Újból ajkaimra veti magát, s kezeivel mellkasom, oldalam, combjaim kezdi el cirogatni. Ujjai egy centit sem hagynak ki testemen, ezzel csak felforrósítva egész belsõm. Nyögve karmolok mellkasára, szakítom meg a csókot, ahogy fenekembe markol. Pirultan pihegek, elhaló sóhajaim közt elvész, amit mondani akarok.

- Ne szórakozz! – fedem meg, mikor végre megtalálom a hangom és ép eszem.

- Olyannak ismersz, aki képes lenne rá, hogy játszadozzon, amikor a partnere teljesen fel van rá, valamint a kinti szexre izgulva? – kérdezi mellkasomtól. Ujjai ánuszom simogatják, míg fogai mellbimbóimmal játszanak.

 Érzem, ahogy végigfut rajtam a kéj, s feljebb dobom magam, jelezve, hogy már annyira feltüzelt, amennyire csak õ képes, de õ még mindig játszik, nem engedi, hogy hozzáférjek.

- Igen... – ismétlem meg a mozdulatot. Hátára marva próbálom magamhoz, lejjebb húzni. – Pont olyannak, úgyhogy kérlek... Kérlek...

 Nyelvét köldököbe csúsztatja, ahogy az egyik egyik ujját is feldugja. Hangosan nyögök fel, alig bírom türtõztetni magam. Ha nem csinál valamit, én erõszakolom meg! Heh, nem tudom hogyan, de megoldjuk!

- Mondd el nekem szépen, mindazt, amit te, és a tested szeretnél szavakkal is. – A szavakat szinte duruzsolja, ajkai érzékeny pontjaim szívogatják, csókolgatják, de még mindig kikerülik merevedésem. – Ugye akarod, hogy mélyen a testedben legyen már a tagom, és vad lökésekkel egyesüljünk.

 Elpirultan bólintok, s hátát karmolászom, hogy közeleb tudjam húzni magamhoz egy szenvedélyes csókra. Másik kezemmel férfiasságára markolok, s ezzel egy idõben elérem azt, hogy végre belém hatoljon.

 Vad vágtába kezdünk, s hangomnak sem szab gátat semmi, míg õ is néha felsóhajt és felnyög, nagyobbítva ezzel vágyam.

- Imádlak – szól mikor már mindketten elértük a beteljesülést, s pihegésünk alábbhagy. Nyakamba csókol én meg türelmetlenül nézek rá.

- Menjünk már a kertbe! – Mit nem ért azon, hogy ki akarok menni?!

 Egy sóhajjal tápászkodik fel az ágyról, s kijelenti, hogy akkor menjünk. Juppíí!

 Sikkantásom után átalakulva futok utána, elõtte, mellette, s össze-vissza, míg õ mosolyogva figyeli rohangászásom.

***

 A rókucival kezdek vad kergetõzésbe, de sehogysem sikerül megfognom. Azt hiszem élvezi, hogyha szerencsétlenkedni láthat. Ch... Bakakitsu...

 Nakata a hintaágyon terült el, s én mellé lépve változok vissza emberi alakomba.

- Neked tényleg kilométer hiányod volt – cirogatja meg buksimot. – Úgy érzem, többször kell veled szeretkeznem, hogy ez ne fordulhasson többet elõ...

 Pirultan ütök mellkasára, ahogy egy mosollyal húz közelebb magához.

- Nehogy bedurcizz... Csak vicceltem veled.

- Elég!

 Felé mászom és kezeit feje mellé szorítom, mire õ kuncog.

- Csak nem le akarsz támadni? – kérdi és ismét kinevet. Olyan dögös így. Elpirulva fészkelõdöm, de õ lábai közé szorít, hogy véletlenül se tudjak elszökni. Elõbbi fejrázásom után ismét cukkol.

- Én élvezem – szabadítja ki egyik kezét remegõ mancsom alól, s lehúz magához egy csókra. – Amúgy is... – kuncog fel, mikor ajkaink elvállnak. – Még jössz nekem egy szopással. Emlékszel rá?

- Semmi sincs ingyen – bújok oda mellkasához leperverzése után. Õ felkuncog.

- Hát mit kívánsz, dárga himém – ad egy futó csókot. Mondjuk azt, hogy ez a csókocska tovább tartson, na de mostmár mindegy.

- Látni akarom apáékat – nézek fel rá a legszebb kiscica tekintetemmel, s simulok ugyanúgy hozzá.

- Szökni akarsz? – morran fel.

- Ü-üm – rázom meg a fejem. – Csak nem akarok a szüleimnek több aggodalmat okozni. Kérelek...

- Felõlem. De este kell menjünk, kivéve, ha nem akarsz egy szeneslapáton hazahozni – kuncog fel, mire kinevetem.

- Jó. Menjünk naplemente után, holnap este. Vagy ma? Már elmúlt éjfél? Menjünk be, kezdek fázni, s valamit enni is jó volna. Meg fürödni sem ártana – sorolom neki, az ujjaimmal számolva a teendõket. Ölbe kap és egy csókot nyom buksimra.

- Rendben. Nagyon fázol? Kérjük tejeskávét is a kaja mellé? – hordoz köûrbe a kertben, mint valami hercegnõt. Nem bánom, mellkasához bújva játszom egy tinccsével, néha nyakára, állára hintve apró puszit.

- Nem annyira, de azért kérek – vágom rá egybõl, ártatlanul nézve rá, mire felkacag.

- Na gyere, kiscicám, végállomás, leszállás – pakol le az ebédlõben az egyik székre, majd szól rókucinak, s lefogja kezem, mielõtt ismét utánaszaladnék. Még farkincám is fülem is elõbújt, ahogy bakakitsut néztem. Úgy csillog az ezüt bundája a holdfényben, mintha valami labda lett volna.

- Reggel megint egyedül maradsz pár órát, de küldetekfel reggelit, ne aggódj – húz azölébe, mikor már bögrém tartalmát iszogatom. Engedelmesen dõlök bele ölelésébe, engedve, hogy õ is tudjon kortyolgatni vérespoharából.

- Mit csinálsz olyan korán, olyan késõig? – kérdem kíváncsian, morcosan. Nem szeretem, hogyha egyedül hagynak.

- Információt gyûjtök – rántja meg a vállát egyszerûen.

 Hát oké, ha nem akarod eláruli, akkor nem kell. Némán iszogatom tejecskémet, mikor meg nincs benne, keserûen nézem az üres poharat, mintha attól ismét megtelne, aztán Nakatára is nézek, aki mosolyogva figyel és tincseim simogatja, de úgy, hogy mindjárt letelepszek lába mellé dorombolni, meg is teszem. Átváltozva bújok oda lábához, kezdek dorombizni, míg õ végigfuttatja ujjait párszor bundámon.

 Nemsokára már a szobában vagyunk, egy ujjabb adag tejecskét iszogatva figyelem Nakatát, ahogy türelmetlenül ácsingózik rókuci mellett, aki lecserélte az ágynemût és kivitte a szennyest a fürdõbõl. Azon kapom magam, hogy az ezüst farkincája után kapok, mire õ egybõl megforul, ennek következtében a földön landolunk mindketten. Vámpírkám felnevet, s ölébe véve visz a fürdõ felé. Juhéé, pancsi! Épp nem tapsolok örömömben. Hálásan harapdálom meg állát. Megcsókolni nem akarom, mert akkor nem látja hova megy, s nem akarok beleépülni a falba. De ez szinte bekövetkezik, ahogy pár perc múlva a fürdõben döngöl meg, hogy még a víz is párává vállik testünkön a vágytól.

 Két óra fürdés után fáradtan esünk az ágyba, legalábbis én, mert neki még kedve lenne pár menetre. Nekem viszont ez épp elég volt. Míg vele voltam, teljesen hozzászoktam, hogy este vagyunk fenn és nappal alszunk, vagy csak ágyban vagyunk és khm... nem kell ragozni. Már laposakat pislogok, mikor közelebb húz magához, s valamit mormolva kezd el simogatni lomhán.

***

 Úgy ébredek, mint egy kisbaba, épphogynem sírok. Olyan hideg van a szobában, hogy érzem egész testem remeg. Takaró? Hova lett? Atorkom is fáj. Nyûgösen túrok bele kócos tincseimbe, s figyelem, ahogy a róka belépve ennivalót hoz egy tálcán.

- Jó reggelt! Hoztam fel reggelit – teszi az ölembe.

- ’reggetl! Nakata? – kérdem rekedtesen.

- Nemsokára visszajön. Hozok inkább mézesteát a torkodra – venné el tejecském a tálcáról. Na azt már nem! Rávillantom szemeim, mire kuncogva megy ki, s hoz fel teácskát is, s marad a tejecském is.

 Lekapok valami könyvet a polcról. Persze, hogy vámpírok ról szól. Mirõl is másról szólhatna?! Viszont ahhoz képest, hogy szippancsokról szól, eléggé belemerülök.

- Sokat vártál? – lép be az ajtón egy jókedvû Nakata, mire a könyvet eldova egybõl nekicsapódom.

- Sziasziaszia! – bújok hozzá. Magához fordítsa arcom, s belenéz kissé könnyes szemeimbe.

- Kicsikém, hát miért nem bújtál takaró alá? Én betakartalak, mikor mentem – dorgál meg, ahogy a hajamba mormol. Én csak bújok meleg testéhez.

- Olyan hideg van – motyogom mellkasának.

- De én ki akarok menni... – változik vissza emberré, és mászik az ölembe, karjaim közé - most... Reggel sem lehetett... azt hittem már itt hagytál... egyedül... – annyira drága…  

Mialatt mellkasom ütögeti, mosolyogva húzom magamhoz még közelebb, és kezdek el vele ringatózni:  

- Édes kicsikém, most már itt vagyok, semmi baj.

Talán a tettemtõl, talán a szavaimtól, de könnyebb szívvel bújik hozzám még jobban, mosolyogva hagyom addig, amíg eszembe nem jut az, amivel mûvészi kis lelkét jobb kedvre deríthetném egy óra idejéig:

- Tudod mit? Mutatok olyat, ami miatt felvidulsz – igen, a zongora jár a fejemben kivételesen, mialatt ölbe veszem, és elindulok vele.

De… Már most tudom, hogy csak addig ültetem elé, amíg végre le nem megy a nap. Kint a kertben is a magamévá akarom tenni…

Sikkant, amikor észreveszi a hangszert, és hálásan mellkasomnak dörgöli tincseit.  

