- A te érdeked, Damno, hogy ma jól viselkedj! - néz rám a börtönigazgató tettetett határozottsággal .- Ma fog eljönni börtönlátogatásra egy iskolás csoport, és nem örülnék neki, ha darabokban hagynák el az épületet. Csak fogd be a szád, és ne csinálj semmit.

- Rendben, fõnök .- nevetek a képébe gunyorosan, mire három puska csöve szegezõdik rám .-Ugyan már fiúk! Nem kell ilyen nyíltan mutogatni az ijedtségeteket. Majd igyekszem moderálni magam, és egy kis jó modorra tanítani a fiatalságot - nézek rájuk sunyin, majd végül leülök az ágyamra.

Az igazgató kimegy az embereivel együtt, végre egyedül hagynak a cellámban. Hümmm… tehát látogatók jönnek. Ha minden igaz, a Tokiói Gimnázium egyik osztálya, akik épp most veszik részletesebben a büntetésjogot meg a hasonlókat. És ide fognak jönni. Ez felháborító Mi vagyok én, egy vásári majom? Itt fognak mutogatni, mint az állatkertbe zárt majmokat. De azt aztán el ne várja tõlem senki, hogy banánnal zsonglõrködjek. Cöhh…

Sértõdötten és kissé dühösen dõlök hátra az ágyamon. Le se dõltem, már jön is az egyik õr.

- Csomagja érkezett! –jelenti be, majd a rácson át benyújt egy kis csomagot. Remeg a nyomorult keze, látni rajta, hogy még új itt.

- Nagyon szépen köszönöm, remélem nem sérült meg .- nézek rá gonoszan.

- Nem, nem, az lehetetlen! Kapott egy külön kibélelt dobozt, abban utazott .- mentegetõzött.

Mindenki tudja, hogy az olyanok azért nem két fillérbe kerülnek. Fõleg, hogy azt is súlyra mérik, és ez egy igencsak nehéz csomag: van, vagy öt kiló. És az sem utolsó szempont, hogy a világ másik felébõl jött, és háromszor annyiba került nekem, mint amennyit ez a szuper biztos börtön fogyaszt tíz év alatt. Tehát mondanom sem kell, az igencsak sok pénzembe került, hogy megszerezzem ezt a különlegességet. De megérte.

A fiú észrevette, hogy a rászegezõdõ tekintetem csak még élesebbé vált.

-De mielõtt félreértene, Damno úr, nem az Ön költségére ment a dolog. Én álltam, remélem így megfelel. Az a doboz is ki van bélelve, óvatosan becsomagolva. Sürgõsségivel és ajánlva jött, a különösen drága és törékeny dolgokkal, kizárt dolog, hogy baja esett volna, de azért kérem bizonyosodjon meg róla. – hadarja, majd meghajol és kirohan.

Mikor a fiú kimegy, óvatosan elkezdem kicsomagolni a kis küldeményt.

-Istenem, de szép vagy .- mosolygok rá a csomagra, mintha csak vissza tudna mosolyogni. Szép. Sokkal, de sokkal szebb, mint arra számítottam.

*****

Két-három órával késõbb az egész börtön megtelik zajokkal, amiket az újonnan jött látogatók hoznak be magukkal. Halk suttogások, lépések és a jegyezet tömbökön végigfutó tollak és ceruzák hangjai csapják meg a fülem, és teszik kissé elviselhetõvé a szokásos, börtönben uralkodó némaságot.

Jönnek. Igen. A hangok alapján egy egészen nagy létszámú osztályról van szó, körülbelül 30-35 fõvel. Plusz meg a fegyveres õrök. A börtönigazgató most mással lehet elfoglalva, mert nem hallom az olcsó cipõjének halk nyikorgását, és lassú, nehéz lépteit.

Végül nyílik a terem ajtaja. Annak a teremnek az ajtaja, aminek a jobb sarkában egy kalitkába vagyok bezárva. Vagyis a cellámba. A cellám nagyjából három lift nagyságának felel meg, a szoba többi része teljesen üres. A nagy szoba túloldalán van egy kis megfigyelõpult külön nekem szentelve, valamint ott van a folyosó is, ami összeköt a kevésbé komoly és veszélyes foglyokkal.

Jól saccoltam, egy kisebb tömeg sétál be az ajtón, mind rám szegezik kíváncsi tekintetüket. Én csak nyugodtan állok, és kissé méregetem õket. Két tanár: egy vén csorosznya, na meg egy nálam fiatalabb férfioktató. Három fegyveres van a gyerekek mögött, jelenleg leeresztett fegyverekkel.

