösztöneid így betojtak...
Lassan csillapodok le, ahogy minden dühöm kiadom, de nem is dühös voltam igazán, inkább csak... féltem. Ijesztő ezt még magamnak is bevallani. Szaporán bólogat könnyeit nyelve, én meg a hajamba túrva sóhajtok fel újra. Tessék. Felemelem a hangom, és már kiabál is.
-Na, gyere ide, kis denevértakony.
Sóhajtok már szinte semmi düh vagy bántó éllel, és kinyújtva karom magamhoz húzom, hogy szorosan megöleljem. Moccanni sem mer, megilletődve pislog a karjaim között, de nem veszek róla tudomást.
-Soha többet ne merj ilyen helyzetbe kerülni... Azt hittem megöl, vagy későn érek oda... -suttogom. - Milyen mester lennék, ha hagynálak meghalni, ha nem tudnálak megmenteni? Neeeem... ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem. Sőt. A végén majd te fogsz könyörögni azért, hogy elmehess. Na, menjünk vissza, és amíg te megrakod a tüzet, én elmegyek és megmosakszom.
Bosszúsan mérem magam végig, azon agyalva, hogy vajon a tűzrakás közben milyen veszély leshet rá. Képes a saját lábában is elesni. Akkor mire lehet még képes ez a zöldfülű? És miért van ennyi ereje? Elcammogok, hallom ahogy halkan követ, és nem is akarok belegondolni, hogy ez a fene nagy hallgatás mire jó.
Mire visszajövök a mosdásból, és frissen, tisztán állok elő, már ropog a tűz, és valami nyúlfélék pörögnek a nyárson. Na, legalább valamire mentünk. Nélkülem képes volt eddig elmenni. Elismerően villan a szemem, és hogy hangot is adjunk neki, az illatokra megkordul a gyomrom is. Szóval kicsit felpörgetve a sütést rávetem magam a húsra, és amint jól belaktam, elnyúlok. Fáradt vagyok, kegyetlenül, jóllaktam, meleg van... Akár egy gyerek, úgy érzem most magam. Elalszok mindjárt, és...
-Mester, te aggódtál értem? - töri meg az idilli csendet egy rég hallott, simogató hang.
-Igen.- pillantok le rá, minek tagadni. - ha nem aggódtam volna, mi lennék? Gép?
Újra csend ereszkedik ránk, de most nem az a vágható, súlyos csend, hanem valami békés takarószerű. Oldalamra fordulva lehunyom a szemem, és Yikit gondolatban megbízva az őrködéssel már húzom is a lóbőrt.
~*~*~
-Ébredj, zöldfülű! Mindjárt felkel a nap!
Hangom frissen és vidáman csattan, rázogatva, finoman rugdosva a nyammogó fiút, aki morcosan és dacosan húzza magára vissza a paplant, amit megpróbáltam elvenni tőle. Megcsóválva a fejem esek neki újra, ezúttal csikizve őt, és ez már sokkal hatásosabb, lévén megugrik, és máris élénken ül fel.
-Jó reggelt. Pakolj, mert megyünk.
-Hova ez a nagy sietség? -ásítja nekem, míg felkel és elkezd összepakolni.
-Most már azt hiszem indulhatunk hozzám.
-Miért, eddig hova mentünk?-mereszti rám a szemét.
-Gondolod, hogy akárkit a házamba engedek? Ugyan... Tudnom kellett, hogy milyen vagy valójában. Teszteltelek.
-Teszt...-motyogja rám.
-Igen, s ráfoghatjuk, hogy megfelelsz. Persze, van még mit csiszolni, de ha tökéletes lennél, minek vinnélek, nem igaz? -villantok rá egy szívdöglesztő mosolyt.
-Uhumm..
Mélázik el, de mire kettőt csettintek, máris felriad az álmodozásból, és sietve összepakol.
-Mehetünk.
-Mit mondtam erről az idegesítő csipogásról? A kiscsirke csipog így amikor betojt. Viselkedj.
|
| Lureka | 2011. 05. 09. 20:26:09 | #13525 |
Karakter: Serin Rogeir
Megjegyzés: ~ Mesteremnek
- Előbb azt tisztázzuk le, hogy nem tudsz ilyeneket csinálni, csak elméletben. – pillant rám, de én tüntetőleg hajtom le a fejem. Mi az hogy nem tudok? A téren is megcsináltam. Oké lehet, hogy nem tökéletesen, de akkor is! Mindegyik sikerült. - nem elég ha tudod hogy kell csinálni. De ne félj, ha kibírsz, akkor megtanulod azt is hogy kell csinálni.
-Tényleg? – kapom fel a fejem. Megtanítja? Mindent megtanít?
-Naná. Ne nézz palimadárnak! Annyit kérek, hogy ne akarj mindent gyorsan megtanulni. Egyet tanulj meg alaposan, és mehetünk tovább. Nem fogunk mindenbe belekezdeni és félbehagyni mert nem megy. Kitartás kell, és remélem, van belőle raktáron. – mondja és én egyre lelkesebb leszek. Ez azt jelenti… tényleg… azt mondta laposan? Nem hagyunk félbe semmit? Már most elakarom kezdeni… mindent…
-És mit fogunk elsőre tanulni? – kérdezem kíváncsian, és legszívesebben szökdécselnék, de legyűröm a késztetést.
-Mihez van kedved? – pillant rám újra és én meglepődöm. Én.. én mondjam meg.. de hát.. én csak egy diák vagyok. Egy szerencsétlen tanonc… viszont kérdő szemeivel még mindig engem vizslat. Szóval komolyan gondolta… öhm..
- Hát... Talán kezdjünk valami egyszerűbbel. Szemfényvesztések meg trükkök... – mondom bizonytalanul, hiszen nem igazán tudom mit is vár tőlem. De ez tűnik a leglogikusabbnak. Hirtelen ujjak siklanak hajamba és kegyetlenül összekócolják. Hékás! Most már megint olyan lesz mint egy nagy rakás szénakazal! Morcosan túrok tincseim közé, hogy valami formát kapjanak, de azonnal jön a következő kérdés.
-Okés. Szóval miket tudsz?
-Szinek, gömbök, fények, kis állatkák... – válaszolok elgondolkozva.
-Jó, álljunk meg. Bűvölés, hipnotizálás, elhitetés, fényteremtés, oké. Gyorsnak mennyire vagy gyors? – folytatja azonnal, de én tanácstalanul nézek rá. Ezt mégis honnan a fenéből tudjam?
Szemeit másfelé tereli, mintha gondolkodna, hogy mit is mondjon támpontnak. Hát igen. Ez egy elég fogós kérdés, mert a gyorsaság javítható, de attól függ.. Auch! Összerezzenve kapok tarkómhoz és morcosan pillantok rá. Ezt most miért kellett?!
-Hát, ezt javítani kell. Ha nem akarod hogy széthulljanak s megszökjenek a varázslataid akkor gyorsabbnak kell lenned, fürgébbnek és ügyesebbnek. Ezt is küszöböljük. Összegezve itt vagy jó kis erővel felszerelve és nem tudod használni. Vágjunk bele. – mondja határozottan és én úgy érzem, hogy repülni tudnék. Té..tényleg? Ez komoly? Még ebben is segít? Ha… ha egy kicsit régebb óta ismernénk egymást, most tuti a nyakába ugornék. Újra… újra tanulhatok! Mester! Köszönöm! Nem fogsz bennem csalódni… ebben biztos vagyok!
~***~
Hosszú napokig menetelünk. Már azt sem tudom mennyi ideje.. talán 5 napja. Csak megyünk és megyünk… mint valami katonák… nem értem. Ez is a tanulás része lenne? Vagy próbára akar tenni a Mester? Remélem megfelelek. Hiszen nagyon igyekszem. De a lábaim minden estére ólom nehezek lesznek és képtelen vagyok úgy tenni mint aki élvezni. Jó kondiban vagyok, de… ez nekem is sok. Vagy lehet valamit rosszul csinálok? Hiszen a mester olyan könnyed, mintha neki meg se kottyanna ez az egész. Lehet, hogy ő titokban varázsol és erre a trükkre akar most rávezetni? Vagy szimplán begolyóztam…
Halk sóhajjal nézek magam elé és nézek durcásan a kezemben lévő gyümölcsökre. Egyetlen boldogságom, hogy a főnixe mindig itt van körülöttünk. Csodás egy madár, de… egyszerűen nem engedi, hogy megcirógassam, vagy egyáltalán beszéljek hozzá. Nem értem i baja. Mintha sértődött lenne. De egy madár hogy sértődik meg? Ez csak nekem abszurd? Vagy tényleg kisétáltad a maradék eszedet is Serin. Durcásan nézek magam elé, néha-néha felsandítva de a kis vöröske, még mindig hátat fordítva nekem tollászkodik. Hát ez nem igaz! Hülye madár!
-Yikit ne állatként kezeld. – hallom meg váratlanul a mester hangját.
-Hogy mi? – pillantok fel értetlenül. Este van, sőt lassan éjjel. Ilyenkor csend van.. a Mester sosem szólt még hozzám… ilyenkor.
-Úgy kezeled mint egy kutyát akit az úton láttál meg. Képzeld azt, hogy ő is egy személy. Mondjuk a szomszéd gyereke vagy ilyesmi. Tanuld meg hogy mindennek van lelke, és minden érez körülötted. Hogy nem mindig csak magadra szabad gondolnod. – mondja, majd hátat fordít nekem, jelezve, hogy befejezte.