A következõ pillanatban pedig már ott ül elõtte, hogy felnyitva tetejét állhasson neki játszani, vigyorogva kapom az ölembe. Így kényelmesebb…

- A frászt hozod rám ilyenkor – nyikog persze bosszúsan tettem miatt, kezem, ami elindult farkincája felé is visszahelyezi a combjára – Nem nyúlkálsz! Játszani akarok! – heh… - Szabad? – hehehh… jahh értem… Azért most már a pofikája kezd visszanõni az eredeti méretébe…

- Szerinted minek jöttünk le, hogy nézd? Na, játszodj valamit, csak nekem – grr… De még az elõtt, mielõtt kis csókjaival elérné, hogy megint felfektessem a hangszerre…

Mmm… Nem bírok neki ellenállni…

Muszáj puszikkal hintenem a bõrét amiatt a szenvedélyes arc miatt, amivel üti a billentyûk.

Aztán…

Persze még több csókkal hintem a nyakát, kicsit meg is szívogatom egy-egy érzékeny területét akkor, amikor mûveletem miatt nekem döntve a fejét vág még ellenállhatatlanabb pofit, és pár nyögés is elhagyja édes kis ajkait.

Játék vége, indulhat egy másmilyen, hiszen már azt is nyögéssel jutalmazza, hogy keménnyé vált farkacskájára markolok.

Sõt… Meg is fordul ültében, hogy velem szemben legyen, és még jobban láthassak minden érzést, amit kiváltottam belõle a tetteimmel.

Tényleg nem értem, hogy hogy voltam meg eddig nélküle…

- Azt ígérted, hogy kimegyünk – nyafog, mielõtt legnagyobb döbbenetemre úgy végigszántja mellkasom, hogy felnyögjek.

- Van idõnk bõven, nem kell sietni – nevetek fel, és az ajkaira tapadok. Imádom a vadságát. És… Most már tényleg csak akkor fogom elengedni, ha végeztünk azzal, amit elkezdtünk, keményen lüktetek, csak arra várok, hogy forróságában elégülhessek ki, amíg õ rám élvez.

Mellkasom ütlegelése is több vágyat ébreszt bennem, ezt közlöm is vele:

- Csináld csak, keményebb vagyok tõle.

- Hülye! Hülye! Hülye! – motyogja persze õszinteségem miatt vörös arccal, megint ki kell nevetnem zavarát.

- Oké, felõlem kimehetünk, de akkor kérek egy kis segítõ kezet... – hogy értse, mire gondolok, vékony ujjait vastag furulyámra teszem - esetleg szájat – méreget, majd amikor leesik neki, mire gondoltam a segítségkérésemmel, vörösebbé vált pofiját a nyakamhoz fúrja.

- Azt akarod mondani, hogyha leszoplak, akkor kimehetek végre? – néz újra a tekintetembe ártatlan pillantásával, vigyorogva tisztázom vele, hogy pontosan ezt:  

- Igen, nyuszi.

Nagyon a kertben akar már lenni, önszántából fog rá másik kezével tagomra.

Ahh… Ráadásul úgy, mintha mindig is ezt gyakorolta volna, ismét nyögök, mielõtt ölbe kapnám, és elindulnék vele a szobánk felé.

– Igazán felhagyhatnál ezzel, a dobhártyám nem bírja a magas hangokat – feddem meg azért utunk közbe. Hozzá szokhatott volna már ahhoz, hogy oda viszem, ahova szeretném, nem kellene sikoltozgatnia.

Mmm… Bár puszija, és bocsánatkérése miatt megérné elviselnem az ilyesmik...

Amikor elérjük az ágyunk, egybõl dobom rá, hogy felé mászva csókolhassam édes ajkait.

Eszméletlen finomak…

Azzal, hogy hozzám hasonló szenvedéllyel viszonozza érzéseim pedig úgy beindít a drága, mint ahogy még soha senki.  

- De kimegyünk! – töri meg a varázst, morogva tisztázom vele, hogy ki, csak fogja már be a száját.

Durvaságomért fejbe is kólint, viszont ezzel nem akadályozza meg azt, hogy miután kinevettem újból az ajkaira tapadjak, és kezeimmel mellkasát, oldalát, combjait kezdjem el simogatni, hogy birtokba vehessem az ujjaimmal is minden egyes négyzetcentiméterét.  

Még fenekébe is belemarok, hogy nyögve, és persze újra mellkasom lekarmolva szakadhasson el a számtól, sóvárogva figyelem vörös arcát, pihegését, hallgatom a sóhajait, kíváncsi vagyok arra, mit akar mondani, amikor meg tud majd szólalni.

Õ tényleg mindenkinél, akit ismertem különlegesebb, ezt az érzést csak tovább erõsítik bennem a szavai:

- Ne szórakozz! – én szórakozni? Ugyan...

- Olyannak ismersz, aki képes lenne rá, hogy játszadozzon, amikor a partnere teljesen fel van rá, valamint a kinti szexre izgulva? – teszem fel kérdésem mellkasának bõrébe susogva, aztán mialatt végigsimítom nedves, rám váró bejáratát pár ujjammal, egyik bimbóját kezdem el morzsolgatni fogaimmal.

Mûveletem közben gondosan ügyelek arra is, hogy amikor a testén átfutó kéj miatt feljebb dobja a csípõjét se érinthessen meg merevedésével, amit eddig is gondosan elkerültem.

Mûsort akar, parancsa miatt meg fogja kapni.

- Igen… - dobja magát újra feljebb, mialatt mancsaival hátamba marva próbál magához lejjebb húzni. – Pont olyannak, úgyhogy kérlek… - igen ez az… Erre vártam... – Kérlek…

Ehh… Úgy nézem, segítség kell neki a megszólaláshoz, gonosz módon csúsztatom nyelvem köldökébe, és csúsztatom vele egy idõben egyik ujjam egy fél pillanatra forróságába.

Aztán… Amikor emiatt ismét hangosan felnyög, arról faggatom, mire kér.

- Mond el nekem szépen, mindazt, amit te, és a tested szeretnél szavakkal is. – duruzsolom tovább neki, hol szívogatom, hol csókolgatom közben testének érzékeny pontjait, farkát még mindig elkerülve izgatom záróizmát is.  – Ugye akarod, hogy mélyen a testedben legyen már a tagom, és vad lökésekkel egyesüljünk.

Bólint, és vörös arccal karmol jobban a hátamba fél kezével, húz magához egy vad csókra, hogy másik mancsával merevedésemre markolhasson, és elérje, lábait feljebb emelve süllyedjek el a testében.

Egyszerre sóhajtunk fel, és kezdünk gyors ringatózásba, hogy aztán percekkel késõbb ismét egyszerre érhessük el a beteljesedést.

- Imádlak. – dõlök mellé kuncogva, hintek puszit a nyakába. Nem is értem, miért néz rám úgy, ahogy, amíg ismét meg nem szólal:

- Menjünk már a kertbe! – ehh… Nem értem, miért ennyire sürgõs, egy sóhaj után feltápászkodok az ágyról, és kijelentem, hogy akkor menjünk, mialatt elindulok.

Egy kis sikkantás után már átalakulva követ, fut elém, aztán vissza hozzám, elmosolyodva figyelem rohangászását.

***

- Neked tényleg kilométer hiányod volt. – cirógatom meg tincseit, amikor kifutkározva magát változik vissza emberré, és lép ahhoz a kerti hintaágyhoz, amin elfeküdve figyeltem az õ, és rókám kergetõzését. – Úgy érzem, többször kell veled szeretkeznem, hogy ez ne fordulhasson többet elõ…

Elpirul szavaim hatására, és ismét üt, mosollyal húzom magamhoz közelebb.

- Nehogy bedurcizz… Csak vicceltem veled. – nameg rajta… Tudom, nem kéne, de annyira édes, hogy nem tudom megállni, hogy ne tegyem.

- Elég! – mászik felém, mialatt kezeim fejem mellé szorítja, döbbenten, majd kuncogva figyelem, és faggatom arról, mégis mit csinál.

- Csak nem le akarsz támadni? – kérdem ismét kinevetve tettét, az arca még a hold fényénél is láthatóan vörös, mialatt fészkelõdik, vigyorogva húzom terpeszbe a lábaim, szorítom velük közéjük, hogy még csak esélye se lehessen a menekülésre, mielõtt válaszolna a kérdésemre.

A fejrázással, amit produkált nem érem be.

- Én élvezném. – szabadítom ki egyik kezem már kicsit remegõ mancsa alól, húzom le magamhoz egy csókra. – Amúgy is… - kuncogok fel rajta ismét, amikor elszakadunk egymástól – Még jössz nekem egy szopással. Emlékszel rá? – ha nem rémlett neki, akkor most frissítettem a memóriáját.

Úgyis még mind a ketten meztelenek vagyunk…

- Ki, ki, csak fogd be a lepénylesõd – morran fel. Morcosan nézek rá, s fejbekólintom, mire felnevet.

Egy ideig mosolyogva figyelem hiúzkám, vicces az, ahogy az ölemben olvadozó fagyit nézi vörössé vált pofival.

De… Pár perc elteltével már cseppet se találom mulatságosnak a helyzetünk, nevetés helyett inkább azon õrlõdök, lekaparjam-e vagy sem ölembõl a jeges nyalánkságot.

Merev farkam annyira lefagyott tõle, hogy félõ, még a végén eltörik miatta… Viszont… Nem bírnám elviselni azt, ha lemaradnék nyalogatásáról, amivel talán kitüntet…

Megdöbbentõ módon, pont akkor, amikor már lemondva kényeztetésérõl megsemmisítõ mozdulatot mérnék a fagyi maradékára lép bátran elõrébb, és térdel le elém, amikor magamhoz térek meglepettségembõl, egybõl kárörvendõ vigyorral nézek szemeibe.

A szükség tényleg nagy Úr lehet…

Igen…

Hatalmas gyönyöröket okoz forró kis nyelvével, farkam keményen lüktet nyalakodása miatt a nadrág alatt.

Kár, hogy gyorsan eltünteti a jeges édességet, és visszamászik az ölembe, hogy nyaka csókolgatásába belealudhasson.

Grr… Kicsit idegesítõ is, de mindegy… Majd ha felébred, akkor ellátom a baját ezért…

***

- Ah... ne... Naka... ta...  - zeng hangjától az egész ház, vigyorogva cukkolom:

- „Ne”, mit?

- Ne... ne húzd ki... Csináld keményebben, kérlek... - ohh…

Ezek a megindító szavak, és vörös arcszíne hiányzott nekem, még nagyobb vigyorral, mint eddig magyarázom neki, hogy ha csinálni akarja, szolgálja ki magát.

