A testem cserben hagy, nem teljesíti agyam parancsait. Mit tett velem ez a vámpírfajzat?

 Már nem bírom, hogy ne önként sóhajtsak fel pihegve.

 Csípõje ütemesen kezd gyorsabb és gyorsabb mozgásba, mire ajkaimon nyögések szöknek ki, pár sóhaj kíséretében.

 Érzem, ahogy az utolsó lökéssel magja forrósága is testembe jut, aztán én sem bírom, másodpercekkel utána élvezek el én is. Testem felforr, megfeszül, ajkaim sikolyra nyílnak. Elveszve lebegek egy fehér felhõn, ami a rózsaszín ég vizében úszik.

-         Fergeteges vagy – simít el pár tincset izzadt homlokomból. – Ennyire jó diákom nem volt még eddig soha. – Szavaitól és egyéb mástól is pír kúszik arcomra, míg pihegve próbálom magam összeszedni.

 Ereimben a vér is megfagy, mikor száját elhagyja egy mondat, miszerint alig várja a következõ együtt töltött órákat.

-         Nem lesz. Egész biztos, hogy nem jövök hozzád legközelebb. Soha…

 Durcásan tápászkodok fel kezeibe kapaszkodva, de nem nagyon megy ilyen elernyedt testtel. Kinevet… Keserû érzés tõlt el, de õ csak leránt magához. Ölébe húzva csókot hint ajkaimra.

-         Holnap találkozni fogunk – jelenti ki szemeimbe nézve. – Ha nem, akkor utánad megyek, de abban nem lesz köszönet.

 Összerezzenek, majd felsikoltok, ahogy durván mar nyakamba,

-         Holnap ismét boldogítjuk majd egymást. – Vigyorog. Grr… Szája szélét nyalja, én meg észbekapva a sebet kezdem keresni a nyakamon, de nem találok semmit. Éreztem, hogy megharapott… Szerencséje… - De… Azt vésd az eszedbe, hogy amikor látogatóba megyek, általában még kínálás nélkül is tudok sokat inni. Nem tudom, a szüleid boldogulnának-e az erõmmel.

 Nem! Azt már nem hagyom, hogy megtámadja szüleim, vagy… öcsikém… Istenem, õ még csak két eves, nem ilyen halált szán neki az élet…

-         Holnap szombat lesz, nem is lenne órám. Ez... Ez zsarolás... – Biccent. Pukkadj meg!

-         Tisztában vagyok vele, viszont délután akkor is itt várlak. Gondolom, nem akarsz árva lenni, és hozzám költözni. – Grr…. Még csak az kéne…

 Még rámmosolyog, mielõtt felkapja ruháit, és húzza el a csíkot.

 Nevessek, vagy sírjak jelen pillanatban? Hát, most csak egy pirulásra futotta.

~*~*~*~*~

 Aludni sem tudok, csak fészkelõdöm az ágyban. Vacsizni sem mentem le, a fenekem sajog. Nem merek apám elé állni sem... jelenleg senki elé sem... Félek a holnaptól, félek tõle...

 Addig vacakolok az ágyban, hogy kispárnámmal és plüssmacimmal együtt a földön kötök ki. Fájdalmasan nyögök, ahogy hátsómra érkezve sajogni kezd popóm. Érzem, hogy nem fogom kibírni a holnapi napot vele.

 Oké, döntöttem. Szedem a cuccom és kóborcicust játszom egy ideig. Így õ sem fogja tudni ki a családom, és nem is bánthatja akkor õket. Heh!

 Gondolataimat csak az keresztezi, hogy megfájdul a fenekem, ahogy mozgok. Ccc... Végül átalakulok álattá és fogaim közé veszem táskám egyik fülét, úgy húzom magam után. Volt Kevin, nincs Kevin. Azért öcsi homlokára nyomok még egy puszit, mire õ édesen bújik mégjobban a párnához.

 Finom, kesernyés illat csapódik orromnak, kellemes meleg vesz körül. Ismerõs érzés, mégis jobban próbálok odafészkelõdni a meleghez. Apró szellõ símogatja csípõm, mintha csak ujjak, vagy fûszállak lennének. Pár perc, míg összesakkozom, hogy már nem díszelgek híúzként, csak egyszerû emberként. Összerezzenek. Akkor viszont meztelen vagyok.

 Szemeim úgy pattannak ki, mint tavaszon a rügyek. Azonnal odalamra fordulok. Ijedten húzódok hátra, ahogy észlelem ki is van mellettem. Sötét van, pedig már dél körül jáhat. A függyönyök be vannak húzva. Bármennyire is megrémülök, ez a szoba nagyon szép, még sosem láttam hasonlót. Nadrág, ing és egy fekete öv hever a padlón, táskám a sarokban pihen. Ez az Õ szobája lenne?

 Ismét a mellettem békésen szunnyadó vámpírra nézek. Túl nyugodt ez a pillanat, túl békés, hogy igazi legyen.

 Megremegek, ahogy mocorgásomra megébred. Gyönyörû kristálykék lélektükrei az én csokibarna szemeimbe tekintenek. Laza, pasis vigyor rajzolódik ki arcán, mitõl érzem arcom felforrósodni.

-         Jó reggelt, kicsikém! Ugye tudod, hogy most nagyon meg foglak büntetni? – duruzsolja, szinte ijesztõen édesen.

 Megremegek és félrekapom pillantásom, csakhogy izmos mellkasát csodálhassam. Mi? Te jó ég, nincs rajta ruha! Te jó ég, rajtam sincs! Te jó ég, hogy nézhetek ki paradicsompiros fejjel?!

Amint elmúlik döbbenetem, kinevetem, és ismét végigsimogatom mellkasának bársony bõrét.

- Az ne mondd, hogy nem élvezted, édesem. – bókolnia kéne nekem a folytatásért ahelyett, hogy ilyen csúnyán beszél rólam.

Igen… Hiszen még mindig vágyik rám a kis kéjsóvár. Akkor is felnyög, és becsukja szemeit, amikor egy utolsó lökés után kihúzom tagom forróságából, muszáj rajta nevetnem.

- Ugyan már, ne sirasd, inkább örülj neki – hintek csókot nyakába. Bármikor csinálhatjuk újra, nem kell minden menetet meggyászolnia.

Bár… Lehet nem azért eredtek el a könnyei, mint azt hittem, amikor elhajolok tõle, éles kis körmeivel barázdákat szánt mellkasomba.

- Nézzenek oda, - nevetek fel ismét - karmolni is tud a cicuska. Csak óvatosan, nehogy magadban tégy kárt – bennem nem tud komolyat, viszont ha tovább folytatná ezt, a végén még meg kéne mutatnom neki azt, hogy az én körmeim erõsebbek. Pedig nincs sok ereje, nem lenne a harchoz se.

Amikor felveszem nadrágom és pólóm mellkasomra szántott csíkjai már nem is látszanak, amíg õ felkelni se tud onnan, ahova tettem, a kimerültségtõl.  

Mintha megérezné azonban, hogy ismét rá akarok mászni támaszkodik fel egy nagy sóhajtást követõen, bár ez a mûvelet se megy neki olyan simán, mint ahogy azt eltervezte, hamarosan felszisszen.

- Odaragadtál? Mássz inkább az ölembe – vagy ha nem megy neki a mozgás, kérjen segítséget, és lenyalom onnan. Már a gondolat, hogy megtehetném is annyira ínycsiklandozó, hogy körbenyalom a szám.

- Nem volt még elég? – próbál kétségbeesetten faggatni ahelyett, hogy válaszolna, de ma kegyes kedvemben vagyok, felelek neki ahelyett, hogy ezt az orrára kötném:

- Te sem hisszed, hogy beérem a fenekeddel. - magyarul nem.

