|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Darky | 2009. 06. 02. 22:25:54 | #438 |
 Karakter: Cain
Utálom mikor megzavarnak.
Pláne ha vadászat közben zavarnak meg.
Ennél már csak azt utálom ha bürokraták zavarnak meg.
És ha sex közbn zavarnak meg.
Na jó, asszem ezt a témát kiveséztük, több szóismétlés nem is lehetne a gondolataimban.
Egyszóval, tököm tele van hogy ott kellett hagynom a kis Misakit, pedig legszívesebben ott helyben felfaltam volna.
Ostoba Seiji..azt hitte sokáig rejtegethet előttem egy ilyen szépséget?
Hiba volt.
Hatalmas hiba.
***
Következő nap.
Mintha felszívódott volna.
És én utálom ha a dolgok nem úgy alakulnak ahogy én akarom. Hiába keresem mintha a föld nyelte volna el a kis édest.
Seiji-től persze nem kérdezhetem meg, még a végén gyanút fogna hogy fenem a fark..izé a fogamat a fincsi öccsére.. hehehe..
***
Eltelik két nap.
Minden napom azzal telik hogy a munka után (amit rásózok a kis édes ezredesemre) elmegyek vadászgatni a kis édest.
Rettenetesen bosszant hogy hagytam kicsúszni a karmaim közül.
***
Aztán a következő nap végre siker koronázza a kutatást.
A házuk felé hajtok, hátha mégis otthon találom, mikor meglátom az út túloldalán sétálni.
Kezében táska, bizonyára iskolából igyekszik hazafelé.
Óh hát megvagy.
Vigyorom letörölhetetlen, ahogy lefékezek mellette.
Azonnal ledermed, pedig még csak a kocsit látta meg.
Kinyitom az ajtót.
- Szia Misaki.. szállj be... - vigyorgok rá ördögien, ő pedig rögtön hátrálni kezd rémülten.
Nem nem.. nem futunk el Cain bácsi elől.
A szájára szorított kézzel rázza meg a fejét.
Szaladni kezd az ellenkező irányba.
Nos, ha fogócskázni akarsz előtte.. nekem úgyis jó.
Megtekerem a kormányt és gázra taposva befarolok elé, elvágva ezzel az útját.
Könnyedén dobom magam mellé az ülésre, és egy gombot megnyomva zárom le az ajtókat.
Üdv. nálam édes.
- Ne... kérem ne... - könyörgi halkan, remegő hangon.
Kapálódzik, de lefogom, és az álla alá nyúlva fordítom magam felé a fejét.
- Cssss...
Ó hogy a rohadt életbe... de kurva gyönyörű még ígyis.. könnybe lábadt szemekkel.
Vadul csókolom meg, ő pedig döbbenten belenyög a számba.
Mmmm...
Ártatlansága olyan édes ízt ad neki, mint semmi más a világon.
Csodaszép hófehér bőrét simogatom, miközben nyelvem végigsimít az ajkain.
Édesem.. úgyis az enyém leszel... mostmár akármit is csinálsz..
Apró, számomra hihetetlenül könnyed ütéseket érzek a mellkasomon, legszívesebben nevetnék a teljesen felesleges próbálkozásán.
Arcom a nyakába temetem..mélyen beszívom az illatát.. ami úgy hat rám valami ajzószer. Wrrr máris kemény vagyok.. pedig még épp csak hozzáértem.
Szinte letépem a válláról a kimono-t, és felszisszenek ahogy ajkam puha bőréhez ér. Olyan az illata mint valami édes cukrászsüteménynek.. és az íze... mmm...
- Merre jártál báránykám? Kerestelek, és nagyon dühös voltam rád... - súgom a nyakába, élvezve ahogy megborzong.
- A... a nyaralónkban... - nyögi rekedten.
Na-na.. ne menekülj.
A csuklóját megfogva húzom vissza magamhoz, mikor kicsit el akar távolodni. Lehetetlenül gyenge hozzám képest, apró kis karcsú teste úgy vergődik a kezeim közt, mint a pillangó a pók hálójában.
Nem fogsz elrepülni nem..nem-nem..
- Ne merészelj mégegyszer elszökni előlem... - mordulok rá fenyegetően. Érzem ahogy remeg.
Halkan felkuncogok ahogy meglátom ezt a vad rémületet a szemeiben.
- Kérem... kérem engedjen el... én nem csináltam semmit... miért teszi ezt velem...? - kérdezi értetlenül.
Megsimogatom az arcát.. puha.. telt ajkait. Milyen hihetetlenül sápadt és hófehér a bőre. Nem is gondoltam volna hogy tényleg van ilyen porcelánszépségű bőr. Ennyire... tökéletes...
- Azt kérded miért?
Vigyorgok.
- Mert megtetszettél. Mert gyönyörű vagy.. és ha meglátok valami gyönyörűt...mindjárt be akarom mocskolni.. - vigyorgok arcába.
Látom rajta hogy lassan már az ájulás határán van. A csuklómra tekerem hosszú haját és úgy húzom közelebb magamhoz az arcát.
- Félsz? - kérdezem gonosz mosollyal.
