Éppen most rángattak vissza erre a borzasztó helyre és most már azt is elvárják, hogy nyilvános helyen mutatkozzak velük. Még mit nem. A kávézóban Williammel veszekedtem, de jócskán le kellett tekernem a hangerõt, mert mások is voltak itt. Úgy tûnt annyira nem lepte meg a többi kávézgatót a hirtelen jött vihar, aminek a villámosztója én voltam. A korábbi elhatározottságom, hogy majd együttmûködök csak azért, hogy megtudjam mi is vagyok valójában (és persze, hogy visszakapjam a kaszámat), most foszlott apró darabokra. Dühömben csaptam az asztal szélére, amikor megtudtam mi lett a vita vége. A Hímnõs sem örült annak, hogy leölöm majd a maradék szabadidejét is.
- Én meg nem akarom, hogy egy ilyen idióta pesztráljon! – kontráztam a viselkedésére. Így mind a ketten Will ellen fordultunk, de õt ez nem zaklatta föl egy kicsit sem. Azt hittem imádott csatlósa majd kivált belõle valami reakciót, de ez nem így történt. Olyan pillantást lövellt felénk amitõl azonnal elakadt a szavam. Ez a férfi hátborzongató és úgy viselkedik velem, mintha egy csótány lennék a konyhája padlóján. Igazán lehangoló érzés volt. Amikor felém fordult, a legtöbb ember hátralépett volna. Én azonban kihúztam a hátamat és egyenesen, büszkén vártam a halálommal egyenlõ ítéletet. A szavai leginkább ahhoz hasonlítottak, majd mint kiderült…azok jelentése is.
- Egyre szexibb leszel Willy. – még is hogy jöhet be a vöröskének az ilyen duma? Legközelebb majd én is azzal fenyegetõzöm mélyebb hangon, hogy kinyírok valakit, beszerzek egy szemüveget csak azért, hogy ne tépjük meg egymást az elkövetkezendõ idõben. Kapálózva ellenkeztem, amikor nem túl kecsesen Grell vállára kerültem. Megalázó volt így közlekedni, õ pedig kegyetlenül kiélvezte a pórul járt mivoltomat.

***

- Tökéletes az iskolás lány egyenruhám! – fintorogva meredtem rá. Érdekesen festett fõleg azért, mert tudtam róla, hogy jóval idõsebb, mint egy iskolás lány és még csak nem is nõnemû. Néha kifejezetten kiakasztott az ilyen földrõl elszállt viselkedése, és ez pont az a pillanat volt.
- Azt leszámítva, hogy egyetlen normális lánynak sincs cápa fogsora – ez egy elég észrevehetõ tényezõ volt tekintve, hogy folyton az a kétes mosoly ült az arcán, amivel egyértelmûen csábtani akarta a közelében lévõ hímnemû egyedeket. – És próbálj meg normálisan viselkedni a szüleim elõtt. – szóltam rá. Még sem hihetik azt, hogy az út mellõl szedtem össze valami õrültet, aki azért van itt, hogy megerõszakoljon.
- Színjátszási tehetségem tökéletes! Ha tudni akarod. – a színpadias hajdobálás éppen illett a képbe, mire sóhajtva fojtottam el egy mosolyt. Anyám ki lesz akadva, hogy egy szõke cicababát hoztam haza.
- Menjünk be – fintorogtam, elvégre annyira nem volt kedvemre ez az egész fölvigyázósdi. – A végén még észreveszik, hogy a küszöbön vitatkozunk. – mentem elõre és még csak meg sem néztem, hogy követ-e.
- Szia, kicsim, hoztad egy barátnõdet is? – anya nem volt annyira meglepett, mint én számítottam rá. Úgy tûnt éppen a konyhában sürgölõdött mint mindig, amikor le akart rázni. Pontosan tudta, hogy irtózom a forró sütõtõl. De az édességet azért elfogadom amikor elkészült.
- Igen…  - mosolyogtam elég bizonytalanul. – A szülei üzletemberek és jó darabig egyedül hagyták otthon, szóval valószínûleg sokat fog nálunk lógni… - próbáltam valami hiteles képet festeni errõl a szõke ismeretlenrõl, akinek még a nevét sem tudtam, mert még sem hívhatom Grellnek.
- Semmi baj, végre van egy barátod – ha-ha, kedves vagy anya. Ha valaki olyan lett volna, aki elõtt bántam volna, már érezném a kínosság súlyát. De ez nem történt meg. – Egyetek egy kis sütit… - vizet nem tudtam volna most leerõltetni magamba, de nem válaszoltam semmit. A vöröske, aki most szõkécske, meg amúgy sem érdemli meg.
- Csak mielõtt még bármi rendelleneset észrevesz rajtad – közöltem vele az okát, hogy miért is rángattam be a szobámba. Visszagondolva talán nem volt olyan jó ötlet.
- Ha nem ismernélek, most az hinném, izgalmas dolgok következnek – fintorogva hátráltam képzeletben már a gondolattól is. Alap esetben nevettem volna rajta, de most túlságosan is zaklatott voltam, mert úgy viselkedett, mintha otthon lenne.
- Nem mondtam, hogy kényelembe helyezheted magad! – menekültem az íróasztalomhoz. Ott legalább le tudtam ülni és elég messze voltam már tõle, ha már elfoglalta az ágyamat.
- Majd nem elfelejtettem ezt Willy küldi – hozzám vágott egy gyûrött papírt, aminek biztosan nem így kellett volna kinéznie. – Az órarended van rajta. Kötelezõ lesz megjelenned az órákon, és tapasztalatból mondom Willy a betegséget és a végtag veszteséget sem fogadja el hiányzási indoknak…
- Nagyszerû. – simítgattam a papírt az asztalon és gyorsan átfutottam. Kizárt, hogy ezt és a rendes iskolát is tartsam majd a közeljövõben. Ez egyszerûen túl sok és amúgy is csak most költöztünk ide. Jó lesz bajt okozni magam körül, hogy a késõbbiekben még nehezebb legyen…
- Most már se nem Grell vagy, se nem vöröske. Akkor mi? – biccentettem oldalra a fejem, a különös egyedet stírölve amint az ágyamon terpesztette magát. – Szöszi? – próbálkoztam mire horkantott egyet. – Én meg vérzsák vagyok, szóval ne szólj semmit. – panaszoltam, mert nem tetszett a becenevem. Egyáltalán.
- Bri vagyok és ez is lenne a legjobb. – egészítettem ki a korábbi mondókámat.
- Még mit nem, vérzsák. – mosolyra húzta a száját, de úgy döntöttem odafagyasztom a kíváncsiságommal.
- Mi is vagy te pontosan most? Férfi és nõ is egyszerre, de mindeközben meleg? – tudakoltam. Régóta kikívánkozott az ilyen és ehhez hasonló kérdések arzenálja.
- Kikérem magamnak. – primadonna módjára viselkedett, úgy tûnt beletrafáltam, csak õ egyszerûen nem ismerte ezt be.
- Úúú, mindig is akartam egy meleg barátnõt. – játszottam túl a lelkesedésemet és az ágy végére vetettem magam. Visszafoglaltam volna a fenségterületem, de õ is lökdösni kezdett.
- Nem leszek a barátnõd vérzsák. Felejtsd el. – csalódottságot színlelve eleresztettem le magam mellé a karjaimat és oldalra dõltem. Erre õ kibillent az egyensúlyából és arccal elõre landolt az összegyûrt takarókupacra. Magamba fojtottam egy nevetést. Még a kezemet is a számra kellett tapasztanom.
- De ne máár. Gonosz vagy. – vágtam szomorú fejet, de láthatóan õt ezt nem hatotta meg. Persze, én nem vagyok szexi pasi, hogy az utálaton kívül mást is kicsikarjak belõle. – Meg fogok halni ebben az idõben amíg itt leszel mellettem. – túrtam bele a hajamba. Tudtam, hogy el kell fogadnom mert nincs más választásom. Inkább úgy döntöttem kérdezgetem tovább.
- Remélem nem szándékozol itt aludni. Mert még a kanapémat sem ajánlanám föl, az pedig furcsa lenne a szüleim szemébe, hogy kiraklak a szobámból…
- Álmodj csak halálisten kezdemény.
- Remélem Will nem húzza keresztbe a számításaidat. Eskü, az éjjel nem tennék semmi rosszat.
- Pedig akkor…
- Nem akarom hallani. – tagoltam a szavakat, most már leplezetlen vigyorral a fejemen.
- Átfestetted, vagy póthaj?
- Sosem bántanám a csodás vörös hajkoronám. – ezzel nem válaszolt, de nem nyaggattam tovább.
- És a ruháid? Mindig viktoriánus módra öltözöl?
- Elvárás. De az egyenruha jobban áll. Valld be.
- Ezt még a barátnõi mivoltomból sem nézhetem el neked. Látszik, hogy nem lányos alakod van… Grellina. – egyik névötlet pocsékabb volt mint a másik.
- Mondtam már, hogy nem barátkozok vérzsákokkal.
- Engem meg nem érdekel. És hasonló izé vagyok mint te. Bleee. – öltöttem ki rá a nyelvem, és a kontaktlencsét piszkálgattam, ismét undorba ijesztve õt. Egyre csak fintorgott és a fejemhez vágta, hogy fúj, de már én sem bírtam nevetés nélkül.
- Tényleg lányos vagy. – ültem tisztes távolba tõle.
- Nõies, angyalom, nõies.
- Nem megye ez a finom modor neked. – ráztam a fejem de annyira, hogy a tincseim repkedtek az arcom körül.
- Milyen lesz az iskola azon a szörnyû helyen? – kérdeztem a takaró szélét gyûrögetve.
- Willyvel lehetsz egész nap. Bárcsak én is újra kezdhetnék egy képzést.
- Rajtam kívül nincs más tanuló? – pillantottam felé bizonytalanul. Még is mit fognak velem tenni? Csak nem nyírnak ki ha rájönnek, hogy itt nagyobb a gikszer mint gondolták.
- Te vagy egyedül ilyen degenerált, szóval… - a mondat vége ott függött a levegõben, de én bokán rúgtam a bunkósága miatt.
- Mihez kezdjek?... –költõi kérdés volt, de õ már osztotta az észt, amíg anya be nem lépett a tál sütivel.
- Remélem ma itt alszol. A kisasszonynak szüksége van a lányos csevejre.
- Nem anya, nincs rá szükségem. – vettem magamhoz a tálat, de Grellina csak gonoszan mosolygott.
- Köszönöm a meghívást.
- Érezd csak jól magad. – ezzel kilépett a szobából.
- Ne merj…
- Már megmondtam, hogy nem. Amúgy is én leszek az elsõ az ajtód elõtt, nem lesz föltûnõ. – forgatta a szemét.
- De akkor meg minek hazudtál? Utálnám, ha itt maradnál. – fintorogtam.
- Fontos, hogy megkedveljenek, így bármikor elrángathatlak majd otthonról.
- Alig várom már. – fújtam egyet kelletlenül.
- Nem is adsz? – kérdezte, mire én már három vaníliás karikát tömtem a számba.
- Nem. – fordultam oldalt, hogy lássa a sütit, de ne érje el onnan. Mérges volt, de nem értettem mire a hûhó.
- Csak vicceltem. Micsoda egy antiszoc vagy. – nyújtottam felé a tálat. Végül oda is adtam neki, az alakomra hivatkozva. Tudta, hogy nem mondom komolyan, de azt nem, hogy a démonos könyv aggaszt ennyire. Fogalmam sem volt, megoszthatom-e vele a tartalmát. Még én sem nézhettem át rendesen, már csak az hiányzik, hogy elvegye tõlem és esetleg tönkre tegye, hogy még véletlenül se kerülhessen vissza hozzám. Szinte égetett az iskolai zakóm belsõ zsebén keresztül.
- Grellina… Mesélsz nekem még a suliról és az órarendrõl? Tényleg nem vagyok képben. – esdeklõen néztem rá, mire mesélni kezdett. Egészen addig figyeltem, amíg ki nem tért Willre. Ez a része komolyan nem érdekelt. De legalább gondolkodhattam, nem szakítottam félbe éppen ezért. Csak akkor szólaltam meg, amikor a csendességem okán megállt egy kis szünetet tartani.
- Nem tudom, hogy jó ötlet-e egy ekkora ütõdöttnek megmutatni, de nincs más, akivel beszélhetnék róla… Willnek egy szót sem. – emeltem rá a bizonytalan tekintetem, ami most megkeményedett.
- Jó-jó, csak ki vele.
- Ezt kaptam ajándékba egy „nem létezõ” antik könyvesboltban lent a butiksoron. – nyomtam a kezébe a könyvet és közelebb csusszantam, hogy én is belenézhessek, merre lapozgat.

