Csak állok és figyelem a tengert. Olyannak, amilyennek mi, soha senki nem látja. Azt, hogy milyen vad olyankor, ha senkit nem érez a saját közelében, mennyire félelmetes. Bár mi már megszoktuk. A Hollandit pedig maga a tenger tartja részének, ezt már észrevettem. Így nem is csoda, hogy soha nem tudja senki elsüllyeszteni. De jól van ez így. Így legalább nekem is van életem. Ameddig valaki le nem győz.
De azt sosem fogom hagyni. Én vagyok a kapitány, nekem lehet. Bármit lehet.
- Alard kapitány! - szól rám az egyik legényem. - Elsüllyedt egy kalózhajó nem messze innen.
- Indulás arra - pillantok felé. Nem hagyhatunk veszni egy hajónyi lelket. Pláne, ha kalózok. Minden vízbe fulladt ember az én felelősségem, de ez így jól is van. Nekünk úgysem kell aludnunk.
A kapitányi posztról állva figyelem az óceánt.
- Hajó! Lebukunk! - Egy hadihajó. Semmi szükség arra, hogy megfélemlítsem őket.
A víz elárasztja a fedélzetet, mégsem mozdít el semmit, nem zavar meg senkit, mintha csak levegő lenne. Természetes. Nem tudunk meghalni ismét, legalábbis az nem, akinek én magam nem akarok ilyen sorsot. Ahogy haladunk, én egyre inkább érzem a lelkeket. Hű hajósok voltak, hűek a kapitányukhoz, aki szintén itt van.
- Felemelkedni - adom parancsba, mikor már nem érzem felettünk a hadihajót.
A roncsok elborítják a víz tiszta felszínét. A korláthoz lépek, és intek kezemmel. A lelkek kiemelkednek a vízből, emberi alakjukban, és kezem mozgását követve a fedélzetre esnek.
- Üdv nektek, holtak lelkei - köszöntöm őket tisztelettel.
- Hol vagyunk? - kérdezi egy fiatalnak látszó, helyes matróz. Egyik legényem mögé is lép és gondolkodás nélkül metszi el a torkát. Hörög, percekig hörög, majd, mintha semmi sem történt volna, felpillant.
- Ez itt a Bolygó Hollandi, én pedig a kapitánya, Falko Naima Alard vagyok. Az, aki nem tűri, ha félbeszakítják. - Pár percig csend. Előttük sétálok, de már látom, ki volt a kapitányuk. Helyes férfi. Erősnek látszik, hasznomra lehetne. - A kérdés csupán annyi, hogy mit terveztek az örökkévalóságra - jegyzem meg. Néhányan kíváncsian néznek fel rám.
- Arra kíváncsi, hogy ki akar itt szolgálni az örökkévalóságig, vagy veszni a tengerben - szól bele a kapitányuk. Mivel engedetlenség szagát érzem a levegőben, elé lépek. Gondolkodás nélkül kapom el, tenyeremmel tapasztva be a száját és foglyul ejtve a tekintetét, kínozni kezdem. Legalább kétszer hagyom megfulladni és újra éledni, mire elégedett vagyok.
- Szóval - pillantok metszőn a kapitányra. - Itt én vagyok a kapitány. Senki más, csak én és ez így is fog maradni. De azt tudnod kell, hogy ha nem fogadsz nekem engedelmességet, legényeiddel együtt visszasüllyedsz a hullámsírba, ahol újra és újra át kell élned halálod legrosszabb perceit. Mindaddig, amíg a tengerek léteznek.
- És ha engedelmességet fogadok neked? - kérdezi.
- Akkor az összes legényed megmenekül. Nélküled azonban csak három helyünk van - jegyzem meg. - Aki nemmel válaszol, azt magam taszítom a szenvedésbe - simítok végig a korláton, majd nekitámaszkodom. - Hogyan döntenél, kapitány? Képes vagy engedelmeskedni nekem, vagy szenvednél inkább örökké?
A taps elhal, és egy csettintésre a szolgák kisereglenek, a főurak meg egyéb pipis emberek folytatják a társalgást, és aztán rám néz. Tekintete akár a fagyos jég, akár az én mágiám, és nem értem hogy akkor hogy lehet ennyire tüzes természetű. Olyan pillantással néz, mintha a vesémig akarna látni, de hiába is szeretne bármivel a fejembe nézni, bátran kijelenthetem, hogy elsajátítottam ez ellen ezernyi módot, így képtelenség egy kezdőnek vagy egy nagy hatalmú de tanulatlan léleknek bennem vájkálnia. El is fordítja a fejét tőlem, és csak int, mintha egy legyet hessintene el, én pedig meghajlás nélkül viharzok ki. Dühös vagyok, szinte mindent meg akarok fagyasztani és megrepeszteni. A szobámba csörtetnék, de meg kell állnom, mert szájrágva nézek a király szobája felé. Tudom hogy ott van. Körbenézek, de az egész folyosó kihalt, sehol senki, talán nem lesz büntetendő ha most egy kicsit benézek hozzá... Csak egy egészen picikét...
Halkan surranok a szoba felé közben saját öltözékem felvéve, majd miután letapogattam az ajtót, benyitok. Igaz, ki akarna belopózni pont az uralkodó szobájába hacsak nem öngyilkos akar lenni? Ahogy benyitok halk csippenés és nagy piros golyót látok magam felé röppenni. Máris zárom magam mögött az ajtót, és alig pár méternyire tőle leülök, hogy kiörömködjük magunkat.
-Teru... Istenem, úgy hiányzol! Ne félj, el fogunk szökni,oké? Először te fogsz, hiszen engem nem hiszem hogy le tudna messziről győzni. Tanulatlan, nem olyan finom technikájú, és lehet sokkal kevesebb erőm van, többet tudok, és így már egyenlőek vagyunk!
Tollain simítok végig, hozzábújtatva arcom, és végre megnyugszok. Itt van a kezeim között, és semmi baja, egészséges, és ahogy elnézem a gyümölcstálat fekhelye mellett, még jó élete is van.
-Teru... Jó itt neked? -Nézek rá komolyan, mire szemrehányó pillantást kapok.- Tudod hogy nem így értem. Hanem... Ha maradnod kellene... -a kezembe csíp, és egyikünk sem azzal törődik hogy vérezni kezd.- Nézd, itt nem éhezel, nem akarnak ellopni sem, és fényűző életed lehetne...
Kiröppen az ölemből, és a földön velem szembe áll, felfújva magát, tollait felborzolva és farktollait széttárva. Szinte így kéri ki magának a feltételezést, hogy csak úgy itt maradna. Van benne tartás és büszkeség, nem mondom van is mire, hiszen eddig bárhol jártunk, mindenütt el akarták lopni, és ez nem kis szó! Felsóhajtva mászok hozzá négykézláb, és megbököm a begyét. Felháborodva fordítana nekem hátat, de én elkapom és magamhoz ölelem.
-Tudod nagyon jól miért kérdezem. Ha így folytatom, nem lesz fejem mire elmehetnénk...
Nevetni kezdek, de bennem reked, arcomra fagy a jókedvem is. Érzem hogy közelít, igaz elég messze van, de irtó dühös lehet, ha már ide érzem. Durranást hallok, mire Teru az ölembe menekül, és befészkelve magát oda pislogunk az ajtó felé. Megállt, de le merem fogadni hogy idefelé tart. Rémülten csipog Teru, én meg pislogok és meg sem merek moccanni. Istenek, adjátok hogy ne rám legyen mérges! Ahogy közelíteni kezd újra, szinte mintha repülne, olyan gyorsan, és már az ajtó előtt is van. Sietve kúszok a madárral ölemben az ő fekhelyéhez, nehogy láb alatt legyek. Szinte berobban az ajtó, és úgy viharzik be az uralkodó teljes valójában, egy pillantást vetve felénk, majd menne tovább, de tudatosul benne hogy bizony itt vagyok én is. Összébb húzom magam, túl erős és elnyom, szinte fojtogat, de belül a dühöm elég nagy ahhoz hogy ne kelljen félnem a gyors haláltól.
-Mit keresel itt? -rivall rám, de én felemelem a fejem.
-Bocsásson meg felség, nem kellene itt lennem, csak féltettem Terut. Ön is tudja hogy különleges madár, nem szeretném hogy baja essen.
-Nem készültem felnyársalni. -közli fagyosan becsapva maga mögött az ajtót, és beljebb lépked.
-Tudom... De az ön ereje nagy, ugyanakkor képzelten. Bocsásson meg ha szemtelennek tűnök, de félek nem tudja kordában tartani ha dühöng.
Jegesen pillant rám, szinte felnyársal tekintetével, de én állom, hiszen ölemben Teruval nincs mitől félnem. Tőle meg pláne nem. Tesz pár lépést, majd eléggé felém tornyosulva néz le ránk. Tulajdonképpen csak most tűnik fel nekem hogy a jobbja szinte ,,lángokban” áll, és ez csak megerősít a meggyőződésemben. Követi tekintetem és talán kitalálhatta mire gondolok, mert a következő pillanatban már röppentem a szoba túlsó felébe, keményen koppanva a falon, és ottragadva Neki hála. Mintha egy láthatatlan kéz szorítana oda... Na igen. Erőfölényét most igencsak kihasználja. Nyers erő...
-Akkor van egy ajánlatom.
Fuldoklásom miatt megszólalni nem tudok, csupán egyik szemöldököm vonom fel, hogy mi is lenne az, feltéve ha nem fogok megfulladni a következő fél percen belül... Eltűnik a szorítás, és én akár egy zsák krumpli roskadok a földre. Négykézláb, lehajtott fejjel zihálok, jól esik élnem, és még szeretnék pár évig, köszönöm. Végre leülök a seggemre a fal tövében, egyik lábam felhúzva és rátámaszkodva lezseren, oldalra billentett fejjel felnézve a kegyetlen arcra. Szabad kezem alá Teru bújik, lám lehet mégsem rokonszenvezik annyira vele...
-Amennyiben nem a madarammal fog fenyegetőzni, már most igent mondok. -meglepett pillantására vállat vonok. -Az ember frusztráltan nem tud rendes munkát végezni. Én pláne nem. Nincs másom a világon, felség, és gondolom néha már eszébe jutott hogy egyedül elég... Khm... nem jó. -hallgat, így előkapom a nyuszikaszemeimet, amikkel már nem egy lányt szédítettem meg- Kérem, adja nekem vissza! És akkor három... nem egy, hanem három kérését ha tudom, teljesítem. De nélküle csak fél ember vagyok!
A pillantásától a hideg ver ki, mint lenéző lenne, vagy gunyoros, pedig arca elgondolkodásról tanúskodik. Vagy csak én akarom annak látni? Az előbb egy ajánlata volt, de mielőtt elmondta volna, az én feltételem közöltem vele. Lehet hogy nem fer, lehet más jutalmat akart kínálni, én minden esetre közöltem masnis csomagolásban hogy én mit szeretnék. Ráadásul három lehetőséget is adtam neki! És úgy mondtam, hogyha tudom, teljesítem. Így ha arra kér hogy maradjak itt örökre a kastélyban, majd közölhetem vele hogy nem áll módomban, mert más országokba várnak vagy ilyesmi. Viszont ha valamit én ígérek, azt be szoktam tartani. Kivéve ha valami nyomós érv ellene szól.
-Meg kell mondjam jobb ajánlat talán mint az enyém lett volna. Mármint rám nézve. -mosolyra húzza a száját, és megborzongok mert ereje hirtelen alábbhagy, így olyan mintha könnyű tárgyat akartam volna felvenni nagy lendülettel. -Rendben. Három kívánság nekem, és neked a madár.
Kezét nyújtja, én pedig bizalmatlanul nézek rá. Nem mintha nem akarnék kezet rázni hogy megegyeztünk, de ott az ereje ami elnyomna mint egy pondrót ahogy hozzáérek, és hát... Mióta nyújt kezet egy király egy magamfajtának? Teru a karomba csíp, de én mégis felállok és leporolom magam, majd szokatlanul komolyan nézem az arcát. Végül kinyújtom a kezem, és az övét megfogva kezet rázunk...
Mintha ezer oldalról nyomtak volna izzó vasat bőrömnek, szörnyű érzés, mégis valahol kellemes is. Kezeink szinte összeragadnak, képtelen vagyok elhúzni a sajátom, az ő meleg keze, és az én jeges ujjaim... Végigráz a libabőr, és igazam volt, kezdek összemenni. Lassan már nem is látom hogy előttem áll, csak az auráját. Hiszen az én erőm ösztönösen védekezik a közelében, és most még fel is fújta magát hogy nagyobbnak tűnjön, de ez csak növekedésre szítja a királyét is. A lábam mozdul hogy hátráljak, de mivel egymás kezét szorongatjuk, ő utánam lép. Mintha mindenem olvadna a belőle sugárzó melegtől, szinte párát lehelünk már mind a ketten. Annyira meleg... Olyan jó... úgy odabújnék melegedni, még akkor is ha az én mágiám ki tudja mire hajtana ott. Szívem fülemben hallom verdesni, gondolom az egész szoba ettől hangos... Hirtelen rántom el kezem és hátrálok, de a falba ütközök. Remegve fordítom el a fejem, nem akarom legalább látni, összekuszál és megzavar... A fal hideg, ez határozottan jó nekem. Hófehér tincseim alól látom hogy közeledik, szívem már megint szinte sajog olyan gyorsan verdes.
-Akkor első kívánságom, hogy taníts. -halkan beszél, hangjától a tarkómon állnak égnek a pihék. -De figyelmeztetlek! Egy rossz lépés és nem te fogod megbánni.