- Mit akarsz még? - most komolyan fel kell kelnem, és el kell neki mondanom? Hát legyen…

Vigyorogva tápászkodok álló helyzetbe, és sétálok vissza hozzá a zongoráig. Szépen, lassan, ráérõsen, hogy a füléhez hajolhassak. Bele akarom neki susogni minden mocskos tervem, amivel jól érezhetjük magunk egymással, ha nem tapasztaná be tenyerével számat mielõtt elkezdhetném, és tolna el magától annyira, hogy megfenyegethessen:

- Ha mégegyszer hozzámérsz, megfojtalak! – anyukám segíts… Annyira megijedtem tõle…

Kuncogva szorítok vékony ujjaira, és osztom meg vele észrevételem:

- Hirtelen milyen merész lettél, - ha tudom ennyi ereje van, nem is hagyok neki pihenõidõt - kíváncsi vagyok, meddig bírod - teszem hozzá rekedtebb hangon, mialatt felkapom, és vele együtt megyek vissza a kanapéhoz, vonom szorosan magamhoz.

- Eressz! – próbálna szabadulni szorításomból egy hirtelen mozdulattal, de elég csak kicsivel erõsebben belemarkolnom ahhoz feszes seggébe, hogy visszahuppanjon ölembe, és rácuppanjon ajkaimra.

Grr… Egy annyira finom csókra, amibe bele kell mordulnom. Észveszejtõ ahogy dühös szemekkel méreget közben, az is, ahogy karmolássza testem.

- Csináld csak, feltüzelsz vele – jelentem ki neki, mielõtt újra ajkaira vetném magam. Nem tudok betelni édes ízükkel, a hajába is beletúrok csókunk közben, hogy fejét még ennél a mostaninál is közelebb húzhassam magamhoz.

Kezdi már újra élvezni a szituációt, a vállaimba kapaszkodva nyög bele csókunkba. Bár… Azt nem hiszem, hogy teljesen megadta volna magát. Nem tûnik olyan típusnak.

- Ellenkezz csak, édesem, akkor sokkal jobb a szex – duruzsolom neki lágyan, szavaimra már új erõre kapva harap is, de úgy, hogy meleg vérem érzem meg szám szélén kibuggyanni.

Ügyes. Sikerült annyira felhúznia, hogy vadállat módjára döntsem hanyatt, mielõtt újra szûk forróságába vetném magam. Fel is nyögök az élvezettõl, amíg õ egy hatalmas sikítással adja a világ tudtára fájdalmát.  

Minden kezdet nehéz, de... Szerencsére õt nem kell félteni, hamarosan megint megszokja tagom, amikor csókolni, harapdálni kezdem édes ajkait, kecses nyakát, valamint simogatni picikéjét.

Pár perc után pedig már pihegve, sóhajtozva ûzi újfent velem az kielégülést.

Nyögései szép muzsika füleimnek, egyre gyorsabban, és gyorsabban teszem a magamévá, addig, amíg ismét el nem érjük mind a ketten a beteljesedést, hatalmas sóhajjal lököm forróságába élvezetem.

Grr...

Eszméletlen, hogy olyan, mintha pont erre feszülne meg sikítva a teste, kedvem lenne ki se szállni belõle, megint annyira felhúzott.

Pedig... Tudom, hogy sajnos a mai órát itt kell abbahagynunk, mert hamarosan lemegy a nap, és még a végén aggódnának érte otthon.

- Fergeteges vagy. - simítok ki a szeme elõl pár izzadt tincset. - Ennyire jó diákom nem volt még eddig soha. - annyira aranyos az, ahogy elpirul szavaimra, mialatt pihegve próbálja magát összeszedni.

Aztán... Persze amikor folytatom szavaim, mintha megállna ereiben a vérkeringés egy pillanatra. Pedig... Csak annyit mondtam neki, hogy már alig várom a következõ együtt töltött óránkat.

- Nem lesz. Egész biztos, hogy nem jövök hozzád legközelebb. Soha... - próbál dacolni, mialatt a kezeire támaszkodik fel, viszont annyira szánalmasan gyengén, hogy muszáj kinevetnem, mielõtt ismét az ölembe húznám egy fergeteges csókra.

- Holnap találkozni fogunk. - jelentem ki mélyen a szemeibe nézve. - Ha nem, akkor utánad megyek, de abban nem lesz köszönet. - igyekszem annyira fenyegetõ vigyort produkálni neki, amennyire fenyegetõt csak tudok, viszont mintha ezzel se hatnám meg, kicsit mérgesebben harapok bele a nyakába, hogy felsikítson.

- Holnap ismét boldogítjuk majd egymást. - vigyorgok rá újra, miután lenyaltam szám szélét, nevetséges, ahogy a nyakán ejtett, és már begyógyított sebet keresi. - De... Azt vésd az eszedbe, hogy amikor látogatóba megyek, általában még kínálás nélkül is tudok sokat inni. Nem tudom, a szüleid boldogulnának-e az erõmmel.

Eszméletlenül finom a vére is, nem hazudtam, biztos megölném õseit, abban az esetben, ha kihozna a sodromból.  

- Holnap szombat lesz, nem is lenne órám. Ez... Ez zsarolás... - biccentek.

- Tisztában vagyok vele, viszont délután akkor is itt várlak. Gondolom, nem akarsz árva lenni, és hozzám költözni. - mosolygok felé még egyszer, mielõtt felkapnám ruháim, és elmennék haza. Néha nekem is kell pihennem.

***

Nem bírok sokáig, azon jár az agyam, hogy eljön-e, vagy nem. Valamint... Azon, hogy egyáltalán jól van-e. Bár... Ez az utóbbi nem tudom, hogy miért is érdekel. Csak egy jó puttony, amit megtömhetek. 

BOLDOG MIKULÁST! :)

 Még nagyon korán van, fel sem ébredtem rendesen, de máris kell mennem a suliba. Azt hiszem, ma helyettesítõt kapok.

 Viszont a zeneterembõl egy csepp fény sem szûrõdik ki. Hmm, túl korán jöttem volna?

 Bizonytalanul sétálok be, hogy majd megkérdezzem, van-e valaki itt. Körbenézek és csak pár mécsest látok. Remek, tényleg korán jöttem…

 Van itt egy lámpa valahol. Aham, meg is van! Csak nem sikerül felkapcsolni. Minek van a lámpa, ha rossz? A redõny is rossz, hát, akkor sötétben leszünk. Sóhajtva foglalom el méltó helyemet a zongoránál és az éppencsak pislákoló lánggal égõ gyertyákra nézek, majd eszembe jut egy dallam és játszani kezdek. Ujjaim gyengéden ütögetik a billentyûket, imádom ezt a hangszert.

 Amint elfogynak az akkordok, újabb  kedvemre való kottát keresgélek, de alig látom a gyenge fényben a füzetet.

-         Gratulálok, nagyon ügyes vagy. – Sóhajt valaki a hátam mögött, mire ijedten kapom rá a tekintetem. Biztos õ a helyettes. – Amúgy mielõtt még elfelejteném… - odalép hozzám és felém nyújtja a kezét mosolyogva. – Isomura Nakata vagyok, én fogom helyettesíteni a zongoratanárod.

 Elmosolyodva rázok kezet vele az “Örülök, hogy megismerhettem!” szöveggel. Hangja rekedtessé válik, ahogy megkérdezi, hogy eljátszok-e egy darabot, miközben az ölében ülök. Heh?

 Csak pislogok kérdéseén, de aztán azt mondja, hogy úgy jobban látja, hogy melyik billentyûket nyomok le éppen. Csakhogyén még nem fogtam ezt fel, vagyis értem, de… nem értem…

 Nem cselekszem, ezért õ teszi. Felkap az ölébe és amint leül, leültet combjaira, aztán ajkaimra tapadva hallgattassa el sikolyom. Minden érintése ellen ellenkezek és próbálok kimászni õlébõl, de esélytelen minden próbálkozásom. Nyakamat, kulcscsontomat és minden más gyengepontomat érinti, teljesen elveszek karjaiban. Nem akarom bátorítani, de ajkaim nem engedelmeskednek és folyamatosan számomra ismeretlen hangokat hallat. Megszabadít pólómtól és ujjaival bebarangolja felsõtestem. Még a szemeim is összeszorítva tûröm tetteit, míg õ mégjobban magához húz.