Feltipegtem tûsarkúmban a kis lépcsõn, majd kiléptem a napsütésbe. Jól gondoltam a lány a tetõperemen kuporgott. Ahogy észrevett, lekászálódott a biztonságos talajra.

- Még egy ilyen pimasz és neveletlen vérzsákot. - pirítottam rá.

- Kérem vissza Caspert. - jelentette ki magabiztosan.

- Mondtam már, hogy…

- Nem érdekel. Az enyém. Én idéztem meg, nem hozzátok tartozik. ENYÉM. Világos? - Kezdett nagyon idegesíteni pimasz viselkedése.

- Kizárt dolog, hogy megkapod, mielõtt eléred a kaszád szintjét. Sok idõbe fog telni. – megeresztettem egy lekezelõ vigyort, ám ekkor a vérzsák hirtelen megmarkolta ingemet és kissé felemelt a talajtól, szemei vörös színbe váltottak. Pár másodperc múlva a lány riadtan elengedett és az üvegajtóhoz rohant.

Szitkozódva utána siettem, de nem figyelt rám, lassan fekete köd kezdett gomolyogni körülötte.

- Normális vagy? - undorodva pofon vágtam, hátha észhez tér. Túl sok mindent enged meg magának a halandók között.

- Fogalmam sincs ez mi volt. - rogyott le a földre.

- Nem érdekel, most azonnal jössz az intézetbe… Te micsoda. - jelentettem ki ridegen.

- Fogalmad sincs, mire vagyok képes igaz? - vicsorgott rám, majd felpattant és leviharzott a lépcsõn. Pár pillanatnyi döbbenetem múltán, a lány után siettem, lent az utcán értem be.

- Csukd be a szemed - gügyögtem neki, mintha egy kis babához beszélnék.

- Még mit nem. - öltött rám nyelvet én pedig egy gyors mozdulattal leütöttem.

*

Fényes nappal, a halandókkal zsúfolt utcán elég nehéz feladat volt bevonszolni a kis vérzsákot a "fõhadiszállásra", ráadásul, amikor bevittem Willyhez, kizavart, így kénytelen voltam megvárni õket a könyvtárban. Kegyetlen! Pedig tudja mennyire kíváncsi vagyok...

Éppen kávézók szórólapjait nézegettem, amikor beléptek. Intettem Willnek, hogy mellém üljön, de õ szokás szerint tõlem legtávolabbra esõ helyet választotta.

Unottan hallgattam veszekedésüket, miközben teljesen bele merültem a szórólapok tanulmányozásába. Ideje lenne már enni valami jó sütit.

A valóságba egy igen erélyesen kijelentett mondat rántott vissza:

- Grell fog rád vigyázni! - jelentette ki William - Mivel veszélyes vagy a halandókra, nem hagyhatunk felügyelet nélkül, valamint Grell talált rád, így ezt a kellemetlen feladatot rá hárítjuk.

- Micsoda?? – sikkantottam és leugrottam az asztalról – Nem akarok bébicsõsz lenni!

- Én meg nem akarom, hogy egy ilyen idióta pesztráljon! – fakadt ki a kis vérzsák.

- Jobb lesz ha megjegyzitek, hogy nektek nincs jogotok megcáfolni a döntéseimet – Jelentette ki Will, amint megigazította orrán szemüvegét. Gyilkos pillantásától még engem is kirázott a hideg.

- Te meg jegyezd meg – fordult a lány felé – Ha túl sok galibát okozol, egyszerûen megszabadulunk tõled. Örülj, hogy e helyett megpróbálunk foglalkozni veled. Most pedig Grell vissza visz a halandók közé, és ha még egyszer kellemetlenséget okozol, nem fogok habozni mikor elvágom a torkodat.

- Egyre szexibb leszel Willy – nyögtem amin felmarkoltam a szórólapokat és a zsebembe gyûrtem õket.

Nem vártam meg még William elõkapja kaszáját, gyorsan felnyaláboltam a kis vérzsákot és kivágtattam vele az ajtón.

*

Mint az átváltozás mestere, természetesen nem foghat ki rajtam, hogy beilleszkedjek az egyszerû halandók közé.

- Tökéletes az iskolás lány egyenruhám! – fakadtam ki.

- Azt leszámítva, hogy egyetlen normális lánynak sincs cápa fogsora – morgott a lány – És próbálj meg normálisan viselkedni a szüleim elõtt.

- Színjátszási tehetségem tökéletes! Ha tudni akarod – jelentettem ki amint hátra dobtam jelenleg szõke, egybe fonott hajamat.

- Menjünk be – fintorgott kelletlenül a lány – A végén még észreveszik, hogy a küszöbön vitatkozunk.

A vérzsák lenyomta a kilincset és beléptünk a nappaliba. A ház unalmasan hétköznapi volt, legalábbis a viktoriánus kúriákhoz képest.

Egész takarosnak nézett ki, színes szõnyegekkel, faborítású falakkal és süti illattal. Amint beljebb értünk a konyhából egy magas, barna hajú nõ lépett ki. Haját kócos kontyba fogta, kötött pulcsit és egyszerû szoknyát viselt.

- Szia, kicsim, hoztad egy barátnõdet is? – kérdezte meglepetten a nõ, amint kezeit törölgette.

- Igen…  - válaszolta vontatottan a kis vérzsák – A szülei üzletemberek és jó darabig egyedül hagyták otthon, szóval valószínûleg sokat fog nálunk lógni…

- Semmi baj, végre van egy barátod – lelkesedett a nõ, amint visszafordult a konyhába – Egyetek egy kis sütit…

A lány, amint anyja hátat fordított rögtön felrángatott az emeletre és belökött a szobájába.

- Csak mielõtt még bármi rendelleneset észrevesz rajtad – morgott és becsukta az ajtót.

- Ha nem ismernélek, most az hinném, izgalmas dolgok következnek – vigyorogtam és ledobtam magam az ágyára.

- Nem mondtam, hogy kényelembe helyezheted magad! – dühösen az íróasztalához csörtetett.