Tessék? Nézzek rá úgy mint egy…emberre? Na de…
Tanácstalanul nézek a kis vörös madárra, aki mit sem törődve a kis beszélgetéssel igazgatja gyönyörű ruháját még mindig. Úgy mintha egy barátom lenne… vagyis…
- Öhm… - motyogom halkan, de fogalmam sincs mit mondjak. Mit mondhat az ember fia egy…madárnak. Jó nem mindennapi madár, hiszen ő egy főnix. De akkor is.. viszont… a mester biztos tudja mit beszél. Hinnem kell neki. Ahogy magamban is. Szóval… ki kell engesztelnem gondolom.
- Yi..Yiki… - motyogom halkan és tanácstalanul hajtom le a fejem. Ez annyira.. furcsa… - Én… sajnálom. Nem akartalak… bántani vagy… megsérteni. Én csak… szóval.. olyan szép vagy és hirtelen nem is gondolkoztam. Bocsi. – hebegem zavartan. Nem tudom mit mondhatnék még. Sőt.. még azt sem tudom megértette-e. Egy madár… szóval valószínűleg nem. Halk sóhajjal sandítok felé és csak most tűnik fel, hogy engem fixíroz. Amint találkozik a tekintetünk elindul felénk. Mint egy apró díva úgy lépked, szinte hangtalanul, majd előttem megállva néz rám. Öhm… Most mi van?
Értetlenül nézek rá, és már épp nyitnám a számat, amikor hirtelen megmozdul és éles csőrével az orromra koppint.
- ÁÚ!! – adok hangot fájdalmamnak és nem tetszésemnek. Morcosan nézek az előttem álló vörös kis hercegre, aki most mintha jó kedvű lenne. Buta madár! – Én is szeretlek. – morgom orrhangon kis nózimat simogatva. Halkan szólal meg mintha mondana valamit, majd még közelebb lépve hajol arcomhoz. Ijedten nézek rá. A szememet azért nem szeretném oda adni egy ilyen dögnek.
Viszont nem bánt. Helyette kezemhez bújik, mintha azt akarná, hogy cirógassam meg, viszont amikor mozdulnék, hogy eleget tegyek a kérdésnek elugrik és peckesen elvonul aludni.
Meglepve nézek utána majd halványan elmosolyodom. Megértette… és gondolom ez volt az elég tétel. Jókedvűen dőlök én is el, magamra húzva a köpenyem, hogy egy kicsit aludjak, viszont másnap reggel már korán fent vagyok. Még a mester előtt felébredve piszkálom meg a tüzet. Yiki már ébren várva figyel engem, és amikor végzek kíváncsian pislogunk egymásra. Még most sem tudom mit mondhatnék neki. Hisz.. ő csak egy madár… de mégis most olyan okosnak és kedvesnek tűnik. Nem úgy mint eddig. De örömöm nem tart soká, mert pár perc múlva újra tollászkodásba kezd. Pont mint tegnap este. Értetlenül nézek rá. Ezt most miért? Nem értem…
Tanácstalanul figyelem a madarat, ahogy tollait igazgatja, viszont az egyik pillanatban hirtelen eltűnik. Meglepve nézek rá, de amikor hangját meghallom a fejem felett elmosolyodva pillantok fel. Kis mutatványokat csinál, és énekel. Gyönyörű. Mintha csak nekem csinálná.
Végül lassan leereszkedik, és csak most vesszük észre, hogy a Mester felébredt.
Boldogan nézek rá, de ő nem mosolyog vissza. Csak komoran néz rám. Talán…
- Indulunk. – szólal meg hirtelen. Hangjával szinte elvágja jókedvünket. Meglepve nézek rá, és arcomról lefagy a vigyor. Mi? Mi történt? Nem értem. Elfordulva tőlem kezd el pakolni és Yiki is elvonul tovább tollászkodni, és köszönni neki. Értetlenül nézem a hátát és ajkamba harapva sütöm le szemeimet.
Biztos… biztos valami olyasmit csináltam, amit nem lett volna szabad. Már megint… pedig eddig minden olyan jól ment. Már 5 napja… és most mégis.. Francba! Egyáltalán mit csináltam? Még azt sem tudom mit tettem… hogy lehetek ilyen… béna? Egyszerűen szánalmas vagyok… Miből is gondoltam, hogy majd vele minden más lesz? Pedig… olyan jól éreztem magam vele… nem akarok tőle is elmenni. Nem akarom, hogy elküldjön. Ne… kérlek Mester.. ne..
- Valami gond van? – hallom meg hirtelen a hangját. Fejemet felkapva nézek jég kék szemeibe és úgy érzem, hogy most a vesémig látnak. Nem.. nem mondhatod el neki. Nem akadhatsz ki.. akkor biztos ki dob. Gyerünk Serin… szedd össze magad!
- Nem… nincs semmi. – mondom kicsit akadozva, de a végén még egy halvány mosolyt is képes vagyok magamra erőltetni, majd gyorsan elfordulva dobálom be minden cuccom a táskámba. Lehet kicsit túl gyorsan is… de most már mindegy. Kicsit félénken nézek fel rá, amikor készen feltápászkodom. Fürkészően néz végig rajtam, de nem mond semmit csak biccent és elindulunk.
Megint menetelünk. Közénk újra csend telepszik, csak néha szólal meg ha meg mutat egy-egy virágot, vagy valamiről mesél egy keveset, ami a közelben helyezkedik el. Most mégsem tudok ezekre figyelni. Próbálok de nem megy.
Miért? Miért ilyen hidegek a szemei? Miért ilyen távolság tartó? Miért nem mond semmit? Leint ha kérdezek.. úgy tűnik, hogy fölösleges, de mégis szíven üt. Már megint… valamit elrontottam… biztos… De mit? A fenébe is Serin! Nem lehetsz ilyen szerencsétlen… Nem.. ezt nem engedheted meg. Nem történhet meg újra ugyan az… Nem.. nem..
Mikor befejezi a mondókáját, jelzem, hogy megértettem, de igazából fogalmam sincs miről beszélt. Valami szikláról talán… de… nem tudom visszaidézni. Mintha csak ránéznék és minden törlődne. Miért érzem, úgy hogy ma elválnak útjaink? Miért? Pedig én nem akarom. Nem akarom ezt…
Fejemet lehajtva bámulok magam elé azt utat szemlélve. A csendet szinte vágni lehetne közöttünk, de ez eddig is így volt. Mégis most úgy érzem, mintha mázsás súlyként nyomnának. Olyan feszültnek tűnik minden… mintha bármelyik pillanatban azt mondhatná, hogy.. „Tűnés! Ne is lássalak többé!”
Az emlékek szinte késként vágnak belém. Már nem egyszer hallottam ezeket, vagy ehhez hasonló mondatokat. Minden eddigi Mesterem elküldött. De ez még a jobbik eset. Hiszen, nagyon sokszor megaláztak, vagy gúnyt űztek belőlem. De nem hibáztathatom őket.. hisz én mérgesítettem fel mindenkit. Én… egyedül… Ajkamat rágcsálva pillantok fel félénken. A mester még mindig itt van. Nem szól, olyan mintha nem is figyelne rám. Ő vajon… vajon mit tenne? Nem… nem akarom tudni… látni.. érezni… nem!
Halk sóhajjal próbálom elkergetik magamtól baljós gondolataimat nem sok sikerrel. Félénken bámulok magam elé, néha lopva rá nézek, de ettől sem leszek okosabb.
Az egész nap így telik. Megállunk valahol enni, pár szót váltunk és kész. Mint az elmúlt napok, a mai is ugyan úgy telik, de én mégsem érzem jobban magam. Mint egy rab, aki az utolsó ítéletet várja úgy hallgatom a csendet és reszketek belül. Remegek, hogy kimondja azt az egyetlen egy szót… és vége. Mindennek vége… megint csak egy szerencsétlen mágus leszek, aki nem tudja irányítani az erejét.
Estére az erdő mellett táborozunk le és a Mester elküld halat fogni a közeli tóba amíg ő tüzet gyújt. Kicsit félénken fogok egy botot és ahogy tanította elindulok vacsoráért. A víz mellé érve kicsit lenyugszik háborgó lelkem. Talán mert nem érzem a Mester jelenlétét… de én magam sem tudnám megmondani miért. Bizonytalanul lépek a tó partjára és nézek bele a vízbe. Alig pár lépést tudnék csak bele menni, mert hirtelen mélyül és a vize… mintha fekete lenne. Értetlenül nézek körbe, de nem látok magyarázatot. Akkor a talajban lehet valami… de hát.. attól, hogy mély és sötét, még lehet benne halacska.
Arcomra halvány őszinte mosoly szökik és a vízbe lépve kezdek el halászni. Hosszú percekig próbálkozom, és érzem ahogy lábaim szinte teljesen lefagynak a végére. Értetlenül nézek a vízre. Semmi… még csak egy kis fodrozódás sem. Mintha nem is élne a tó… nem értem.
Tanácstalanul teszem a vízbe a kezem és fröcskölök egy kicsit a tó közepe felé. De ettől se lesz jobb érzésem. Sőt.. ami azt illeti…
- Serin! – hallok meg egy éles hangot, ami túl ismerős. Hoppáá.. lehet kicsit sokáig maradtam.. Félénken fordulok meg és a mester kissé dühös szemeivel találom szembe magam. A parton ácsorog és mintha türelmetlen lenne. A francba… tényleg ilyen sokáig elmaradtam volna? Vagy... valamit rosszul csináltam?