  Olyan helyen simít végig, ahol eddig csak sajátot kezem járt. Érzem, ahogy arcom egyre vörösebb lesz, meg azt is, hogy hiába próbálkozok meneküléssel, ez lehetetlen. Másik kezét nadrágjágomba csúsztatja és úgy kezd simogatni, megint egy sóhaj hagyja el ajkaimat és fejem hátraejtve adom meg végül magam.

  Felkuncogva belecsókol nyakamba, miközben kiszabadítja gatyámból kincsemet és markát mozgatja rajta. Mikor már azt sem tudom, hogy mi a nevem, felvesz ölébe és ledönt a zongora lecsukott tetejére, aztán elfújja a gyertyákat, hogy véletlenül se lássak semmit a szemem elõtt táncoló rózsaszín köd mögül. Hirtelen szabadítja meg magát ruháitól és minden elõzetes nélkül belém vágja magát. Fájdalmasan sikoltok fel, csakhogy õ elhalgattat egy csókkal, miközben kezét még mindig férfiasságomon mozgatja. Egy kis lazítás után már élvezem, ahogy bennem mozog és suttogva bókolgat. Gátlástalanul nyögdécselek és sóhajtozom alatta kipirult arccal, majd elönt a melegség és vele együtt élvezek el egy sikoly kíséretében. Elforrósodok mégjobban, ahogy megérzem élvezetét magamban.

-         Az éneklés is nagyon jól megy – mondja, miközben közel hajol arcomhoz. Én meg még fel sem fogtam teljesen szavait, ha nem tartana, már rég összeestem volna.

 Amint kicsit összeszedem magam, máris szikrázó szemekkel, kipiult arccal rivallok rá: - Te dög! – sajnos csak ennyit tudok kinyögni jelen pillanatban.

 Csak felnetve végigsiklik ujjaival mellkasomon.

-         Az ne mondd, hogy nem élvezted, édesem. – Kuncogva lök még egyet és kihátrál belõlem. Nyögve hunyom le a szemeimet, majd érzem, ahogy egy könnycsepp fut végig arcomon. – Ugyan már, ne sírasd, inkább örülj neki – vigyorogva csókol bele nyakamba, aztán elhajol tõlem, mire én utánakapva karmolom végig mellkasát. – Nézzenek oda, karmolni is tud a cicuska. Csak óvatosan, nehogy magadban tégy kart – nevet fel, aztán magárahúzza ruháit. Erõm sincs felkelni, testem még mindig remeg. Még látom, ahogy leül a kanapéra és királyian helyet foglalva méreget gyönyörû, kék szemeivel.

 Hatalmasat sóhajtva ülök fel és felszisszenve pirulok bele bõrömbe. Azt hiszem… valami… a zongorára folyt… Ugh… Akkor innen ma nem kelünk fel.

-         Odaragadtál? Mássz inkább az ölembe – hallom meg a hangját és felé nézve látom, ahogy végignyal a száján.

-         Nem volt még elég? – kérdem rekedtes, halk hangon.

-         Te sem hisszed, hogy beérem a fenekeddel.

-         Mit akarsz még? – Húh, ezt nem kellett volna kérdezni. Idejön. Ajajj…

 Odahajol fülemhez és belesuttogna, de tenyerem szájára teszem és villogó szemekkel nézek rá, miközben eltolom és én hajolok oda füléhez.

-         Ha mégegyszer hozzámérsz, megfojtalak! – suttogom és ellökném, de ekapja kezeimet.

-         Hirtelen milyen merész lettél, kíváncsi vagyok, meddig bírod – kuncog fel és ölébe kapva a kanapéra ül, velem az ölében.

-         Eressz! – pattannék is fel, de fenekemre téve kezet, megszorít, hogy pontosan ajkaira essek vissza.

 Csók közben szikrázó szemekkel nézem és mellkasát karmolgatom, de úgy látszik nem nagyon hatja meg, inkább megereszt egy halk morranást.

-         Csináld csak, feltüzelsz vele – suttogja és újra megcsókol. Beletúr hajamba, hogy mélyítse a hirtelen ijedtségtõl viszonzott csókot, miközben én vállaiba kapaszkodva halkan nyögök fel. Nem lehet, hogy ilyen könnyen ki tudjon használni, nem és nem… - Ellenkezz csak, édesem, akkor sokkal jobb a szex – suttogja ajkaimba, mire bereharapok az övébe, de úgy, hogy még a vég is kiserkenjen.

 Pár pillanat múlva a kanapére fektetve találom magam, vele a lábaim közt.  

Pont most, amikor már három napja nem tudtam magamnak senkit se szerezni éjszakára, és még a legyet is röptében kapnám el egy gyors menetre, hogy legalább részben csillapítsam a vágyaim kellett annak a vén bolondnak megkérnie arra, egy ideig felügyeljem tanítványa zongoraóráit.

Meg van húzatva.

Bár… Talán kár is izgulnom az elmeállapotán…

Neki kell majd a srác szüleinek arról regélni, miért történt az a fiúkkal, ami történt, ha már egyszer nem tehetem meg azt barátságunk fényében, hogy visszautasítom a kérését.

Mentségemre szól, én próbáltam gyõzködni arról, rossz ötlet pont most kisfiúkat a közelembe engedni, azt is kifejtettem neki, amikor arra rákérdezett, hogy miért, viszont kinevette érvelésem, és azt mondta így is ragaszkodik hozzám, nem hitt nekem.

Úgyhogy tegnap éjjel fogtam magam, és bejöttem az iskolába, hogy gondosan elõkészíthessem a tetthelyem.

Mivel délutánonként van az a nyamvadt óra, amire jön az a srác, az öreg beleegyezett, hogy a redõnyök felhúzóit tönkretegyem. Annyi volt a kérése, azért egy lámpát kapcsoljak, vagy gyújtsak meg pár mécsest, Kevin ne rémüljön halálra, ha belépve a zeneterembe ráköszönök.

Az utóbbi lehetõséget választom, de ezt is csak miután a lámpa kapcsolóját is tönkreteszem.

Erre nem kaptam engedélyt, de kicsit sem hiányzik, kisüsse vele a szemem, ez a pár pislákoló kis hangulatfény is soknak tûnik szemeimnek.   

Majd… Ezek után, mint aki jól végezte a dolgát dõlök le aludni pár összetolt székre, amíg valaki bizonytalan léptekkel nem sétál be a terembe.

Egybõl felülök, hogy megfigyelhessem azt, aki tétova belépésekor édes hangján megkérdezte, van-e itt valaki.

Õ lesz az a Kevin a kinézete alapján, akire ügyelnem kell, hiszen arca, gesztenyebarna tincsei, valamint gyönyörû szép szemei olyanok, mint ahogy azt az a félbolond mesélte.

Vagyis… Mégse egészen olyanok… Sokkal jobban néz ki, mint ahogy azt én valaha gondolni mertem.

Körbenéz, miután észreveszi a mécseseket, de azt nem veszi észre, hogy a terembe vagyok, annak köszönhetõen, hogy kivételes tehetségem van mindenhez, elbújtam elõle anélkül, hogy errõl tudtam volna.

Komótosan nyújtózok egyet, de nem válaszolok újabb van-e itt kérdésére sem, hatalmas vigyorral figyelem, ahogy a lámpát próbálja meg felkapcsolni.

Persze nem megy neki, ahogy a redõnnyel is meggyûlik a baja, hamar feladja, és sóhajtva ül le a zongorához.  

Kíváncsian figyelem, érdekel a zongorajátéka akkor is, ha egy kis furulyázásra, nameg egy duett éneklésre, sóhajtozásra a zongora tetején akarom mindenképp rábeszélni a próba során.