A gyomrom is görcsbe rándul, hisz még mindig a madarammal fenyeget. Fejemben teljes káoszban rohangálnak a gondolatok, hogy akkor most nála marad Teru? Mit kéne neki tanítanom pontosan? Miért van ilyen közel? Mi vonz annyira hozzá? Miért érzem úgy hogy sosem az akinek mutatja magát? Mi a fenéért érdekel? Kezeim felemelve teszem őket mellkasára, összerezzenve nem csak tőle hanem a bátorságomtól is, és alulról felfelé nézve rá szólalok meg halkan.
-Kérem... Ne jöjjön közelebb...
Próbálom eltolni hogy elmenekülhessek, de két keze csattan vállaim felett a falon, elzárva a menekülés útját. Félelmem rémült támadás-készre alakul, és düh lobban szemeimben. Ne merjen ennél is tovább menni, mert nem vállalom a következményeket! Nyelek ahogy hozzám hajol, arca akárha kőből lenne, semmit sem látok rajta. De szemeiben ott a düh ami az enyémben is, tudom hogy egyikünk sem akar engedni a sajátjából, és a különbség nem sok. Csupán hogy ettől az érzéstől nem vagyok annyira elnyomva, ámbár olyan közel van hogy lehet úgyis mindegy. Ujjaim ökölbe görbülnek az ő ruháját gyűrve magukkal, szemeibe nézve keményen és vagányan állok, és szuggerálom hogy másszon ki a képemből. MOST! Újra nyelek. Közelít... nagyon közel van... Túl közel! Ennél jobban nem tudok a falba nyomulni!
Megcsókol... Akárha áram ütött volna meg úgy remegek meg, már azt se tudom ki vagyok. Szinte megmerevedek ahogy ajkai forrón csókolnak egy röpke pillanatra, majd elhátrál. Úgy érzem magam mint aki túl sokat ivott vagy túllőtt valami célon, túlságosan tele vagyok... Ujjaim nem tudom róla lefeszegetni, hiába is próbálom kényszeríteni magam erre, szinte megkövesedtem. Beharapom alsó ajkam, levegőért kapkodva, majd a szemébe nézek. Míg én szinte megfagyva kőkeményen állok, ő forrón tekint rám, és perzsel. Azt hiszem rájött hogy ilyen közel hozzá nem tudok normálisan gondolkozni, lehet az arcomra van írva hogy a fejemben semmi sincs mert ellépne tőlem, de valahogy ösztöneim nem akarják vagy nem készültek erre, mert ahogy ellép, szinte rádőlök ijedten és most én csókolom meg. Mától letagadom magam. Bizisten!
Kezei körém tekerednek, míg az enyéim felengedve tétován kúsznak nyaka köré, és selymes hajába tincseit morzsolgatni. Hagyom hadd bódítson az ereje, nem kérek és mégis kapok, mintha egy gát most kinyílt volna és ő lassan átfolydogálva belém feszítene belülről. A lábaim remegni kezdenek ettől, fejem zsibbadni, nyelvét érzem puhatolózni ajkaimon, nálam pedig ekkor telik be a pohár. Ha egy energiagömb robbant volna köztünk, akkor sem repülhettünk volna messzebbre egymástól. Mivel nálam közel volt a fal, újra felkenődtem rá, tüdőm hálásan recsegett érte, míg a király jobban járt, hiszen egyenesen az ágyába szállt, magával sodorva a függönyét. Kis kényelmes... Köhögve és fuldokolva kászálódok fel, fejem tapogatva. Egyben van, bár kis nyíláson szivárog a vér. Nem baj, nem látszik, így kisurranhatok.
Persze a lábaim nem így gondolják, hiszen felállni nem tudok hirtelenjében. Kavarog bennem a tüzes láva, szédülök tőle. Azt hiszem hallom ahogy mond valamit, de nem értem mit. Lehunyva szemem összekaparom magam, és felállok, igaz darabos a mozgásom, de legalább járok. Teru csipog mellettem, de nem száll most a vállamra. Tényleg nagyon okos állat.
-Ha megbocsájt...
Rekedten lehelem magam elé, bár úgyis hallja tudom jól, míg izmaim és csontjaim meghajlásra késztetem, és újabb mágiát pazarolva kinyitom és csukom magam mögött az ajtót. Tovább nem megy. Túl sok van a tűzből bennem, képtelen vagyok rá! Pár lépés után a falnak dőlök, vállammal tartva magam állva, kétségbeesetten próbálva magamból a sok felesleget kiadni. Csak még pár lépést, gyerünk Yue! De mintha kifogyhatatlan lenne, túl sok nekem, így előrebukva adom meg magam. A sötét jó, legalább nem érzek semmit, igaz?
Elájulva nyúlok el a padlón, de még hallom ahogy Teru kétségbeesett szárnycsapkodással vegyített éneklésbe kezd trillázva...
Ellenségesen nézek rá, ő meg hátrál egy lépést. Úgy, helyes. Tanulékony gyereknek nyilvánítom. Nem néz a szemembe, és talán jobb is így. Most csak megvetést látna benne. Nem felejtettem ám el a tegnapot. És nem is fogom egy jó darabig. Hátrakulcsolja a kezét, mintha zavarban lenne. Oh, lehet, hogy sikerült elérnem nála valamit? Ez nagy naivságra utalna. Én nem vagyok jó király. És ő a lehető legrosszabb fogoly.
- Jó reggelt, felség. Én… én csak szeretnék a tegnapiért elnézést kérni, és leszögezni, hogy nem tehetek róla.
Dühös pillantás a válasz. De ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy igaza van. Nem ő tehet róla… tényleg nem. Én akartam így. Közel akartam kerülni hozzá. Sikerült is. De még ebben is maga felé tudta húzni a dolgokat. Ez már az én rovásom. Nem figyeltem oda rá eléggé…
A madarára néz. Szinte érzem a sóvárgásukat egymás iránt, de ez az én játékom. Ha most összeengedem őket, Yue eltűnik, és soha többet nem látom. Ezt nem akarom. Valamivel itt kell tartanom, és nincs más.
Látom a fájdalmat az arcán. Kicsit talán sajnálom is. Vagy csak úgy akarok tenni. Vagy egyik se. Már nem tudom, minek kéne látszanom a szemébe. Meghajol, és elmegy. Sokáig nézek utána, majd tekintetem a főnixére téved. Visszabámul rám, valamit vár tőlem.
Idegesen kapom el felőlem a fejem, és morgom valamit. Ne akarj már te is megfűzni. Elég a gazdád.
Végül csak hanyatt terülök ültemben, és ismét gömböket kezdek formálni. Csillag, virág, szív, villám… egészen könnyű.
De valami hiányzik. Valamiért nem érzem jól magam. Csak tudnám, miért nem…
Ideges vagyok. Semmi sem vidít fel. Egész nap csak ülök a trónszékbe, de nem lelem örömöm az alattvalóin és a népem gyötrésében. Jön pár asszony panaszkodni, hogy a férjeik még mindig börtönbe vannak… szinte észre sem veszem őket, a nagybátyám intézi el mindegyikük ügyét.
Én csak ülök, és nézek ki a fejemből. A szolgák nem merik megkérdeni, mi a baj, nagybátyám meg úgy van vele, hogy nem előttük fogja ezt megbeszélni velem. Helyes. Az nem lenne méltó egy királyhoz.
Délután fele aztán sétálok egyet, éppen az udvar előtti hatalmas ablaknál megyek el, mikor meglátom beszélgetni őket. Yuet, és azt a… szolgát.
Csak pár szót váltanak, gondolom, hogy Yue kimegy kicsit levegőzni, de nem tetszik a mosoly, amit a szolga felé küld. A harag hirtelen járja át a testem. Úgy… szóval még vele is emberibben bánik, mint velem.
Pedig a rangkülönbség óriási köztünk. Bele se merek gondolni, hogy Yue másra is így mosolyogjon, aztán idővel még ennél is édesebben… nem. Nem fogom engedni. Király vagyok! Meg tudom akadályozni.
Yue kimegy, Ron pedig utána bámul. Aztán észrevesz engem. Én akarom, hogy észrevegyen. Vérfagyasztó tekintetemmel pásztázom. Az arcán félelem fut végig. Elindulok felé. Még hátrálni sincs mersze. Nem is érne vele semmit. Most majd megtanulja a leckét…
Belép a terembe, és elkezdi a műsort. Szinte nem is nézem, miket csinál, egyszerűen csak rá tudok koncentrálni, az arcára, a testére, mindenére…
Nem azért tartom itt, hogy szórakoztasson. Más kell nekem belőle. De nem tudom, ezt mégis hogyan mondjam el neki… különben is, ő úgy gondolja, csak egy alku nekem. Fel sem merül benne, hogy akár több is lehet. Ez így van jól. De mégis fáj…
Csilingelés, szarvas, ami főnixé válik. Rejtett üzenet. Ma megengedtem neki, hogy találkozzon a madarával. Éppen, miután azt a szerencsétlen szolgát megbüntettem. A főnixe teljesen az én irányításom alatt áll, érzi az erőm nagyságát, így amíg a közelébe vagyok, nem mer ellenszegülni. Nem szökik, mert tudja, hogy csak a gazdájának lenne baja belőle. Okos madár. Ezerszer okosabb, mint amilyen a gazdája valaha is lesz.
A főnix hattyúvá válik, táncol, illegeti magát, és a tollaiból hamar ruha válik. Egy kecses balett táncos, egy gyönyörű nő néz vissza rám, de… az egész olyan hamis. Nem szívből csinálja.
A lányból angyal lesz, felrepül, aztán le, de nem áll meg, mint aki szándékosan szeretne a kemény kőbe csapódni. Meg is teszi. A kő elnyeli, mintha csak tenger lenne, és most már játékos delfinként úszkál benne.
Ugrik egyet, és már gyémánt lány. Maga az illúzió egy csoda, mint egy járkáló kincsesláda, de ez jellemző Yuera. Mindig a leglehetetlenebb dolgokat eleveníti meg.
De akkor is. Az egészben látszik, hogy a lány csupán egy baba. Nincsen benne érzés, és nem azért van, hogy engem szórakoztasson… azért van, mert muszáj, hogy legyen.
Yue csettint, és a lány darabjaira hullik. Egy pillanatra varázslatos zene járja be a termet, de aztán abbamarad. A színes kis darabok egy kupacba gyűlnek, unikornissá válnak, ami egy képbe szalad, ismét szarvas alakot felvéve.
A műsor ezzel véget ér.
A teremben lévők tapsolnak, én viszont meg sem mozdulok. Yue meg csak áll, és néz. Várja az utasítást. Csettintek. A szolgák erre visszasereglenek a munkájukhoz, a magasabb beosztású alattvalóim pedig folytatják megkezdett beszélgetésüket.
Yue szemébe nézek, aki még mindig vár. Próbálom kitalálni, mire gondolhat, de nem megy. Elfordítom tőle a tekintetem. Intek, hogy elmehet. Kilép a teremből. Ismét elveszek a saját kis világomban.
Na de ez nevetséges! Embereld már meg magad! Hiszen ez csak egy senki.
Nem kéne, hogy ennyire érdekeljen. Talán a bajom forrása nem is ő. Talán… a tudat, hogy végre valakit igazán megkedveltem, de képtelen vagyok ezt normálisan kimutatni neki.
Csak a nagyzoló, rossz király énem van, és ettől nem tudok megszabadulni. Lehet, hogy nem is kellene. Kizárólag miatta, mikor nem is ismerem.
Áh. Reménytelen az egész. Ebbe a reménytelenségbe is én vagyok a legszerencsétlenebb.
- Fenség - érinti meg nagybátyám a vállam, mire kizökkenek a gondolatmenetemből. Már megszoktam tőle, hogy fenségez, pedig nemrégen szerettem volna, ha nem így hív. De ő ragaszkodott hozzá, hiszen mégiscsak az egyik alattvalóm. Egyébként vele kivételesen jóba vagyok. Többet foglalkozott velem életemben, mint a szüleim összességében. Ennek is köszönheti, hogy még itt van. - Van egy kis problémánk - komoly hanglejtéssel beszél, akkor meg mér biztos, hogy nem olyan kicsi az a probléma.
- Mi lenne az? - kérdem hetykén, a trónszék támlájára könyökölve.
Nagybátyám erre egy levelet nyújt át nekem, amit átveszek tőle. A borítékon ismerős uralkodó pecsétje díszeleg. Összeszűkítem a szemem, és kibontom a lapot. Rossz előérzetem támad.
Mélyen tisztelt uralkodó!
Elnézését kérem, hogy zavarom az éppeni tevékenységében, bár biztos vagyok benne, hogy semmi hasznosat nem tesz a népének. Bocsásson meg a megszólításért is, mivel én messze nem tisztelem, sőt, még csak az uralkodómnak sem tartom, de félő, hogyha esetleg keményebb hangon szólok önhöz, akkor nem adják oda magának a levelet.
A nevem Celestor, az ön területéből már kieső birodalmat uralom. Jobban mondva a szomszédja vagyok.
Trónörökös, valószínűleg egyidősek vagyunk. Ezt csak azért mondom, mert apáink ismerték egymást, sőt, amíg ön hatalomra nem került, jóba is voltak. Aztán ön elűzte őket a birodalmából, és most nálunk szálnak meg.
Apám bosszúra szomjazik, és felettébb nevetséges, de az ön apja nem tartja vissza.
A levél lényege is éppen ez: apáink azt akarják, hogy mi ketten küzdjük meg, vagyis, hogy tanítsam móresre magát. Nincs sok választásom, talán délutáni bemelegítésnek éppen megfelelő lesz a dolog.
Nem megölni akarom. Csak egy békés küzdelmet akarok. Épp ezért holnap jöjjön a birodalmaink melletti erdőbe, a határ felé vezető úton, ott találkozunk.