- Mester… - motyogom halkan, de többet nem tudok kinyögni… hisz.. a fenébe is, nem tudom miért haragszik. Lehet nem is rám dühös… talán.. ha mázlim van. Kelletlenül kezdek el kifelé lépkedni, bár attól függetlenül, hogy alig érzem a lábaimat nem sietem el. Nem akarom hallani, ahogy nekem esik. Tudtam… tudtam, hogy valamit elrontottam. De mit? Mit csináltam már megint? Nem értem… eddig mindig tudtam.. de most. Még egy halvány ötletem sincs, hogy mit is csi..
- Vigyázz! – hallom hirtelen az újabb kiáltást és a következő pillanatban valami forró izé suhan el az arcom mellett. Ijedten torpanok meg, de a következő pillanatban a Mester elkapja a karom és a vízből kirántva esek a földre. Mi… Mi történt? Értetlenül kapom hátra a fejem de már csak néhány parázsló inda darabot látok, ahogy szép lassan eltűnnek a vízben. Ez.. mi a fene volt? A mester csak áll és nézi a vizet. Hosszú pillanatokig, mintha várna valamit, pedig semmi se történik. Pont mint az előbb. Mi történt evvel a tóval? De legfőképpen miért érzem ilyen feszültnek ezt a csendet. Mintha bármelyik pillanatban ugrásra kész lenne. Nem értem. Miért támadt ránk az a valami? Egyáltalán mi az?!
- Mester… - suttogom félénken, de nem kapok választ. Csak a vizet fixírozza továbbra is, mintha tartana valamitől. Vagy csak kezdek komolyan paranoiás lenni..
- Mi van? – morran rám, de egy pillanatra se veszi le a szemét a vízről. Mintha várna valamit. Nem értem… Mi a fene történik itt?
- Én… én… Sajnálom. Nem akartam ilyen sokáig elmaradni.. se.. se gondot okozni én…
- Muszáj mindig bocsánatot kérned?! – pillant rám a válla felett és szeme szinte szikráznak. – Nem vagyok kíváncsi a nyafogásodra, inkább előzd meg a bajt! – mondja hangját kissé megemelve. Összerezzenve nézek fel rá, és szemeim pillanatok alatt lesznek könnyesek. Ne… ne.. ezt ne. Miért? Miért dühös? Én nem akartam.. tényleg nem… én..
- Mester! – kiáltom hirtelen, amikor egy hadseregnyi rusnya zöld inda bukkan fel a vízből felé kapva. A másodperc töredéke alatt csavarodnak rá és rántják meg, aminek hatására a földre zuhan és… és… a víz felé húzzák!
Kétségbe esve pattanok fel és kapom el az egyik indát, hogy kiszabadítsam, vajmi kevés sikerrel.
- Ne.. nenenenene… - mondogatom egyre jobban pánikolva. Nem lehet… nem.. nem… Látom, hogy a mester is próbál mozdulni, de nem tud. Viszont nem értem.. miért nem varázsol?! Miért, nem tud valamit csinálni?!
- Ne… ne bántsd! – mondom egyre hangosabban és könnyes szemekkel nézek a tó felé. Kezeimmel görcsösen húzom, néha megrántom a csúszós indákat, hátha.. de semmi. Mintha meg se érezné. – Hagyd abba! Ne csináld! – kiáltom. Nem.. nem halhat meg miattam. Mester… ne… ne csináld. Nem akarom… nem akarom, hogy így legyen vége… - Kérlek! Enged el! – kiáltom teljesen elveszve. Látásomat teljesen elhomályosítsák könnyeim és úgy érzem egy pillanatra megáll a levegő is körülöttünk. – Kérlek… nem.. nem akarunk bántani. – folytatom kicsit halkabban. Félénken nézek le az indákra, amikor még mindig szorongatok, de most nem mozdulnak. Mintha… megálltak volna?! Döbbenten pislogok párat, és érzem, ahogy lassan megmoccannak és pár pillanat alatt lecsúszva mesteremről húzódnak vissza a vízbe. Értetlenül bámulok utánuk és csak most tűnik fel, hogy energiám körülöttünk vibrál és szép lassan elkezd vissza folydogálni hozzám. Mintha nagyon sok láthatatlan kis patak simogatná a bőröm. Döbbenten nézek a kezeimre, majd boldog mosollyal pillantok a Mesterre, de azonnal rám fagy a jókedvem.
Elég morcosan mozdul meg és mászik lassan arrébb a víztől. Teste csupa nyálka és bőre itt-ott vörös is. Aggódva nézek rá és finoman próbálok neki segíteni, de alig pár méter után elernyedve dől a földre.
Nagyokat pislogva bámulom, hiszen elég ramaty állapotban van és… most olyan mintha…
- Mester… - suttogom aggódva és fölé hajolva nézek rá. Semmi reakció. Ugye nem…ugye nem?! Ajkamat rágcsálva nézek rá tanácstalanul. Oké Serin… nyugalom. Lélegzik… még. A fenébe is! Nem.. nem lehet baja…
- Mester… mondj valamit… - szólalok meg újra halkan de még mindig semmi. A fenébe is! Gyerünk… mozdulj meg.. válaszolj! Vagy legalább pislogj! Kérlek!!! – Mester! – fakadok ki hirtelen és kezeimet vállaira téve rázom meg finoman. Reménykedve nézek rá és amikor halkan felmorran, reménykedve állok meg. Szemeit résnyire nyitja ki, de még így is látom azt a fagyos tekintettet, amitől mindig kiráz a hideg. Megint.. haragszik? De miért?
- Látom nem értetted meg az előbb… - suttogja halkan. – Fogd be! Elegem van a nyafogásból!! – veti oda halkan. Szemeim elkerekednek. Ez jobban fáj, mintha kiabált volna… Ajkamat harapdálva ülök le mellé és a földet kezdem el bámulni lehajtott fejjel, de szavai kitörölhetetlenül víz hangzanak a fejemben. Miért..? Miért..? Miért nem tudok megfelelni, soha senkinek. Én… nem ezt akartam… én… én csak… segíteni… és.. tanulni… ez olyan nagy bűn? Miért… miért rontok el mindig mindent?! Miért haragszik rám mindenki?! Pedig én nem akartam.. tényleg nem… én..
- Én… én csak… - motyogom könnyeimmel küszködve, de nem tudom mit mondhatnék. Számat rágcsálva nézem a földet és érzem, ahogy az első könnycsepp megállíthatatlanul végig siklik arcomon. Nem.. nem.. sírhatok…
|
| Laurent | 2010. 12. 22. 00:00:14 | #9877 |
Karakter: Yue Lenoa
Megjegyzés: ~.Serinnek, a tanítványnak.~
Nem volt túl nehéz megtalálni, hiszen a kisugárzása elég következő, látszik hogy kezdő, de hogy nagyobb mágus lehetne belőle, ha tudna. De nem tudja irányítani az erejét, így ösztönösen lefagyasztotta az erejének javát hogy ne nőjön túl rajta. Ez meglehetősen és meglepően okos. Ha tegnap nem találkoztam volna vele akkor azt mondanám hogy tanult. De így... Nem kerül sokba megtudni hogy hol alszik, mert persze elaludt, és ha nem tudnám megkeresni, akkor lehet hogy itt rostokolnánk egy ideig. Benyitok, és egyből költögetni kezdem, de hiába.
-Héé kölyök! Ébresztő! Reggel van! Kölyök! A fenébe is... kelj már fel!!!
Lépek oda, de mivel a füle botját sem mozdítja, kicsit megrázogatom, de egyre jobban kell ráznom, hogy végre kinyissa a szemét. Szent lópata! Ez egy álomszuszék! Mocorogni kezd és kinyitja a szemét és végre hajlandó rám nézni, én meg lemondóan sóhajtok. Látom már, hogy hideg vízzel kell magam felszerelni. Vagy ilyesmi. Lassan pislogni kezd, és lassan kapcsol neki hogy hol is kéne lennie és miért is vagyok itt, s bár lehetnék dühös, inkább nevethetnékem van.
-Me...mester?
Kérdezi halkan, mintha nem tudná, én úgy pillog a paplan alól rám, ahelyett hogy végre felpattanna. Kezd fogyni a türelmem kölyök! Keresztbe fonom a karjaim hogy szemléltessem, nem azt fogom várni hogy megszólaljon, inkább díjazom a gyors felkelését.
-Én... én sajnálom... nem így akartam... csak... nem bírtam aludni... és... bocsánat... sajnálom mester! Ígérem többet nem fordul elő... bocsánat, nem akar...
-Oké... felfogtam. Beszéd helyett inkább kelj fel végre és kapd össze magad!
Fakadok ki, mert a bocsánatkérésnek nem akar vége szakadni, én pedig nem azért vagyok itt hogy a nyavalygását hallgassam. Remélem, a fizetség a végén jó lesz, mert ha nem akkor igencsak kellemetlen élményekkel válik meg majd tőlem. Pislog párat majd kipattan az ágyból én meg igyekszek visszapakolni a szemgolyóimat. Úristen, ez í]y aludt, én meg nem merültem el benne? Figyelmetlen lettem. Összehúzza magát, mintha csak a tekintetemtől fázna és sietve felöltözik, köpenyt kap magára és végre kész van. Végigmérem és varázslatosan is ellenőrzöm, mindene megvan-e, már csak kötözködésképp is, majd biccentek és megfordulva elindulok. Szinte hallom ahogy a gigászi mosolya ragyog a képén, és nincs szívem letörni lelkesedését. Azt hiszi hogy ez fenékig tejfel lesz. Kár, hogy téved. Sietve hagyjuk el a falut, nem mintha üldöznének csak hát... nem szeretem az embereket és kész. Ekkor térek rá arra, ami igazán foglalkoztat.
