 Karakter: Sebastian Michaelis
Megjegyzés: ~ Raumnak
Sebby:
Átsétálunk a kerten, mikor már pirkad, ölemben Elizabeth kisasszony alszik kimerülten. Az úrfi igazán kitett magáért, kezd megérni a lelke a korával együtt, csak az előbbi exponenciálisan fejlődik, ami nekem csak jó.
Hm.
Apró mosoly szökik szám sarkába, ahogy lesandítok rá úgy, hogy ne lássa. Izgalmas lesz mindennek a vége.
Beteszem a hölgyet a kocsiba, és visszautazunk a birtokra, rám is fog férni a pihenés, mint mindenkire. Ez a bábos fazon egyszerű volt ugyanakkor gyanús. Persze sejtem, szinte tudom ki volt az irányító, de mindezt nem mondom el. Nem lenne előnyös számomra. Titokban kell tartanom ahhoz, hogy Bocchan lelke megérjen a legízletesebbre.
~*~
Kényelmesen felsétálva a lépcsőn indulok az iroda felé, hogy meginformálódjam, mit óhajt az úrfi vacsorára. Bár valószínű, hogy rám hagyja majd a dolgot, de a módját mindennek meg kell adni, ahogy ennek is. Mindent csak akkor teszek, ha azt ő mondja. Nem tökéletesen így áll az egyezség, avagy szerződés, de valamilyen szinten élvezetet nyújt.
Finoman bekopogok az ajtón, majd belépek, előre biccenve.
- Lordom… - már épp tenném fel a kérdést, mikor hatalmas szél csap be a kinyitott ablakon, nagyot lebben a függöny. Én csak unott arccal figyelem és várom az eseményeket, hisz nem érzek fenyegető veszélyt, ha éreztem volna, azonnal mozdultam volna, gyorsabban, mint a szél. Ám amikor hatalmas vörös foltot vélek felfedezni a fehér függönyök mögött, tekintetem eltorzul. Hát ez a hímnős lény meg mit keres itt?
- Áh… Grell Sutcliff – egyik szemöldököm a homlokomra szökik, csodálkozva azon, hogy az úrfi ilyen könnyedén veszi a látogatót. Én viszont annyira nem. Bármennyire is szerettem a vöröses fekete árnyalatokat, úgy kezdem lassan elhanyagolni, mielőtt megutálom. A vöröset… a feketét soha, semmiképp.
- Ciel úrfi szeretné, ha eltakarítanám a vendégünket? – lehunyt szemmel kedves mosolyfélét villogtatok, ökleimet szorongatva. Recseg a kesztyű, ropognak a csontok… de szeretem ilyenkor az emberi testet, ínycsiklandóak ezek a hangok.
- Á-á Sebas-chan – ingatja ujját – A fizetségemért jöttem – levakarhatatlan vigyora még nagyobbra szélesedik, csodálom, hogy nem esik le élénkvörös fejének a fele.
- Fizetség? – karjaimat visszaengedem testem mellé, és továbbra is kifejezéstelen arccal nézek rá, várva hogy talán kapok parancsot az eltávolítására. De sajnos csalódnom kell.
- Igen, Sebastian – úrfim hanyagul könyököl az asztalán, a fotelban ülve, kék tekintetét rám villantja, és gúnyos mosoly villan benne. Valami itt nem stimmel nekem. – Grell Sutcliff annak fejében segített nekem Elizabeth megmentésekor, hogy ha jól végzi a feladatot, bármit megtehet veled.
Szemeim egy pillanatra kidüllednek, teljes meglepettség ereje uralkodik emberi testemen, és ha nem lennék a szakértője annak, hogyan kell nyugodtnak lenni a legveszélyesebb pillanatokban is, most biztosan hangosan tenném fel a kérdést.
- Hogyan? – valahogy nem hiszem el, hogy az úrfi erre volt képes, de ha jobban belegondolok egész logikus. Sunyi és logikus, teljesen az úrfira vall.
- Bizony, Sebas-chan! Mmmm! – ingatja magát szívecskés szemekkel, amire csak elnyomok egy fintort.
- Biztos ebben, Ciel úrfi? – fordulok hozzá komoran, de mosolyán már előre látom a választ.
- Azt parancsolom, hogy egészen reggelig tedd azt, amit ez az izé itt kér – mutat rá lustán, és a vörösség fel sem fogja a jelzőt, vagy csak nem érdekli, pusztán engem csodálva mered előre. Naná… akár porig is alázhatná szavakkal, a nyeremény láttán megsüketül. Örülnöm kéne ennek az imádatnak?
Halkan szusszanok egyet bosszúsan, majd kelletlenül válaszolok, soha nem tettem még ilyet. Vagyis… így nem. Nem kértek még ilyenre. Arcom komor, mélyen fortyog bennem egy mosoly. Érik az úrfi lelke. Viszont a gyomromat edzem az elkövetkező éjszakára tekintve.
- Yes my Lord.
~*~
Egy emelettel feljebb a folyosón vendégszobák vannak főként, és fürdőszobák. Igazi vendégszint, ha mondhatom. Karjaim testem mellett feszítenek, komoran tekintek előre, és fel sem fogom azt a jó pár kilós súlyt, ami a hátamra csimpaszkodva ölel szorosan.
Kölcsön kenyér visszajár úrfi. Mivel a vacsoráját nincs időm így elkészíteni, ezért bosszúból ezt a feladatot ma Bardroyra hagytam, remélem, ma nem akar robbanószert használni, hogy gyorsabban kész legyen az étel.
Fáradt sóhaj hagyja el ajkaimat, majd megállok a folyosó közepén. A feladatom most az, hogy minden kérését teljesítsem ennek a… minek is? Még nem tudtam eldönteni, hogy hova soroljam. Nőies ugyanakkor férfivonások. Bár a shinigamik tudnak olykor alakot változtatni, ezért nem lepődnék meg, ha nőről lenne szó, viszont annak… túl cápa a vigyora… Előre érzem, hogy nem egy könnyű este lesz.
- Melyik szobát választja hölgyem? – sandítok hátra vállam felett.
- Azt! – mutat a középső ajtóra, aminek ajtaja résnyire nyitva van.
- Értettem – szem forgatva megindulok a mutatott ajtó felé.
|