Kísérők nem jöhetnek.
A kérést ne utasítsa vissza, mert úgy hiszem, ezzel csak még nagyobb bajba keveri magát. Apám nem riad vissza a komolyabb harctól, vagy a trónbitorlástól sem.
Azzal is tisztában kell lennie, hogy a népe nem fogja megvédeni, sőt, talán éppen megadjuk nekik a lehetőséget a lázadásra.
Gondolja meg, fenség… szomorú lenne, ha pár nap múlva már csak volt hercegnek mondhatná magát.
Üdvözlettel:
A déli ország uralkodója
A kezem összeszorul, a lap meggyűrődik ujjaim között. Élesen nézek magam elé, minden egyes sort újra végigolvasva. Aztán a pecsétre pillantok, ami a legnagyobb valószínűséggel eredeti. Különben a nagybátyám oda se adta volna.
Idegesen hunyom be a szemem. Fenébe. Ez egy kihívólevél. Elkergettem a családom, de nem döntöttem jól, meg kellett volna ölni őket. Még így is az utamba állnak, pedig azt hittem, már legyőztem őket. És nem. Megmutatták, hogy még mindig ők a hatalmasabbak.
Visszanyújtom a levelet, és az arcomon most semmilyen érzelmet nem mutatok.
A tanácsosok kérdően néznek rám, várják, hogy mit szólok, mivel ők sem tudják, mit kellene tenniük.
Az egyik kezem az államhoz emelem, és próbálok gondolkodni, de nem megy. A fenébe is az egésszel. Nem mondhatom vissza! Ha megteszem, komolyan vége mindennek! De ha nem teszem…
Nem ismerem ezt a Celestort, életemben most hallottam róla először, így nem vagyok tisztába a képességeimmel. Fogalmam sincs, kivel állok szembe. Talán csak egy kezdő, akit könnyedén elintézhetek. De ha nem?
Felállok a trónszékből, és hátat fordítok a tanácsnak.
- Még átgondolom - mondom egyszerűen, aztán a szobám felé veszem az irányt.
Útközben megállok a folyosón, és elgondolkodva nézek magam elé. Na, hát ez csodálatos. Nem volt elég bajon, most még ez is jön hozzá. Nem vagyok én ilyen döntésekhez szokva!
Az egyik kezem ökölbe szorítom, és a falba vágom. A belőle kiáradó energia át is lyukasztja, de a kezemnek nem lesz semmi baja.
Lángoló tekintettel meredek magam elé, a karomat halványkék energia vonja körül.
Bajban vagyok. És ezt ezt most nem oldathatom meg mással!
Ryuu király arcán ezernyi gondolat fut át, én meg mégsem foglalkozok most vele, hiszen minek? Tudom, hogy mit akar, de nagyon remélem, hogy nem lesz képe csak úgy kimondani a kívánságát, inkább adjon haladékot, vagy időt... Ugyanakkor legszivesebben fognám a madaram, és máris lelépnék vele, jó messzire, és vissza sem jönnék ide.
-Azt akarom, hogy itt maradj az udvarban, és addig szórakoztass, ameddig meg nem unlak.
Hogy mit? Lehet hogy az évekig eltart, és a végén meg nem is enged szabadon, hanem szépen ledurrantja valamimet, és kész, el leszek intézve! Nem, ilyesmit nem akarok, pedig tudom, hogy én mondtam neki, hogy lehet egy kérése, de ez azért a soknál is több. Nagyon több. De mielőtt még bármit nyöghetnék, felemeli a kezét, és madaramra néz. Jeges rémület rohan át rajtam. Ha mágiával pusztítja el, kifejezetten úgy, hogy sose szülessen újra, akkor... Akkor... A számat mintha önmagam varrtam volna össze, meg sem szólalok.
-Ő pedig nálam marad. Szép jószág, de könnyedén vége lehet a szépségének.
Álnok, szemét, dög, kétszínű kígyó! Sarlatán, és... és... Pfff... Ekkor robban valami Tera mellett, én összerezzenek, míg a madárkám felrikolt, és rebben is odébb a veszélyzónából. Istenem... Bármit, Bármit megteszek, csak ne bántsa az én madárkámat...
-Ha ellenszegülsz, vagy szökni próbálsz, meghal. Akkor meg már úgyis mindegy lesz, semmis-e a magállapodásunk, vagy nem. Igazam van?
A szám összepréselem, és inkább nem mondok semmit sem. Még vigyorogni mer ez az istenverte elkényeztetett... Fenyegetni egy állattal, aki nem is tehet az egészről, és teljesen független, mégis tudja, hogy közel áll hozzám, mert vele fenyeget.. egy madárral.. ÁÁÁ!!
-Ezt nem teheti!
Nem tudom, hogyan és mikor ragadott el az indulat, hiszen nagyon elködösít engem az aurája is, de egyszeriben ott állok előtte, és ujjaim a felsőjére markolnak. Ha tehetném, addig ráznám, míg pislákol benne az a szánalmas kis élete... !!!
-Nem tarthat itt!
Fellángol szinte minden körülöttem, dühöm kicsit elburiánzik, de hát... A madaramról, a családomról van szó! Érzem, hogy a dühöm annyira megnőtt már, hogy az ő erejét egy pillanatra nem is érzem, persze ez csak tűnő pillanat volt, hiszen amint tetőfokra hágott, enyészni kezdett, és vele minden veszni látszott.
- Dehogynem… és még sok minden más is van, amit megtehetek.
Pimasz majom! Én... Én nem tudom, mit fogok ezzel csinálni, de... Mint valami ragadozó, úgy vetődök rá, teljesen magam alá gyűrve, és most leginkább egy jóó nagy bárddal elválasztanám a fejét, és aztán alaposan... Ekkor mint egy hideg zuhany, úgy ér a közelsége. Körbevesz, mint a fejem felett összecsapó hullámok, és csak a haragomnak köszönhetem,hogy nem ájultam szó szerint a karjaiba. Mintha fejbe csaptak volna... Kis idő múlva mintha a tenger egy kis levegőt adott volna, újra ki tudtam terjeszteni mágiám, melyet a király aurája szinte elnyomott. Ám hogy erőre kapok, újra csak keresztben nyelném le ezt az alakot, vagy nyársra húzva lassan és jó sokáig kínoznám, amíg... Elmosolyodik, és az arcomon simít végig gyűlöletem alanya, én meg megremegek ettől. Mintha az ereje is ostromolna, csábító, és hívogató, szinte vágyni kezdek arra, hogy megízleljem, és kapjak belőle csak egy... induri... pindurit... A másik ajkaira csapok, nem mohón, csak hirtelen, és mintha hirtelen egy gát nyílt volna meg... Jézusom, ez az erő tényleg szédítő. A vörös király visszacsókol, és érzem, ahogy az ő ereje perzsel végig belül, hiszen az én energiám inkább józanítóan jeges, nincs ami miatt lángolna, bezzeg az övé... Kezével a hátamon simít végig, és most különös, de valahogy élvezem, vagyis nem akarok tőle egyből megszabadulni. Ez kissé megijeszt... megállok, hogy mi a fenét csinálok én... De ekkor lassan tör be számba, én meg nem tudom ezt válasz nélkül hagyni. Szinte ő maga kínálja fel nekem az erőt, ami ennyire sugárzik mindenéből... Tényleg sugárzik, ha már itt tartunk... Eltol magától, én meg kissé szédülten, és mintha valami igen erős szert lélegeztem volna, úgy nézek ki a fejemből. Lelök, és nem is bánom, magamtól képtelen lennék eltávolodni tőle.
De állj... Az előbb én.. Én őt... Látom a dühét, és lassan értem meg, hogy mi történt, bár elég nehéz feldolgozni.
-Tűnés. - Nem bírok felállni, felség, nem érted? - Tűnés!!
Már kiált, én meg látva, hogy most nagyon nagy energia hullám várható, felállok, és kiszédülök a szobából. Teru is utánam jönne, de az ajtó becsapódik. Azthiszem, ez nem volt túl jó megmozdulás.
A szobámba megyek, és máris a fürdőkádba ülök. Megnyugtat a távolléte, ám a madárkámé idegesít, és folytonosan feszültté tesz. Nem veheti el, igaz? Ő az enyém... Furcsa, hogy senki sem jön most hozzám, bár lehet, hogy képtelen lennék bármit is vaárzsolni. Még mindig itt van bennem egy csomó az ő energiájából, és szinte szétvet... Próbaképpen felrobbantom a kis olajos üvegcsét... Édes illat száll szanaszét, én meg elnyúlok a kádban.
Pár órával később már az ágyamban alszok édesen, és nyugodtan, bár Teru hogy nincs mellettem, több mint irritáló, hiszen igencsak hiányzik, s hogy nem melegíti a párnámat...
Reggel furcsa dologra ébredek. A madárkámmal gondolati kötést kötöttem, és ezért szinte mindent látok, amit ő is. A király ott ül az erkélyen, és nem értem, hogy az én főnixem miért nem repül hozzám. Hiszen csak az volt a kikötésben, hogy én nem mehetek érte...És ha a madár engem választ? Nézem a kis tekinteten keresztül, ahogy az energiagömbökkel játszik, majd látom, hogy a férfitől tisztes távolságban ül le a főnixkém, és tollászkodik, mire a kékszemű démon olyan furán néz rám, mintha tudna valamit, amit én nem tudok. Illetve, nem is rám néz, hanem a madárra, csak olyan furcsa így...
Újra energiagömböt formál, és piros fényű kis szépségből egy csodaszép, kezdetleges főnixet formál. Mivel Teru is a madarat nézi, az izzó madarat, hát én is látom, és tény, hogy csodaszép. Meglepődtem, hogy csupán egy madár érdeklődő tekintete ilyesmire ösztönözte, mert nem tudtam, hogy nem csak pusztítani, de teremteni is tud ő. Kiszállok az ágyból, egy pillanatra visszatérve a való lényemhez, majd egy olyan ruhát varázsolok magamnak, ami tökéletesen köztes állapotú, mármint szines, mint az a ruha, amit Ő adott nekem, meg feszülős is, ahogy az ő és az én ruháim, csupán nem túl sok minden látszik ki belőle, mert szinte mindent takar, csak az idomaimat nem, és itt-ott csilingelnek a láncocskáim, és az ékszereim. Nem is tudom, miért akarok a kedvében járni, talán mert ha dühös, akkor az őt körülvevő erő megnő, és elnyom, mintha egy apró pondró lennék... Miközben igazgatva a ruhámat elindulok, nézem újra a műsort, ahogy a madár az éjszakássá változtatott szobában repül... Amikor visszaér a gazdájához, nagyjából akkor lépek be, és végre a saját szememmel látom .Csendben mozgok, összehúzva magam, és mágiámat, és nézem, ahogy a fogyó tűzmadár lassan szívvé változik, és bár szép, egyedül a fények miatt nem csillog annyira. Mégsem javítok bele, hiszen akkor hamrabb észrevenne... Azonban látom, ahogy a fény lassan elhuny, és minden szinte a normálisba vág, Teru elég közel a királyhoz ül, ami féltékennyé tesz, ugyanakkor kíváncsivá is, hogy vajon mi változhatott meg, mi az, amit én nem láthattam... megköszörülöm a torkom, mire minden meglévő fény eltűnik, majd rámnéz. Eléggé ellenségesen, azt hiszem jogosan a tegnapiak után, én meg nem is értem, miért jöttem... Talán csak a madár érdeklődése keltett fel, és hívott ide önkénytelenül... Kicsit bátortalanul lépek egyet hátrébb, talán túl közel vagyok, és félrenézek, mert valahogy nem tudok a szemébe nézni. Elég ha eszembe jut a tegnapi hév, és elöntene a pír, de így csak zavarban vagyok. Kezeimet a hátam mögött kulcsolom össze, és halkan szólalok meg.
-Jó reggelt, felség. Én... Én csak szeretnék a tegnapiért elnézést kérni, és leszögezni, hogy nem tehetek róla.
Jesszus, úgy néz rám, mintha keresztben akarna lenyelni... Mégis, a szemében fura fény villan. Én elfordítom tekintetem, és egyből Terura esik pillantásom. Hirtelen megint hatalmas vágy kerít hatalmába, hogy bárcsak megofghatnám, csak egy picikét, csak megsimogatni, vagy bizalmasan szólni hozzá, mert... a szívem belesajog, ahogy ott ül a korláton, és látom, hogy ő is idejönne hozzám, de ea vörös hajú királ yitt ül közöttünk, és bármilyen rossz lépésre... Lehunyom a szemem, és igyekszek a fájdalmon kívül valami normálisabb képet varázsolni magamnak, de mivel nem megy, - hiszen a mágia sem nekem dolgozik most- sután meghajlok, és választ sem várva távozok.
A szobámban Ron pakol, és látav arcomat máris mellémlép.
-Yue!
-Ron! A főnixem... Istenem...
