|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Laurent | 2010. 10. 16. 22:13:59 | #8659 |
 Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: Júliának
Ahogy kilépünk a folyosóra megbánom ezt az egészet, mert megint csak úgy érzem, mintha egy tévéshowban ülnék, annyian néznek legalább rám. Vagy egy Fókuszban! Mutogatják ott is a szülők a félregyártott gyerekeket, és nem is szégyenlik! Hogy semmi szemérem nincs manapság az emberekben! És erre tanítják a porontyaikat, amiket úton-útfélen kipotyogtatnak. Lassan haladok előre a nagy tumultusban, érdekes, hogy mindenkinek meg kell állnia ahhoz hogy a szemecskéit használhassa, és nem kímélek én senkit sem a közlekedésben, ha kell vállal keményebben megyek neki, nem kell nekem dada vagy nevelő hogy állandóan a szoknyája mögé bújhassak. Próbáljon meg az illető megvédeni a vadállattól!
A csengő éles hangja vadul visít bele a hangzavarba, én pedig sarkamban Juliennel szépen besorjázok a tanteremben, néhány kiéhezett tekintetű vadmacskát és bálnát kikerülve lezuttyanok a helyemre, és várom, hogy megnyíljon alattam a föld vagy elnyeljen inkább, mert az egész hajcihő már kezd kétségbeejtő lenni. A huszon akárhányadik új iskola kezdésnél azt hittem, meg lehet ezt az egészet szokni, de ilyenkor látom csak igazán hogy azt soha de soha míg világ a világ nem lehet megszokni, hogy kiállítási tárgyként kezelnek. Mon capitane, jön a tanár! És igen, már megint én leszek a téma, természetesen nem is az, hogy szeretem-e a magyart, vagy hogy milyen jegyeim voltak eddig, hanem csakis rólam... Ha írnék neki is egy fogalmazást, amiben mindent jól kipakolok, vajon mit szólna hozzá? Tudta tőle aludni? A kérdéseire halkan és egyszavakkal válaszolok, lehetőleg hogy lássa rajtam, mennyire utálom ezt az egészet és hogy lehetne már valami mással is foglalkozni. És lám, odafent lehet hogy megszánt valaki, vagy a lentiek akarnak később jobban megszivatni, de a lényeg hogy a tanár a tábla felé fordul és elkezd írni, én pedig ideiglenesen elsüllyedhetek a névtelenség mocsarában. Azt hiszem, ideje hátradőlni, és... eh! Mi ez? Apró kis fehér papírkák, amiket vagy sajátkezűleg tesznek a padomra, vagy pedig odadobálják, és egy kicsit úgy érzem magam mint egy céltábla. De hamar rájövök hogy hogyan is lehetne még ebből is valami jót csinálni, és amíg a tanár nem néz ide, addig én szépen a kis papírkákat elpöckölöm a szemetesbe, sőt elmondhatom hogy igen kevés esett mellé. Talán jelentkeznem kellene a baseballcsapatba. HA! Ez a nap vicce! Én meg a sport! Mondjuk néhány tanár állította hogy a labdához van érzékem, de hogy én közös öltözőben öltözzek, vagy hogy némileg átrendezve a lényem én iskolába menjek! Ugyan, ki van zárva! De azért vicces, ahogy próbálok úgy dobni a tanár orra előtt, hogy nem veszi észre sem, sőt engem néz, és még úgysem látja, hogy oda sem figyelek, miről hadovál. Teljesen felesleges. Mire eljönnének az osztályzó vizsgák, úgysem vagyok itt, amúgyis én inkább matekból meg fizikából vagyok jó, az olyan humán tárgyak sosem mentek nekem. Régen az egyik albérletben volt gépünk is, amikor még azt hittük, hogy van ahová apám keze nem ér el, és ezt csúnyán meg is cáfolta, de... Szóval akkor derült ki hogy a gép az ujjaimban van... De amúgy olvasáson kívül senki sem vett még rá, hogy tanuljak valamit törire vagy magyarra. A földrajztanár is teljesen feleslegesen törte magát. Ez is hiába csinálja. Szórakozottan pöcögtetem a kukába a kis fehér fecniket, és úgy hiszem hogy a pár napot ebben a városban igenis túl fogom élni.
Erre mintegy végszóként valami rizsa után a tanár kapja a cuccait, és kirobog az ajtón, én pedig a fejemmel körzök egy kicsit mert a sok üldögéléstől elzsibbadt és lehet hogy holnapra be is fog görcsölni. Istenem, csak lennénk már a végén, és mehetnék már haza vagy dolgozni! Már állnék is fel, hogy újra eltűnhessek, és feltérképezve ezt a rohadt sulit találjak egy félreeső helyet, ahol... tűsarkú? Hogy kerül elém? És ezek? Nem is értem miért állnak velem szóba, talán most menő a sebhely mert Timberlake is ezt használja, vagy Orlando az Xfaktorban is ezzel kérkedett, hát menő vagyok és így muszáj? Jézusom, elég a nagy szemekbe nézni, mint egy japán mesében, öcsém! És a görbe, amit a szájukkal művelnek! Ha ijedős lennék, hogy lehet félnék. De így csak szánalmat érzek irántuk. Nem is nézem őket tovább, kár lenne az ép szemem hülyére nézni rajtuk... Szusszanva ülök a seggemre vissza, sajnos nem most lesz ráketetés, most éppen pipietetés lesz. Vagy ők akarnak majd engem?
