Egyre nagyobb haragom miatt már arról faggatnám hiúzkám, mit kéne tennem annak érdekében, hogy apja, és anyja távol tartsa magát tõlünk legalább addig, amíg teljesen el nem száll a haragom, amit irányukba érzek, viszont mielõtt megszólalhatnék sikkantja el magát rémülete miatt.

Zombi jön felénk… Most hallom csak a rohadék hangját, de már támadásának irányát is tudom… Szempillantás alatt fordulok felé, és zúzom porrá. Agresszívebb a népük, mint valaha, viszont a legrosszabb kedvemben találtak. Haragom miatt nem akarok kastélyomba se visszatérni még egy ideig, de kicsikém halk susogással hívja fel figyelmem a hajnal közeledtére:   

- Mindjárt felkel a nap.

- Igen. Bármennyire is nem akarok, be kell mennünk – remélem, visszatart majd attól, hogy azt tegyem szüleivel, mint amit az elõbbi szörnyeteggel is tettem.  

Se apja, se anyja nem áll az ajtóban, vagy beljebb, és segédem is teszi a dolgát, ezért egy nagy levegõ kifújása után fáradtan rogyok a kanapéra. Innen utasítom arra rókám, hogy a kertem szintén tegye rendbe a nap folyamán, amikor viszonozza Kevin ölelését. Nem vagyok az utóbbi idõben annyira kegyetlen vele, mint régebben, de emiatt nem kellene elkanászodnia. Tudhatná, hogy féltékeny vagyok, amikor hozzáérnek a kicsikémhez.

Bár… Lehet azzal, hogy nem babusgathatja elértem, hogy izgága hiúzkám a családjához menjen. Úgy gondolom, a történtek után õket is szorosan magához akarja szorítani. Mindegy. Megteheti, de innen többet nem mehet ki az oldalukon. Ettõl a naptól kezdve tõlük is veszettül fogom óvni.

He? Az ölembe mászott, és még vért is töltött nekem? Álmodok? Mm… Nem… Csak õ tud hozzám úgy bújni, mint ahogy most is teszi, elégedett vigyorral kortyolok poharamból, és simítom végig az oldalát.

- Annyira örülök, hogy nem esett semmi bajod – édesem… A hangja méz, csókja mámor, teljesen idilli lenne vele a reggel, ha nem még mindig a szülein járna az eszem.

- Én meg annak, hogy neked nem esett bajod. Hogy képzelte apád, hogy csak úgy egyedül szembeszáll velük – cirógat, és csókolgat, tettével csitítani próbál, de pont azok miatt, amiket csinál még rosszabb abba belegondolnom, hogy majdnem elvesztettem:

- Ne játssz, most nincs kedvem ehhez! – rakom le az ölembõl.

Aztán persze rájövök arra, hogy idegességem a drágára zúdítani hiba volt, és most nagyon megijesztettem, viszont már nem tudok tõle bocsánatot kérni, hiúz alakban ugrik el mellõlem, és rohan fel az emeletre.

Amint homlokon csaptam magam eszetlen lépésemért, sóhajtva kelek fel, és megyek utána. Majd apját figyelmen kívül hagyva nézek szemeibe bocsánatkérõen. Feszültségem még mindig nagy, de talán ha ismét vele lehetek, jobban megpróbálom visszafogni.

Szerencsére mintha érezné, hogy most egyedül rá van szükségem remegése ellenére is hagyja, hogy átöleljem, boldogan kapom ölbe, és viszem át az én szobámba. Ott pedig aztán az ágyra letéve mellé bújok. Jó szorosan, át is karolom, csókot is hintek ajkaira, amikor felém fordul. Attól meg, hogy viszonozza, az egekben vagyok.

- Ne haragudj – néz rám viszont vörös arccal, amikor elszakadunk egymástól, döbbenten tanulmányozom pofiját, aztán eresztek meg felé egy elnézõ vigyort:

- Buta, - simítok bele illatos tincseibe is - ne kérj helyettem bocsánatot, kicsikém – szorítom aztán megint magamhoz egy öleléssel, sokkal jobb, amikor ennyivel közelebb van hozzám - Nagyon megbántottalak?

- Nem – rázza meg buksiját - Tudom, hogy dühös vagy... apáék miatt... én saj... – ne… Ne kezdjük ezt a témát megint, a szavába vágok:

- Mindegy. Elküldöm õket, nem érdekelnek, ha még egyszer meglátom apád lehet szétszedem. – még akkor is, ha tudom, az nagyon fájna neki.

- Hiányozni fognak – tessék… Már attól, hogy el kell válnia tõlük mindjárt elkezdi a sírást.

- Majd rókám elvisz néha meglátogatni õket, - ennyi engedményt tehetek - de nem engedlek közelebb hozzájuk öt.. nem, tíz méternél – és kibelezem a kísérõjét, ha ezt a távot átlépik.

- Jól van, értettem. Azért elbúcsúzhatok tõlük? – annyi talán belefér. 

- Legyen. Viszont... hogyan fogsz kárpótolni, édes? – húzom vigyorogva arra a helyre, ahonnan a legjobban szeretem õt látni, alám.  

- Van pár jól bevált módszerem – vág vissza édesen, és átkarol, még lábaival is, kuncogva csókolok a nyakába, és csalok ki belõle édes sóhajok:

- Azt mondod, jól beváltak?

- Azht... – vág vissza, és húz magához egy csókra, belemorranva szájába viszonzom, aztán tépem le a ruháink. Fölöslegesek, már nagyon vágyom rá, és az õ állítólagos módszereire.

***

Ahogy felébredek nyúlnék érte, magamhoz akarom szorítani, viszont nincs az ágyon, morcosan mászok ki a takaró alól, és indulok el családja szobája felé. Úgy tippelem, ott lesz.

Na mit mondtam… Tényleg az õ szobájukból érzem az illatát. A hangját is innen hallom kiszûrõdni:

- El kell mennetek. Ne aggódjatok, én jól megleszek itt, Nakata vigyáz rám. Majd meglátogatlak titeket. - örülök neki, hogy helyettem intézkedik… Mégis… Ezt az egész én jól meg leszek itt dolgot vidámabban kellene elõadnia. Örülnie kéne annak, hogy több zombi támadásnak nem teszik ki. Legalább annyira, mint amennyire én örülök a látványának. Egy szál ingben rendkívül szexi, és ellenállhatatlan.

- Te is velünk jössz – grr… Ez tényleg azt szeretné, ha leharapnám a fejét?! Birtoklón fonom hiúzkám derekára a kezeim, aztán rántom szorosan magamhoz:

- Nem, õ nem megy, velem marad! – ez van, ezt kell elfogadnia.

- Rohadt vérszívó… Azt hiszed, itt hagynám a fiam a karmaid között?!

- Tudom, hogy itt fogod hagyni. – sziszegek vissza neki dühösen – Ha nem mész, amíg szépen küldelek, a fogad se megy innen sehová, mert kicsinállak.

Gyûlölöm ezt az alakváltót, õ is engem, viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy válaszul szavaimra azt mondja, inkább megöli Kevint is, minthogy velem hagyja, aztán medvévé változik, és ránk támad.

Hirtelen csapást szánt irányunkba, viszont szerencsére gyors vagyok, mint mindig, és pillanatok alatt fordulok át, hogy az én kis ennivaló társaságom mellkasa helyett a hátamat érje csapása.

- Apa! Apa hagyd abba! – kiált Kevin, és öccse egyszerre, amikor felszisszenek az erõs karmolástól, mindkét gyerek remeg a félelem miatt, és sírnak is, Kevin anyja szemébõl szintén potyognak a könnyek, miközben férje elé veti magát:

- Drágám kérlek, térj észhez! Miért akarod bántani a fiúnk?

- Ugyan már kedvesem. – változik vissza türelmetlenül emberré az apuka - Nem akartam megölni, csak kicsit észhez téríteni a fájdalommal. Biztosra veszem, hogy ez a szemét vámpír valahogy megbûvölte, hogy a szolgája legyen. Ismered a fiúnk, mindig szeretett a közelünkben maradni. – Már megint a boszorkányságoknál tartunk? Az fix, hogy meggyõzõ hatásom alkalmaztam rajta, és azért nem úgy reagál a velük menésre, mint ahogy eddig szokott, viszont Kevin szülei felfoghatnák már, hogy én csak a sármommal, és farkammal tudok hatni gyermekükre.

- Apa… Nakata nem kényszerített sem zsarolással, se varázslattal. A saját akaratomból élek nála, vele. Ez miért ennyire hihetetlen?! – elõz meg kincsem, kuncogva hintek egy puszit kobakjára. Imádom.

- Az lehetetlen. Mi okod lenne arra, hogy egy idióta vámpírral élj a családod helyett?! Szerelem? Ugyan már, ne röhögtess. Ezek szívtelen dögök. Képtelenek viszonozni a rájuk fordított érzelmeid.

- Igenis van szívem, és igenis teljes szívembõl szeretem. Azért ragaszkodok hozzá úgy, mint ahogy õ is hozzám. - morgom, még mindig erõsen tartva õt, hogy véletlen se rogyjon össze remegõ lábai miatt, vagy mehessen el tõlem.

Anyja elsápad, és összerogy, Theo, és Kevin is sikítva ugrik hozzá, még a gyerekek apja is elfeledkezve rólam térdel le mellé:

- Mi történt édesem? Rosszul vagy? Bántott a láthatatlan csápjaival? – az asszony megrázza a fejét, érdeklõdve figyelem, és próbálok nem is gondolni a csápos beszólásra. Beszélni még mindig nem tud, de talán majd azzal a vízzel, amit rókám hozott neki képes lesz rá.

- Te… - néz kincsemre pohara kiürítése után. – Te… - fordul felém, sóhajtva utasítom arra rókám, hozzon még egy adag vizet, és lépek közelebb a családhoz, hogy amikor az asszony azt is felhajtsa, ismét megszólalhasson:

- Ti ketten tényleg szeretitek egymást?! Õszinte választ várok! – most feleljem, hogy meg hát? Nem… Nem tehetem… Pff… De sajnos azt se, hogy ellátom sérülésem addig, amíg a rákvörös arcú kicsike felel elõször anyja kérdésére. Az jó pár órába beletelne.

- Komolyan, és szívbõl szeretem a fiúk. – sóhajtom, Kevin csak emiatt lép mellém félénk mosollyal:

- Én is így érzek. Nem bírnám elveszíteni ezt a vámpírt. – még le is húz magához egy csókra, ajkaira morranva viszonzom, és szorítom magamhoz jobban. Majd lököm félre, amikor az apja ismét felüvölt, és felénk indul.

Most tudom, hogy jön, tehát egy tûzgömböt készítek a fogadására, viszont mielõtt elérne csapásával, vagy felé küldhetném, kicsikém anyja pumaként nyomja a földre testét.

- Elég. – változik vissza, aztán arra kéri apját, menjenek.

- Nem választhatjuk szét õket. – sóhajtja legalább annyi fájdalommal a hangjába, mint amennyivel az elõbb kincsem kijelentette nekik, hogy menniük kell. Még szerencse, hogy kicsim ismer, és oldalba vágott, mielõtt elnevettem volna magam azon a döbbent képen, amit erre az apja vágott.

- Jujj… - rikkant Theo vörös arccal, mindenki felé fordulunk – Jujj… Bátó úgy pusziszkodott Nakatával, mint ahogy az anyuék szoktak. – édes gyermeki ártatlanság… De… A szavai miatt legalább a feszült szülõk végre elnevetik maguk, és szorosan átölelik.

- Pontosan. – ha jól érzem, már a harapósságuk is csökkent.

- Ezért akar itt maradni a bátusz? Hogy pusziszkodhasson? – na puff… Jobban tudja, mint sok felnõtt, kuncogva ölelem meg a bátyusát, és hintek újabb csókot az ajkaira:

- Igen Theo. – válaszolom aztán, amire a vörös arcú Kevin oldalba húz:

- Legalább elõtte ne. 

 Mikor kinntrõl zajongást hallok, s nyílik az ajtó, leteszem a könyvet is. Nakata lép be, s mielõtt az ajtót zárná, Theo is átslisszól lábai közt.

- BÁTUUSZ! – támad le öcsikém. Ugyanolyan hévvel ölelem magamhoz, ahogy õ szorít. Sóhajtva ül le mellénk vámpírkám.

 Ahogy Theo leugrik az ágyról, hogy felderítse a szobát, Nakata felé fordulok és megölelem. Olyan jó meleg érzés, ahogy visszaölel.

- Már hiányoztál… - suttogom.

- Te is nekem – mosolyog rám, majd kapok egy csókot a buksimra, mivel apáék épp most lépnek be.

- Elmegyünk – jelenti ki apa, mire anya helyeslõen bólint.

- Egy perccel se maradunk tovább itt – mérgelõdnek.