- Elnyelheted a farkam egészen tövig, - teszem hozzá mondandómhoz, mialatt ismét mélyebbre tolom magam forróságába - és élvezheted ameddig csak akarod.

A túl hosszúra nyúlt hallgatását beleegyezésnek veszem, át is fordulok vele, hogy fölöttem legyen.

- Utállak – nyüszög persze lépésemre, de ha komolyan gondolná azt, amit mondott, nem bújna a nyakamhoz, nevetve fogom át karjaimmal, húzom szoros ölelésre magamhoz:

- Én is szeretlek, cica!

Szavaim, és talán a harca elvesztése miatt durcisan, valamint egy kissé talán zavarodottan próbál elvonulni, de mosolyogva ragadom meg combjait, és húzom õt így közelebb magamhoz.

Ha macska egér játékot szeretne, akkor megkaphatja, hátulról is ugyanolyan vonzó, mint elölrõl, lassan, körkörösen nyalogatom meg záróizmát.

- Mit...? Ah... ezt neh... azt nem... – próbál tiltakozni ugyan megint, de az ellenkezés eddig se segített rajta sokat…

- Milyen szép hangok – nevetem ki, amikor már nem tud értelmes szavakat sóhajtani, aztán ismét megcirógatom nyelvemmel az ánuszát.

- Ne... ez olyan furcsa... ah... - tér vissza a hangja, gonosz vigyorral magyarázom meg neki, ez nem furcsa.

- Belül nagyon is jó érzés, kicsim – le se tudná tagadni, hogy ugyanannyira élvezi, amennyire én, nyögve remeg meg a teste, és csípõjét is feljebb tolja – Máris mennyire lüktet... – õrületes egy teste van, vágyakozva utána csúsztatom az egyik ujjam forróságába.

Grr… Annyira finom… Ráadásul sikolya jobban megédesíti a pillanatot.

- A fehér bõrödön csak ez a rész piros... ez olyan szexi... - duruzsolok neki ismét, aztán ujjammal ingerelni kezdem testének legérzékenyebb pontját.

***

- Na ugye, csak túlélted –nyalogatom le elégedetten ujjaimról „termését”.

- Perverz - csap nekem egy párnát válaszul, de ezzel nem tud megsérteni, vigyorogva azon, hogy még mindig van ereje hajolok közel az arcához, nézek gyönyörû szemeibe:

- Kicsim, nem gondolod, hogy én is érdemelnék valamit? Kétszer mentél el, míg én még egyszer sem – arról a bealvásról nem is beszélve, amivel a nyalakodása közben kitüntetett, hogy tudja mirõl beszélek, a lábai közé csusszanok.

Aztán… Mivel szavaimra megint nem reagál semmit, kiszolgálom magam, és forróságába hatolva invitálom gyors tempójú testmozgásra.

Hangos nyöszörgése olaj a tüzemre, csókért hajolok édes ajkaihoz, és kezdem õket is marcangolni, mialatt kicsi kacsóit a vállaimra vezetem, hogy jobban, bennem tudjon kapaszkodni, a gyönyörök további ûzése közben.

Mmm…

Élve a lehetõséggel markol beléjük jó szorosan, és nyögdécsel tovább édes hangján:

- Mé... Mélyebre...

Kuncogva teljesítem parancsát, fordítok helyzetünkön kicsit, hogy még hangosabban sikítozhasson, amikor õ is küzd azért, jó legyen neki. Egyszerûen imádom a testét, és a hangját is:

- Milyen erotikus látvány... már egyedül is képes vagy a tövéig... – cukkolom, de csak eddig, mert mielõtt azt mondanám, hogy elnyelni a farkam, hangos nyögéssel szakítja félbe a mondandóm:

- Nnn... és errõl ki tehet? Idióhta... – grr… Ráadásul gyorsabb mozgásba is kezd…

- A feneked sokkal telhetetlenebb minden egyes alkalommal... – abban reménykedve húzom tovább az agyát, hogy még mostani tempójánál is gyorsabbat fog diktálni, de most inkább próbál megsérteni:

- Te meg perverz vagy! – eddig engedem neki, és nem tovább, a fenekébe markolva kapcsolom még elképesztõbb iramba szeretkezésünk ütemét, hogy többet, és nagyobb átéléssel nyöghessen, mint eddig valaha.

***

A rothadt zombinép az utóbbi pár hónapban támadásba lendült. Betörnek a gyengébb védelmi pajzzsal rendelkezõ vámpírok birtokaira, és megeszik az ott dolgozó emberek.

Majd… Amikor a vámpír teljesen egyedül marad, tömegesen legyûrik, és gondoskodnak róla, hogy porrá égjen a nap felkelésével.

Mindig gyûlöltek minket, mivel ugyanaz a faj, az emberek jelentik számukra a táplálékot, mint nekünk, de eddig még nem tettek ellenünk ilyen drasztikus lépéseket.

Örülök neki, hogy Kevint nem is hoztam le a mai megbeszélésre.

Napok óta a kertbe akar menni játszani, látom rajta még akkor is, amikor nem mondja. Viszont… Ha tudná, ezek a szörnyek bárhol, akár itt is felbukkanhatnak egyszer, nem biztos, kimerészkedne házból.

Pedig a zombik nem sokáig maradnának birtokomon, ha véletlen sikerülne ide bejutniuk. Fehér róka szolgámnak biztos szemet szúrnának, és jelezné õket, hogy pillanatok alatt megölhessem az összes mocsok támadót.

A vámpírok törzsével sem fognak sokáig bohóckodni, hála annak, hogy összedugtuk a fejünk, és tanácskoztunk már a napokban párszor, megvan a terv, amivel elvehetjük a kedvük a további akcióiktól.

- Itt vagyok cica. – nyitom ki annak a szobának az ajtaját, ami mögött Kevin van – Mond, hogy hiányoztam…

- Épp ideje volt visszajönnöd hozzám. – fordul felém morcisan. – Hol voltál?! A világ másik felén?! – ehh… Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ilyen csúnyán rám támad, és faggatni próbál.  

Mit mondjak most neki?

Végül úgy döntök, egyszerûbb kitérnem a felelés elõl, cukkolom kicsit:

- Csak nem azért morogsz ennyire velem, mert régen szeretkeztünk?

- Nem. Egy kicsit sem amiatt. És… Nem is morgok… – támad rám ismét bosszúsan, mielõtt még vörös arcát az ablak irányába fordítaná, és pár gyors mozdulattal teljesen leengedné a redõnyt, hogy végre mindent jótékony sötétség vegyen körbe a szobában, és a lámpát felkapcsolva beljebb tudjak lépni hozzá.

Miután az ajtót kulcsra zárom magam mögött látom, hogy az összes figyelmét immáron a kezemben lévõ tálca felé fordítva áll fel, fülecskéi is izgatottan mozognak.

- Nem felejtetted el, amit ígértél, és hoztál nekem ételt? – kérdi is, amikor észreveszi, õt nézem, kuncogva válaszolok neki:

- Még szép, hogy nem. – terhem pedig a szoba asztalára teszem.

Villám gyorsaságával terem mellettem, hogy megszemlélhesse, mi az, amit kap, nevetnem kell aranyosságán.

Pár szendvicset hoztam neki, egy pohár tejet, valamint arra tekintettel, hogy két órával ezelõtt ígértem az ételek, egy kis tányérnyi fagyit is.

Öröm nézni csillogó szemeit, és szimatoló kis nóziját, de azt még nagyobb élvezet figyelni, ahogy leülve az asztal egyik székéhez kezd el falatozni, mosolyogva mustrálom evésének gyors tempóját, majd foglalok mellette én is helyet.

Szegény tényleg éhes lehetett…

Remélem, ezzel, meg a desszerttel, ami még csak a kaja után jön az ágyban, kiengesztelem…

- Sajnálom, hogy várnod kellett a reggelire. – sóhajtom, amikor a tejet is megissza, és fagyija eltüntetésének lát neki – Ígérem, legközelebb, ha több ideig leszek távol, akkor az egyik szolgával küldök neked valamit, hogy ne halj éhen a plusz várakozás miatt. Rendben?

Biccent, ezért közelebb húzódom hozzá, és finom, puha tincseibe simítok. Egyszer, majd még egyszer… Annyira jó tapintani õket…

És… Ha tehetném, állandóan csak vele lennék…

- H… héé… - sóhajtja bizonytalanul, amikor hajáról ujjaim arcának vonalára, majd édes ajkaira vándorolnak, és óvatosan vezetem rajtuk végig õket – Ha ezt csinálod… Akkor nem tudok enni…

- Enni? Mit még? A tányért? - húzom õt kuncogva át az ölembe, hogy jobb rálátást biztosítsak magamnak vörös pofijába, és belelássak kiürült edényébe is.

Ügyesen tetette, van benne fagyi, de engem átverni sokáig nem lehet, még mindig mosolyogva hajolok nyakához, hintek rá egy forró csókot, szívom meg egy kicsit.

Csókom újabb csókok követik, inge nem akadály a körmeimnek most sem.

- Ne már… Alig maradt miattad pólóm… - motyogja zavartan, mialatt kikapom tányérját kezébõl, és felkelek vele az asztaltól, de mintha nem is hallottam volna azt, amit mondott, döntöm az ágyra, hogy nadrágjától is egy fél mozdulattal szabadíthassam ki.

Majd veszünk. Bár… Bentre nem is hiszem, hogy kellene hordania…

***

- Nem mehetnék ki egy kicsit? – kérdi bátortalanul hozzám simulva, amikor felébredve mocorgása miatt rá nézek, kuncogva húzom magamhoz közelebb egy finom csókra, csak miután megkapom válaszolok neki:

- Meg akarsz ölni? Kint még világos van.

- Nem. – szabadítja ki magát a karjaim közül, és toppant dühösen az ágy mellett – Csak játszani szeretnék a szabadban. Nem kéne emiatt velem jönnöd. – jahh… Hogy egyedül engedjem el… Így mindjárt más…

- Egy óra múlva sötét lesz, és kimegyünk. – teszem komollyá a vonásaim. – Nélkülem innen sehova. – legalábbis a jelenlegi helyzetben.

Bosszúsan sóhajt, majd változik át hiúzzá.

Feltett szándéka az lehet, hogy kicsörtet, viszont mivel zárva az ajtó, nem tudja mancsaival nyitni.