Hülye kérdés.. hiszen sugárzik róla a rémület.
- Az jó.. úgy még jobban fogom élvezni. - nevetem el magamat.
Előveszek a kesztűtartóból egy mindössze tenyérnyi kábítópisztolyt és a vállához nyomom.
Aludj csak édes!
A pisztoly halkan szisszen egyet, ahogy a magas nyomású levegő a bőrébe nyomja a kábító lövedéket.
Ernyedten hanyatlik az ülésre.. haja beborítja a fekete bőrt. Wrr..
Két ujjam közé csippentem az apró nyilacskát és kihúzom a vállából.
Remek.
Nyugodtabb utazást nem is tudnék elképzelni magamnak.
***
Hazaviszem.
Szerencsére olyan helyen lakom, ahol kevés emberrel találkozni, és az egész 20 emeletes épület az enyém, így nem állít meg senki hogy megkérdezze miért cipelek egy ájult fiút a hátamon fényes nappal.
***
Már éppen megy le a nap mikor ébredezni kezd.
Eloltom a cigarettámat és mosolyogva figyelem ahogy megrántja a bilincset a csuklóján.
Annál fogva bilincseltem az ágyhoz mindkét karját, ami most a feje fölé van feszítve, mert megrántotta.
- H...hol vagyok?
- Remélem nem haragszol ha nem vezetlek körbe. - szólalok meg, ő pedig összerezzen ahogy meghallja a hangomat.
- Maga..? Ahh..már emlékszem... nhh...
Behunyja a szemét, mintha fájdalmai lennének. Bizonyára van még egy kis kótyagossága, hála a kábító lövedéknek.
- Engedjen el...
- Még nem. - sétálok közelebb hozzá. - Bár innen úgysem mehetsz sehova. - teszem hozzá mosolyogva. - Majd ha jó fiú leszel elengedem az egyik kezed.
Könnyeit visszafolyta próbálja meg eltépni a bilincset, én pedig fölé mászva állítom meg.
- Hagyd abba! - förmedek rá dühösen. A csuklója már tiszta vörös a sok rángatástól, egy helyen ki is serkent a vére. - Nézd meg mit csinálsz magaddal.
Leakasztom az apró kulcsot a nyakamban lógó láncról és kipattintom a bilicset.
Sziszegve dörzsöli meg a kezét.
Az ajkamhoz emelem és morogva nyalintom le róla azt a pár csepp vért.
- Mit akar tőlem? - néz fel rám ijedten.
Elvigyorodom a kérdésen.
- Tőled semmit...... én téged akarlak...
Először nem érti, majd ijedten pislogva igyekszik elhátrálni előlem.
Hehehehe..látom érted már.
- Jól van.. tudtam hogy nem vagy hülye..... - vigyorgok rá.
- Neh..kérem...
Hehehe.. ezzel a könyörgéssel semmit sem érsz el, csak mégjobban felizgatsz.
Figyeli ahogy átsétálok a szobán, és ledobom az ingemet a fotelba.
Mivel eloldoztam a kezeit, óvatosan, szinte hangtalanul siklik az ajtó felé.
Észrevétlenül termek mögötte, és kezem még előtte csapom az ajtóra, így nem tudja kinyitni. De nem ám.
Felnéz rám, szemei megrebbennek, összerezzen, úgy ereszti le védekezésre emelt kezeit mint akit dróton rángatnak.
- Kétféle képen kerülhetsz ki ebből a szobából... élve, hogy én engedlek ki... vagy esetleg holtan. De igazán fájna bántani azt a szép pofikád, úgyhogy jobban teszed ha nyugton maradsz. - nézek rá halálosan komolyan, amitől szinte falfehérre sápad.
Remegve roskad össze a lábaim előtt.
Könnyedén kapom fel, és az ágyhoz viszem. Figyelem ahogy a fejét fogva próbálja meg összeszedni magát.
Kis ájulós.
Összerezzen ahogy hozzáérek a hajához. Beletúrok a selymes tincsekbe, az arcomhoz húzom őket. Tényleg olyan.. mintha nem is igazi volna.. mint azokon a régi japán babákon. Porcelán bőr..és selyemszerű..pókhálófinomságú éjfekete haj.
- Misaki... - morgom a fülébe, ahogy ellököm az ágyon és elégedetten nézek végig rajta felülről.
Szemmel láthatóan éppen az egyik sebhelyet figyeli a mellkasomon. A vágás a vállamtól egészen a mellemig leér, bár már naggyából elhalványult az évek alatt.
Nem mer megérinteni, noha megemeli a kezét, de aztán mégis visszaejti.
- Még mindig félsz.. - jelentem ki a tényt.
Megpróbál kimászni alólam de ránehezedek, ő pedig nyögve kap levegő után.
- Nyugi az csak a fegyverem volt.. - vigyorgok rá, és kihúzom a pisztolyt az övemből.
Figyeli ahogy leteszem az éjjeliszekrényre, csövével az ajtó felé.
A vállánál fogva nyomom a takaróba, és szám máris az ajkain.