- Aja! Egy kicsit maradjunk még bátusszal! – nyiffan fel öcsikém, mire anyánk azt is hozzáteszi, hogy ln is kell menjek velük.

- De... Én szeretnék itt maradni... Kérlek...

- Azt mondtuk, hogy nem – parancsolják szigorúan. Nakata azonban közli, hogy innen senki nem megy sehová.

- Fõleg nem ma este – teszi hozzá.

 Apa a grabancánál elkapva nyomja fel a falra.

- Törõdj bele, rohadt vérszívó, hogy többet nem látsz minket. Kevin! – fordul felém. – Nem akarok többet rádszólni. Most rögtön szedd össze a ruháid.

- Kijönne velem egy kicsit?!

 Ijesztõ. Azt hiszem kicsit megijedtem. Anyuhoz bújok, ahogy kimennek, Theo pedig hozzám, s mindketten kissé remegve várunk oltalmat édesanyánktól. Öcsi még sír is.

 Késõbb Nakata belöki apát az ajtón.

- Innen senki se merjen elmozdulni. Vészhelyzet van.

 Milyen vészhelyzet?

 Kérdezni se tudok semmit tõle, mert ránkzárta az ajtót.

 Pár perc után valaki erõsen döngetni kezdi az ajtót, s azt egy halk puffanással megadja magát, ahogy a sarkából kiesve, a földön köt ki. Ijedten sikoltok fel, ahogy egy zombiszerû alakkal találjuk szembe magunkat. A hideg futkosa hátamon, kinézetétõl felkavarodik a gyomrom. Attól meg, hogy a háta mögötti térre nézek, csak mégrosszabbul érzem magam. Nakata... Merlinre! Csak baja ne essék!

 Anya és apa elénk állnak, s úgy védenek. Érzem, hogy könnycseppek mossák az arcom.

 Hirtelen megjelenik Nakata, mire minden szentnek gyorsan köszönetet mondok, hogy nem esett baja. Azonban dühös arckifejezésétõl kissé megborzongok. Félek tõle, mégis azt akarom, hogy semmi baja ne essen.

 Pár tûzlabdát küld a zombik felé, akik elporladva enyésznek el.

 Dühösen nyomja fel falra apámat.

- Megmondtam, hogy maradjanak bent, nem?! Miért nem hallhatott rám?! Mit tett volna, ha azok a szörnyek bántják a gyermekeit?!

 Továbbra is kioktatná, s fejét a falnak ütné, de odarohanva hozzá, szorosan átölelem derekát.

- Nakata... – sírom nevét, s Theo is odajön, odabújik hozzánk, az õ arcán is könnyek. – Kérlek... Kérlek ne bántsd...

- Nyugalom... – hint puszit a homlokomra. – Már minden rendben lesz.

 Felkap, s elrugaszkodik a földrõl. Repülve néz körül a birtokon, hogy maradtak-e túlélõk.

- Ez borzalmas – nyögöm, ahogy meglátom a csodás kertet, tele oszladozó szönyekkel.

 Szorosan bújok oda vámpírkámhoz, aki még elfolytottan remeg a döhtõl, de még így is szorosan tart.

 Háta mögül látom, hogy mocorog valami, s ijedt nyikkanással jelzem is neki, mire arrafele pillant. Gyorsan végez vele, de én már azt nem látom, belefúrom fejem nyakának hajlatába.

 Felnézek.

- Mindjárt felkel a nap – suttogom.

- Igen. Bármennyire is nem akarok, be kell mennünk – sóhajtja.

 Benn nem uralkodik káosz, ahogy gondoltam. Minden úgy van, mint azelõtt, hogy zombik támadtak volna. Látom rókucit, aki kivonszol egy testet épp, s kiszabadulva vámpírkám karjaiból, gyorsan õt is megölelgetem, s mondom neki, hogy örülök, hogy nem esett baja. Nakata még rászól, hogy a kertet is rakja rendbe, mire biccent.

 Hagyom õt mundkálkodni. Ma már nem akarok több zombit látni. Inkább odamegyek a kanapén helyet foglaló vámpírkámhoz. Mielõtt ölébe mászom, töltök neki egy kis vért a kandallón lévõ üvegcsébõl, s odaadom neki.

 Ahogy hozzábújok, finoman cirógatni kezdi oldalam, s a pohara tartalmát kortyolgatja.

- Annyira örülök, hogy nem esett semmi bajod – hintek csókot állára. Felsóhajt.

- Én meg annak, hogy neked nem esett bajod. Hogy képzelte apád, hogy csak úgy egyedül szembeszáll velük – morran fel dühösen. Finoman simogatom, hogy nyugodjon meg. Apró csókokat hintek arcára. De ezzel az ellenkezõjét érem el, mert kipakol ölébõl. – Ne játsz, most nincs kedvem ehhez! – vakkan rám, mire ijedten összehúzódva nézek rá. Amikor már újra szólna, meg sem hallva ugrok le a kanapérõl, híúz alakomba érkezve, s felrohanok a szobámba. Ott összetalálkozok egy kis medveboccsal, s remegve bújunk össze az ágyon. Theonak olyan jó meleg a bundája, de nem nyugtat meg, mint régen közelsége, csak elbútatom fejem.

 Hallom, ahogy belép, s apám azonnal akadékoskodni kezdve ugrik neki. Nakata morogva jön közelebb, lerázva magáról apám kezeit, s bocsánatkérõen pillant rám. Látom, hogy dühös, de azért visszaveszem emberi alakom, s hagyom, hogy magáhozölelve átvigyen egy másik szobába. Ledönt az ágyra, s mellém bújik. Én is szorosan simulok hozzá.

 Bátortalanul nézek rá, mire apró csókot ad számra. Viszonzom, s hagyom, hogy simogasson, csókoljon. Kipirultan nézek rá.

- Ne haragudj – motyogom halkan. Ujjait tincseim közé simítja.

- Buta, ne kérj helyettem bocsánatot, kicsikém – ölel magához. – Nagyon megbántottalak?

- Nem – rázom meg a fejem. – Tudom, hogy dühös vagy... apáék miatt... én saj...

- Mindegy. Elküldöm õket, nem érdekelnek, ha még egyszer meglátom apád lehet szétszedem – morog, mint a veszett kutya. Simogatva csitítgatom. Érzem, hogy kissé szúrni kezd szemem, de nem akarok sírni.

- Hiányozni fognak – nyöszörgöm neki, mire arca megrándul.

- Majd rókám elvisz néha meglátogatni õket, de nem engedlek közelebb hozzájuk öt.. nem, tíz méternél – mondja, mire felkuncgok kicsit.

- Jól van, értettem. Azért elbúcsúzhatok tõlük? – pislogok rá édesen. Elhúzza a száját.

- Legyen. Viszont... hogyan fogsz kárpótólni, édes? – vigyorodik el, s máris maga alá gurít.

- Van pár jól bevállt módszerem – csicsergem neki, s karjaimmal, lábaimmal átkarolom.

- Azt mondod, jól beválltak? – csókol bele nyakamba, mire felsóhajtok.

- Azht...

 Hajába túrok, s lehúzom magamhoz egy csókra, amit ugyanolyan hévvel viszonoz. Türelmetlenül szaggat le rólunk minden ruhát, amiknek cafatjai úgy összevegyülnek a padlón, hogy kivehetetlen, melyek tartozott hozzám, s melyek hozzá.

***

 Dél körül ébredek. Hagyom vámpírkámat aludni. Apró csókot hintek arcára, hogy ne ébresszem fel. Kimászom mellõle, s elõkutatom az egyik ingjét a szekrénybõl. Azt magamrakapa megyek le reggebédelni. Bakakitsune a társaságom, aki elmondja, hogy szüleim még mindig a szombában vannak odafenn.

 Késõbb felmegyek hozzájuk, s nem törõdve apám szúrós pillantásával, megölelgetem öcsikém, aki nagyon fog nekem hiányozni. Anyát is megölelem, bár abból az lesz, hogy úgy magához szorít, hogy alig kapok levegõt. Nagy nehezen végül apát is megölelem, de õ mereven áll, s kihúzza magát.

- Kicsim, mi baj? – kérdi aztán anyám az ölelkezés végére.

- El kell mennetek. Ne aggódjatok, én jól megleszek itt, Nakata vigyáz rám – mondom halkan, szomorúan. – Majd meglátogatlak titeket.

- Te is velünk jössz – jelenti ki apa, mire megrázom a fejem, de mikor nyitnám a szám, valaki átkarolja a derekam, s magához húz.

- Nem, õ nem megy, velem marad!

Fel azért nem kapom, mert tudom, hogy mindjárt repül irányába a következõ hólabda, semmi kedvem célpontja lenni egy félresikerült támadásnak.

Igen… Már el is találta Theo újabb remekmûve, kinevetem a drágát, viccesen néz ki hóval a nyakában.

Kezdõdik a harc, Kevin visszatámadja öccsét, még mindig mosolyogva, szüleikkel együtt figyelem, ahogy hemperegnek, és futkosnak a hóban.

Látszik, jó testvérek, az is, hogy már tényleg hiányozhattak egymásnak.

Éjfél körül kezd csak elfogyni az energiájuk, kincsem ásít egyet, aztán átázott bundáját nekem dörgöli, mosolyogva simítom végig, majd indulok el befelé.

Ennyi havazás bõven elég volt neki, szerintem ezt hasonlóképp gondolja, azért bújt hozzám.

Mikor beérünk, rókám már parancsom kiadását megelõzve hoz nekik, és nekem is pokrócok, vigyorogva foglalok el egy helyet Lazurékhoz hasonlóan a kandalló elõtt.

Kicsikém az ölemben, ennél szebb a ma este akkor lesz, ha majd felmegyünk a szobába, és kettesben leszünk…

Cehh...

Elszóltam magam… Miért kellett felállnia azért a nyamvadt zsepiért?! Rókám ahelyett, hogy szórakozik vele kiszolgálhatta volna…

Azt hiszem, beszélnem kell a fejével…

Szerencsére mielõtt idegesebb lennék, visszatér nyugtatóm, és hozzám fészkeli magát, mosolyogva ölelem, szorítom magamhoz, amíg testvére elmeséli, mennyi mindent csinált kint.

- Menjünk aludni – nyafogja kicsikém, amikor már az õ ásítozása is sûrûbb lesz, vigyorogva válaszolnám neki, hogy természetesen, ha nem harapna a nyakamba, így azonban csak döbbenten nyögök fel a tettétõl…

- Jó, menjünk. – térek aztán magamhoz anyja és apja szúrós pillantását látva - Elõbb nem eszel?

- Nem vagyok éhes. – bújik hozzám még jobban attól, hogy felemeltem, vigyorogva indulok el vele a szobánk felé. Én már nagyon éhes vagyok.

Idióta szolgám a lépcsõrõl jelzi, néhány zombi járt erre amíg mi szórakoztunk, persze hangosan, hogy Kevin is hallhassa.

- Zombiiik? – néz rám, aztán rókámra is ijedten, eddig egymással halkan pusmogó szülei szintén felénk fordultak, hogy minden eddiginél mérgesebb tekintettel vizslassanak.

- Ne félj, - puszilom meg a homlokát - amúgy sem tudnak bejönni, sõt, megközelíteni sem a birtokot. – már nem érdekel, hogy látják a szülei, szeretem.

Innen nem viszik el se õk, se más.

***

- Lemegyünk enni? – kérdi néhány köröcske szex után, vigyorogva cirógatom meg háta ívét.

- Menjünk. – rá fér az utánpótlás, megint igazi kis vadmacska volt az éjjel.

Szavaimnak megfelelõen tápászkodok fel, és kapom magamra nadrágom, az ingem hozzá kerül, pizsamaként hasznosítja.

- Reggel ismét elmegyek egy kis idõre – sóhajtom, amikor már a konyhába értünk.

- J-jó – biccent engedelmesen, vigyorogva csókolom meg. Szerintem jobb, ha nem tud azokról a szörnyekrõl, amiknek az eltûntetése miatt egy közeli panzió sötétített tárgyalójában fogunk találkozni. Muszáj nap közben, ahogy elnéztük az utóbbi támadásaikról szóló hírek, abban vannak, akkor ki se tudunk mozdulni.

- Valójában – vallom be neki õszintén - nem szeretnélek egyedül hagyni a szüleiddel, így, amíg nem érek haza, kérlek ne gyere ki a szobánkból.

- Most miért? – válaszoljam neki, hogy féltem? Nem…

- Csak ígérd meg – kérem komolyan, biccentése miatt leszek kicsivel nyugodtabb.

- Nincs itt valami könyvtár? A szobában csak unalmas, vámpíros könyvek vannak – unalmasak??!! Azok a könyvtár legjobbjai.

Bár… Lehet, tényleg más kötetek illenek hozzá, nevetek, aztán egy kisebb csókot lehelek ajkaira.

