Arcan, akár egy megszeppent gyermek, némán, nagyra nyitott szemekkel ül mellettem a bál ideje alatt. Mindent csodálkozva mér végig, mintha a bálozók és az egész hely bármelyik pillanatban szertefoszolhatna, akárcsak a lepke szárnyairól pergõ ezüst. Ugyanakkor míg a mellettem ülõ fiatal fiú figyelmét minden megragadja, addig a körülöttünk lévõknek õ vonzza a tekintetét. Eteris nagyokat pislog rá, és jól ismerem öreg tábornokom. Ha rákérdeznék azt felelné, csupán meg akart róla bizonyosodni, hogy nem ellenség-e a kölyök. De én tudom jól, õ is, mint mindenki más, kíváncsi életünk legújabb tagjára. Az a hasonlat, ami akkor jut eszembe, mikor Arcan finom arcára siklik a tekintetem, mosolygásra késztet. Mint egy bárány a farkasok közt. Igaz, senkit sem mondanék itt farkasnak, de mégis muszáj, hiszen Arcan nem viseli túl jól, megilletõdötten tûri a fürkészõ pillantásokat. Na, nem illik bámulni. Éppen azon vagyok, hogy Arcannak megmutassam, hogy hogyan lehet emberi méltóságunkhoz illõen mulatni, nem pedig úgy, ahogyan azt szeretett, fogadott apja kastélyában tanulta.

Így hát, hogy picit elvonjam kedves alattvalóim figyelmét az új jövevényrõl lassan felemelkedek. Türkíz kimonómon az arany minták hevesen pislákoló csillagként ragyognak az ezernyi gyertya és mécses simogató fényében. Hosszú hajam lágy mozdulatokkal eligazgatom, ameddig a kellemes, báli nyüzsgés el nem csitul.  Majd mikor már a zenekar hangszereinek utolsó rezdülése is elhalt a levegõben, kitárom karjaim.

- Köszönöm nektek, hogy eljöttetek és jelenlétetekkel megkoronázzátok az ünnepséget! Vigadni gyûltünk össze, hogy méltó mód köszöntsünk egy új barátot – szólok lágyan a népemhez, akár egy dajka, akinek vigyázni kell rájuk – Vészterhes idõkben nagy szó ez, mégis, örömmel tölti el szívem, hogy háborúk árnyai között, amik egyre inkább felén is nyújtóznak már, mégis terem ilyen kincs. Köszöntsétek hát méltó mód Õt, ki számomra különleges vendég és ígéretes szövetséges! – fejezem be, mire az emberek felzúgnak, a kupák magasra lendülnek, mind mosolyognak Arcanra egy biccentés kíséretében. A fiú szégyenlõsen emeli meg saját kupáját, miközben igyekszik a lehetõ legkisebbre összehúzni magát, majd amikor a többiek is, õ is belekortyol a borba.

- Beszédet nem mond? – füttyent közbe egy tagbaszakadt öregúr, akit nem törtek meg az évek, és még mindig ugyanolyan erõteljes és virgonc, mint hajdanán, ötszáz évvel ezelõtt is. Nem tudom pontosan milyen idõs az én öreg nevelõm, de már akkor is ilyen ráncos volt, mikor engem tanítgatott.

- Arcan? – nézek le a megszeppent fiúra, és megveregetem feszült vállait. Vajon mikor fog feloldódni? Valahogy úgy érzem, hogy megszeretném védeni mindentõl és mindenkitõl. – Ha nem akarsz, nem muszáj!

De õ csak legyint és feláll mellém, hogy aztán idegességét leplezve az ajkaiba harapjon, pont az ellenkezõ hatást érve el.  Magam sem tudom, hogy miért, de hirtelen erõs kényszert érzek arra, hogy átvegyem ajkán a fogai szerepét. Ezzel önmagam is meglepem, de nem mutatom ki, hiszen akkor a nép aggódni kezdene egy ilyen váratlan reakciótól. Arcan zavartan megvakarja a fejét, hogy hümmögjön egy sort. Erõs késztetést érzek arra, hogy a füléhez hajoljak és belesuttogjam a megfelelõ szavakat, de… ez is annyira szokatlan tõlem. Nem értem miért akarok ilyen tetteket véghez vinni.

- Az igazat megvallva, nem készültem beszéddel, nem is kenyerem a szavakkal hadakozni. A lámpalázamról meg akkor már említést sem tennék – mosolyodik el esetlenül, akár egy vad, amit tõrbe csaltak, és idegesen kezdi tépkedni szép felsõje selyem anyagát. – Szónoknak csapnivaló lennék, így inkább rövidre fogom mondandóm. Köszönöm, a felém irányuló végtelen kedvességet és figyelmet. Idegen ország, idegen fia, ti mégis barátsággal fogadtatok és ültettetek asztalotokhoz, megtisztelve ezzel engem. Minden erõmmel azon leszek, hogy beilleszkedjek közétek, és, hogy rászolgáljak bizalmatokra, amit megelõlegeztetek számomra – A végére már majdnem suttogásá halkul félõs, ideges hangja, de ez senkit sem zavar, mindenki tökéletesen értett minden egyes hangfoszlányt. A beszéd végén erõs tapssal jutalmazzák a fiatalt, miközben egymást túlharsogva próbálják köszönteni. Arcan erre megkönnyebbülten elmosolyodik és visszahuppan a székére,

- Most, hogy a formalitásokon is túl vagyunk, - engedek meg magamnak egy huncut kacsintást – folytatódjék a lakoma! Zenét és bort, étket, mi jó, és táncot kápráztatót, hadd dübörögjön a padló! – csapom össze a tenyereim, és a zenekar azonnal munkához is lát. A muzsikusok zenéje felhevíti még a bágyadt szíveket is, és még a sánta lábába is új erõt lehelnek.  

Visszaülök Arcan mellé, és mosolyogva fordítom felé az arcom, ám mielõtt még szólásra nyithanám ajkaim, megelõz.

- Felség, csodálatos az estély, a palota, az emberek… minden! – sóhajtja izgatottan, és próbálja kezének egyetlen mozdulatával pótolni mindazt, amit nem tudott szavakba önteni.