Megértően bólogat, hiszen szinte mindenki tud már a kis felfételről meg az alkuról... És nem hiszem, hogy a királyon kívül van ember ebben a kastélyban, aki ne érezne velem együtt, és ne akarná az én javamra fordítani a dolgokat. Ledobom a ruhát is, gyűlölök már mindent itt... Olyan, mintha aranykalitka lenne az egész. Arany, de mégis kalitka. A saját ruhámat csettintem magamra, majd valami köpenyfélét találok, amit szintén magamra hányok, és az ágyamon dőlök végig. A nap folyamán hozzák nekem egyre a csodafinom falatokat, és mindenféle káprázatos különlegességeket, de én éppen csak beleeszek, nem érzem, hogy éhes lennék. Ron elég rosszallva viszi ki a tálat, amin mindenféle édesség csücsült, csábítva engem, de valahogy nem tudtam egy apró falatnál többet aa torkomon letuszkolni. Milliónyi gondolat zsizsegett a fejemben, ezernyi érzés rohant át rajtam, és még több kifejezés. Egész nap csak henteregtem az ágyon, mint egy túlzottan elkényeztetett macska, vagy efféle, ami még mozdulni is alig bír a súlya miatt. Délután kivonszoltam magam valami kertfélébe, vagy üvegházba, és egy szökőkút szélére huppantam, és a halakat néztem, mag a víz tükrében lévő alakokat. Egy tűzpiros valami suhant felém, én meg felnéztem, és a madárkámat láttam teljes gőzzel suhanni felém. Kitártam a két kezem, szinte kacagtam hangtalan, majd elbizonytalanodtam. Nem fogok ezzel valami szabályt vagy effélét megsérteni? Nem lessz a fejem lerobbantva? Nos, ki a frászt érdekel? Teru röppent a karjaimba, én meg cirógattam, a minden bizonnyal műgonddal elrendezett tollait borzoltam, és játszottam vele. Halkan csipogott nekem, dallamosan énekelt, én meg nem győztem betelni vele.
-Teru...
Egy szó, ami mindennél többet mond... Mintha csak belém látna- talán így is volt mindig- felnézett, én meg követtem a tekintetét. A mennyezeten egy nagy ablak volt, amin a madárkám bátran kirepülhetne. És ha elszökik, semmi sem tartana vissza... Mehetnék... Lehajtottam a fejem, és sóhajtottam.
-Aranykalitha, heh?
Olyan volt, mintha valaki nézne. Nem törődtem vele, hiszen világéletemben figyeltek engem, de... Teru elhúzódott tőlem, majd pittyenve elröppent, én meg csak néztem utána, egyre azt a pontot figyelve, ahol eltűnt a szemem elől. Csak nem ki lett jelölve, hogy mikor vagy meddig láthatom? Szerencse, hogy bármikor meggyőződhetek róla, hogy jól van.
Ron lépett hozzám, de elég nagy távolságra tőlem, amit már azonnal furcsálltam. Kicsit úgy tűnt, hogy fél, és mintha bicegett is volna... Csak nem bántották? Hűvösen, de udvariasan közölte, hogy a trónteremben várnak engem, hogy szórakoztassam őfelségét. Elhúztam a számat, mint aki citromot nyelt, majd úgy, ahogy voltam, követtem Ront. Kérdeztem őt egész úton, hogy bántották-e, vagy ki volt az, de egy szót sem szólt hozzám, csak kinyitotta a terem ajtaját, én meg beléptem. Mélyen hajoltam meg, akár egy szolga vagy cseléd, hiszen annak éreztem magam. Senki sem szólt, hát elkezdtem. Apró csilingelés szólt a falakról, és egy falvédőről egy szarvas ugrott le elegánsan. Valahogy sután mozgott az alak, nem olyan kecsesen, mint tegnap az ezernyi arcú borfigura. Én is előző napi hangulatomhoz képest szokatlanul komor voltam, számat is összeszorítottam.
A szarvas szökkelt, majd körbefutva a termen átbukfencezett, és egy főnixxé változott, ami felfelé repült. A madarat néztem, ami nagyszerű gonddal volt formázva, megtévesztésig hasonlítva az eredetire. Hiányzott a vállamról. Persze, magamnak köszönhetem, hiszen én támadtam a királyra, mégis... az ő ereje...
A madár csodaszépen énekelt, és úgy szállt, mintha valami láthatatlan akadályokat kellene kerülgetnie. Siklott a levegőben, szinte szelte, mintha úszna. Aztán megtorpant, és utolsót kiáltva hullott a földre, ahol hattyú lett belőle. Táncolt, és lassanként balettozó karcsú lánnyá változott, aki olyan könnyedén táncolt a fátylas ruhácskájában, mint az iménti szárnyas. Aztán egy mozdulatnál szárnyai nőttek, és felröppent a magasba, csilingelőn kacagva, majd hátrahajlott, és zuhanórepüléssel közelített a föld felé. Egy-két ember a teremben suttogott hogy így szétloccsan az alak a földön, ám ahelyett a kis pillangó mintha csak vízbe, úgy csobbant a padlóba, semmivé válva. Aztán delfin lett belőle, és időnként kiugrott, játékosan, majd újra fordulva a balettlány lesz belőle. Drágakövekből van az arca, smaragd szemek, rubin száj, aranyhaj, zafír pisze orr, és kvarc fülek. Ő maga mintha márványból lenne, mégis hihetetlenül hajlékony, mintha igazi lenne.
Én azonban nem élvezem. A kedvem, mint ez a baba. Egy pillanat, és semmivé válna. Csodálatos, de mű.
Csettintek, és a baba tényleg porcikáira hullik, halkan csilingelnek a részei a földön, össze is törnek, és mind-mind más hangon, szinte zenévé válik a halálsóhajtása. Mintha a kövekben illóolaj lett volna, mézédes illat árad szanaszét, ami mindenkit csalogat, hogy egyen belőle. A millió darabra tört kövek apró részei ugrálni kezdenek, mint a bolhák, és egy kupacba gyűlnek, majd a törmelék, ezerszínű valami megmozdul, és egy unikornis ugrik ki belőle. Sziporkázik, szinte fáj ránézni, felnyerít és két lábra ágaskodik, megrázza a sörényét, majd újra a afelikép felé vágtázik, koppannak a kövön a patái. Leszegi a fejét, és szinte letámadja a képet. Beleolvad, majd szarvassá változva újra az eredeti helyét foglalja el, mozdulatlanságát felvéve.
Felhangzik a taps, én meg a további utasításokra várok. Mégis a komorságom mögött haragom dúl, ez segít abban, hogy Ryuu király mágiája ne törjön meg, szomorúságom csak arra sarkall, hogy a lehető legtöbbet mutassam neki, hogy aztán megunjon, és végre elmehessek. Szabad vagyok, akár a madár, és bűn engem bezárni. De ezt majd ő is látni fogja. Csak akkor túl késő lesz. Most még tart a makacsságom, és a haragom. Nem adom olyan könnyen magam!
- Hát jó. Egy mágusnál tanultam, akinek a szüleim fizettek, mert tudták, hogy megfelelő képzéssel erősebb leszek. Ez így volt, de a mágus ki akart sajátítani, ezért… Öö… Otthagytam. Azóta keresek valakit, aki többet tud nekem tanítani.
Édi, azt hiszi, becsaphat engem? Ez nem a teljes igazság… egy kis ámítás még belefér. De nem szeretem, ha hazudnak nekem. Nem szólok semmit, nem volt őszinte, úgyhogy a további beszélgetésnek nem lenne értelme. Elég elszántan néz felém, mintha valamit túl akarna szárnyalni, csak az egy kicsit nehéz lesz. Nem különösebben érdekelnek a szeszélyei, és az se nagyon, hogy mit gondol rólam. Úgyis az enyém lesz… mindenképpen.
Az evés végeztével a szolgák lepakolják az asztalt, ő meg már menekül is. Jellemző, csakhogy az én házamban nincs hová bújnia…
- Köszönöm a vacsorát. Finom volt. - Feláll, és az ajtó felé indul… ohó… nem szöksz meg… ideje feltérképezni a terepet.
Elég egyet csettintenem, hogy megálljon, onnantól meg már kényelmesen mögé is sétálhatok. Olyan jó, hogy ilyen hatalmas vagyok! A kezeim lassan a dereka köré fonom, mire a madara elszáll a válláról. Hm… játszunk! Közelebb húzom magamhoz, ő pedig megremeg. Nagyon ari, csak ne érezném ezt a folyamatos tiltakozást… megfordul a karjaimban, és vadmacska szemekkel mered fel rám. Bárcsak más helyzetben lennénk, akkor ez még izgató is lenne… kezeim játékosan siklanak végig a testén, újabb szórakozás után nézve, közben Yue a ruhámat szorongatja, úgy néz fel rideg szemeimbe. Hm, meg kéne bűvölnöm, olyan könnyű lenne… de akkor már nem tiltakozna így, és akkor a játék élménye is odaveszne. Rémes kilátás… betöröm magamtól. Megcsókolnám, de elfordítja a fejét, így a szája helyett forró arcát veszik birtokba ajkaim. Morgok egyet, nem szeretem, ha valaki ennyire ellenszegül. No de nekem így is jó…
- Eresszen el… - sóhajtja édesen.
Na persze. Most, hogy már megkaparintottalak, erre ne is számíts! Finom falat leszel, az én kis desszertem… a nyakára térek át, az ellenállás pedig egyre szűnik. Talán sikerült behálóznom? Nem tűnik ilyen könnyű prédának. Na de menjünk tovább… erősen belemarkolok a fenekébe, másik kezemmel pedig a mellkasán simítok végig. És szerintem ennyi elég is volt neki kezdetnek, mivel egy kis varázslattal ellök magától, de mivel engem nehéz lenne ellökni, ő tántorodik hátra. Jól van édes, még nem készültél fel… adok neked egy kis időt, mert jó veled játszani. Különben nem lóghatnál meg ilyen könnyen. Zaklatott tekintete ismét megtalálja az enyémet, majd az arcáras hirtelen ismeretlen kifejezés ül ki. Olyan pimasz… magabiztos.
- Fenség. Ha az a személy meghalna, akitől egy dolgot vár, és csak tőle kaphatja meg… Mit tenne? - Heh? De nagy lett a szája. Mire akar célozgatni? Nem vagyok hülye, de utálom a burkolt szövegeket. - Mit tenne, ha nem teljesülne egy kívánsága? Nos, engem így nem kaphat meg. Vegye tudomásul, nem egy vacsorára feltálalt puding vagyok. Ön is csak ember. Engedelmével pedig most távozok. - Milyen kis akaratos. És csak egy valamiben tévedett. Abban, hogy ember vagyok. De hát meg is értem, túlzottan elvarázsoltam… és azt sem engedtem meg, hogy távozzon, de sebaj. Jön ő még hozzám… de ezért jár neki egy kis büntetés.
Éppen robbantanék valamit utána, de még időben kilép az ebédlőből. Pheh, ezt most megúszta. Kicsit azért felidegelt, úgyhogy mindenki számíthat a legrosszabbra. No de nézzük csak, mit hagyott itt… a madárkáját. A kis piros ott ül fenn a kristálycsilláron, és néz le rám. Tisztában van vele, hogy itt hagyták. Szegény jószág… most olyan könnyen megölhetném. De épp olyan szép, mint a gazdája, és csak ez a szerencséje. De másnak nincs ekkora szerencséje, úgyhogy…
- Szolgák! - kiáltom el magam, mire hárman rögtön elém is sietnek. Figyelmesen végigmérem őket, és gonoszul elmosolyodom. A szemükben már látom is a félelmet. Hmm… kit is öljek meg? - Te! - bökök rá egy kis szőke hajú elfre, mire a másik kettő megkönnyebbülten hátrál el mellőle. A vigyor még mindig ott van az arcomon. A szőke csak úgy reszket. Aranyos, de nem eléggé… - Hozz nekem egy italt. - A srác szemei elkerekednek. Na jah, nem öltem meg, most nem vagyok vérengzős kedvemben… bár tény, hogy valami nem úgy volt, ahogy én elterveztem, de ez csak játék. A játékot pedig nem kell komolyan vennem. Majd ha élesben csinálja ugyanezt a kis máguskám… akkor retteghet az egész udvar! - Süket vagy? Menj már! - förmedek rá, mire ő elszelel. Na, ezt már szeretem.
Intek a szolgáknak, hogy elmehetnek, én magam pedig a szobám felé indulok. Az ajtóban már vár a kis szőke, kezében egy tálcával, amin az ital van. Elveszem a poharat, és őt is elküldöm. A kis Főnix valamiért suttyomba követ engem, így most az ajtót nagyra tárom, hogy ő is be tudjon repülni, és meg is teszi. Elmosolyodom, és a szobába lépve becsukom az ajtót. Biztos az energiám miatt van. Ledőlök az ágyamra, és az italom kezdem kortyolgatni. Bor… hát igen. Kivételes eset, csakis temiattad, Yue…
Pár óra elteltével hívok egy szolgát, hogy küldje ide Yuet. Történetesen tudom, melyik kis cseléddel haverkodott össze, úgyhogy nem nehéz feladat… amúgy ez a szolga veszélyben érezheti magát. Ha csak egy kicsivel is közelebb kerül Yuehoz… megnézheti magát. Fej nélkül.
Hangtalanul terem a szobámba, már nem abban a csini cuccban, amit adtam neki, és ez elszomorít… lehet, hogy nem mindenkinek ugyanolyan az ízlése, mint nekem? Na de ez hogy lehet? Hmm… kellemetlen. Bár neki ez a cucc is jól áll, az tény…
Persze ő azt hiszi, hogy nem veszem észre. Kis amatőr. Egy alakot idéz elém, és azzal kényeztet, de utálom az illúziókat, tehát ez sem tart sokáig. A varázslat megtörik, és Yue ott áll megszeppenten az ajtóban. Meghajol. Hm, most nincs annyira felvágva a nyelved? Tanuld meg kicsim, itt csak egy valaki lehet játékvezető… én.
Cicaszemekkel néz rám, aztán megpillantja a Főnixét, és felnevet. A kezét a madár felé nyújtja. Kis butus, nem adják azt olyan könnyen…
- Állj! - Ledermed, és nagy szemeket mereszt rám. - Addig nem kapod meg, amíg meg nem kapom, amit akarok. - Ártatlanul néz fel rám, és mintha kicsit elbizonytalanodna. Ugyan, kicsi… nem adod meg te ilyen könnyen magad.