-Mihez értesz kölyök?
Furán érzem magam, hiszen eddig mindig engem kölyköztek le, de most hogy ez a kis bugris itt lesz mellettem lehet idősebbnek fogok tűnni. És öcsém, mester vagyok! De egy pillanat múlva az egómat visszagyömöszölöm a táskám mélyére hogy a válaszát hallhassam.
-Öhm... tudok néhány szemfényvesztést és káprázatot... öhm.. az elemi mágiával már foglalkoztam a régebbi Mestereimmel... és hát... nagyon jól tudok elbújni... abban profi vagyok. Ha kell meg is mutatom!
Érzem hogy engem vizslat, de én még gyorsan átgondolom hogy nagyjából akkor miket tudhat, és csak aztán szólalok meg.
-Előbb azt tisztázzuk le, hogy nem tudsz ilyeneket csinálni, csak elméletben. -nézek rá a bedurcizó képére.- nem elég ha tudod hogy kell csinálni. De ne félj, ha kibírsz, akkor megtanulod azt is hogy kell csinálni.
-Tényleg?
-Naná. Ne nézz palimadárnak! Annyit kérek, hogy ne akarj mindent gyorsan megtanulni. Egyet tanulj meg alaposan, és mehetünk tovább. Nem fogunk mindenbe belekezdeni és félbehagyni mert nem megy. Kitartás kell, és remélem, van belőle raktáron.
-És mit fogunk elsőre tanulni?
-Mihez van kedved? - nézek rá, és ő meglepetten pislog, talán mert nem kérdést várt válasznak.
-Hát... Talán kezdjünk valami egyszerűbbel. Szemfényvesztések meg trükkök...
Ránézek mosolyogva és a hajába borzolok, azt hiszem bírni fogom ezt a kis csöppet. Ekkor száll a vállamra a főnixem, csőrében hal lóg, és úgy nézi Serint. Megcirógatom, majd újra a tanítványra nézek.
-Okés. Szóval miket tudsz?
-Szinek, gömbök, fények, kis állatkák...
-Jó, álljunk meg. Bűvölés, hipnotizálás, elhitetés, fényteremtés, oké. Gyorsnak mennyire vagy gyors?
Bizonytalanul néz rám, és igaza van, mi számít igazán gyorsnak például? Oldalra billentem a fejem és a tarkójára legyintek egy kicsit, mire összerándul és rámnéz.
-Hát, ezt javítani kell. Ha nem akarod hogy széthulljanak s megszökjenek a varázslataid akkor gyorsabbnak kell lenned, fürgébbnek és ügyesebbnek. Ezt is küszöböljük. Összegezve itt vagy jó kis erővel felszerelve és nem tudod használni. Vágjunk bele.
Felcsillannak a szemei, én pedig elmosolyodom. Mennyire türelmes? Ezt fogjuk gyakorolni. Szépen elgyalogolunk egy pár országon túl elhelyezkedő vityillómba, és ha addig kibírja, akkor velem maradhat. Ha nem... akkor sajnos elválnak lehet útjaink. Egész nap menetelünk, és csak közömbös dolgokról beszélünk, kétszer állunk meg estig, és egyik alkalommal sem mondom neki hogy varázsoljon, én is kézzel gyújtok tüzet. Látom hogy nem érti, de most mind a ketten türelmesen kell hogy várjunk. Este megállunk egy kis tisztásfélén, merthogy egy óriási erdőben mászunk ahol minden fa egyforma, és lehet hogy Yiki nélkül én is eltévednék. Másnap még hajnal előtt ébresztem fel, és megint menetelünk. Látom rajta, hogy minden egyes kiálló gyökeret nehezére esik átlépni vagy megkerülni, és mégis fütyörészni kezdek, meg dudorászni és úgy baktatok előre szótlanul. Így haladunk több mint jó tempóban három napig, és nem kérdez, nem szól ő sem, talán tudja hogy kérdezés nélkül nincs helye beszédnek. A három nap alatt legfeljebb annyit mondtam neki hogy merre tartunk, milyen növények vannak az út szélén, még akkor is ha csak az illata jó és nem hasznos. Mutattam neki állatok lábnyomát a földben, és pár látható csillagképet az égen. De az égvilágon nem varázsoltunk egy szálkát sem tűvé. Felküldtem őt egy fára valami gyümölcsért, így láttam hogy jó kondiban van, hiszen párnapos gyaloglás után még erre is van ereje... És ügyes is. Aztán egyik este halászni küldtem, és figyeltem hogy ne varázsoljon. Miután a halat megsütöttük, és csendben csemegéztünk -ez már az ötödik napon volt- láttam rajta, hogy nagyon pislog és igencsak kikívánkozna belőle valami, és sejtettem is hogy miféle lehet az amit mondani akar, mégis egy ideig-óráig úgy tettem mintha nem látnám. Végül csak zavarni kezdett hogy csak hápog mert megszólalna de nincs mersze.
-Mondani szeretnél valamit? -törtem meg a csendet.
-Igen -könnyebbül meg -Mondd, mikor kezdődik a tanításom?
-Már megkezdődött. -szavaim után csönd lett, én pedig nem néztem fel.
-Hiszen eddig még semmit sem tanultam!
-Mert nem jöttél rá hogy mit tanítok éppen!
-Tessék?- nézett rám megütközve.
-Csöndben legyen ki hallani akar.
Néztem rá a falam felett és tovább falatoztam. Hiszen sokat fejlődött pár nap alatt, szerintem még sosem gyalogolt ennyit ilyen tempóban, főleg hogy korán kel és későn fekszik, mert így teljesen kimerül és valószínűleg mindene fájhat. Mégsem panaszkodik. Ez jó, mert kitartás kell neki, erő, gyorsaság és el kell sajátítania, hogy bizony minden nap nem varázsolhatunk, akkor sem ha megtehetjük. A világ és az ő egyensúlyát kell megtalálnia. Meg persze szívósabbá is teszem, hiszen amikor a patakon gázolunk át, én lopva vízhatlanná teszem holmijaimat, míg neki le kell vennie a cipőjét és úgy tud csak száraz cipővel továbbjönni. Mikor először átmentünk egy kis patakon, beázott a cipője, és feldörzsölte a lábát a vizes bőr. Este adtam rá neki kenőcsöt, amitől reggelre csak egy kis piros folt maradt a daganat helyén, de mondtam neki hogy legközelebb vegye le mondjuk a cipőjét. Saját hibáiból tanul. Vagy hogy horgászni nem túl jó a kék köpenyében, mert a halak a természet színeit kedvelik, és a rikkancsot elkerülik.
Yiki bár egyszer sem adta a másik tudtára hogy észrevette jelenlétét, hiszen a piacon igencsak megsértette, mégis ha nincs vacsoránk, neki is hoz, ebből is látszik hogy törődik vele. Hálás madár, és látom hogy néha Serin magához szeretné csalogatni, semmi sikerrel. Hagyom, hadd tanuljon, hiszen még próbálkozik, nem mondhatom meg neki a megoldást, mert akkor nincs értelme a feladatnak. Étellel és szép szóval, csalival meg egyébbel csalogatja a madarat, aztán tüntetően nem foglalkozik vele... Mosolyogva nézem őket, míg egy este segítek neki.
-Yikit ne állatként kezeld.
-Hogy mi? -néz fel meglepve, mert megszokta hogy nem nagyon szólok hozzá ilyenkor.
-Úgy kezeled mint egy kutyát akit az úton láttál meg. Képzeld azt, hogy ő is egy személy. Mondjuk a szomszéd gyereke vagy ilyesmi. Tanuld meg hogy mindennek van lelke, és minden érez körülötted. Hogy nem mindig csak magadra szabad gondolnod.
Azzal elvonulok a tüzet megpiszkálni és aludni. Másnap reggel arra kelek, hogy Yiki úgy egy méternyire Serintől tollászkodik, aztán hirtelen eltűnik és a fiú feje fölött szárnyal. A fiú nevet, hiszen a madár neki produkálja magát, és ezt ő is tudja. Yiki is élvezi hogy valakinek jobban bemutatkozhat, hiszen én minden tulajdonságát ismerem, meg hát én tanítom, fejlesztem. Serin rám néz, mosolyog. Istenem, csak bírjam ki azt a pár évet míg megtanítom! Maradjon szűz, és akkor elvonulok kolostorba! Ha nem lenne ilyen édes...
-Indulunk.
|
| Lureka | 2010. 11. 17. 14:10:22 | #9358 |
Karakter: Serin Rogeir
Megjegyzés: ~ Mesteremnek
Serin:
Félve állok meg pár méterre az első háztól. Egy újabb falu. Újabb lehetőségeket rejt számomra. Új barátokat, ismerősöket, és talán egy mestert is, vagy… megint tönkreteszek valakit. Tanácstalanul bámulom a házakat és ajkamba harapva figyelem a lassan éledező települést. Lehet, hogy jobban járna mindenki, ha inkább könyveket vennék, és abból tanulnék, mint az első mágusok. Bár magamat ismerve akkor elhoznám a világvégét… szinte mindig, ha felügyelet nélkül varázsolok valami balul sül el. Pedig én igyekszem. De tényleg! Csak… valahogy nem megy… lehet, hogy a koncentrációm nem elég jó… vagy egyszerűen csak én vagyok selejtes a családunkból.