- Õ itt Damno, más néven az Angyal. –kommentál egy számomra ismeretlen, jelentéktelen figura. Biztosan õ vezeti õket körbe.

- Miért Angyal?- kérdez a szürke kisegértõl egy szinte világító ruhájú, arrogánsnak tûnõ fiúcska. Tipikus suli menõje- feje van.

- Ez a gyilkolásmódjával és a hitével van kapcsolatban. Különleges, egyedi módon végzett az eddigi áldozataival, és azt hiszi, ezzel megváltja õket. Õ amolyan vallási fanatikus.

- Ne beszélj rólam úgy, mintha itt sem lennék .- sétálok a cellám rácsaival, hogy közelebb legyek az okoskodó kis emberhez. Rögtön hátrál két lépést hátra, beleütközve ezzel a vénasszonyba.

- Elnézést!- kér bocsánatot, majd a csoport oldalára, és hozzám távol áll meg, és onnan akarná folytatni a magyarázkodást.

- Katolikus vagy?-tesz fel nekem egy kérdést a suli nagy arca.

- Igen. Van vele valami gond?- nézek mélyen a szemébe, de nem bírja állni gyûlölettõl és megvetéstõl sugárzó szemeimet, elkapja a tekintetét. Hogy leplezze a félelmét, és megtartsa a helyét a csoportban, egy hátul állóra néz.

- Hát akkor a sátánistákkal nem vagy éppen baráti viszonyban, nem? Köztünk is van egy sátánpárti, szívesen itt hagyjuk neked .-kezd el nyeríteni, majd követi õt pár haverja. A tanárok nem tesznek semmit. A vén csorosznya a haját kezdi el igazgatni, míg a férfi az idegenvezetõvel kezd halk beszélgetésbe. Mintha meg sem hallották volna az elõzõ kijelentést. Undorító.

Ránézek a fiúra, majd egy pillanatra kissé megdöbbenek. Ez a fiú…nagyon szép. És még enyhén fejeztem ki magam. Nagyon szép, tiszta arca van, rejtélyes mélykék szemeibe néhol bele-belelóg egy-egy tincs tépett fekete hajából. Vékony, szálkás alkatú. Egy szépen tisztán tartott fekete bõrkabátot hord, ami ha jól látom nem csak mûbõr. A megjelenése kissé sötét, tekintve, hogy a ruhái többsége fekete, de van rajta némi kék is. Ami leginkább megdöbbentett, az a kiegészítõinek száma. Kilenc…tíz…tizenegy…

Durva. Ez a fiú több keresztet hord magán, mint ahányat az összes ujjamon meg tudnék számolni. És ahogy látom, az ezüst testékszerekkel is jóban van, nézve, hogy van egy piercing  a szájában, rengeteg fülbevaló a fülében, és egy tucatnyi gyûrû az ujjain. Váó. Mást nem tudok mondani. És õ lenne sátánista? Ne akarjon engem senki se hülyének nézni.

- Ha a tanyádon egy vendég bosszant, bánj el vele kegyetlenül… Ne panaszkodj olyasmik miatt, amikkel nem kellene foglalkoznod…Amikor közterületen jársz, ne háborgass senkit. Ha valaki téged háborgat, szólítsd fel, hogy hagyja abba. Ha tovább háborgat, pusztítsd el….- sorolok fel párat a sátánizmus tizenegy törvénye közül. Kissé értelmetlenül néz rám, de a tekintetét nem kapja féle.

- Ez meg mi a fene volt?- néz rám értetlenül a suli arca-feelingû srác.

-Szerinted? A sátánizmus tizenegy parancsa közül három. És ahogy látom, a fiúnak egy sem ismerõs. Pedig ha sátánista lenne, ahogy mondod, reagált volna valamit. Tehát a lényeg: egy idióta vagy. Egy szánalmas kis senki. Anyád is tudja, sõt, mindenki, úgy látszik mégsem szeretnek és bíznak benned annyira, mint ahogy te hiszed, mivel eddig még nem mondták ezt meg neked.

A fiú elsápad, és tehetetlenül néz rám.

- Na mi van, aranyom? Most már nem akkora a pofid, mint az elõbb. De tudod, mit? Megbocsátok neked, ha kissé közelebb jössz.

- Vondd vissza!- üvölt rám paprikapiros fejjel, közben a könnyeivel küzd.

