Lassan kezdek újra magamhoz térni és zavartan nézek körbe, mikor látom az öltözõmben vagyok.

- Mi történt? Mit keresek az öltözõmben? – nézek zavartan. Lassan ülök fel és ismét körbe nézek és tényleg az öltözõmben vagyok. Lassan újra a férfira pillantok a válaszra várva, bár próbálom magam teljesen összeszedni. Soha nem voltam ennyire bátortalan és szét szórt és elájulni se ájultam még el.

- Elájultál odakint én pedig behoztalak. Minden rendben van? Nem fáj semmid sem? – kérdezi aggodalmasan, amire felsóhajtok. Alig tudom elhinni, hogy ez történt velem. Nem lehetek ennyire hülye, hogy elájulok, pedig nem lehet õ az, akit álmaimban láttam és bele szerettem. Annyira hülye vagyok, hogy egy álomképbe szerettem bele. Teljesen gondolataimba merülök, majd visszajõve nézek fel rá.

- Nem úgy volt, hogy sétálni megyünk? – kérdezem zavarba jõve és lassan felállok és próbálom levenni a ruhám fûzõjét, de nem igazán sikerül. Elvörösödve nézek hátra rá. Zavarban vagyok. Életemben elõször zavarba vagyok egy férfi elõtt ez egyáltalán nem vall rám. – Ha már itt vagy… segítenél kioldani a fûzõt? – nézek rá és eléggé nehéz volt erre megkérnem. Fel áll és hátam mögé áll.

- Nem úgy volt, hogy kérdezni szeretnél valamit? – mondja mosolyogva lágyan búgó hangon. Lassan kezdi el bontogatni a fûzõt rólam és akaratlanul is meg remegek, ahogy ujjai hátamhoz érnek finoman simogatva. Lassan kibont teljesen a fûzõmbõl és a kimonó vállaimrõl lecsusszannak.

- Igen volt valami ilyesmirõl is szó. – mondom teljes zavarban. Még közelebb lép hozzám és finoman simít végig vállaimon. Behunyva szemem nyelek egyet, miközben testemet felkorbácsolja ez a picin érintése is. Olyan mint amilyen az álmaimban volt. Hihetetlen.

Még megakarom kérdezni, hogy õ e az aki virágot és a verset küldte nekem, de nem tudom megkérdezni, mert hajam elhúzza nyakamtól és finoman húzza végig ajkait nyakamon. A szó a torkomra szorul és helyette csak egy halk sóhaj hagyja el. Behunyva szemem hagyom, hogy azt tegye amit szeretne. Magam se tudom miért. Egyszerûen megbabonáz érintése, mint ahogy álmaimban is. A kimonóm a földre hullik le kettõnk közé, s rajtam már pusztán alsó nemûm maradt fent. Beleborzongva érintésébe bújok karjaiba. Érzéki lágy csókokat hint nyakamra és vállaimra, miközben kezei hasamra simulnak. Akaratlanul is felsóhajtok ismét. Melleim feszessé válnak, és mellbimbóm olyannyira kihegyesedik, hogy az már egyszerûen fájdalmas. Hirtelen ötlettõl vezérelve fordulok meg és ajkaira tapasztom sajátjaimat. Érzéki csókban részesítem, miközben nyelvével kéjes táncba invitálja enyémet, amit azonnal viszonzok neki. Simogatásába bele borzongok.

Elkövetkezendõ két órában olyan dolgot teszek meg Vladimirral, amire sose hittem, hogy megteszek. Számomra leírhatatlan az érzés, ahogy kényeztet és játszadozik velem, ahogy egyre inkább borzolja kéjjel idegrendszerem. Akaratlanul is meg-megvonaglok alatta s sikítok az élvezettõl, melyet õ okoz nekem. Igyekszem halk maradni, de nem bírok. Cselekedeteibe belerészegülve kapaszkodom belé, mint ha életem akarnám kilehelni. Ez még csodásabb, mint az álmaimban volt. Már többször felkergetett, de végre vele együtt lépünk be a gyönyörök kapuján beteljesedve egyként. Furcsa a számomra. Gyengéd, de mégis erõteljes, ahogy itt az öltözõmbe magáévá tesz. Ami viszont talán a legfurcsább, hogy egyáltalán nem fájt. Pedig ez lenne nekem az elsõ. Csodálatos érzés a karjaiban lenni. Pihegve fekszem alatta és még mindig érzem, ahogy bennem lüktet teljesen kitöltve engem. Szívverésem heves, de lassan agyam tisztulni kezd a mámortól és furcsa mód nem akarom lelökni magamról. Zavartan kipirulva sütöm le a szemem. Nem húzódom el, hisz még most is jó a karijaiban lenni, hiszen az álmaimon keresztül bele szerettem, de félek… mi van, ha õ nem az… ha õ nem az aki az álmaimban volt?

- Mi… miért engedtem én ezt? – nyögöm ki az igazi kérdést, ami most talán össze foglalja a gondolataim kavalkádját. Fõként magamat vonom kérdõre, hisz úgy viselkedtem, mint egy olcsó cafka, aki oda dobja magát. Nagyot nyel, és mielõtt válaszolhatna, folytatom kavargó gondolataim összefoglalását. Azt se tudom, ezt miért teszem.– Mégis nekem ez volt az elsõ és mégsem fájt. Az elsõ mindig fáj. legalábbis nekem azt mondták. – nyöszörgöm zavartan. Hajamba túrva takarom el az arcom, de még mindig nem löktem le magamról és bennem van.

- A… azt hiszem, tartozom egy vallomással. – motyogja és lehunyja a szemeit. Ereimben meghûl a vér. – Az… álmokat én okozom, vagyis belépek az álmaidba. – nyögi ki a szavakat amire teljesen ledöbbenve nézek rá. Pupilláim kitágulnak és csak nagy szemekkel nézek rá a döbbenettõl. ~Mégis hogy?~ fogalmazódik meg bennem a kérdés, de el is feledteti velem az, amit tovább kezd mondani. – A szeretkezésünk pedig azért nem fájt, mert… mert nem ez volt számodra az elsõ. – mondja ki szégyenkezve. ~Hogy micsoda?!~ kérdezem és teljesen elsápadok. Ez… képtelenség! Én tudom, hogy nem létesíte… basszus! Az… az nem álom volt. Az valóság volt. A szobámba volt velem az ágyba és én neki adtam magam!~ fut végig az agyamon és egyszerre vagyok rá mérges és egyben szégyenkezem is. – Ami… ami az álmodban történt a felét nem csak álmodtad. – krákog láthatóan neki is nehéz ezt bevallani, de én azon csodálkozom, hogy miért nem lököm le magamról, hiszen még most is bennem van nemes tagja. Arcomon a gondolatokkal együtt a színek is változnak. Amikor épp felmérgesít a gondolat, hogy megrontott álmomba vörös leszek, mikor azonban tudatosul bennem, hogy nem álom falfehérré sápadok. – Én… ez alatt az idõ alatt beléd szerettem. Megszerettelek volna valamivel a karácsonyi elõadás miatt, és mert meg akartál mosolyogtatni. Egyszerûen vonzottál én pedig… gátlástalanul viselkedtem. A két hét alatt… közel kerültem hozzád és megismerhettelek. Miközben szépen, lassan és menthetetlenül beléd szerettem. – Suttogja és lehunyja a szemeit. Hosszan nézek rá döbbenten és a gondolataim csak úgy cikáznak. ~ Hogy… ez nem lehet ez képtelenség. Hogy került egyáltalán a lakásomba, nem ember? De ez a leg kisebb baj.~ Egyszerûen nem hagynak nyugodni a gondolatok és próbálom rendszerezni, de arra jutok, hogy szeretem. Akár ki akár mi is õ, de egyben haragszom is rá. A büntetését is kiszabtam. Egy erõs nagy pofont kap, az arcára amint kinyitja a szemét és látom az értetlenséget rajta.

- Ezt azért kaptad, mert ilyet meg mertél tenni velem! – mondom ki az okát a pofonnak kicsit idegesen, de az szinte azonnal is elszáll és nyakát átölelve túrok hajába és húzom le magamhoz és hosszú szenvedélyes érzelmes csókban részesítem bele adva minden iránta érzett érzelmemet. Szorosan bújok hozzá és ölelem. Viszonozza csókomat és lassan szakadok el tõle pihegve a levegõ hiánya miatt. Lassan kinyitva szemeim nézek övéibe és nyújtok magyarázatot. – Ezt pedig azért kaptad, mert szeretlek. – pihegem halkan és egy finom mosoly ül ki ajkaimra. Csillogó tekintetem mélyesztem övéibe.

- Én is szeretlek. – suttogja kedvesen és újra egyé olvadnak ajkaink, én pedig viszonzom hosszan csókját, miközben kezeimmel nyakát ölelem át újra.

Lassan szakadunk el a csókból és hosszan nézek a szemeibe és arcát simítom meg kedvesen és lágyan. Szerelmesen nézek a szemeibe és mégis gondolataimban kavarognak a kérdések.

- Olyan sok kérdésem van. –Mondom suttogva.

- Amire tudok válaszolni, vagy válaszolhatok, megteszem szerelmem. –suttogja a választ én pedig nagyot sóhajtok.