- Örülök, hogy jól érzed magad, és szeretném, ha ez így is maradna! – veszem komolyra a szót. – Viszont, ha nem zavar, szeretném, ha tegeznél. Olyan távolságtartó ez az állandó felségezés, holott barátok vagyunk, nem? – mosolyodom el újra. Hiába, sosem volt kenyerem a komor arcberendezés. Kezeimmel megpaskolom asztalon pihenõ kezét, hogy bátorítsam.

- Megtisztel ekkora kegyel, felség – kerekednek el szemei, de mikor rosszallóan enyhén megrázom a fejem, gyorsan hozzáteszi a nevem.

- Na, így mindjárt jobb! – kuncogok– Egyél és igyál bátran, itt ma minden érted van!

- Köszönöm! – mosolyodik el õ is, majd feszengve elhúzza a kezem alól a kezét. A kezem még mindig az övét fogta?  Mégis mit mûvelek? Elõször a gondolatok, és most az, hogy a testem önmagától mozdul? Gyorsan elfordulok Arcantól, mielõtt még kényelmetlenebbül érezné magát, és csak remélni tudom, hogy arcomra nem ült ki a zavarom. Eteris, szerencsére mit sem vett észre, hiszen a kupája alja sokkal jobban érdekli, na meg az, hogy a lábával dobolja a ritmust.

Az idõ múlásával mindenki kezd felengedni, ha ez lehetséges még az én amúgy is közvetlen, vidám népemtõl. A táncparketten alig akad hely a bálozóknak, minden fiatal és öreg odasereglik. Van, aki a párját viszi, van aki egy jóbarátját, hogy ne unatkozzanak és szép lassan kialakul a körtánc is, amibe minden arra tévedõt elrabolnak. A pohárnok a tálalót ragadta el derekánál fogva egy táncra, a pincér a konyhából hozta ki ölében a szakács leányát, és a végén, mintegy fénypontként én is belépek a mulatozók körébe. Ritka alkalom, hiszen én uralkodó vagyok. Az én mulatságom és tréfáim nem nézik az emberek olyan jó szemmel, mint az alattvalóakét, de az ilyen esték mindig kivételek. Arcant hiába próbálom meggyõzni, hogy milyen jó mulatság, nem akar csatlakozni, de nem is kell sokat gyõzködnöm. Valaki hirtelen megragadja és berántja.  Ám ahelyett, hogy élvezné a bált, arcára különös grimasz ül, és kevesebb, mint negyed óra múlva rosszul létre hivatkozva eltûnik.

Ahogy eltûnik finom alakja az ajtók mögött megfogadom, hogy többször nem hagyom annyi bort inni, hogy máskor kiélvezhesse az estély minden varázslatát. De így már a bál sem igazi. Most, hogy Arcan elment, mintha a muzsika és a színek is megfakulnának. A fiú mintha csak mágnesként vonzana, aminek hiába próbálok, nem tudok ellenállni. Egyedül indulok útra, magam mögött hagyva a bálozókat, hogy a kacsaringós, árnyas folyosókon a nyomára bukkanjak. Ez nem olyan nehéz feladat, hiszen piciny mágikus ereje, amit magából áraszt, jellegzetes és erõs, akárcsak a Szent Iván éji máglyák parazsának illata.

http://www.youtube.com/watch?v=jiwuQ6UHMQg

- Az éjszakai levegõ csodákra képes – szólalok meg mögüle, mikor rálelek az egyik erkélyen.  Sötét hajába ezüst szálakat szõ a Hold, míg fehér bõrét gyöngyházfényû porcelánná festi. – Hogy érzed magad?

- Jobban – dünnyögi a csillagokat vizsgálva. Mellé lépek, és én is felnézek az idõk örök vászonára.  – Elnézést, ha aggódnod kellett, azt hiszem, nem szoktam hozzá, hogy ennyit koccintgassak.

- Megértelek – mosolyodok el – És mondd, mi a véleményed az eddig látottakról?

- Lenyûgözõ! – bólint elismerõen. – Tudod, nekem Noaron az otthonom, nem hagytam még el soha, és nem hittem, hogy ennyi különleges és érdekes nép, szokás és kultúra várhat rám a falakon túl – csillan határtalan lelkesedés a smaragdokban. Akár egy aprócska gyermek.

- És ez még mindig csak töredéke annak, amit mutatni szeretnék – mosolyodok el már a gondolatra is, hogy Arcan milyen csodálkozó pillantásokkal fogja végigmérni igazi otthonom és kastélyom, de ahhoz még idõ kell. Egyik tincsem tekergetni kezdem az ujjaim között, ahogyan elképzelem a reakcióit a víz alatti birodalmamban. Valamiért… valami léha vágy arra hajt, hogy most rögtön vigyem el a korallpalotába. Le akarom nyûgözni, azt akarom, hogy ajkai ne tudjanak megszólalni a csodálkozás megbénító erejétõl. De ennek a vágyamnak gyorsan korlátot szabok. Király vagyok, a tetteimnek következménye van, és ha Karlof a végén úgy dönt, hogy háborút indít, akkor minden ország ugrani fog, hogy kisebb-nagyobb részeket valahonnan, akármelyik oldalról, lecsippenthessen a maga javára. Arcant meg nem kérhetem meg arra, hogy apja helyett válassza az én birodalmam és tartsa titokban népem utolsó menedékét. De… ha ezt nem is… még rengeteg mindent mutathatok neki. – Gyere, elviszlek a kedvenc helyemre, mert látom, szeretsz magasból nézelõdni te is – motyogom, és erõsen belé karolva kezdem vezetni. Elnyomott sárkány énem megborzong, ahogy az oldalamhoz simul, és ezzel egy furcsa, titkos elégedettség árad szét bennem.

Folyosók útvesztõjén vezetem keresztül, ezernyi csigalépcsõt tudunk magunk mögött, mire elérjük célunkat, kastélyom legmagasabb tornyát. Külön nekem szánták, nem tölt be semmilyen harcászati funkciót, legfeljebb annyit, hogy harc idején õrszemeknek ad otthont, akik minden szempillarezdülésükkel a határt figyelik. A Hold a fejünk felett bandukol némán csõszködve a csillagok felett. A szél incselkedve belekap a hajunkba, míg elénk hordja a világ legszebb gyémántjának sós illatát, míg susmorgása, gyengéd, de erõs morajlása kényezteti a hallójárataink. 

- A tenger? – fordul felém meglepetten Arcan.

- Igen – válaszolok, majd nagyot szippant a levegõbõl. – Hamarosan te is látni fogod. Azt hiszem, tetszeni fog majd!