- Rendben, felség. De csak egy kívánsága lehet. És ha bármi baja esik neki, semmisnek tekintem a megállapodást. - Komolynak tűnik. Bármit megtenne a kis madárkájáért. Nem is csodálom… de hogy magát is adná… azt nem gondoltam volna. Nem, ez így túl könnyű… nem élvezném annyira, ha utána semmi jelentősége sem lenne az eldobásának. Én szeretek játszani az emberekkel… elfekkel… mindenkivel. Szeretem, ha fájdalmat okozhatok… mert velem is ezt tették, csak nem ilyen formában.
- Azt akarom, hogy itt maradj az udvarban, és addig szórakoztass, ameddig meg nem unlak. - Már kezdené is a tiltakozást, de felemelem a kezem, és a madár felé pillantok. - Ő pedig nálam marad. Szép jószág, de könnyedén vége lehet a szépségének. - A Főnix mellett felrobban egy tárgy, így a madár rikácsolva repül arrébb, messze Yuetól. - Ha ellenszegülsz, vagy szökni próbálsz, meghal. Akkor meg már úgyis mindegy lesz, semmis-e a magállapodásunk, vagy nem. Igazam van? - vigyorgom rá diadalmas képpel, az ő tekintete pedig elsötétül. Ajjaj, mindjárt ő is robban…
- Ezt nem teheti! - terem előttem, és megragadja a felsőmet. - Nem tarthat itt! - Nagyon dühösnek látszik, az energia csak úgy izzik körülötte. Na nem, mintha ártani tudna nekem. Ahhoz ő túl gyengécske…
- Dehogynem… és még sok minden más is van, amit megtehetek - mondom teljes lelki nyugalommal, ő meg szikrázó szemekkel nekem ugrik, és hátra dönt. A feje fölöttem áll meg, és tekintete az arcomba vág. Kis ideig nem tesz semmit, szerintem idő kell neki, hogy összeszedje magát a hirtelen energialökettől, amit tőlem kapott. Megkönnyítem a dolgát, és lejjebb veszek a sugárzásból. Nehogy minőségét veszítse itt nekem, hehe…
Kicsit feleszmél, és ismét gyilkosan bámul rám. Nem kell gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, szívesen szemlélne most inkább egy pengét a nyakamnál, vagy szívesen megfojtana, de szerintem tisztában van vele, hogy én vagyok az erősebb. Elmosolyodom, és egyik kezemmel végigsimítok az arcán. Megremeg, a szemei kitágulnak, és mire észbe kapok, az ajkai már az enyémen vannak. Na, mi ez a hirtelen felindulás? Így próbálna megfűzni? Nekem oké, de akkor sem engedek az előbbiből… itt fog maradni, ha tetszik neki, ha nem.
Visszacsókolok, közben az egyik kezemmel végigsimítok a hátán. Ismét leblokkol, de rögtön felébred, mikor nyelvemmel a szájába furakszom. Felveszi az iramot, és ki sem lehet belőle nézni, hogy egy perccel ezelőtt még karót akart hányni belém. Nem is tudom, mért csináljuk ezt. De végül is ő kezdeményezett… hm, egész finom szája van. És biztos nem csak itt finom… úgy megnézném más helyzetbe is! Meg is fogom…
De várjunk csak, valami itt furcsa. Mintha valami szivárogna körülöttem. Valami kék… és akkor leesik. A francba, ez az aurám! Ez nem mutatkozik akármikor. És mintha valami szívná… Yue… heh, oké, leesett. A kis energialopó mindenedet! Ki gondolta volna, hogy ilyet is tudsz?
Eltolom magamtól, és lelököm az ágyról, mire ő megilletődötten néz vissza rám. Heh, nem tudod, mi van? Dehogynem tudod… ez nem volt jó húzás. Felidegesítettél.
- Tűnés - morgom felé, mire meg se mozdul. Ne túráztass… - Tűnés!! - kiáltom, mire ő feláll, és eliszkol. A madara menne is utána, de még időben becsapom előtte az ajtót egy kis varázslattal. Mindketten idegesítenek, nagyon! Morogva veszek pár nagyobb levegőt, így az energiám helyreáll. De mégis hogyan csinálta? Így elhagytam volna magam? Lehetséges. Máshogy nem lett volna képes erre. Vakszerencse… még egyszer nem lesz ilyen. Még mindig érzem a szája ízét, így muszáj innom pár korty bort. De elfogyott… fenébe, még ez is.
- Szolgák! - kiáltom el magam, mire néhányan előttem teremnek. Mindegyikükkel hozatok bort, más ízekben. Ez remélhetőleg elveszi majd ezt az ízt… de sajna nem. Akármennyit iszok, itt marad. Dühöngök egy sort, aztán beletörődöm. Többet nem szabad elhagynom magam. Mert nem is olyan gyenge, mint gondoltam… de ezért még bűnhődni fog, az egyszer biztos!
Másnap. Szép, derűs délelőtt. Az erkélyem előtt ülök, és az eget bámulom. A Főnix a fejem fölött köröz, és néha rikácsol párat. Hiányzik neki a gazdája, és nem csak ő van ezzel így. De nem fogom idehívni. Nem az ágyasom, hogy minden nap szükségem legyen rá. Csak majd később lesz az… egyelőre még mérges vagyok rá.
Az egyik tincsem csavargatom, közben a másik kezembe egy kis energiagömböt formálok. Mikor már elég nagy, az arcom elé emelem, és egy fújással a szabadba bocsátom. Az égen aztán színt vált, és társai mellé telepszik, akiket nemrég fújtam ki. Így olyan, mintha színes csillagok lennének nappal. Ez jó móka. Kicsit gyerekes, de vicces. Gyerekkoromban is sokat csináltam ezt… pedig annyira nem is szórakoztató. De olyan furcsa érzést vált ki belőlem. Olyan… nem tudom megnevezni. Csak jó, és kész. A Főnix eközben leszáll mellém, és tisztes távolságban helyet foglalva tollászkodni kezd. Mosolyogva pillantok rá, de nem zavarom meg. Egy szabad madár. De szeretnék én is ilyen lenni… de nem lehet. Én ide vagyok láncolva, a lánc a kötelesség, a lánc kovácsa pedig a családom. Volt… amíg el nem űztem őket. De sajna hiába tettem ezt, a lánc nem szakadt el. Azt csak én tudnám elszakítani, de miért tenném? Van ennek jó oldala is… asszem.
A Főnix egyre közelebb araszol hozzám, én pedig vigyorogva elkönyvelem magamban, hogy igen, pont olyan, mint a gazdája. Még szerencse, hogy Kin most nincs itthon. Lehet, hogy neki még nálam is jobban tetszene a kis pipi… főleg vacsora gyanánt, tejjel és mártással. Ő is szeret vadászni, nagyon. Ebben hasonlít rám. De ezt a kis aranyost még nem szabad megölni… ő az út Yue felé. Ha idő előtt elhalálozik, az mindkettőnknek csak rossz lenne. Nagyon rossz…
Új energiagömböt csinálok, ezúttal pirosat, ám mielőtt kiteljesedhetne, ujjaimat mozgatva kezdem formázni. Az alak nemsokára egy Főnix képét veszi fel, izzó szárnyakkal, de nem túl nagy méretben. Ez van, ha az ember nem kitanult. A tűzmadár a magasba száll, és az esti égboltot szimuláló plafon mentén siklik végig. Mielőtt még súrolná a falat, az ujjamat ellendítve változtatom meg az irányát, és ismét magam elé hívva visszaszállítom a kezembe. A mellettem lévő igazi Főnix érdeklődve nézi a mutatványt, ami még jobban inspirál. Egy kis varázslattal kiteljesítem az energiát, a madár alakja megnő, de abban a pillanatban össze is zsugorodik. Nádszálvékony lesz, aztán a forma elmosódik, és a tűz egy szív alakját veszi fel. Mosolyogva emelem fel a kezem, hogy a plafon esti égboltjánál is láthassam a szívet, de sajnos a mesterséges éjszaka csalódást okoz. Nem fénylik olyan szépen, mint este tenné…
Egy darabig nézem a formát, aztán valaki hangja kizökkent a gyönyörködésből. Azonnal összeszorítom a kezem, így az energia elnyelődik az ujjaim között. Oldalra pillantok, a hang irányába. Mellettem egy ismerős alak áll, és néz le rám. Yue az. Vajon mióta leskelődik itt? Annyira a Főnixre koncentráltam, hogy észre sem vettem. Ciki… ez van. De én nem hívattam. Miért van hát itt?
Kérdő tekintetem találkozik az övével, és kicsit izgatottan várom, hogy vajon mit szól ehhez. Nem tapsol, ahogy a többi, csak néz engem, olyan furcsa tekintettel, bár be kell látni, hogy egész kis vonzó megjelnése van, és hogy tudja, mitől döglik a légy... Egy pillanat volt az egész, ami napoknak tűnt, és aztán megmoccant, és... Aztarohadt! Mindenem megvan, pedig intett felém! Közelebb lépek, és ezt hiszem, ez nem volt jó ötlet. Mintha egy kis elszigetelt buborékba léptem volna. Itt minden csak Róla szólt, hideg volt, ugyan akkor langymeleg, mint téli éjjel a kandalló előtti szőnyeg. Érzem az erejét, mely nagyobb az enyémnél, de azt is, hogy nem használja túlzottan, vagy nem úgy, ahogy kellene, ezért nem is fejlődött már jó ideje. Mégis... nem használja, ígyis nagyobb... Jobb lesz nem dühíteni, mert még megjárom. Apró trükkökkel túljárhatok az eszén, de ez még nem biztosít, hogy túl is élem. Megállok, elég távol annyira, hogy ne essen bajom, és hogy a kisugárzása ne bódítson el, de közel ahhoz, hogy többet tudjak róla.
A szemeimet nézi, és szinte bűvöl velük, furcsa érzés bizsereg bennem, nem tudom eldönteni, hogy nekem most annyi, vagy túlélem. Kicsit olyan, mintha egy láthatatlan hídon kellene átmennem. Szóval ijesztő.
-Nem volt rossz. Mit kérsz érte?
Ó! Tehát tetszett neki! Ennek most örülni kellene, de ahogy végignézek rajta, kicsit úgy érzem magam, ahogy a fészkében pittyogó rémült madár, miközben a csúnya farkas vagy róka éppen köröz a fészek körül. Felhúzzam a nyúlcipőt? Nem. Ha már itt vagyok, akkor megnézem, mi ez az egész itt.
- Csak szállást és ételt…
Remélem, hogy eltaláltam azt a választ, amit ő várt. Bár.. ahogy kicsit bizonytalanul válaszolok neki, széles mosolyt villant felém. Ajjaj... ez már tényleg nem jó jel. Mégis... A mosoly olyan jól áll neki, ha csak egy kicsit is őszintébb lenne, akkor... Jézusom, Yue! Ébresztő!
- Mennyi időre?
Hátööö... Egy hét kevésnek tűnik, de ha ránézek, és a körben ülőkre, valahogy tengernyinek. Szédülök az aurájától, és kicsit távolabb kellene mennem, hogy normálisan tudjak gondolkozni, de azt hiszem, olyan, mintha sokat ittam volna. Ha egy picit hátrébb mehetnék, jobb lenne... Ugyanakkor... Valami vonz is felé, mint a fény a kis rovarokat. Nem mondhatok konkrét időt. Fáj a fejem, és morcos leszek!
- Pár napra.
Nyögöm végül, mire a vallató tekintet kicsit elenged, tehát ennek is vége. Csettint, én meg egy kis védőpajzsot kezdek kreálni. Beteges, ahogy érzem magam a közelében. Ahogy a hálószerű kis burok kezd kialakulni, egyre jobban érzem magam, és a fejem sem olyan, mintha egy száz tonnás bálnanő ülne rajta. Aztán szépen egy kis ugrist adnak nekem, hogy vezessen el a szobámba. Ollallá! Külön szoba, ezt nevezem! Éppen fordulnék, hogy menjek végre innen, amikor a hangja utolér.
-Mi a neved?
Visszanézek rá. Tehát nem olyan hatalmas... A kék szemei szinte szikrázva néznek rám, mint egy penge, aminek valami másik erős kard feszült. Erős, és öntudatos... Ugyanakkor elkényeztetett, és valahogy... hideg.
Elkalandoztam. Izé... Mit is kérdezett? Hát nem tudja a nevem? A türelmetlen tekintetére nézve észbekapok, és végre kibököm.
-Yue.
Még hajbókolok egy aprócskát is mellé. A jégtekintet enyhül, és elégedetten néz rám. Mintha... a nevem valami olyasmi lenne, ami több, mint előző mutatványaim összesen. Újabb intés, én meg értetlenül indulok a szolga után. Ez... Hát.. Hát ez fura! Ez nem normális! Látom, hogy a szolga csodálkozva, mégis kicsit rémültem néz rám.
-Nem harapok.
Vigyorodom el kajánul, mire összerezzen, és a lépteit megszaporázza. Beérünk a szobámba, és a kirendelt kis mitugrász megáll. Én meg levetem magam az ágyra, és ránézek kérdőn.
-Öhm... Haku uram a mai vacsoránál várja majd Önt... És abban a ruhában.
Egy irányba mutat, és meg kicsit meglepve nézek oda. A következő pillanatban fellobban az ágyam függönye, és nem nagyon foglalkozok vele. Fúúj... Nagy levegőt veszek, és lenyugszom, majd egy vázával leöntöm az ágyam, és igyekszek megint uralkodni magamon. Nyelek egyet, és szemem forgatva roskadok le újra az ágyamra. Valami aranyozott- galléros- fodroskás izé van ott. Egyáltalán hogy kell azt felvenni? Fintorogva nézek a fiúra.
-Na és mi a neve az uradnak?