- De van. Hozok neked akkor valami nem unalmas, vámpíros könyvet – még hogy unalmas… Azt a nevetõs bújós mindenit…

***

Majdnem estig eltart a megbeszélés, de sikerül megállapodni, mindenki készenlétben marad a birtokom körül még nappal is. Mint kiderült idefelé utukon nem egy szarházi erre ólálkodó hullát zúztak porrá.

Rókámnak, és a környéken élõ madaraknak a segítségével figyelni tudom én is a terepet, ha segítség kell, beszállhatok a harcba, gond tényleg nem lesz.

Legalábbis… Ebben a hitben voltam addig, amíg nem léptem be kastélyomba, és találkoztam össze gyomortájon Kevin apjának az öklével.

- Mégis mi a fenéért zártad el tõlünk. – jön a következõ csapása ugyanoda, ahova az elsõ – Õ a fiam. A családja vagyunk. – még egy, kezdek csillagok táncolni a szemem elõtt – Jogunk van látni akkor, amikor szeretnénk. Jogunk van vele lenni, több is, mint neked.

Na ebben a pillanatban untam meg a dumáját, mielõtt felemelt keze ismét a hasamban landolna, elkapom:

- Okkal tettem, amit tettem, de nem fogok magyarázkodni.

Könnyen le is penderítem magamról, hogy idegesen lépdelhessek fel a lépcsõn szobánkig, tudom, ha most tovább folytatnánk a harcot, kitekerném a nyakát.

Mielõtt besétálhatnék kincsemhez, és lecsillapodhatnék azonban anyucija is megjelenik elõttem a semmibõl:

- Engedj be a fiamhoz. – vicsora nagyon nem tetszik. Ilyent én is tudok produkálni. Sõt… Az erõm is hozzá hasonlóan ki tudom engedni, meg is teszem, ezzel teljesen ledermesztve:

- Pont arra készültem, mielõtt megállított volna – lépek elé.

Még mindig nem tud mozdulni, mialatt kinyitom az ajtót, pedig már visszafogtam az erõm. Kevint, aki megjelenésemre leteszi a könyvét nem szeretném vele bántani.

Gyengék. De… Talán jobb is így. Tényleg nem akarom, hogy elvegyék tõlem Kevint. És… Így hogy lefagytak visszazárhatom az ajtót addig, amíg illõn köszöntöm kis könyvmolyom.

- BÁTUUSZ! – a fene vigye el… Lábam között átslisszoló aprólékokkal nem számoltam, öcsike villámgyors volt.

Kevinem is hatalmas hévvel öleli, sóhajtva ülök le melléjük.

Végre Theo leugrik az ágyról, hogy felderítse szobánk, ezért vigyorogva viszonzom kincsem ölelését:

- Már hiányoztál… - mmm… Ezt jó tudni…

- Te is nekem. – mosolygok rá, csókot családja többi tagjának belépése miatt kap csak a kobakjára, a kicsike elõtt simán lesmárolnám. Jelenleg felénk se bagózik azok miatt a játékok miatt, amiket talált.

- Elmegyünk – jelenti be Kevin apja, anyja helyeslõen bólint a szavaira:

- Egy perccel se maradunk tovább itt. – megsértõdtek… Ilyet… Ha ezt tudom, akkor elõbb leszek velük bunkó…

- Aja! Egy kicsit maradjunk még bátusszal! – nyafizik persze Theo a bejelentésükre, viszont az anyja hozzáteszi szavaihoz, Kevinemnek is mennie kell velük.

- De… – kezdi kincsem – Én szeretnék itt maradni… Kérlek…

- Azt mondtuk, hogy nem. – kap szigorú választ, mérgesen közlöm a társasággal, hogy senki nem megy sehová.

- Fõleg nem ma este. – fûzöm hozzá mondandómhoz, mire kicsim apja már megint próbál erõs lenni, grabancom felemelve nyom a falnak:

- Törõdj bele rohadt vérszívó, hogy többet nem látsz minket. Kevin! – fordul fia felé – Nem akarok többet rádszólni. Most rögtön szedd össze a ruháid.

- Kijönne velem egy kicsit?! – kérdem, miután erõmmel minden családtagot, beleértve kincsem is lesokkoltam, hogy ne tudjon felkelni az ágyról, amikor nem válaszol, csak döbbenten felnyög, magam után húzom.

Hallom, hogy Theo sír, gondolom Kevinem is rendesen félhet most tõlem, és bújhat hozzá, valamint az anyjához, de a biztonsága mindennél fontosabb:

- Nem akartam mondani, viszont így, hogy el akar menni, tudnia kell, hogy harc dúl a birtokomon. – sóhajtom, amikor már áldozatom kezd magához térni – Zombik. Fel tudja ezt fogni?! Ha annyira ki akar menni, akkor menjen, de csak a maga életével játsszon, a családjáéval ne.

- Miért higgyek neked?! A jelek szerint arra kényszeríted a fiam, hogy a szeretõd legyen, ha nem elbûvölted valami szerrel, és használod ki úgy. – késsz… Ezen muszáj magam elnevetnem:

- Eszem ágában sincs kényszeríteni. A bûvölés se a vámpírok dolga. De… Abban igaza van, hogy a szeretõm. Viszont én meg az övé vagyok, teljes szívemmel szeretem. – késsz… Apuci jobban ledöbbent most, mint az erõmtõl, kérdéseit, amik most sebesen száguldoznak a fejében se sikerül feltennie:

- Ööö…. Ööö… - ennyi… Pedig többek között érdekelné, hogy mióta, hogy miért…

- Nakata! – szakítja félbe rókám megjelenése a beszélgetésünk, mielõtt jobban belemelegedhetnék, vagy akár behívhatnám Kevinhez, hogy megerõsítse azt, amit most tõlem hallott, karján csúnya seb tátong. – Itt vannak… Segítened kell a többieknek.

- Értem. Máris. – ragadom meg újra kicsim apját, hogy pár lépés után belökhessem szobámba, családjához:

- Innen senki se merjen elmozdulni. Vészhelyzet van.

Becsukom az ajtót, be is zárom, rókámnak pedig parancsba adom, õrizze õket. Legfõképp persze Kevint, ha megtámadnák, még a végén mérgesebb lennék annál, mint amennyire most vagyok.

A biztonság kedvéért a fõbejáratra is lakatot teszek, csak utána csatlakozom a többi nemeshez, és állok neki a megjelenõ hullák porig égetésének.

Egész jól haladunk, viszont mielõtt még az utolsók is eltûntethetnénk, éles sikítás üti meg a füleim. Rókám is megjelenik, habár nehezebben bír menni, mint az elõbb, mert rendesen megtépték, mielõtt megszólalna reppenek fel, aztán el a kastélyom irányába.

Kevint hallottam… Ebben már biztos vagyok.

Igen… Ott áll az ajtó romjai elõtt könnyes szemmel, apja és anyja öccsét, és õt is próbálja védeni, dühösen ereszkedek le a hullák mögött. Az elsõdleges célpontjuk én vagyok, felém fognak fordulni.

Ha nem, már akkor is halottak, elég pár tûzlabdát küldenem az elporlasztásukra, hogy mielõtt kicsim apja bármit mondana, ismét a falnak nyomhassam:

- Megmondtam, hogy maradjanak bent nem?! Miért nem hallgatott rám?! Mit tett volna, ha azok a szörnyek bántják a gyermekeit?! – brr… Rossz ebbe még belegondolni is…

Tovább is osztanám, mialatt fejét újból összecsókoltatom a fallal, de kincsem ölel át, és szorít magához:

- Nakata… - szemeibõl még mindig patakokban folynak a könnyek, Theo hozzá hasonlóan bújik hozzám – Kérlek… Kérlek ne bántsd…

- Nyugalom… - hintek puszit a homlokára – Már minden rendben lesz. El se eresztem a karjaimból, vele együtt repülök fel körbenézni a birtokon. Tudnom kell, maradtak-e még túlélõk.

Muszáj egy kicsit haragomnak is csillapodnia, ha eleget akarok tenni a kérésének…

BOLDOG KARÁCSONYT!

“Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.”

(Márai Sándor) 

- Te meg kívánatos... – markol bele fenekembe és húz magához közelebb, hogy merevedéseink egymáshoz érjenek. Valamit akartam neki mondani visszavágónak, de csak egy sóhaj szökik ki a számon. – Nagyon, nagyon kívánatos – dorombolja, mitõl egész testem megborzong.

 Ahogy ajkaimra tapad, s veszettül csókol, nem hagy nekem sem más lehetõséget, minthogy viszonozzam. Ujjai elkalandoznak, s szemérmetlenül simogatnak lenn, míg én csak sóhajtozni, és nyögni bírok.

- Tényleg nem kéne... – próbálom menteni a menthetetlent, de, ahogy belém csúsznak ujjai, s ajkaimra tapad, nem tudok ellenállni neki.

- Mit? Mit nem kéne? – faggat, ahogy mindketten, pihegve szakadunk el egymástól.

 Érzem, hogy ég az arcom, s ebben nem segít, hogy a nyakam kezdi támadni, amit imádok.

- Várom a válaszod... – Bolond!

- Tudod te azt jól... – próbálom megütni, de csak azt érem el vele, hogy nevetve húz magához jobban. Érzem merevedését bejáratomnál, s szédülten hagynám, hogy ráültessen tagjára, de...

- Kejiiiin!!!

 Azonnal elhúzódunk egymástól, s magunkra kapkodjuk a ruháinkat.

- BÁTUS! – ront be az ajtón öcsikém, s rámugrik.

 Nakata egy sóhajjal áll fel az ágyról és indul kifelé.

- Miért van itt ilyen sötét? Kint hétágra süt a nap, gyönyörû a táj annak a hónak köszönhetõen, ami tegnap esett – jelennek meg végszóra anyáék is.

- Csupán azért, mert nem akarok szénné égni – válaszol vámpírkám komoran.

- Bocsánat... – nevet fel apa. – El is felejtettük – ezen én is elkuncogom magam.

- Építhetjünk hóejet! – kacag fel Theo.

- Igen. Építhetsz. De még Kevin nélkül – fordul vissza felém. – A bátyusod még mindig beteg.

- Pontosan – sóhajt fel anya is. – Kell neki a pihenés. Gyertek le reggelizni – szól.

 Felkelek az ágyból, mire vámpírkám kijelenti, hogy papucs nélkül nem vonulhatok le a szobából, így ölbe kap, így én nem is kell mennem. Nem is tudom mire valók azok a csini lábak, amik hozzám tartoznak.

- Hát itt meg mi történt? – néznek körbe anyáék. Heh? Most miért? Modnjuk, én is meglepõdöm, hogy itt ilyen világos van, álltalában félhomályos ez a terem.

- Attól, mert vámpír vagyok, nem kell sötétségnek lennie a házon belül – világosítja fel anyáékat, engem meg letesz a helyemre. Leül mellém és hozat Bakakitsuval egy pohár vért. Anyáék is leülnek.

- Bátus... – szól Theo. – Mit iszik Hókuszpók?

 Elnevetem magam megszólításán. Helyettem Hókuszpók válaszol. Ez jó.

- Málnaszörpöt. – Törpiszörpi, nyááá!

- Málna? – csodálkozik el öcskös. Nakata hozat be egy üveg málna ízû szörpöt.

- Igen. Málna. Megkóstolod? – Nyugodtan sóhajtok fel, ahogy tényleg hoznak.

- Igen... Meg – biccent. Mosolyogva töltök neki, majd magamnak, s folytatjuk a reggelit. Kissé álmos vagyok, hozzászoktam a fordított élethez, hogy nappal alszunk és éjjel vagyunk fenn.

- Mondja... – szólal meg apa. – Azért Kevin szokott kinn is lenni? Szüksége van a mozgásra.

- Higgye el, éjjel teszünk vele sétákat. De... – teszi hozzá vámpírkám. – Ha szeretné, napközben is nyugodtan kimehet. – Mi? Hol? Nappal? Wííí!

- Anyu, apu! – szólítom meg õket, mivel látom, még mindig zavarja õket az, hogy Nakata egy vérszippancs. Közben betermelem rántottámat is, nehogy már kárba vesszenek a toácskák. – Higgyétek el, ha nem bánna velem jól, már itt hagytam volna.

 Vicces, hogy ezt pont én mondom, dehát... A reggeli csendben folytatódik, akkor máris elértem valamit.

***

Anyáék, akik egész délelõtt arra hajaztak, hogy nehogy kettesben maradjunk véletlenül Nakatával, most Theot menntek elaltatni. A lehetõségen persze kap ez a vámpír, s a fürdõbe húz félre, rátapad ajkaimra.

- Reggel félbe kellett valamit hagynunk – sóhajt. Kipirultan nézek rá. Már én is nagyon vágyom rá, de ezt semmiért nem mondanám elõtte.

 Ahogy ujjai végigcirógatják nadrágon keresztül merev tagomat, hangosan nyögök fel.