Elvégre azt is kell gyakorolnia, hogyan tegye megfelelõ tartásba, fülei mögé a lábait. Az én óráimon legalábbis mindenképp.

Újra ránéz a gyertyákra, majd mintha erõre kapna pislákoló fényükbõl áll neki játszani, de olyan gyönyörûen, hogy habár azt terveztem, felállok és mögé lépve karolom át, vonom magamhoz, pár percig még nem tudok elindulni, legyökerezve hallgatom gyönyörû játékát.

Abban reménykedek, hangját is kiereszti a kellemes dallam közben, amit akkora átéléssel ad át, mintha ezen, hogy hogy játssza, az élete múlna, viszont sajnos addig nem szólal meg, amíg meg nem tapsolom abban a szünetben elõadását, amiben nekiáll keresni egy új mûvet magának a zongorán lévõ kottafüzetbõl.

Nem vagyok bunkó. Egyszerûen csak nem értem, miért lapozgatna, és vaksiskodna, amikor az elõzõ nehéz, és szép mûvet is fejbõl játszotta.

- Gratulálok, nagyon ügyes vagy. - sóhajtom is, amikor már riadt szemekkel néz rám, nem akarom, hogy megijedjen, és kifusson valami fényesebb helyre a terembõl. - Amúgy mielõtt még elfelejteném… - lépek hozzá közelebb mosolyogva, és nyújtom felé a kezem:

- Isomura Nakata vagyok, én fogom helyettesíteni a zongoratanárod. - végre erre elmosolyodik, és azzal rázza meg a kezem, hogy örül annak, megismerhetett, mielõtt bemutatkozna nekem.

Mosolya illatához hasonlóan édes, vágytól rekedtes hangon kérem meg arra, hogy a következõ darabot úgy játssza el, hogy az ölemben ül közben.

Furcsa kérésem azzal magyarázom neki, hogy úgy jobban fogom látni, milyen billentyûk nyom le éppen.

Hamar megunom, hogy döbbenete miatt nem válaszol arra, teljesíti-e kívánságom, úgyhogy gyors mozdulattal szolgálom ki magam, vagyis ragadom meg, és ülök le vele a zongora elõtti székre, hogy sikolyát félbeszakítva tapadhassak az ajkaira.

Túl szép, és túlságosan is finom ahhoz, hogy hagyjam elmenekülni most, vagy akár az óra után.

Az se érdekel, ha nem akar többet találkozni velem, mert megijesztettem hevességemmel. Az illata alapján mindegy merre fog menni, mindig ráakadok majd, és újra, és újra kisajátíthatom, ha szeretné, ha nem…

Persze próbál kimászni ölembõl, ahogy kis kezeivel is ellenkezik érintéseim ellen, de semmi esélye velem szemben, pontosan tudom, hogy hol vannak a gyenge pontjai, hova kell érnem ahhoz testén, hogy miközben teljesen mozdulatlanná bénul, olyan gyönyörû hangokat adjon ki, mint zongorája.

Sõt… Nem olyanokat, szebbeket…

Nem gyõzök sóhajaival, kéjes nyögéseivel betelni, hamar kibújtatom pólójából, hogy annak a zavaró anyaga nélkül is végigcirógathassam forró bõrét, mellbimbóit, puha hasfalát, amíg õ vörös arccal, és összeszorított szemekkel tûri, még azt is, másik kezemmel jobban magamhoz húzzam.

Amikor leérek merevedéséhez, és ruháján keresztül végigsimítok rajta, ugyan az eddigieknél is pirosabb fejjel próbál meg ellenkezni velem, viszont sokkal kábultabb, mint eddig, amikor másik kezem alattomosan bebújtatom nadrágjába, és rákulcsolom, ismét hatalmas sóhajjal dobja hátra magát mellkasomra.

Kuncogva csókolok a nyakára, bontom ki férfiasságát, és kezdem el rajta így húzogatni az ujjaim, hogy amikor elég keménynek érzem, még mindig erõsen az enyémhez szorítva a testét álljak fel vele, és dönthessem a zongora lecsukott tetejének, miután elfújom a pár aprócska ott égõ mécsest.

Most viszont ellenkezésre se hagyok neki idõt, olyan gyorsan szakítom le magamról erõmmel a ruhákat, és hatolok a testébe, amilyen gyorsan csak tudok.

Nem is a kéj miatt sikít fel, addig, amíg csókommal újra el nem tompítom a hangját, és nem is kevés az az idõ, ami kell neki ahhoz, hogy csókjaimtól, büszkeségének kényeztetésétõl megnyugodjon, viszont amikor sikerül lazítania már egybõl úgy élvezi lökéseim, és ügyességét, valamint szépségét dicsérõ szavaim, mint ahogy én élvezem szûk forróságát.

A csúcsot is velem együtt éri el, és akkor élvez sikítva a kezemre, amikor én is sóhajtva forróságába engedem minden gyönyöröm.

- Az éneklés is nagyon jól megy. - hajolok ekkor újra arca közel hozzá. Nem maradt sok ereje, ha nem tartanám, össze is esne.

Szívverése felgyorsul közelségemtõl, arcomra egy lágy mosoly kerül, érezvén zavarát. Még soha senki nem reagált így rám, nagyon jól esik, hogy Õ nem egy szörnyetegnek gondol, hanem valami másnak… talán nem is egyenrangú félként, de elfogad, és ez számomra többet jelent mindennél, amit eddig megéltem vagy láttam.

A madarai egy halk pukkanással tûnnek el, oda, ahonnan megidéztem õket. Nem akarom elszomorítani, hogy ez az apró varázslat csak a kastélyomban mûködik, ameddig erõm körbelengi karcsú testét, úgy mágikus energiáim szivárognak belé. Ezért képes most is, egyedül rá, de ha kilép a küszöbön, megszûnik minden…

Olyan érzés ez, mintha becsapnám, de halandóként látom, hogy mennyire vágyódik a más, az új, az egyedi iránt, a természetfelettit áhítja hõn, szaporán dobogó szíve. Ameddig itt van, azt szeretném, hogy jól érezze magát, és hogy soha, de soha ne felejtse el azt, hogy itt volt. Még ha kis ideig is.

- Ügyes volt – dicsérem meg, alattomosságom azzal magyarázom meg saját magamnak, hogy Õ ettõl boldog, és nem is olyan nagy füllentés ez egy kipirult arcért, forró leheletért, csillogó pillantásért.

- Köszönöm – kezdi el zavartan porolni magát, mosolya szinte simogatja lelkem. Többet ér drága lénye mindennél, jelenléte tengernyi színt hoz unalmas, magányos, szürke életemben. Eljött hozzám, és el is fog menni.

***

Mondván, hogy még van pár elintéznivalóm, otthagyom a hallban, Õ pedig lelkesen kezd neki a takarításnak, sürög, forog, lendületesen és gyorsan végzi munkáját, én pedig az ajtófélfán felejtve karomat pillantok vissza rá. Légies mozdulatait nem tudja visszafogni, én pedig szomorú mosollyal hagyom ott. Minél gyorsabb, annál hamarabb fog elmenni…

„… hát akkor varázsold vissza a koszt, nem értem mit hisztizel, bárgyú, önérzetes, nyálas ficsúr…”

A hirtelen jött melegség is kiszáll a testembõl, hallva az alaktalan hangot. A folyosón az egyik festménybõl egy szörnyeteg néz vissza rám, hegyes fogaival egy almát ropogtat, a szófáról feje lelóg, háttámlájára feldobva lábait csócsálja a vörös gyümölcsöt. Ajkaira rettentõ mosoly kúszik, inkább már vicsorog.