Felnyög..ami pont elég nekem, és már belé is csusszan a nyelvem, hogy elmélyítsem a csókot, pont olyan vadul és kíméletlenül ahogyan az előbb.
Nem mondanám durvának...inkábbcsak túl szenvedélyes... neki...
- Ne félj majd megszokod. - mosolygok rá gonoszan, és még szélesebb vigyorra húzódik a szám ahogy megérzi a merevedésem és szinte a mattrachoz lapul hogy ne kelljen hozzáérnie.
Felkacagok.
- A másik fegyverem... - vigyorgok rá, az arca már paprikapiros. - De ne félj, ez már nem olyan vészes.
Elnyílt szájjal, levegő után kapkodva dobálja magát, ahogy lehúzom róla a kimono felsőrészét.
Egyszerű yukata-t visel. Kicsit csodálkozom hogyan hordhat valaki az iskolában ilyet, de hagyományörző család... egye a fene.. ha egyszer olyan rohadt gyönyörű benne.
Wrrr... és még a mellbimbói is rózsaszínek.
Hörögve vetem magam rájuk, ő pedig nyögve markol a hajamba.
Ujjaim mellkasának bőrét cirógatják, minden egyes részen ugyanolyan puha és selymes a bőre.. és olyan hófehér.. hogy szinte világít a fekete ágyneműn.
Halk háttérzajként hallatszik a telefoncsörgés a másik szobából, majd két csörgés után bekapcsol az üzenetrögzítő.
„Ha ezt hallod az azt jelenti hogy vagy nem vagyok otthon vagy rohadtul nem érek rá, úgyhogy húzz anyádba mielőtt lerobbantom a tökeid seggfej.” - hangzik a frappáns szöveg, majd sípszó. Toroköszörülés, és valaki beszélni kezd.
El se jut az agyamig, annyira el vagyok foglalva azzal hogy bejussak a kis édes nadrágjába, amit olyan hévvel védelmez mint valami aknamezőt.
- Zárt övezet mi? Tudod.. imádom tilosban járni.. - vigyorgok fel rá, és csak még jobb kedvem lesz ahogy kitapintom a merevedését a nadrágon keresztül.
Nos, félsz vagy sem.. a tested reagál rám.. ez jó hír.. haha...
„...merénylet.. az elnök.... rendkívüli eset...”
Csak foszlányok jutnak el a fülemig.
Hogy a kurva életbe!
Megállok a mozdulat közben, pedig épp a köldökébe készültem beleharapni.
Hogy ezeknek mindig ilyenkor kell meghalni!
Én egyszer valakit felkoncolok! Bizisten a farkánál fogva akasztom fel! Az egy dolog hogy kinyírod az elnököt.. nekem sem szimpi a mandró, nade mér kell mindig akkor mikor nekem áll a farkam?????
Arrhhhhhggggg....
újtatva mászom le róla, figyelem ahogy összerántja magán a felsőjét.
- Piszok mázlid van kölyök. Lottózzál szerintem. Ilyen szerencsével megnyered az lottó ötöst.
- Szóval.. most elenged...? - pislog rám halk, vágytól rekedt, rémült hangon.
- Jobbat nem tudok. - vonom meg a vállam. - Hullák közé nem viszlek. De holnap itt találkozunk.
Odadobok neki egy belőpőkártyát.
Remegve veszi fel.
- Ez nyitja a lenti ajtót és a lakásét is.
- De....
- Nincs de. Vagy eljössz. Vagy a bátyónak kampec. Szerintem magadis elhiszed hogy nem hullattnék érte krokodilkönnyeket ha véletlemül lelőnék teszemazt munka közben.
Nyiikk...
Na ez meg milyen hang volt? Elfolytott visítás? Nyekergés? Sóhaj? Nyögés?
Érdekes egy fiú az már biztos.
Forgószélként távozik. Vissza sem néz.
Viszont tudom hogy eljön.
Jobban félti ő a testvérét, mintsem megöljék őmiatta.
Naná hogy.
Naná hogy naná.
Töltök magamnak egy korty vodkát és tárcsázok.
Az elnöknek beintettek.
Hullajó..... végre leköphetem... hehehehe...
Máris röhög a vakbelem. Méghogy felfüggesztés.. vicces papas volt míg élt.. hahaha.. ezek szerint te előbb lettél felfüggesztve édesem.. méghozzá az élettől...
Hát ezt hívják úgy hogy szar ügy.
|
| Levi-sama | 2009. 06. 02. 22:19:35 | #437 |
Karakter: Misaki
Apa csendesen, békésen szenderült örök nyugalomra. Elbúcsúztunk tőle, megáldott minket és mosolyogva távozott.
Furcsa...
Szokatlan, hogy iskola után nem kell ma a kórházba mennem. Hirtelen nem is tudok mit kezdeni a rám szakadt szabadidővel, de a barátaim megoldják helyettem, elhívnak egy kis délutánis sétára, még vattacukrot is nassolunk. Vigasztalni akarnak, tudom én, és nagyon rendes tőlük, de az az igazság, hogy valós gyászt nem érzek, hiszen már fél éven át erre számítottunk Seijivel, amikor pedig bekövetkezett, csak egyfajta nyugalom töltött el bennünket, tudván hogy papának szép halála volt.