- Kevin! Hova tûntetek el?! – apa...

 Nakata tekintete engem is majd’ feldühít.

- Nyugalom – hintek csókot ajkaira. – Este kárpótollak mindenért – hupsz, na ezt nem kellett volna mondani... De mostmár...

 Vámpírkám sóhajtva kel fel mellõlem és kér arra, hogy fürödjek le, míg õ apával beszél.

- Nem fogom bántani – teszi hozzá aztán, mire sóhajtva állok neki vetkõzni.

 Ahogy Nakata hangja egyre magasabb lesz, inkább kijövök a fürdõbõl. Anya is feljön. Vámpírkám úgy dönt, inkább elmegy zuhanyozni.

***

 Amíg Theo felébred, mi TV-t nézünk. Könnyebb témát találtunk beszélgetésre, így végre nem vitáznak.

- Jó reggelt! – köszön oda öcskösnek Nakata. Jé, felébredt a hétalvó!

- Nagyot aludtál – cirogatom meg, mikor karjaimba mászik. – Még nem is láttalak ekkorát...

- Biztos a szörp tette – kuncognak fel apáék. – Vagy csak ki akar menni, mert mondtam neki, hogy, ha nagyot alszunk, lehet róla szó? – Öcsi mosolyogva biccent. Kimenni? Nakata nélkül?

- Egy kis hócsata szerintem már Kevinnek se ártana – kuncog fel édesapám. Bvámpírkám kérdõn néz rám.

- Melegen felöltözöm... Ígérem... És nem is lennék kint sokáig...

 Megdöbbenek, ahogy szól, hogy kezeskedik arról, mivel õ is velünk tart. Felkuncog. Ááá!

***

 Hó, a hó, a hó, de jó! Naa! Ki mer engem hógolyóval dobálni? Durcásan körülnézve látom, hogy Theo nevetve gyúrja az újabb lószert. Kapok egy csókot a homlokomra. Nyáá, még, ilyet! Ellenben nem engedi ez az aljas vámpír, hogy az ölébe mászva hozzábújjak, helyette kuncogva nézi, ahogy ismét eltalál egy hógolyó. Azt a...

 Jé, egy medvebocs! Ha, te így, öcsi, akkor én úgy. Hiúz alakomat felvéve játszok tesómmal. Jól telik az idõ. Már éjfél fele járhat, mikor mindketten óriásikat ásítozunk. Odamegyek és hozzádörgölõzöm Nakata lábához. Végigfuttatja ujjait bundámat, mire felemelem a fejem, hogy folytassa, ám inkább feláll és befele kezd menni. Követem, s mikor benn vagyunk, akkor érzem meg, mennyire is hideg volt kinn. Mancsaim teljesen átfagytak. Rókuci hoz takarókat, s a nagy „család” a kandalló elõtt telepedik le. Temészetesen hol máshol lennék, mint egy bizonyos vámpír karjaiban. Aztán leszedem róla a takarót, s magam köré csavarva megyek, hogy vegyek el papírzsebkendõt, folyó orromnak. Ne, róka! Megborzolja a hajam. Naaa...

 Visszasietek vámpírkám ölébe. Anya kicsit meglepetten pislog, hogy önként mászok egy vámpír karjaiba. Odabújok mellkasához, itt meleg vaaan. Theo kinn létünk, minden mozzanatát elmeséli anyáéknak, mintha õk nem lettek volna ott. Már õ is nagyokat ásítozik.

- Menjünk aludni – nyöszörgöm én is. Elõttem egy fincsi nyak. Beleharapok. Nakata meglepetten felnyög, mire anyáék ránk néznek.

- Jó, menjünk. Elõbb nem eszel? – kap fel a karjaiba takaróstól, mindenestõl.

- Nem vagyok éhes. – Ejtem fejem mellkasára.

 A lépcsõ alján vagyun még, mikor Kitsu szól, én meg elkerekedett szemekkel nézek, hol a rókára, hol Nakatára.

- Zombiiik? – kérdem ijedten elfúló hangon. Anyáék is felénk kapják fejüket.

- Ne félj, amúgy sem tudnak bejönni, sõt, megközelíteni sem a birtokot. – Hint csókot homlokomra.

***

- Lemegyünk enni? – kérem, úgy pirkadatkor. Még mellaksán pihegek, kipirosodott arccal. Nem hagyott aludni, de nem bánom.

- Menjünk – bólint és végigsimít gerincemen.

 Õ felkapja farmerét, én meg az ingjét. Amúg is combomig ér, kétszer beleférek.

- Reggel ismét elmegyek egy kis idõre – szól, mikor a konyhaasztalnál ülve kérünk valami kaját. Itt jobban szeretek enni, mint az ebédlõben. Szeretem nézni, ahogy sürögnek-forognak.

- J-jó – bólintok kicsit elszomorodva. Kapok egy csókot.

- Nincs itt valami könyvtár? A szobában csak unalmas, vámpíros könyvek vannak – motyogom, mire felhúzza a szemöldökét. Felkuncogok és puszit hintek szájára.

- De van. Hozok neked akkor valami nem unalmas, vámpíros könyvet – vigyorodik el. Felnevetek és odabújok hozzá. És a kaja is végre elénk repül.

***

- Kevin, nyisd ki! Miért nem jössz le? Az a vámpír már elment.

 Fejemre húzom a takarót. Mindek kell ordítozni korán reggel, kedves édesanyám?!

- Kejin! – hallom öcsköst is.

- Gyertek be! – adom meg magam nekik. Még mindig az ingjében vagyok. Nem bánom, finom Nakata illata van.

- Be van zárva – morog apa. Mi? Bezárt? Megütöm!

 Nyílik az ajtó. Belép Bakakitsu, s ahogy szüleim is jönnének be, rájuk csapja az ajtót. Pislogok párat.

- Kérsz valamit? – kérdez és vetné be az ágyat. Inkább visszamászom rá, jelezve, hogy ezt nem hagyhatom!

- Egy pohár tejet – nézek rá szépen. Bólint. Már nyitná az ajtót.

- Várj, miért zárt be? – kérdem kicsit szomorkásan.

- Nem akarja, hogy bajod essen – biccent és már ki is ment.

***

 Tényleg nem unalmas, vámpíros könyvet kaptam Nakatától, hanem valami gyógynövényeset. Az is jó, telik vele az idõ. Csak tudnám, hol van már?! Nem is haragszok, hogy bezárt, csak jöjjön már vissza!

Amikor kicsikém szemeiben könnyek gyülekeznek szülei miatt, egy csókot nyomok a buksijára, és elindulok vele a szobánk felé.

Részemrõl itt untam rá teljesen a családjára.

Az után, hogy most elküldöm õket, soha nem is akarom már se az anyját, se az apját, se a hisztis kis öcsikéjét látni ebben az életemben.

- Ne haragudj rájuk, csak megijedtek. Én is nagyon féltem, hogy meg fogsz harapni, emlékszel? – az más helyzet volt… Akkor Kevint konkrétan meg akartam dugni. Családjához még csak nem is viszonyultam olyan vadsággal, mint amivel rávetettem magam a drága testére emlékeim szerint.

- Lemegyek hozzájuk, elküldöm õket. – közlöm Kevinnel is éppen emiatt, amikor már rendesen betakartam.

Tenném is, amit mondtam, viszont mielõtt még távolabb érhetnék tõle kap el jeges kis mancsával:

- Tudod mit? Küld fel ide Theot, aztán beszélj anyáékkal. Nem akarom, hogy... hogy rosszban legyetek – hee??? Miért mondja ezt?! Nem… Inkább az a kérdésem, hogy miért mondja amit mond olyan arcpírral, aminek nem lehet ellenállni.

Hevesen tapadok az ajkaira, mialatt tincseibe túrok:

- Azt hiszem, nehéz lesz velük kompromisszumot kötni – sóhajtom neki aztán õszintén.

Drága bogaram szavaim miatt az ölembe mászik hízelegni. Törleszkedik, puszilgatja az állam is, mielõtt ismét megszólalna:

- Az én kedvemét... Legyél kedves.

Grr… A farkam irányít, de azért ennyire nem, mérgesen morranok válaszként az ötletére.

- Tudod mit? – mondja talán éppen emiatt kicsit elkeseredettebben - Ma maradjanak itt estére, márha öcskös befejezi a sikitozását, amitõl megfájdult a fejem is, s aztán holnap beszélünk. Aludni akarok... téged akarlak... – hmm… Ez már meggyõzõbb érv, vigyorral nézek a szemeibe:

- Ne aggódj, kicsim, arról majd én kezeskedem. Viszont, akkor, szépen visszafekszel ide – nyomom az ágyba, hogy becsukhassa a szemeit, és kicsit kipihenhesse azt az újabb csókot, amit most kap tõlem.

Tudom, nem fogja sokáig, az öccse nem olyan személy, aki hagyja az ilyet.

- Kérte, hogy menj fel hozzá. – kuncogom Theonak, akivel a lépcsõfordulónál találkozom, aztán egy fél pillanat alatt megkerülöm õt, és lemegyek szüleihez, hogy ne kezdjen el ismét visítani.

Az õ hangja nem tetszik.

- Mit akarsz mocskos féreg?! Rájöttél, hogy velünk jobb lesz neki, és visszaengeded hozzánk? – vicsorognak rám a szülei, sóhajtva ülök le a kanapéra:

- Nem bántottam eddig, és ez után se fogom. De magukat mindenképp megtépem, ha el akarják vinni tõlem. Maradjanak itt pár napig, és ismerjenek meg. Szeretem, és eszem ágában sincs õt elengedni innen az akaratán kívül.

Sokáig gondolkoznak, de az apja végül rádöbben arra, hogy az önfejûségem túltesz az övükén:  

- Legyen. Maradunk néhány éjszaka a kastélyodban. Viszont… - teszi hozzá ellenségesebb hangszínnel – Ha azt érzem, hogy nem úgy bánsz a fiammal, mint ahogy kellene, elviszem magammal. Rendben?

Biccentek felé, és arra kérem, annak örömére, hogy tisztáztam vele a dolgok, ne itt aludjanak, hanem abban a vendégszobában, ahova pár besietõ inasom fogja õket vezetni.

- Majd a kicsit is oda küldöm. – teszem hozzá a szavaimhoz. – Kevin természetesen velem alszik.

Ebbe már nehezebben mennek bele, de beleegyeznek, ezért most, hogy mindent megbeszéltünk már mehetek is vissza ahhoz, aki ma estére szexet ígért nekem.

Csak az ajtónál torpanok meg, fejem egy Kevinénél kisebb buksin is megakad.

- Tudod, õ nem bánt senkit. Én sem félek tõle – hmm… Ez a drága volt… Jó érzéssel tölt el az, hogy ezt gondolja rólam, és mondja is öccsének. De… Úgy érzem, álmodik…

- Nem-e? – mosolygok rá.

- Nem. – vág persze vissza, még mindig mosolyogva megyek be hozzájuk, mászok mögé, és húzom magamhoz. Már nagyon vágyom is rá…

- Ne bántsd bátust! – ehh hogy ez még mindig itt van…

- Nem bánt – csitítja Kevin, kis kezeit is lefogja, hogy továbbra is szorosan ölelhessem formás idomait - Na figyelj – kuncog, az a hangszín, amivel öccséhez szólt, nem tetszik. Pillantása sem. Mit akar?!

Egyik ujját vezeti finoman a számra, mosolyogva hintek rá puszikat, mialatt hol öcsikét, hol a bátyust nézem.

Sõt… Most, hogy már tudom a célját, igyekszem is zavarba hozni azzal, hogy észrevehetetlenül, de annál inkább érezhetõen nyalok végig a drága finom ujján.

Mm… Siker… Vörös arccal kapja el a kezét, kuncogva nyomok puszit az arcára is.

- Te nem bántod bátust – végre kezdi érteni…

- Nem bizony – cirógatom meg épp emiatt. Aranyos a drága. Pár év múlva meg már ugyanolyan dugnivaló kis husi lesz, mint amilyen a bátyja.

***

Fél óra elteltével a kómás kölyök még mindig rajtunk, bosszúsan hívom be segédem, vitetem el vele.

Még csak az kellene, hogy anyuciék az én káromra érezzék jól maguk…

Rókám persze fut, aztán már viszi is, vigyorogva rántom le kincsemrõl a takarót, amikor csukódik mögötte az ajtó:

- Naa... fázom – ejnye… Mi ez a morcos tekintet?! Hol marad a téged akarlak?

- Ne durcizz, jössz nekem egyel – világosítom fel õt is perverz vigyorral, de erre meg csak azt nyüszögi, hogy álmos. Látom, tényleg jobban van…

- Én meg kanos – nincs kegyelem, már csókolom, habzsolom is édes ajkait.