- Biztosan – bólogat lelkesen, amivel csupán azt éri el, hogy legszívesebben már most odavinném. Meg akarom neki mutatni végtelenségét, fel akarom tárni elõtte legõsibb otthonom titkait, de nem tehetem. Csupán a felszínt érintheti ez a kedves gyermek. A felszínt, ahol a fények szivárvány szikrákká változnak, ahol minden élet bölcsõje dereng. Mélységek látszata, amelybe belekap a szeszélyes szél, hogy tajtékját merengve a partra mossa. 

- Arcan – lépek hozzá közelebb, és selymes arcára simítom tenyerem. – Furcsa név!

- Magam is az vagyok – von vállat egykedvûen. – Néha, nem is tudom, ki vagyok, hol a helyem ebben a hatalmas világban.

- Remélem, megtalálod a válaszokat, amíg velem vagy – suttogom akaratlanul is, majd hagyom, hogy íriszeim egy pillanatra felizzanak a tengerillatú szellõben. Hüvelykujjammal lágyan simítok végig mézédes ajkain. Érintése nyomán bizsereg az ujjbegyem. Teljesen elvarázsol.

- Lyr! – mordul fel hirtelen . Szokatlanul erõs hangjára összerezzenek, majd egy gyors pillantást vetve rá, rájövök, hogy a kezem még mindig az arcát simítja. Gyorsan elkapom, de már késõ. Tekintetében harag villan. – Kérlek, bocsáss meg, de, mégis, mi volt ez? – Ha én azt tudnám!

- Magam sem tudom! – eresztek meg egy csalódott sóhajt. – Különleges vagy, érzem! Mégsem tudlak igazán hová sorolni. Érdekes, és új, mint ahogy te is az vagy. Bocsásd meg tolakodó viselkedésem, nem akartam rád ijeszteni! – Nem értem. Miért hozza ki ezt belõlem? A testem miért akar annyi érintést ellopni Arcantól, amit csak szégyellni lehet? Tanítatni hoztam ide, és különben is. Nekem sosem volt és sosem lesz párom, nincsen rá szükségem. Így ráijeszteni, zavarba hozni…

- Semmi baj – búgja hirtelen, ellenállhatatlan mosollyal az ajkain. Furcsa… Hogy palástoljam meglepettségem elfordulok és a távolba meredek.

- Holnap bemutatom neked a tanítód – Sóhajtok fel és örülök, hogy témát válthattam. – Remek mágus, sokat tanulhatsz tõle!

- Mágia? Megtanít a varázslásra? – lelkesedik fel újra, mire én is megkönnyebbülök, hogy már nem az elõzõ jeleneten gondolkozik. – Ó, Lyr, köszönöm, nem is tudod, mennyire boldoggá teszel! – csapja össze tenyereit örömében.

- Örülök, ha örülsz – válaszolok boldogan, és sóvárgó kezem már emelném is, hogy olthatatlan vágyát egy újabb pihe érintéssel csillapítsam, de mielõtt akár annyira elérhetném szép arcát, hogy érezzem a belõle áradó hõt, visszafogom magam. Nem akarom ennél is nagyobb zavarba hozni. 

-Arcan, mennyi idõs is vagy? – biccentem kecsesen oldalra a fejem.

- Huszonhét. – szûkülnek össze egy pillanatra a szemei – Miért kérded?

- Hm… huszonhét év… és még nem tûnt fel, hogy milyen képességeid vannak? Vagy csak apád nem akarta, hogy használd õket? – teszem fel a költõi kérdést. Igazából nem várok rá választ, nem is ezért kérdeztem meg a korát. Huszonhét év… de mennyi is legyen egy halandó? Távol kell tartanom magamtól még akkor is, ha nehezemre esik, mert eddig sem tudtam ellenállni annak a furcsa késztetésnek, amit õ vált ki belõlem. Még gyermek…

- Régen… történtek velem furcsa dolgok, de aztán rájöttem, hogyan tudom ezeket kordában tartani, így elmúltak. Fogalmam sem volt róla, hogy minden varázslat volt. – néz a tenyerére hitetlenkedve, és már megint érzem a késztetést, hogy hozzáérjek. Végigsimítanék a haján és magamhoz ölelném. Mennyi minden van, amirõl nem tud, és még az emberekhez képest is milyen ártatlan, szelíd a pillantása! Kivéve néha… néha, bizonyos pillanatokban…

A gyanakvás elkezdi fojtogatni a torkomat, ahogyan lelki szemeim elõtt megjelennek azok a pillantások, azok az apró, rövid villanások a tekintetében. Mi van akkor, ha minden csupán átverés és valójában nem is ilyen ártatlan ez a fiú? Vagy csupán Karlof szemei kísértenének tudatalatt? Mégis mi jogon ítélkezek efölött a gyermek felett ily bántó módon? Hiszen annyira tiszta, lelkes, és annyira új neki a világ. Igen, biztosan csak bemesélem magamnak ezt a rossz érzést, vagy az is lehet, hogy váratlan reakcióimnak így próbálok megálljt parancsolni.

-Lir?! – rázza meg Arcan a vállamat. Meglepetten pillantok az elõttem álló, kissé ijedt arcú Arcanra. – A frászt hozod rám… itt szólongatlak, de semmi reakció. Ilyet többet kérlek, ne csinálj! – teszi szívére a kezét, mintha halálra ijedt volna.

- Elbambultam, többet nem fog elõfordulni. – mosolyodok el gyengéden, hogy minden aggodalmát szétoszlassam.

- De… de a szemed… mi történt a szemeddel? – pislog rám ijedten és hátrál egy lépést – Amikor elbambultál kéken felizzott. – áll meg a tornác szélén, és öleli át egyik karját a kezével.

- Ne haragudj, nem akartam rád ijeszteni. Néha elõfordul. – Néha… amikor túl régóta vonom meg magam otthonom hullámaitól, és mégis ilyen közel vagyok hozzá. De könnyedségemmel nem igazán nyugtatom meg. Most rajta van a gyanakvás sora.

- Te nem vagy ember, igaz? – húzza összébb magát, mintha félne tõlem. Nem akarom, hogy tartson tõlem… azt szeretném, ha ugyanolyan jókedvvel állna itt mellettem, mint amilyen jókedvvel ült balomon a bál folyamán. Õszinte mosollyal az arcán.