- Sziasztok! - integetek vidáman, és táskámat vállamra dobva robogok haza. Seiji remélem már otthon van. Beszáguldok a házba.
- Bátyó... hazajöttem..! - közlöm az előszobával. - Seijiii!!! - rikkantom, és vidáman lepasszintom táskámat a fal mellé, majd elegáns ívben reppennek utána a cipőim is.
A nappali kanapéjára pillantok, és belém fagy még a levegő is. Ez az a fickó... Seiji felettese! Mit...mit keres itt? Hogy jött be?
Jeges félelem szorítja össze a torkomat, mintha valaki egy kis hideg hólabdát gyömöszölt volna le oda. Istenem mennyire ijesztő!
Halvány mosollyal figyel engem, jéghideg tekintete mintha az agyam legrejtettebb zugaiba is betekintene...
Nagyot nyelek, úgy próbálom megtalálni a szavakat.
- Öh... a bátyámat keresi? - dadogom sápadtan. - Ő most...nincsen...itt...
- Nem - válaszolja halkan, de hihetetlen mély, karcos hangja végigsmirglizi a gerincemet, és elvigyorodik. Kis híján bepisilek a félelemtől, mert ez a mosoly... ez minden, csak nem bizalomgerjesztő. Mintha maga az ördög vigyorogna rám...
- Hozzád jöttem.
Levegőért kapkodva fogom fel, hogy már előttem áll, és rémülten hátrálok előle zsibbadtra fagyott lábaimmal. Félek... félek tőle...
Hogy érti azt hogy hozzám jött? Mit... mit akar? Seiji miatt?
Hosszú ujjai hajamat simogatják, majd beletúrva nézegeti kedvtelve az arcomat.
- Hozzám? De... miért? - pittyegem félelemtől elvékonyodott hangon.
- Ne kérdezz semmit.
Utasítása egyértelmű, és mivel tudom hogy kicsoda, nem is merek ellentmondani. Ha nem tudnám, talán akkor sem mernék még levegőt sem venni...
Megmoccanni sem tudok, csak hagyom hogy arcomat és hajamat simogassa ujjaival.
- Gondolhattam volna - dörmögi halkan, és a nyakamba temeti az arcát. Remegve kapaszkodom jobb híján a saját ruhámba félelmemben... - Seiji mindig is rejtegetett valamit.
Tehát ez a baj? Valami szabályt szegett meg ezzel...?
- Kérem... én... - kezdek dadogni, és felemeli a fejét hogy a szemembe nézzen.
- Csss... Ne beszélj!
Ujja számra nyomódik. Engedelmesen biccentek. Jaj istenem... már a térdeim is citeráznak... legszívesebben elszaladnék.
- ...mmmffff!!!! - nyögöm ahogy hevesen megcsókol, olyan erővel hogy biztos hanyatt esnék ha nem lenne mögöttem a fal. Keze a tarkómat simogatja, szinte ellensúlyozva a durva csókot, majd felmorranva nyúl a pólóm alá.
JÉZUSOM!
Megfordul a világ körülöttem, és arra eszmélek fel, hogy erős karjával a derekamnál fogva tart meg. Lángol az arcom, olyan pokolian zavarban vagyok.
Meg... megcsókolt... megcsókolt... egy... egy FÉRFI!
Menekülőre fognám, de megragadja a karomat és visszaránt.
- Hová mész...? Még nem végeztünk... - mondja ördögi vigyorral. Rettegés kúszik végig egész testemen, és keresem a szavakat, vagy legalább a hangomat, hogy segítségért kiáltsak, sikoltsak vagy sírjak... de annyira félek...
Megszólal egy mobiltelefon. Bosszúsan veszi elő a zsebéből, és beleszól. Dermedten figyelem szájának mozgását, de szavait már nem hallom, úgy dübörög fülemben a saját szívverésem.
Menekülni... kijutni... elszaladni...
Elteszi a telefonját, és ördögi vigyorral pillant le rám. Istenem... még a válláig sem érek fel... hatalmas és félelmetes...
- Sajnálom édes... ezt majd folytatjuk máskor.
Elengedi a karomat és elindul az ajtó felé.
- Jah igen - veti hátra a válla felett, és összerezzenek. - A bátyónak csönd erről... különben elintézem hogy Afganisztánba küldjék ahol agyonlövik mint egy kutyát. Remélem értjük egymást - villantja rám félelmetes szemeit.
Egész testemben reszketve bólintok, hogy megértettem.
- Remek. Akkor...még látjuk egymást...
Becsukódik az ajtó, és minden elsötétül körülöttem.
*
- Misaki! Misaki! - hallom, és kábán pillantok fel. Seiji aggódó arcát látva kijózanodik kótyagos fejem. - Mi történt veled?
- Hogy... hogyan? - dadogom zavartan, és engedem hogy felsegítsen a földről.
- Elájultál. Már megint elfelejtettél enni? Vagy nem pihented ki magad?