- Elõtte azonban menjünk fel hozzám. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne itt megbeszélni ezt. –suttogom, amire eszmél, hogy még mindig bennem van és lassan de kelletlenül húzódik ki belõlem és felülve kezd el felöltözni, ahogy én is.

- Persze igazad van kincsem. Jobb ezt nálad megbeszélni. –mondja beleegyezõen és finoman simítja meg arcomat. –Köszönöm, hogy nem hívtad a rendõrséget és nem taszítasz el magadtól. –Suttogja hálásan.

- Ne hülyéskedj Vladimir! –Mondom ránézve és számra csapok a csúnya szóért. –Bocsánat… akarom mondani, ne butáskodj. Akármennyire is aljas volt amit tettél és igazából büntetendõ, én beléd szerettem és… és… nem tudok az érzéseim ellen harcolni. Te… vagy az elsõ, akit szeretek. –Mondom és felkapom magamra a bugyimat, majd úgy fordulok felé. –Az utóbbi idõben te… állítottál meg az öngyilkossági kísérletekben igaz? Te követtél engem. –mondom rá nézve bizakodva, hogy igen. A kérdésre lehajtja a fejét és sóhajt.

- Igen én követtelek és én állítottalak meg az öngyilkossági kísérletekben. Kincsem! Nem éri meg azért megölni magad, mert az emberek ilyenek és nem veszik észre, hogy belül szenvedsz. Fõként úgy nem, hogy ilyen tehetséges vagy, de ha nem szereted… miért nem váltasz valami másra? –kérdezi meg és ajkamba harapva veszem fel a melltartóm.

- Mert én nem tudok mást csinálni, csak színészkedni. Én csak ehhez értek, semmi máshoz. –Mondom behunyva a szemem. –Eléggé bonyolult ez a dolog. –Mondom, majd felkapom a fejem. –Akkor a beszélgetések is igazak voltak? –kérdem pislogva rá nézve.

- A helyszínében nem igazán, de minden, amit gondoltál, és mondtál, és amit én mondtam igaz. –Mondja felnézve rám. Látja nem teljesen értem. –A tartalma a beszélgetéseknek igaz volt, de nem volt szó szerinti beszélgetés. –Mondja ki érthetõbben, amire bólintok.

- Értem. –Mondom és közben sikeresen felöltözöm és õ is így össze szedve cuccaimat nézek rá. –Induljunk, majd… nálam folytatjuk. –jegyzem meg és oda lépve lopok még tõle egy csókot, majd gyalogosan indulunk el.

Hamar a lakásomba érünk és beengedve Cili köszönt mindet és felettébb barátságos Vladdal, így már teljesen biztos vagyok abban, hogy itt járt. Lepakolva a cuccaimat és leöltözünk és a nappaliban foglalunk helyet.

- Kér inni, vagy enni? –kérdem érdeklõdve, de megrázza a fejét. Oda bújok hozzá szorosan és egy kicsit élvezem a pillanatot, hogy oda tudok bújni valakihez.

- Kérdezz nyugodtan szerelmem. –mondja lágy búgó hangon miközben hátam kezdi simogatni miközben ölel.

- Vladimir… hogy… jutottál be a házamba és az álmomba? Hogy voltál képes követni anélkül, hogy láttalak volna, és pontosan mi is vagy te, hogy ezeket meg tudod csinálni? –szaladnak ki ajkaimon a kérdések hada, miközben lassan felnézek rá kíváncsian. –Ígérem nem fogok megijedni tõled.

Mikor belépek a lakásba látom, ahogyan megtalálja, a csokrot mire szívem hevesebben kezd verni. Alsóajkamba harapok mi lesz, hogyha nem tetszik neki a virág? Új helyre költözteti a vázával együtt és mikor megtalálja, helyét kiveszi lassan a névjegykártyát. Szívem majd kiugrik a helyérõl. Hallom, ahogy félhangosan kezdi el felolvasni azt, amit a kártyára firkantottam.

 „ Tegeno Enelin kisasszonynak, aki megdobogtatta a szívem. Kérem fogadja szeretettel ezt a kis csokrot, s e verset.

Ha az éjszaka véget ér,
de még naplemente elõtt,
ölelj át, vigyázz rám,
mint soha azelõtt.

Ha hallgatsz, én is hallgatok,
nézlek, s beszívom illatod.
Ha beszélsz, iszom szavaid,
figyelem ajkad s kezed mozdulatait.

Hozzád bújok,
veled biztonságban vagyok:
Mert ha szeretsz, nem kell úgy tennem, mint a nagyok;
lehetek az, aki vagyok.

Szeretettel: Vladimir”

Mikor felolvassa, a kis kártyát megmosolyogja ezt a dolgot és megrázza a fejét. Mégis észreveszem, az aláírásnál nagyon elkalandozik. Vajon min járhat, ennyire az esze bár nem kell sokat várnom és meg is tudom, mi érdekli ennyire.

- Vladimir? De hiszen… - ámul el, és leül, azt hiszem elrontottam valamit. Tekintete a névjegykártya és a rózsák között kering. Gombóc nõ a torkomba, mi lesz, ha most mindent elszúrtam? – Nem… ez képtelenség… az álmom volt… na, jó Enelin kezdesz bekattanni. –mondja hangosan bár szerintem nem volt szándékában. Újra átfutja a névjegykártyát mire én nagyot nyelek. Nem tudom, mit tehetnék, talán álmában valljam be az igazat? Bár az eléggé buta döntés lenne hisz így is megijedt a virágoktól. Lehunyom szemeimet és megvakarom, tarkómat ám mikor felnézek, látom, ahogy megsimogatja a rózsa szirmait. Elmosolyodom kedvesen és figyelem. Már tõle függök, és minden róla szól, pedig csak két hete ismerem. Megrázom fejemet és felsóhajtok. Ez az egész kész agyrém lassan. Mégis érzem, ahogy magához láncol akaratlanul is és ebbõl a kötelékbõl én nem akarok szabadulni. Hozzá akarok tartozni, védelmezni szeretném és megmutatni neki milyen, amikor szeretnek valakit. Nem csak álmaiban, hanem a valóságban is. Amikor megszólal, oda kapom a fejemet.

- Igen… holnap, ha eljön, az elõadásra megkeresem. – mondja, ki a mondatot bennem pedig megfagy a vér. Megkeresni engem? Elõadás után? Akkor most vagy az álmában vallok szint vagy pedig holnap. Nem is tudom melyik eshetõség jobb bár egyik sem kecsegtetõ. Félek, hogy hanyatt homlok elfog, tõlem menekülni vagy esetlegesen lecsukat. Megjön a szõrgombolyag is és Enelin ölébe telepszik. –Szia, Cili. A gazdi holnap erõt vesz magán és utána jár a dolgoknak. Remélem, sikerrel járok. –mondja el a macskájának a haditeret. Jaj, jesszusom, mit fogok én holnap kiállni?

Az este további része ugyan úgy halad mint mindig. Nézem, ahogy megeteti a macskát és õ is megvacsorázok.  Lefürdik, és szépen ágyba bújik, és mikor elalszik, én belépek az álmába. Megint nagyot beszélgetünk és kényeztetni kezdem. Aggódom a holnapi nappal kapcsolatban mi fog történni, ha megtudja az igazat? Ezekkel a kételyekkel nézem, ahogy karjaimban alszik az én tündérem.

~*o*~

Másnap este újra elmegyek az elõadásra, mint minden alkalommal, amikor õ szerepel. Próbál megmosolyogtatni, mint minden este szinte, de sajnos életben nem tudok mosolyogni. Még most nem fõleg, hogy ma színt kell vallanom, aminek ki, tudja mi lesz a következménye. Mikor vége az elõadásnak szinte õ az elsõ, aki lemegy a színpadról. Ilyenkor mindig hátra maradok és láthatatlanná válok, de ma ezt a luxust el kell hagynom. Lassan kisétálok az elõtérbe és megállok a szobrok elõtt, amit tanulmányozni kezdek. Nyeldekelek, zakatol az agyam mit is mondhatnék neki. Megérzem illatát, amitõl görcsbe rándul a gyomrom. Nem tudom, mit mondhatnék végül nagy hallgatás után megszólal.

- Igen kifejezõ alkotás. –mondja, amire felé fordulva nézek a szemeibe és õ is felém fordítja arcát. Mélyen néz a szemeimbe, amitõl szinte megborzongok.

- Igen valóban az, de nem kifejezõbb az ön alakításánál. –mondom, lágy hangon próbálom visszafogni magamat. Legszívesebben a karjaim közé zárnám és szenvedélyesen csókolnám, hogy tudja, tényleg én vagyok az.

- Köszönöm ez igazán kedves öntõl. –mondja elmosolyodva és nagyot nyel. Annyira jól áll neki és annyira szép, hogy az már kínzó fõleg azzal a tudattal, hogy nem érhetek hozzá. Nagyot nyelek és figyelem, ahogy haja elõre csúszik, és zavartan hátra simítja a füle mögé. Harapdálom alsóajkamat és gondolkodom, mit mondhatnék neki. Majd eszembe jut egy remek terv. Elmehetnénk sétálni és ott megbeszélhetnénk mindent. Esetlegesen be is vallhatnám a bûneimet reménykedve abban, hogy nem szedi le a fejemet teljesen. Bátorságot gyûjtök, de sikeresen egyszerre szólalunk meg.