- Beteg is vagyok – sóhajtja, amikor engedem levegõhöz jutni, azon jár a fejem, hogy miért nem ment színésznek… Tökéletesen megállná köztük a helyét:

- Ez majd kigyógyít.

***

Reggel morcosan kelek, lent szülei szétbontják a házamat a hangok alapján. El is szidom õket csukott szemmel mindennek, mielõtt oldalra fordulva megnézném, hogy Kevin tud-e aludni a hangoktól.

Szemei nyitva, bosszúsan faggatom:

- Felébresztettek? – biccent, és hozzám bújik, pedig fel szeretnék kelni, hogy elküldhessem családját egy melegebb helyre.

- Nem baj, - teszi úgy hozzá válaszához, mintha tudná, mire készülök - amúgy is túl sokat alszom mostanában – szerintem meg az nem baj. Már jobb a hangja, mint pár napja.  

- Hogy érzed magad? – cirógatom, mialatt õ még közelebb kukacolja magát hozzám.

- Sokkal jobban – válaszol, kijelentésén mosolyognom kell - Már nem azért, te perverz – ezek szerint leesett neki is, amit mondtam neki este…

- Mmm... – igen… A számból vette ki a szót. Élvezem, hogy hasam, mellkasom cirógatja apró ujjaival, amíg én háta finom bõrét cirógatom.

De… Itt az ideje egy kis reggeli ágytornának, vigyorogva markolom meg a fenekét, és igyekszem szájnyalintás közben ártatlanul nézni rá:

- Én nem is arra gondoltam.

- Perverz – cehh… Alighanem a véleménye megváltoztathatatlan… Ténylegesen a lényegre, rá térnék, ha nem vonná mindkettõnk figyelmét ismételt robaj magára.

- Jobb lesz lemenni – még a végén nekem kéne náluk lakni, kicsikém csókjai, valamint kérése, miszerint ne légy dühös se tud meghatni.

- Már, hogy ne lennék az?! – jelentem is ki neki - Idehívom õket, hogy ne aggódjanak a fiúk miatt, erre az a hála, hogy el akarnak venni tõlem?! – nameg hogy tényleg törnek zúznak. Az se érdekel, hogy a hangom lent is hallották.

De… Az már igen, hogy megijesztettem a drágát.

Mielõtt eleredhetnének a könnyei húzom magamhoz közel, ölelem, szorítom.

- Nem fog senki elvenni tõled – bátorít, csókkal jutalmazom a kijelentését - Egyébként sem vagyok egy tágy – nem? Hát de… Egy nagy, és puha plüssmaci…

- Nem úgy gondoltam – puszilom meg az orrát, aztán már húzom is magamhoz jobban, hogy combjaimra tudjam ültetni:

- Gyere ide – itt több helyen tudom cirógatni, mialatt szenvedélyes csókokat hintek ajkaira, ennivaló bõrére.

- Anyáék lenn vannak – most tényleg nem érdekelnek. És… Éjjel ez õt se tudta mehatni.

- Este nem zavart – jelentem ki neki is egy vigyorral az arcomon, válaszom miatt rendesen elpirult buksiját a mellkasomba rejti, és nevetve jelenti ki, hogy aljas vagyok.

- Te meg kívánatos… - marok a fenekébe, és húzom magamhoz még közelebb, hogy ágaskodó farkincája az enyémhez érjen. Az érzés miatt fel is sóhajt, nem tud nekem válaszolni.

- Nagyon nagyon kívánatos. - duruzsolom neki ismét.

Talán hangom, talán a vágy miatt, ami kezdi az uralmat átvenni testén viszonozza kérés nélkül a csókot, amit az ajkaira hintek, mosolyogva csúsztatom még mindig fenekén lévõ kezem pár ujját a bejáratához, késztetem újabb sóhajokra csak azzal, hogy záróizmát cirógatom meg velük.

- Tényleg nem kéne… - próbál rajta ismét erõt venni a kétség, ekkor csúsztatom nedves forróságába be az ujjaim, és tapadok egy újabb heves csók erejéig az ajkaira:

- Mit? Mit nem kéne? – faggatom aztán, amikor pihegve szakadunk el egymástól.

Jól esik húzni, már azon nevetnem kell, hogy az arca ismét vörös, mielõtt még nyakára is csókokat hintenék:

- Várom a válaszod…

- Tudod te azt jól… - próbál megütni, ismét nevetnem kell rajta, mielõtt még közelebb húznám magamhoz. Mindkettõnk örömére rá is ültetném a farkamra, de egy hangos kiabálás miatt villámsebességgel kell egymástól elhúzódnunk, és betakaróznunk:

- Kejiiiin!!!

Még szerencse, hogy ruháink az ágyban vannak, magunkra ránthatjuk õket, hogy az öccse, és a szülei ne pucéran lássanak minket.

Grr… De már megint morcos vagyok… A családja miatt most napközben együtt se lehetünk.

- BÁTUS! – ront be a kislegény, ugrik kicsikémre, sóhajtva állok fel az ágyról, indulok el kifelé a szobából. Vennem kell egy hideg fürdõt, hogy némiképp higgadtabb legyek, mielõtt még a családja többi tagja is berongyolna...

- Miért van itt ilyen sötét? Kint hétágra süt a nap, gyönyörû a táj annak a hónak köszönhetõen, ami tegnap esett – jelennek meg az emlegetettek a szobaajtóban, ami azt jelenti, hogy már elkéstem, komoran válaszolok nekik:

- Csupán azért, mert nem akarok szénné égni.

- Bocsánat… - nevet fel az apja – El is felejtettük – kicsikém is nevet, viccnek veszi apja szavait, holott a szülei nyilvánvalóan provokálni próbálnak.

- Épithetjünk hóejet! – kacag kicsikém öccse is, kicsit elbizonytalanodok abban, hogy apja provokálni próbált. Theo még nem tudja, mi az, hogy gúnyolódni talán.

- Igen. Építhetsz. De még Kevin nélkül. – fordulok éppen ezért vissza az ágy felé – A bátyusod még mindig beteg.

- Pontosan. – sóhajtja az anyja – Kell neki a pihenés. Gyertek le reggelizni. – ehh… Ez egy kicsit ellentmondásos, viszont nem mondok rá semmit, csak kicsikémnek biccentek, amikor rám néz.

Rókám miatt velük tarthatok, mire leérünk, úgyis megszünteti az összes kinti fényforrást.

Kevint ölbe is kapom, amikor elér hozzám.

Azt akarom, hogy a közelemben, velem legyen, nem az volt vele a gondom, hogy papucs nélkül akart levonulni a szobából, mint ahogy azt családja megnyugtatására hangosan kijelentettem.

- Hát itt meg mi történt? – néznek körbe a szülei, benti fényforrásként az ebédlõ tele lett rakva kicsi, hangulatos gyertyácskákkal, valamint a nagy csillárjai is fel lettek kapcsolva:

- Attól, mert vámpír vagyok, nem kell sötétségnek lennie a házon belül. – világosítom fel õket, mialatt leteszem Kevint.

Majd… Mielõtt feltehetnék azt a gondolataik közt cikázó kérdést, hogy én velük tartok-e, leülök kicsikém mellé, és hozatok be magamnak egy pohár vért.

Ezzel tökéletesen elleszek, szülei nagyot nyelve foglalnak helyet a másik oldalon.

- Bátus… - hallom meg Theo hangját – Mit iszik Hókuszpók?

Kicsim elneveti magát azon, ahogy az öccse megszólított, ezért én válaszolok a testvérének:

- Málnaszörpöt.

- Málna? – látom, ha mást mondtam volna, szüleim a torkomnak ugranak, elégedett vigyorral kortyolok egy újabbat poharamból, és hozatok be egy üveg málna ízû szörpöt.

Szerencsére kicsikém miatt már egy csomó ilyet szereztek be az embereim, hogy ne lehessen hiánya semmibõl sem.

- Igen. Málna. Megkóstolod? – elõzõleg besétált cselédem most ér vissza, egy üveggel, Kevin is megnyugodva sóhajt egyet.

- Igen… Meg. – biccent a kicsike, Kevin mosolyogva tölt neki, majd magának is, a reggeli zökkenõmentesen folytatódhat tovább.

Vagyis… Én ebben a hitben voltam…

- Mondja… - szólít meg az apja – Azért Kevin szokott kint is lenni? Szüksége van a mozgásra.

- Higgye el, éjjel teszünk vele sétákat. De… - teszem hozzá válaszomhoz - Ha szeretné, napközben is nyugodtan kimehet.

Látom, még mindig nagyon zavarja õket az, hogy vámpír vagyok…

- Anyu, apu! – száll be kicsikém is a beszélgetésbe egy nagy falat tojásrántotta eltüntetése közben – Higgyétek el, ha nem bánna velem jól, már itt hagytam volna.

Ez viccesen hangzik a szájából, alig bírom magam visszafogni attól, hogy hangosan kinevessem. Még mindig nem tud ellenem mit tenni.

Szüleit se gyõzte meg teljesen, de legalább leszállnak rólunk, nyugodtan fojtathatjuk tovább a reggelit.

***

Egész délelõtt arra törekedett a családja, hogy nehogy véletlenül kettesben maradhassunk, ezért most, hogy az öcsit próbálják meg kicsit elaltatni, vigyorogva vonom félre Kevint a fürdõbe, tapadok az ajkaira:

- Reggel félbe kellett valamit hagynunk. – sóhajtom aztán, látom vörös arcán, hogy ugyanannyira fel van húzva, mint én.

Sõt… Sokkal jobban akarja a szexet, elég csak nadrágján keresztül végigsimítanom ahhoz farkán, hogy hangosan nyögjön fel.

- Kevin! Hova tûntetek el?! – az apja… Hát ezt nem hiszem el…

- Nyugalom – hint puha csókot az ajkaimra – Este kárpótollak mindenért. – hát azt ezek után el is várom… Sóhajtva kelek fel mellõle, aztán kérem meg arra fürödjön le, amíg én beszélek az öregével.

- Nem fogom bántani. – teszem hozzá a szavaimhoz, sóhajtva áll neki vetkõzni.

- Kimelegedett, ezért elhoztam fürdeni. – lépek ki tõle, épp idõben. Az apja már a fürdõajtó elõtt állt. – Miért nem hiszik el nekem, hogy nem akarom megölni?! – ennyi, nem bírom tovább visszafogni magam. Az, hogy nem érhetek hozzá úgy, ahogy szeretnék amúgy is elég nyûgössé tesz.

- Mert még nem találkoztam eddig olyan vámpírral, akinek ne lett volna valami mocskos célja a klánunk valamely tagjával szemben – ehh… Ez õszinte volt, de vajon mit szólna ahhoz, ha azt mondanám neki, most se találkozott olyannal? Hiszen nagyon mocskos dolgok akarok már végre tenni a fiával.

- Nos… - fogalmazok meg egy normális választ inkább – Ha belelátna a fejembe, megnyugodhatna arról, hogy nincs. De… Így, hogy nem, csak arra tudom kérni, hogy ismerjen meg az elõítéletei nélkül. Tényleg nem fogom Kevint megölni, ha kettesben hagy vele. Ha a halála lenne a célom, már amikor elõször találkoztunk is eltettem volna láb alól.

Azt akartam elérni, hogy rosszul érezze magát? Még szép, de bejött… Kezd feszengeni. 

Tovább is nyúznám, de kijön kincsem a fürdõbõl, és az anyja is feljön hozzánk, már nem lehet… Helyette bemegyek én zuhanyozni. Tényleg kell a hidegvíz…

***

A kisöccs felébredéséig Tv-t nézünk, és szerencsére már ismét könnyedebb témában beszélgetek velük, és Kevinnel.

- Jó reggelt. – köszöntöm így most az öcsit, aki még ki se lát a szemein családjával együtt.

- Nagyot aludtál – cirógatja meg drága bátyja, mialatt a kezei közé mászik. – Még nem is láttalak ekkorát…

- Biztos a szörp tette. – kuncogják a szülei is. – Vagy csak ki akar menni, mert mondtam neki, hogy ha nagyot alszunk, lehet róla szó? – elmosolyodva biccent a kislegény, kíváncsian figyelem. Ki akar menni?

- Egy kis hócsata szerintem már Kevinnek se ártana. – kuncogja a gyerekek apja, felvont szemöldökkel nézek kicsikémre. Ha ki akar menni, akkor azt miért nem mondta nekem? Élbõl elutasítottam volna a kérését, de akkor is…

- Melegen felöltözöm… Ígérem… És nem is lennék kint sokáig…

Szerencsére már kint sötét van, ezért vigyorogva mondhatom neki, hogy arról kezeskedem, mert én is megyek, és kuncoghatok fel a döbbenetén.

Ha rosszabbul lesz pedig vállalnia kell azokat a súlyos következmények, amiket majd az ágyban kap este… 

- Nyugalom, kis töpörödött törpördög – villantja Theora vámpírfogait. – A bátyust nem eszem meg, mert, ha elfogyna, akkor nem lenne kit szeretnem.