Halk sóhajjal hajtom le a fejem. Nem tudom, mit tehetnék még… lassan két éve, hogy elszöktem otthonról… és szinte semmit se haladtam. Csak a világ szinte összes mágusát magamra haragítom. Lehet, hogy vissza kellene mennem?
A gondolatra szinte azonnal megtámadnak az emlékek. De valahogy egyik se melegíti fel a szívem… Már akkor is csak baj okoztam mindenkinek. A bátyám kardját tönkre tettem. A nővéreimet szinte mindig csak bosszantani tudtam, pedig én igyekeztem jó lenni… és a szüleim…
Szemem könnyes lesz, ahogy a dühös hangjukat hallom fülembe csengeni. Mintha… nem is a fiúk lettem volna, csak egy elviselhetetlen szolga…
„Nem! Ez így nem mehet tovább! Valamit csinálnunk kell Serinnel, mert mindent tönkre tesz, amihez hozzá ér!”
Igazuk volt… tényleg nem vagyok jó semmire… de én annyira szeretnék segíteni.. megtanulni mindent, amit csak lehet.. de ha egyszer nem megy…
Szipogva sandítok fel a házakra, de csak homályosan látom körvonalaikat. Nem! Nem szabad feladnom! Ha… ha ezek után visszamegyek, avval elismerem, hogy tényleg egy mi haszna senki vagyok. Én viszont… meg… megfogadtam! Muszáj betartanom! Igen! Gyerünk Serin! Biztos van még olyan mester, aki befogad. Csak meg kell találni! Utána pedig, a lehető legtöbbet kihozni magamból!
Halvány mosollyal törlöm meg szemeim és indulok el a kis város felé. Felismerni nem fognak, hisz a ruháim kissé kopottak, itt-ott még szakadt is. Nem éppen egy nemesi ifjúhoz illő holmi, de nem baj. Nem is kell tudnia senkinek erről. Elég, ha én tudom. Utána, ha majd megtanultam a mágia minden apró betűs részét is, majd visszaveszem szép ruháimat. A mestereimet pedig megjutalmazom, amiért ilyen nagy türelemmel voltak felém. Hisz tudom, hogy nem vagyok egy könnyű eset.
Kicsit bátortalanul sétálok végig a főtéren. Már hatalmas nyüzsgés van. Mindenhol emberek. A boltok nyitva, a fogadókból finom illatok szállnak, és a műhelyekben heves munka folyik. Ez a hely is olyan, mint egy apró hangyaboly. Mindenki kedves, barátságos de az emberek sietnek is, mert sok dolguk van még. Imádok ilyen helyen megszállni. Annyira otthonos néha… főleg egy magamfajta szökött fiúnak ez nagyon szívet melengető látvány.
Sietős léptekkel keresem meg a legolcsóbb fogadót a környéken. Nemes létemre a legjobbat is kivehetném. De sajnos, amikor elszöktem otthonról pénzt nem hoztam magammal. Szóval abból kell élnem, ami van. Ami nem túl sok, hogy mást ne is mondjak. De majd megpróbálom kicsit gyarapítani. Az utolsó mesterem mutatott pár egyszerű mutatványt és szemfényvesztést. Ezeket még én is meg tudom csinálni. Hisz annyira egyszerűek voltak. Nem lehet nagy ördöngösség.
Vidáman lépek be a kicsit megviselt házikóba és kérek egy szobát. Majd gyorsan lepakolva indulok el vissza a főtér felé. Már biztos van kint néhány mutatványos… Ha ügyes vagyok, talán én is összeszedhetek néhány szép aranytallért.
A főtéren már egy kis tömeg össze is gyűlt és az ügyesen ugráló mutatványosokat figyeli mindenki, és én halványan elmosolyodom. Úgy tűnik ez megszokott erre. Remélem pénz is osztogatnak néha és nem csak bámulnak. Kicsit bizonytalanul sétálok én is a kis kör közepére, majd egy egyszerű fénygömböt varázsolva válok ki a bámészkodók közül. A kis gömböt felemelem pár méterre, és mikor csettintek szét pukkanva szál fel pár száz fényes pillangó. A gyerekek visonganak, és én magamban reménykedve nézek körül. Ugye tetszett nekik? Mondjátok, hogy jó volt… könyörgöm…
Néhányan elismerően néznek rám, és egy szolid kis tapsot is kapok. Igaz ez nem sok, de mégis úgy érzem, mintha hatalmas tapsviharral, ujjongásokkal köszöntenének, és vörös rózsákat dobálnának. Nem tudok még túl sok mindent, de ez a kis dicséret annyira jól esik, hogy legszívesebben ugrálnék örömömben. De ezt azért mégsem tehetem meg a főtér kellős közepén.
Halvány mosollyal folytatom a kis trükkjeim, és egyre nagyobb tömeg gyűl körénk. Arcomra hatalmas mosoly szökik és kicsit felbátorodva mutogatom apró trükkjeim, elkápráztatva minden szemet, ami engem figyel. Hirtelen meghallok egy jellegzetes hangocskát is és pár pillanat múlva a lábamnál landol néhány szép aranytallér. Szívem azonnal hevesebb ütemre vált és hatalmas hálás mosollyal nézek az emberekre.
Igen! Evvel teljesen elismerték, hogy ha nem is sokat, de valamit én is tudok! Istenem… bárcsak mindent tudnék már, és úgy villoghatnék itt. Annyira… annyira jó lenne, valami többet mutatni és adni az embereknek…
Váratlanul eszembe jut valami és bátortalanul, de kezeimre nézve mosolyodom el. Ha a mester meg tudta csinálni, én is képes vagyok rá. Csak koncentrálnom kell…
Kezeimet egymással szembe emelve engedem ki energiám és kezdek el szép lassan egy színgömböt varázsolni. A színek kavarognak a kis gömbben, ami szép lassan nő, majd amikor kész leszek, egyik kezembe fogva emelem fel, és már dobnám is el, hogy egy szivárványt varázsoljak amikor…
Ne… a fenébe! Ne… csak ezt ne…
A kis gömb cél tévesztve repül el teljesen más irányba. Tekintettemet oda kapom és azonnal megértem miért. Egy másik mágus! Jaj ne!!!
- Vigyááázz! - kiáltom el magam. Egy madár is felrikolt, és már csak azt látom, hogy megpördül és kezét felemelve fogja meg a kis gömbömet. Huh… azt hiszem megúsztam egy végzetes baklövést…
Ajkamba harapva nézek végig az előttem álló máguson. Testét eléggé kirívó bőrruhák fedik. Haja hófehér, már-már ezüstös és kék szemei szinte azonnal feltűnnek ebben az éles kontrasztban. Látszik rajta, hogy nem tegnap kezdett mágiával foglalkozni. Az ere nagy ezt tisztán érzem. Bár az enyém nagyobb lenne az övénél, ha egy picikét… csak egy icike-picikét tanultabb lennék… öhm… szóval azt hiszem megint jól mellé fogtam.
Pár pillanatig még nézegeti a gömböt, majd könnyedén ráfúj és ezerszínű pillangók repülnek fel tenyeréből. Egy pillanatig én is ámulva figyelem a sok gyönyörű színt majd újra ránézve veszek erőt magamon, és elé sétálok. Remélem nem haragszik… nagyon…
-Bocsáss meg, nem így akartam, csak elszabadult az erőm, és... Bocsi... Én tényleg... – mondom zavartan, és legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Gratulálok Serin! Megint magadra haragítottál egy mágust.
-Felfogtam, elnézve. Amihez meg nem értesz, ne üsd bele az orrod. – vág hirtelen a szavamba, és kicsit megszeppenve sütöm le szemeim. Miért? Miért kell mindent elrontano…
Egy furcsa madár hang üti meg újra a fülem, mintha helyeselne. Fejemet felkapva nézek körül, de nem kell sokáig keresgélnem. Egy gyönyörű főnix száll egyre lejjebb, közvetlenül a tömeg fölé ereszkedve és én szinte gondolkodás nélkül emelem fel a kezem, és mire észbe kapok már egy kis gömb fogságában van. Elvarázsolt arccal bámulom a gyönyörű állatott, mintha nem is itt lennék hanem valahol máshol.. csak mi ketten... Ilyet még sohasem láttam… pedig már a fél világot bejártam, de ez eddig még kimaradt az életemből. De most… most itt van egy… és az enyém lehet. Ez a csodálatos madár… Olyan különleges.. szép… és…és… egyszerűen mintha ő maga is egy hatalmas erő lenne, ami elkápráztatja az embert. Magával ragadja, és nem ereszti soha többé… nem is tudom láttam-e már ilyen erős tűzvörös színt… annyira gyönyö…
Nagyokat pislogva nézem a madár hűlt helyét. A gömböm szétpukkant és a csodálatos állat azonnal elvitorlázott szemem elől. Értetlenül nézek utána és amikor meglátom hova is repült azonnal elfog a félelem és a lelki ismeret furdalás. Az övé… ó hagy az a… Serin, hogy lehetsz ennyire… szerencsétlen és… és…
-Ha még egyszer, de csak egyszer a madaramra merészelsz gondolni... – szólal meg, majd hirtelen valami felrobban mellettünk, és én már csak azt veszem észre, hogy ruhám elázott valami vörös löttytől. Ajkamba harapva figyelem, ahogy róla leperegnek a cseppek, majd sarkon fordulva távozik.