„… közeledek tökipumpus… hetek kérdése… elüldözöd, hogy üldözhessem, vagy marasztalod, hogy vendégül láthassam… ”

Elvonom az arcom a tükörképrõl, hallom gúnyos kuncogását és ahogy az alma húsát tépi, ami inkább bennem szól, mint a folyosó falai között. Végigrohan rajtam a düh, de visszafogom magam, nem akarok kifakadni, bár a túlzott érzelem lekötés se valami jó dolog… Nem. Addig…

Addig Nimuenek végeznie kell a kastéllyal. El kell mennie. Így lesz a legjobb, még ha annyira marasztalni is akarom Õt… A saját érdekében el kell hagynia a környéket, mert tudom, hogy megkeresném…

Most fogom megkeresni, hogy addig élvezzem látványát, amíg itt van. Ha elszabadul a másik felem, nem fogom kibírni, sosem tudom kontrollálni, csupán megérezni, vagy a játék kedvéért, ha elõre szól. Mert arra is képes. Szól elõre, hogy feszültséget gerjesszen, csak a tudattal is, hogy milyen kevés idõm van, és hogy ez alatt az idõ alatt mindent el kell tüntetnem elõle…

Élvezi.

Élvezi, ha nincs itt senki, élvezi, ha talál valakit, és karmai közé zárhatja.

Megrázom a fejem, és vendégem keresésére indulok. Zephyr azonnal a nyakam köré tekeredik, én pedig ujjaim közé csippentve farkát leszedem magamról, mire méltatlanul felsziszeg, és megperzseli a kezem. Csúnyán nézek rá. Ma is elvette tõlem azt a kis figyelmet is, amit szerettem volna a beszélgetésünk közben kiérdemelni.

Váratlanul hangos zeneszót hallok meg, és hitetlenkedve fordulok az irányba. Megcsap a lágy, meleg, kedves dallam, szinte körbeölel, és határozottan az egyik szalon jobb szárnyából jön. Talál egy hegedût… és milyen szépen játszik… Lelkem megtelik megannyi érzelemmel, boldogan szippantok egy jólesõt a levegõbõl.

De egyszer csak az idilli pillanat megtörik. Durva, erõszakos, vad ritmus csap fel ugyanonnan, dühödt és fújtató, szinte szétszakít, tép, ordít. Megfagy bennem a levegõ, és rohanni kezdek, félúton pedig egy adag köddé válva a feszült dallamokkal megtelt folyosón…

A következõ pillanatban a tükörre dobom a köpenyem, és elszakítom Õt saját képmásának rabságából, ijedtében összes körmét a bõrömbe mártja. Szép, karcsú ujjait szeme elé kapja, én pedig aggódva ölelem magamhoz törékeny alakját, míg a tükörbõl halk, elhaló félben levõ gonosz kuncogás hallatszódik. Egy intéssel intézem el azt a nyomorult tükröt mindörökre, dühösen robbantom ezernyi szilánkra, pusztuljon csak, égjen el…

- Sajnálom, sajnálom! – zokogja a mellkasomba, forró könnyei áztatják ruhámat, én pedig a riadalom után megnyugodva szorítom magamhoz, fejem hajába döntöm, hogy közelebb érezzem magamhoz. – Sajnálom, bocsánat, nem akartam…

Hogy tudnék haragudni Rád? Hogyan?

- Jól vagy? – kérdezem vigyázva, testén remegés fut át, és közelebb furakszik hozzám karjaim között. Melegség önt el ennek a mozdulatnak hatására, az apró gesztusban sokkal több érzelem bújt meg…

Védelmet, biztonságot kell nyújtanom neki, még ha távol is akarom magamtól tartani…

- I-igen… De… a-a szemem…

Halkan felsóhajtok, hál’ Istennek, hogy komolyabb baja nem esett… Ezt a tükröt arra használtam, hogy kivonjam magamból a démoni felemet, és mondanom se kell, nem jártam túl sok sikerrel. Elrejtettem a tükröt, hogy soha többé senki ne találja meg, de hogy is gondolhattam volna, hogy pont Õ nem fogja megtalálni…

Igazság szerint egyáltalán nem gondoltam erre a vacak díszre. Pedig kellett volna. Az én hibám. Az egész. Jobban le kell fednem a dolgokat. Tudtam, hogy Õ más, mint az eddigiek, mégsem aggódtam érte. Vigyáznom kell rá, jelenleg ez az én dolgom, senki másé.

- Ne haragudj – emeli fel tekintetét, még jobb is, hogy nem látja saját magát. A feketevér fátyollal elfüggönyözött tekintete rémisztõ, és üres, sivár. Pedig lénye tündöklõ és ragyogó…

Felemelem pehelykönnyû testét, és a szobájába sétálok vele. Segít nekem, karjait a nyakam köré fonja, forró arcát nekem dönti. Kétségbeesés mardossa a lelkét, érzem rajta, de nem lesz semmi gond…

Ameddig én itt vagyok.

Leteszem ágyára, óvatosan emelve karcsú testét, s nem bírok a kísértésnek ellenállni, megcirógatom selymes bõrét. Oly törékeny, oly tünékeny… Haja lágyan terül szét a párnákon, mint afféle korona, sápadt arcával még így is lélegzetelállító látvány. Letaglózó. Csodás.

- Ne, ne menj el! – hangja élesen csattan a levegõben, kezei ijedten kutatják az enyémeket.

- El kell látni – felelek lágyan. Ez a vakság csak átmeneti, és ha tényleg meg is vakult volna… Nos, azon is tudtam volna segíteni. Csak azért nekem kellene nagyobb árat fizetnem. De megtenném. Érte, bármit.

- Tudom, de kérlek… kérlek, maradj itt velem – hangja kétségbeesett és könyörgõ, aminek végül engedek is. Nem tudnék már mozdulni, nemhogy elhagyni a szobáját. – Sajnálom…

Ó, miért kérsz elnézést te tünemény, halandók legártatlanabbika, mikor mindent miattam történt? Mert nem vettem észre, mennyivel különlegesebb vagy, és Rád jobban oda kell figyelnem…

- Ne aggódj – súgom csöndesen, kézfejét apró érintésekkel cirógatom. – Meggyógyulsz.

Erre becsületszavamat adom.

- Tudom… - hangja halk szellõ csupán, arcán megannyi patak folydogál, szíve hevesen ver, valami elemi erõvel szorítja lelkét. - Bízom benned.

Ez a két szó olyan érzéseket enged szárnyalni bennem, amelyeket eddig kerültem, vagy nem lehettem részese. Bizsergetõ melegség árad szét a mellkasomban, kishíján elérzékenyülve figyelem sebzett alakját.

Ó, ha tudnád, hogy ez mennyire jól esett…

Milyen régóta várok ilyen szavakra…

Várakozva nézem szép arcát.

- Attól… attól félek, hogy nem veszed majd hasznomat… a terhedre leszek… - akadozott beszéde mutatja, mennyire elfojtja magában a kétségbeesett kiáltásokat. Szipogása felerõsödik, sajnálatom mellett más is megjelenik, ahogy könnyáztatta arcát figyelem.

Felemelem kezét, és arcom a tenyerébe simítom. Ujjai megmozdulnak, fuvallatnyin érinti meg arcomat, mindenhol. Eddig nem mert igazán hozzám érni, és ezek az apró mozdulatok szinte szítják bennem a forróságot, amit szavai idéztek elõ.

Halványan elmosolyodom, kutató érintései melegek, akárcsak hatalmas szíve. Két keze bátortalanul fogja közre arcomat, én pedig egyre hevesebben dobogó szívvel nézem epekedve, ahogy ágyában fekszik.

Olyan gyönyörû…

Szeretném bõre puhaságát érezni, lelkének tisztaságát, forró leheletét…

Lehajolok hozzá, ajkaimat sóváran simítom az övéhez, puha, édes szája megmoccan, így igazi csókká formálva a mozdulatot, kezem tarkója alá siklik, illatos hajába mártva ujjaimat, s közelebb vonom magamhoz. Az érzés, hogy közel van, nem utasít el, nem tol el… Szinte repít. Lehunyom szemeimet, és átadom magam az érzésnek, amely oly sok évet váratott magára…

Két kezét elvonja arcomról, s forrón felcsúsztatja õket a nyakamba. Megremegek az érzésre, de végül eltávolodok tõle, önmagammal dacolva. Nem fogom kihasználni, és a legfontosabb, nem szabad, hogy ragaszkodjak hozzá…

- Ho…hová mész? – pihegi.