- Majd nem elfelejtettem ezt Willy küldi – elõkapartam zsebembõl a gyûrött lapot és a kis csajhoz vágtam. – Az órarended van rajta. Kötelezõ lesz megjelenned az órákon, és tapasztalatból mondom Willy a betegséget és a végtag veszteséget sem fogadja el hiányzási indoknak…

A szememet forgattam a megjegyzésére és föl sem vettem a kontaktlencsés beszólását. Pont olyan volt a tekintetem, mint az övé; metszõ és zöld. Ennek ellenére visítozott és undorítónak, csúnyának nevezte. Csak megvontam a vállamat és Williamre siklott a tekintetem. Most õk ketten kezdtek apró, kakaskodó vitába. Jobbnak láttam, ha hagyom az egészet. Kicsinyes veszekedésük csak nem hagyott alá, kihasználtam, hogy nem figyelnek rám. Halkan lopóztam el mellõlük, akár egy párduc, puha léptekkel. A kilincs buktatott le, de ez sem hátráltatott el a célomtól. Biztos, hogy meglépek innen, minél elõbb. Hátra sem néztem, úgy futottam. Fogalmam sem volt hol vagyok, mégis mintha kiismertem volna magam. A szemem a lehetséges választások között villant és sikerült egy olyan útvonalat elkapnom, ahol nem találkoztam velük. Kint voltam a kertben. Jobbnak láttam, ha elbújok, és azt hiszik végleg eltûntem. Nem indulnak utánam és esetleg még szimatolni is marad idõm. Kíváncsi voltam arra, hogy mi vagyok, és ki vagyok. Annyira elmerültem a saját gondolataimban, hogy meg sem éreztem a közeledtüket. Hátrahõköltem, amikor a hímnõs a fülembe súgott. Már talpon voltam és éppen csapni készültem a kaszámmal, de egy erõs ütés érte hátulról a fejemet. Elhaló hangokat hallottam és tudtam, ki volt az. Valóban kellhettem nekik, ha ennyire igyekeznek. De még mindig nem értem miért. Már 18 vagyok és eddig semmi galibát nem okoztam, föl sem tûntem nekik. Akkor most meg hirtelen mi ez a nagy cirkusz? Nem volt hozzá kedvem, az biztos.
De már minden mindegy volt. A homályosság csaknem akart szûnni. Föl kell ébrednem; folyton ez zakatolt a fejemben. Eszméletemet vesztettem, és ez a tény túl világos volt, amitõl megijedtem. Olyan volt, mintha valami üres térben lebegnék. Csak fekete sötétség, csend és unalom. Nem tudom mennyi idõ telt el, mire elhatároztam magam, hogy akkor is fölkelek…

***

Sikerült megmozdítanom az ujjaimat, majd lassan a többi testrészemet is. macskaszerûen nyújtóztam egyet, majd pislogni kezdtem. Ahogy kinyílt a szemem, megláttam azt a hosszú vörös hajkoronát és még az elsõ lélegzetvételem is bennem ragadt. Fölültem és kitartottam a jobb kezemet, de szinte csak a csodára várhattam. Meredten pillantottam a kézfejem felé. Még csak a halvány derengés sem látszott. A bensõm tudta a választ, de megvártam, amíg hallom is, nem a saját fejemben.
- Nem fog menni, kislány. Willy elkobozta. Ha jó leszel, majd visszakapod. – vágtam egy grimaszt és már nem tudtam tartani a számat.
- Ezt nem teheted. Azonnal adjátok vissza! – ha tudnám, milyen jogon rendelkezhetnek az én tulajdonom fölött… Vissza kell szereznem a háziállatomat, hiszen számít rám.
- Hé, ez törvény, nem tehetek semmit. Amíg nem tanultál halálisten suliba, addig veszélyesnek minõsülsz, mint jogtalan kasza használó. Nálatok talán nem mûködik? Ki kell tanulni a szakmát, drágám. – meg sem hallottam a gyenge mentegetõzését. Egyedül akartam lenni, mégpedig most azonnal.
- Tûnj el a szobámból! – szóltam hozzá olyan hangnemben, hogy biztosan komolyan vegye. Ki kell tervelnem valamit… Legegyszerûbbnek azt találtam, ha hozzávágok valamit. Sajnos egy párna akadt a kezem ügyébe, így egy elég gyenge próbálkozás jött össze, de legalább a szándék megvolt és ezt õ is fölfogta.
- Ki öltöztetett át? – fortyogott bennem a düh, amikor észrevettem, hogy másik ruha van rajtam. Úgy értem teljesen másik. Éppen fölállni készültem, de ez megakasztotta a folyamatot. Õ csak kinevetett és el is tûnt az ablak túloldalán.
- Remélem kitörted a nyakad. – szóltam utána, bár szerintem nem hallotta. És a dolognak is nagyon pici volt a valószínûsége.

***

Másmap dühöngve mentem az iskolába. A cipõm gumitalpa szerencsétlen csattogást hallgatott, szinte könyörgött, hogy ne trappoljak ennyire. Semmi kedvem nem volt odamenni abba az épületbe, hogy hallgassam a dög unalmas dumálást. De ez tûnt a legegyszerûbb megoldásnak. Eltereli a figyelmemet és valami hétköznapiban vehetek részt még akkor is, ha ez nem a kedvelt idõtöltések listájához tartozik. Amikor a buszt láttam elhajtani az elõttem lévõ kanyarnál, lemondóan horkantottam. Úgy tûnik, gyalog kell mennem.
A kirakatokat néztem. Néztem, nehogy beüssem valamelyiket. Az orromat ismerõs és gyanúsan kedves illat csapta meg. Antik könyvek. Ugyanannál a titokzatos üzletnél álltam meg, mint legutóbb. Az eladó most az ajtókeretnek döntött háttal teázgatott. A többi járókelõ felé sem pillantott, mintha nem is látnák, hogy ott áll.
- Szervusz, aranyom. – az idõs hölgy szája sarkában mosoly bujkált, ahogy felém pillantott. A tekintete üres volt, szinte unott. Tennem kéne valamit? Kérdõnek véltem a magatartását, annak ellenére, hogy már én is üdvözöltem õt.
- Bemehetnék? – magamat is megleptem ezzel a kérdéssel. Iskolába kéne mennem… De nem hallgattam a kis hangra a fejemben, inkább engedtem a csábításnak és átléptem a makulátlan küszöböt. Egy lábnyom sem volt az öreg fapadlón. A hölgy leült az egyik magas polc melletti fotelba és úgy viselkedett, mintha rám várt volna. Még a tea is eltûnt a kezébõl csészéstõl, ráncos ujjait egymásba fonta és az ölében pihentette õket.
Levettem róla a tekintetem és inkább a polcokat fürkésztem. Úgy tettem mintha keresnék valamit, pedig csak nézelõdtem. Kinyújtottam a kezem és egy ujjal simítottam végig az õs öreg könyvek gerincét. Egy porszem sem tapadt az ujjamra. Furcsa. Abbahagytam a szórakozott mozdulatsort és levettem azt a könyvet, amin megállapodtam. Démonokról röviden. Nem túl bíztató. A „röviden” ellenére a könyv több mint kétszáz oldal lehetett. Erõs bõrkötése volt, fekte akár egy holló. Leginkább a madárhoz tudtam hasonlítani, de magam sem tudom miért. A cím arany betûkkel volt a borítóba mélyesztve. Kinyitottam a könyvet, és valami fura, édeskés illat csapta meg az érzékeny orromat. Fölpillantottam, de nem láttam semmit. Ismét szimatoltam és furcsán nyugtáztam, hogy az illat a könyvbõl jött. Életemben nem láttam még ilyen fekete tintát, és ennyire régies fogalmazási módot. Sem írót, sem évszámot nem találtam benne, de a sárgult lapok és a rojtos szélek magukért beszéltek. A kitûnõ állapotban lévõ külsõ egy elhasználódott belsõt rejtett, ami tökéletesen olvasható volt. De látszott rajta, hogy nem lett újrakötve, vagy nyomtatva. A kézzel írott vastag betûk szavakká álltak össze, de megzaboláztam magam és nem olvastam bele.
- Ezt szeretném. – jelentettem ki magabiztosan és a pulthoz léptem; az egyetlen olyan helyhez a boltban, ahol a vételt lehet elintézni.
- Vidd csak el drágám, neked adom. Ez az én ajándékom.
- Nem tehetem, mindjárt elõkeresem a tárcám…
- Ritkán járnak errefelé, tedd el nyugodtan. Most pedig siess, mert elkésel az iskolából.
Meg sem várta, hogy befejezzem a korábbi mondatot, most pedig szinte kitessékelt.
- Viszont látásra. – engedelmeskedtem szinte vakon. A hölgy integetett utánam, amikor feszengve indultam útnak. Várjunk csak, honnan tudja, hogy iskolába járok?

***

 Szinte futottam az iskoláig. Idõközben sikerült elkapnom egy másik járatot, ami a közelben tett le. Éppen a csengõvel egy idõben futottam be. A közeli ablakban megvizsgálta magam a folyosón. Nem is látszott rajtam, hogy siettem volna. Vállat vontam és a biztonság kedvéért lesimítottam a hajam. A földet bámulva léptem be a terembe, mintha ott sem lennék. Sebes léptekkel lopakodtam a helyemig hangtalanul. A könyv biztonságba süllyedt a táskám legaljába, most még is késztetést éreztem arra, hogy odapillantsak. Szinte föl sem tûnt a késve érkezõ tanár bejövetele. Valahol a mondandója közepén pillantottam föl. Cica? Ez most komoly? Megráztam a fejem és a csuklómon lévõ fonott bõrkarkötõt kezdtem el csavargatni zavaromban. Oda sem figyeltem, de a Rómeó és Júlia idézetre már én is fölkaptam a fejem. Magamba fojtottam egy vészjóslóan hangos nevetést. De akkor esett le a tantusz. Az a hangsúly és modor, ahogy a tanár úr leckéztette az osztálytársamat, riasztóan ismerõs volt. Nemes egyszerûséggel fölpattantam a táskámat magamhoz szorítva és kiviharzottam a terembõl. Kicsit sem érdekelt, hogy mit gondolnak a többiek, vagy esetleg Grell. Tudtam, hogy keresni fog, ezért a tetõre mentem.