- Látsz rajtam bármit is, ami nem emberi? – próbálom selymes hanggal csitítani az aggályait, de gyorsan feladom. Látom, semmi másra nem vágyik, mint egy kis magányra, hogy gondolkodhasson, és elûzhesse zöld szemeibõl a zavart, amit én keltettem benne.  – Mondjuk, nem vagyok egy közönséges uralkodó, de erre már te is rájöttél, nem igaz? Most viszont elteszem magam holnapra, hosszú nap áll elõttem. – indulok meg a csigalépcsõk felé, de mikor az erkély lengedezõ függönyeihez érek, visszafordulok. – Aludj jól. – susogom és otthagyom a gondolataival.

***

Másnap reggel nyúzottan ébredek a hajnal elsõ aranyló sugaraira. Nem való nekem a szárazföld ilyen sokáig. Népem tagjai, akik fel-felbukkannak a városban, is kéri, hogy térjek vissza hozzájuk egy rövid idõre. A szirének tárgyalni akarnak, meg akarják hosszabbítani az ideiglenes békét. De Arcant sem hagyhatom magára sokáig. Nem ismer itt senkit, és félek, hogyha valami problémája adódna, nem merne máshoz fordulni csak hozzám. Hiszen, eddig is csak velem beszélgetett. Magammal meg mindig nem vihetem. Nem jó ez így…

Lassan felöltözök vérvörös kimonomba, amin azúr virágok teremtik meg a színek diszharmóniáját, mégis oly módon, hogy az a szemnek kellemes legyen. Vörös, akár a vér… nem hiába, hiszen vérben kereszteltek királlyá. Egyik arany tincsembe is fonok egy vörös szalagot, majd fejem tetejére helyezem a koronát. Tárgyalni megyek, és bármennyire nem szeretném, mégis magára kell hagynom Arcant. A szirének így is vártak, ameddig Karlofhoz utaztam, és hiába vagyunk halhatatlanok, a türelem nálunk is véges.

Lassú, uralkodói léptekkel elindulok az étkezõ felé, és reményeim szerint ott megtalálom a fiút, hogy felvilágosíthassam a következõ napok eseményeirõl. Hosszú nap vár rá, teljesen ki fog merülni szellemileg. Belépek a hatalmas étkezõbe, majd elégedetten konstatálom, hogy Arcan csendben fogyasztja a reggelijét. Remélem már túltette magát a tegnap esti ijedtségen.

-Jó reggelt Arcan! Remélem ugyanolyan jól aludtál, mintha otthon töltötted volna az éjszakát. – búgom selymesen. Felkapja a fejét, szemei elkerekednek, majd tiszteletteljesen biccent.

- Felség…

- Lyr. – mosolyodom el újra. Arcan napról napra aranyosabb.

- Lyr… - ismétli meg nevem, miközben nem tudja rólam elszakítani a pillantását – Te nem eszel? – bukik ki belõle a feszengõ kérdés. Nem tudom, hogy otthon milyen nevelést kaphatott, ha már egy ilyen egyszerû kérdés is szorongással tölti el. De majd lenevelem errõl.

- Nem, és pár napig nem leszek a kastélyban sem. Hív a királyi kötelezettség. Nem tudom, hogy mikor fogok visszatérni, de addig is szeretném, ha jól telnének napjaid. Ha minden igaz, tanítód is pár percen belül megérkezik, és ha bármilyen problémád adódna távollétemben, hozzá, vagy Eterishez nyugodtan fordulhatsz.

- De…! – áll fel az asztaltól teljesen kétségbeesett szemekkel.

- Nyugodj meg, semmiben sem fogsz hiányt szenvedni, és itt senki sem fog bántani. Gyorsan el fog telni az a pár nap.

- Nem mehetnék veled? – pillant rám esdeklõn csodás zöld szemeivel. Magam sem szeretném itt hagyni, de a muszáj nagy úr, legfõképp egy olyan uralkodónak, mint amilyen én vagyok.

- Sajnálom Arcan, de ahová most én megyek, oda nem kísérhetsz el.

- Miért nem?

- Mert túl veszélyes az út. – mosolyom és hangom könnyedsége töretlen. Persze azt az indokot, hogy nem kapna levegõt a víz alatt, nem teszem hozzá.

Mikor már újabb kérdésre nyitná ajkait, a terem másik végében lévõ kétszárnyú ajtó kitárul és egy légies, fiatal lény lépi át a küszöböt halhatatlan lábnyomokat hagyva a márványpadlón. Aranyszemei és már majdnem fehér tejföl szõke haja, tökéletes, hófehér bõre és lenge öltözete mind olyanná teszik, mintha csak puszta délibáb lenne. Illik is rá ez a megnevezés. Alig néz ki tizenkilencnek, mégis majdnem ugyanolyan idõs, mint amilyen én vagyok. Törékeny testében dúl mind a fizikai, mind a szellemi és mágikus erõ, kedves tekintete nem siklik át a részletek felett, hegyes füleivel kihallja a szavak mögött rejtõzõ hazugságot, a lélek remegését.

-Anraí! –tárom szét a karjaim, és megvárom, hogy közelünkbe érjen – Kedves barátom, engedd meg, hogy bemutassam neked Arcant, Karlof király fogadott fiát. Arcan, õ itt Anraí, udvarom és az egész birodalom elsõ számú mágusa.

- Üd… üdvözletem. –találja meg a hangját, miután becsukta a száját.

- Barátom, õt kellene okítanod, és ha nem bánod, akkor óvnod a lépteit a távollétemben.

- Örömmel teszem felség. – sötétül el ragyogó pillantása, amint a döbbent fiúra néz, de ezzel ráérek késõbb is foglalkozni. Hosszú út áll elõttem.

- Arcan, most indulok. További kellemes napot. – hagyom magukra a furcsa párost, de nem aggódok. Anraí vigyázni fog rá és még tanítgatja is, a fiú nem fog unatkozni. Anraí a való életben is szigorú, következetes és komoly férfiú. Amióta az eszemet tudom, a barátom, noha soha sem volt sárkány.

***

Majdnem egy hét múlva, mikor már túl vagyok a tárgyalások borzalmas vontatottságán, és ki is pihentem magam a mélyen zúgó áramlatok altatóiban, teljesen feltöltekezve, új energiával lépem át földi kastélyom hatalmas kapuit. Mióta útra keltem csak Arcan jár a fejemben. Nem volt olyan napszak, mikor nem az õ arcképe siklott volna emlékeim tavára. Vajon mennyit tanult ezalatt a pár nap alatt?