 Ah, ez nem lesz jó! Nem kellett volna elárulnia, hogy õ vámpír. Most...

 Gondolataimmal nem jutok sokra, mert úgy elrántnak ölébõl szüleim, mintha ott sem lettem volna. Az ajtó irányába húznak, rángatnak, öcskössel együtt.

- Mi történt? – lép elénk vámpírkám, nehezen kiabálja át Theo sikolyait. – Félnek tõlem most, hogy megtudták, vámpír vagyok?! Annak ellenére, végigbeszélgettem önökkel két vagy három órát?! Konzervvéren élek, nem bántok senkit sem. Kérem... Engedjék el Kevint. Nem tesz neki jót, hogy takaró nélkül van.

- Rohadt vámpír! Mardj ott, ahol vagy! – figyelmeztetik õt morogva. Na nem, azért nem akarom, hogy így beszéljenek vele...

- Anya... Apa... Kérlek... Eddig kedves volt, nem bántott... Kérlek... Had maradjak vele egy kicsit még...

 Nemleges választ kapok, szinte leüvöltik a fejem. Tovább húznak az ajtó felé, de az elõttük csattan be, száródik. Nakata...

- Ha nem akar menni, akkor ne kényszerítsék rá – jelenti ki. Tekintete fagyos, s tisztán kivehetõ belõle a düh.

 Apa máris ugrana vámpírkám torkának, azonban arra õ sem, sõt, senki sem számít, hogy köhögõrohamomba majd beleszakad mellkasom.

- Kicsim... – ölele magához anya, de abba jobban belefulladok, inkább elhúzódik.

 BakaKitsu lép be, s egy pohár meleg teát nyom kezembe, mire most leginkább szükségem van. Nakata pedig visszateríti a hátamra az eddig földön heverõ plédet.

- Kellett felzaklatniuk. Most megint felment a láza... Elengedem, de csak akkor, ha jobban lesz.

 Olyan hideg és halk a hangja, tudom, hogy csak védeni akar. De... én azt akartam, hogy jól jöjjön ki a szüleimmel...

 Anya szemei bekönnyesednek, míg apa megkönnyebbültebb arcot vág, ahogy abbamarad köhögésem.

- Nem fogom bántani, megígérem – sóhajt fel vámpírkám, mire apa rávágja, hogy reméli is.

- Amíg nem lesz annyira jól, hogy elvihessük, itt fogunk maradni mi is – szólal fel anya.

- Theonak ez nem hiányozna - nyögi Nakata, nem leplezve apró döbbenetét és haragját.

 Szegény öcskös, remeg és meg is ijedt.

- Nagyon megijedt. Pedig Nakata tényleg nem veszélyes – mondom, s még én is meglepõdök azon, hogy egyáltalán kijött némi hang a torkomon.

- Hidd el, hogy az leszek – kap fel az ölébe vigyorogva. – Addig nem fogok nyugodni, amíg le nem fektetlek az ágyba.

- Bátust nem bánthatja... Nem szajad!

- Hidd el, öcskös, jó kezekben van – jelenti ki.  Én meg majd megfagyok. Szívem, ajánlom, hogy gyorsan vigyél abba az ágyba, s búj mellém, mert ha nem, félõ itt leszek jégtömb a nappaliba. Akkor majd szegény kitsu törölheti a vizet a földrõl nap estig.

 Anya szorosan tartja karjaiban Theot, míg apa szúrós szemekkel méregeti párosunk.

 Kicsit bekönnyesedett szemekkel, kipirultan pislogok fel Nakatára. Egy pillanatra elidõzik tekintetem arcán, aztán inkább odabújok mellkasához. Lepillant rám, s egy csókot nyom homlokomra, úgy fordul sarkon.

- Ne haragudj rájuk, csak megijedtek. Én is nagyon féltem, hogy meg fogsz harapni, emlékszel? – kérdem halkan, s hagyom, hogy fenn letegyen az ágyra. Jó meleg takarót is kapok, mostmár csak a fejem látszik ki. De így is hideg van... Nakata nélkül, még ha nem is lenne lázam, akkor is fáznék.

- Lemegyek hozzájuk, elküldöm öket.

 Még mindig dühös. Nem akarom, hogy az legyen. Kidugom kezem a takaróm alól, s az övé után kapok.

- Tudod mit? Küld fel ide Theot, aztán beszélj anyáékkal. Nem akarom, hogy... hogy rosszban legyetek – motyogom kissé elpirulva. Kapok egy csókot, s ujjait is belebújtassa hajamba. Fesóhajtok. De jó hideg a keze.

- Azt hiszem, nehéz lesz velük kompromisszumot kötni – sóhajtja. De mivel nem mozdul mellõlem, nem akarodzik neki menni, ezért önkényesen belemászom ölébe takarómmal együtt. Odabújok hozzá, apró puszit hintek állára. Jó, hogy õ nem kaphatja el a betegséget, így olyan közel lehetek hozzá, amilyen közel csak lehet.

- Az én kedvemét... legyél kedves – egybõl felmorran, én meg felsóhajtok. – Tudod mit? Ma maradjanak itt estére, márha öcskös befejezi a sikitozását, amitõl megfájdult a fejem is, s aztán holnap beszélünk. Aludni akarok... – motyogom, aztán, ahogy látom megfeszülõ állkapcsát még a füléhez hajolva suttogok: - téged akarlak... – teszem még hozzá.

 Elvigyorodik. Na végre, ez az én vámpírkám.

- Ne aggódj, kicsim, arról majd én kezeskedem – kuncog fel. Megingatom fejem. – Viszont, akkor, szépen visszafekszel ide – dönt hátra az ágyra. Aztán kifulladásig csókol, hogy már alig kapok levegõt. Lehunyom szemeim, s kipirultan pihegek, míg õ lemegy a nappaliba.

- Bátus – kukkint be egy kicsi, bozas fejecske. Elmosolyodom. Még mindig remeg.

- Gyere ide – ajánlom fel a mellettem lévõ helyet. Takarómba már úgy összegabalyodtam, hogy inkább az ágy végében heverõ pléddel takarom be. Szembe fordulunk egymással. Kissebb vicogása után még mindig látom rajta, mennyire fél. – Félsz Nakatától? – hülye kérdés.

- Uhum – bólogat és elveszetten néz rám.

 Úgy tûnik, igen gyors munkát végzett vámpírkám, ugyanis már az ajtónál van, ott dõl neki az ajtókeretnek. Theon nem látja, pont háttal van neki.

- Tudod, õ nem bánt senkit. Én sem félek tõle – mosolygok öcsémre.

- Nem-e? – vigyorod az ajtóban álló, mire a kicsi összerezzen. Csúnyán nézek Nakatára, de aztán elvigyorodom.

- Nem.

 Közelebb jön, s úgy véli jobbnak, ha az én hátam mögé mászik be. Ahogy átfogja derekam, beledõlök ölelésébe. Már nagyon alunnék.

- Ne bántsd bátust! – jön a harcias támadás Theotól, ami szerint, próbálja lefeszegetni rólam Nakata karjait.

- Nem bánt – mosolygok rá, mire értetlenül néz. – Na figyelj – kuncogok fel. Betegségem ellenére, huncut pillantást váltok vámpírkámmal. Odasimitom egy ujjam ajkaira. Theo épp most dermedt kõvé. De látja, hogy Nakata egy vigyorral inkább apró csókot hint ujjamra, nem karapja le a kezem, s pislogva néz mindket. Én jobbnak látom elkapni az ujjam, mert észrevétlenül siklott rajta végig egy nyelv. Pirultan nézek hátra, õ meg egy csókot hint arcomra. Elmosolyodom. Ezt szeretem.

- Te nem bántod bátust – vonja le a következtetést öcskös.

- Nem bizony – borzolja össze a kicsi haját, mire az kicsit megremeg, de már nem fél annyira.

 Majd egy fél óra múlva nagyon érzem, hogy Nakata inkább küldné a gyereket a fenébe. Ha nem más, hát nekem nyomódó vágya erre ad igazat.

 Rókuci lép be az ajtón, ugranék rá, de szerencsére Nakata elég szorosan fog. Helyette a már álmosan pillogtató fiúcskát fogja és viszi le.

 Ahogy csukódik az ajtó, a takaróm el is tûnik rólam.

- Naa... fázom – nézek hátra morcosan, majd inkább megfordulok, s arcom mellkasához fúrom.

- Ne durcizz, jössz nekem egyel – vigyorog perverzen. Grr...

- Álmos vagyok – nyavalygom neki.

- Én meg kanos – jelenti ki és már le is támadja ajakim.

- Beteg is vagyok – pihegem, mikor elvállt tõlem.

- Ez majd kigyógyít – kuncog fel.

***

 Óriási robajra ébredek, ami nem is lenne szokatlan, ha otthon lennék, de itt elég indokolatlan. Mellettem vámpírkám morog valamit csukott szemmel. Aztán egyenesen az enyémekbe néz.

- Felébresztettek? – Bólintok. Odabújok mellkasához. Vajon mikor került vissza a takaró ránk?

- Nem baj, amúgy is túl sokat alszom mostanában – nyammogom álmosan. Hé, van hangom.

- Hogy érzed magad? – kérdez és simogatja a hátam Közelebb simulok. Meztelen mellkasára hajtom fejem.

- Sokkal jobban – motyogom, mire felkuncog. Én meg pirultan nézem õt. – Már nem azért, te perverz – vágom a fejéhez és aprót ütök hasára. Aztán meg megsimizem. Kockák. Sakkozni lehetne rajtuk. Szexiiii... – Mmm... – nyögöm nagyon értelmesen, ahogy végigsimit gerincemen, majd belemarkol fenekembe.

- Én nem is arra gondoltam – nyalja meg ajkait.

- Perverz – mondom még egyszer.

 Csörömpölés hallszik lentrõl, mire összerezzenek.

- Jobb lesz lemenni – morog vámpírkám. Békítõen hintek csókokat állára.

- Ne légy dühös...

- Már, hogy ne lennék az?! Idehívom õket, hogy ne aggódjanak a fiúk miatt, erre az a hála, hogy el akarnak venni tõlem?! – csattan fel idegesen, hangosan. A házba néma csönd lesz. Hátrább húzódom tõle, megremegek. Mielõtt azonban még sírni kezdenék, újra magához húz, s úgy ölel, hogy mindketten majd beleszakadunk, de nagyon jól esik. Szeretem ilyenkor.

- Nem fog senki elvenni tõled – motyogom, kapok egy csókot. – Egyébként sem vagyok egy tágy – suttogom.

- Nem úgy gondoltam – hint csókot orromra. – Gyere ide – fogja meg combom, s derekára húzza.

- Anyáék lenn vannak – figyelmeztetem, ahogy egyre lennebb kezd simogatni, s csókjai is egyre hosszabbak, mélyebbek.

- Este nem zavart – vigyorog perverzen. Elpirulok, mellkasába rejtem arcomat.

- Aljas, vámpír – kuncogok fel.

- Kiscicám, bújj vissza.

A saját érdekében remélem, gyorsan cselekszik. Ha megváratna, még a végén feldühödnék, és elverném a seggét, mielõtt összekötözném a takarókkal.

Beteg, erre kirohangászik az ágyból… Hát nézze meg a vámpír…

Szemeiben könnyek gyûlnek, már pityereg is, amikor mellém érve betakarja magát, és engedi, hogy átöleljem:

- Ugye nem megyünk már el? – ez a legnagyobb gondja??!! Annyira lökött… Mosolyogva cirógatom meg a fejét, miután egy kis puszit hintettem rá.

- Még lázas vagy. Jobban leszel attól, ha lemegyünk kicsit a zongorához? – válaszolni direkt nem válaszolok a kérdésére. Ha minden igaz, akkor a rokonai már lent várnak ránk.

- Ühüm – jelenti ki elveszetten, ezért felkapom, és elindulok vele.

Aztán… Majdnem át is esem valamin:

- A kurv… Mi a kényköves ménkõt keres ez a földön? – egy játék… Azt se értem, ezeket miért nem dobtam ki…

- Én játszottam vele, - jelenti ki a babára, mielõtt elégetném a kezeim közt - míg lenn voltál beszélni Bakakitsuval – akkor a rókát kell majd kinyírnom… Azóta már rég a helyére tehette volna.

- Ne hagyj szanaszét dolgokat – a saját érdekében figyelmeztetem. Legközelebb biztos, hogy kivégzem a plüssöt, és a rókát is.

Szigorú hangom miatt sajnos jobban elmegy a kedve, és sírni kezd, ezért megcsókolom. Szerencsére ez mindig hatásos a jobb kedvre derítésében. Most is beválik, hamar megfeledkezik arról, hogy morcos voltam vele.