- Hogy tet…

- Nem jönne el…

- Mondja elõbb ön.

- Mond elõbb te. –mindig egyszerre beszélünk így pedig nem haladunk ötrõl a hatra. Kínosan mosolyodik el. Majd csak gesztikulálva mutat felém, hogy át adja a stafétát. Kínosan érzem én is magamat, de mondhatjuk inkább azt, hogy nagyon is zavarban vagyok.

- Elnézést… mondja elõbb ön.

- Nem tegezõdhetnénk inkább? –kérdem, és most elõször mosolyodok el felé teljesen szívbõl. Végre elmosolyodhattam. Fülig vörösödik és zavartan piszkálja meg ismét a haját.

- De igen tegezõdjünk. –mondja ajkaiba harapva és egy tincset kezd el piszkálni maga elõtt és haloványan mosolyog. Nem tudok semmi másra gondolni csak arra, hogy eltudjam, mondani neki az igazat és végre megérinthessem.

- Nem jönnél el velem egyet sétálni, miután átöltöztél? –kérdezem, meg amire teljesen meglepõdik, és ajkába harapva néz fel rám, mert jóval magasabb vagyok ennél a tüneménynél.

- Igazából én kérdezni szeretnék valamit tõled. –mondja felnézve rám zavartan és a gondolataiba mélyed. Most kívánom azt, hogy bárcsak tudnám, mire gondol. Talán fél megkérdezni az igazat esetlegesen itt akar hagyni. Végül azzal drukkolok elõ, amit a legjobbnak gondolok.

- És mit szeretnél kérdezni? –kérdem lágy búgó hangon és közelebb lépek. Remélem nem tolakodásnak fogja venni bár igen csak zavarba, jön, ahogy látom, mire magamban elmosolyodom.

Látom, ahogy megáll keze a birizgálásban és kezdek nagyon aggódni miatta. Olyan furcsa talán kezd rájönni az igazságra? Nem hiszem mivel még nem árultam el magamat. Eléggé legalábbis. Mikor már jó ideje meg sem szólal, nem bírom tovább és megkérdezem, ami fúrja az oldalamat.

- Valami baj van? –kérdezem kedvesen, aggódón és teljesen elé lépve finoman simítom meg arcát. Látom, ahogy kissé levegõ után kapkod és még jobban aggódni kezdek, bár egy valamire nem számítok. Mégpedig arra, hogy a karjaimba omlik ájultan. Szétnézek már mindenki távozott a színházból. Felveszem karjaimba és az öltözõjébe viszem drágámat.

Lágyan elfektetem és megsimogatom, arcát majd szétnézek, mivel tudnám felébreszteni. Felsóhajtok, majd éppen felállnék, mikor megmozdul keze így visszaereszkedem. Megsimogatom lágyan az arcát és szeretetteljes pillantásomat elrejtve csak az aggódót hagyom meg. Nem lenne nemesi halál, ha most buknék le.  Felpislog, majd egyenesen rám néz és megsimogatja a homlokát.

- Mi történt? Mit keresek az öltözõmben? – néz zavartan majd lassan felül. Megvakarom a tarkómat és figyelem õt. Mire újra rám néz kérdõn várva a nemesien egyszerû válasszal.

- Elájultál odakint én pedig behoztalak. Minden rendben van? Nem fáj semmid sem? – kérdezem aggodalmasan.  Mire felsóhajt, és gondolom, azt fontolgatja, mennyire idióta vagyok, hogy így aggodalmaskodom. Mintha kicsit elgondolkodna, majd rám néz.

- Nem úgy volt, hogy sétálni megyünk? – kérdezi zavarba jõve újra és feláll, majd próbálja kicsatolni a fûzõt, ami egyáltalán nem sikerül neki. Rám pillant újra teljesen zavarban és elpirul, ami eszméletlen kívánatossá teszi. – Ha már itt vagy… segítenél kioldani a fûzõt? – néz rám kérdõn. Felállok és oda lépek a háta mögé.

- Nem úgy volt, hogy kérdezni szeretnél valamit? – mondom mosolyogva lágyan búgó hangon. Lassan kezdem bontogatni a fûzõt mire érezhetõen megremeg. Már ettõl a kis rezdüléstõl felforrósodik a vérem. Egyre viszont egyáltalán nem számítottam, mégpedig arra nem, hogy amikor a fûzõt kibontom és segítek levenni a kimonó felsõrésze lágyan, lecsúszik Enelin válláról.

- Igen volt valami ilyesmirõl is szó. – mondja zavarba jõve még jobban. Lágyan a háta mögé lépek szorosabban és végigsimítok vállain.

Épp kérdezne még valamit, amikor lágyan elhúzom haját nyakáról és ajkaimat végighúzom finom bõrén. Beszívom számomra oly édesen bódító illatot végigfuttatva kezemet hasán. Megborzongva simul hozzám és felsóhajt, édesen mire lágy csókkal jutalmazom nyakát. Teljesen elveszek illatában, ami betölti tudatomat és csak õ létezik számomra újra. Simogatom bõrét és lágy mégis kéjes csókokkal hintem vállát és nyakát miközben kezemmel végigsimítok édes keblén. Egyszer csak megfordul ölelésemben mire magamhoz ölelve lágyan, szenvedélyesen tapadok ajkaira. Nyelvét kéjes táncra invitálom, amibe készségesen bele is megy. Kezeit nyakam köré fonja, és ujjait hajamba mélyeszti, mire megborzongok. Végigsimítok hátán és csípõjén minden érintésem érzéki mégis lágy.

Következõ két órában kedvesemet érzéki mámorban részesítem. Semmi másra nem figyelek csakis az õ kielégülésére. Sikít a lelkem a testem és minden porcikám az õ orgazmusáért. Megajándékoz édes hangjával és minden rezdülésével, ami hihetetlenül megrészegít. Felszabadítja bennem azt, amit minden este. Igaz annyiban más a történet, hogy ébren van, de ez csak még jobban mámorítja a pillanatot. Teste minden porcikáját elhalmozom érintésemmel és csókjaimmal. Szeretkezésünk ugyan úgy megy végbe akár csak az elsõ lenne. Kéjesen teszem magamévá, ami egyben lágy mégis van benne némi erõ. Vigyázok rá és lesem minden egyes rezdülését és úgy alakítom mozgásomat, ami neki a legnagyobb izgalmat és kéjt okozza. Elsõnek õ röppen át a mámorok kapuján, ami megmelengeti szívemet megtöltve újabb csodás emlékkel és érzelmekkel. Nem kell sok én is követem drágámat pihegek és magamhoz ölelem simogatva hátát megpuszilva nyakát. Piheg alattam és ölel, majd hozzám simul. Nem mozdulok így még mindig benne maradva hagyom, hogy lecsendesedjen pulzusa. Lassan rám néz és látom, kezd tisztulni tudata. Összezavarodva mégis zavarban süti le tekintetét, de nem húzódik. el tõlem mire felsóhajtok megkönnyebbültem.

- Mi… miért engedtem én ezt? – nyögi ki egyben kérdõre vonva engem és saját magát. Nagyot nyelve próbálnék válaszolni de, mondja tovább a gondolat menetét és most kezdem csak igazán elszégyellni magamat. – Mégis nekem ez volt az elsõ és mégsem fájt. Az elsõ mindig fáj. legalábbis nekem azt mondták.  – nyöszörgi zavartan és hajába túr majd rám néz.

- A… azt hiszem, tartozom egy vallomással. – motyogom és lehunyom szemeimet. – Az… álmokat én okozom, vagyis belépek az álmaidba. – nyögöm, ki nagy nehezen mire látom, kitágul a pupillája. Bár azt nem tudom leszûrni jelen pillanatban, hogy azért mert megrémült, vagy azért mert ledöbben. Lehet mind a kettõ miatt. – A szeretkezésünk pedig azért nem fájt, mert… mert nem ez volt számodra az elsõ. – mondom szégyenkezve, hogy lényegében megrontottam álmában. Ez pedig még a szép fogalmazása. – Ami… ami az álmodban történt a felét nem csak álmodtad. – krákogom az egészet végig dadogva. A színek változnak az arcán az érzelmekkel egyetemben. Hol fehér, hol lila és hol pedig vörös. – Én… ez alatt az idõ alatt beléd szerettem. Megszerettelek volna valamivel a karácsonyi elõadás miatt, és mert meg akartál mosolyogtatni. Egyszerûen vonzottál én pedig… gátlástalanul viselkedtem. A két hét alatt… közel kerültem hozzád és megismerhettelek. Miközben szépen, lassan és menthetetlenül beléd szerettem. – suttogom és lehunyom szemeimet. Hagyom, hogy emésszen, bár tudom, el fog lökni magától. Kihívja a rendõrséget vagy egy elmegyógyintézetet, hogy elvitessen. Kinyitom, szemeimet majd egy valamire nem számítok. Még pedig egy hatalmas jó csattanós taslira. Pislogni kezdek, mint hal a szatyorban és megérintem égõ arcomat. Jó nagyot tud ütni azt, elárulhatom. Nézek, rá kissé összezavarodva mire durcás arckifejezéssel néz vissza rám.