***

Negyvenöt percnyi nyugalmat kaptam a tetõ peremén ülve. A lábaim a semmibe lógtak. Persze ezt nem lehetett volna megoldani, hiszen a hatalmas kerítés átmászása nehéz feladat lett volna egy emberi lény számára. Fõleg ilyen magasban. Hallottam, ahogy a cipõje sarka fölfelé kopogott a lépcsõn. Méltatlankodva vágta ki az ajtót. Jobbnak láttam visszamászni. Egyik lyukból a másikba kapaszkodtam, majd egy kecses ugrással a földön termettem, immár a megengedett határokon belül.
- Még egy ilyen pimasz és neveletlen vérzsákot. – próbált tanárosan szidni, de én csak összefontam magam elõtt a két karomat és nem mondtam semmit. A csengõ ellenére senki nem mutatkozott meg idefent, talán a dühtõl súlyos aurám ijesztett el mindenkit.
- Kérem vissza Caspert. – jobb kezem üressége szinte fájdalommal töltött el. Náluk volt és ki tudja, mihez kezdenek majd vele.
- Mondtam már, hogy…
- Nem érdekel. Az enyém. Én idéztem meg, nem hozzátok tartozik. ENYÉM. Világos? – emeltem meg a hangomat, mire ciccegni kezdett.
- Kizárt dolog, hogy megkapod, mielõtt eléred a kaszád szintjét. Sok idõbe fog telni. – gúnyos mosolyra húzta a száját és kivillantak cápaszerû fogai. Nem tudom mikor voltam utoljára ennyire ingerült. Talán az ébren virrasztott éjszakák, az étkezések kihagyása és a sok fejemre mért ütés tette, de megragadtam a nálam magasabb hímnõs ingét a mellém és megemeltem a talajtól. Meglepett hangocskát hallatott és én utálkozva néztem a szemébe. Mielõtt bármit is az arcába ordíthattam volna, riadtan elengedtem. A látómezõmben halvány vörös derengés kúszott keresztül, és olyan volt, mintha még jobban látnék mindent. Így is éles volt a látásom, mint a sasé, de ez már durva. A kis épület felé rohantam, ami az utolsó lépcsõfordult rejtette magában. Az üvegtõl hátrahõköltem. Amit láttam letaglózott. Eddig is tudtam, hogy a szemem nem normális. De, hogy ennyire… Most a vörös különbözõ árnyalataiban úszott és mintha világított volna, derengés vette körül az arcomat. Pupilláim, mint valami macskáé, vékony csíkban meredtek az üvegre, ahol a tükörképem nem táncolt, nem vibrált. Simán láttam magamat egy közönséges üvegben. A két tenyeremet az arcomra csaptam, mintha kukucskát vagy bújócskát játszanék. Hadarva kezdtem el egyre gyorsabban és gyorsabban számolni, görögül. Jobb ötletem nem volt.
A hímnõs szavai és gyöngének vélt ütései nem zavartak. Amikor kinyitottam a szemem, sötét, füstszerû aura vett körbe. Egyetlen riadt csapással eltûntettem. Mi a…?
- Normális vagy? – sipítozott és kesztyûs kézzel csapott arcon, mintha nem merne hozzám érni. Mintha undorodna. Még jobban.
- Fogalmam sincs ez mi volt. – ültem le, mivel úgy éreztem a remegõ lábaim hamarosan föladják. A kontaktlencséim ismét barnán csillogtak és tudtam, hogy a szemem alatta zöld. De ez nem nyugtatott meg. Azt hittem a bõröm sápadtsága az ijedségtõl van. De majdnem elhánytam magam, amikor porcelán színrõl a szemem láttára nyerte vissza eredeti színét a kézfejem. Ez nem vicces.
- Nem érdekel, most azonnal jössz az intézetbe… Te micsoda. – a hangjában volt valami, és hirtelen távolságtartó lett.
- Fogalmad sincs, mire vagyok képes igaz? – nem akartam fenyegetõzni, de nyomatékosításképp kivillantottam a fogsoromat, torz mosolyra húzva a számat. Éreztem ugyan is, hogy a szemfogaim megváltoztak. Ez már nem lepett meg, korábban is elõfordult. A baj csak egy volt. Grell fogsora teljesen éles, biztosan nem természetes. Williamé, viszont teljesen emberi. Szorosan zártam össze a számat és kitértem az ütése elõtt. Még ki akarja verni a fogaimat is? Nem figyeltem mit beszél, csak elindultam.
Kiértem az iskolából és lefékeztem a járdán. Pár másodperccel késõbb a vörös fejû már ott toporgott mellettem.
- Csukd be a szemed. – próbálkozott gyerekes módon, de már emelte a kezét.
- Még mit nem. – öltöttem ki rá a nyelvem, mire megforgatta a szemét. Tompa ütést éreztem a tarkómon és csak arra emlékeztem, mennyire görcsösen szorítottam a táskámat.

***

Egy világos szobában tértem magamhoz. A fejemet tapogattam. Nem fájt annyira, de éreztem az ütés korábbi súlyosságát. Bezzeg vörös szemekkel mondhatni semmit nem éreztem Grell suhintásaiból. Legalábbis ehhez képest semmit.
- Mikor jöhetek ide anélkül, hogy leütnétek? – kérdeztem, bár nem láttam senkit. Ellenben tudtam, hogy van itt valaki.
- Majd ha téged is beavatnak kislány. Hehe. – ismeretlen hang érkezett nem is olyan messzirõl. A kékes szoba merõbben barátságosabb volt a börtönnél, bár itt is voltak rácsok. Fegyenc szoba. Nagyszerû. Fölültem az ágyon és örömmel tapasztaltam, hogy az eredeti ruháim vannak rajtam és a táskám is az ölemben pihent. Úgy feküdtem ott, ahogy valaki az ágyra dobott.
- Ki van ott? – kérdeztem remegõ hangon, majd megköszörültem a torkom. Egyáltalán nem féltem, de olyan volt, mintha egy évtizede nem ittam volna.
- Az lényegtelen. – vágta ki az ajtót William és följebb tolta a szemüvegét az orrán.
- Nagyszerû. Már csak te hiányoztál. Grell idefelé majdnem szétloccsantotta az agyam. – panaszkodtam, amit õ csak egy horkantással díjazott, tudta, vagy csak nem volt kíváncsi rá.
- Most pedig elmondod nekem ki is vagy te pontosan. – egy fekete árny suhant ki mögötte, majd rejtélyes módon becsukódott az ajtó. Az elõzõ személy ment ki, ebben szinte biztos voltam.
- Már én sem tudom. – sóhajtottam megadva magam. – Kérdezz ki, veress agyon, akkor sem fogom tudni. Egyszerûbb lenne, ha ti mondanátok meg nekem. – álltam föl.
 - Ne legyél túl bátor halandó.
- Halandó? – nevettem föl keserûen. – Minden vagyok, csak az nem. – tûrtem félre a hajam. Valami gusztustalanul ragadt alatta. Rájöttem, hogy a saját vérem tapasztotta össze, még sem érzem túl rosszul magam.
- Készülõdj, öt perc múlva odakint várlak. – ezzel kilépett.
Az öt percet nagyon benézte, mikor elég ez egy nõnek? Ennek ellenére siettem. Jól esett a zuhany, de a víz nem volt túl meleg. A könyvet a dzsekim alá rejtettem, a többi holmim a szobában hagytam. Még idõm sem volt beleolvasni.

***

Egy nagy helyiségbe vittek sok folyosón keresztül. Az épületnek egy sokkal régiesebb részében jártunk, már vagy percek óta némán baktattunk, amikor elértük a könyvtárra emlékeztetõ szobát. Grell az asztal szélén ült és egy hajtincsét csavargatta az ujja körül. Ahogy meglátta Willt elmosolyodott és az ujjával kezdte csalogatni. A férfi lemondóan sóhajtott mellettem és az ellenkezõ oldalon foglalt helyet. Intett nekem, így kénytelen voltam a hímnõs közelében leülni. Grimaszoltam felé, amikor nem túl kedvesen mért végig.
- Most pedig megbeszéljük mi lesz veled.
- Már alig várom. – bosszankodtam, de eldöntöttem, hogy együttmûködõbb leszek. Elegem volt már abból, hogy laposra vernek minden alkalommal, vagy éppen börtönbe zárnak.