Annak is ellenáll a támadott fadarab, hogy fejjel nekifut, ezért miután az ütközéstõl minden bizonnyal sajgó kobakját megdörzsöli egyik mancsával, a fürdõbe vonul duzzogni.

Pff... Kómásan vakarom meg a fejem, és kelek fel egy nagy nyújtózást követõen. Lehet, mégis el fogom neki mondani, jelenleg zombi veszély van.

Mondjuk… Ki tudja… Lehet, segítene is bosszúszomján, ha egy csúnya álarccal ugorhatna Siaku, és Teo elé, hogy visszafizethesse mindazt nekik, amit kapott tõlük.

- Nem – felelem alig hallhatóan. Ahogy Teora nézek, rájövök, hogy ez mekkora hazugság. Csak rá kell néznem és gyûlölöm. Undorító, ahogy próbált rámászni Nakatára. Dühös vagyok, közben kissé szomorú. Féltékenységem tapintható.

- Értem – sóhajt fel vámpírkám, s szorosabban ölelve, feláll velem. – Fáradt vagy már és szeretnéd, ha lefektetnélek aludni.

 Fülig pirulok, s már nyitnám a szám egy frappáns válaszra, de szenvedélyes csókja belémfolytja a szót. Pihegve vállunk el egymástól, s csak arra várok, hogy eltûnjenek szemem elõl a rózsaszín karikák.

- Igazad van, késõre jár – hallom a „vendégünk” hangját, s látom, ahogy Nakata is bólint.

 Nem sokkal ezután távoznak. Áldjuk az eget, Allah ajándéka ez. Dorombolva bújok vámpírkám mellkasához, közben hátát dagaszgatom. Oldalra nézver látom, ahogy az ezüst rókuci fagyit majszol. Szívesen kergetõznék még vele, de most inkább az édesség érdekelne. Akkor én most nem kapok fagyit?

~*~*~*~*~

- Legközelebb... – nyammogom egy kanállal a számban. – Sõt... Inkább soha többé ne hívd ide azt a kettõt.

- Hidd el, ha rajtam múlt volna, ma sem teszik be ide a lábuk – vigyorog, majd megnyalja a szájam szélét. Gondolom fagyis lettem.

- Értem... Jó lesz egy kicsit nélkülük – sóhajtom vörös arccal. Nakata szorosabban fonja karjait derekamra.

- Igen – kuncog fülembe, amibe belecsókol. – Újra kettesben vagyunk...

 Sikoltva repül ki a kezembõl a kehely, mikor nyakamhoz hajolva megnõnek szemfogai.

- Lökött... Nem akarlak megharapni – morog bosszúsan, s leszedi fejem tetejérõl a kelyhet. Szomorúan nézem ölét, ahová a fagyigombócok pottyantak.- Nincs több itthon – sóhajtja. – Ezek is csak addig maradnak így egybe, amíg fel nem kelek innen. Habár... – teszi hozzá elgondolkozva. – Ami nem ért a nadrágomhoz így is ehetõ.

 A kanálkámat elvéve mer fel belõle, s szám felé navigálja.

- Itt repül a fagyi áááá...

 Duzzogva ütöm ki a kezébõl a kanalat, s közlöm vele, hogy nincs észnél. Aztán... ahogy nézegetem a gombócokat, rákérdek, hogy nem-e ehetek még belõle.

- Kanalam már nincs, nem vagyok hozzászokva az ember, vagy hiúz látogatókhoz – sóhajtja, közben végigsimit hajamon. – Ha tényleg szeretnéd édesem, máshogy kell megoldanod, hogy hozzájuss.

 Pár percig még szemezek a fagyival, aztán pipacspirosra váltva arcszínem, elindulok felé. Kerek szemekkel nézek fel Nakatára mikor már nadrágjánál szemben van arcom. Bezzeg õ önelégülten vigyorog. Gonosz dög! Szexi...

 Ahogy lassan, számat nyalogatva, eltûntetem a fagyit róla, érzem, ahogy ajkaim alatt már megkeményedett férfoassága. Csak bánatára, amint végeztem, visszamászok ölébe. S, bár más cél érdekében csókolgatja nyakam, én sóhajtozva élvezem, majd mellkasához bújva, a szája simogatását megelégelve, elalszom.

~*~*~*~*~

- Ah... ne... Naka... ta...

- „Ne”, mit?

- Ne... ne húzd ki... Csináld keményebben, kérlek... – azt hiszem még a kislábujjam is piros.

- Ha csinálni akarod, szolgáld ki magad. Elnyelheted a farkam egészen tövig, és élvezheted ameddig csak akarod. – Fordít a felálláson, s ismét lovagló pózban találom magam.

- Utállak – nyögöm morcosan, s odabújok nyakához. Átölel, s felnevet.

- Én is szeretlek, cica!

 Duzzogva mászom le az ágyról négykézláb, de elkapja a combjaim, s maga felé húzza hátsómat.

- Mit...? Ah... ezt neh... azt nem... – nyögöm, de lassan egy értelmes szót sem tudok, nemhogy kinyögni, még gondolni sem.

- Milyen szép hangok – kuncog, majd nyelvét ismét végigfuttatja ott.

- Ne... ez olyan furcsa... ah...

- Ez nem furcsa. Belül nagyon is jó érzés, kicsim – csak egy nyögésre futja válaszként, ahogy megremegek alatta, s akaratlanul is feljebb tolom csípõm. – Máris mennyire lüktet... – nyomja belém egy újját, mire felsikkantok. Hogy tudja, ez még mindig nem kellemes érzés. – A fehér bõrödön csak ez a rész piros... ez olyan szexi...

- Na ugye, csak túlélted – nyalogassa ujjairól nedvem, mint valami elégedett macska.

- Perverz – vágom hozzá a párnát, de annyi erõ sincs bennem, mint egy bolhában. Ahogy felnézek, egybõl azokkal a jégkék lélektükrökkel találom szemben magam.

- Kicsim, nem gondolod, hogy én is érdemelnék valamit? Kétszer mentél el, míg én még egyszer sem – nyögi, ahogy próbál combjaim közé férkõzni. Könnyû dolga van, úgy mozgat, ahogy akar.

 Sikolyom kissé hangosabbra sikeredett, ahogy testembe hatol. Azonnal mozogni kezd, amit én nem nagyon tudok másként reagálni, minthogy egyre hangosabban nyögök alatta. Ajaimra hajol, s a nevemet is elfelejtem csókjától. Kezeim vállára teszi. Készségesen át is ölelem, s karmolgatom hátát.

- Mé... Mélyebre... – nyögdécselem, mire maga alá fordít. Miért teszi ezt folyton? Hogy a szomszédok ne tudjanak aludni a sikolyaimtól? Nakata igazán nem kedveheti õket... Ez meg nevet... Fufufu...

- Milyen erotikus látvány... már egyedül is képes vagy a tövéig... – Inkább belenyögök mondatába. Ha végigmondja itt fogok leavanzsálódni paradicsommá.

- Nnn... és errõl ki tehet? Idióhta... – mozdítom csípõm, s viszonylag gyors tempót diktálok, ami láthatóan neki is tetszik.

- A feneked sokkal telhetetlenebb minden egyes alkalommal...

- Te meg perverz vagy! – nyögöm ki az egyetelen értelmes mondatot, aztán már egy értelmes szót sem tudok , mivel fenekembe markolva olyan iramot diktál, amitõl csak sikoltozni tudok.

~*~*~*~*~

 Csak bámulok kifelé az ablakon, s szinte megbabonáz a látvány. Mintha nem is a városban lennénk, hanem egy vidéki tanyán. Az ablak egy rétre néz, amin így reggelibe, zajlik az élet. Nyuszik meg pockok, rókák, meg különféle madarak és állatok kergetõznek egymással. Lustán mozgatom farkincám, s füleim is izgatottan mocorognak, ahogy a kinti tájat figyelem. Egyáltalán a városban vagyunk még? Nem tudom betájolni a helyet. Ki akarok menni...

 Nakata épp lenn van, azt mondta, hogy el kell intéznie valamit, s lassan már egy negyed órája oda van. Pedig ennivalót is ígért, amire pocim nagyon is emlékszik, mert folyton panaszkodik nekem, hogy üres.

 Magányosan ölelem át egyik lábam, s még kissé sajgó farkincám kezdem nyalogatni. Az a szöszi... egyszer még úgyis visszafizetem neki... 

- Szabad? – néz rám kíváncsian Kevin, önelégülten túrok tincsei közé, és simogatom meg buksiját.

- Ne kérdezz butaságokat – jelentem aztán ki neki nagylelkûen, holott attól, hogy engedélyt kért tõlem arra, fagyizhat-e, az helyett, hogy válaszolt volna Siakunak, legalább öt kilót hízott a májam.

- Akkor kérek – bújik hozzám, törleszkedik lelkesen.

- De... aludhatok még egy kicsit? – faggat kíváncsian, mialatt ártatlannak szánt tekintettel néz rám, vigyorogva borzolom össze ismét a haját, és engedem útjára. 

Bár… Amikor felkel, és elindul, szívem szerint nem csak rácsapnék a hátsójára, miközben arra utasítom segédem, hogy tartsa rajta a szemét, és figyelje, ne szökjön ki kastélyomból.

***

Úgy döntünk, mégse indulunk el már, és keresünk korán nyitó fagyizót.

Egyszerûbb letelepednünk a konyhában, és mélyhûtõs vackot nyomni Teo kezébe.

Ugyanannyira boldoggá teszi, mint amennyire a másik tenné, Siaku is jobban folyathatja nyalakodásától a nyálát, mialatt már megint csak beszél, és beszél.

Annak pedig külön örülök, hogy így  Kevin, és segédem is csatlakoznak hozzánk, miután párszor körbefutják az asztalt, megjelenésük miatt nyomoronc vendégem végre abbahagyja a szófosást is.

Grr… És az, ahogy drága plüssállatom a combomat izgatja…

Merevedésem van, vágytól felsóhajtva nézek csillogó cicaszemeibe, simogatom selymes füleit.

Kényeztetésem miatt mellkasomhoz bújva dorombol egy ideig, aztán pajkos tekintettel néz újra a szemeimbe, és mászik az asztal alá.

Azt nem tudom, mire készül, de azzal tisztában vagyok, hogy farkának szorítása, amivel kitüntet fájdalmas, el kell ahhoz kapnom az asztalt, hogy ne ordítsak fel.

Teo még ezt görbítette meg…  Hehh… Alighanem jó lesz vigyázni az ukéinkkal.