- Gyere közelebb, és visszavonom! Akkor bebizonyíthatod, hogy nem vagy egy szánalmas és gyáva féreg .- hangom síri nyugodt, elég nagy kontrasztot ad, hogy nekem nyugodtan is milyen erõs és mély hangom van; noha õ üvöltözik, így is könnyen elnyomom az õ hangját.

A kis ostoba pedig közelebb jött…nem is kell mondanom, hogy kinyúltam a rácson, és elkaptam a nyakát. A kis szaros felvissantott, majd sikoltozásba kezdett, ahogy a kezemet a nyaka köré szorítottam erõsen, míg a másikkal a haját húztam hátulról. Elkényeztetett kis ficsúr…egy kicsit meghúzod a haját, máris sír. Ha még csak sírt volna….olyan üvöltözést és bõgést levágott, egy csecsemõ is megirigyelhetné. Hát, rosszabbat is hallottam már azoktól, akik a karjaimba kerültek….

-Most pedig…figyelj rám, te kis pöcs .- mondom eszelõs tekintettel olyan hangosan, hogy a többiek is hallhassák. Az õrök tehetetlenül rám szegezik a fegyvereiket, a vén csorosznya elájul…..a többiek pedig remegnek a félelemtõl. –Szépen bocsánatot kérsz attól a fiútól, ott ni. Hogy is hívják?

-Ren….-válaszolja hajszálvékony hangon.

-Igen…bocsánatot kérsz Rentõl. Fõleg, hogy az életed az õ kezében van. Gyere ide, Ren!- intek a fiúnak, aki kissé ijedten, de eleget tesz a kérésemnek, és odajön hozzánk.

A kis bõgõmasinának a nyakára jobban rászorítok, jelezve, hogy elkezdhet az életéért könyörögni.

-Kérlek, Ren…én..én…sajnálom, többet..nem foglak..egy szóval sem..bántani…én…csak…könyörgöm, ne hagyd, hogy megöljön!...-folyik össze a kölyöknek taknya-nyála.

-Ren! Hogy döntesz? Életben maradjon annak ellenére, hogy sokat bántott, vagy eltörjem a nyakát, hogy többet ne kelljen látnod a rusnya fejét?

-Nem bántsd! –még végig sem hallgatta az ajánlatomat, de más döntött.

- Jól van…de ha egy rossz szót is hozzá mersz szólni ezután Renhez….esküszöm, hogy megtalállak, és leszabom a fejet, te kis senki. –magyarázom õrült hangon, majd elengedem a síró gyereket, és óvatosan magamhoz húzom Rent. Nyüsszent egyet, de mikor érzi, hogy fogom, de nem okozok neki fájdalmat, kinyitja a szemeit.

- Bejössz?- invitálnám beljebb, de most már az õrök végre magukhoz térnek.

- Nehogy bemenj, fiú! Nem jössz ki onnan élve. Damno, engedd el!- próbálkoznak.

-Jaj, fiúk, nem kell ennyire rossz híremet kelteni, nem harapok ám….az esetek többségében. A fiú pedig nagykorú. Joga van eldönteni, hogy bejön, avagy sem. És ha be szeretne jönni, akkor azt ti nem akadályozhatjátok meg. –majd végül újra a fiúra nézek .- Szeretnék neked adni valamit, amit itt van a cellámban. Abban a dobozban .- mutatok rá a kis csomagra, ami délelõtt érkezett.

A fiú kíváncsian néz a doboz felé, majd biccent, hogy bejönne. Az õrök odahajintják neki a kulcsot. Nem semmi ez a fiú. Biztos vagyok benne, hogy noha nem bízik bennem, tudja, hogy igazat mondok, és tényleg csak a dobozt akarom megmutatni neki. Így hát kinyitja a cellaajtót, és besétál.

Én addig a kezembe veszem a kis dobozt.

- Ülj le ide, kérlek .- mutatok egy székre, amire le is ül. Én addig kinyitom a dobozt, és óvatosan a kezembe veszem a tartalmát. Egy nagy keresztet tartok az ujjaim között, ami egy ngayon vatag, különleges láncon függ.

- Elõre szólok, hogy súlyra elég nehéz .- figyelmeztetem, majd a haját óvatosan arrébb simítva a nyakába rakom a keresztet. Kicsit megremeg a hirtelen a mellkasát nyomó súlytól, aztán végül megnyugszik.