„A bátyónak csönd erről... különben elintézem, hogy Afganisztánba küldjék ahol agyonlövik mint egy kutyát. Remélem értjük egymást”
- Igen... keveset ettem - motyogom lesütött szemekkel. Nem tudok hazudni, de nem veszi észre, mert elszalad a konyhába és már hoz is nekem cukros vizet.
- Úgy tűnik jobban megviselt téged apa halála, mint gondoltam. Azt hiszem pihenned kéne pár napot.
- Igen... leutazom a nyaralónkba jó? - villan eszembe az ötlet. Seijinek nem mondhatom el, de ha eltűnök pár napra, az csak jó lehet. Az a félelmetes férfi bizonyára felhagy a zaklatással ha nem talál, és megunja a várakozást.
- Ez jó ötlet. Pihenj, és három nap múlva a temetésre visszajössz. Rendben?
Biccentek.
*
Temetés. Tömeg.
A szerzetes elmondja a kötelező buddhista sztúrákat, minden családtag a ravatalhoz lépve egy enyhe meghajlással és pár szóval búcsúzik a halottól, majd egy szerkezet a hamvasztóba gurítja.
Seiji és én is hagyományos férfi kimonót vettünk fel, és a szokástól eltérően teljesen fekete selymet választottunk.
Meghajolok apám előtt, és halkan elbúcsúzom tőle. Szeretettel nézem sápadt, dermedt arcát, de nem sírok.
A szertartás végeztével fogadjuk a vendégek és rokonok köszöntéseit.
A lassan elszállingózó tömeget figyelem.
Kettesben maradunk.
Seiji a kimonó rejtett zsebéhez kap, és idegesen szól bele a némán rezgő mobiltelefonba.
- Igen uram, értettem.
Felém fordul, de már tudom mit akar mondani.
- Menj csak, a házunk két utcányira van csak. Hazasétálok - mosolygok rá kedvesen. Hálás mosollyal szorítja meg a vállam, és elsiet.
Séta haza.
Egy fekete mercédesz kanyarodik be hirtelen elém hangos fékcsikorgással, és kinyílik az ajtó. Dermedten pillantok a benne ülő férfira. Ahogy felismerem, a félelem fagyos gombóca összerántja a gyomromat.
- Szia Misaki... - mosolyog rám ördögien, gonoszan. - Szállj be.
Képtelen vagyok megszólalni, csak sápadtan remegni kezdek.
Megrázom a fejem, és reszkető kezemet a számra szorítva hátrálni kezdek.
Nem hiszem el... itt van, és megint... megint... Félek... félek...
Megperdülök és szaladni kezdek a másik irányba.
Hallom ahogy a motor felbőg, majd ismét bevágódik elém a kocsi, erős kezek ragadnak meg, érzem az autó bőrülésének puhaságát ahogy rádobnak...
Ne...
- Ne... kérem ne...
- Csss... - hallom, és kapálózó kezeimet lefogva fordítja maga felé a fejemet. Remegve nézek fel rá, de ijesztő tekintetét látva inkább behunyom a szemem szorosan.
Forró szája rátapad az enyémre. Döbbenten nyögök fel, és máris belém hatol a nyelve, vadul és fékevesztetten körözve kergeti az enyémet, karját derekamra fonva ránt szorosan magához, szinte kiemelve engem az ülésből, és érzem ahogy hajamba fúrja ujjait.
Remegő kezeimmel próbálom eltolni, ütögetni széles és kemény mellkasát, de semmit sem érek el vele, a műszerfaltól pedig nem tudom mozdítani a lábaimat.
Végre elszakítja száját tőlem, és zihálva hajol a nyakamba.
- Merre jártál báránykám? - kérdezi halkan, fenyegetően. - Kerestelek, és nagyon dühös voltam rád...
- A... a nyaralónkban... - dadogom remegve, és próbálok szabadulni öleléséből, de csak halkan kuncog, és kimonómat lecsúsztatva vállamról beleharap bőrömbe halk morgással.
- Ne merészelj mégegyszer elszökni előlem - néz a szemembe, félelmetesen hűvös, sötét szemeivel. Hangja és arca kifejezéstelen, de lényének minden porcikájából sugárzik a vad, megzabolázhatatlan nyers erő és a fenyegetés.
Miért? Miért csinálja ezt velem? Miért kell ezt nekem elviselnem...?
- Kérem... kérem engedjen el... én nem csináltam semmit... miért teszi ezt velem...? - dadogom könnybe lábadt szemekkel. Halvány mosollyal cirógatja arcomat ujjaival, minden vonásomat külön-külön, és újra megcsókol, ezúttal gyengédebben. Reszkető ajkaimat összeszorítva állok ellent, de fejemet nem tudom elfordítani, mert tarkómat fogja.
Istenem...
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 02. 22:20:10
|
| Darky | 2009. 06. 02. 22:14:01 | #436 |
Karakter: Cain
Wrr.... már megint felidegesítettek azok a használhatatlan idióták. És még ezek nevezik magukat fegyveres erőknek.. heh..na ne nevettessen már, hiszen még a saját anyja seggét se találná el, még akkor se ha akkora mint egy kamion.