A számat rágcsáltam, amikor nyugton állva hallgattam a beszélgetésüket. Hát elárulta ez a hímnõs személy Caspert. A kezeim hol ökölbe szorultak, hol elengedtek. Ideges voltam és féltem is. Egy idegen helyen voltam az éjszaka kellõs közepén és két férfi tanakodott a sorsom fölött. Amikor a falhoz lettem szegezve, éreztem, hogy még a vér is kifut az arcomból. Elsápadtam és erõtlennek éreztem a karjaimat. A vörös hajú nagyon próbált a kedvében járni a másik férfinak. Sajnos az öröm tárgya most én magam voltam. Ellenkezni meg sem próbáltam mert éreztem, hogy egybõl a nyakamat törtem volna.
A beszélgetés után William leszedte róla ma kaszáját. elnyúzott vállaimat mozgattam meg éppen, amikor megragadta a pulóveremet és maga elé tuszkolt.
- Gyerünk, lépkedj már. – a hátamhoz egy tompa tárgy nyomódott és tudtam, hogy a kaszája nyelével tologat, hozzám nem érne. Ez még elõnyömre válhat, hogy undorodik tõlem. A begyûjtõmet magunk mögött hagytuk bár úgy tûnt szívesen jött volna, megtiltották neki. Egy kihallgatóterem-szerû helyiségbe tuszkolt és az állával a szék felé bökött. Eddig csak a filmekben láttam ilyet. Az asztal szélébe kapaszkodtam miközben leültem, mert szédülni kezdtem. Ketten egy szobában egy agresszív természetfölötti férfival. A bensõm menekvésre késztetett volna, de a kíváncsiság borzongató érzése a helyemen tartott. A térdeimet markolásztam idegességemben és azt kívántam bárcsak nyugton maradtam volna és elhanyagoltam volna a sétát.
- Mit gondolsz ki vagy te? – szegezte nekem a kérdést. Nem kertelt. A hangja minden elõzetes sejtésem ellenére nem gúnyos volt, valóban érdekelhette a válaszom.
- Hát… Nem ember. – mondtam a fehér asztallapot kémlelve. A várakozásaimmal ellentétben makulátlan volt, sehol egy elrejtett vérnyom maradéka.
- És mi mik vagyunk?
- Természetfölötti lények. – fintorogtam és az õ arca is megrándult. Nem ez a legjobb kifejezés rájuk úgy tûnik.
- Halálisten. – ejtette ki lassan a szót, mintha fogyatékos lennék. Minimum. De ezek után annak is éreztem magam.
- Én biztos nem.
- De igen. – erõsködött.
- Kizárt… Nem is olvastam rólatok. Egy betût sem. De a démonok jelzõi is illenek rám... Bizonyos szintig. – ejtettem el véletlen egy információs morzsát.
 - Mutasd a kaszád. – korábban megrándult az arca, most ismét a szemüvegét babrálta.
- Nem. – vágtam rá gondolkodás nélkül. Érdekes módon Casper most nem rendetlenkedett.
- Hogyan idézted meg? – lassan közelebb araszolt, ami nem jelentett jót. Sosem. Fölpattantam, ha esetlegesen védekeznem kéne.
- Fogalmam sincs. Egyszer csak sikerült és…
- Mutasd. – szegezett ismét a falhoz. Álltam a tekintetét és nem tettem semmit. Casper az enyém. Nem veheti el tõlem, mert sikerült megidéznem, hozzám tartozik. Szúró fájdalmat éreztem a karomban, de semmi sem ért hozzám, William is mozdulatlan maradt. Tudtam, hogy õ idézte elõ. Hümmögött, majd elengedett és az ajtó felé lökdösött.
Csak arra emlékszek, hogy elkapott hátulról majd leütött. Most nem kába voltam, hanem totál kiütött.

***

Egy sötét és nyirkos cellában tértem magamhoz. Biztos voltam benne, hogy ez egy külön börtön a magamfajtának, szóval nem fogok megszökni innen még akkor sem, ha túlfeszítem a saját határaimat. A sarokba húzódtam, hogy csak egyfelé kelljen figyelnem, ahonnan támadás érkezhet. Léptek zaja ütötte meg a fülemet már jóval azelõtt, hogy bárkit is láttam volna. Ismét a két férfi állt elõttem; William és a hímnõs, akinek még mindig nem tudtam a nevét.
A szemeim kikerekedtek, amikor ismét felém közelített a második bántalmazom. A kezemben még mindig sejlett a fájdalom, a másikkal védtem a sérültet. Amikor felém lépdelt megpróbáltam beljebb kúszni, de a fal meggátolt ebben.
- Esmeralda Harrison és Jack Bloom a szüleid neve? – szegezte nekem a kérdést. Szinte levegõért kellett kapnom. Ezt meg honnan a csudából tudta? Utánam kutakodtak?
- Válaszolj! – a hangja élesen törte meg a csendet, mire csak bólogatni tudtam.
- Vidd fel! – kapaszkodót kerestem, ugyanis el fognak vinni innen, ez már biztos. És nem tudtam hol jobb; itt lent egyedül a vaksötétben, vagy kettejük társaságában. - Jegyzõkönyvbe kell vennünk.
Amikor áttapogatott hatalmas késztetést éreztem arra, hogy jól megüssem az arcát és más egyéb érzékeny pontját. Sejtettem, hogy mit keres, nem kellett neki sok idõ, hogy az irataimra akadjon. Hát persze, hiszen végigtapizott.
- Engem sosem tapogattál meg így. – amikor valami számomra idegen hangot ütött meg a hímnõs vöröske és még a tekintetét is rám szegte, muszáj lett volna nevetnem. Mivel a helyzet nem volt adott, fojtott kuncogás tört elõ belõlem. Gyorsan a számra tapasztottam a kezem és elkaptam a tekintetem. Tehát meleg. Ezt eddig is sejthettem volna.
- Nem mehet vissza a halandókhoz. De mit kezdjünk egy neveletlen halálistennel? – álljunk csak meg. Engem ki és mikor kérdezett meg arról mit szeretnék?
- Még ma hazamegyek. – szegtem föl az államat dacosan.
- Még mit nem. – akkor sem engedtem a tartásomból, amikor felém közeledett.
- Nem vagyok ember, elég egy óvatlan pillanat és meglógok. – ezt õ is tudta, mert valami átsuhant az arcán és a komor állarc egy pillanatra megingott. Vagy talán a vöröske zavarta meg? Nekem föl se tûnt, hogy körülötte koslat. Ezek ketten olyan viccesek voltak, hogy bármikor nevettem volna rajtuk, csak nem itt és nem most. Külön-külön pedig valódi gyilkosok.
- Mutasd a kaszád és esetleg engedünk. – ezt még én sem hittem el. De tudtam, hogy elõbb-utóbb együtt kell velük mûködnöm, elvégre megtudták a kilétem és a fajtám. Casper nyugodtan és egyenletesen jelent meg a kezemben. A balommal tartottam majd az élével magam elé fordítottam. Hûvös és megnyugtató érzés sugárzott felém. Fekete köd kezdett el sejleni körülöttünk, de ez várható volt. Otthon érezte magát.
- Ezt meg honnan szedted? – kérdezte pár másodpercnyi elmezavar után.
- Mint már mondtam; egyedül idéztem meg már évekkel ezelõtt. Caspernek hívják és õ a házi kedvencem. – a hímnõs azonnal gúnyolódni kezdett a név és a megszemélyesítés hallatán, de nem törõdtem vele, bár jót szórakoztam volna rajta.
- Nem egyes szintû kaszát tudtommal képtelenség. – lépett közelebb és hozzá akart érni, mire hátráltam. – Ez pedig határozottan nem egy egyes. – mormogta. Úgy tûnt nagyon gondolkodik valamin.
- Meg kell vizsgálni. Téged is, de elsõsorban a kaszát. – pöccintette fölfelé a szemüvegét.
- Nem adom oda.
- magad is részt vehetsz a kísérleteken. – gúnyos mosolya semmi jót nem ígért, de bólintottam, állva a kihívás elé. Caspert megvédem mások érintésétõl, õ is ezt teszi velem.
- És mi a helyzet a szemeddel? Nem vagy túl szép. – hajolt az arcomba a hímnõs és gúnyos mosolyra húzta a száját, majd a hajamhoz ért. – Megtépázott… - elütöttem a kezét.
- Errõl tehetsz. – reagáltam az utolsó megjegyzésére. – És kontaktlencse. Látom nem vagy túl okos. – húztam elõ a zsebembõl az aprócska fehér tárolót, amiben a folyadék is ott kavargott. Kimûtöttem a színezett lencséket és más egy ugyan olyan szempár pislogott vissza rájuk, mint az övéké.
- Most jobb?
- Egyáltalán nem. – megrázta a fejét és nevethetnékem támadt. Ez már több volt mint egy rossz vicc.