Szemem lehunyva gyorsan megtalálom Anraí erõs, mágikus auráját, mellette egy jóval gyengébbet, és a megfelelõ irányba fordulok. Ahogyan közeledek célomhoz, a mágia egyre sûrûsödik és kellemetlenül vibrál a levegõben, jelezve, hogy itt a varázslatot, bizony nem egyszer elszúrták. Ezt a következõ folyosó végén lévõ ajtó alól gomolygó sötét lila és zöld füst is alátámasztja. Igen, Arcannak senki sem mondta, hogy könnyû dolga lesz.

Azonban még mielõtt belépnék, az ajtó melletti tükörben ellenõrzöm az arcom. Remek, nem felejtettem elfedni a jelet, pedig ilyen utak után mindig megfeledkezem róla. Mielõtt azonban lenyomhatnám a kilincset, hangos robbanás hangja rázza meg a termet és a folyosót, majd egy visszafojtott káromkodás, egy szigorú, oktató, számonkérõ hang, majd futó léptek zaja.

-Elegem van! Nekem ez nem megy! – hallom Arcan zaklatott szavait, és kitárul az ajtó, és megjelenik az elkeseredett arcú, picit lila maszatos Arcan. Amint meglát teljesen ledöbben, majd minden elõzetes nélkül nekem rohan és átölel. – Lyr! Végre hazatértél! Úgy örülök, hogy újra itt vagy!

Kezem hátára simítom és élvezem, ahogyan az õ friss illata és az enyhén füstös mágia vibrálása különleges aromája felkúszik az orromba. Most elõször érintett meg önszántából. Ez valamiért furcsa elégedettséggel tölt el. Az is megfordul a fejemben, hogyha máskor is ilyen üdvölésben lesz részem, akkor a közeljövõben igen sok ilyen útra fogok vállalkozni. Természetesen Anraí is megjelenik, és ahogyan megpillantja a párosunkat, rosszallóan összevonja a szemeit.

-Arcan! Elég a hisztibõl! Ha jól tudom Karlof király nem arról híres, hogy elkényeztessen bárkit is, szóval embereld meg magad és állj neki még egyszer!  - durva hangjára Arcan összerezzen a karjaimban és szorosabban markolja a kimonom anyagát.

- Anraí, nem lehetne ezt egy kicsit finomabban? Az a tanárnak sem használ, hogyha a tanítvány fél tõle.

- De egyszerûen nem figyel! Szánt szándékkal hibázik!

- Ez nem igaz, én próbálom. – tiltakozik a vádak ellen Arcan reszketeg hangon – Egyszerûen nem megy.

- Na, nem olyan nehéz az. Mindjárt besegítek. – fejtem le magamról gyengéden a kezeit, és visszahúzom a terembe, ameddig Anraí mindkettõnket szét tudna hasítani a pillantásával. – Mit vettetek?

- A fénygömböket. – suttogja zavartan Arcan. Még csak a fénygömböket? De hát az az alap. Ezalatt a pár nap alatt az õ kezdetleges erejével is már messzebb kéne járni.

- Értem. A menetét tudod, ugye? – bólint – Nagyszerû. Emlékszel azokra amiket akkor láttál, amikor átléptük a városfal kapuit? – újabb bólintás, mire elmosolyodok – Rendben. Ad ide a kezeid. – tenyerembe nyújtja mindkét kezét, amit én finoman összezárok neki. Már csak ez a selymes érintés is olyan jó érzés. Vajon õ is érzi? – Most kezd el megidézni a varázsgömböt a tenyeredbe, miközben azokra a gömbökre gondolsz, amiket láttál, és mindarra az érzésre, amit kiváltottak belõled. – újabb bólintás, de még mindig lehajtja a fejét. Homlokát ráncolva összpontosít az egyszerû kis varázslatra, kezét addig sem engedem el. Egyrészt nem szeretném, másrészt pedig, ha véletlenül újból kisiklik, akkor megtudom akadályozni a robbanást. De most nem, most szépen halad. Ám egy idõ után füst kezd felszállni az összezárt tenyerébõl. Azonnal megszorítom a kezét és halkan suttogok, nem akarom megzavarni a koncentrációját.

- Ne feledd a gömböket, amiket láttál. – emlékeztetem, mivel úgy érzem, hogy már megint elveszett a megidézés részleteiben. Arcan csukott szemmel bólint, majd egy idõ után a füst helyét színes fénycsóvák váltják fel. – Ügyes vagy. – susogom a fülébe és elengedem a kezeit.

Bizonytalanul felemeli a pilláit, majd lassan, óvatosan, mintha csak egy pillét fogott volna, kinyitja a tenyereit, hogy utat engedjen a felemelkedõ zöld gömbnek. Árnyalatai úgy pulzálnak, akár a szívverés és Arcan arcára mérhetetlen megkönnyebbülés és öröm kúszik.

-Ezt én csináltam?- pillant felénk hitetlenkedve, mire mindketten bólintunk. Én vidáman, míg Anraí komoran és sötéten.  – Váó! Ezt nem hiszem el! – gyönyörködik a gömbben, majd egy újabb ölelésben részesít, igaz ez csupán egy édes másodpercig tart. – Köszönöm Lyr!

- Lyr, beszélhetnénk? – vág közbe a beszélgetésbe Anraí is. Megvárja ameddig bólintok, majd kisétál a folyosóra és addig nem áll meg, ameddig úgy gondolja, hogy hallótávolságon belül vagyunk, majd egy erõs falat is körénk von, hogy biztos legyen, senki sem lesz fültanúja a beszélgetésünknek.

- Mire ez a nagy óvatosság, kedves barátom? – olvad le a mosoly az én arcomról is, hiszen lehet, hogy mindig komor, de a kastélyban ilyen óvintézkedéseket jó indok nélkül sosem tesz.

- Valami nincs rendben ezzel a gyermekkel.

- Mire gondolsz? Arcan félénk, de illemtudó, lelkes és tiszta. Nem értelek. – csóválom meg a fejem, míg a még mindig gömböt figyelõ fiúra pillantok.