Dühösen fújtatva vetem le magam a székembe, az asztalon megremegnek a tollak, és néhány széjjelszórt töltényhüvely.
Ha még egy ilyen teljesen egyszerű feladatot sem tudnak végrehajtani, akkor mit bízzak rájuk? Az aranyhalam etetését esetleg.. kár hogy nincsnen.
Pff...
Szórakozottan pakolgatom a sakkfigurákat a táblán, miközben szólok a titkárnőmnek hogy küldje be Seiji-t.
Az a fiú leglább tudja hogyan kell engedelmesen követni egy parancsot. Majd elküldöm őt hogy rendezze le azt a sereg idiótát. Kell a fasznak a fejfájás még amiatt a rakás hülye miatt is.
....
Na mi az? Nem fogok ítéletideig várni? Hol a faszban van már.
Végül én indulok utána, látszólag me is rémül mikor belépek az irodájába és megszólítom.
Éppen indulna.
Nocsak.
Ráadásul nincs egyedül amint hallom.
- És hova sietsz ennyire? - kérdezem számonkérően, mély hangon csupa fenyegetés.
Összerezzen, és felém fordul.
- Az apám...
Igen? Mi van a vén fószerrel? Úgy hallottam bőszen a végnapjait éli.. kisnyugdíjasként. Szar kilátások.
- Utolsó perceiben mellette akarok lenni. - néz rám kétségbeesetten.
- Remek. - felelem fújtatva. Kurvára nem izgat ha éppen felfordulni készül.. úgyis azt csinálja már emajdnem egy féléve.. de most még utálhatom azért is neki pont most kellett megdögleni. Remek.. tudom hogy utáltál Wakana.. és most is keresztbe akarsz tenni mi? Még a halálodall is.
- Értem. - morgom az orrom alatt. De ajánlom neki hogy siessen mert nem ér rá a dolog. - Két óra múlva itt vagy. - zárom le a beszélgetést.
- De..
- Ugyan.. két óra alatt lazán meg lehet halni... - felelem cinikus mosollyal, ő pedig úgy bámul rám mint egy idegenre.
Mivan. Ne akadj ki.. én ilyen vagyok.. csak semmi érzelgősség...
- Talán valami fontos...?
- Igen nagyon... - elakad a szavam ahogy megpillantom a fiút aki épp most lép ki a háta mögül.
Életemben nem láttam még nála szebbet. Bőre hófehér.. amit csak még jobban kihangsúlyoz éjfekete selymesen csillogó haja. Törékeny szépsége ámulatba ejti még a hozzám hasonló sokat látott szemet is.
- ... igen.. nagyon.. nagyon fontos... - fejem be az elkezdett mondatot.
- Khm... ő az öcsém. Misaki... ő itt Cain tábornok úr, a felettesem.
Nocsak Wakana..nem is mondtad sosem hogy van egy öcséd. Bár igazad van hogy meg akarsz óvni egy ilyen szépséget.
Gonosz belső énem elégedetten nyújtóztatja fekete párduc testét. Igeen.. micsoda falat.. meghiszem azt...
- Nagyon örvendek. - hajol meg udvariasan, de látom az arcán hogy fél, ami nem meglepő.. sokan reagálnak így ha meglátnak. A menekülési ösztön ugyebár.
- Részemről a szerencse. - vigyorodom el, és megragadom az apró, finom kezecskét, amit azonban rögtön el is ránt előlem és már rohan is el vele.
- Sajnos mennünk kell. Majd jelentkezem.
Gyors tisztelgés, és már itt sincsenek.
Elégedett vigyorral dőlök az ajtónak.
- Victoria.. - szólok be a titkárnőnek. - Keresse ki nekem Wakana-ék címét a nyilvántartásból.
- Az ezredes úrét?
- Igen az övét. Maga süket talán? - mordulok rá bosszúsan. Jajj de nem bírom mikor ilyen lehetetlenül szőke.
- Nem uram. - feleli és már siet is be a gépéhez.
***
Másnap.
Munkát adok az én drága ezredesemnek és kiküldöm terepre, Japán másik felére.
Amilyen jó beosztott el is indul. Egyem a birkalelkét.
Hehe..
Naigen.. vagy birka vagy..vagy farkas. De inkább leszek ordas aki kockáztatja hogy lepuffantják minthogy együtt bégessek az nyájjal.
***
Kiszállok a kocsimből, és becsukom az ajtaját. A fekete mercedes csak úgy csillog a fényben.
Direkt egy másik, párhuzamos utcában parkolok le, hogy ne legyen feltűnő.
A házuk fehérra mázolt, takaros ki családi ház, hatalmas gondozatt kerttel. Balkon is van, és terasz, meg egy kis kerti tó.
Könnyedén lököm be térddel a kis kerti kaput, és az ajtó kinyitása sem okoz különösebb gondot.
Odabent patikarend. Az asztalon egy félig kinyitott könyv, szamurájregény.. nocsak.. Seiji biztosan nem olvas ilyet, ezek szerint Ő az.
Az a fiú..
Istenem... mintha csak az ég küldte volna, ami vicces, mert inkább hiszek a két fogú cigány kártyajósnak mint a valllásnak.