-Hako Ryuumei, uram.
-És abban a förtelmes izében kell menni? Még egy szál zsebkendőbe bugyolálva is előbb mennék le!
Halvány mosoly fut át a fiú arcán, mire felkapom a fejem. Na, mégsem fából vannak az elfek?
-Mi a te neved?
-Eiiron.
-Ron. Szép kis név.
Elmosolyodik, mintha nem tudná, hogy mit is akarok tulajdonképpen. Én sem.
Nem sokára végre megtömöm a hasam, és egy jóllakott óvodással is versenyre kelhetnék. Csuklok egyet, és egy apró kis madár reppen a számból valamerre. Egy ideje ezt csinálom. Ront szórakoztatom. A kajám hol elkezdett sikoltozni, hogy ne egyem meg, majd bizonygatta, hogy a másik krumpliszem finomabb, a hús meg állította, hogy a szakácsnő ujjal ért hozzá, tehát reménytelen. Esélytelennek bizonyult a desszert is, de megküzdöttem velük. Ron időnként majd eldőlt nevettében, és erre bejött még pár arrajáró, így most hat főre nőtt a közönségem. A kajámat már eltüntették, szóval mással játszogatok. A fogasom éppen táncot lejt a paplanommal, az időközben megjavított függöny zenél a párnával, az ablakok csilingelnek... A szobára meg hangszigetelő varázst szórtam. Nem lenne jó, hogyha erről mindenki tudna. A tükröm éppen vicceket mesél, és én meg anygagokból, és mindenféle illúziókból különféle csodákat mutatok nekik. Mosoly van az arcukon, csodálkozás, és azt hiszem... Tudom, hogy hol itt a hiba. Az óra, ami eddig bölcsességekkel figurázta ki önmagát, kongatott, és Ron megrémülve ugrott fel.
-Uram! A vacsora!
A szoba felbolydult, a varázslat ellibbent, és mindenki sietve szétszéledt. Sietve fürödtem, kizárólag a saját kis löttyeimben, mert azoknak volt finom illatuk, majd fintorogva felvettem Ron segítségével a ruhámat, a madaramat elrejtettm, és nem nézve a tükörbe elindultam. A gallér kicsit idegesítő volt, szúrt valahogy, és hiába puhítottam akármilyen varázslattal, nem segített. A folyosón, amin vagyok, köddé válok, és felbukkanok az étterem ajtajánál. Megtántorodok, és az öröm, hogy pontos leszek, ellibben. Úristen, el is felejtettem, miféle kisugárzása van neki! Kicsit meditálgatok, felépítek egy kis pajzsot, majd legyűrve pillanatnyi tántorgásom besurranok, és megköszörülöm a torkom. Utolsókat igazítok az idegesítő ruhámon, majd találkozik a tekintetünk. Úristen... ahogy végignéz rajtam, mintha a vacsora utáni desszertet tanulmányozná, hogy kell-e még hozzá egy kis eper. Bár ebben a ruhában nem csodálom. Tekintetének röngtensugara miatt zavartan lépek a helyemhez, és kicsit örülök, hogy ilyen messze vagyok, mert így nem kell annyira vigyáznom. Bár ő maga még most is annyira... erőteljesen sugárzik, mintha befolyásolná a gondolataimat, és ezzel teljesen összezavar, kicsit mitha megingatna önmagamban. Mindenem reszket, és bizsereg...
- Üdv, fenség.
Ülök le, mire ő bólint. Csend van, és furdal a kíváncsiság, hogy vajon miért akar velem enni, ha nem akarja, hogy közben szórakoztassam? A vacsoraasztalt lassan serény kezek töltik meg minden jóval, látok egy ismerős arcot is délutánról, aki lopva rámmosolyog, majd kimegy. Mégis fel kell időnként néznem. Eddig sosem tettem, mindig biztos voltam abban, hogy mt csinál a másik, most meg... A körülvevő enegria kicsit habókossáá teszi az érzékeim, és... Furcsán bizsergek. Olyan erősnek tűnik, annak ellenére, hogy külsőre talán hiúságból is azt mondanám, hogy nyers erőfölényben vagyok.
-Fenség...
Tétován szólalok meg, mert nem tudom, mennyire zavarhatom evés közben, meg hát... Én magam sem tudom egészen, hogy mit is akarok. Felnéz rám, és előtör belőlem a kis szégyenlős énem. Lesütöm a tekintetem, és inkább nem szólalok meg. Talán nem kellene..
-Hm?
Hajtincseim között nézek fel, mint egy szűz apáca, már csak az kellene, hogy elpiruljak. Szerencsére, még messze vagyok attól.
- Miért… vacsorázik most velem?
Talán ez az első, és legkézenfekvőbb kérdésem. A kék szempár összeszűkül, és úgy néz rám... Mint.. Mint egy kis falatkára a fogadáson. Jézusom, ez meg fog enni! Ez egy...
Hülye! Egy elf király, nem troll, vagy óriás!
- Tehetséges vagy. Kíváncsi lennék rá, hol tanultál meg így varázsolni.
Hahááá! Ha most jöttem volna a falvédőről, még meg is enném ezt a dumát. De a kék szemekben van valami, ami azt súgja, hogy nem csak esti mesét akar itt. Furcsa árnyak vágtáznak tekintetében. Kicsit.. Mintha tartanék tőle, ami butaság, hiszen nem fog bántani. Kellek neki. Nem?
-Hát… az hosszú.
-Van időm.
Most már nyíltan nézek fel, merőben már tekintettel, mint eddig. Most komorkásan, és kissé hidegen nézek fel rá. Hát mindent megkap, amit akar, nem? Nem akarok a múltról beszélni. Nincs benne semmi érdekes.
-Hát jó. Egy mágusnál tanultam, akinek a szüleim fizettek, mert tudták, hogy megfelelő képzéssel erősebb leszek. Ez így volt, de a mágus ki akart sajátítani, ezért... Öö... Otthagytam. Azóta keresek valakit, aki többet tud nekem tanítani.
Nagyjából, cenzúrázva, és itt-ott helyesbítve ez az igazság. Nagyjából. Bár lássuk be, ha a holttestet hátrahagyjuk, az otthagyásnak számít... Nem? A jégkék szemek még mindig engem néznek, és azt hiszem, legalábbis olyan érzésem van, hogy mindent lát bennem. Továbbra sem mond semmit, mintha a válasz kielégítő lett volna. Pedig én is tudom, és ő is, hogy vannak, amiket mesélhetnék, bár nem fogom az orrára kötni az én életem, mert nem rá tartozik, és kész. Tekintetem megkeményedik, és kicsit hidegen hagy a nagy energiahullám mindefelé. Újra jönnek a cselédek, leszedik az asztalokat, én meg felállok, hogy távozzak. Csak egy vacsoráról volt szó, nem?
-Köszönöm a vacsorát. Finom volt.
Nem teszem hozzá, hogy a vendéglátás nem éppen jó, de inkább tartom a szám. Kimért lettem, és már-már úgy tűnhet, hogy én vagyok a herceg, és ő a mágus, de csupán egy pillanatra, egy tűnékeny pillanatra. Meghajlok, és az ajtó felé veszem az irányt.
Egyszerre több dolog történik. A fojtó légkör mintha mind körém összpontosulna, szinte fullasztóan vesz körbe, és megtorpanok, mert ha egy lépést is tennék, szerintem összeroppannék. Mint a villám, úgy hasít belém, hogy ő most itt áll mögöttem.. naná! Két kar tekeredik a derekamra, mire a főnixem a sok színkavalkádról leröppen, és vijjog egyet, és odébb leszáll. Nem bántani akar a király, ami jó jel... De... Maga felé húz, már-már erőszakosan, pedig azt hittem, hogy ő egy örök kis ásítozó alak... Hopp... Tévedtem. Hátam a mellkasához szorul, én meg zihálva, megdermedve lapulok karjaiban, mint egy megrémült őzike, szívem meg olyan hevesen kalimpál, hogy félek, elszakad a cérna. Mindenem felforrósodik, és valahogy túl sok lesz nekem mindenből... Lángra lobban a dühöm, és két kezem ökölbe szorul, majd egy kis varázslattal könnyedén megfordulok a karjaiban. Mint egy dühös macska, úgy nézek rá, szikrázó szemekkel, összeszorított ajkakkal, készen arra, hogy a szemét is kikaparjam, ha kell... Ekkor az ölelő kezek életre kelnek, és elkezdenek rajtam kalandozni. Dühöm lángja ellobban, és egy másik tűz gyullad. Kezeimmel már a felség ruháját gyűröm, míg égkék szemeim még mindig vadul merednek az övéibe. Hirtelen lendül felém, de én felkészültem már, így nem az ajkaimat kapja el, csak arcomat, hűvös ajkai forró arcom csókolják. Felmorran, de nem érdekel. Sarokba szorítva érzem magam, és rémültnek, ugyanakkor dühösnek is.
-Eresszen el...
Sóhajtom, mikor ajkai becézgetve tévednek nyakamra, és már magam sem tudom, ellökni akartam ezt a valakit, vagy közelebb húzni. Az az erő, ami a királyt körbelengi, most megrészegített, agyam eltompította, és sűrű ködöt vont gondolataimra. Ekkor valaki a fenekembe markol, és erre az erősebb jelre eszméltem fel. Egy kéz már a felsőm alatt kíváncsiskodott mohón, míg másik hátsó felem térképezte fel. Ellöktem magam, és egy pillanatra átéreztem, hogy a Földet tartó Atlasz miféle erőkkel bírhat... Pedig egy kis mágiát is bevetettem, hogy ezt a gyönyörű, kívánatos.. Izé... Férfit eltaszítsam. Ez a kis ellenkezés sem volt könnyű ám! Eltántorgok tőle, lehunyom a szemem, és igyekszek állva maradni, de valahogy a fejem kóvályog. Majdnem ijedten, ugyanakkor a meghökkentek tágra nyílt szemeivel néztem a vörösre, aki viszont most inkább hasonlított egy tigrisre, aki vadászik. Gúnyos lettem hirtelenjében, és légből kapott bátorsággal, halkan megszólítottam.
-Fenség. Ha az a személy meghalna, akitől egy dolgot vár, és csak tőle kaphatja meg... Mit tenne?
Felvonja a szemöldökét, és hirtelenjében nem tud mit kezdeni a kérdéssel. Én meg nem várom, hogy végiggondolja, inkább csak a saját véleményem osztom meg vele, tekintet nélkül a következményekre.
-Mit tenne, ha nem teljesülne egy kívánsága? Nos, engem így nem kaphat meg. Vegye tudomásul, nem egy vacsorára feltálalt pudint vagyok. Ön is csak ember. Engedelmével pedig most távozok.
Szemtelenül sarkon fordulok, és bezárom az ajtót magam mögött. Azt hiszem, ezzel egy időben robbant valami odabent. A főnixem bent maradt! Most már mindegy. Ahogy kint vagyok, enyhül a köd, és felszabadulok. Könnyebbnek érzem magam. Most már kezdek tartani attól, hogy a holnapi napot sem élem túl. De ha a madaramnak baja esik... Én... Én esküszöm, hogy valami vécékefévé változtatom!
A cselédek rémült tekintete között viharzok a szobámba. Kicsit sajnálom azt, aki ennek a levét megissza. A szobámban eldőlök az ágyon. Úristen... Még mindig érzem a kezeit, a forró tüzet... a perzselést, ammivel végigrohant rajtam... Megborzongok, és a párnák közé fúrom az arcom. Nyááááá! Morcosan hajingálok minden kezembe akadó tárgyat falhoz. Ron csörtet be ekkor.
-Yue!
Durcásan nézek rá, mint egy gyerek, akinek a játékát vették el. Még az arcom is felfújom kicsit. De Ron rémült arca visszazökkent. Felülök, kócos vagyok kissé, de a csecseruha sértetlen.
-Hol van?
Beletörődve kérdezem, pedig vagy négy óra is eltelt már azóta.
Nemsokára valami lengébb ruhában állok az Ő ajtaja előtt. Nem nyitok ajtót, halkan suhanok át rajta, és igyekszem kiszorítani a fejemből az újra feltörő hullámot. Megint elborít, és kitölt... Mintha másnapos lennék. Meglátom az ágyon heverő királyt, mire intek, és a semmiből egy kecses alak bukkan elő, és lágy mozdulatokkal édesgeti magát közel hozzá, majd masszírozni kezdi. Morgás. Az alak még dúdolni is kezd, mire Haku megfordul, és elkapja az alak torkát. Ekkor az illúzió baba szétesik, én meg az ajtóban állok, és tanácstalanul nézek fel rá. Majd tétován meghajolok, illemhez méltóan. Mint egy utcára dobott cica, olyan szemeket mereszthetek, ám meglátom a madaram, és máris felragyogok. Azért hívatott engem a király hogy a madaram visszaadja? Felnevetek, mintha mi sem történt volna, és a madár felé nyújtom a kezem.
-Állj!
Megdermedek. Kicsit megijedve pislogok rá.
-Addig nem kapod meg, amíg meg nem kapom, amit akarok.
Bizalmatlan ovisként nézek rá alulról fölfelé, míg ő győzelme biztos tudatában néz rám. Nyelek. Nem...nemnemnemnem...Ennek nagyon nem lesz jó vége... Miért ugrál a nyomrom? Miért önt el megint a forróság? Miértmiértmiért? Bólintok, és meghajolok.
-Rendben, felség. De csak egy kívánsága lehet. És ha bármi baja esik neki, semmisnek tekintem a megállapodást.