- Ezt azért kaptad, mert ilyet meg mertél tenni velem! – mondja idegesen majd megragadva tarkómat és belemarkolva hajamba ránt magához. Szenvedélyes és érzelmekkel teli csókban részesítve, amit a csókba nyögve viszonozok is. Pihegve szakad el ajkaimtól levegõhiány miatt és szemeimbe néz. – Ezt pedig azért kaptad, mert szeretlek. – pihegi, mire én teljesen ledöbbenek. Megmelengeti szívemet ez az egyetlen szó.

- Én is szeretlek. – suttogom kedvesen és ajkaimat újra az övére tapasztom. Átkarolja nyakamat és viszonozza, csókomat én pedig magamhoz ölelem. Bátran állíthatom, hogy ez életem legszebb perce.

Hasamról, s derekamról keze felfelé indul el felfedezõ útra és keblemen állapodik meg. Finoman megmarkolva hüvelyk ujjával kezd el körözni mellbimbóm körül, amire testem szinte azonnal válaszolva keményedik meg és hegyesedik ki mellbimbóm. Felsóhajtok cselekedetére, és nem tudok neki ellen állni, pedig ha ez valóság lenne, több mint valószínû ezt nem engedném neki, de ez csak egy álom. Lassan húz még közelebb magához derekamnál fogva és mellemhez hajolva veszi mellbimbóm ajkai közé, amire nem tudok nem hangot kiadni. Kicsit hangosabban kezdek el nyöszörögni az élvezettõl, de csak tovább folytatja és nyelvével körözni kezd hegyes domborulatomon. Keze lassan és finom érintésével siklik újra le oldalamat végig cirógatva combomra és ameddig csak elér, majd lassan visszafelé simít combom belsõ oldalán. Õrjítõen gerjesztõ ez az érzés és érzem testem nem hagy cserben. Vágyik érintésére. Nagyobbat nyelek és elvetem, hogy ez a valóság én ugyanis nem kellek senkinek, de ez most akkor is… annyira jó.

Eléri keze barackom és kicsit széjjelebb nyitom lábaim, hogy jobban hozzá férjen. Tenyerét szeméremdombomra simítva ujját fúrja az ajkak közé és bejáratomtól, mely eléggé elkezdett nedvesedni egészen fel érzékeny pontomig cirógat. Aprót vonaglok, miközben sóhajaim egyre inkább fokozódnak. Hirtelen kerülök az ágyamba és szobámba meztelen, miközben õ mellettem fekszik és épp másik halmom csúcsát kezdi nyelvével körkörösen cirógatni. Õrjítõen jó érzés. Nem akarok most felébredni. Ujja közben rábukkan érzékeny pontomra. Ezt nem tudom hangok nélkül hagyni, így egyre hangosabban nyöszörgöm élvezettel telin. Egyre inkább felforrósodik a vérem és nem tudok ellenállni érintésének. Kéjnedvem finoman kezd el csordogálni barlangomból.

Nem bírva testemmel finoman túrok a hajába, ami annyira puha, hogy az már merénylet ellenem. Finoman túrok bele még jobban hajába és kezem fejére simítva érzem, ahogy abba hagyja mellem érzéki kényeztetését, így derekam megemelve jelzem neki, hogy ne hagyja abba. Szemeimbe néz igézõ pillantásával, de nem kell tovább csábítania, hiszen itt vagyok elõtte mezítelen készen megadva neki magam. Nem tapasztja vissza ajkait mellemre, cserébe viszont érzéki csókokkal hinti testem egyre inkább barackom felé haladva a csókokkal. Érzem, ahogy finoman belém vezeti ujját, amit nem tudok hang nélkül hagyni, így kéjesen nyögök fel az érzéstõl. Idõközben ajkaival is elérkezett csupromhoz és nyelvét az ajkak közé fúrva érzékeny pontom ajándékozza meg nyelvének érzéki érintésével. Hangosabban kezdek nyögdécselni az élvezettõl, melyet tovább fokoz az, hogy még egy ujját barlangomba csúsztatja, s úgy izgat tovább.

Ohh te jó ég. Akarom! Azt akarom, hogy övé legyen ártatlanságom. Megõrjít teljesen. Finoman túrok ismét hajába és ez az egész annyira valóságos, de egyben hihetetlen, hogy ez biztos csak egy álom. Meg-megvonaglok cselekedetei nyomán. Lábaim szélesebbre tárva adok helyet és teret neki, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Közben róla is lekerülnek a ruhák és ajkamba harapva próbálom kicsit vissza fogni hangom sikertelenül. Olyannyira felhevít, hogy nedvem csordogál ki barlangomból egyenesen lepedõm felé haladva. Finoman húzza ki ujjait és lábaim közé helyezkedve hajol felém. Ajkaimhoz hajolva csókol meg, amit azonnal viszonozok nyakát átölelve finoman. Teljesen testéhez simul enyém, és ahogy lassan és finoman kezd el férfiasságával belém hatolni akaratlanul is felnyögök a csókunkba, ami sikkantássá alakul a mámoros érzéstõl. Lassan s óvatosan hatol egyre mélyebbre, de meg áll.

~Neh! Nehm akarom, hogy meg állj!~ Sikkantom kéjesen és ahelyett, hogy folytatná útját, kezét kettõnk között csúsztatja le és érzékeny pontomra tapasztva kezdi el masszírozni, amivel teljesen megõrjít. Átkarolom nyakát és megvonaglok alatta az érzés miatt és egyre sûrûbben veszem a levegõt. Nem bírok magammal és mikor épp elérem a mámorító gyönyört hatol teljesen belém. Kipirulva sikkantok fel az érzéstõl és egész testem megfeszül. Egyáltalán nem fájd ahogy átszakította ártatlanságom bizonyítékát és ez annyira hihetetlen. Csillogó tekintettel nézek szemeibe és látom mosolyogni, amire akaratlanul én is elmosolyodom, de még mindig alig hiszem el, hogy ez valóság lenne. Csak egy élethû álom. Mikor teljesen végig hatol bennem, õ is felnyög, amivel teljesen felforrósítja a testem. Lábaimmal körül fonom derekát, mert nem szeretném, ha abba hagyná. Érzem, ahogy teljesen kitölt belülrõl és szinte felnyársal hatalmas szerszámával, de cseppet se bánom sõt, annyira jó érzés, hogy megmozdítva csípõm nyögök fel. Jelzésemre lassan kezd el mozogni bennem.

Egyáltalán nem vadul tekintettel van arra, hogy számomra ez az elsõ alkalom és ez a figyelmessége bensõmet is megmelengeti. Nyakamat halmozza el érzéki csókokkal, s szemeim résnyire nyitva csillogó tekintettel meredek a plafonra élvezve minden egyes apró pillanatát együtt létünknek. Érzem testének minden apró rezdülését, ahogy lassan mégis határozottan húzódik ki, majdnem teljesen, majd ismét behatol teljesen. Méhnyakam masszírozza szerszámának hegye és ez egyszerûen hihetetlen a számomra. Minden egyes lökésére felnyögök és vonaglok alatta nagyokat nyeldekelve és nem fogom bírni sokáig. Fokozza csípõje ringásának tempóját, de csak finoman. Nem akar fájdalmat okozni, s érzem nem az a lényeg számára, hogy õ elélvezzen, hanem az én gyönyöröm, ami teljességgel felébreszt s ki is elégít. Újra melleim kezdi kényeztetni, miközben egyre inkább gyorsít a tempón. Egyik halmom kezével, míg másikat ajkaival becézgeti. Megõrjít, és nem akarom elhinni, hogy ez történik velem. Õ is élvezi, és bele-bele nyög mellembe, de ez koránt sem zavar, hisz ez jelzi neki is jó. Egyre inkább érzem, nem bírom tovább. Egyre sûrûbben vonaglok meg alatta, miközben egyre gyorsabban, határozottan ostromolja barlangom.

Nem sokára felrepít olyan magasságokba, ahol még sose jártam és hangosan felsikkantok az élvezettõl miközben egész testemben remegni kezdek s megfeszülnek izmaim. Barlangom remegve simul teljesen köré és azt hittem ez a csúcs, de ami ezek után következett még felemelõbb érzéssel tölti el testem, s lelkem. Felhördülve a kéjtõl ontja belém magját, ami teljesen teletölti bensõm és szorosan belé kapaszkodva remegek egy kéjes, mámor ittas sikkantással vegyülve. Szorosan kapaszkodom belé, miközben érzem, most tölt ki teljesen, hisz méhem minden cseppjét magába fogadja. Õ is megremeg, és megtámaszkodva felettem néz szemeimbe. Halovány ám annál õszintébb mosoly jelenik meg arcomon. Mikor is mosolyogtam utoljára õszintén? Huh… talán tíz éves koromban, vagy tizenhárom? Már nem is emlékszem olyan régen.

Lassan húzódik ki belõlem, ami újabb nyögéseket vált ki belõlem. Szemeim újra lecsukódnak. Mellém fekszik, én pedig szorosan hozzábújva alszom el karjaiba pihegve, és újra elmerülök, az álomtalan álomban.