Amikor elõrébb lépdelt, megláthattam a gyenge fényben. Sokáig a szemét figyeltem. Annyira megbabonázott, hogy pislogás nélkül bámultam. Mégpedig azért, mert egy az egyben olyan volt, mint az enyém. A körgyûrûk az íriszében és az a természetellenes zöld szín… Muszáj lett volna kérdeznem tõle. Bármit. Ki vagy te, mi vagy te? Azonban csöndben maradtam, mert egy dolog erõteljesen visszatartott attól, hogy kinyissam a számat. Casper. Ismét rendetlenkedésbe fogott, azt hiszem meg akarta mutatni magát. Eddig ügyet sem vetettem az elõttem álló férfira, mert megpróbáltam magamban tartani a barátocskámat.
Felém lépett és beszélni kezdett. A fejem zúgott és már alig értettem mit mond. Kettéhasítani? Ha megvillantom Caspert biztosan azt hiszi kihívtam. Azonban még sosem harcoltam vele, nemhogy szemtõl szembe egy meglehetõsen nem emberi lénnyel. Úgy éreztem nem jelent rám fenyegetést, de figyelnem kellett volna arra, hogy mit tervez. Elõször csak megbökdösött, de aztán a hajamba csimpaszkodott. Jóval erõsebb vagyok annál, hogy ezt igazán fájdalomnak nevezhettem volna, de csak normál esetben. Magamba fojtottam egy fölszisszenést. Caspert éreztem rugdosódni a bal kezem környékén. Éreztem, ahogy megremegek teljes testemben, mert már nem bírom bent tartani a hatalmas erejét.
- Briana Bloom. – kezdtem halkan és kimértem. – Jobban szeretem a saját nevemet. – reagáltam arra, hogy Willynek nevezett. A fejem leszegtem és bánatosan horkantottam amikor Casper körvonalazódott meg a bal kezemben. Az idegen felé fordultam és lassan fölemeltem a tekintetem. Láttam, hogy zöld fény sejlik az arcom körül, a látóterem sarkában. Ilyenkor még a kontaktlencse sem rejtette el teljesen, mi van alatta. Az öklöm Casper köré szorult, hogy egy kicsit megfenyítsem.
- Rossz. – morogtam halkan és a saját takarásomba rejtettem a kedvencemet. Sajnos jóval nagyobb volt, mint én, ezért egybõl rájött a férfi arra, hogy mit próbálok rejtegetni.
- Ezt meg honnan szerezted? – szerintem most esett le neki, hogy én nem az a bizonyos Willy vagyok álcázva.
- Az enyém. Én idéztem meg. – kaptam el a hatalmas élû, díszes fekete kaszát, amikor hozzá akart érni.
- Casper nem kedveli az idegeneket. – szóltam rá, mert ismét közeledni próbált.
- Ezt nem hiszem el. – csóválta a fejét és furcsa hangot ütött meg. Most már mindkét kezem a kedvencemet szorongatta, nem akartam, hogy elvegye tõlem. Tudtam, hogy nem fogja megégetni, csupán használni képtelen lesz. Szóval nem származik elõnye abból, hogy elveszi. Szerintem tudta, de ettõl függetlenül még mindig szótlanul bámulta. Hátráltam egy lépést és fölszegtem az állam. A tekintetétõl már fenyegetve éreztem magam.
- Ha hozzá mersz érni lekaszabolom mindkét karodat. Tõbõl. – gúnyos nevetése harsant, kettérepesztve a csöndet.
- Te engem? Látom, nem ismersz még, halandó. – úgy mondta az utolsó szót, mintha fájdalmasan érintette volna a tény, hogy nem vagyok az, de õ nem ismer el semmilyen természetfölöttinek.
- Azt hiszem, ma viszek egy ajándékot Willynek. – mosolya inkább vicsorra emlékeztetett. Amikor felém lendült kitértem az útjából. Rendesen hajba kaptunk, szinte szó szerint. Ugyanis rájött, ha a tincseimnél fogva tart, elég korlátozottak a lehetõségeim. Casper volt az elsõ dolgom. Pár perc és mellé csapott ütés kellett hozzá, hogy ismét szertefoszlódjon. Amikor eltûnt egy apró mosollyal jutalmaztam a fekete kaszám, de sajnos ez okozta a vesztet. Hatalmas ököllel mért csapás ért a halántékomon és szinte azonnal elájultam. A tudatvesztés állapota kényelmes volt. Még sem éreztem magamat teljesen kábának.
Utaztunk, ebben biztos voltam. Hogy mivel, vagy hogyan, azzal már kevésbé voltam tisztában. Egy hûvös épületbe léptünk be. Éreztem, ahogy valami lassan keringeti a helyiségben a levegõt, ami minden bizonnyal hatalmas volt. Mindenhonnan beszédfoszlányok szivárogtak a fülembe. Nem értettem semmit, de éreztem, hogy ide jöttünk. Kicsit sem akartam föladni ezt a tudatlan állapotot. Elraboltak, ráadásul egy olyan lény, aki fölöttem áll a nem létezõ rangsorban.
- Nézd Willy! Ajándék. – éreztem, ahogy a hajamnál fogva kényszerít álló pozícióba. Most kezdtem megelégelni a dolgot. Tudtam, hogy képes vagyok fölébredni. Erõlködnöm kellett, hogy ki tudjam nyitni a szemem. Egy magas, nyurga alak állt elõttem és fürkészõ pillantást vetett rám. Fújt egyet és ujjával följebb tolta a szemüvegét az orrán. Elszakítottam róla a tekintetem és a fogva tartóm felé fordultam.
- Azonnal engedj el. – sziszegtem nem túl kedves hangon.
- Eszem ágában sincs. – nézett vissza vigyori fejjel, ami horrorfilmbe illõ lett volna. Összehúztam a szemem és haragos pillantást vetettem rá. Gondolkodás nélkül fordultam a keze felé ami a hajamba kapaszkodott. Egy jól irányzott mozdulattal beleharaptam a csuklójába. Vér fröccsent a számba, a férfi egy szisszenéssel a falhoz vágott. Kihasználtam a lendületet és a fájdalommal nem törõdve visszavetettem magam. Egyenes alkarral ütöttem belé, pontosabban az álkapcsába. A fogai összecsattantak, most már az õ szájából is a saját vére szivárgott. Felém vetette magát, de az a bizonyos igazi Willy megköszörülte a torkát. Erre az aprócska jelre a másik haptákba vágta magát és hízelgõen nézett vissza.
- Tetszik ugye? – értetlenkedve fordultam a magas és markáns férfi felé. A szemüvegén megcsillant valami fény, ami nem odakintrõl jött. Már tudtam, hogy innen nem szabadulok egy könnyen.

Apám munkája miatt folyton költöztünk. Ebbõl áll az életem. Hol itt laktunk, hol ott. Így váltogattam az iskolákat is. Sosem próbáltam barátkozni mert tudtam, hamarosan odébb állunk. Magányosan tengettem a mindennapjaimat, de nem voltam szomorú, egy dolog mindig is lefoglalt. Tudtam, hogy nem vagyok normális ember. Ez tíz éves koromban kezdett megmutatkozni. Erõsebb, gyorsabb voltam a kortársaimnál, sokkal könnyebben jegyeztem meg a dolgokat és még úgy is kitûnõ tanuló voltam, hogy nem tanultam semmit. A szüleimnek egy árva szót nem szóltam és mindenki más elõtt titkoltam, hogy futva akár egy autót is le tudok elõzni. Mindig félreesõ helyeken próbálgattam mire vagyok képes. Feszegettem a határaimat, sokszor túlzásokba estem, de legalább már tudom, meddig mehetek. A sérüléseim hamar gyógyultak, sosem voltam beteg, gyakorlatilag aggódnom sem kellett. Így lehetett a magányos életem bizonyos mértékig vidám. Egyik gyakorlásom alkalmával sikerült megidéznek Caspert, akit titokban õrzök. Õ az én házi kedvencem. Senkinek nem mutogatom, de tudom, hogy erõsebbé tesz engem és mindig ott lesz, ha szükségem van rá. Éppenséggel használni nem tudom. Sok idõ telt el, mire észrevettem a testemen jelentkezõ változásokat. Hamar nõttem és nyurga voltam, de nem izmos. Ehhez képest fél kézzel emelgettem a dobozokat és a bõröndöket költözéskor. A szemeim mélykékek voltak, de árnyalatuk változni kezdett. Ez rémített meg a legjobban. Egy hét kellett hozzá, és olyan természetellenesen zöld színt vettek föl, hogy muszáj volt rejtegetnem õket. Elõször a hajammal próbálkoztam, mert még így is láttam úgy, ahogy korom sötétben is. Sajnos nem vált be az ötletem, sok okom volt rá, hogy abbahagyjam a hajam kifejezetten furcsa viselését. Nem kellett hozzá hosszú idõ, mire sikerült beszereznem egy színezett kontaktlencsét. Így a kékbõl zöld lett, a zöldbõl pedig egészen sötét barna, szinte fekete. Kettõt már kipróbáltam, ezért egy harmadik, eltérõ színt választottam. Kezdetben kényelmetlen volt, és sokan furcsán néztek rám, mert elõtte mégiscsak kék volt a szemem. Ez viszonylag természetesebb folyamat lett volna, mintha a neonos zöld szememet mutogatom. Nem hiszek a mitológiának. Elég földhözragadt vagyok, de azért kutattam a szemszínem után. Sajnos egyetlen lényt sem találtam, aminek ilyen furcsa, gyûrûs kialakítású lenne az írisze. Éppen föladtam volna, de akkor jött a hír, hogy ismét költözünk.
Ázsiából, hosszas repülõút során kerültem a ködös Angliába. London egyik külvárosában telepedtünk le, apám a nagy felhõkarcoló rengetegben dolgozott. Nekem is utaznom kellett az iskoláig minden egyes nap, de örültem, hogy egy olyan helyre kerültem ahol az angol a hivatalos nyelv. Azt gondoltam itt lesz a legnehezebb beilleszkednem. Korábban is laktam már európai országokban és ott sem volt könnyû. Angliáról pedig azonnal úriemberek és finom hölgyek jutottak az eszembe.

Azonban valami furcsa érzés kezdett bennem terjengeni. Olyan volt, mintha vártak volna. Ezt sosem mondtam senkinek, mert még a fejemben is rosszul hangzott. Amikor reggelit veszek egy családi pékségben az öreg néni édesemnek hív és tudja mit szeretek. Mielõtt bemutatkozhattam volna az iskolában a tanároknak, az egyikõjük már tudta a nevem. Ez talán annyira nem furcsa, de még is kirázott tõle a hideg. Random idegen emberek integettek nekem az elsõ hazafelé vezetõ gyalogos utamon, mert nem mertem visszaülni a buszra. A sofõr ugyan is közölte velem, hogy lefoglalta a hátsó ajtó mögötti helyet, üljek oda. Mindig ott ültem, akármelyik országban utaztam. De ezt senki nem tudta az elsõ alkalommal. Kivéve itt. Kicsit kezdtem úgy érezni, hogy üldözési mániám lett és paranoid viselkedésem alakult ki. Az iskolában is távol húzódók a kivételesen kedves osztálytársaimtól. Az egyikõjük tudta, hogy nem szeretem a halat. Butaság, ráhibázhatott. Hiába próbáltam nyugtatni magam, a gerincemen futkosó hideg érzés nem múlt el. Sokkal többet hívtam elõ Caspert. A jelenléte lenyugtatott. Félre esõ, sötét helyeken simogattam és beszélgettem vele, bár sosem válaszolt. Imádtam a sötétet. És az éjszakát. Korábban nem volt jellemzõ rám, de itt jobban is éreztem magam. Kicsit sem sütött annyira a nap, mint a keleti országokban, és a köd miatt sokszor volt sötétebb a kelleténél. Az esõt viszont nem szerettem. Hetek teltek el, majd egy egész hónap, mire megszoktam ezeket a véletlenszerû szimpatizálásokat. Szeretek a többiekkel barátkozni és új embereket megismerni, végre a felszínre engedhettem ezt a tulajdonságomat, amit eddig magamba próbáltam fojtani. Most már nem éreztem úgy, hogy annyira különböznék a többiektõl. Sokkal jobban kordában tudtam tartani a furcsa képességimet, mint korábban. Tesin átlagos lány látszatát keltettem, hiába voltam erõsebb mindenkinél. Ez az óra volt a legnehezebb az összes közül. A gondolataimat és a nyelvemre tolongó válaszokat könnyebben visszatartottam, mint a fizikai rendellenességeimet. Bakik ugyan becsúsztak az ismeretlen helyzetek és személyek miatt, azonban mindezt úgy kezelték, mintha meg sem történt volna. Korábban folyton rákérdeztek arra, hogyan csináltam ezt meg azt, miért röptetem a medicinlabdát, és hogy hol vannak az izmaim. Itt viszont semmi. Ennek hatására bátrabban kóboroltam el. Ezekre a reakciókra voltam a legkíváncsibb. Az elsõ hónapom végén lementem sétálni egy parkba reggel, és el sem mentem onnan az iskola végig. Sokat gyakoroltam, és megfigyeltem az embereket. Néha olyan érzésem támadt, amikor egyedül voltam, hogy engem is figyelnek. A hideg kirázott már csak a gondolatától is. Aznap hazamentem és megcsináltam a másnapi leckét öt perc leforgása alatt. A gyorsaságomat az írásomra is ki tudtam vetíteni. Aztán jött a másik iskolanap. Egy egyszerû otthon gyártott szülõi igazolással a zsebembe lépkedtem az ódon épület folyosóin. Minden mellékes kérdés nélkül elfogadták tulajdonképpen a lógásom bizonyítékát. Amikor az osztályfõnök elvette tõlem mosolyogva a tájékoztatómat, hogy õ is ellenõrizze a beírást, fancsali képet vágtam. Aláírta és ki lett húzva a hiányzásom.