Halk kuncogás üti meg érzékeny fülem, de már fel se kell néznem. Volt már ilyenben részem nem egyszer. Fejemet lehajtva nézek magam elé szomorúan. Ez szép volt Serin… újra nevetség tárgya lettél, és még egy mágust is felbosszantottál. Minden elismerésem…
Halk sóhajjal indulok el a fogadó felé, ahol megszálltam, bár magam sem tudom minek. Hisz itt már sok mindent nem tudok csinálni. A pletyka futó tűzként fog elterjedni és én megint magányosan hagyhatom el a falut.
A gondolatra még jobban összeomlok.. bár magam sem értem a dolgot. Hiszen már sokszor volt ilyen, de ez a sorozatos visszautasítás és baklövés.. Azt hiszem egyre jobban megvisel… Miért? Miért nem tudok semmit se jól csinálni? Miért kell mindig valakit felidegesítenem? Miért kell mindig elkergetnem magam mellől a mestereim? Miért… miért kell mindig egyedül lennem, hogy ne bánthassak senkit?
~*~
Bátortalanul lépek be az újabb fogadóba. Az már a harmadik hely ma este, de itt is éreztem egy mágus jelenlétét. Eddig két visszautasítás a négyből… nem is olyan rossz arány. Eddig…
Bizonytalanul nézek körbe ajkamat rágcsálva. A ma történtek után nem nagyon akarnak velem szóba állni a mágusok. Bár megértem. Az erőm túlon-túl nagy a tudásomhoz képest. Ez pedig nem jó… nagyon nem. Pedig elvileg minden egyes betöltött évemmel nő az erőm, amíg el nem érem a felnőtt kort. Vagy mi a szösz… egyszer régen még ilyet mesélt nekem otthon az első mestereim közül valaki. De már akkor se tudtam teljesen oda koncentrálni. Egy gyönyörű őzikét figyeltem. Erre kiválóan emlékszem.
Halvány mosoly szökik arcomra, de azonnal le is fagy, amikor megpillantok egy túlzottan ismerős tűzvörös madárkát. Ez… az a főnix…
Szemem tovább siklik, és mellette ülő gazdáját is felfedezem, ahogy épp vacsoráját költi el. Szívembe azonnal félelem szökik, és felrémlik bennem a ma történtek emléke. Igen… az a mágus. De… tőle nem kérhetem, hogy tanítson ki miután… bár lehet elvállalna.. de nincs képem így oda menni hozzá. Mégis mit fog szólni? Lehet rám borítja az asztalt is. Már ezen se lepődnék meg. Hisz ott kint… eléggé feldühítettem.
Viszont ha… ha meg se próbálom akkor, már mehetek is haza. Láttam, hogy erős… azt is, hogy van elég tudása. Lehet, hogy ő is egy mester mágus. De.. akkor lehet, hogy most az életemmel játszok…
Nagyot nyelve sétálok az asztalához, majd kicsit bizonytalanul, de kihúzom a vele szemben lévő széket. Félénken összehúzva magam nézek rájuk, majd lesütöm a szemem. Most már nincs visszaút. Valamit muszáj lesz mondanom és… remélhetőleg nem csinálok túl nagy bajt megint…
- Bocsika, hogy zavarlak... – szólalok meg kicsit bizonytalanul, majd nagy levegőt veszek és… - Én... Serin vagyok. Serin Rogeir. A téren történtekért kérnék elnézést... Csak a madarad... Olyan ritka, és gyönyörű… nem akartam bántani.. csak annyira szép és teljesen elvarázsolt egy pillanatra. Sajnálom, hogy elfogtam én csak… olyan csodálatos, hogy.. – beszélek kicsit zavartan és próbálom kimagyaráznia dolgot. Hisz tényleg egy csodálatos állat a barátja. Én nem akartam bántani. De tényleg… csak…
- Oké, állj. – vág újra a szavamba. Már nyitnám a számat, hogy még egyszer bocsánatot kérjek, de ajkaim nem mozdulnak. Mintha összeragadtak volna. Meglepve nézek magam elé, de azonnal megértem mit csinált. Na jó ez nevetséges… ezt még én is megtudom törni. - szép és jó, hogy a madaram tetszik, de nem adom el. Ha csak ezért jöttél... – fejezi be, és bár kicsit zavar, hogy mágiát használt ellennem nem teszem szóvá.. izé… nem is tudom így.
Egy csettintéssel töröm meg az átkot és vetek még egy futó pillantás a főnixre, majd a mágus szemeibe nézek, hogy elmagyarázzam újra, kicsit tömörebben a dolgot.
-Nem, dehogy... Szép madárka... de tulajdonképpen azért jöttem, hogy megkérjelek arra, hogy... huh... – Gyerünk Serin.. innen már nincs visszaút. Ha lenne arról már rég tudnál… és voltál már kellemetlenebb helyzetben is…- Legyél a mesterem. – nyögöm ki végül, és idegesen kezdek el játszani ruhám ujjával. Mit fog mondani? Vagy csinálni? Lehet… lehet, hogy kellett volna egy levelet írnom haza mielőtt idejövök.
Félve sandítok fel és látom a meglepettséget az arcán. Ez… ez most jót jelent vagy rosszat?
De… legalább még nem dühös. Ez… gondolom pozitív… dolog.
-Na és miért kellene? Kitanítalak, és zöldre festesz, majd otthagysz? – von kérdőre, és én még rosszabbul kezdem érezni magam. Ez furcsa… arra számítottam, hogy dühös lesz és ordítani fog de… erre nem…
-Jaj... Elnézést kérek akkor megint, mert tényleg nem ezt akartam, csak félresikerült... Nem tudtam irányítani... Bocsika.. – válaszolok neki, és újra lesütöm szemeim. Csak én lehet ilyen szerencsétlen… tuti, hogy senki más nincs a világon, aki ennyire béna lenne mint én.
-Okéoké... És ha elvállalnám... Tegyük fel az elmélet kedvéért... Mit kapok cserébe? – szólal meg újra. Zavartan emelem rá a tekintettem. Öhm… mit is? Általában megtiszteltetésnek veszik a mesterek, ha valaki a tanítványuk akar lenni, mert evvel is elismerik a tudásukat. De… régen, gondolom fizettek érte a szüleim. Vagy nem tudom… mit kéne adnom? Talán pénzt akar… igen. Hisz mi mást adhatnék én neki?
- Öhm.. ha pénzt szeretne, akkor megtudom adni. Igaz most nem dőzsölök, de majd megadom a tanulói díjat. – válaszolok neki, és még bólogatok is hozzá, hogy higgyen nekem. Én mindig betartom a szavam. Lehet kicsit megkésve, de betartom.
-Tudod, mit? A pénzt felejtsd el. Majd kitalálom, mivel fizetsz, de... Vállalom. Egy feltételem van, akármit mondok, te mindig azt fogod tenni. A mágia veszélyes, és szeretném, ha megélném a következő születésnapom. – szólal meg újra, és én úgy érzem, hogy mindjárt szárnyakat növesztek és repülni kezdek, mint a főnixe. Komolyan…. Elvállal? Nem… csak álmodom… ezek után… lehetek a tanítványa?! Ezt nem hiszem el… újra van mesterem!
Ha nem ma találkoztunk volna először, lehet, hogy most a nyakába ugranék, és egész éjjel azt hajtogatnám neki, hogy „Köszönöm”.
-Oké, holnap reggel indulok tovább. Vegyél pár cuccot az útra, kulacs, köpeny meg miféle, ha még nincs, és reggeli után találkozunk. – folytatja, és én legszívesebben megint csak hevesen bólogatnék. Még mindig alig merem elhinni, hogy van mesterem. Holnap indulunk és… öhm… na várjunk csak…
-És.. Hogyan talállak meg? – kérdezem kicsit bizonytalanul. Nem csodálnám, ha csak elhiteti velem és holnap reggelre már hűlt helyét találnám. Sajnos már ilyen is volt…
-Majd én megkereslek, nyugi. Nem kell pánikolni, én mindig betartom a szavam. De most már leléphetnél, éhes vagyok...
Azonnal felpattanok és még pár sort szabadkozva, fordulok sarkon és indulok el a saját kis fogadómba.
Holnap… holnap.. holnap… végre újra van mesterem! Alig merem elhinni, hogy újra tanulhatok normálisan. Pedig… azt hittem, hogy kidob és elküld melegebb éghajlatra.. de nem. Ő nem. Lehet, hogy ő más, mint a többi mester mágus. Ő kedves és nem fog lehordani minden apró hibámért. Igen… remélem, mindig ilyen lesz. Akkor.. talán én is jobban tudok majd figyelni.. és úgy tűnik az erőmet is meg tudja fékezni.
Istenem… legyen már holnap!!!
~*~
- Héé kölyök! Ébresztő!! Reggel van! Kölyök!!! A fenébe is… kelj már fel!!
Kómásan fordítom a hang irányába a fejem, de ebben a pillanatban valami rázni kezd a paplanomon keresztül. Mi van már? Ég a fogadó? Vagy már is át kell adnom a szobám másnak? Pedig kifizettem a szobát. Ez nem ér.. én még aludni akarok!