Mialatt lábaim még mindig szorosan fogja, vendégünkhöz dörgöli busa fejét, és engedi, hogy az megsimizze, ezzel felkeltve a velem szemben ülõ vámpír figyelmét.

- Nakata, úgy látom a cicusod érdeklõdik irántam – kuncog hatalmas vigyorral, eszébe se jutna az a jó terv, amit drága kincsem Teo ellen dolgozott ki. Másért nem teheti azt, amit tesz úgy, hogy közben a lábaim öleli.

Egyszerû, és fantasztikus az, ahogy még dorombol is Siaku cirógatására, a kis szöszke már hagyja is fagyiját, hogy féltékenyen túrja el Kevint jelenlegi helyérõl. Pechjére gazdája õt löki el magától.

- Igen bájos teremtés – ez a vámpír van olyan ostoba, mint állatkája, ha nem idiótább…

- Látnád az ágyban – húzom tovább az agyát, de a mókát tudom, hogy Kevin itt fogja abba hagyni. A kis szöszke ugyanis hozzám lép, és combom, mellkasom cirógatja igen ügyetlenül addig, amíg Siaku azt pedzegeti cserélni akar pár hétig.  

Hát igen… Díjat kéne kapnom arra, hogy ennyire jól meg tudom ítélni mások érzéseit.

A féltékennyé tevõbõl féltékennyé tett lett, Kevin duzzogva változik vissza emberré, bújik szorosan, nameg meztelensége miatt egy kicsit pirosan hozzám, birtoklón vonom magamhoz, és tûröm, megint megropogtassa lábcsontjaim farka ölelésével.

Teo is visszatér gazdájához, halkan próbálom nyugtatni az ölemben ülõt.  

- Semmi baj, kicsim. Kérsz akkor fagyit? – remélem, az nem hallatszik a hangomon, hogy szívem szerint felkacagnék.

- Igen..., - válaszolja halkan - de... felmehetek? – másik kezemmel a homlokát simítom végig, mielõtt aggódva kérdezném meg tõle, hogy rosszul van-e.

- Nem. – jelenti ki megint alig hallhatóan, de legalább már tudom mi a baja abból, ahogy a kis szõkeségre néz.

Unja a társaságunk.

- Értem. – sóhajtom színpadiasan, mialatt szorosan karjaim között tartva a testét felállok – Fáradt vagy már, és szeretnéd, ha lefektetnélek aludni.

Elvörösödik, és visszavágna valamivel, ha nem csókolnám meg szavaim követõen vadul, szenvedélyesen, hogy amikor pihegve elszakadunk egymástól egy sanda vendégeink felé pillantással, és halk pisszegéssel kérhessem arra, csöndben figyeljen.

Szerencsére emiatt sikerül az elõadásunk, és Siaku végre kapcsol. Miután csókot hit petje ajkaira, ki is szedi kövér fenekét a székébõl, hogy elindulhasson Teo után az ajtó irányába.

- Igazad van, késõre jár. – teszi hozzá, önelégülten bólintok felé.

Tudom, hogy igazam van, ide se kellett volna dugnia a képét, örülök neki, hogy távozik, kicsi hiúzom is dorombolva bújik hozzá mellkasomhoz, és dagasztja a hátam mancsaival távozásuk híre hallatán.

Ha visszaérünk, ünneplésként jó nagy adag fagyit kap majd abból, amit most annyira szomorkás tekintettel néz ki rókám szájából.

***

- Legközelebb… - nyammog egy újabb kanál édességen – Sõt… Inkább soha többé ne hívd ide azt a kettõt. – ohh, hogy egyem a csöpp szívét…

- Hidd el, ha rajtam múlt volna, ma sem teszik be ide a lábuk. – vigyorgok rá, mielõtt még lenyalnám azt a darab fagyit, ami szája szélén maradt.

Nem olyan finom az emberi étel, mint a vér, de ezt a helyzetet egyszerûen nem tudtam kihagyni. Kevin észveszejtõen csábító, minden pillanat, amiben megízlelhetem boldoggá tesz.

- Értem... Jó lesz egy kicsit nélkülük - sóhajtja még mindig vörös arccal, amikor oldódik zavara egy kicsit, vigyorogva húzom jobban magamhoz.

- Igen. – kuncogom fülébe, mielõtt egy kis csókot hintenék rá. – Újra kettesben vagyunk…

Nyakát is meg akarom csókolni, mialatt magamba szívom üdítõ illatát, de talán attól, hogy elõjönnek a fogaim mûveletem közben, és a bõréhez érnek, olyan szinten rémül meg, hogy a kelyhet, amit fel akar emelni sikoltva repíti a levegõbe.

- Lökött… Nem akartalak megharapni. – morgom bosszúsan, mialatt leszedem a gravitáció hatására mézédes tincseire visszaesett kelyhet.

A fagyigombócok kicsit arrébb esnek, szomorú tekintettel nézi ölemet, miután megfordult ültében.

- Nincs több itthon. – sóhajtom. – Ezek is csak addig maradnak így egybe, amíg fel nem kelek innen. Habár… - teszem hozzá elgondolkodva – Ami nem ért a nadrágomhoz így is ehetõ.

Kezembe veszem a kiskanalat, és felmerek a hideg trutyiból egy adagot, hogy szája felé kormányozhassam:

- Itt repül a fagyi ááá…

Persze duzzogva üti ki a kanalat a kezembõl, és megkapom tõle, hogy nem vagyok eszemnél, de azért egy két perc csöndes fagyinézés után megkérdi, hogy nem-e ehet még belõle.

- Kanalam már nincs, nem vagyok nagyon hozzászokva az ember, vagy hiúz látogatókhoz. – sóhajtom, mialatt végigsimítom buksiját – Ha tényleg szeretnéd édesem, máshogy kell megoldanod, hogy hozzájuss.

Kíváncsi vagyok arra, elém mer-e térdelni, ha igen, holnap 3 teherautónyi fagyit borítok magamra, hogy közel érezhessem ajkait a farkamhoz.

 Amikor meglepettségem elillan, jön helyébe a kíváncsiság. Ki ez a fiú?

 Sokat nem tudok rajta gondolkodni, mert ujjait farkincámra kulcsolja, s olyan erõvel húzza meg, hogy egyszerre kiáltok és karmolok. Elfut.

 A saroban ücsörgök, büntetem magam, nem szép dolog volt lekarmolni õt, de azért tõle sem volt szép, hogy meghúzta farkincám, most szegény úgy néz ki, mint valami elfappant gitárhúr.

 Puha léptek zaját hallom, majd a vámpír egy takarót burkol körém. Most jut eszembe, hogy meztelen vagyok. Faggat.

- Csinált veled valamit az a fiú, azért bántottad? – Dühösen, összeszorított ajkakkal nézek rá. Füleim is idegesen mozognak.

 Nakata az ölébe húz és magáhozszorít, amit már jobban szeretek.

- Kérlek... Addig mondd el, amíg nem máshogy próbálom meg belõled kiszedni – simít végig hátsómon.

- Le akarta tépni a farkamat – állítom le kényeztetõ ujjait, s akarnék kimászni ölébõl, de nem enged.

- Irigy volt a drágámmal, és még le is karmolta, pedig csak fel akarta próbálni a jelmezét – lép be ordítva valaki. – Õ is vendég itt, követelem Nakata, hogy büntesd meg a peted, és add oda kárpótlásként azt a farkat és cicafüleket is Teonak. – Irigy? Jelmez? Pet? Na álljunk csak meg egy szóra!

 Vámpirkám kezébe veszi hiúz farkincám. Az a szõke meg csak vbigyorog. Grrr... Nem kapja meg a testrészeim az tuti. Méghogy jelmez... ch...

 Azonban mielõtt még kiábálni kezdenék, Nakata betapassza szám mancsával és szorosabban ölel derekamnál.

- Szerintem nézdd meg a drágád  kezén a karmolást és rájössz, hogy a fülek, és a farok nem holmi jelmez részei. Aztán... örülj neki, hogy él a kicsikéd. Én lehet, meg is öltem volna, ha megpróbálja a fogam kitépni – magyarázza ülõalkalmatosságom.

 A férfi bocsánatot kér, s a fiút is bíztatja arra, hogy elnézést kérjen tõlem.

- Nem akarok... – nyafogja, mire én kiszabadítom arcom Nakata kezébõl és duzzogva bejelentem, hogy nekem arra nincs szükségem, hogy egy ilyen akaratos személy bocsánatot kérjen tõlem.

- Gyerekek... – szól a férfi kedves, négédes hangon. – Fejezzétek be. Sõt... Felejtsétek is el ezt a kis félreértést. Mit szólnátok hozzá, ha elmennénk egyet fagyizni? Még elég sötét van hozzá.

- Szabad? – pislogok fel a vámpírra.

- Ne kérdezz butaságokat – simít végig tincseimen.

- Akkor kérek – lelkesebben bújok álla alás, s ahogy farkincámat mozdítom, belémcsap a fájdalom. Kissé cikk-cakkosan jár, ahogy meglengetem. Durcásan, mérgesen csillogó szemekkel nézek Teora.

 Támad egy ötletem, hogyan is bosszanthatnám és egyben bosszulhatnám meg ezt.

- De... aludhatok még egy kicsit? – pislogok fel Nakatára, aki szerintem már sejti miben sántikálok, huncutan az övében elmerülõ tekintetembõl.

- Menj csak – túr bele hajamba egy kéjenc vigyorral, s mikor felkelek, belecsap fenekembe. Nyögve veszem sietõsre lépteim.

 A szobában átalakulok, letelepedek az ágyra, s megnyalogatom sérült farkincám. Az a fiú hiába néz ki úgy, mint egy tökéletes uke, a szorítása kifejezetten durva volt.

 Valaki figyel! Én érzem csak úgy?

 Körülnézve a nyitott ajtón látom az ezüstös bundát, s a kisurranó farkat. Egy másodperc alatt feltámad játékos kedvem. Utánafutok, de nem éremutol. Biztos Nakatához ment, „lejelenteni” mit csinálok.

 A konyhában folytatjuk a kergetõzést, kétszer körbefutjuk az asztalt, ahol a szöszi a fagyiját nyaldossa, a gazdája a nyálát csorgatva nézi, közben oda-odaszól a vámpírkámnak, aki kintrõl úgy néz ki, egyedül beszél, nem figyelnek rá. Hát nem elmentek volna valahová?

 A rókuci Nakata mellé ugrik, én meg utána. A vámpír combjain, puhán támaszkodova elsõ két mancsommal, követem tekintetemmel az ezüstös állatot.