~ 2 héttel késõbb~

Másnap reggel eléggé furcsa volt felébrednem és zavarba voltam, hiszen ilyet álmodni. Már túlontúl magányos vagyok, azt hiszem. Ideje lenne távoznom az örök vadász mezõkre, hiszen ki akarna engem… Azután az éjszaka után, hogy elõször tapasztaltam ezt a furcsa különös ám hihetetlenül kellemes álmot, minden este vele álmodok. Álmomban elárulta a nevét. Vladimir. Micsoda furcsa különleges név, bár nem tudom honnan szedhettem. Ugyanis biztos, hogy nem valóság az, ami éjszakánként velem történik. Viszont azóta az elsõ álom óta egyre többször érzem azt, hogy figyelnek. Eleinte nem foglalkoztam vele, viszont ez az érzés egyre zavaróbbá kezd válni. Ennek már 2 hete, de ez egyre csak erõsödik. Azóta többször próbáltam véget vetni az életemnek, de mindig, ha megpróbáltam valami megmagyarázhatatlan dolog történt és inkább lefeküdtem aludni, ahol bizony újra találkoztam az én lovagommal. Furcsa lehet ez mások számára, de az elsõ hét után, már meg se próbáltam megölni magam, hanem inkább elaludtam, hogy találkozhassak vele. Õ megértett és nem kellett magam megjátszanom elõtte. A beszélgetések alkalmával elmondtam neki, mennyire szeretem a színészetet, de egyben mennyire sulykolták belém. Már nem tudom megkülönböztetni a színjátszást az életemtõl.

Mindenkinek azt mutatom, amit látni akar, de õ más. Elõtte nem kell megjátszanom magam és neki sok mindent elmondhatok. A beszélgetések mindig átcsapnak intimitásba és mindig a karjaiban alszom el, viszont reggel mikor felkelek szembesülnöm kell, hogy megint csak álmodtam. Ha ezt bárkinek is elmondanám, még inkább diliházba akarnának zárni. Bár már így is oda való lennék, de én nem fogok oda menni, hiszen nem tudja ezt meg senki. De… legalább az álmaimban nem kell megjátszanom magam. Vladimir azt mondta nekem, hogy ne öljem meg magam, mert szüksége van rám. Hihetetlen, de talán ez is erõt ad nekem. Néha az-az érzésem van, hogy õ az én lovagom, aki meg akar menteni. A legfurcsább az, hogy pont azzal a férfival álmodom ezeket, akit nem tudtam karácsonykor megmosolyogtatni.

De térjünk vissza a valóságba. Most is haza fele tartok, és ez az érzés, hogy követnek eléggé megrémiszt. Egyre gyakrabban nézek hátra. Kerülöm a forgalmas járdákat, ahol jöhetnek a hátam mögött. Ha jönnek mögöttem felgyorsítom lépteimet vagy épp elõre engedem.

Most is haza fele tartok és eléggé gyakran hátra fordulok. A színpadon viszont kikapcsolom ezt a riadalmamat, vagyis igyekszem, de a próbákon nem mindig sikerül, ami viszont meg lep, hogy minden elõadásomon ott van az a férfi az elsõ sorban, akit nem sikerült megmosolyogtatnom. Annyi sok most a furcsa dolog körülöttem, hogy az valami hihetetlen, és minden azzal a férfival kezdõdött. Talán a ha a holnapi elõadáson is ott lesz, a színdarab után felkellene keresnem, mielõtt elmegy. Igen… ezt kell tennem. Utána kell járnom ki õ és miért álmodom vele.

A lakásomba belépve viszont egy nagy csokor vörös rózsa fogad, amire nem kicsit lepõdöm meg. Ki hozhatta ide be, hiszen csak nekem van kulcsom. Na jó, meg a portásnak. Valószínû õ tette be.

Leveszem a kabátom és felakasztva veszem fel a földrõl a vázával együtt és beviszem a nappaliba. Ajkamba harapva lassan veszem el a kis kártyát, amit óvatosan nyitok ki és kezdek el hangosan felolvasni magamnak.

„ Tegeno Enelin kisasszonynak, aki megdobogtatta a szívem. Kérem fogadja szeretettel ezt a kis csokrot, s e verset.

Ha az éjszaka véget ér,
de még naplemente elõtt,
ölelj át, vigyázz rám,
mint soha azelõtt.

Ha hallgatsz, én is hallgatok,
nézlek, s beszívom illatod.
Ha beszélsz, iszom szavaid,
figyelem ajkad s kezed mozdulatait.

Hozzád bújok,
veled biztonságban vagyok:
Mert ha szeretsz, nem kell úgy tennem, mint a nagyok;
lehetek az, aki vagyok.

Szeretettel: Vladimir”

Miközben felolvasom magamnak, megmosolygom a dolgot, és a versen is megrázom a fejem, de az aláírás viszont nem kicsit meglep.

- Vladimir? De hiszen… - ámulok el és le kell ülnöm. A virágra nézek és a kártyát kezemben tartva figyelem a világot és a szívem hevesen kezd el verni. – Nem… ez képtelenség… az álmom volt… na jó Enelin kezdesz bekattanni. –mondom magamnak és behunyva szemem próbálok megnyugodni. Újra átolvasom a kártya üzenetét és a nevet. Vladimir… nem… nincs ilyen nevû személyes ismerõsöm, de senkinek nem beszéltem az álmaimról. Mély levegõt véve teszem le a kártyát, viszont az álmaimra gondolva meg is nyugszom. Megcirógatom az egyik rózsa szírmát.

- Igen… holnap, ha eljön az elõadásra megkeresem. –mondom ki magamnak, majd az épp ölembe felugró macskámat simítom meg. Mióta Vladimirral találkozom álmaimban, kicsit jobban vagyok lelkileg, és hiába csak egy álom… mégis annyira valóságos. –Szia Cili. A gazdi holnap erõt vesz magán és utána jár a dolgoknak. Remélem, sikerrel járok. –mondom el a macskámnak.

Az este hátra lévõ része a szokásosan telik. Megvacsorázok és megetetem Cilit. Lefürdöm, majd szokásosan mezítelen alszom el a takaróm alatt. Ma este is meg látogat Vladimir az álmok országában és kellemes álomországot tudhatok magamnak. Ám a virágot elfelejtem tõle megérdeklõdni, hogy õ küldte el. Annyira titokzatos, de megfogott teljesen.

~*o*~

Másnap este az elõadásra ismét eljött a férfi, akivel álmodni szoktam és most sem mosolyodott el, hiába is próbáltam megmosolyogtatni a darab közben, már amennyire volt alkalmam. Pedig olyan szép álmomban mikor mosolyog. Nem értem itt miért nem teszi. Az elõadás végeztével azonban csak a hajdíszt veszem le és rohanok ki az elõtérbe, hogy elkapjam a kimenõ emberek között. Az elõtérben találok rá és a szobornál áll azt tanulmányozva. Lassan és kicsit bizonytalanul lépkedek oda hozzá egészen a szoborig. Nem tudom, hogy szólíthatnám le. Életemben talán elõször vagyok zavarban. Elõször próbálok beszélgetést kezdeményezni. A szoborra nézek.

- Igen kifejezõ alkotás. –mondom, amire felém fordulva néz a szemeimbe és én is felé fordítom arcom. Mélyen nézek a szemeibe.

- Igen valóban az, de nem kifejezõbb az ön alakításánál. –mondja lágy hangon és hátborzongatóan emlékeztet, arra a hangra mit álmomban hallok.

- Köszönöm ez igazán kedves öntõl. –mondom elmosolyodva és nagyot nyelek. Szívem majd kiugrik a helyérõl. Mivel most a színdarabunk egy japán régi színpadi mû így egy szép lila virágmintás kimonóban vagyok, és a hozzá tartozó egyéb kellékekkel, kivéve a fejdísz. Hajam finoman omlik hátra. Kicsit elõre hajtom fejem. Hajam elõre csusszan. Zavartan tûröm hátra és kínos csend áll be közénk. Nem tudom mit mondhatnék, majd egyszerre szólalunk meg.

- Hogy tet…

- Nem jönne el…

- Mondja elõbb ön.

- Mond elõbb te. –mindig egyszerre beszélünk és ez így nem akar menni. Kínosan mosolyodom el. Majd csak gesztikulálva mutatok felé, hogy át adom a stafétát.

- Elnézést… mondja elõbb ön.

- Nem tegezõdhetnénk inkább? –kérdi, és most elõször mosolyodik el felém és olyan, mint amilyen álmaimban volt. Fülig vörösödöm és zavartan piszkálom meg ismét hajamat.

- De igen tegezõdjünk. –mondom ajkamba harapva és egy tincset kezdek el piszkálni magam elõtt és haloványan mosolygok.

- Nem jönnél el velem egyet sétálni, miután átöltöztél? –Kérdezi meg amire teljesen meglepõdöm és ajkamba harapva nézek fel rá, mert hát magasabb tõlem. Jóval magasabb tõlem még itt is.