Kicsit morcosan fordulok hátamra és feljebb húzva a takarót nyitom résnyire szemem, hogy megnézzem ki az aki orvul felkelt hajnalok hajnalán. Mit akarnak már megint tőlem? Én most tényleg nem csináltam semmi rosszat. Már az is baj, hogy alszok vagy mi a szööö…
Nagyokat pislogva nézek a felettem álló férfira, és azonnal eszembe jut, hogy miért is keltegetnek. El… elaludtam?! Nem… az nem lehet… a fenébe is.. ennyire szerencsétlen nem lehetek!!
- Me… mester..? – kérdezem halkan, szinte magamtól. Kék szemei kissé dühösen csillognak és látom rajta, hogy türelmetlen. Jajj ne… már emlékszem… nem bírtam az éjjel aludni annyira izgatott voltam… pedig ezt nem így akartam… már ébren akartam várni őt.. hogy lehetek ilyen béna?! Ezt nem hiszem el… nem… ez is csak egy álom… egy szörnyen rossz álom!
- Én.. én sajnálom… nem így akartam… csak… nem bírtam aludni… és… bocsánat.. sajnálom mester! Ígérem többet nem fordul elő… bocsánat, nem akar..
- Oké… felfogtam. Beszéd helyett inkább kelj fel végre és kapd össze magad! – mondja ellentmondást nem tűrően, és én egy pillanatra kicsit megijedek. Lehet, hogy mégsem olyan kedves, mint gondoltam? Pedig… pedig tegnap annyira más volt… Bár megértem… azok után, amit tegnap csináltam.. és ma még el is aludtam. Ohh a fenébe is Serin! Inkább csináld, amit mond.. abból baj nem lehet.
Gyorsan ledobva magamról a takarót állok fel, de meg is torpanok egy pillanatra. Igen… már arra is emlékszem, hogy melegem volt és félmeztelenül bújtam az ágyba…
Kicsit fázósan húzom össze magam, majd táskámhoz sietve kapom ki belőle ruháim, és a spanyol fal mögé lépve öltözök át pillanatok alatt. Huh… még jó, hogy tegnap nem tudtam magammal mit kezdeni és indulásra készen összepakoltam mindent. Ha most a rendezgetéssel szöszölnék, biztos, hogy tanulás előtt kidobna a Mester. Legalább, egy dolgot jól csináltam ma már… ez pozitív… és ritka.. lehet még sem lesz olyan szörnyű ez a nap, mint ahogy indult?
Halvány mosollyal lépek ki a fal mögül és dobálom be alvós ruhámat kis hátizsákomba, majd sötétkék köpenyemet felkapva lépek Mesterem elé indulásra készen.
Érdeklődve mér végig, majd biccent és sarkon fordulva indulunk el kifelé. Végre… újra tanulhatok rendesen! Alig merem elhinni!
Arcomon hatalmas mosollyal sietek mesterem után és pár perc múlva már el is hagyjuk a falut és az erdőben sétálunk egymás mellett. Olyan izgatott vagyok… vajon mit fog először megtanítani nekem? Vagy még nem tanulunk, hanem elmegyünk a speckó házába és majd ott kezd el kitanítani? Jujj… istenem… de jó lenne ha már ott lennénk!!
- Mihez értesz kölyök? – hallom meg hirtelen a kérdést és fejemet felkapva nézek mesteremre, de ő csak előre néz és sétál tovább nyugodtan. Most… mondjam el, hogy mit tudok varázsolni? Hát ő…
- Öhm… tudok néhány szemfényvesztést, káprázatot.. öhm.. az elemi mágiával már foglalkoztam a régebbi Mestereimmel… és hát… - elgondolkozva nézek magam elé – nagyon jól tudok elbújni.. abban profi vagyok! – villantok egy büszke mosolyt. Igen.. ez az egy dolog, amiben senki sem tud lekörözni… Ha én egyszer elbújok, biztos, hogy nem találnak meg egy könnyen! Kíváncsian nézek fel mesteremre, valami reakciót remélve, vagy dicséretet, vagy bármit.
- Ha kell meg is mutatom! – mondom vidáman a mellettem sétáló férfinak. Ebben még ő sem tudna lefőzni! Tuti, hogy órákig keresgélne. Viszont, akkor biztos megint mérges lenne a Mester a játék végére…
Szerkesztve Lureka által @ 2010. 11. 17. 14:26:12
|
| Laurent | 2010. 08. 20. 00:07:08 | #7029 |
Karakter: Yue Lenoa
Megjegyzés: Serinnek, a másugpalántának
Országomat egy lóért, mondta egykor egy nagyon nagy bölcs... vagy talán nem is így volt? Nem tudom, de én most igencsak szeretnék egy lovat. Lévén egy naagy erdőben megyek, a lábaim mindjárt leszakadnak tőből, bár az is lehet, hogy combig jártam őket. Új utatványom a kézenjárás lesz. Hogy durcás vagyok? Meglehet, de nézzétek el, mert már négy napja mászok a semmi kellős közepén, pedig állítólag már két napja egy kis városba kellett volna érnem. És még mindig sehol semmi. Ez több mint szörnyűség. Azul a vállamon csak nyugodtan tollászkodik, nem is törődik azzal, hogy ez bizony súly. Igaz, hogy most még csak tíz kiló, de ha majd több lesz, én nem tudom, hogy mit csinálok vele. Eddig mondjuk a fejem felett repült, és most szállt le, de még a saját súlyom is nehéz most cipelni. Mintha ez az egész ellenem lett volna kitalálva. Mindenütt kiálló kövek és gyökerek, végeláthatatlan út, semmi kaja tegnap óta... Bezzeg aranyam van elég, de azt mégsem ehetem meg! A varázsolt kaja meg... jólakat, de nem ízes, márpedig nekem normális kaja kell, mert itt erdőtűz lesz!
Leülök egy kis karó mellé, előveszem a kulacsom, és kiiszom az utolsó csepp vizet. Ha ez így megy tovább, estére egy nagy kupac aszalt szilva lesz belőlem. A tenyeremet felfelé fordítom, és a mágikus térképet nézegetem. Már el kellett volna érnem a falut. Ha nem lenne itt mindenfelé bozót, még azt is megengedném magamnak, hogy elnyúljak itt a földön. De elnézve, hogy mennyi bogáncs van itt, meg szúrós izé... Azt hiszem, inkább nem kérek belőle. A főnixkém a fejem felett köröz, és győzkd, hogy menjek már, de hogy mondjam meg neki, hogy szinte semmi kedvem menni már? Ideje lenne már valami civilizált helyre jutni...
Felállok, és beverem valamibe a fejem. A kis puklit a fejemen simogatva megnézem, mi volt az, amibe szépen beleidomult a szép buksim... hát nem egy útjelző tábla! Hogy a cseszett jó kurva élet álljon meg a... Öhm... vagyis a sarkon dolgozó felmenőjével viccelődjön ez a szar! Miután a kicsi csillagok eltáncoltak az orrom elől, megnézem, egészen pontosan mit is ír a tábla. Több nyelven beszélek, nem okoz gondot ennek az elolvasása sem. Pár mérföld csak egy kis falu!
Pár perc múlva már messze trappolok a táblától, ami kissé megcsonkítva és megpörkölve remeg a helyén. De a dühömet hamar felváltotta az öröm. Legalább tudom, merre járok. A térkép másik iránya felé indultam- Mágikus térképek...Pf...
HALLELUJA! Készen vagyok arra, hogy letépjem a ruháimat, és hangosan ordítozva körbe-körbe rohangáljak, mert nem fogjátok elhinni, mi történt? Egy ház van előttem. És arrébb még van egy csomó ház. És utcák. Sok utca. Mindenütt emberek, kajaillat, és vendéglők, templom harangok zúgása... Istenem, élet! Letörölhetetlen vigyor ül a képemen, ahogy ruganyos, macskás mozdulattal nekilódulok, és az első fogadóba beesek. Sooook sok kaját rendelek, és egy szobát veszek ki, majd leülök, és... és... Az évszázad csodája, de... Én most komolyan fogom a kanalat, és befelé lapátolom a kaját. Finom hús jól átsütve, fűszerrel, és némi krumli, meg zöldség... Mindjárt leolvadok a székemről! Édes borral öblítem le, és igazán olyan élveteg képpen, mintha egy orgazmusom lenne legalább. Nem is, vagy négy. Azul az asztalon mászkál, és mindenből csíp egy darabot, kóstolgat, de amúgy minden jól megy. Teli pocakkal a közérzetem is sokat javult, akár egy jóllakott ovis, nagyonjából olyan képet is vághattam.
Fizettem, majd elindultam a műhelyek felé, hogy hátha találok valami olyat, ami nekem is kellene, hát átvágtam a főtéren, ahol mutatványosok produkálták magukat. Valaki mágus itt a környéken, mert kissé bizonytalanul, de itt vibrál a levegőben az ő ereje, érzem tisztán, de nem tud izgatni, hiszen nem erősebb tőlem, illetve, az lehetne, de érezhetően újonc. Kicsike. Apró léggyel nem foglalkozunk. Ám ekkor egy hang kiált gondolom felém.
-Vigyááázz!!