 A tengerkék szemek az enyémbe mélyednek. Milyen más ilyen élesen nézni õt. Gyönyörû tekintete van, nagyon jóképû. A fejem kezdi simogatni, fülecskéimet, mire bújok mellkasához, s csak úgy, hogy õ hallja, halkan doromobolok.

 Aztán újra huncutan csillogó szemekkel nézek rá, s az asztal alá bújok. Farkammal körülfogom lábát, de kicsit túl erõsen, mert Nakata meg kell kapaszkodjon az asztalban egy pillanatra, majd lazítok szorításomon.

 Az idegen vámpír comjához dörgölöm fejem, mintha tetszene illata, teste melege. Egy fenét, undorodom attól, ahogy ujjai bundámat simogatják. Grr...

- Nakata, úgy látom a cicusod érdeklõdik irántam – kuncog fel. Ha emberi bõrben lennék, most biztosan megforgatnám a szemem.

 De nagyjából elérem a célom. A kis szõke féltékenyen vizslatja mozdulataim. Hangosan dorombolok fel, ahogy füleim tövét kezdi simogatni. Megvárom, míg elragadtatja magát. A fiú még mindigg lesi mozdulataim, s közben próbál elhagyatottan bújni gazdájához, de õ csak velem foglalkozik, eltolja magától, ami látszólag nem nagyon tetszik neki.

- Igen bájos teremtés – kuncog fel a hurkás ujjak gazdája.

- Látnád az ágyban – incselkedik vámpírkám is.

 Mire felhallszik a cserélni szó, meglendítem karmaim ismét Teo felé, aki Nakatánál kérne kis odafigyelést. Egyáltalán nem tetszik, ahogy combját fogdossa és mellkasára támaszkodik.

 Mi ez? Én is féltékeny lennék? Kizárt. Ha esetleg nõstény lenne. De nem az. Akármennyire bogozom, ebben a fennállásban én vagyok a nõ. Akkormeg minden jogom megvan a féltékenységre! Éljen a logika!

 Emberi alakomra váltva mászom Nakata ölébe, hidegen hagy meztelenségem, de azért picit elpirulok. Átöleli derekam, aminek örülök, mert valamennyire inge ujja takarja fenekem. Felszusszanok. Farkincámmal még mindig nem eresztem lábát, sõt, jobban rászorítok.

 A szõke azonnal gazdája ölébe szökik, aki meglepetten méreget, de a játékára koncentrál.

 Elértem a célom. Láttam azt az elhanyagolt tekintetét, ugyanakkor mérges vagyok, hogy egy ujjal is hozzáért az Én vámpírkámhoz.

- Semmi baj, kicsim. Kérsz akkor fagyit? – kérdi szórakozottan. Te bezzeg jól mulatsz, mi?

- Igen..., de... felmehetek? – kérdem, mert a szöszi látványát sem bírom. Le akarta szakítani a farkincám!

- Ezek nagyon édesek, igazán gyönyörûek – mosolyog rám, aztán legnagyobb döbbenetemre a nyakamba ugrik, csodálkozva nézek rajta végig.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyet fog tenni mindazok után, amit mûveltem vele, mosolya, és örömtõl kipirult arca is új látvány számomra.

De…

Azért van annyi lélekjelenlétem, hogy még meglepettségem ellenére se hagyjam szökni akkor, amikor rádöbbenve arra, mit is tett próbálna meg tõlem eltávolodni.

Ha már ilyen közel van hozzám, annyira erõsen ölelem át törékeny testét, amennyire erõsen csak merem.

Kevesebbnek érzem az erejét, mint tegnap, talán azért, mert már régen evett, viszont egy birtokló kis csókot mindenképp hintek az ajkaira,  mielõtt tápért ugrasztanám leghûségesebb talpnyalóm:

- Hozass valami finom, emberi étket neki, nekem pedig egy pohár vért. – nem tenne jót Kevinnek, ha pont most csillapítanám én is a vérszomjam.

Elõször a kicsike nem látja azt, akihez beszélek, de aztán ahogy észreveszi, érdeklõdve fókuszál rá, még füleit, és farkát is elõengedve.

Grr… Nem kicsit téve reakciójával féltékennyé. Neki rám kell csak ennyire figyelnie.

Vissza is terelem magamra a tekintetét, teljesen vörös lesz attól, hogy fenekébe markolva húzom jobban testemhez, mialatt kuncogva simítok a tincsei közé.

Olyannyira ellenállhatatlan…

Most,  ebben a szent percben, ebben helyiségben, a kanapén fogom a magamévá tenni, el is helyezkedek vele rajta.

Ülve úgyis jobban hozzáférek érzékeny bõréhez, kényelmesebben simogathatom tovább selymes hajával, füleivel együtt.

A hatás nem marad el, az ellenkezést is abbahagyva simul jobban hozzá mellkasomhoz, dorombol nekem.

Az se igazán érdekli, hogy ismét fenekébe markolva húzom magamra.

Bár…

Amikor forróságába hatolok, olyat sikít, hogy szerintem még pár házzal arrébb is úgy gondolhatták, élve kezdtem el megnyúzni.

Ahhh…

Legnagyobb bánatára el is élvezek, és újból meg is merevedek hangjától, hogy lassú mozdulatokkal kezdhessem õt is a csúcs felé terelni.

Aztán…

Amikor a tudtomra adja csípõje löködésével, hogy gyorsabban szeretné ha dugnám, fenekébe markolva mutatom meg neki, hogyan is kérje legközelebb tõlem az ilyet, fel, és le mozgatom tagomon, egyre nagyobb, és nagyobb sebességgel, mialatt õ már fejét a nyakamba fúrva kapaszkodik a vállamba.

Nem kell sok ahhoz, hogy átvegye tõlem az irányítást, és önmagától mozogjon farkamon, mialatt sóhajaival, és nyögéseivel a fülem is kényezteti, élvezettel fogok rá farkára, hogy ezzel fokozzam benne még tovább tomboló vágyait.

Csodálatos a drága, örülök neki, hogy taníthatom.

Ujjaim játékának köszönhetõen felszabadultabb, gyorsabb mozgással, és amúgy is szûk popsijának néhai direkt összeszorításával éri el, hogy én is felsóhajtsak párszor a kéjtõl, nyakam is meg meg harapdálja, ízlelget, alig bírok uralkodni az eszem felett, pedig tudom, hogy nem haraphatom meg.

Mélyebbre lököm magam a testében, ami miatt felsikít, vigyorogva ragadom meg kétoldalt testét, hogy ezután csak azt a pontját ingerelhessem farkammal.

Tettem miatt nyögdécsel, és sikít, hamar, velem együtt éri el a csúcsot, elégedetten simítok végig a tincsein. Ha tudom, hogy ilyen fõnyereményt akar rám sózni, akkor nem ellenkezek annyit azzal a vén bolonddal.

Mmm…. A vére is finom lehet, habár a szíve gyorsabban kezd el dobogni mint eddig amiatt, hogy nyakához hajoltam, nem ellenkezik, mosolyogva mélyeszteném az erébe a fogaim, ha nem lépne be cselédem, és kérdezné meg, hogy mit csinálok.

- Felhoztam, amit parancsolt – teszi hozzá szavaihoz megszeppenten, le merem fogadni, hogy mielõtt ismét megszólalt volna, végignézte kincsem gyönyörû testét.

- Vidd a... Vidd a hálómba! – szólok rá, aztán gondolatban azt is hozzáteszem, hogy még azelõtt, mielõtt kinyírnálak.

Gyors léptekkel távozik, végre ismét Kevinnek szentelhetem minden figyelmem, elégedetten simogatom a hátát., õ is felszabadultabban bújik hozzám közelebb.

Rohadt izgató még mindig, morgással, és csúnya tekintettel adom a tudtára, hogy nem kellett volna lemásznia rólam, miután ismét megkeményedtem a testében, de mintha nem is figyelne reakciómra dönt el, és bújik újra közel hozzám, hogy puha kis kezeivel izgathasson, sóhajtva élvezem munkálkodását.

Így is jó vele, hamarosan nyögve élvezek el, és köszönöm meg neki a segítségét:

- Úgy látom, kezdesz belejönni a dolgodba. – teszem hozzá piszkálódva, viszont ezt már nem hallhatta az alapján, ahogy szuszog, kuncogva húzom közelebb magamhoz.

Feltett szándékom, hogy én is pihenek egy kicsit a társaságában, de idegesen jön vissza cselédem hozzánk azzal, menjek le a hallba, mert vendégem jött.

- Most nincs kedvem bájcsevegni. – válaszolok neki unottan - Két percet kapsz arra, hogy elküld azt, aki keres, ha nem akarod  egy marék hamuként végezni, miután végignézted ahogy megölöm.

- Nem tehetem… Õ… Õ határozottan megmondta, hogy amíg az uram nem találkozik vele, addig sehova se fog innen menni. – ezt a pofátlanságot…

- Ki az? – ülök fel mérgesen, amire õ sikkantva ugrik távolabb a kanapétól.  Arra, hogy ilyet mondjanak a házamban kevesen vetemednek.

- Siaku-sama. – a fene vigye el… Annyira jól indult a napom… Miért nem bírt az a szerencsétlen otthon maradni?!

- Mond meg neki, hogy mindjárt ott vagyok, és kínáld meg vérrel. – tápászkodok fel, Kevint is ölbe kapva. Itt nem maradhat, mert még a végén megfázna.

- Rendben. – hajol meg felém szolgám, és már nincs is a szobában. Pedig… A gyorsaságával nem teszi jóvá azt, hogy beengedték azt a nyomorultat.

Amint elmegy, itt vérengzés lesz.

***

Már unom a velem szemben ülõ, és szövegelõ nemest, fel nem tudom fogni, szolgáim miért engedték be. Azt sem teljesen értem, miért kezel ez a rohadék mindig a legjobb barátjaként, és akarja nekem elregélni a kis titkait.

Egyszerûen nem érdekel se õ, se az, hogy kitõl, és milyen módszerrel tett szert legújabb játékára, ezt láthatná abból az unott arcból is, amit vágok, vagy egyszerûen leszûrhetné abból, hogy már a negyedik poharat robbantottam porrá szorításommal…

Kevinem sokkal szebb kincsénél, ráadásul egyedül van, vele szeretnék lenni, hogy megint a tanúja lehessek ébredésének.