Ah… unatkozom. Nagyoooon… nincs itt valami, aminek értelme is van?! Ezek a varázslók annyira bénák… álmomban is utánozom őket… gyáh… a végén még elalszom a műsoraikon, pedig a mai alvás már megvolt a könyvtárba… de könyörgöm, hogy lehetnek ennyire bénák egyesek! Mindjárt írok egy adóemelést unalmamba.
- Ryuumei-sama, a varázsló végzett… - súgja a fülembe az egyik szolga, mire feleszmélek a gondolataimból. Picsába. Ha már gondolkodok szórakozás közben, az régen rossz. Ilyen unalmas lett volna? Akkor ennek a gyereknek nagyon rossz lesz most… vagy legyek kegyes kedvembe? … Na azt soha.
- Pocsék volt - mondom egyet ásítva. - De komolyan, csak ennyit tudsz?
- Na de fenség, hiszen én egész végig… - kezdene magyarázkodni a kis szerencsétlen, de most nem vagyok vevő az ilyenekre. Túl fáradt vagyok. Nem kell most a nyavalygás.
- Akarod, hogy megmutassam, én mit tudok? - mosolygom rá rejtett vérszomjjal, mire a srác értetlenül bámul rám. Hát igen, mindig ez van az ilyen kis csórikákkal… ők még nem ismernek engem, és ez a vesztük. De tekintve, hogy fáradt vagyok, és nem akarok még fáradtabb lenni csak egy taknyos kölyök miatt, most kivételesen nem szedem atomjaira. Kecsesen felemelem az egyik kezem, és csettintek egyet, mire a varázslónak nem nevezhető egyén közelében kábé három váza és páncél szétrobban. A srác megszeppenten pillant körbe, és ha van egy kis agya, már felfoghatta, hogy a következő az ő koponyája lesz. - Takarodj - nézek rá ridegen, mire ő bevág egy fintort, és eltűnik. Hm, pedig ha jobban meggondolom, talán jobb lett volna megölni. Akkor mást már nem kínozna a botrányosan szar varázstudományával. Na de most már mindegy. Pihenni kéne, mert még itt ültemben elalszom… nem is lenne rossz. A trónon aludni… viszont negatív oldala is lenne, például lehet, hogy a szolgáimnak hirtelen az-az ötlete támadna, hogy szúrjanak le így álmomba, mert olyan rossz uralkodó vagyok. Ez igaz is. Meg az is igaz, hogy engem nem lehetne ilyen könnyen megölni, de ki akar egy sérülést, meg egy jó pár hetes mészárlást? Akkor tuti nagyon megutálnának. Még ennél is jobban. Na de lehet engem ennél jobban utálni? Hmm…
Már állnék is fel, hogy a szobámba menjek dögleni, mikor az egyik alattvaló elém szalad, és meghajol. Na de jó. Ha egy panaszkodó lesz, esküszöm, hogy fej nélkül fog hazamenni!
- Ryuumei-sama, egy szórakoztató jött fenségedhez. - Ásítok egyet. Más se kellett még. Ennek a kölyöknek viszont nem lesz szerencséje. Ha szar az előadás, akkor írhatja a végrendeletét. Elég volt a béna senkiházikból.
- Engedjétek be - mondom, és unott képpel visszaülök a trónszékbe. Bár van egy olyan érzésem, hogyha nem engednénk be, akkor is bejönne. Elég erős varázserőt érzek. Ennél már csak az én erőm lehet nagyobb és fenségesebb…
És az ajtó nyílik. Rajta pedig belép egy… hm. Fehéres hajú, alig valamiben libegő fiúcska. Az arca elég komor, de mikor meglát, rögtön felderül. Milyen kis cuki. Kedvemre való a külseje… Ezernyi ékszer van rajta, és egy madár, ami ha jól nézem, Főnix. Főnix… veszélyes és ragaszkodó. Régóta lehet vele. Akkor viszont tényleg erős a gyerek… legalábbis nagyon ajánlom neki, hogy az legyen. Egy ilyen fincsi kis falatért kár lenne… nagyon kár.
- Üdv, felség! Megtisztelő, hogy fogad - hajol meg előttem, mire a vörös Főnix lerepül a válláról, aztán mikor kiegyenesedik, visszaül rá. Már most érdekes ez a kölyök. De a benyalást most hanyagoljuk.
- Elég a fecsegésből, mutasd, mit tudsz… Ha nem elég jó, megbánod, hogy megzavartad délutáni nyugalmam…
Biccent, és körbenéz. A szemei megakadnak a borospoharakon. Na igen, nem sokat vedelek. A végén még leitatnak és megölnek, vagy esetleg mérget raknak a borba. Bár mondjuk, azt a kóstolók úgyis kiszűrnék. Nem vagyok én egy icipicit paranoiás? Neeem… én tökéletes vagyok.
Az ital a levegőbe repül, és a srác felett egy körbe folyik. Aztán valami ember féle alakot vesz fel. A kölyök szeme csak úgy csillog. Látszik rajta, hogy élvezi. De még nem mutatott túl sokat… a gravitációt legyőzni egy kis borral kispályásnak is megy. Nem ragadtatott el. Még nem.
A levegőbe emeli a kezeit, és ujjait megmozgatva kezdi táncoltatni a bábut. Itt-ott mintha még a ruhája is meglibbenne a fura figurának. Érdekes. Nem ismerem ezt a táncot, de jó pörgős, annyi szent. Most a gyümölcsök következnek. A borsráchoz repülnek, aztán a szerzet zsonglőrködik velük egy kicsit, végül lenyeli mindegyiket. Phuh, ez elrontja itt nekem a gyümölcsöket! Kifizeti, az egyszer biztos! Hm… de mi lenne, ha nem pénzzel fizetne? Muhah…
Na már megint perverz vagyok, és lemaradok a műsorról. Arra eszmélek fel, hogy egy vörös csaj táncol előttem. Izé… ez még a bor? De akkor mért van virágillata? Hm… ügyes. A lány végül térdre esik előttem, és nekem nyújt egy kis szőlőt. Kicsit gondolkodom, elfogadjam-e, de végül is mi bajom lehet belőle? Egy kis gyümölcsös bor sosem ártott még… vagyis boros gyümölcs. De tény, hogy egyiket sem szeretem a másikkal. Elveszem hát a szőlőt tőle, és megeszem. Egész finom. Eközben a bor ismét alakot vált, és most egy gyümölcscsaj képét vette fel. Ez annyira röhejes, hogy kuncognom kell. Ez már valami. Egy szórakoztató, aki szórakoztat! Hogy ünnepeljem meg? Hmm…
Most egy férfi alakja lesz látható, förtelmesen néz ki, de legalább nem látom sokáig, mivel a fiú csettintésére szépen összehajtja magát. Csak ez a madár ne rikácsolna. Hm, mozi. Sok alak, arc, állat… kezdek megint álmos lenni. Az ilyenek érdekelnek a legkevésbé. De szerencsére ez sem tart sokáig, mivel egy pillanat múlva már színes buborékokká foszlanak a képek. És persze ezekben is képek vannak. Áh, de jó… ne okozz csalódást, kölyök.
Az ital visszakerül a pohárba, a kis bűvész meg előhúz egy csokrot a ruhájából. Jobbat! Nyaklánc a madárból. Hn, ilyen háziállat nekem is kell… vagy mégse? Most meg kígyó lett belőle. Wááh, de ronda. Albínó ékszerkígyó. Nagy a fantáziája, az biztos!
Most bottá változott, ez a régi jó öreg Mózes trükk, csak fordítva. A fehér megforgatja a kezében, míg tállá nem alakul, amit a fejére rak, és mindennek tetejébe még a Főnix is helyet foglal rajta. Most egészen úgy néz ki, mint egy félnótás, hehe. Ugye nem vigyorgom nagyon..? Az nem lenne jó. Utálok ilyen átlátható lenni.
A tál kalappá változik, amit a fehér leemel a fejéről, meghajol, aztán ismét felcsapja, és ezúttal el is tűnik benne. Ennek olyan Mary Copperfield íze van. A kalap a földre hull, a madár pedig csipogva rászáll. Megrázza magát párszor, és megint a fiú lesz. Ügyes. Van tehetség benne.
A madara a vállára száll, ő pedig meghajol. Az udvarnép tapsol. Én nem. Ennyire nem ismerem el, mert az nem vallana rám… de tud a srác, az tény. Hm, talán meg kéne tartanom… vagyis egy kicsit itt kéne fognom… vajon belemenne? Luxus az lenne bőven. De az elbánással lehetnek majd problémái, muhah…
Végül felém fordul kíváncsi szemeivel, és érdeklődve néz rám. Cuki. Hát most mit mondjak? Teljesen elismerni nem fogom, dicsérni sem fogom… na jó. Egy kis dicséret talán még ok. A mai nap ő volt az egyetlen, akit a műsora után nem támadt kedvem megölni. Azért ez haladás! Legyen hát kivált az ő esete…
Intek, hogy jöjjön elém, ő pedig, ha bizonytalan léptekkel is, de megteszi. Kezemet elemelem állam alól, és egy sóhaj közepette a szemeibe bámulok. Szép arca van. Hozzá illő.
- Nem volt rossz. Mit kérsz érte? - térek a lényegre. Nem szeretek túl hosszú kritikát mondani, azzal csak az idő megy. Látja ő az arcomon, amit kell.
- Csak szállást és ételt… - mondja kissé bizonytalanul, ami újabb vigyort csal az arcomra. De kis cuki. A színpadon persze nem ilyen volt.
- Mennyi időre? - Elgondolkodik. Persze, egy hercegi palotában fog most lebzselni. Olyan időt kell mondania, ami neki is megfelel, de nekem sem nyűg. Nehéz döntés is ez!
- Pár napra - mondja végül. Szóval még át akarja gondolni. Istenuccse. Nekem csak jó, ha sokat van itt…
Csettintek. Az egyik szolga mellettem terem. Felé pillantok, és utasítom, hogy vezesse ezt a kis szépséget egy vendégszobába. A szolga csak bólint, és mellé sétál, ám mielőtt elindulhatnának, valami az eszembe jut. Hát persze, mik mennek ki a fejemből!
- Mi a neved? - kérdem a fehéret, mire ő visszapillant rám, és egy darabig csak néz. Na, tudom, hogy szép vagyok, de kérdeztem valamit, szóval ne idegesíts fel!
- Yue. - Végre. Milyen kis hozzá illő név. Édi… ő már biztosan tudja az én nevem, ha meg nem, a szolgáktól úgyis megtudja majd, szóval csak intek az alattvalónak, hogy induljon. Yue kis tétovázás után követi is. Mikor kilépnek a teremből, elmosolyodom. Milyen kis finomság. Na, meddig tartsam itt? Tisztában vagyok vele, hogy van erőm az itt fogására, na de csak ideiglenesen. Azért nekem is vannak korlátaim, ő meg nem gyenge. Megtalálja a kiskaput, ha olyan nagyon akarja. De még nem ismer, max csak hallásból. Ez azért nagy előny…
Ásítva állok fel a trónszékből ismét, és elindulok a szobám felé, ahogy nemrég tettem. Az ajtóban viszont kicsit megtorpanok, és elgondolkodva meredek magam elé. Meg kéne ismernem a kölyköt. Vagyis inkább közelebb édesgetnem magamhoz. Na de hogy csináljam? Hülye kérdés, és pontosan tudom rá a választ.
- Hé, te - nézek vissza az egyik szolgára, mire ő meghajol. Kicsit még átgondolom a dolgot, végül vállat vonok. Nem lesz választása. Velem nem tanácsos ellenkezni. - Mond meg a mi kis mágusunknak, hogy ma velem kell vacsoráznia. Kibúvó nincs. Add neki a kedvenc ruhám… - Oh, a kedvenc ruhám… neki vajon hogy áll? Perverzül elmosolyodom. Na majd meglátjuk.
A szolga hajlong egyet, aztán elmegy, én pedig a szobámba baktatok, és ledőlök. Hosszú volt a mai nap. És még nincs vége! Ráadásul annyiszor felhúzták ma az agyam… ah… szólj hozzá. Milyen nehéz egy herceg élete!
Az este szerencsére hamar eljön, mivel végigaludtam az egész délutánt. Azt nem tudom, kicsi mágusom miket csinált, de valószínűleg valami rettentő hosszú ideig tartó dolgokat, mivel nincs itt időben. És én nem szeretem, ha késnek a vacsorámról… ezt még neki sem bocsátom meg! Még tíz percet kap. Ötöt. Hármat… szorul a hurok. Kettő…
- Khm… - Végre. Hátrapillantok. Kis máguskám megjött, és most éppen a gallérját igazgatja. Hát igen, furcsa lehet neki ez a ruha. Az én kedvenc ruhám messze nem a legártatlanabb stílust jelképezik… elég szűk szabásúak, és „enyhén” színesek. Elég rikító a gyerek, főleg a haja miatt. Látszik rajta, hogy nem szokott hozzá az ilyen arany szegényes, díszes cuccokhoz. Ő csak az ékszereknél van otthon. Na de az nem minden… feszengve poroszkál a velem szemben lévő székhez. Az asztal elég hosszú, így nagyon távol van tőlem. Ez zavar. Így nem érzem jól az energiáit. Bár az enyém úgyis elnyomja őket, mivel ugye kipihentem magam. Úgyhogy nem lenne jó, ha feldühítene, mert most nagyon elememben vagyok…
- Üdv, fenség - mosolyog felém, és leül a székre. Némán bólintok. Most megtartom a méltóságos fejedelem szerepét. Biztos nem tudja, mért hívom el vacsorázni, amikor ő csak egy szórakoztató, én meg egy herceg. Nos, gondolom nem olyan hülye, hogy ne tudja. Mivel nagyon is okos srácnak látszik…
Kihozzák a kaját, és enni kezdünk. Yue fél pillanatonként rám mered, fél pillanatonként pedig a tányérjába. Vagy új neki minden, vagy tetszem neki. Mondjuk, én mindenkinek tetszem. Ez alap…
- Fenség… - szólal meg kis idő múlva édi kis hangján. Felpillantok rá kék szemeimmel, mire rögtön lekapja a fejét. Kis édeském… megint rosszak jutnak miattad az eszembe.