- Igazából én kérdezni szeretnék valamit tõled. –mondom felnézve rá zavartan és a gondolataimra csak még inkább elvörösödöm. ~Nem igaz ez nem vall rám. Én mindig jól el tudom rejteni az érzéseim, most még se megy. Enelin! Térj már magadhoz! Jó tuti bediliztél! Nem is biztos, hogy õ Vladimir, és ha úgy is hívják, nem biztos, hogy õ küldte, ha meg õ küldte, akkor tuti, hogy csak azért, mert tetszenek az elõadásaid. Soha nem beszéltetek, mégis hogy lehetne szerelmes. Arról nem is beszélve, ha õ is az, nem biztos, hogy az úgy is van, amit álmodtál róla.~

- És mit szeretnél kérdezni? –kérdi lágy búgó hangon és közelebb lép, amitõl a vérnyomásom ismét az egekbe szökik és kész itt én nem bírok már magamon uralkodni és hirtelen érzem azt, hogy végem van.

~ Az a mosoly… a hangja, a megjelenése, a külseje, az illata. Teljesen olyan mint aki az álmaimba van.~ Torkomba gombóc lesz és kezem is megáll a hajam piszkálásába. Teljesen lefagyok. Nem bírok megszólalni. ~ Nyögd már ki. Szólalj már meg! Enelin ez nem te vagy! Térj magadhoz!~

- Valami baj van? –kérdezi kedvesen, aggódón és teljesen elém lépve finoman simítja meg arcom. Ám számomra most érkezett el tényleg a vég. Nem bírok tovább állni. Szívem olyannyira hevesen kalapál, hogy az hihetetlen Forr a vérem érintése nyomán és már a levegõ után is kapkodom egy ideje. Hirtelen sötétül el a világ körülöttem és karjaiba omlok.

Milyen érdekes, hogy pont ma karácsony ünnepén gondoltam egyet és kimásztam annyira szeretett kastélyomból. Igaz, hogy a szolgálók unszoltak úgy gondolván már igazán illõ lenne „normális” életet élnem és kimozdulnom. Persze szerintem ez az elmélet teljeséggel abszurd és badarság, de hát lehet velük bírni? Nem!

Most körbenézve az utcán, amelyen éppen baktatok újra arra a következtetésre jutok, hogy ez akkora nagy marhaság, amit szavakba nem lehet önteni. Azóta a na óta un szimpatizálok az emberekkel mióta régi kedvesem volt olyan kedves és leszúrt. Sokan mondanák, jaj de romantikus vagy esetlegesen drámai. Nos, én amondó vagyok, próbálják ki mennyire regénybe illõ. Igaz bosszút álltam és Gloria mellettem szenved bár ez engem, cseppet sem izgat. Mindegy is térjünk vissza az eredeti tárgyra. Ma van annak a napja, hogy Jézus Krisztus a világra jött. Még magamon borzadok el, hogy mennyire megutáltam ezt az ünnepet. Pedig minden évben vártam hiába vámpír voltam. Ja, hogy ezt a gondolatmenetemben elfelejtettem közölni? Végül is most már két fajhoz tartozom. A vámpírokhoz és csodás Gloria jóvoltából a szellemekhez.

Megrázom fejemet így próbálva elûzni a csomó balga gondolatot. Az elõadásra, amikre a jegyet kaptam direkt késõbb jöttem hisz a gyerekeknek volt valami mizéria. Azt hiszem a diótörõt adták elõ nekik, amit annyira szeretnek. No, mindegy is belépek az tekintélyt parancsoló épületbe és mikor felmutatom, jegyeimet tovább is sétálhatok az elõadó terembe. Megnézem, merre találok helyet és pont szerencsém van, mivel az elsõ sorban le tudok huppanni. Így remek rálátásom van a színpadra és nem kell gebeszkednem az egész elõdadás alatt. Elsõ elõadás elkezdõdik és én nem is a történetre összpontosítok, hanem az egyik színésznõre. Fekete haja nagyon illik sápadt bõréhez. Mikor látatni engedi arcát az igazán megkapó és szemei is igézõek a számomra. Milyen vicces, hogy én a jégtömb pont most mintha csak olvadozni kezdtem volna.

Az elõadás hamar lemegy, és nagy szünet következik bár az hamar le is megy és következik egy másik színdarab. Remekül játssza, és szinte beleszeret az ember csipán csak a színpadi alakítása alapján. A végét azzal zárják, hogy énekelnek. Pont engem pécéz ki magának hátha sikerül mosolyt csalni az arcomra, de sajnos csalódást kell okoznom neki. Nekem mosoly nem volt az arcomon már évszázadok óta. Mindent bevet eme csodálatos tünemény, de nem sikerülnek a kísérletei. Végül lemennek, a színpadról én pedig elindulok, ki bár már az egyik sötét zúgnál, láthatatlanná változom. Kilépek a fõbejáraton, vagyis jobban mondva átmegyek a falon. Mikor végre megpillantom követni, kezdem. Annyira szomorúnak látszik, pedig biztos várják haza. Vagyis legalábbis valaki várja haza. Egy lift segítségével érünk fel a lakására és elmosolyodom. Bár mosolyom kissé lelohad, mikor látom, sehol sincs egy dísz.

Egy macska jön vehemens gyorsasággal és dörgölõzik meg nyivákol. Azt hiszem, örül a gazdinak vagy valami hasonló. Lekapja magáról a cuccokat és ellátja, a macskát majd szépen megy a fürdõbe. Enged magának egy jó forró fürdõt én pedig szégyen nem szégyen figyelem õt. Nem csak az esze, de még a külseje is gyönyörû. Legalábbis az én szememnek, hogy más mit gondol az már az õ bajuk. Most egyáltalán nem értem saját magamat hisz még én lázadtam a nõk ellen. Most pedig mit ad isten? Itt állok, bámulok egy nõt, ami már erkölcstelen és nem mellesleg a kis Pistikém úgy sajog utána, hogy az már embertelen. Már azt is letagadhatom a személyiségembõl, hogy jégtömb lennék. Hisz ha így lenne, akkor most nemigen állnék itt cöveknek is leverhetõ férfiassággal. Megrázom fejemet, hogy kiûzzem az idióta gondolatokat a fejembõl, aminek egyáltalában sincs nagyon sok értelme. Ez biológia és megtetszett a lány, ami már szinte halálos az én vészcsengõmnek. Rá irányítom tekintetemet és figyelem gyönyörû szép arcát, ami egyáltalán nem boldog. Sõt igazán bánatos, ami nem illene rá. Kissé megmozdulok, mert kényelmetlen a póz mire felém pillant. Mi a fene talán lát engem? Bár azt nem hiszem, mivel biztosra tudom, hogy láthatatlan vagyok. Legalábbis azt hiszem, hogy az vagyok. Ettõl a két gondolattól csak még jobban elkomorulok, bár az sem dob a kedvemen mikor észreveszem a legördülõ könnycseppet. Ez pedig bizony azt mutatja, hogy nagyon magányos és egyáltalán nem boldog. Pedig egy ilyen szépségnek bizony nagyon is kijárna a boldogságból. Majd most látom, hogy a plafont tanulmányozza valami késztetésnél fogva, amit még én sem értek. Lassan becsusszan a vízbe így alámerül. Kinyitja szemeit a víz alatt és tovább gondolkodik, mely egyre hosszabbra nyúlik, ami nekem nem tetszik. Kád két széléhez nyúl gondolom, nem akar feljönni már lépek is a kádhoz, hogy felrángassam, persze szépen mire hirtelen felbukkan a víz alól. Szétnéz, hátranézek, mire látom valószínûleg eltakartam a lámpa fényét.

Lassan arra a következtetésre jut én legnagyobb örömömre, hogy nem érdemes az öngyilkossági kísérlet. Szépen lefürdik, mire magamban felszabadultam felsóhajtok, legalább nem kell attól félnem ma este, hogy a végén rosszra fordul minden. A fürdés végeztével egyáltalán nem vesz fel semmit sem mire sípolva veszem a levegõt kissé. Hanyatt fekszik az ágyon és lassan le is alszik.

Figyelem egy jó ideig, ahogy békésen szunyókál, majd eszembe jut, hisz még karácsonyeste van. Lassan járom végig tekintetemmel testének minden egyes porcikáját. Nyelek egy nagyot lassan leülök mellé az ágyra, de vigyázok, ne ébredjen fel a süppedésre. Miért is ne ajándékozhatnám meg egy szép álommal? Igaz õ annak fogja hinni, ami meg valójában meg is történik, de ha már ezzel segítek, neki ez majd engem örömmel tölt el. Lassan lépek be álmába miközben lágyan a hasára simítok. Ezt a kis elõjátékot õ úgy fogja értelmezni mintha, beszélgetnénk. Magam is tudom, hogy hihetetlenül szemét dolog az, amire készülök, de nem bírok magammal.  Eléggé szemét dolog, amit teszek, de majd ezzel késõbb is foglalkozhatok szerintem.