- Megnézem a tükröt. Sietek vissza – válaszolok, és ahogy távolodok, úgy érzem, hogy ezt teljesen elrontottam, nem lett volna szabad engednem a saját, gyarló vágyaimnak. A józanész mégis valamiért mindig megszûnik mellette, s közelében.

- Ne… Ne hagyj egyedül!

- Nem leszel egyedül, Zephyr itt marad veled addig – mondom, és ahogy kiejtem a sárkány nevét, már az ajtón galoppozik befelé, s felugorva az ágyra a lány ujjai alá fészkeli magát, kis fejével feljebb löki ujjait, hogy beférjen alá.

- Nyugodj meg, mindjárt visszajövök, és hozom az ellenszert, de a tükröt el kell tüntetnem… - szólok még vissza az ajtóból, s becsukva azt köddé válok a küszöbön, hogy a romos szobába lépjek.

A hegedû a földön, a tükör azonban az egyik falhoz van támasztva, és benne egy göndör hajú szépség játszadozik. Ettõl tartottam. A tükör szelleme nem igazán veszi jó néven, ha kedvenc szórakozását tönkreteszik. Én is úgy kaptam ezt a tükröt, még vadabb énem szerezte be valahonnan, nyilván lopta. A tükör asszonya pedig igyekszik a lopást megtorolni a saját szakállára.

- Ki összetöri tükrömet, balszerencséje évszázadokra hág… S ki hálátlan, meglakol tettei által… Súgd meg nekem, kastély ura, ugyan mi célt szolgál gyerekes táncod eme halandóval? – jön a sejtelmes suttogás, a tükör aprón megreped, két kéz mászik ki belõle, s a bõrt felsértik a szilánkok.

- S vér szennyezé be uradalmad padlóját, jól vigyázz, meg ne csússz rajta… Érzem rajtad a halál közeledtét, idõd fogyóban van, s mégis táncolni vágysz? – göndör fürtjei meglibbennek, a tükör repedezik, de tovább nem tud kijönni. Ujjait szórakozottan mártogatja saját vérébe.

- Miért vágyod oly hõn e táncot, mikor tudod, hogy lelked sóvárgását senki sem enyhítheti?

- Mit tudsz te, Aneathae? – hangom halk, de mélyrõl jövõ. Bántottad Õt, legszívesebben megint összetörnélek, de tudom, hogy újra összeállsz…

- Tudom jól, milyen érzés saját várad börtönében várakozni, szüntelen, idõkön át…

- Felajánlottam, hogy eleresztelek. Nem kívántad – mutatok rá az igazságra, mire sejtelmesen elmosolyodik, kezével int, hogy menjek közelebb. Én azonban nem bolondultam meg, és különben is: innen is remekül hallom mit mond.

- Kívánságaim többek annál, mint amit te nyújtani tudsz…

- Mit akarsz hát? Eresszelek vissza gazdádhoz, kit nem tudom, merre találok? – húzom fel az orrom ingerülten, s akaratlanul is eleget téve kérésének, közelebb lépek hozzá.

- Az irányt magad is tudod, s ha célod még nem is látod, erõd odavezet…

- Nem én hoztalak ide.

- De a te tested mozgott, a te ujjaid fonódtak eme keretre… Világom peremére…Mi biztosítja hát, hogy eme ujjak által nem szenved ugyanúgy kárt lelkes fehérnéped? - susogja, majd halvány derengésben eltûnik, én pedig a tükör elõtt maradva nézem a tárgyat. Lassan, körvonalazatlanul megjelenik benne a másik énem, én pedig elfordítva a fejem indulok inkább az ellenszerért, s visszasétálok Nimue szobájába, lezárva örökre a szobát.

Magam elé meredve ülök a széken, kezeimen mintha nehezékek lógnának, hagyom, hogy a falubeli nõk körülöttem sündörögjenek. A hajamon, amikor csattan az olló, összerázkódok, és reszketegen felsóhajtok. Micsoda lidércnyomás… tincseim puhán a földre hullanak és remegõ ujjakkal simítottam meg a rövid tincseket. Olyan hirtelen vége van… pár pillanattal ezelõttig még rá is tudtam volna ülni… Megsimítom a fehér ruha ráncait, és a saját arcomra meredek a fényesre sikált bronzfelületen.

-          Kislányom… - lépett be az anyám is, amikor a falu elöljárójának felesége a fejemre teszi a csipkét… milyen különleges, még nem láttam ilyet, és hogy az ujjaim között tarthatom a leheletfinom anyagot. Eltakarta az arcom, egészen a vállamig, áttetszõ, puha és drága anyag… nem mindegy, hogy a kastélyban élõ szörny milyen állapotban falja fel a húsom?

-          Gyermekem, jól érzed magad? – nyomott a kezemben az úrhölgy egy kupa bort.

-          Nem – suttogom, és belekortyolok. Édes, égetõ, tüzes bor, érzem, hogy lelkem kissé megkönnyebbül. Amikor a nõk karon fognak, anyám fuldokolva felzokog, és felém nyújtja a kezét. Szorosan átölelem, el sem engedném… de megfogják a kezem és finoman lefeszítik anyám gyönge válláról. Ki fog nekik segíteni, ha én nem leszek, ki fogja dallal vidítani a lelküket, vizet hozni nekik, ha szomjasak? – Anyám! – sikoltok fel, de a tömeg eltakarja a szemem elõl. Reggel van… estére fel kell érnem. Egy kis szütyõben kaptam egy apró palacknyi bort és egy kis kenyeret, majd elindítanak a hegy felé vezetõ ösvényen. Szorongva nézek hátra… de nem látom az arcukat. Üres arcok, villanó, elszánt sárga szemek… mint egy rossz lidércnyomás… Megfordulok, és könnyeimmel küszködve indulok meg felfelé. Lassan sétálok, próbálva akaratlanul is az idõt húzni, de az út csak fogy a talpaim alatt… sóhajtva dúdolgatok, és ahogy a nap egyre feljebb halad, a kedvem is meglágyul. Mintha csak sétálnék a lombok alatt, és nem is a valószínû halálnak énekelnék… mikor megéhezek, eszek és iszok keveset, majd az üres vászonzsákocskát a fa alatt hagyom. Felesleges magammal cipelnem.

Gondolataim nem hagynak nyugtot. Oly sok szörnyû mesét hallottam már a várban lakó szörnyetegrõl, de mindez csak mese… nincs leírva sehova, nem is látta senki…
Nem is tért vissza senki…

Megborzongok, és tovább rovom az utat. Szóval menyasszony lettem. Hát, nem így képzeltem el kiskoromban… egy férfira gondoltam, csupán körvonalakban, de bátor, erõs, kedves férfi, jó a gyerekekhez, mindenki kedveli… Szeretne engem, a gyermekeinket, fiúkat szülnék neki, de lenne egy csöpp, hatalmas szemû, õszinte kicsi lányom…

Erre most itt sétálok fel a hegyre, egy ismeretlen menyasszonyaként… Mi lesz velem? Megérint, beszél hozzám… megcsókol? Sápadtan állok meg, kezem a szám elé kapva, kikerekedett szemekkel torpanok meg. Ismeretlen lény, és mi van, ha a testemet is akarja?! Elhálni velem a nászt… nem, az lehetetlen! Inkább a halál.

Csendesen, immáron halálra váltan imbolygok tovább, rosszul lettem az elfogyasztott elemózsiától. Félni kezdek, gyávaságomban futni akarok, el messzire, de mérgesen toppantok a lábammal. Lesz, ami lesz, a falumat nem hagyom cserben! Csendesen ballagok tovább, halkan dúdolgatva egy könnyû dalocskát, hogy bátorságot merítsek belõle.

Halld a vadász víg énekét,

Szíve repes, tüze jól ég.