- Hm?
- Miért… vacsorázik most velem? - Félénken pillant fel rám. Tényleg kíváncsi rá, pedig szerintem ki lehet találni. Ennyi idő alatt már megérezhette az energiám… vagy nem? Hn…
- Tehetséges vagy. Kíváncsi lennék rá, hol tanultál meg így varázsolni. - Egy kis álcázott érdeklődés, másra is kíváncsi lennék ám… személyesebb dolgokra… mondjuk… milyen színű alsógatyát hord? Öcsém. Hiszen ezt úgyis rövid időn belül meg fogom tudni, hehe… na, már ha hord egyáltalán.
- Hát… az hosszú.
- Van időm.
Félrenéz, és szerintem nem nagyon akar a múltjáról mesélni nekem. Sebaj. Előbb utóbb úgyis kiszedem belőle. Ebben az egyben holtbiztos lehet.
Ééés.. Itt van az elf város, pazar látvánnyal megfűszerezve, mely már csak azért is jó, mert itt van állítólag egy eléggé naplopó uralkodó, aki él-hal a szórakoztatásért, és mindennek ellenére mindenki produkcióját unja. Vállamon megcirógatom az én örök utitársam fejét, és puszit nyomok rá. Csippen egyet, és én meg ruganyos léptekkel nekilódulok, és belépek a városba. A városba, hogy kihangsúlyozzam. Az emberek furcsák voltak. Mindenki maga elé meredve rohant ész nélkül, mintha nem lenne idő megállni, mert bármelyik pillanatban becsaphatna a ménkű. Meglepő. De nem az én gondom. Halkan dudorászva sétáltam végig az utcákon, vidáman érdeklődve, merre is menjek a palota felé. Nem nagyon válaszoltak, csak mutattak egy irányt, és kész. Továbbsiettek. Igyekszek nem a sok kíváncsi tekintettel találkozni. Igazán lelombozó.
Ez több, mint furcsa. Növekvő érdeklődéssel, és csökkenő vigyoroghatnékkal érkezem a kapuhoz. Csicsás székelőhely, tornyokkal meg mifélékkel, biztos vagyok benne, hogy millió szobája van, és egy elkényeztetett uralkodó. Aki zsarnok. De ez nem fér össze azzal, hogy a hírben lustálkodó, és unatkozó fajta. Ez érdekes. Olyan ez, mintha valami állatkertbe mennék, és egy ritka állatot mennék megnézni, ami mindenki szerint másképpen néz ki. Vicces.
-Helló, fiúk! Azt mondják, elkél itt a szemfényvesztés...
Mogorván néznek rám, és azt hiszem, ebbe a kicsiny országba tényleg kell egy kis mosoly meg vidámság. Olyan kis... Kuapcjómóka.
-Mit akarsz, fiú?
Morog rám az egyik kapuőr, és én meg meghökkenek. Hol van a híres elf vendégszeretet? Csettintek, -persze csak mert az emberek és a nézők jobban szeretik, ha a mágus mindenféle karlegyintéseket csinál ha varázsol, amúgy nem lenne szükség rá- és az őr fején egy fészek van, benne egy kotló tyúkkal, aki máris éktelenül rikácsolni kezd. Vigyorgok. A másik őr meg felém szúr azzal a hegyes hogyishívjákjával, nem tudom, mi is az, mert se nem lándzsa, se nem bárd... Olyan micsoda.. Hogyishívják. De lényegtelen, elhajolok, és egy pillanat múlva ruha helyett pazar lepkék ülnek rajta, amik egy mozdulatra ellibbennek, és anyaszült meztelenül áll előttem. Halk nevetések hangzanak fel mindenfelől, akik látták, majd szemlesütve továbbhaladnak.
Én meg vagyok olyan kedves, hogy beengedem magam, ha már így nincs kitől bekérezkednem. Egy nagy udvar van bent, és némi cselédség rohangál fel-alá. Azt hiszem, most ebédelt az uralkodó, mert mindenféle tányérokat cipelnek. Honnan tudom a teli tányérokból, hogy evett a király? Hogy a cselédek lopkodják a tányérról út közben a kaját, és tudom, hogy ahhoz nem nyúlnának, amiből nem evett őfelsége. Kicsit dühösen hunyorítok, és az egyik krumpli helyett egy kis falatnyi rothadt kukacot töm be a szájába. Persze el is ejti aztán a tálat, de a világért nem kiáltana, hiszen mégsem mondhatja, hogy kóstolgatja a kaját. Dühöm elillan, és elégedettség önt el. Egy fontos formájú figura közeledik felém, elvégre elég feltűnő vagyok, hiszen hahó! Majdnem félmeztelenül állok itt, egy tűzvörös főnixxel a vállamon, mindenféle csecsével és becsével teleaggatva.
-Mit keres itt? Van időpontja? Be van jelentve?
Úristen! Hova csöppentem! Ezek itt szárazföldi marhák! Pff...elhúzom a számat, és felnagyítva a másik pöffeszkedését hetykén válaszolok.
-Nincs. És ha nem teszi meg, majd én bejelentem magam.
-Na és mifélére? Panasz, vagy... Szórakoztatás?
-Ez is az is, öreg, mert amit itt látok az förtelmes. Na lódulj jelenteni!
-Vagy mi lesz?- Ch... még szemtelen is a kis mitugrász!
-Frissen készített becsináltkét foglak feltálalni műsorom kellős közepén! Na, lódulj!
Azzal az elbűvölt pasi sarkonfordul, és rohant ész nélkül bejelenteni, hogy egy mágus van itt, és délutáni szórakoztatást kíván nyújtani, szállásért és ételért, valamint hajlandó itt maradni, amennyiben elnyeri a főméltóságos úr tetszését a produkció. Kár, hogy csak annyira tudok a fejébe túrni, hogy azt mondja, amit akarok, de nem látok az ő szemével. Pedig jól jönne...
Néhány perc múlva jön az ipse, és jelenti, hogy várnak.
Halk csilingelés töri csak meg az elhagyatott folyosó csendjét, amin végigmegyek. Pontosan tudom, merre kell menni, hiszen megnéztem a kis mitugrász fejében. A díszláncaim és egyéb kis ékszereim halkan csörögnek, én meg flegmán vonulok végig a folyosón, míg végre egy nagy ajtó elé érek. Meghajolok az őrök előtt, akik beengednek, én meg a trónterembe lépek.
Azannya, micsoda örökös! Van megjelenése, az biztos. Az öltözéke tényleg stílusos, és ő maga sem akármi, hiszen elég ránézni, és már látni, hogy nem akármicsoda! Flegmatikus kedvem ellibben, mint egy pillangó, melyet elhessintettek, és helyébe kíváncsiság szökken. Tehát miféle is pontosan ez az úr? Mi igaz abból, amit hallottam, és mi köze van ezeknek a kinti dolgokhoz? Elegánsan, szinte macskaügyességgel hajoltam meg, s e mozdulatot kísérte csilingelés, meg suhogás, mert a vérörös madaram felröppent, ahogy lehajoltam, de amint egyenesbe jöttem, újra leült a vállamra.
-Üdv felség! Megtisztelő, hogy fogad.
-Elég a fecseségből, mutasd, mit tudsz... Ha nem elég jó, megbánod, hogy megzavartad délutáni nyugalmam...
Nem szólok, csak biccentek, majd körbenézek, hogy itt miféléhez is kezdhetnék. Megannyi borospohár van a teremben, mind majdnem tele. Az innivaló mindből kiröppen, és előttem egy formátlan gömbfélébe tömörül, majd lassan valami hóember formát vesz fel. Aztán lesz két keze a torz alaknak, és két lába. Voila, egy rögtönzött figura áll előttem, színtiszta borból! Égkék szemeim játékosan csillognak, arcomon gyermeteg öröm izzik fel, ahogy a borfigura megrázza a fejét, majd ujjaival zongorázik egyet a levegőben. Két kezem felemelem, és ujjaim lágyan hajlítgatom, mintha csak egy marionett bábu lenne a kezeim között. És a bábu életre kel. Először táncol egy olyan muzsikára, ami itt biztos nem ismeretes, vad déli táncot, és itt-ott mintha ruhája is lenne a figurának. Aztán a tálakról gyümölcsök lebbennek, és zsonglőrködik velük, egyenként lenyeli, és látszik, ahogy az átlátszó testében köt ki minden megrágatlanul, akár egy zselétortában. Élvezem a játékot. Kicsit tovább formálom az alakot. Hullámos hosszú haja nő, női vonásokkal és idomokkal, kecsesen ringó csípővel. A kezébe húz egy kis szőlőt, amit imént ,,lenyelt”, és a csodapasi elé lépdel. Táncol előtte, enyhe édeskés virágillat árad belőle, ami lehetetlen, hiszen borból van. Na meg most már némi gyümölcsből. Hastáncolni kezd a trón előtt közvetlenül, majd térdreesik, és s zőlőszemet odanyújtja őfelségének, hogy egye meg. Hiszen ugyan olyan gyümölcs, csupán borban megforgatva. A szépen ívelő ajkak némi tétovázás után ki is nyílnak, és az édes gyümölcs eltűnik közöttük. Én meg nem nézem, hogy tetszik-e neki a műsor, hiszen most inkább én élvezem, mint akárki más. Elmerültem a játékban. A lányalak ellibben, és újra elformálódik a gyömöcsök most szemmé, szájjá, orráá alakulnak, és mint a keleti nagyudvarok előkelő hölgyei, illegetni kezdi magát, egy almaszeletekből rögtönzött legyezővel pipiskedve, és mandarin szempilláit rebesgetve. Halk kuncogást hallok, de nem törődök vele.
A gyülölcsök újra huppannak a tálakon, borral átitatva, egy futó pillanatig még látom is, hogy érte kapnak, de én már nem foglalkozom vele. A lányból most egy férfi alak bontakozik ki, csigákkal teli parókával, és magassarkúval, meg fodros gallérral, ahogy egy nemrégi divat diktálja valamelyik országban. Még egy szépségpötty is van a jobb arcán. A férfi pukedlizik, és eltűnik. A zene közben elhallgatott, és a főnixem fakadt énekre. Rámosolyogtam, és megsimogattam gyengéden, majd orrommal böktem meg lágyan, és csettintésemre a borférfi elkezdte magát összehajtani, és a végén semmivé vált. Illetve egy nagy kavargó foszlánnyá vált, amiből aztán alakok bontakoztak ki. Madarak, melyek errefelé nincsenek, vagy ritkaságba mennek. Arcok, állatok, növények,- és itt-ott még a virágok illata is felszárnyalt a teremben. A végén meg halk pukkanással ezernyi színes buborékká vált a kis borfelhő, és a buborékok szanaszét röppentek a teremben. Mindenki kíváncsian hajolt oda a buborékokhoz, és aki ügyes volt, láthatott bennük valamit. Mindegyikben más volt. Hol szirom, másutt pillangó, következőben egy egészen apró madár, másikban egy hangfoszlány, vagy egy szín, egy kis kő, esetleg egy madártoll... a buborékok kipukkadtak, és bor formájában visszaöntődtek a poharakba. Aztán magammal játszottam. Imádtam a kis szemfényvesztő játékokat. A saját kezemből csokrot húztam elő, majd a madaram tollai közül egy gyönyörű nyakláncot húztam elő. Csillogó, visszafogott kövecskékkel, amolyan csillivilli volt, kacskaringós lánccal, és így olyan finom munkának tűnt... ám a kezemben ahogy kihúztam kígyóvá vált, és lassan rámtekeredett. Ajkamba haraptam, mert ez már-már olyan jól nézett ki, hogy isteníteni kezdtem magam. A kígyó mintha gyémántból lett volna, átlátszó volt, és ahogy a fémdíszeimen siklott, furcsa zenélő hangot adott ki. Mégis kecses volt. És gyors. Az ujjaimhoz ért, és egy bottá változott, amit akár egy majorette kapitány, forgatni kezdtem, és ahogy egyre gyorsabban forgattam, egy nagy elmosódott kör lett belőle. A kezem megállt, és egy tálat tartottam a kezemben. A fejemre tettem, a főnixem meg felröppent. Ó, igen. Eljött a függönyhúzás ideje. A fejemre csapott tálból egy széles karimájú kalap lett, amit könnyedén, búcsúzóul megemeltem, pukedliztem arcomon egy csintalan, gonoszkásan vigyorgó kifejezéssel, majd visszatettem a fejemre a fejfedőt. Illetve... akik nézték, látták hogy visszatettem, de mintha a kalap beszippantott volna, eltűntem benne, a karimás tökfödő árván hullott a földre, és a terem csendbe borult. A madár leszállt, és csipogott. Megázta magát, csipogott. Aztán megint megrázta magát, és mintha ettől a mozdulattól nőtt volna.
Alig telt el pár pillanat, és a madárból megint én lettem, vigyorogva a műsoron, mintha nem is én csináltam volna. Vérvörös madaram meg egy kis villanás után megint a vállamon ült. Elegánsan hajoltam meg, bezsebelve a jelenlévők tapsát. Fordultam, hogy a király véleményét is láthassam, arcomon gyermekes kíváncsisággal. Vajon mit szól majd az én produkciómra? Széles mosollyal és villogó szemekkel néztem az övébe, és úgy maradtam. Jesszusom, miféle gyönyörű szemei vannak... Örömömből így lett csodálat, és akarás, hogy közelről is láthassam őket.