Lent, a nappaliban is úgy elhelyezkedünk a zongoránál, hogy nem veszi észre a szobában lévõk, játszana is a zongorán valamit, ha az anyja nem kiabálná el magát:

- KEVIN!

Azt hittem, erre kapcsol, és hálásan megölel, de csak ledöbbenten fordult a szobában lévõk felé… Bár… Mire egy fogacsi fiúcska, gondolom az öccse is rá kiált, valamint a földre dönti, végre oldódik kicsit a döbbenete:

- Theo!

Most jöhet az én ölelésem is…

Hát ezt nem hiszem el… Úgy öleli helyettem a kis vakarcsot, mint még soha, mielõtt még szüleit is ölelésébe vonná, kezdek féltékeny lenni rokonaira.

Az én ötletem volt, hogy idejöjjenek, nekem járna az, amit velük tesz. Ennyire sok ideig nem volt tõlük távol.

- Köszönöm – ölel végre szorosan magához, elégedetten simítok tincseibe, és csókolom meg a homlokát.

Végre… Örülök neki, hogy nem feledkezett meg rólam.

- Szívesen! De csavard csak ezt vissza magadra – nyújtom felé takaróját. Remélem, veszi a lapot.

- Jóka! – hehe… Amíg õ beburkolja magát, öccse a segédem nyomába ered, hogy bátyjához hasonlóan kergesse.

- Ismered a szüleimet? – he??? Jaa… Hogy én…

- Nem, azt várom, hogy majd bemutatsz – cirógatom meg az arcát, aminek következtében prüszköl egyet, kuncogva kapom karjaim közé zsebkendõivel együtt, és vágódom le vele a kanapéra, anyja, és apja mellé.

Ha ránk szólnának azért, mert így bánok vele, akkor biztos kidobnám õket. Nem is kéne a drágának zavarba jönnie a jelenlétük miatt.

Kifújva az orrát dõl hátra, mosolyogva figyelem szuszogását, aztán cirógatom meg az oldalát, amíg õ hozzám hasonlón mosolygó szülei felé fordul:

- Anyuci, õ itt Isomura Nakata… õ… hmm… hát… izé… Õ… vigyázott rám eddig – okos… – Õ itt az édesanyám, - fordul felém is széles mosolyával - Sophie és az apám, Edward. Aki meg épp a rókád farkát fogja, az az öcsém Theo – aham… Már tudom, hogy kitõl örökölte a szépségét.

De… Az nem tetszik még így se, hogy rókám hagyja magát, gondolati úton kérem meg arra, menjen már valami piáért a vendégeinknek.

Végül emberré változik, és eltûnik, miután bekapcsolta a tévét, és keresett egy mesét a két kicsinek, én Kevin szüleivel állok neki beszélgetni. Érdekli õket, hogy hogy találkoztam össze fiúkkal, az is érdekli õket, hogy hogy viselkedett, mennyire barátkoztam össze vele.

Mint megtudom, szeretnék hazavinni magukkal. Viszont… Mielõtt tiltakozhatnék tervük ellen, a törpök vonják magukra figyelmünk:

- Bátus! Te melyik vagy? – erre nekem kell válaszolnom:

- Õ az én Duli-Fulim – húzom birtoklón magamhoz, zavara csak édesebbé teszi a pillanatot. Tudnia kell a szüleinek, hogy mit érzek iránta.

- Ez édes – tud végre megszólalni, mialatt jobban hozzám simul, szülei kinevetik, amíg öccse közé, és közém fészkelõdik. Grr… Igencsak rossz helyre, nem szeretném, ha Kevin helyett a kicsike feszülne a koronaékszereimnek.

Fenntartásaim vannak vele szemben már a kora miatt is.

- Te jeszel Hókuszpók, jó? – fúrja szemeit az enyémbe Vigyázz magadja, mert, ha megeszed bátust, akkoj én majd megkéjem Tö’papát, hogy vajázsojon el nagy, csúf békává! Akkoj aztán bátus nem is fog szejetni! Addig megengedem, hogy szejessed õt, de nagyon! – szeretni a kis pirulós bátyót? Naná…

- Nyugalom kis töpörödött törpördög – villantom Theora vámpírfogaim – A bátyust nem eszem meg, mert ha elfogyna, akkor nem lenne kit szeretnem.

Szavaim hatása?

A szülõk morogva vonják magukhoz a sikításban kitörõ öcsköst, és kincsem is az ölembõl, hogy engem szemmel tartva indulhassanak el velük az ajtó irányába.

Pontosabban… Hogy rángathassák õket az ajtó felé.

- Mi történt? – lépek eléjük kisebbik fiúk sikításait átkiabálva – Félnek tõlem most, hogy megtudták vámpír vagyok?! Annak ellenére, végigbeszélgettem önökkel két, vagy három órát?! Konzervvéren élek, nem bántok senkit sem. – ha magukkal akarják rángatni a drágát viszont akkor komolyan megölöm õket. - Kérem… - folyamodok más módszerhez - Engedjék el Kevint. Nem tesz neki jót, hogy takaró nélkül van.

- Rohadt vámpír! Maradj ott, ahol vagy! – figyelmeztetnek ismét morogva, ahelyett, hogy tennék, amit mondtam, Kevin egyedül az oka annak, még nem ugrottam nekik, megpróbál megvédeni:

- Anya… Apa… Kérlek… Eddig kedves volt, nem bántott… - ehh… Ez mintha nem így rémlene nekem… - Kérlek… Had maradjak vele egy kicsit még...

Nemleges választ kap, konkrétan leüvöltik a fejét, mielõtt tovább húznák magukkal.

Már el is érik az ajtót, amire ismét teljesen elõttük tudok lenni, dühösen küldök egy széllökést a bezárására, amikor kinyitják, hogy ne tudják elhagyni kastélyom.

Kevin az enyém.

- Ha nem akar menni, akkor ne kényszerítsék rá. – teszem hozzá gyilkos tekintettel a mozdulatomhoz. Vége a kedves vendéglátónak. – Beteg, pihennie kell.

Édeském apja ugrik védelmezõn a családja elé, meg is támadna, ha idõsebb fia nem törne ki köhögõ rohamban, és vonná magára mindegyikünk figyelmét.

- Kicsim… - öleli magához anyukája, aztán amikor a drága jobban befullad, inkább teret hagy neki, rókám ront be egy pohár meleg teával, amíg én a hátára terítem plédjét, ami szülei hirtelensége miatt a földre esett.

Szerencsére döbbenete miatt már öcsike se sikongat vámpír létem miatt, halkabb hangon oszthatom le a szülõket:

- Kellett felzaklatniuk. Most megint felment a láza… Elengedem, de csak akkor, ha jobban lesz.

Anyuci szemeiben könnyek gyûlnek, de megkönnyebbül apucival együtt, amikor látják a gyors beavatkozás miatt fiúk jobban lesz.

- Nem fogom bántani, megígérem. – sóhajtom, komoran jelenti ki az apja, hogy reméli is.

- Amíg nem lesz annyira jól, hogy elvihessük itt fogunk maradni mi is. – szólal meg anyukája, döbbenten, aztán kicsit dühösen vizslatom.

Még csak az kéne, hogy ne szeretkezhessek miattuk az én drágámmal…

- Theonak ez nem hiányozna. – nyögöm be kis gondolkodás után a még mindig remegõ csemetéjükre mutatva, Kevin megerõsíti az elméletem:

- Nagyon megijedt. Pedig Nakata tényleg nem veszélyes. – szegényem… Alig van hangja…

- Hidd el, hogy az leszek. – kapom vigyorogva az ölembe – Addig nem fogok nyugodni, amíg le nem fektetlek az ágyba.

- Bátust nem bánthatja… Nem szajad! – ehh… Ezzel még mindig tisztában vagyok.

- Hidd el öcskös, jó kezekben van. – remeg a drága, de biccent arra, amit mondok, anyja szorosabb ölelésbe vonja, amíg apja még mindig szúrós szemekkel vizslat engem, és Kevint. 

- Lázas lehetsz… Azért érzed hidegnek az idõt… - sóhajt fel, majd felkapva az ágyhoz visz, s letéve rá, a takaróba bugyolál be.

 Kapol egy pohár meleg tejecskét és valami gyógyit, azt veszem be. Közben kicsit lecsúszik testemrõl  a takaró, mire egész testemen végigfut a hideg, s remegni kezdek. Nakata borogatást hozat fel, majd mikor a hidegvízbe mártott kendõt a homlokomra helyezi, összerezzenek. Kicsi takarócskám, most ne hagyj el, olyan jó meleg vagy…

- Nakata… - szólok neki halkan. – Kérhetek még egy pohár mézes teat vagy tejet? – nézek rá szépen.

- Mind a kettõt.

 Feljebb ül az ágyon, finoman fonja körém karjait, húz ölébe a takarómmal együtt. Hamarosan be is hozzák azokat, így elvéve az egyiket, éassan kortyolgatom. Felnyüffenek, ahogy vámpírkám kicseréli a borogatást homlokomon. Sikeresen irányul figyelmem inkább rá, ahogy apró csókokkal halmoz el. Rókuci a fejér fúrja hozzám vígasztalóan.

- Bakakitsu… - vigyorgok és az ölembe vonva, finoman simogatom ezüstszínû bundáját, míg Nakata mosolyogva figyel. – Ugye.. – szólalok meg elgondolkozva. – Ettõl még este elmehetünk a szüleimhez…

- Meglátjuk… - sühajt fel. A vak is azt mondta, hogy meglátja… Jajj, de nem szeretem én ezt a borogatást! – Ha lázad lesz, nem megyünk sehová, hanem itthon fogsz pihenni.

- De… De… - nézek rá a legszebb kérlelõ, kiscica tekintetemmel. – Megígérted, hogy elmegyünk – azonban szigorú arca láttán félbeszakad mondandóm.

- Semmi de. Betegen nem mozdulhatsz ki innen, várnod kell, addig a látogatásukkal, amíg egészséges leszel.

 Óóóóóóóó…

  Finom mézes tortácska és sütike volt estére, viszont most szomorú vagyok. Annyira hiányoznak már anyáék, én is biztos hiányzom nekik. Eddig tuti felraktak valami internetes gportalra, hogy eltûntem…

- Próbálj meg egy kicsit aludni – szól Nakata, és finoman simogatja le szemeim alól a könnyeket. – Hidd el, csak neked akarok jót. Az ígéreteim pedig betartom, este el fogunk menni, ha lemegy a lázad.

- Rendben – motyogom elcsukló hangon. – Jól leszek estére… - jelentem ki.

- Hajrá…

***

 Apró köfécseléssel kelek ki Nakata mellõl, s hurcolom magammal a takaróm is. A borogatást úgy belevágom a tálba, de úgy, hogy a víz is kiloccsan a földre, de nem bánom. Odakukacolok az ablakhoz, s a kinti tájat figyelem. Már nagyon megszoktam itt, ha most elmennénk, nagyon hiányozna ez a hely. Meg Nakata is… Annyira szeretem, hogy így gondoskodik rólam, hogy figyel rám.

 Tüsszentek egyet, s elszédülten esem fenekemre. Na szép, úgy nézek ki, mint egy takarókupac a földön egy legénylakásban.

- Kiscicám, bújj vissza – hallom vámpírkám hangját az ágy felõl. Nagy, könnyes szemekkel nézek rá egész úton, ahogy az ágyba mászom és õt is bebugyolálom magam mellé a takaróba, míg odabújok mellkasához. Jól esik érezni, ahogy karjaiba von és szorosan ölel.

- Ugye nem megyünk már el? – szippogom könnyeimet nyeldesve. Kapok egy csókot homlokomra és egy fejsimit. Odabújtatom arcom tenyeréhez. Milyen jó meleg.

- Még lázas vagy. Jobban leszel attól, ha lemegyünk kicsit a zongorához? – csalogat le.

- Ühüm – motyogom. Felszed az ölébe mindenestõl, majd elindulunk le. Azonban az ajtóig sem érünk el, mikor:

- A kurv… Mi a kényköves ménkõt keres ez a földön? – ugrok meg ölében, ahogy megbotlik. Lenézek az épp felszedett tárgyra.

- Én játszottam vele, míg lenn voltál beszélni Bakakitsuval – pislogok rá és elveszem a plüsspandát, ami csak egy kicsivel nagyobb a tenyeremnél, s magamhozszorítom, míg õ mosolyog.

- Ne hagyj szanaszét dolgokat – dorgál azért meg, s míg ismét rázendítenék a zokogásra, elhallgattat egy kisebb csókkal. Ngh… ez fincsi, csak kár, hogy nem kapok levegõt tõle… egy kopoltyú kéne…

 Ahogy leérünk a nappaliba, a zongora mellé ül le, míg én ölében fészkelõdök el. Nekibújok hátammal mellkasának. Mikor nyomnám le a billentyût, valami iszonyúan magas sikoltás üti meg a fülem, mire összerezzenek.