Néhai kurva anyám bezzeg hitt benne, azért vert meg ilyen névvel.
Bűnös mi..?
Hát az vagyok végülis.
Letelepszem a kanapéra és várok.
Előbb utóbb csak hazajön. Bizony.
***
Az óra bőven elüti az ötöt, mikor nyílik az ajtó, amit gondosan bezártam magam után.
- Bátyó.. hazajöttem..! - hallom a hangot, amire izmaim remegni kezdenek.. és a vadászösztön édes érzése önti el a testemet.
Nem mozdulok.
- Seijiii!!! - lép be, ledobva a táskáját, amikoris meglát és megdermed a küszöbön.
Oh ez az arc..ezért megérte idejönni. Imádom látni hogy félnek tőlem.. hehehe..
Mondjuk néha már idegesít..de most felettébb felizgat a dolog.
- Öh.. a bátyámat keresi? Ő most.. nincsen.. itth...
- Nem. - felelem halkan, de ahhoz elég fenyegetően hogy csak áll ott meredten és nem jön közelebb.
- Hozzád jöttem. - teszem hozzá vigyorogva és a másodperc törtrésze alatt szelem keresztül a nappalit és már ott is vagyok mellette.
Elhátrálna de a fal az útját állja.
Ujjaim a hajába süllyesztem.
Istenem.. milyen finom puha... hihetetlen.. nem lehet valami ilyen selymes...
- En. Hozzám? De.. miért?
- Ne kérdezz semmit. - felelem egyszerűen, mutatóujjammal az álla alá nyúlva, rajzolom körbe vonásait.
Milyen törékeny.
És annyira le van dermedve hogy csak áll meredten mint egy kőszobor.
- Gondolhattam volna. Seiji mindig is rejtegetett valamit. - morgom a nyakába.. arcom a hajába temetve szívom be az illatát.
Remeg.. ó igen.. érzem a remegését...
- Kérem...én...
- Csss.. -teszem ujjam a szájára. - Ne beszélj!
Rémülten bólint.. barna szemei ijedten pillantanak az enyémekbe.
Remek.
Olyan hévvel vetem magam az ajkaira, amitől felnyög és nekitándorodik a falnak. Megborzong ahogy kezem végigsimít a tarkóján. Itt a haj valahogy még selymesebb..apró pihék borítják a bőrét.
Elégedetten morranva nyalom végig az ajkait, kezem ruhájának kivágásába csúszik, amitől összerezzen és összecsuklana, de megtartom a derekát.
Ó, el ne ájulj nekem egy csóktól.
Arca vörös mint a paradicsom.. elfordítja a tekintetét, de amikor el akar szaladni, ujjaim megszorítják a karját.
Megdermed a mozdulat közben.
- Hová mész..? Még nem végeztünk ... - vigyorgok rá, amikoris megszólal a telefonom.
Kurva életbe.
- Igen? Cain..
- Kurvára nem érdekel.
- Igen.
- Igen.
- Jól van. Küldják hozzám, garantálom hogy agyonlövik ha kekeckedik.
- Igen. Értem. Jól van.
Ijedten figyel, nem mer elhúzódni mert a karját még mindig fogom.
Ránézek ahogy összecsukom a telefont.
- Sajnálom édes..ezt majd folytatjuk máskor. - vigyorgok rá, és az ajtó felé sétálok.
Visszafordul, engem néz, amit a tarkómon érzek.
- Jah igen. - fordulok vissza, amitől ijedten ugrik egyet kishíján. - A bátyónak csönd erről.. különben elintézem hogy afganisztánba küldjék ahol agyonlövik mint egy kutyát. Remélem értjük egymást.
Alig észrevehetően remegve bólint.
- Remek. Akkor.. még látjuk egymást...
|
| Levi-sama | 2009. 06. 02. 22:00:11 | #435 |
Karakter: Misaki
Tanácstalanul szorongatom a mobiltelefont. Ki van kapcsolva már megint. Jaj Seiji... pedig most nagyon fontos lenne hogy beszéljek veled. Miért mindig akkor vagy kikapcsolva amikor sürgős lenne?
Ha jobban belegondolok, szinte mindig ez van. Ha ki is csöng, soha nem veszi fel, inkább visszahív később.
De most...
Apa haldoklik. Már hosszú hónapok óta ezt teszi, azonban ezek már az utolsó órái az orvos szerint. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha Seijit nem tudnám ebben a fontos időszakban elérni és biztosítani neki hogy elbúcsúzzon tőle.
Az irodai telefont a titkárnője veszi fel, és azt mondja értekezleten van, talán egy vagy két óra múlva próbálkozzam újra. Nem hatja meg, hogy azt mondom mennyire fontos, mert fogalma sincs róla ki vagyok. Valamilyen okból Seiji mély titokban tartja létezésemet a munkahelyén. Megértem, hiszen ami anyával történt...
De most hagyjuk ezt.
Taxi.
Bediktálom a címet, és ideges görcsbe rándul a gyomrom. Megszegem a legfontosabb szabályt.