- Siaku-samaaa. – ehh… A fiú hangja borzasztó, még szükséghelyzetszerûen se tudnék vele jól kijönni – Unatkozom, menjünk már haza …

Tévedtem. Ezzel a kérésével a szívembe lopta magát, hatalmas vigyorral lesem párosunk, és várom Siaku lépését.   

Aztán… Persze amikor megszólal, mialatt végigsimít petje szõke tincsein, le is olvad a vigyor arcomról:

- Tündérkém… Nekem még megbeszélni valóm van Nakata-bácsival, nem mehetünk – bácsi???!!! Az apja faszát!

Bácsi… Hahh… Hiába erõsebb nálam, megpróbálnám átharapni a torkát, ha nem tudnám, hogy azzal félbeszakítom a kicsike újabb hízelgési kísérletét:

- Kérlek… Semmi szórakoztató nincs ebben a komor házban. Otthon akarok lenni, és játszani veled…  

- Pedig még csak ezt a helyiséget láttad. Menj szépen, nézz körbe. Ha jól emlékszem, vannak halai is. – cehh… És még én vagyok a bácsi… Impotens barom. Egy ilyen kérésnek egyszerûen tilos ellenállni.

Ráadásul… Nem hallottam, hogy megkérdezte volna TÕLEM, szabad-e fiacskájának körbenéznie itt nálam.  Õ tartja magát jó modorú vámpírnak?!

Teo erre gyorsan kihúzza gazdája nadrágjából az ujjait, és elsprintel valamerre, sóhajtva dõlök hátra, próbálkozok meg a nyitott szemmel alvással.

Nem bírom. Egyszerûen nem bírom tovább vendégeim. Ha Kevin fájdalmas kiáltása nem harsanna a levegõben, lehet már elkezdtem volna széttépni az egyik díszpárnát is tehetetlen dühömben.

Így viszont egybõl a nevét ordítva futok felé, az emelet irányába.

Vendégem kissé lemaradva rohan utánam, amikor Teo Kevinemhez hasonló kétségbeeséssel visít fel, és lefelé kezd el trappolni, úgy tûnik, a baj azért van, mert egymással tettek valamit.

De…

Nem tudom, mégis mi történhetett velük abból sem, hogy a szöszke megkerülve engem ugrik a gazdája karjai közé. Annyit értek hisztijébõl, hogy a kezével van valami.

Nagyon remélem, Kevin nem nyúlt hozzá ok nélkül.

 Az emlegetett a sarokban van, amikor belépek szobámba, mivel még mindig meztelen, egy takaróba burkolom, hogy ne fázhasson meg, mialatt halkan próbálom faggatni kirohanásukról:

- Csinált veled valamit az a fiú, azért kiáltottál? – erõs dühöt érzek rajta, viszont válaszként csak rám emeli a szemeit, és összeszorított ajkakkal rázza meg a fejét.

Elõbujt fülei a feje tetejére simulnak, majd egyenesbe állnak, már annyira ideges, úgyhogy ölembe húzva testét szorítom magamhoz, és faggatom újra arról, mi történt.

- Kérlek… - teszem hozzá. – Addig mond el, amíg nem máshogy próbálom meg belõled kiszedni – hogy nyomatékosítsam szavaim, végigsimítok hátsóján.

Ha az a rohadék csak az egyik verzióját hallaná annak, hogy mit tettek egymásnak, lehet, meg is akarná ölni.

- Le akarta tépni a farkamat. – állítja le ujjaim  kényeztetését fél kezével, ha hagynám ki is mászna az ölembõl.  

- Irigy volt a drágámmal, és még le is karmolta, pedig csak fel akarta próbálni a jelmezét. – lép be ordítva Siaku, mielõtt reagálhatnék a szavaira - Õ is vendég itt, követelem Nakata, hogy büntesd meg a peted, és add oda kárpótlásként azt a farkat, és a cicafüleket is Teonak. – jelmez? Ezeknek elment az eszük…

Kézbe veszem Kevin emlegetett testrészét, ott, ahol a szöszi megfoghatta, egy kicsit el van deformálódva, Kevinéhez hasonló indulattal nézek a párosra, akik közben már teljesen elénk álltak.

Teo szemei könnyesek, de emiatt a tettem miatt önelégült vigyor van az arcán.

Teljesen olyan, mintha azt sugallná, amit a kezemben tartok már az övé, gyors mozdulattal tapasztom egyik kezem a kiabáláshoz nagy levegõt vevõ Kevin szájára, míg a másikkal derekát karolom át szorosabban.  Nem hiányozna, hogy õ oltsa le az elõttünk állók.

Ezt az ügyet talán értelmesen is megbeszélhetjük.

- Szerintem nézd meg a drágád kezén a karmolást, és rájössz, hogy a fülek, és a farok nem holmi jelmez részei. Aztán… - teszem hozzá, amikor a cicakarmolás cicaságáról meggyõzõdhetett - örülj neki, hogy él a kicsikéd. Én lehet, meg is öltem volna, ha megpróbálja a fogam kitépni – teszem hozzá.  

Belátja, hogy igazam van, és bocsánatot kér, legnagyobb döbbenetemre fiacskáját is arra buzdítja, hogy elnézést kérjen kicsikémtõl. Ilyet se láttam még tõle.

- Nem akarok… - nyafogja persze Teo, Kevin kitépve arcát a szorításomból jelenti be duzzogva, hogy neki arra nincs szüksége, egy ilyen akaratos személy bocsánatot kérjen tõle.

- Gyerekek… - vált Siaku mézesebb stílusba – Fejezzétek be. Sõt… Felejtsétek is el ezt a kis félreértést. Mit szólnátok hozzá, ha elmennénk egyet fagyizni? Még elég sötét van hozzá.

Cehh… Ötletéhez megint nem kérte a véleményem, de kíváncsian várom az ölemben ülõ reakcióját. Ha szeretne velük lenni, a történtek után, akkor elmehetünk.

Nem tudom erre mekkora az esély, azt se kérdeztem még tõle meg, eldeformálódott végtagja miatt orvost hívjak-e hozzá. 

 Kuncogását hallom, majd érzem, ahogy egy kéz csúszik testemre, csakhogy közelebb húzzon magához. Közöttünk feszülõ merev tagja, igencsak megdöbbent, és õ ezt ki is használja. Álnok módon csókol, de úgy, hogy még a saját nevemet is elfelejtem. Vad csókja közben azért észbe is kapok. Próbálom ellökni magamtól, de veszett ügy. Nevetve fordít maga alá, és gyémánthoz hasonló kék szemeit az enyémekbe mélyeszti. Rászólok, hogy egy eresszen el, vagy megbánja tiltakozást, de úgy tûnik nem hatódott meg tõle.

-         Te fogod megbánni. És... Akkor még örülni fogsz neki, hogy a büntetésed mellett a családodnak nem fog baja esni azért, mert megpróbáltál elszökni elõlem.

 Szavaitól kicsit megrettenve kezdek ide-oda csapkodni, mire rosszalló fejrázással felel. Sikerül neki valahogy behúznom egyet, de az örömmámorom nem tart sokáig. Figyelmenkívül hagyva azt, hogy arconvágtam, kuncogva hajol hozzám, hogy nyakam bõrét csókolja, karcolgassa fogaival. Testem megdermed félelmemben. Ujjai lábam közé tévednek, úgy játszik velem, mint macska a döglõdõ egérrel.

-         Mi a baj? – suttog fülembe, amitõl gerincemen is végigfut valami bizsergésféle. – A harapásomtól jobban félsz, mint tõlem?!

 Választ azonban már nem tudok adni. Lábaim megemelve vágja magát testembe, mitõl csak sikoltani tudok.Érzem, ahogy könnyeim végigfolynak arcomon, ám mielõtt utjuk végére érnének, a vámpír nyalja le arcomról õket. Közben lassú ütemben kezdi mozgatni csípõjét, mitõl csak nyöszörögni tudok. Úgy érzem magam, mint egy újszülött kölyök macska.

 Egyre több forróság árad szét testemben, az érzés, ahogy bennem mozog, kéjes nyögéseket, sóhajokat vált ki belõlem, amiket gátlástalanul hallatom szenvedélyes csókunk közben. Elment az eszem, ez már bizos...

 Rakoncátlan ujjait férfiasságomra simítja, közben lökéseivel mámorító érzést adva. Testem felforrósodik, mintha tûzben égne, minen érzés megsokszorozódik. Hatalmas sikollyal élvezek el, nemsokára pedig õ is belémereszti forró magját.

-         Csodálatos voltál, úgyhogy még velem maradsz egy darabig.

 Jóllakott óvodásként dõl mellém, elégedett sóhaj hagyja el ajkait. Miután nem kap sem választ, sem reagálást, fölém hajol és érdeklõdik hogylétem felõl. Mintha aggódna... csak egy naív kisiú képes ennek bedõlni... meg azt hiszem, én...

-         Nem – jelentem ki mérgesen. – Nem maradok itt.

 Keserû szavaim hatására végre leveszi ezt az „aggódom érted” maszkot.

-         Csak egy kicsit. – Ölébe kap, mint egy zsákot. – Pár hétrõl van szó. És... Addig meg tudom mutatni a halaim is.

 Halak? Kételkedve nézek rá, szabadulni próbálok, de nem megy.

 Egy puccos szobába érünk, ahol van egy kis benti tó. Egybõl felvillanyozódom, ahogy nézem a halacskákat. Ide-oda úszkálnak, mintha most fedeznék fel a tavacska minden részletét.

 Kipattanok a vámpír ölébõl és csillogó szemekkel nézegetem az úszkáló kisállatokat. Meg sem fordul a fejemben, hogy milyen remek esély ez a szökésre. Szemeimmel követek egy fehér-arany színû halacskát. Õ a legvirgoncabb, mindent felfedez és körülûszkál.

 Azért nem hittem volna, hogy egy ilyen „menõ” úrfinak, ilyen alacsonyrendû állatkái legyenek. Bár, most is úgy áll ott, mintha semmi sem érdekelné.

-         Ezek nagyon édesek, igazán gyönyörûek – mondom mosolyogva és meggondolatlanul ugrok nyakába. Amivel csak az a baj, hogy miután észbe kapok és már menekülnék, szorosan fonja karjait derekam köré. Kuncogva lop egy kis ideig tartó csókot. Hogy miért tart kis ideig? Hát azt én sem tudom. De... bármennyire szégyellem magam, most adhatott volna hosszabbat is. Gondolataimtól kipirult arcomat próbálom elrejteni nyakának hajlatában.