- KEVIN! – hallom meg édesanyám hangját, mire odafordulok a kanapé felé.

- Kejin! – fut felém egy kertitörpe lassúságával öcsikém is, s letarol Nakata ölébõl, aki kicsit morog, de nem szól.

- Theo! – kapok észbe és ölelem szorosan magamhoz az aprócska testet. Aztán rohanok anyáékhoz is, hogy õket is megöleljem, de ez fordítva törénik, mert bekerülök az anyamedve mancsai közé, s örülök, hogy a számon át kapok némi levegõt. Aztán odafutok Nakatához is, õt is megölelem, mellkasához bújtatom fejem. – Köszönöm – nézek fel rá csillogó szemekkel. Tincseim közé bújtatja ujjait, s buksimra hint egy puszit.

- Szívesen! De csavard csak ezt vissza magadra – nyújtja felém a takarót fegyelmezve. Mosolygok rá.

- Jóka! – Na, úgy látszik családi örökség az, hogy szegény Bakakitsut megkergetjük. Tesóm ugyan nem gyorsabb egy éticsigánál, mégis jól elkergetõznek a rókucival.

- Ismered a szüleimet? – kérdem mosolyogva.

- Nem, azt várom, hogy majd bemutatsz – simogatja meg arcomat. Ez jó érzés, csak… hápci! Na ez nem jó érzés! Meg is szédülök. Nakata kap fel az ölében s a zongora tetején lévõ zsepisdobozzal együtt a kanapéra telepszünk. Ölébe húz. Most nem bánom, ha szüleim így látnak, a betegségtõl amúgy is piros az arcom, nem tûnhet fel nekik a pír, legalábbis… nagyon remélem.

 Amint kifújtam az orrom, szuszogva, behunyt szemmel bújok oda Nakatához. Utálom a náthás estéket!

 Aztán pár perc múlva összeszedem magam, s mosolyogva fordulok anya felé.

- Anyuci, õ itt Isomura Nakata… õ… hmm… hát… izé… - Na most légy okos, Kevin! – Õ… vigyázott rám eddig – vágom rá vigyorogva, aztán vámpírkám felé nézek. – Õ itt az édesanyám, Sophie és az apám, Edward. Aki meg épp a rókád farkát fogja, az az öcsém Theo – mutatok, mire kicsit meglepetten néz arra. Aztán szúrós pillantást vet Bakakitsura, aki kibogozódik Theo karmaiból és emberré alakul, csak a farkincája és a fülecskéi maradtak meg. Nekem is elõbújnak erre. Kitsuból szép ezüst labda lenne.

 Míg Nakata a szüleimmel beszélget, addig mi öcskössel a Hupikék Törpikéket bámuljuk a tv-ben.

- Bátus! Te melyik vagy? – néz rám kék szemeivel. Igen, õ jobban hasonlít apára. Azt hiszem nem kérdés, ki lesz a férfi a háznál odahaza apa után.

- Õ az én Duli-Fulim – ölel magához szorosan Nakata vigyorogva, mire csak pislogni tudok. Aztán pirultan kinevetem.

- Ez édes – bújok oda hozzá mégjobban. Szüleim is nevetnek.

 Theo szép lassan, mintha hegyre mászna, úgy jut fel Nakata lábán keresztül az ölébe, s befészkelõdik közénk, farkasszemet nézve vámpírkámmal.

- Te jeszel Hókuszpók, jó? – néz rá öcskös csillogó szemekkel. – Vigyázz magadja, mert, ha megeszed bátust, akkoj én majd megkéjem Tö’papát, hogy vajázsojon el nagy, csúf békává! Akkoj aztán bátus nem is fog szejetni! Addig megengedem, hogy szejessed õt, de nagyon! – mondja tök komolyan. Pislogva nézek Nakatára. Jajj, öcsi, most minek kellett ezt? Azt hiszem elpirultam.

- Hát mit kívánsz, dárga himém?

Csókot is kap, mialatt várom a válaszát.

- Látni akarom apáékat – olyan ártatlan az óhaja… Mégis… Azzal, hogy el akar tõlem menni roppant mérgessé tesz:

- Szökni akarsz? – mordulok éppen emiatt indulatosan rá, fejrázással egybekötött mentegetõzése se nyugtat meg teljesen:

- Ü-üm. Csak nem akarok a szüleimnek több aggodalmat okozni. Kérlek...

- Felõlem. - sóhajtom éppen emiatt még mindig bosszúsan - De este kell menjünk, kivéve, ha nem akarsz egy szeneslapáton hazahozni – megyek vele. Errõl nincs vita, mert még be is zárom, ha ellenkezne.

- Jó. Menjünk naplemente után, holnap este. Vagy ma? Már elmúlt éjfél? Menjünk be, kezdek fázni, s valamit enni is jó volna. Meg fürödni sem ártana – ehh…

Még jó, hogy mindig tudja, mit akar, nevetve kapom ölbe, nyomok csókot illatos tincseire.

- Rendben. Nagyon fázol? Kérjük tejeskávét is a kaja mellé? – faggatom ismét, nem szeretném, ha beteg lenne…

De… Azt tudom, hogy vége lesz, mint a botnak, amikor az ágyhoz érünk. Alattomosan, pont cipelése közben játszik az egyik hajtincsemmel, ha nem nyakamra, vagy államra sóhajt apró csókokat.

- Nem annyira, de azért kérek – válaszol angyali tekintettel, nevetve teszem le az étkezõ egyik székére:

- Na gyere, kiscicám, végállomás, leszállás – aztán… Mialatt szolgám hívom, lefogom a kezeit.

Attól, mert a jövõt nem látom elõre sejtettem, hogy ha hagynám, utána futna, és nem csak a farkincáját, valamint a füleit engedné elõ.

- Reggel megint egyedül maradsz pár órát, de küldetek fel reggelit, ne aggódj – sóhajtom neki, amikor már italát kortyolja.

Szavaimra szusszanva dõl hátra, ezzel a tettével mintegy megengedve, hogy hozzáférjek a poharamhoz, és igyak én is, mosolyogva figyelem kipirult arcát, csillogó szemeit.

- Mit csinálsz olyan korán, olyan késõig? – faggat.

Morcos hangszíne, ami arra utal, hogy nincs megelégedve távollétemen, kárpótol a kertben mondottjaiért, mosolyogva válaszolok neki:

- Információt gyûjtök – még mindig nem szükséges tudnia azt, hogy mikrõl.

Szerencsére megelégszik a válasszal, és nem faggat tovább a témáról, helyette az utolsó pár korty tejének kivégzését folytatja, hogy amikor az elfogy, kétségbeesetten nézhessen rám.

Mosolyom reakciója láttán már megint nem bírom elfojtani, mialatt selymes hajába túrok, és fejbõrét simogatom.

Egyik pillanatról a másikra változik át állattá, és követeli ki magának azt, hogy így is megsimogassam, még mindig vigyorral teszek eleget szeszéjének, mielõtt még egy újabb adag tejjel együtt a szobánkba vinném.

Az ágyra mondjuk nem a kezében lévõ teje, hanem rókám miatt nem dobom. Ilyenkor kell ágynemût cserélnie a nyomorultnak…

Tudja õ is, hogy vaj van a füle mögött, gyorsan iszkol kifelé.

Egy valamire nem számított csak. Arra, hogy helyettem Kevin támadja be, támadásának eredménye pedig az lesz, hogy mindketten a földön kötnek ki, nevetve kapom fel kicsikém, és viszem a fürdõbe.

Azt hittem, elõször nem fog neki tetszeni, hogy elszedem a játéka mellõl, úgyhogy meglep, és nem kicsit fel is izgat azzal, ahogy az állam harapdálja.

Amikor a fürdõbe érünk, be is építem a falba, olyannyira égetõ szükségnek érzem azt, hogy a magamévá tegyem.

Egyszer, majd még egyszer…

Folytatnám az ágyban is a szeretését, viszont teljesen kifárasztottam az alapján, hogy szinte csak csukott szemmel szuszog, úgyhogy annyit mondok neki, ügyes volt, mielõtt azt kérdezném tõle, jól érzi-e magát.

Meleg a homloka.

Választ nem kapok tõle, a szuszogása is mélyebb lesz, elaludt.

Pff… Mindegy… Majd akkor reggel ellenõrzöm a lázát, magamhoz vonom a drágát, és elalszok.

***

Reggel még mindig melegnek éreztem a homlokát, ezért amikor kimásztam az ágyból mellõle, rendesen betakartam.

Megkérem a reggelit is a számára azt a szolgálóim lelkére kötve, hogy egy pohár meleg valamit mindenképp vigyenek be neki hozzá az ennivalója mellé.

Amikor belépek hozzá rövid megbeszélésünk végén könyvet olvas, mosolyogva kérdem meg arról, sokat várt-e rám.

- Sziasziaszia! – csapódik nekem válaszként, bújik, ölel, szorít, kuncogva ölelem meg. Aztán… Mivel azt érzem, még mindig lázas, úgy fordítom könnyes, és sápadt arcát, hogy a szemeibe tudjak nézni.

- Kicsikém, hát miért nem bújtál takaró alá? Én betakartalak, mikor mentem – duruzsolom neki, mialatt õ jobban hozzám bújik, és azt nyafizza, hideg van.

- Lázas lehetsz… Azért érzed hidegnek az idõt… - sóhajtom még mindig közel hajolva hozzá, aztán már viszem is az ágyába, hogy bebugyolálhassam a takarójába. Elég meleg van, ha fázik, akkor tényleg nem lehet jól.

Egy pohár meleg tejet is hozattatok szolgálóimmal neki, valamint lázcsillapító szirupot, mialatt azon gondolkodok, megkínozzam-e azzal, hogy beviszem a kádba egy hûtõfürdõre.

Lehet, ha megpróbálnám tenni, akkor hiúzzá változva futna ki elõlem a világból. Igen… De… Ha nem teszem, akkor csak még rosszabbul lesz, és a kórházban fog kikötni.

Végül úgy döntök, amikor látom, hogy már attól, kicsit lejjebb csúszik róla a takaró gyógyszere lenyelése közben is remegni kezd, hogy egy köztes megoldást választok.

Nem macerálom hûtõ fürdõvel, viszont borogatást hozatok be neki rókámmal a homlokára, és egy lavórnyi hidegvizet is az egyik szolgálómmal.

Ettõl jobban fogja magát érezni még akkor is, ha szemmel láthatóan összerettent a kendõ hidegségétõl. De… Este így se hiszem, hogy ki kellene mozdulnunk szüleiig…

- Nakata… - szólal meg halkabban, mint eddig reggel bármikor – Kérhetek még egy pohár mézes teát vagy tejet? – édeske…

- Mind a kettõt. – ülök feljebb az ágyon, és vonom az ölembe, magamhoz takarójával együtt. Szolgáimnak gondolati úton jelzem most a kívánságát.

Poharaink azok vannak.  A vért is majdnem mindig pohárból iszom.

Hamarosan behozzák, elõször a meleg tejcit veszi el, és kortyolgatja addig, amíg van, mosolyogva öblítgetem ki a homlokán lévõ ruhát, amint kicsavarom, vissza is teszem a homlokára.

Persze megint felnyüffen, de sikerül csókjaimmal a figyelmét magamra, valamint itókájára visszairányítanom, rókám is vigasztalón fúrja fejét hozzá.

- Bakakitsu… - vigyorodik el miatta, és ölébe vonva kezdi simizni, mosolyogva figyelem.

- Ugye… - szólal meg ismét elgondolkozva – Ettõl még este elmehetünk a szüleimhez – Mintha csak olvasta volna az elõzõ gondolataim… 

- Meglátjuk… - sóhajtom, mialatt ismét kicserélem a borogatását – Ha lázad lesz, nem megyünk sehová, hanem itthon fogsz pihenni.

- De… De… - néz rám hatalmas szemeivel elkeseredetten – Megígérted, hogy elmegyünk. – szigorú arccal szakítom félbe a mondandóját:

- Semmi de. Betegen nem mozdulhatsz ki innen, várnod kell addig a látogatásukkal, amíg egészséges leszel. – bár… A családját talán meghívhatom hozzánk, vigyorral avatom be rókám a tervbe.

Õ velem volt, tudja, hogy hol laknak.

Szolgáimmal estére sok-sok mézes tortácskát, és süteményt csináltatok. Most szomorú, viszont este tudom, hogy boldog lesz.

- Próbálj meg egy kicsit aludni. – törlöm le gyönyörû szemei alól a könnyeket. – Hidd el, csak neked akarok jót. Az ígéreteim pedig betartom, este el fogunk menni, ha lemegy a lázad. – ezt erõsen kétlem.

- Rendben – jelenti ki lassan elmenõ hangján, azt hiszem, délutánra dokit kell hívnom hozzá – Jól leszek estére… - Olyan drága… Most nem tudom elvenni a kedvét:

- Hajrá…