Dalától zeng a havas táj,

S a nyári rét, ha arra jár.

Hejhó, hejhó, énekelni oly jó…

Bizonytalanodott el a hangom, és szipogva törölgettem meg a szemeim, átbámulva a leheletfinom anyagon. Simogattam a csipkét, majd törõdötten immár rövidke tincseimet is.

Hejhó, hejhó, dalol a lomb,

A rét, a síp, a hegy, a domb…

Megállok a hatalmas vár elõtt. Hátrahõkölök meglepetésemben. Istenem… milyen csodálatos… a nyakam megfájdul, addig meresztgetem a tekintetem az ég felé törõ csúcsokra, aztán megérintem a hatalmas kopogtatót. Elõször elkapom a kezem, mintha tûz égetné meg; még elfuthatok, még menekülhetek… de aztán konokul markolom meg, az ujjaim nem fogják át a hatalmas karikát, de megrántani sincs idõm, az megvonaglik a kezem alatt, kitépi magát az ujjaim közül és befelé fordulva kinyílik a nehéz, vasalt kapu. Szívemre kapom a kezem, és a torkomban dobogó szívvel állok megkövülten. Nehezen kapkodom a levegõt, a szemeim cikáznak…

Mekkora por…

Micsoda elsõ gondolat. Mégis, halkan véve egy mély levegõt reszketõ lábbal lépek be, imádkozva, hogy ne essek el a saját lábaimban. Csendesen nézem a sötétben feltûnõ árnyékomat, nyurgán omlik végig a magas falon, fel a lépcsõre, és elkerekedett szemekkel nézek hirtelen egy fent álló, tökéletes lény szemeibe.

Milyen csodálatos… tökéletes lény áll fent, haja elõre omlik, nyugodt, kedves szemeivel engem fürkész. Olyan nagy meglepetés ért, hogy akaratlanul és hátrahõkölök az elsõ pillanatban. Szemeimmel minden kicsi részét az elmémbe vésem, ahogy mosolyog, mintha meglágyulna a lelkemen a félelem hasogató fala.

-          Nem kell félnie tõlem – mondja kedvesen, halkan, én pedig kissé bizonytalanul lépek beljebb. Nem tûnik vérengzõnek, tökéletes, csodálatos, mint egy égi lény, a mesék csodálatos, mindenható ura, de ki tudja, mi rejtõzik a fehér bõr mögött… Oldalra kapom a fejem, még mindig reszketve, szaporán kapkodva levegõ után. – Nyugodjon meg, nincs mitõl vagy kitõl tartania – próbál nyugtatni. – Egyedül élek… rendben, nem egészen egyedül. Ha teljesen egyedül lennék, már valószínûleg megõrültem volna. – mondja, és ekkora õszinteség láttán megrezdül a szám sarka. Majdnem el is mosolyodok. Nagyon… rendesnek néz ki. Persze kissé feltámadt bennem a bizonytalanság, amikor felém indul, mint valami látomás… de elém ér, és nem tovább. A szemeimbe néz, és elképeszt a különleges csillogás örvénye.

-          Ha bántani akartam volna, már rég megtettem volna, amíg idefelé jött. Nem vártam volna meg, míg ideér. Ne mondja, hogy ebben nincs logika – mozdul meg, és felém nyújtja a kezét. Hitetlenkedve nézek rá egy pillanatig, azután összeszedem minden bátorságom.

-          Miért ilyen… - próbálom megfogalmazni a gondolataimat, de halvány mosollyal megelõz.

-          Kedves? – beszél hozzám csendesen, és leesett állal hallgatom. Milyen… hatalmas és csodálatos. Finoman az ujjaimat a tenyerébe csúsztatom, mire pillangófuvallatnyi csókot nyom a kézfejemre. Milyen puha a keze… lehet, hogy napszúrást kaptam, és elaludtam volna? Mindent csak álmodok, a kiválasztást, az utat, ezt a csodát…

-          A nevem Nimue… a… menyasszonya – nyögöm ki teljesen kábán. Hosszú ujjaival finoman megérinti az arcom elõtti fátylat, és fellebbenti. Így közelrõl… valami még varázslatosabb. Félelmetes ugyan, de csodálatos… varázslatos. Mesél, halkan beszél hozzám, bemutatkozik, majd az utat mutatva vezetni kezd. Annyira jólelkûnek tûnik, megértõnek és türelmesnek, a zavarom lassan enyhülni kezd. Ujjaimat szorosan egymásba fûzöm, és csendesen hallgatva lépek utána. Próbálok nem félni, összerezzenni minden zajocskára, de kissé félelmetes, ahogy a gyertyák maguktól lobbannak lángra, felperzselve a rájuk rakódott temérdek pókhálót. Lépéseim halkan visszhangozva surrannak a kövezeten, ahogy mezítlábas talpaim a márványnak csapódnak. Csendesen hallgatom bársonyos, mély hangját, a nem lennék teljesen összezavarodva, még mosolyogni is mernék… igen, biztos csak álmodok. Ez egy álom.

Pár kedves szóval otthagy, én pedig ott állok a hatalmas szoba közepén. Magas falak, fehér, lila és arany díszítés, megdöbbentõen csodálatos berakások a falakon, puha ágynemû… végigzongorázok az ujjaimmal az egyik komód oldalán, és értetlenül nézek körbe.
Igen, ez csak egy álom… ez nem lehet valóság.

***

Pillanatnyi képek maradnak meg az elkövetkezõ percekrõl. Meleg vízzel megmosakszok, a tagjaim örömtáncot járnak, minden illatos és szép… mesebelien szép. Félve, tartózkodva nyitom ki a szekrényt, és kábán szemlélem a csodálatos ruhákat. Istenem, ez egy mese. Vagy álmodom, vagy meghaltam. Nem egy szörny menyasszonya vagyok, aki jobb esetben felfal, rosszabb esetben megbecstelenít és utána fal fel, hanem egy kedves, csodálatos férfi a társaságom. De még mindig nyugtalanít a kérdés, hogy hová tûnt a többi leány? Hosszas gondolkodás és a kihûlés kockáztatásával válogatok a ruhák között gyermeki lelkesedéssel, és kiválasztok egy viszonylag könnyedebbet. Voltak ott sokkal mûvészibb alkotások is, de azokra pillantani sem merek, nehogy keresetlen figyelmem nyomán felszakadjon a leheletfinom anyag. Szórakozott dúdolás közepette pördülök meg a szoba közepén, amikor halk koppanások zavarnak meg. Összerezzenek, és félve megyek az ajtóhoz. Butaság, nem érzem, hogy félnem kellene bármitõl is… igaza volt; ha bántani akart volna, már rég nem élnék. Csendesen kinyitom az ajtót, és alulról felsandítok a hatalmas férfi szelíd, különleges szemeibe.

-          Szépsége szemet gyönyörködtetõ – bókol, és követni kezdem. Ösztönszerûen megbízok már benne, bár rövid ismeretségünk alatt jobbára õ beszélt, mégsem adott okot a bizalmatlanságra. Úgy vélem, nem rossz ember vagy bármi is õ. Nyugodtan lépkedek utána, és csendesen a gondolataimba merülök; a kíváncsiság fût, de megkérdezni nem merem, hogy mi a terve velem ezek után.

A hatalmas, díszes szalonban ülünk, a karosszékbe belesüppedek és fellángol a gondolat, hogy máris imádom ezt a széket. Szinte látom is magam benne, ahogy magam alá húzott lábakkal olvasok elmélyülten…

-          Kérem, ne nézze a szobát – mosolyodik el halványra. Olyan érzésem támad a mosolyt nézve, mint amikor a teliholdas éjszakákon a Hold elõl elúszik a zavaró, sötét felhõtömeg. Intésére a tálat veszem szemügyre, és egy pillanat gondolkodás után egy alma felé nyúlok. Az ujjaim nem tudnak rázáródni, mert hirtelen egy aranysárga, lángoló, de aprócska szempárral nézek farkasszemet. Meglepetésem még nagyobbra növekszik, amikor vendéglátóm elkapja a lényecske farka végét és fellógatja, ami viszont még mindig rettenetesen ragaszkodik az almához. Milyen aranyos…

-          Nyughass – morogja szeretetteles hangon Nascien, mire a lényecske az ölébe tekeredik, és halkan kurrogva rágcsálja az almát, még mindig kedveskedõ pimaszsággal meredve rám. – Sajnálom – morog a férfi halkan, de azért halványan rám mosolyog. Lelkesen nézek rá, elképedt kis mosollyal takarom el a számat.