- Igen, látszólag. De nem vetted még észre a tekintete mélyén ülõ másik énjét? Ráadásul… a varázslatokat is szánt szándékkal rontja el. Az ereje már teljesen meg van formálva, ezekkel az olcsó kis trükkökkel csupán szórakozik.

- Én…

- Nem, Lyr. Tudom milyen vagy. Ennél sokkal józanabb, de ez a fiú elvakít. Kérlek, ne érts félre, megbízom benned, mindig is megbíztam, de kérlek, légy óvatos, és ne adj minden kósza lénynek a bizalmadból. Vigyázz vele! – szorítja meg a vállam, majd a falat megtörve elsuhan mellettem.

Miért haragszom az én régi barátomra? Miért lett Arcan hirtelen fontosabb, mint az õ véleménye? Nem, nem tudom elhinni, hogy van valóságalapja annak, amit mondott. De mégis, tudom mélyen, legbelül, hogy én is észrevettem már, amit õ mondott.  
Mire visszaérek a terembe, Arcan már nem az általa megidézett fénygömbbel van elfoglalva, hanem a falra aggatott õsi fegyverekkel. Sárkányok, halandók, törpék, elfek fegyvereinek egész garmadája vonzza a tekinteteket és mindegyiknek saját legendája van.

-Arcan, mennyire értesz a harcmûvészetekhez?

- Mintha minden királyi sarj egy katona államban, fogadott fiúként én is tanulhattam vívást. Sõt el is várták, hogy értsek a fegyverekhez. De be kell vallanom, a békés szórakozásokat jobban szeretem.

- Nem szeretnél gyakorolni? Csak hogy a testet is megmozgassuk, ne csak a képességeid? – kérdem szórakozott kis mosollyal az ajkaimon, miközben azon gondolkodok, hogy Karlof király udvarában mennyire ismerik a sárkányok és az elfek kardforgató tudományát? Mert én ismerem minden létezõ országét. 

Egy pillanatra meglepett arcot vág, de végül gyengéden letesz a földre, én pedig zizegõ gyöngysoraimmal a macskát tessékelem hátrább a lábammal, de folyamatosan körülöttem sündörög. Mint egy bizonyos valaki…

- Jaj, ugyan már – fordul sárkányom felé, én pedig elcsodálkozva figyelem, hogy cseppnyi félelem nélkül beszélgetést mer kezdeményezni az állattal. – Ne fend rám a fogad. Nem fogom ellopni a gazdádat vagy hasonló. Akár barátok is lehetnénk.

Ez a kedélyes hangvétel és modor nem igazán jellemzõ Lyonra, így sandán meredünk rá, mind a ketten. Rashoumon halkan morranva néz rám, de én csak aprón megrántva a vállamat válaszolok fel nem tett kérdésére.

- Kétlem, hogy barátok lennétek… már az is nagy szó, hogy nem kap oda. De a remény hal meg utoljára – fejtem ki véleményem mosolyogva. De még mindig nem értem, hogyan botlottam belé, és pontosan az sem világos, hogy hogyan kaphatott pont el Õ.

- Megkérdezhetem, mi járatban errefelé?

- Az elõbb említettem. Visszahoztam az elejtett kendõdet – keresi elõ kendõmet, melynek tarka színeit látván akaratlanul is nagyot dobban a szívem. Ez a kedvencem, ha elhagynám, biztos egy ideig rányomná a bélyegét a hangulatomra elvesztése. Rashoumon bizalmatlanul morog, de mivel nem támadó szándékú a mozdulat, nem csinál semmit.

- Rashoumon, nyugalom. Lyon láthatólag… öhm… jókedvében van. Most nem kell tartanunk attól, hogy nekünk vág valami vázát, vagy más dolgot – nevetek halkat, szám elé téve kezem. Az emlékek hatására keveredik bennem a szánalom és a szórakozás érzése. Nem lehet mellette unalmas az élet…

- Vicces. Velem tartotok egy pezsdítõ sétára? Épp egy szentélyhez igyekeztem a reggeli séta alkalmával – kér fel, mire elmerengve gondolkozom el ajánlatán. Ha nem megyek vele, akkor tuti ideges lesz, és akkor ki tudja, mit mûvel, fõleg a szentélynél. De ha vele megyek, némileg vissza tudom fogni.

- Sétálni? Hát, nem is tudom…

- Nem bánod meg. Ma gyönyörû idõnk lesz – közli nyugodtan, és mellõlem a macska eliszkol, és minimális félelemérzet nélkül dörgölõdzik hozzá, én pedig nem tudom, hogy mi tévõ legyek. Sárkánnyal mégsem mehetek, de elküldeni Õt…

- Jó, rendben van – adom be a derekam végül. – De csak egy kicsit. Ma… sok dolgom van.

Rashoumon méltatlankodva bök meg, én pedig látom, ahogy villogó szemeit a férfire mereszti. Sosem lesz hát közöttük béke, és az ellenséges megmozdulások inkább már csak a részérõl vannak, Lyon most teljesen nyugodt. Legalábbis annak tûnik. Gyorsan vált hangulatot. Suttogok pár nyugtató szót a fülébe, kérem, hogy legyen a közelben, de nem kérek testõrséget, mire engedelmesen felszáll.

- Érdekes. Azt hittem, hisztizni fog, de hamar beletörõdött a dologba. Mintha már nem látna benned annyi… hogy is mondjam. Fenyegetést.

Tényleg, azt hittem dühösen toporogni kezd, és kaparni kezdi mag a földet, de nem. Gyanús, nagyon gyanús, Lyon jelenlétébe nem fog olyan könnyen belenyugodni, fõleg, hogy a legelsõ alkalom, amikor találkoztunk, igen szerencsétlen elsõ benyomást adott az erdõ szellemének, hát még a hírneve…

- Ez is volt a cél. Na gyere, induljunk – mosolyodik el, mire nekem majdnem leesik az állam. Megtévesztett egy kifejlett példányt? Nem hiszem el… Sõt, tényleg nem hiszem el. Itt valami baj van, ha mind a ketten ráhagyták a viszálykodást.

- Mutatok neked egy szentélyt. Az ott lévõ pap nagyon idõs, de kedves ember. Ami fura, hogy ez a nagyjáról nem mondható el – nem kerüli el a figyelmemet a furcsa él a hangjában, de inkább csöndben maradok, és hallgatom Õt. Most valahogy olyan megnyugtató hallani mély hangját. - De Õ gyakran imádkozik hozzám, ezért hálám jeléül igyekszem nem odaengedni a gonoszabb kis szörnyeket. Még a végén szívinfarktust kapna.