Ezek után már bátrabban hagytam el az épületet hol az ebédszünetben, hol az utolsó órák elõtt. Volt, hogy be sem mentem. Mindezt nem a lógás kedvéért tettem; kutatásba fogtam. Úgy véltem ebben a ködös és hátborzongató országban hamarabb megtalálom a válaszokat a kérdéseimre. Kezdetben a suli könyvtárának történelmi részlegét támadtam meg. A könyvtáros egyszer sem szólt rám, hogy menjek órára, pedig tudta, hogy ott vagyok. Két mitológiai könyvet kölcsönöztem ki, amit otthon tüzetesen átvizsgáltam. Meglepõen sok volt benne a démonokról és a különös halálesetekrõl szóló rész. És mindennek tetejébe az összeset „elsikálták”. Ez a szó szerepelt a könyvben. Meg valami õrzõ, amit nem tudtam hova tenni. Akárhányszor olvastam át a könyveket, nem láttam a sorok mögé. Ezután látogattam meg a városi könyvtárt ahol hasonló eredményekkel zártam a napot. Szinte semmi, de mégis valami. Mintha ott lenne az orrom elõtt és nem látnám a saját szememtõl. Az internet már rég nem volt a barátom ugyanis annyi volt az ellentmondásos információ, hogy már nem tudtam melyiknek higgyek. Az egyik bebizonyította, majd a következõ megcáfolta. Egy idõben annyira fölhúztam magam ezen, hogy eldöntöttem maradok az írott könyveknél. Egyre tanácstalanabb lettem márt már körbejártam London összes könyvtárát és múzeumát. Az egyikben volt egy érdekes részleg, ahol démon és vámpírölõ eszközök voltak. Némelyik olyan furcsa és hasznavehetetlen volt. Például a fokhagyma. Igen…
Péntek volt és ködös, mint mindig. Kivételesen a reggeli busz felé tartottam, hogy iskolába menjek. Történelmen a városunkról fogunk tanulni. Remélem, elõkerülnek az olyan piszkos és vérszennyezte emlékek is, mint a Londoni tûzvész, a pestis és esetleg a természetfeletti erõk. Minderre várnom kellett a negyedik óráig. Olyan voltam, mint egy élõhalott, mert elõzõ este a könyveket bújtam. Sajnos a nem emberségem ellenére alvásra szükségem volt. Egyik szünetben elõvettem egy almát, hogy rágcsálás közben fölébredjek. Majdnem kiesett a gyümölcs a kezembõl, amikor megláttam az elsõ harapásnyomom. A kezem ökölbe szorult és egyenesen a mosdóba rohantam. Sajnos nyugodtságot kellett színlelnem és megvárnom, amíg mindenki távozik. Kacyt alig bírtam kivárni. A pletykás osztálytársam valami fiúról magyarázott, aki focizik és a csapattársainak áradozott róla, miközben semmi érdeklõdést nem mutat. Idegesen rágcsáltam az alsó ajkam. Pillanatnyilag hidegen hagyott az egyébként érdekes és szaftos téma. Végül elcsattogott a magas sarkújában és vidáman intett egy hajfélredobás közepette. A tükörhöz hajoltam és elszámoltam háromig. A képmásomra vicsorogtam és akkor megláttam… Elszédültem, a csapba kellett kapaszkodnom, hogy megtartsam az egyensúlyomat. A szemfogaim hegyesebbek lettek. Egyáltalán nem emberi látványt nyújtottak. Vámpír? Kizárt nem éheztem a vérre és sosem féltem a napfénytõl, még a fokhagymát is megeszem, bár ez a legkisebb gondom. Elborzadva néztem a tükörbe. Démon? Még sosem váltott a szemem izzó vörössé, amikor haragos voltam. Talán ne mérgesítettek föl eléggé? Az éjszaka szeretete és a nyurga alkat is ezt sugározná. A vámpírok minden élõ embert magukra tapasztanak. Tehát kilõve, hozzám nem vonzódnak a természetfölötti mivoltomból kifolyólag. Talán egy démon és valami közé szorultam? Olyan rosszul lettem a gondolattól, hogy majdnem lekéstem a történelmet, amit annyira vártam. Két harapással eltûntettem az almát és a bûnös csutkát a szemétbe hajítottam.
Egész óra alatt nem voltam képes figyelni. Még a vetítés alatt is idegesen doboltak a padon az ujjaim, illetve topogtak a lábaim. Semmi infót nem ejtettek el ami nekem fontos lett volna, de a sötétséget nem bántam. Képtelen voltam abbahagyni a tanakodást. Még is mi vagyok én?
A sok idegõrlõ óra után gyalog indultam haza. Olyan erõsen csaptam a lábaimat a betonhoz, hogy a sportcipõm gumitalpa szinte könyörgõen csattant, hogy hagyjam abba. Dühös voltam, és tanácstalan. Egy üzlet elõtt elhaladva megláttam magam, a tükörképemet. Úgy tûnt zárva van, ezért rávicsorítottam a sötét kirakatra. Éppen a szemfogaimra siklott a tekintetem amikor egy idõs arc bukkant föl elõttem. Egy sikoly szorult a torkomba, amitõl kifejezetten terjengõ fájdalmat éreztem a teljes nyakamban.
- Gyere beljebb aranyom. – megállás nélkül pislogtam az idõs hölgyre.
- Azt hittem antik könyveket keresel. – amikor ismét a kirakatra pillantottam, halvány fény szûrõdött ki belülrõl és a felirat elárulta, hogy tényleg egy régi könyvkereskedõ kínálja itt portékáját.
- Igen. – feleltem bizonytalan, remegõ hangon. Félretûrtem a barna tincseimet az arcomból és követtem a hölgyet az üzletbe.
- Ez ugyan nem az a bizonyos könyvtár, amit te keresel… De talán érdekelhet valaki. – lassan beszélt és a könyveket személyként nevezte meg.
- Milyen könyvtár?
- Ó, aranyom oda emberi lény nem juthat el. – intett le kedves mosollyal az arcán, mintha egy tudatlan gyereknek magyarázna. Pedig már nem voltam az, egy hónapja a tizennyolcat taposom.
- Körbenézek. – mondtam még kissé sokkosan a rövid meséjétõl. A régi könyvek illata csiklandozta az orrom és a bõrkötéses, színes borítók vonzották a szemet. Leemeltem egy kifejezetten sötét könyvet. A borítója és a lapjai is feketék voltak. Benne fehér betûk kanyarogtak régies írással. Létezett akkoriban fehér tinta?... Értetlenkedve lapoztam a furcsa emberekrõl szóló bejegyzéseket. A betûkrõl a tekintetem az órámra vándorolt.
- Holnap visszajövök. – ígértem és becsuktam a könyvet, ami szinte ólomként nehezedett a kezeimbe, pedig alig volt kétszáz oldal.
- Várlak aranyom.
- Viszlát. – intettem mosolyogva. Azonban az arcom savanyúvá vált, ahogy kiléptem. Anyám elõbb hazaért mint én, biztosan kérdezõsködni fog. Nem mondhatom el neki hol jártam.