- Jól figyelj rám Misaki. Valamit meg kell ígérned.
- Igen?
- Soha de soha ne gyere be a munkahelyemre. Soha érted?
- De miért...?
- Mert én erre kérlek. Hogy miért, azt nem árulhatom el, csak bízz bennem. Ígérd meg.
- Megígérem...
Megérkezünk a bázis főbejáratához. A kapuőr bizalmatlanul kiszállít a kocsiból, megmotoz és a papírjaimat kéri. Átnyújtom, és elmondom ki vagyok. Mellém rendel egy tizedest.
- Majd ő elkíséri Wakana ezredeshez.
Félénken biccentek, és beszállok mellé a katonai dzsipbe.
*
- Kérem várjon itt, máris értesítem az ezredes urat - vezet be egy váróba.
Sivár berendezés, és egy elszáradt cserepes növény, ütött-kopott irodai székek és egy nagy, kerek asztal.
Sóhajtva pillantok ki az ablakon a lebetonozott helikopter leszállópályára, és hátradobom vállam felett a hajamat.
- Misaki? - hallom, és megkönnyebbülten perdülök meg.
- Seiji... - reppenek erős karjaiba, és könnyeim szabadon erednek.
- Mi történt? Miért vagy itt? Mondtam, hogy ide nem jöhetsz...
- Tudom, és bocsáss meg, de apa...
- Mi van vele?
- Azonnal velem kell jönnöd, mert alig pár órája van már csak hátra.
- Rendben, siessünk... - hadarja idegesen, és mintha fel sem fogta volna hogy mit mondtam az imént, kipillant a folyosóra, majd maga elé terelve sürgetni kezd. - Gyorsan, gyorsan...
- Wakana ezredes! - csattan egy női hang mögöttünk, és bátyám ledermed. - Cain tábornok úr várja vissza önt.
- Most... most sürgősen el kell mennem. Kérem értesítse őt, majd felhívom.
- És hova sietsz ennyire? - dörren egy hihetetlenül mély hang.
- Az apám...
- Wakana tábornok?
- Utolsó perceiben mellette akarok lenni.
Hallgatom ahogy beszélgetnek, de nem látok semmit, mert bátyám elém áll, és széles vállaival, testével takar el engem. Most gyászom foglalkoztat, de kíváncsi vagyok hogyan néz ki valaki, akinek ilyen hangja van, ráadásul a bátyám felettese is. És különben is udvariatlanság, hogy még csak nem is köszöntöm őt. Kilépek a takarásból, és a mélyhangú férfi elakad a mondat közepén. Letörlöm könnyeimet és udvariasan meghajolok, ahogy azt illik, majd halkan köszönök és bemutatkozom.
Semmi válasz, csak dermedt csönd.
Végre felpillantok, és belém reked a levegő.
Elképesztően magas, európai férfi, pedig azt hittem japán lesz. Fekete haja, fekete jeges hidegségű szemei vannak, arcán pedig kegyetlen, éles arcvonások, de mindezek ellenére jóképűnek mondanám, ha nem kúszna fel a végtagjaimon a jeges félelem egészen a torkomig.
Csak bámul engem, és én egyre kellemetlenebbül érzem magam. Elszakítom róla a tekintetem, és segítségkérően pillantok bátyámra, aki soha nem volt még ennyire sápadt. Megköszörüli a torkát.
- Khm... ő az öcsém. Misaki... ő itt Cain tábornok úr, a felettesem.
Udvariasan biccentek.
- Nagyon örvendek - mondom az udvarias formulát, még ha lábaim remegnek is a visszafojtott menekülési ösztöntől.
- Részemről a szerencse - válaszolja az elképesztően mély hang, és felém lép. Erős kéz kulcsolódik a csuklómra, és hökkenve pillantok bátyámra.
- Sajnos mennünk kell. Majd jelentkezem - tiszteleg fegyelmezetten, és maga után rángatva viharzik ki velem az épületből.
*
- Te teljesen megőrültél? - kiabál velem idegesen a kocsiban, miközben nagy sebességgel haladunk a kórház felé. - Ezerszer elmondtam neked, hogy ne gyere be hozzám!
Csendben szipogok mellette... valahogy ez most nem hiányzik.
- Sajnálom... - suttogom, és azonnal ellágyul. Megsimogatja a fejem.
- Tudom, hogy te csak jót akartál, és nem tehetsz róla, hogy te... a fenébe. Na majd megoldjuk, most siessünk apához.
- De mit oldunk meg? Valami rossz dolog történt? Milyen következményei lesznek annak hogy bementem hozzád? - rémülök meg. - Hadbíróság elé állítanak?
Jaj mit tettem!
- Dehogy te kis buta. Mindegy, hagyjuk. A baj már megtörtént. Reméljük megoldom majd.
Megnyugodva sóhajtok fel, és ahogy belépünk a kórterem ajtaján és leülünk édesapánk mellé, mindenről elfelejtkezem. Csak egy kellemetlen, távoli emlék...
...az a félelmetes, sötétszemű férfi.
Szerkesztve Darky által @ 2009. 06. 02. 22:08:33
|
|