- Ez kedves tõled. Nem is tudtam, hogy ilyen is tudsz lenni - vallom be õszintén, majd felocsúdva szabadkozni kezdek. – Illetve… izé…

Hát remek Ewa, ez elmés volt.

- Tudom, mit gondolnak rólam az alattvalóim, nincs szükség, mentegetõzésre. Már szembesültem vele párszor, de ilyen vagyok. Törekszem a változásra hidd el, de… az az érzésem, hogy ilyen maradok. Ami nem baj…

Lágyan elmosolyodom õszinte szavait hallva, és élvezve, hogy a szél belekap a hajamba, s megcsörrenti láncaimat, mondom el én is a véleményem.

- Én õszinte leszek veled, mivel te is az vagy – fordítom felé arcomat, és bizalmaskodó mosolyt megengedve nézem férfias vonásait. - Tudod, egy kis kedvességgel sok mindent el lehet érni. Az emberek mindig kívülrõl szemlélnek, sokan a felszínt nézik. És mivel neked több arcod van és többnyire nem az elõnyöst hordod, ezért hisznek egy õrültnek. Az élõ példa Rashoumon.

Könnyedén sétálok mellette, kezeimet összefûzöm hátam mögött, s picit elõrébb megyek, hogy megeméssze a szavaimat, melyek látom, mély benyomást gyakoroltak rá.

- É… értem.

Az idõ játszva röppen el, apróbb beszélgetésekkel megtûzdelve sétánkat érünk el a szentélyhez, ahol látom, hogy egy nagyobb gyermekeket szállító iskolabuszból szinte áramlanak ki a kamaszok, szinte megostromolva a kicsiny templomot. Lyon feszültté válik, én pedig ahelyett, hogy arrább lépnék tõle, inkább közelebb megyek.

- Most nézd meg a sok idiótát! – csattan fel, mostmár bizonyos, hogy eddig tartott a jókedve, valamint az a tulajdonsága, hogy fékezi magát. – Ezek az emberek! Csak kárt csinálnak semmi mást!

- Nem az elõbb beszéltünk a hangulatváltozásról? Hamar elfelejtetted… de õk bármit is tesznek, nekünk nem szabad beleavatkoznunk. Soha, semmilyen körülmények között.

- Na, ne mondd! Ezt a törvény én hoztam nem kell emlékeztetni. Csak egy kicsit megleckéztetem õket… egy egészen apró kis sziklaomlásba még senki nem fog belehalni.

- Hogy mondod? – emelem meg kicsit a hangom erejét, és csípõre tett kézzel nézek rá, szúrósan. Nem mondhatja komolyan, hogy képes lenne kárt tenni ártatlan emberekben, csak azért, mert botor módon cselekednek?

– Csak nem képzeled, hogy majd hagyom az ártatlanok életét veszélybe sodorni? Amíg én itt vagyok, garantálom, hogy nem nyúlsz hozzájuk – fenyegetem meg, ha kell, az egész klánt szembeállítom vele, elsõ sorban fogok küzdeni ellene. A harmóniát évek óta õrizzük, még Õ is, pedig hangulatingadozásainak hála sokszor szakadt ki belõle a mértéktelen indulat.

Csettint egyet, morajlás érkezik a hegyrõl, én pedig tekintetem alakjára kapom, ahogy mosolyogva készül megtenni élete legnagyobb hibáját. Ha most felpofozom, mit fog hozzá szólni?

- Állítsd meg! – szólok rá figyelmeztetõleg.

- Nem.

- Kérlek, ezt nem teheted meg! Nincs jogod az emberi élettel játszani, még neked sem. Milyen Erdõ Szellem vagy te? Hát így nézzenek rád tisztelettel? Hogy csak pusztítasz? Látod, ezért reagálnak félelemmel rád az emberek. Nézz magadba egy kicsit.. – fakadok ki én is, távolságtartásom megszûnik, és szigortól csöpögõ szemekkel nézek rá. Hihetetlen, hogy mégis képes lenne rá, bár mondjuk eddig Lyonból mindent ki tudtam volna nézni…

Hogyan is változtathatta meg a véleményemet róla pár napra?

Végül beadja a derekát, és megkönnyebbülten, de még mindig feldúltan nézek rá. Ha még egy rossz mozdulatot tesz, én fogom megbánni, és nem Õ.

– Jól döntöttél. Ha nem így lett volna, kénytelen lettelek volna erõszakkal kényszeríteni.

- És te beszélsz tiszteletrõl. Humoros. Nem azért állítottam meg, mert te azt mondtad. Saját akaratomból döntöttem így. Azért nem gondolod, hogy elárulod a saját néped? – kérdezi, mire a számat is szinte eltátom. A pofátlanságnak is van határa, eltekintve az ember rangjától és erejétõl!

– Az õ pártjukat fogod. Nem érdemlik meg ezt te is tudod. Csak abba a hitbe ringatod magad, hogy õk jók, de közben tudod mi az igazság. Az emberek egyelõek a pusztítással.

- Rágalom! – dühösen toppantanék a lábammal, de inkább nem teszem. Lássa, hogy bennem van önuralom, ami neki annyira kevés van! - Nem elég, hogy engem megpróbálsz bemocskolni még õket is megítéled anélkül, hogy megismernéd valódi mivoltukat.

- Félreérted… nem akartam bepiszkítani a neved. Csak arra próbállak rávezetni, hogy az emberek… - kezd el szabadkozni, e már késõ. Most lett elegem a szeszélyes játékaiból, hogy merészel életekkel játszani, csak azért, mert olyan kedve és hangulata van hozzá!

-  Mindegy. Hazamegyek – vágok szavába, és a lombkoronák felé fordulok.

- Ne! – vágja rá szinte rögtön, ahogy kiejtem számon ezeket a szavakat. – Bocsánatot kérek. Ne haragudj.

-  Tessék? – ennyivel nem tudod elmosni a történteket Lyon. Nagyon nem. - Nem értelek téged… az elõbb még tajtékzol most meg bocsánatot kérsz. Kiismerhetetlen vagy.