-          Az ott egy sárkány? – kérdezem halkan, izgatottan, megerõsítésért könyörögve a gyanúm számára.

-          Igen. Szeszélyes, de mégis tüneményes állat. Esetleg… megsimogatná? – néz rám. Egy pillanatra döbbenten zavarodok össze a pillantása kereszttüzében, de aztán bátortalanul fordulok oldalra, fülig zavarban.

-          Én nem is tudom – suttogom.

-          Foghatom addig, ha gondolja – mondja lágyan noszogatva, és olyan kedves, olyan rábeszélõ, hogy boldogan, meg persze fülig pirulva állok fel és lassan a széke lábához térdelek. Várakozva nézek fel rá, és felnyújtom a kezem. Óvatosan hatalmas és erõs tenyerébe fogja a kezem, tenyérrel felfelé, és lassan közelebb vonta a kicsi sárkányhoz. Az azonnal kapott az alkalmon és a karomon át egyenesen a nyakamba futott. Pillanatok alatt cikázott végig a karjaimat körbefonva, pici lábával csiklandozva karistolta a bõröm, majd körbefutva a nyakam az ölembe telepedett. Két mellsõ lábával a mellkasomnak támaszkodik és fejecskéjét kurrogva az államhoz dörgölte. Lelkesen sóhajtok egyet, és megsimogatom a fejecskéjét. Olyan puha és édes… !

-          Annyira aranyos! – ölelgetem magamhoz, és felnevetek,amikor nyelvecskéjével az arcomat nyalogatja meg. Hátrahúzom a fejem nevetve, és szórakozottan mozgatom ujjaimat az orra elõtt. Doromboló hangon kapkod után, majd összekuporodik az ölemben. Lágyan cirógatom végig a pikkelyeit, puha és selymes szárnyait, becézgatva vakargattam meg az álla alatt. – Mi a neve?

-          Zephyr – mondta halkan, némi gondolkodás után.

-          Zephyr – mondtam utána lágyan, arcomat az ágaskodó sárkányka pofájához dörzsölve. Olyan édes volt, játékos… Felnevettem, majd az almát mindenestül elpusztítva az ölembe telepedett. Szórakozottan és szégyenlõsen néztem fel a gazdája különleges szemeibe, és pirulva hajtottam le a fejem, lágy mosollyal. – Sajnálom – mondtam halkan.

-          Mégis mit? – kérdezni csendesen, elgondolkodó hangon. Hirtelen megzavarodok magam is egy pillanatra. Mit is? – Nincs mit sajnálnod vagy szégyellned – nyúl finoman az állam alá, és lágyan nyomva felemeli az állam. Olyan kedves, szinte varázslatosan nyugodt vagyok már mellette. Nincs miért félnem, kedves és rendes velem.

-          Nem tudom. Köszönöm – suttogom halkan. – Õszintén, amikor idejöttem, rettenetesen féltem – vallom be pirulva, és még a fejem sem tudom elfordítani, mivel hosszú és erõs ujjaival határozottan tartja az államat.

-          Nem meglepõ – mondja halkan.

-          Olyan sok mesét hallottam a szörnyrõl, aki itt lakik és elvenné az életem… - suttogom szégyenkezve – De minden hazugság… De mégis – néztem egyenesen a szemeibe. – Kérem, mondja el… mi lett azokkal, akik elõttem jöttek ide? – kérdeztem halkan. Elengedi az állam, leejti a kezét a karfára, én pedig várakozóan nézek rá, ujjacskáimat a kézfejére helyezve finoman.

-          Elmentek. Egyedül élek itt – mondja csendesen, s némi szomorúság vegyül a hangjába, nem sok, de nekem belefacsarodik a szívem. – Mint láthatja, nem igazán értek bizonyos dolgokhoz.

Na igen, a porrongyot régen látogathatta meg.

-          Azt kérem tõled is, mint a többiektõl – összeszorult a gyomrom egy pillanatra, hogy mit fog mondani – Csak annyit kérek, hogy tedd emberibbé a kastélyt, és ha gondolod, fõzz… - mondja halkan, a szemeimbe nézve. Keze egy kissé megfeszül az ujjaim alatt. Kicsit csalódott lettem. Magam sem értettem, de elöntött ez az érzés. Mégis mosolyt erõltettem az arcomra, és megsimogattam egy kicsit a hûvös, erõs kezet.

-          Szívesen. Ez a… legkevesebb – suttogom, majd felállok. Zephyr kicsit sértõdötten esik ki az ölembõl és mérgelõdve néz fel rám. Sietve töprengtem, hogy kellene e még mondanom valamit, megérinteni, csókot adni az arcára, de aztán csak sarkon fordulok, és elsietek. Fejem lehajtom, és egyre gyorsabb lépése sarkallva magam a végére felfogva a szoknya nehéz anyagát futottam a szobám felé. Ott feltépve az ajtót hangos csattanással húzom be magam mögött a nehéz, díszes ajtót és az ágyra vetem magam. Arcom a puha párnába rejtem, és gondolatlanul meredek egy pontra. Hát igen.

Nem moccanok, csak nézek, a végén pedig elnyom az álom.

***

Másnap reggel gyûrötten ébredek. Mégsem álom volt. Mégsem otthon vagyok, hogy ma ki keljen mennem az erdõre fát gyûjteni, esetleg nekiállni a kenyérnek, de nem. Itt vagyok egy hatalmas kastélyban, ahol egy kedves úr fogadott, de akárhogy is életben maradok, az enyéimhez már nem mehetek. Egyedül leszek, amint elenged… borzasztott ez a gondolat.

Egyedül… mindig volt velem valaki. Sosem voltam egyedül.

Barátok… család. Olyan emberek, akiket ismertem és szerettem. Akikkel beszélgetni tudtam, nem voltam… sohasem magányos. Megrettentett a gondolat. De Nascien nagyúrnak ez a kérése… nekem ebbe nincs beleszólásom.

Sajnos.

A szekrényhez lépek és addig keresek valami ruhát, amíg olyanra nem lelek, amit fájó szívvel bár, de fel merek venni az egyszer munkákhoz is. Hajam összefogatom, kendõt kötök, és nekilátok felderíteni a kastélyt.

Nem volt nehéz eltájékozódni benne, de hatalmas volt, igaz, ami igaz. Mindenhol pókháló, por, bár semmi különösebb… régen nem járhatott itt senki, tûnõdtem el. Meglelve a konyhát felkacagok és elõször itt láttam neki rendet tenni. Leporoltam, lemostam mindent, felsúroltam a kövezetet, és ablakokat nyitok, hogy a meleg és friss szellõ belopózhasson. Most jön a többi szoba!

Összeszedtem egy folyosónyi terembõl a poros szõnyegeket, a függönyöket leakasztom és kupacba gyûjtöm. A szõnyegeket kiviszem, és fellógatva egy fa ágára felpipiskedek, és eligazgatom. Egy erõs faággal állok neki csépelni, száll belõle a por, eleinte tüsszögök tõle, de aztán a napsütéstõl és a napfénytõl felvidulva énekelni kezdek. Eleinte bátortalanul, késõbb teli torokból.

Az erdõ kitart,

Ura Shooshoroo

A csillagokkal vált szót

Shooshoroo

Gyökerei tartják a világot

Össze nyugodt karokban

Szél borzolja haját