-         Hozass valami finom, emberi étket neki, nekem pedig egy pohár vért – parancsol, én meg nézem, hogy most nekem szólt, vagy nem vettem út közben észre egy szobalányt, vagy mi van itt.

 Az ajtó felé sétálva egy ezüst színû rókát pillantok meg. Õt figyelem, ahogy távozik. Észre sem veszem, hogy hosszú farkincám már kíváncsian tekereg, füleim meg hegyezem, ahogy a rókát figyelem.

 A vámpír fenekem alá nyúlva emel magához jobban, mitõl ismét tûzpiros leszek. Ugyanis rájöttem, hogy meztelenek vagyunk. Már említeném is meg, hogy sziveskedjen letenni, de õ csak beleborzol a hajamba és leül velem egy kanapéféleségre. Pattannék ki ölébõl, de õ tovább simogatja hajamat, amitõl néha fülecskéimhez is ér. Szinte felmordulok, ahogy érzékeny testrészem kezei alá simul. Úgy idomulok karjaiba, mint egy házimacska, azt hiszem még doromboltam is, mielõtt észbe kaptam volna.

 Figyelmetlenségem csak akkor vevõdik igazán észre, mikor fenekembe markolva húz merevedésére. Sikolyom kitölti a szoba csendjét. Bár ez most nem volt igazából fájdalmas. Rászorítok alul, hogy véletlenül se mozduljon, mert most az egyszer érzem, hogy ellazul a testem, de õ egy nyögéssel elélvez, én meg hoppon maradok. Vörös pofival pislogok rá, hogy ezt most megúszom ennyivel, vagy akarja folytatni. De sajnálatomra azt válassza, hogy mozogni kezd bennem, mitõl én nyögök, õ meg megmerevedik. Szinte aléltan lököm csípõm, hogy ne ezzel a lomha tempóval haladjunk, õ meg értve a célzást, megmarkolja fenekem és fel-le kezd mozgatni. Lassan karolom át vállát, hogy legyen mibe kapaszkodnom. Arcomat nyakába temetem, oda nyögve és sóhajtozva kéjemet. Észre sem veszem, hogy már nem is õ mozgatja testem, hanem én ringatózom ölében, mint egy kiéhezett szeretõ. Mikor meg ujjait merevedésemre fonja, úgy vonaglok ölében, mint ezelõtt soha. Hangos nyögéseim és sóhajaim betöltik a termet, néha õ is megajándékoz apróbb hangokkal, amiktõl csak mégjobban életre kel vágyam. Kitapasztalva, hogy hogyan nyög hangosabban, rászorítok farkára és közben nyakát harapdálom meg gyengéden. Elérem a célom. Egyre közelebb vagyok a beteljesüléshez, egyre forróbb és homályosabb minden. Felsikoltok, mikor eltalál bennem valamit. Õ elvigyorodva ragadja meg derekam és csak ott kezd egyre gyorsabban lökni, mitõl csak sikoltozni és nyögni tudok. Fülébe sikoltok, mikor elérem a beteljesülést, szinte azon pillanatban pedig õ is belém élvez egy hagosabb nyögés kíséretében. Felszusszanva bújok nyakához. Most ne zavarjon senki, pihenni akarok! Remek pánát találtam magamnak, meg az is isteni érzés, hogy még bennem van. A vámpír felmorranva hajol nyakamhoz, mire félelmemben szívem is gyorsabb tempóban dobog, mint eddig. De nem tudok megmozdulni, túl lusta vagyok jelen pillanatban. Mikormeg már érzem hegyes fogait, amik nyakam bõrét karistolják, összerezzenek.

-         Uram, mit csinál? – szól rá egy cselédlány, ahogy látom, de most már nem akarok semmit sem látni. Fáradtan pislogok fel rá, mikor elszakad tõlem egy hirtelen mozdulattal. – Felhoztam, amit parancsolt – hajol meg a lány, én meg inkább behunyom a szemem és úgy pihegek, pihenek.

-         Vidd a... – köszörüli meg a torkát. – Vidd a hálómba! – parancsolja sokkal mélyebb hangon.

 Ahogy hallom a lány elmegy, a vámpír meg a hátamat kezdi simogatni. Hûvös van lenn, megborzonga bújok közelebb, és elnyomok egy ásítást. Farkincám lustán tekergõzik combjánál, lábam is kezd zsibbadni. Mocorgásomnak hála, ismét megkeményedig bennem férfiassága. De már nem akarok több menetet. Kihúzom magamból, mire felmorran és kissé mérgesen néz rám. Eldöntöm fekvõ helyzetbe a kanapén és mellé bújok. Kezemmel kényesztetem farkát, majd ahogy elélvez egy nyögéssel, visszabújok nyakához és kicsit elszundikálok ott.

 Arra ébredek, hogy valami mellém bújik és farkincámat húzogatja. Khm... mármint a még elöl lévõ híúz testrészeim tapogatja. Szerencsére nem a fülemet, mert akkor kapna is egy olyat, mint amit a vámpírnak adtam. Na állj! Ha nem õ van mellettem, akkor...? Meglepetten pislogok egy velem egykorú fiúra. Szõke haja van és szép nagy, kékeszöld szemei. Sikítsak, ne sikítsak? Ki õ és mit keres ebben az ágyban?

A leselkedéssel úgyse ártok neki, látványától pedig talán én is megnyugszom annyira, hogy kibírjam nélküle addig, amíg nem érinthetem meg ismét bársonyos bõrét.

Eszem ágában sem volt, hogy pont azért, mert látni akarom menekül meg az állatkerttõl.

Bár... Azt se tudtam, hogy képes felelõtlenül kimenni a parkba, és hiúzként elaludni az egyik padon.

Amikor elõször meglátom nem is akarok hinni a szemeimnek.  

De... Aztán gyorsan kapcsolok, és mellé leszállva szívom ki annak a parkõrnek a vérét, aki észrevette, és a sintérek próbálta hívni hozzá, majd azét is, aki bottal indult meg felé. Csak én kezelhetem vadállatként.

Grr... Igen... És fogom is. Táskája arra utal, hogy menekülni akart, kuncogva kapom ölbe, miután cuccait is magamhoz vettem. Nagyon meg fogja bánni, hogy megpróbálta a szökést.

Legnagyobb örömömre nem ébred fel arra, hogy karjaim közé veszem, csak nyammogva változik vissza emberré, hogy gyönyörködhessek idomaiban, gonosz vigyorral szorítom jobban magamhoz a testét, mielõtt elindulnék vele hazafelé.

Ez talán egy enyhítõ körülmény, még akkor is, ha nem tudatosan csinálta.

***

Hamar visszatérek vele házamba, majd mivel még amikor az ágyra fektetem is alszik, levetkõzve bújok be én is hozzá, a takaró alá, alszom õt átölelve egészen addig, amíg neki nem áll mocorogni.

- Jó reggelt, kicsikém! - köszöntöm ekkor egybõl vigyorral gyönyörû szemeibe nézve - Ugye tudod, hogy most nagyon meg foglak büntetni?

Vérvörös fejét más irányba fordítja arcom felõl, viszont zavarát még így se tudja elõlem elrejteni, kuncogva húzom magamhoz közelebb, hogy testéhez nyomott merevedésem miatti döbbenetét kihasználva csókolhassam meg. 

Nincs egy napja se, hogy csókoltam a drágát, de már hiányom volt ajkaiból, vadul, birtoklón falom õket. És... Biztos vagyok abban, hogy ha tudom, ennyire fogok utána sóvárogni, haza se engedtem volna.

Persze... Amikor meglepettsége elmúlik, egybõl próbál ellökni magától, hogy kislisszolhasson ágyamból, és elmenekülhessen, viszont nem jön össze terve, nevetve akadályozom meg azzal, hogy magam alá rántom, és felülrõl rá nézve szakítom félbe eressz el, vagy megbánod tiltakozását:

- Te fogod megbánni. És... Akkor még örülni fogsz neki, hogy a büntetésed mellett a családodnak nem fog baja esni azért, mert megpróbáltál elszökni elõlem.

Se szavaim, se rosszalló fejrázásom nem hatják meg, olyat lekever kapálózása közben, amitõl rendesen csengeni kezd a fülem.

De...

Most még ez az ütése se tudta elvenni jó kedvem, hiszen tehetetlensége miatt csapott meg, ismét kuncogva hajolok hozzá, csókolok nyaka bõrbe, majd karcolgatom is végig fogaimmal.

Élvezem a félelmét, amitõl újra teljes testében megdermed, mialatt én farkát, golyóit kezdem el kényeztetni.

- Mi a baj? - suttogom a fülébe - A harapástól jobban félsz, mint tõlem?! - nem hinném, nem is olyan veszélyesek fogaim, mint én, és merevedésem, amit lábai megemelése után egybõl testébe süllyesztek, hogy válasz helyett felsikítson.

Könnyei is útnak indulnak szép arcán, vágyakozva nyalom le az összeset, mielõtt még lassú lökésekkel kezdeném magunk a csúcs felé repíteni.

Hamar lecseréli a nyüszögést, és a sírást kéjes nyögésekre, sóhajokra, amiket már nagyobb élvezettel hallgatom forró, vad csókunk közben is.

Gyönyörû, és kéjes jószág, és csak az enyém. Simogatom farkát, dugom, és dugom, egészen addig, amíg hatalmas sikítással nem élvez a kezembe, ezzel késztetve arra engem is, hogy elérve a beteljesedést élvezzek forróságába.

- Csodálatos voltál, úgyhogy még velem maradsz egy darabig. - dõlök mellé egy elégedett sóhajjal, majd mivel se nem válaszol, se nem válaszol, kicsit aggódva hajolok ismét felé, és faggatom arról, jól van-e.

- Nem. - jelenti ki mérges hangon - Nem maradok itt. - úgy nézem, kár volt érte aggódnom. Vagyis... Nem tudom... Így, hogy ennyire elkeseredett már nem tûnik annyira jó mókának a szekálása.

- Csak egy kicsit. - kapom ölbe. - Pár hétrõl van szó. És... Addig meg tudom mutatni a halaim is.

Persze kétkedõn néz vigyoromra, és szabadulni próbál tõlem addig, amíg el nem érjük a giccses kis benti tavát a háznak, de ekkor egybõl felderül az arca, és vidáman nézi a fehér-arany, és fehér-fekete pontyaim.

Nem vagyok nagy állatgyûjtõ, de ezeket a valamiket rókám különleges fogásnak tekinti, úgyhogy nem bontottam le akváriumuk a ház megépítése után, hanem jószágom kínzom a tenyésztésükkel.