- De szép…- szólal meg, mikor ránéz a tenyér méretû, fekete keresztre, aminek közepén egy nagyon nagy darab kékszínû ékkõ van. Pont olyan színû a kõ, mint a szeme. Miközben a lánccal bíbelõdöm, közben mesélek neki a keresztrõl.

-Egy nagyon régi alkotás, egy igazi mestermû. És az, ami benne van, az is egyedi az egész világon. Körübelül 600 éves ez a kereszt, és a hozzá járó lánc is. Egy nagyon régen élt kovács készítette akkori pápának.

-És miért ilyen nehéz?-A kis kíváncsi. Még meg se várja, hogy odaérjek…

-A keresztet Lelkiismeretnek hívják, pont a súlya miatt. Meg lehet szokni a súlyát, az ember egy idõ után észre sem veszi, hogy három-négy kilót cipel a nyakában. Viszont ha valami rosszat tettél, vagy valami nyomaszt, nagyon nehézzé válik. Olyan, mintha a lelkiismerete lenne az embernek. Ha viszont az ember jóváteszi azt, amiért gyötrõdik, utána elmúlik a mellkasát érõ nyomás.

- De ha olyan régi és ilyen különleges, biztosan sokat ér, nem? Nem akarták eddig ellopni?

- Okos vagy, Ren. Tényleg értékes darab, de egyszerûen nem lehet ellopni.

- Hogyhogy?

- A lánca miatt. Nem egy szokványos kis ezüstlánc, ha ide teszed a kezed – fogom meg óvatosan a puha ujjait, és a lánchoz érintem .- láthatod, hogy vastag. Be kell állítani úgy, hogy ne tudd csak úgy leakasztani a nyakadból, hanem ki kelljen csatolni. Azt viszont csak egy kulccsal lehet.

- De tönkre lehet tenni a láncot, hogy utána megszerezhetõ legyen a medál,nem?

- Nem. Ez a lánc nagyon különleges. Hõ és vízálló, nem lehet se elszakítani, se kettévágni, semmi. Keményebb, mint a széfek páncélja, és gyémántot is tartalmaz. A gyémántot pedig csak gyémántporral lehetne csiszolni, csakhogy elõtte túl kéne jutni a gyémántokat körülvevõ kõkemény anyagon. Tehát ha le akarnák ezt szedni róla, le kéne vágniuk a fejedet, és aki ellopta, az sose tudná hordani a kulcs nélkül.

- És a kulcs hol van?- teszi fel a következõ kérdést. Halható a kattanás, ami azt jelzi, hogy sikeresen felkerült rá a lánc.

- Itt.- veszem elõ a pólóm alól a keresztemet, majd kinyitom, és megmutatom neki a kulcsot.

- Ez durva - mosolyog rám, majd megpróbálja felemelni az én keresztemet .- Ez is nehéz. Olyan, mint Lelkiismeret?

- Súlyra egyeznek, de az enyém jóval késõbb készült .- viszonzom a kedves mosolyát .- Rád is raktam, most már nem szedheti le rólad senki. A kulcs nálam lesz, ha valami baj van, bejössz, és leszedjük. –teszem vissza a kulcsot a helyére, becsukom a keresztemet,majd leülök az ágyam szélére.

- Nem értem. Ez a kereszt nagyon sokat érhet, én…én nem fogadhatom el. Túl szép és drága ahhoz, hogy az enyém legyen .- süti le a szemeit.

- Nem olyan drága ám…te is meg tudnád keresni az árát, tartsd csak meg. Tudom, hogy nagyon tetszik. –Nos, végül is nem hazudtam. Tényleg meg tudná keresni az árát, ha az életének kb. hússzorosát töltené munkával.

- De miért adod nekem? Neked nem kell?

Elmosolyodom, majd mélyen a szemeibe nézek .- Ma kaptam meg, és azért adom neked, mert megérdemled. Ezenkívül neked is tetszik, és végül is szépet a szépnek, nem?

Erre elpirul a kis drága, aztán körülnéz. Én is követem a pillantását, mikor megdöbben. Csak ketten vagyunk az egész szobában.

- Semmi baj. Kint várnak az ajtón túl, az igazgató kivitette õket, míg mi beszélgettünk.

- Mennem kell .- szontyolodik el kissé.

- Tudom, sajnos. Pedig jót beszélgettünk. –mosolygok rá bátorítóan, majd kikísérem a cellámból. Bezárja a cellám ajtaját, majd kisétál.

Vissza fog jönni. Érzem. És szerintem nem is kell majd olyan sokat várnom arra a bizonyos visszatérésre.