Kezem lágy útra indul testén így hasáról felfelé kezdek vándorolni. Lágyan cirógatom meg keblét, amire egy szusszanás a válasz mire elmosolyodom. Hüvelykujjammal körözni kezdek, mire megkeményedik édesen. Felszusszanva hajolok a gyönyörû halom fölé és kaparintom meg mellbimbóját. Erre felnyöszörög, az édes mire nyelvemmel kezdem ingerelni az egyik kéjokozót. Kezem lassan csúszik vissza csípõjére egészen végig combjain. Bõre puha, amire egyre jobban vágyom, hogy érezzem sajátomon. Kezem lassan kalandozik végig combja belsõ oldalán és eléri féltet kincsét. Kezemet rátapasztom és egyik ujjammal a nagyajkak közé furakodom. Lágyan hüvelyétõl kezdve csiklójáig simítok mire kéjes mégis még halk nyögést kapok válaszul. Elfolytok, egy mosolyt hisz nekem itt van még a drága mellbimbó, akit nem hanyagolhatok el. Elengedve szám börtönébõl zsákmányomat hajolok rá a másikra és körözni kezdek nyelvemmel körülötte. Kezem eközben megtalálja barackjának legfõbb kéjpontját, a csiklót.

Körözni kezdek rajta mire még hangosabb nyöszörgést hallat édes ajkaival, amitõl a vérem is felforrósodik. Érzem nõiessége egyre forróbb lesz, és nedvesedik, jelezvén tetszik, amit csinálok. Váratlanul ér, hogy hajamba túr így felnézek, de nem érzékelem az ébredés jeleit. Folytatom merényletemet és cirógatom, barackját majd lassan egy ujjammal behatolok barlangjába. Kéjes nyögést kapok, ajándékul mire elmosolyodom, és fél kézzel lebûvölöm magamról a ruhadarabokat. Csókolgatom hasát és ujjamat mozgatni kezdem, kincsében mire felnyög, és kissé megvonaglik. Eléggé mértes büszkeségem remélem nem fog fájdalmat okozni a számára. Második ujjammal kezdem kényeztetni barlangját és elmosolyodom. Ráhajolva kincsére nyelvemmel kezdem izgatni a csiklót.  Nyögdécsel és vonaglok miközben a hajamba túr. Mikor már elég nedvesnek és tágnak érzem, lassan lábai kéz helyezkedem. Nem bírok ellenállni lágy csókban, részesítem ajkait, amit meglepõ módon viszonoz is. Egyáltalán nem zavar, sõt örülök neki. Merevedésemet barlangja bejáratához illesztem, és lassan hatolok kelyhébe.

A csókba sikkant az érzéstõl, de vigyázva nagyon lassan hatolok elõre. Majd megérzem, amire számíthattam volna és ujjaimmal nem éreztem mivel nem teljesen kutakodtam. Szûz a drága virágszál így lenyúlva izgatni kezdem a gyönyörûséget. Nyöszörög és átkarolja, nyakamat mire elmosolyodom. Mikor érzem, hogy lassan eléri, a csúcsot akkor szakítom át hártyáját mire felsikkant mámor ittasan. Beleremegve felnyögök, teljesen elmerülök benne. Lábait derekam köré kulcsolja, de hagyom, hogy szokja méretemet. Megmozdítja, csípõjét mire felmorranok és mozogni kezdek. Mivel ez az elsõ számára így nem vadulok. Lágyan csókolgatom nyakát miközben csípõmmel lágyan mégis határozottan mozgok kincsében. Nyögdécsel alattam és vonaglik, mindig fokozom, tempónkat nyögdécselek, kéjesen miközben simogatom egyik keblét. Másikat ajkaimmal kényeztetem, lassan érzem, ahogy teste kezd megfeszülni a közelgõ orgazmustól így határozottabban és gyorsabban kezdem barlangját ostromolni. Mellkasomnak feszül és átlépi a csodák kapuját. Egy mély lökés után felhördülve követem és beléengedem életet adó magomat. Remegem, felette õ pedig rám néz, de látom inkább álomittas és kéjes a tekintete.

Lassan húzódok, ki belõle mire felnyöszörög és elenged én pedig gyorsan láthatatlan leszek újra. Mellette maradok egész éjszaka és õrzöm az álmát. Egy valamiben viszont biztos vagyok. Mégpedig az, hogy az életem most vett egy nagy fokos fordulatot.

~ 2 héttel késõbb~

A sorsdöntõ éjszaka után nem bírtam elszakadni a lánytól. Idõközben megtudtam a nevét is, ami nagyon is illik hozzá. Tegeno Enelin hívják és 18 éves a hölgyemény pedig én jóval idõsebnek hittem. Minden nap vele vagyok és vigyázok, rá egyáltalán nem tudok tõle elszakadni. Minden éjszaka belépek, az álmába ott elbeszélgetünk, és persze mindig átcsap az intimitásba minden. Mert ez a vén róka nem bírja ki és igen most saját magamra gondoltam. Egyszerûen élvezem, hogy kielégíthetem õt. Kész õrültség, hogy én a jégtömb mindössze kéthét alatt beleszerettem ebbe a lányba. Magamat sem értem, de egyszerûen megfogott és nem bírom elengedni szinte, vonz magához. Már a kastélyom népe is nagyon furcsállja, hogy nem lebzselek otthon, hanem szinte úgy kell hazarángatni. Egyik napot úgy kezdem, hogy küldök neki egy csokor rózsát a lakására. Már este van így hazafelé tart. Mosolygok rajta hisz már annyiszor érzékelte, hogy ott vagyok, csak az szomorít, el a dologban ez az egész megrémíti. Akkor mi lenne, ha kiderülne az én éjszakai csínytetteim? Szerintem elküldene a pokolba vagy estelegesen feljelentene.

Kiverem a fejembõl a botor gondolatokat és elindulok már számomra igazán fontos személyhez. Nagyon reménykedem, hogy tetszettek neki a virágok. Mikor odaérek a lakáshoz liftbe szállok, hogy elérjem úti célomat. Reménykedem egy dologban, mégpedig abban, hogy sikerült jobb kedvre derítenem ezzel is. Mellékeltem még egy kis kártyát is ráírva a nevemet és egy szép versikét. Mikor felér, a lift úgy dobog, a szívem a torkomban mintha most akarna kiugrani a helyérõl másodszor is. Kinyílik, az ajtó én pedig megyek a megfelelõ ajtóhoz. Mikor odaérek, mély levegõt veszek és belépek a lakásba az ajtón keresztül.

Ez az ünnep számomra a legborzalmasabb és a lehetõ leg rosszabb. Nem az, hogy nem szeretem, egyszerûen ilyenkor csak még jobban mardos legbelül a magány, és az, hogy olyat teszek, amit ugyan szeretek, de túl sok a kényszer rá a múltból. Nem is tudom, miért csinálom még ezt, talán mert nem értek máshoz. De teljesen mindegy, hiszen most a színházba vagyok és december 24-e van, így a karácsonyi elõadás,a a Diótörõt adják elõ a balettosok, mi színészek pedig a felnõtteknek egy karácsonyi színdarabot, mely a karácsony szellemeirõl szól.

Persze én játszom a fõszerepet. Az elején elviselhetetlen házsártos fõnöknõt, akit meglátogat a karácsony három szelleme, a múlt, a jelen és a jövõ. Persze gond nélkül alakítom a szerepet és könnyedén is tanultam meg a szöveget. A Diótörõ elõadás után eléggé sokan vannak, és utána következünk mi. Egy nagy szünet, míg kicserélõdnek az emberek, a családosok haza mennek a kései óra miatt, majd akik megvették erre is a jegyet maradnak.

Ahogy maga a darab elkezdõdik én teljes oda adással és átéléssel játszom el a szerepemet, mint ha valóban megtörténne velem ez. Imádják az emberek és a végén, még maradnak, s egy ráadás rövidebb színdarabot kapnak, amit újdonsült írónk direkt idei karácsonyra írt meg. A nézõk a helyükön maradnak, és csak épp, hogy kosztümöt és sminket váltok, kezdünk is. Gyorsan öltözöm át már és könnyedén mennek az ilyen szerepváltások. Most egy szomorú egyedül élõ nõt kell alakítanom, aki magányos. Ez nem is nehéz, mert én is az vagyok, ém az õ életének boldog a vége, mert Karácsonykor ismerkedik meg a szerelemmel. A karakterem és a játékom teljesen magával ragadja a nézõket és meghitté belsõségessé varázsoljuk eme napra a hangulatot.

A karácsonyi hangulat, a békesség kedvesség, mind ott csillog az emberek arcán, amire még inkább rátesz egy lapáttal, a színház társulat közös daléneklése. Végig nézve a tömegen egy arcot látok csupán, aki szinte megrögzötten engem bámul. Viszonzom pillantását mosolyogva énekelve. Már egy ideig nézzük egymást, de nem mosolyodott még el. Szélesen mosolyodom el kedvesen és aranyosan döntöm oldalra a fejemet és úgy nézek a szemeibe. De még erre se mosolyodik el. Egyszerûen mindent bevetek, amit éneklés közben magam lejáratása nélkül meg lehet tenni, de nem mosolyodik el. Az éneknek viszont vége és elköszönve kívánunk mindenkinek boldog karácsonyt így lemenve a színpadról a társak dicséretei közben megyek az öltözõbe.