Nem is kellett volna kiáltani, hiszen a vészjelzőim villogtak, Azul rikoltott, mellesleg meg éreztem, ahogy felém szökken valami energianyaláb... Megfordultam, és tenyerembe fogtam egy... színgömböt. Még jó, hogy megfogtam, a levegőben, mert ez a gömb amihez hozzáér, azt örökre befesti. Általában épületek festéséhez használják, vagy mágusok, akik eredeti hajszínné akarnak egy másikat varázsolni. Ez a színgömb tényleg mindent befog. Vagy... Netalán olyanok használják, illetve... nem is használják, csak idézik, akik kezdők, és nem tudnak irányítani. Pár centire a tenyeremtől ott lebegett a golyó, majd ráfújtam, és ezer színű pillangó röppent szanaszéjjel. Azt hiszem, megúsztam, hogy szivárvány színű mágusként élljem le az életemet. Persze, nem másnak köszönhetem. Szinte azonnal egy alak bukkant fel előttem, de nem mozdultam, hiszen az ereje nem volt ártóan nagy, sem erős. A kezdő, akit már ezelőtt is éreztem. Alig néztem rá, hiszen bosszús voltam, tüntetően valahova a távolba bámultam.
-Bocsáss meg, nem így akartam, csak elszabadult az erőm, és... Bocsi... Én tényleg...
-Felfogtam, elnézve. Amihez meg nem értesz, ne üsd bele az orrod.
Morogtam, majd sarkonfordultam, a láncaim halk csilingelése közepette, majd újra tovább mentem, abban a biztos tudatban, hogy Azul követ. Ám két lépés után sem szállt le a vállamra, hát visszanéztem. A levegőben lebegett Azul, hangtalanul rikácsolva, egy kis léggömbben. Egy varázsgömbben, ami foglyul ejtette. Most már a kicsi máguskára néztem, igazán mérgesen, és nem törődve annak kinézetével. A szemeit kerestem, hogy jégkékké váló enyéimet az övébe fúrjam.
-Azonnal... Ereszd... El... A... Madaram!
A hangom még mindig halk és fenyegető volt, de nem használt. Az illető a madaram által elbűvölten állt, és az énekét hallgatta. Csettintettem, mire szétpukkadt a gömb, akár egy buborék, és a tűzvörös főnix a vállamra szállt. Mutató ujjamat a kis mágusra szegeztem, eléggé mérgesen. Egy pillanatnyi döbbenet vágtázott át fejemen, hiszen most néztem meg egy apró pillanatra a fiút, mert azt megállapítottam, hogy fiú, ráadásul... Hm... Hogy is fogalmazzak? Finom volt. De tényleg. Aztán megszólaltam.
-Ha még egyszer, de csak egyszer a madaramra merészelsz gondolni...
Mellettünk egy boros hordó robbant fel a fogadó előtti szekéren, és szanaszét fröccsent a vérvörös nedű. Én meg a kis energia pajzsomat előtte felemeltem, így mintha esernyő alá bújtam volna, lepergett a bor rólam. Szikrázó szemekkel fordultam sarkon, és indultam meg újfent a kovács műhely felé, bár a kis téren már pár bámészkodó összegyűlt. Errefelé szerették a mutatványokat, és tudták, hogyha egy tanultabb és egy kezdő mágus összeakasztja a bajszát, gyönyörű műsort láthatnak. Utat nyitottak, és meg dühöngtem. A főnixkém odabújt hozzám selymes tollait hozzám dörgölve, s ezzel kissé lenyugtatott, így további robbanásoktól nem kellett tartanom, ahogy másnak sem. A máguska nem jött utánam, szerintem rájött, hogy ez ön- és tömeggyilkosság lenne, vagy csak egyszerűen hagy engem békén.
A kovácsnál vettem még pár fülbevalót, amiket máris beraktam, majd távoztam, és továbbjártam a többi üzletet. Vettem az útra hasznos kis mütyüröket, amit a feneketlen erszényembe süllyesztettem, majd továbbálltam. Lett egy új kulacsom, mert a régi úgyis elhasználódott, meg egy új köpenyt is vettem, aztán néztem magamnak új bőrnadrágot, mert ami most van rajtam, az már eléggé elnyűtt, és többnyire a mágia tartja rajtam, márpedig ha túlzásokba esek, le fog rólam esni. Aztán vissza a fogadóba, pakolás, öltözés... A tükör elé állva pedig megállapítom, hogy ez a ragadozóból készült éjfekete feszülős bőrnadrág több mint jól áll. Kajánul vigyorgok még a tükör előtt, majd lemegyek a fogadóba, hogy megvacsorázzak.
Éppen a felénél járhattam, amikor valaki az asztalhoz lépett, és leült. Minden további nélkül. Kíváncsian mégis kissé morcoskán néztem fel.
Aztán igyekeztem az államat a földről felkaparni, és a szemeimet visszatuszkolni a helyükre. Szőke fürtök, gyönyörű égkék szemek, babapuha bőr, és olyan szép vonások, hogy muszáj lenyelnem a számban lévő falatot, mielőtt még megfulladnék véletlenül. Vékony, de nem giznye test, és olyan... Olyan kis kívánatos figura, hogy nem tudom figyelmen kívül hagyni- a szemöldököm felszaladt, mert hirtelenjében nem nagyon értettem, hogy ez a szirén szépségű fiatal desszertnek való pontosan mifélét is keres pont nálam.
-Bocsika, hogy zavarlak...
Na jó... Talán kezd rémleni, hogy pontosan mifélét is szeretne tőlem... Valahonnan ismerős. Baszottul ismerős alak. Most már csak az egyik szemöldököm van felvonva, a másikat ráncolom.
-Én... Serin vagyok. Serin Rogeir. A téren történtekért kérnék elnézést... Csak a madarad... Olyan ritka, és gyönyörű...
Még párszor magyarázkodik, és magasztalgatja a madaramat, mintha nem is lennék itt, és már lassan azulhoz beszélne. Aki éppen egy szőlőszemen rágódva nézi az előbb bemutatkozott Serint, és tisztes távolból hallgatja. Ahogy én sem, úgy ő sem bízik benne.
-Oké, állj. -egy varázslattal összeragasztom a fiú száját, hogy a hosszú blablának elejét vegyem. - szép és jó, hogy a madaram tetszik, de nem adom el. Ha csak ezért jöttél...
A varázslatom megtöri Serin, tehát annyira nem lehet gyenge, ezért gyorsan átfutok rajta még egyszer, és látom, amit eddig: nagy erő, kicsi tudás. Az erőhöz képest túl kicsi.
-Nem, dehogy... Szép madárka... de tudajdonképpen azért jöttem, hogy megkérjelek arra, hogy... huh... Legyél a mesterem.
Kinyögi, én meg újra felvonom mind a két szemöldököm. Először a téren talán csak letesztelt... ? Vagy csak látta, hogy tudok, és ezért akar tanulni? Mert nem hiszem, hogy én kötöttem le. Csak amíg nincs ló-jó a szamár is...
-Na és miért kellene? Kitanítalak, és zöldre festesz, majd otthagysz?
-Jaj... Elnézést kérek akkor megint, mert tényleg nem ezt akartam, csak félresikerült... Nem tudtam irányítani... Bocsika..
-Okéoké... És ha elvállalnám... Tegyük fel az elmélet kedvéért... Mit kapok cserébe?
Bekapok egy újabb falatot, majd elégedetten hátradőlök. Na, erre válaszolj kis koma. Zavart pislogást kapok először válaszul, és még így, ebben a pillanatban is olyan kis édes a pofija, hogy mindjárt elveimnek hátat fordítva leteperem.
- Öhm.. ha pénzt szeretne, akkor megtudom adni. Igaz most nem dözsölök, de majd megadom a tanulóidíjat.
Apró bólintásokkal nyomatékosítja szavait, és így olyan kis édes... Méghogy pénz... Kis naiv barátocskám, nekem nem kell ilyesmi, de... ha netán tényleg velem jönne... Mennyi kihasználható alkalom, és finom kis együttöltött pillanatok... Elgondolkozó arcot vágtam, és még egyszer végignéztem rajta. Szerintem... Szerintem ez teljesen jó ötlet. A pénzes fizettséget azt hiszem kicsit elhajtom, de amúgy...
-Tudod, mit? A pénzt felejtsd el. Majd kitalálom, mivel fizetsz, de... Vállalom. Egy feltételem van, akármit mondok, te mindig azt fogod tenni. A mágia veszélyes, és szeretném, ha megélném a következő születésnapom.
A szemei felcsillannak, mint akinek bejelentették, hogy előrehozzák a karácsonyt, és széles mosolyt villant. Nyamika.
-Oké, holnap reggel indulok tovább. Vegyél pár cuccot az útra, kulacs, köpeny meg miféle, ha még nincs, és reggeli után találkozunk.
-És.. Hogyan talállak meg?
-Majd én megkereslek, nyugi. Nem kell pánikolni, én mindig betartom a szavam. De most már leléphetnél, éhes vagyok...
Felpattan, köszön, meg elnézést kér még párszor, és eltűnik. Nem tudom, hogy örülnöm, vagy sajnálnom kellene... Befejezem a vacsorámat, majd eltűnök aludni. Miért van olyan érzésem, hogy a holnapi nap hosszú lesz?
Reggel korán kelek, és bedobálom a reggelim, majd megkeresem a kicsi mágusom kisugárzását, hiszen a faluban talán ha négy mágus van, sokat mondok. Elindulok, hogy megtaláljam, és végre elinduljunk. Készleteim feltöltve, és Azul a vállamon. Köpeny megvan, csuklya felhúzva, mert kissé csípős a reggel... Indulhatok.
|
|