- Tudom, tudom ez nekem is fura… de mit szólnál ahhoz, ha megtanítanál máshogy látni? – mondja gyorsan, én pedig meghökkenve nézek hatalmas alakjára, ami az én véleményemre szomjazik, a szememmel akar látni… - A remény hal meg utoljára.. ehh

Nem. Most nem.

- Lyon.. – sóhajtok fel fáradtan, majd inkább füttyentek egy hatalmasat, s a válasz érkezik is a közelbõl, hallom már a hatalmas szárnyak suhogását a légben. – Gondolkodom rajta.

- Rendben. Mellékesen nem tudom észrevetted e, de te vagy az egyetlen, akinek megengedem a tegezést – mondja ezt hirtelen, én pedig már csak megrázom a fejem az ismételt váratlan váltására.

- Hogyne… ég veled. – füttyentek megint, s Rashoumon már nagy dobbanással itt is van. – Találkozzunk este… biztos neked is sok a dolgod. Addig gondolkodom, ha megengeded.

Gyorsan zárom le a témát, és még ennél is sebesebben tûnök el a színrõl. Hihetetlen, hogy létezik ilyen lény… nem csak felháborító, hanem aggasztó! Hogy lehet valaki egyszerre kedves, csábító, harcias, ellenséges, nyugodt?

Talán csak Õt nem tanította meg senki sem arra, hogyan kontrollálja az érzelmeit. Senki sem. És most nekem kell hirtelenjében annak lennem, aki tanítja? Nyissam fel a szemét, mutassam meg neki a világ szépségeit?

Én?

***

Az este hamarabb eljön, mint vártam. A törzsfõnök odalép hozzám, nyakamba akasztja egyik gyöngysorát, én pedig mélyen meghajolva elõtte köszönöm meg kegyét, amiben részesített.

- Menj, és tanítsd azt a faragatlan kölyköt. Hátha általad képes felfogni a dolgokat – int mosolyogva kezével, én pedig megcsókolva felém nyújtott kezét Rashoumonra pattanok, a törzsfõnök pedig odalépve mellé megpaskolja az állat nyakát. – Vigyázz rá, te hûséges állat.

Felrepülünk, egyenesen Lyon palotájába, ahol a hatalmas híd elõtt megállva leszállunk. Nyergébõl könnyeden csusszanok le, s kötõfékjét megragadva vezetem magam mögött az óriási sárkányt, az õrzõk a palota elõtt tátott szájjal figyelik jelenségünket.

- Lyonhoz jöttem, az erdõ szelleméhez – mondom tárgyilagosan, mire hebegve nyitják ki a nagykaput, amin Rashoumon éppen befér. A csarnokba lépve látom, hogy a keresett személy trónján ül, mellette két tanácsos, és valamiféle tekercset olvasgat, arcáról lerí az unalom, és a gerjedõ indulat.

Odabent megdermed a levegõ, én pedig hûvös arccal figyelem alakjukat, s ahogy a tanácsosok felismernek, felhívják rám a figyelmet, Lyon pedig felém fordulva dobja el a tekercset, s lelépdelve a lépcsõkön elém lép.

- Késtél – közli kezeit a háta mögött összefûzve. Most valahogy morcosnak tûnik. Mint egy gyermek, kitõl elvették a játékát, és a kitûzött idõn túl kapta volna vissza.

- Lehet.

Válaszomra többen felháborodnak, tiszteletlenségnek veszik, de Õ is és én is tudjuk, miért vagyok ilyen távolságtartó vele, s ez így helyes. Most nem kellemes kis sétára jöttem, hanem hogy tanítsam az erdõ leghatalmasabb hercegét, mint klánom követe. Pár szolga sietve kiszalad az oldalsó ajtókon, a tanácsosok pedig hátrább lépnek, mintha félnének, hogy Lyon kirobban.

De nem fog.

Tudom.

- Nos, itt az idõ – mondom, felnézve a kupolán keresztül a csillagos égre.

- Remek, mindig is szerettem volna sárkányt ülni – csillan fel szemeiben egy leheletnyi öröm és izgatottság, de gyorsan le is rombolom téves képzeteit.

- Akármennyire is nagy a hatalma, nem fog azonnal sárkányra ülni – billentem kissé oldalra a fejem, hogy a sárkányt tegyem büszkébbé. - Azt ki kell érdemelni.

- Hallatlan! – csattan fel mérgesen az egyik tanácsos, mire Rashoumon ráfújtat, így lerepülõ kalapja után szaladva tûnik el az egyik méretesebb dekorfüggöny mögött. Erre pedig Lyon rá is kontráz.

- Hallgass!

- Jöjjön, Lyon. Megmutatom, hogyan lásson és halljon – nyújtom felé kezemet, gyöngysoraim megzörrenve hívogatják kezét, melyet teketóriázás nélkül helyez bele, és még aprón meg is szorítja ujjaimat. Vetek rá egy pillantást, de végül kivezetem a szabadba.

Jobban mondva a tetõre.

- Nem is megyünk messzebb? - hangjából érzõdik, hogy valami hathatósabb elõadásra számított.

- Nem. A hely nem számít. Az csak külsõség. Az a fontos, ami ott belül van – teszem kezem mellkasára, ott, ahol a szíve dobog. Pár pillanatra összekapcsolódik tekintetünk, én elmerülök a zöld forgatagokban, de végül elfordítva a fejem lépek a sárkány mellé.

- Nézze meg alaposan. Mit lát?

- Egy hatalmas, féltékeny állatot – közli hirtelen. Már megint indulatból szólt… Hosszú lesz a ma éjszaka, ezt már elõre látom…

- Nem – odalépek hozzá, s leküzdve a pár centi magasságbeli különbségünket, megkerülöm, és hátulról kezeimmel letakarom a szemeit, hogy érezze a mitikus erõt, az energiát, ami az állatból árad. Mivel alig érem el a szemeit, szinte hozzásimulok hátulról, ami így eléggé zavarbaejtõ és kellemetlen...

- Most? – kérdezem, remélve, hogy most már valamicskét tud a környezetében zajló energiahullámokra koncentrálni… Azon repülnek a sárkányok.

- Csak az andalító parfümét érzem…

- Lyon! – szólok rá, mire mély hangján felkuncog, mint egy komisz gyerek, s még engem is megmosolyogtat. Megfordulva ujjait csuklómra fonja, s úgy húz magához közelebb. Meglepetten és gyanakodva nézek fel rá, arcán ravaszkás, csibészes mosoly.