Beérve nagyot sóhajtva öltözöm át utcai ruhámba, ami egy egyszerû farmer magas szárú és sarkú csizma pamut kötött lábszárvédõvel, egy egyszerû fekete póló és arra egy kötött pulóver. Hajam leengedve húzom fel a sapkám és kabátomat felvéve indulok el haza. Hosszú volt az este a színházban. Egész úton azon gondolkodok, hogy míg a többieket várja a család, engem senki se otthon. Na jó a macskámon kívül. Nem sokáig tart az út és bemenve a hotelbe ahol a lakást vettem meg széles kedves mosollyal köszönök és fel is megyek a lifttel a legfelsõ emeletre. A lakásba beérve fagy le szinte azonnal a mosolyom.

Cili siet oda hozzám és nyávogva dörgölõzik. Nagyot sóhajtva szó nélkül megyek a konyhába a leöltözés után és adok neki enni. A lakásban semmi karácsonyi dísz vagy karácsonyi hangulatra utaló nyom, vagy kedvcsináló nincs. Olyan hétköznapi és szürke, mint mindig.

~ Elegem van mindenbõl, fõként az életembõl. Senki nem akar komolyan megismerni, mert ha akarna, látná, mi van legbelül.~ Fut végig a gondolat a fejemben és ehhez hasonló sok más negatív gondolat. Leöltözve megyek be a fürdõbe és leöltözve ülök be a forró vízzel teli kádba. A plafont nézve veszek mély levegõket és hirtelen olyan érzésem támad, mint ha figyelnének, Körbenézek, de nem látok senkit. Újra a plafonra pillantok és csak megrázom a fejem. Arcom koránt se az a vidám, mint ami eddig volt. Egy könnycsepp csordul ki a szemeimbõl és lassan inkább bele csúszok a vízbe.

Alá merülve nyitom ki a szemem és úgy nézek ki a plafonra a víz alól. Hajam a vízben terül szét, mint egy lebegõ légies legyezõ. Hosszan tartózkodom a víz alatt és gondolkodom, fel se kellene már mennem. A kezem kinyúl oldalra, a kád szélére, hogy lent tartsam magam, mikor hirtelen egy pillanatra mintha a kád mellett valaki megállna, és a fényt takarja el. Hirtelen jövök fel a víz alól és nézek szét a fürdõmbe, de sehol senki. Nagyot sóhajtva fürdök inkább le.

A fürdés végeztével megtörölközve mezítelen fekszem be az ágyamba. Nincs kedvem felöltözni hálóingbe és amúgy sincs rá szükségem, ugyanis Cilin kívül nincs senki itt nálam. Hanyatt feküdve az ágyamban alszom el.

 Remélem jó lett ^^ 

 Hárman ültünk a kocsiban, visszaidéztük a hétvége legjobb pillanatait, már azt terveztük, hogy mikor megyünk legközelebb. Szerettem ott lenni, mindig kedvesen vártak minket, programokkal. De haza kellett jönnünk, szüleimnek dolgozniuk kell, nekem pedig iskolába kell mennem. Éppen zenét kerestem, a maradék úton aludni akartam, amikor apa felkiáltott.

- Vigyázz!

Elrántotta a kormányt, az autó kerekei õrült csikorgásba kezdtek, de a csúszó kamion minket is elért. Fel sem fogtam mi történt csak, hogy csúszunk, sodor minket magával a teherszállító, és hangos csattanás lett. Megrántottam a nyakam, beütöttem a fejem. Fáj mindenem, majd hirtelen elsötétül minden.

***

 Ismered az érzést, amikor minden elsötétül, mintha aludnál, és szépen lassan megnyugszol? Amikor minden gondod, bajod elúszik, és egyedül vagy? Kellemes, és egyben fullasztó érzés. Nem tudsz semmit, nem érzékelsz semmit, csak vagy. Hiába próbálsz kibújni a fekete köd alól, lepelként simul rád, amit nem vehetsz le. Igen ez a halál.

***

Kinyitom a szemem és egyszerûen felülök. Nõvérek tömkelege van körülöttem, az egyik orvos kezében ott a defibrillátor. Nem értem mit csinál vele, hiszen jól vagyok, semmi bajom, nem fáj egyik tagom sem. Éppen mondani akarom, hogy nincs bajom, ne aggódjanak, de hiába mondom, nem hallanak. Egy idegesítõ hang sípol folyamatosan, és anya felzokog. Körbenéztem, majd akkor láttam, hogy félig a testemben ülök, és az orvosok rajtam keresztül nyúlkálnak. Akkor fogtam fel igazán, meghaltam.

Meghaltam, és most itt ragadtam. Sehol sincs a fény, vagy Szent Péter, aki elkísérne. Egyedül vagyok. Nem tudok mit csinálni, hiába kiabálok, próbálok jelezni szüleimnek vagy az orvosoknak, nem vesznek észre. Köd lettem, levegõ. Semmi vagyok.

Leszállok az ágyról –pontosabban lebegek-, és megpróbálok valamit leverni, de a kezem átsuhan rajta. Ki akarok menni az ajtón, de nem tudom kitolni az ajtót, egyszerûen átmegyek rajta. Kint a folyosón sok ember rohangál, úgy tûnik, valami baleset volt. Észre sem vesznek keresztül haladnak rajtam. Aztán megvilágosodtam. Baleset volt, az én balesetem. Én meghaltam, anyámék túlélték.

Végig simítok a kezemen, határozottan érzem. Megfogom a ruhám szélét és arrébb húzom. Ezt meg tudom fogni, de a többi tárgyat miért nem? Végig lebegek a folyosón, ki az épületbõl. Körbenézek, de hiába. Nem látok senkit, akinek feltûntem volna. Nem éreztem a szelet, a napot, ahogy melegíti a bõrömet. Idegesítõ, frusztráló érzés.

Nem tudtam mit csinálni, elindultam az autópálya felé. Meg akartam nézni a baleset helyét, mi történt, hány sérült van. Hirtelen ott termettem, csak a helyszínre gondoltam, felidéztem az utolsó tiszta képet. Tûzoltók, mentõk és rendõrök voltak. A kamiont már felállították, a tûzoltók az egyik autóból szedték ki a sérülteket. Köztük volt egy hosszú, barna hajú lány is. Fiatal volt, talán 17 éves. Fejébõl vér szivárgott, egybõl hordágyra tették, és rögzítették a fejét. Magánál volt, de nem hallottam, hogy mit mondott, a zajok elnyomták gyenge hangját. Berakták a mentõautóba és szirénázva elindultak vele. Követtem õket, egészen a korházig, ahol még mindig ott voltak anyámék.

Betolták és egybõl CT-re vitték. Az orvosokkal mentem, figyeltem, hogy mit mutat a monitor, de én semmit sem tudtam megállapítani. Az egyik fehér köpenyes sóhajtott egyet és elmosolyodott.

- Semmi baja.

Én is megnyugodtam, nem tudom miért, talán az együttérzés miatt. De… én éreztem valamit? Képes vagyok ilyen alakban is érezni?

Kimentem és leültem a váróterembe. Nem vártam semmire, senkire, csak figyeltem az embereket. Nem is tûnt fel, hogy valaki leült mellém, csak amikor hozzám szólt.

- Tudod mi történt? – kérdezte, én pedig meglepetten fordultam hozzá.

- Te… látsz engem?

- Persze, én is szellem vagyok, ahogy te is.

Hirtelen nem tudtam felfogni, csak bámultam rá. Türelmesen várt, hagyta, hogy kattanjanak a kerekeim.

- Szellem? Te is meghaltál? Mikor? – bukott ki belõlem.

- Szellem, igen, már régen. Gyere, megmutatom mire vagy képes.

Vele tartottam és bemutatta a szellemséggel járó képességeket. Meg tudok szállni embereket, hogy irányítsam õket, tudok „teleportálni” amit csináltam, mikor a balesethez mentem. Peter –a másik szellem – mindent megtanított. A barátom lett, az elsõ hétben mindig ott volt nekem, de azért nem lógott rajtam mindig. Emberként tekintett rám, és én is rá; nem éreztettük egymással, hogy mik vagyunk.

Akkor kezdtem követni a lányt, Saraht. Bármit meg tudok róla szerezni, mert nem vesznek észre. Mindent tudok róla. Nem tudta, nem érezte, hogy ott vagyok, de mindenhova követtem. Tudtam mikor mit csinál és kivel. Egyre jobban tetszett nekem.

***

Éppen az iskolából „mentünk” haza, amikor eszembe jutott valami. Megvártam amíg Sarah elkezd tanulni. Peter mondta, hogy megszállhatjuk az embereket. Mi van, ha megszállom Sarah kezét, és tudok neki üzenni? Egy próbát megér, szerintem legalábbis.

Elõvette a füzetét, tollát a kezébe vette, én pedig elkezdtem koncentrálni. Egyszer csak a teste elkezdett magához húzni, és mintha beszippantott volna. Ekkor tudtam, hogy sikerült. Egy lány testében voltam, ami valljuk be, egy kicsit furcsa. Gyors leírtam a füzet sarkába, hogy „Ne félj tõlem.”

Kiszálltam a testébõl, és megrázta a fejét. Észrevette a rövid mondatomat és körbenézett. Nem látott senkit, nem láthatott és kiradírozta. Megpróbáltam újra, de most csak a kezét irányításba venni. Nehezen, de sikerült, tudatában volt, hogy ír.

„Szellem vagyok, a nevem Tom. Ne félj tõlem.”