Éjszaka egy kimerítõ vacsora után csak forgolódtam az ágyamba. A fogaim kiakasztottak. Miután a takarót vagy harmadjára facsartam le magamról meguntam és öltözködni kezdte. Ilyenkor jól szokott esni egy kis séta, Londonban mindig hûvös van. Az idõ kellemes volt ahhoz, hogy lenyugtasson. Komótosan sétáltam végig a félreesõ utcánkon ahol a madár sem járt. Úgy döntöttem a sikátorok felé megyek, ahol a kis üzletek kirakatait meg lehet nézni. Nem okozott bajt a sötétség, olvasni is tudtam volna. Egy lélek sem sétált velem körülöttem, néhány lassú autó húzott el az úton. Még csak tizenegy óra múlott, London ezen része mégis kihalt. Zsebre raktam a kezemet és az arcomba húztam a vörös sálamat, mert a saját leheletem szinte megállt a levegõben.
- Még hogy tavasz. – morogtam csöndesen. Végre elérem az úti célom. A keskeny utcák egyenesen váltak el egymástól, hol összekapcsolódva, hol távolodva a másiktól. Beléptem a kedvencembe, ahol a hobbi, könyves és egyéb aprócska boltok kínálták portékájukat. Nézelõdtem, dudorásztam, amikor sikított valaki. Suhogás hallatszódott és valami igazán furcsa érzés járt át. Azon lepõdtem meg leginkább, hogy egy cseppnyi félelmet nem éreztem. Menj, gyerünk. Súgta a tudatalattim, és én elindultam a hang irányába. Nõi sikoly hallatszódott ismét. Haldoklott, ez biztos. És senki nem hallotta meg, egy lélek nem volt a zsúfolásig lakott területen. Talán ez a vaksötét térítette el õket. Befordultam a sarkon és velem szemben elrohant valaki. Egy kés volt nála meg egy táska, szinte csurig rakodva. A retikül ormótlanul állt a gyilkos férfi kezében. Rám sem nézett és elfutott. Azt még láttam, hogy a túlsó kezében nagyon rejtegetett valamit. Jobban, mint a gyilkos fegyvert. A nõ rángott egyet, majd mozdulatlanná dermedt. Ide éreztem a halál szelét, szinte megborzongtam. Egy fekete alakot pillantottam meg a fölöttünk lévõ tetõn. Kissé kihajolt, de a tekintete került engem. Metszõ volt és zöld. Akárcsak az enyém. A fekete alak meglendített valamit és olyan érzésem volt, mintha Casper egyenesen oldalba rúgott volna.
- Nyugi. – motyogtam remegõs hangon és ökölbe zártam a balkezem. A nõ ismét rángani kezdett. Ez inkább természetellenes mozdulatokra utalt. Hátráltam egy lépést. Ezek után már egy zombin sem lepõdök meg.

Azonban még érdekesebb dolog történt. Erre nem számítottam volna. Fényleni kezdett a holttest közepe. Elõször vékony, majd egyre vastagabb nyalábok hagyták el a nõ mellkasát. Tekeregtek és kiszélesedtek. Egyértelmûen filmszalagokra hasonlítottak ezután. Fölfelé kunkorodtak majd villámsebességgel a tetõ felé csapódtak. Már nem láttam az alakot, de így, méterekre is tõle hallottam, ahogy hümmög. Egy suhintást hallottam és a filmszalag megremegett. Lassan, komótosan föltekeredtek, a tetõn elnyelte õket valami. Vagy éppen valaki? Casper remegését éreztem a teljes testemben, amikor lépteket hallottam. Méghozzá a tetõcserepeken. Nem ijedtem meg, csak meglepetésként ért amikor egy fekete alak ért elõttem földet, néhány méterre. Nekem nem volt sötét az éjszaka, még is átláthatatlan volt a fickó. Férfi, ebben biztos voltam. Felém lépett szótlanul, és én nem mozdultam.
- Nem félek. – mondtam halkan, és meglepõen barátságosan. Olyan kíváncsi voltam, hogy azt hittem magam rángatom majd ide az illetõt az utcalámpa fénykarikájához, ami mellettem terebélyesedett.

Még mindig le vagyok döbbenve azon, hogy ez a Ciel Phantomhive mekkora idióta! Ilyen munkáért ekkora fizetséget adni.... tényleg bele lehet esve abba a szõke halandó kislányba, ha erre is hajlandó. A drága komornyikját a karmaimba engedi, sõt... küldi egy éjszakára. Hm... és az a komornyik.

Óuram...
Meghalni is hajlandó lennék érte, najó... azt még érte sem. De bármi másra. Amíg nem kell levennem a vöröset vagy átfestetni a hajam. Azt utálnám, hiszen ilyen az én egyéniségem! Ettõl vagyok ennyire gyönyörû!

Megrázom a fejem - megint elkalandoztam.
Szóval épp a Phantomhive-rezidencia felé suhanok... suhanok és suhanok, ahol az én drága Sebastianom vár, egy egész éjszakán át készen arra, hogy boldoggá tegyen. Bár nem pont így lesz, de neki errõl nem kell tudnia semmit.

Hehe.

A nyitott ablakon surranok be, és meg is érzem már messzireõl az én szexis démonom, és a kis görcs szagát. Illetve szaga csak a görcsnek van, a démonomnak édes illata van... édes és mámorító, akár a vér!
- Áh, Grell Sutcliff - ejti ki a nevem. Igaz, olyan egyhangúan, hogy már fáj, de nem lesz más választása, mint lelkesedni, hiszen Ciel is megígérte. És amilyen ravasz dög ez a kisfiú, biztosan meg is tartja a szavát. Nem tudva, hogy ezzel csak az én szépségemnek segít.- Ciel úrfi, szeretné, ha eltakarítanám a vendégünket? - kérdezi gonoszul.
- Á-á Sebas-chan, a fizetésgemért jöttem - világosítom fel vigyorogva. Ohh, alig várom!
- Fizetség? - lepõdik meg Sebas-chan.
- Igen, Sebastian - kezd bele Ciel. - Grell Sutcliff annak fejében segített nekem Elizabeth megmentésekor, hogy ha jól végzi a feladatot, bármit megtehet veled. - Igen, igen, igen! Haladjunk, hadd vigyem a jutalmamat szobára! Gyorsan, most, azonnal!
- Hogyan? - kérdez vissza hitetlenkedve.
- Bizony, Sebas-chan.... mmmm... - És már nem is létezik már,m csak ez a barna szempár, ez az éjfekete haj, ez a sáppadtfehér bõr és ez az isteni test, ami ma éjszaka csak az enyém!

Miután belibbenünk a kiválasztott szobába, lemászok a hátáról, és kiegyenesedek.

- Nem akarsz eltekinteni ettõl az egésztõl? - kérdezi kedvtelenül.
- Ugyan, kérlek - sóhajtok fel, és ledobom a vörös kabátot, majd elé lépek és átkarolom a nyakát. - Még neked is szükséged van néha egy kis kényeztetésre, hiszen ez a test mégiscsak emberi - simítok végig izmos hasfalán.
- Nem tudom, mirõl beszélsz - fordítja el a fejét.
- Jaj, ne csináld ezt! - váltok taktikát. - Tudom, hogy akarod, legalábbis én mindenképp - kuncogok halkan. - De hogy lásd, nem erõltetek rád semmit, nem foglak megcsókolni - suttogom, arcát magam felé fordítva. Pedig ha tudná mennyire akarom. Óuram... - Sõt, még csak hozzám sem kell érned, ma csak én élvezkedek - törleszkedek hozzá macska módjára, majd elfordulok vele együtt. Gyanítom, hagyja magát, azért tudom ilyen könnyen vezetni.
Lelököm az ágyra, és mellé lépek. Nem érek a ruhájához tudom, erre mennyire érzékeny. Csak annyira érintem meg, amíg fölémászok és egy könnyed mozdulattal kigopmbolom a nadrágot, majd átbújtatom most még teljesen élettelen férfiasságát az alsó laza anyagán.

Nyelnem kell, ahogy tudatosul bennem, hogy nemsokára élvezhetem az ízét a számban! Akármennyit gyakoroltam ezt Williammel, azért õ mégsem Sebas-chan, akire már olyan rég óta és olyan nagyon vágyom.
- Grell Sutcliff - szólít a nevemen ismét, de csak nemet intek az ujjammal és ajkaira tapasztom. 
- Nem tartok rád igényt egész éjszaka - kacsintok rá. - Egyszer megteszem, amit akarok, aztán elengedlek - vigyorgok rá, majd mindenféle teketória nélkül a farkára hajolok. Kicsi még, szívnom kell szorgosan, hogy egyre inkább növekedni kezdjen. Sebastian viszont fel sem nyög, akkor kezd el sóhajtani, amikor már majdnem teljesen merev. Akkor visazont nekem is elkezd merevedni a tagom odalent, amit nem vagyok rest a combjához nyomni. Érezze csak, mennyire kívánom. De az enyém ma is Will-re marad.
De erre most nem gondolok, mert minden lelkesedésem lelohad, inkább szopom tovább ezt az imádott démont, ahogy csak tudom és ahogy Will megtanított. Igen, egyre nagyobb... már érzem az ízét a számban és ez annyira, de annyira... ahh... El fogok élvezni, pedig magamhoz sem nyõlok, csak lököm magam kemény combjának.
Õ hátrahajtja a fejét, hozzám sem ér, csak néha morran egyet, amikor erõsebben szívom meg.Nem mondok semmit, hagyom, hogy a tetteim beszéljenek helyettem, ahogy megteszek mindent, amit a teste akar.

Percekkel késõbb viszont egy nagyobb sóhaj után a számban érzem azt az isteni, utánozhatatlan ízt, amire olyan rég óta vágyom.
Szivecskéket eregetve hajolok fölé, és a tekintetét keresem.
- Nos, ígéretemhez hûen elengedlek - suttogom ajkaira, de nem csókolom meg. - Imádtam ezt, és remélem, vágysz majd még néha ismétlésre - kacsintok rá, majd felpattanok, egy mozdulattal felkapom a kabátomat és már induilok is az ablakon kifelé. De nem megyek el azonnal, elõbb Ciel szobájához libbenek, és bemegyek a nyitott ablakon.
- Nos, végeztél? - kérdezi kedvtelenül.
- Igen! - felelem cica-mosollyal. - Köszönöm, hogy betartottad a szsavad - nevetek fel, majd kislisszolok, de még látom, ahogy Sebas-chan kipillant az emeleti szoba ablakén, a tekintete egy pillanatra találkozik az enyémmel, mire kacsinbtok még rgyet, küldök eggy csókot, majd elklibbenek Will-ehz, hiszen kell a segítsége, szinte fáj már a vágyam.
És hogy miért csak ennyi?
Mert azt akarom, hogy õ kérjen engem... hogy õ akarjon velem lenni, és értse meg, hogy hozzám tartozik és én hozzá, hiszen szeretem... mindennél jobban.