-Romero igaz? – vékony hang és alkat, extra adag festék... Hajjaj a kistehén... diéták egymás hegyén... – Diana Cassi vagyok. Örülök, hogy osztálytársak lettünk. – Aham, én meg örülök, hogy nem vagyok az apád, mert nagyon régen leszoktál volna erről. Le merném fogadni hogy van egy Hello Kitty-s fehérneműje meg valami fityegő a rózsaszín ,,telcsijén”.
- Örültem. – úgyis tudom, hogy nem úszom meg ennyivel, nem is tudom, miért strapálom magam. Inkább morzsolgatni kezdem az utolsó papírt, odaképzelve néhány buksit...
- Mindig ilyen morcos vagy? Pedig nem kéne félned.. nem bántunk. Csak segíteni szeretnénk.– Egen, ezt is mondták már páran, jó duma... Kár hogy kamu. De befejezhetné, mert irritáló a hangja, és mennék már... mindjárt csöngetnek!
- Nem kértem. –vonom meg a vállam, és remélem, sértődötten elvonulnak, de a szemem sarkából látom, hogy nincs szerencsém. Miért is lenne?
von vállat Romero, és látom, hogy szemeivel még mindig a padot bámulja.
- De mi segítünk. Látod.. bennünk megbízhatsz. – Hol a tejszínhab a dumádról kiscsaj? Mert így elég silányka, és kezd az idegeimre menni. Mit nem ért azon, hogy kopjon le?
- Kértem? – Felnézek, amit hamar meg is bánok, szemöldököm vészjóslóan emelkedik a magasba is, és végre valami hatása van az egésznek: a cicababa állmosolya eltűnik. Legalább az igazi képét nézem. Ez is valami. Kapok egy csúnya pillantást, szerencse hogy nagyfiú vagyok, mert összepipikéltem volna magam...
- Lehetnél kedvesebb is.. mi csak barátkozni szeretnénk és megismerni… - Jézusom, ezt ne! Könyörgöm! Mit vétettem! Most futsz a pasikádhoz, hogy júúj, csúnya Romero beszólt közelről? Ez a panaszos nyivákolás! Érzem ahogy hátamon egerek rohannak végig, és az utolsó idegszálaimon egyensúlyoz a világ.
- Lehet. De én nem. – csak nyugalom. Akármennyire nem látszik, akkor is lány... szerű... izé! Igénybe veszem a többéves türelemjátékos nyugtatógondolatot, miszerint most éppen a lábánál fogva kampóra akasztom a lányt fejjel lefelé, és addig kínzom, mígnem a halál olyan lenne, mint egy Barbiház karácsonyra... nyugi, fiú, nagy levegőt!
- Talán, nem tetszünk? Vagy te is csak egy antiszoc bénaság vagy, aki megérdemelné, hogy mindennap szétverjék? – Megborzongok. Határozottan érzem, hogy ez a lány képes kiváltani belőlem még azt is, akit csak legvadabb álmaimban szoktam látni, illetve időnként ha feltűnik az a bizonyos illető... de én nem akarok olyan lenni, mint Ő! Ettől függetlenül még a csínos pofikáját beverhetem, igaz?
- Mit nem értesz azon, hogy hagyj békén?
Tessék. Ennyit arról, hogy első nap nem verek meg senkit. Szegény anyu... Ki a faszt érdekel? Akkor is péppé verem, hogy a saját pasija sem fogja felismerni, és aztán... érzem ahogy változik a légkör, mintha jégkockákkal felszolgált limonádét innék, de legbelül fortyogok, és feltámad a kisebbségi érzésem. Mindig engem vernek, és akkor én miért nem verhetnék meg másokat? Hadd tudják meg hogy nem azért vagyok összefoltozva, mert unaloműzésként túlzásba vittem az emózást! Azért, mert egy szadista brutállat rendszeresen kezelésbe vesz, és... A pad alatt ujjaim lassan hajtódnak be ökölbe. Már hallom lelki füleimmel a zenét, az orra reccsenését, a sikolyát, és ahogy ordít hogy hagyjam abba meg hogy fáj... Felugrik az illető, mintha csak a fejembe látna, és még ő van felháborodva, meg remeg, és kiabálni készül... Közömbös álarcom mögött a ,,vad” már szájnyalogatva várja az utolsó cseppet, amitől borul a bili ha debil a buli, és...
-Mégis mit képzelsz magadról te kis…- moccan valaki mellettem, de egyenlőre csak az orra lebeg előttem.
-Diana… Nagyon csinos vagy ma. Nem láttam, még ezt a blúzt rajtad. Új igaz?
Csak a szemem rebben és néz oldalra egy futó pislantásnyit, de az bőven elég, látom ahogy éppen azért töri magát, hogy ne kelljen mindenkinek az igazgatóiban kikötnie. Magabiztos, kis mézes-mázos hang, és mosoly meg minden féle bűbáj... Istenem, milyen régen volt már, amikor az arcom többé-kevésbé rendesen nézett ki és ilyesmiket véghezvinni nem jelentett nagy dolgot... A lány már másra figyel, most kellene ugrani... De... Már nem engem figyel sőt talán el is felejtett már...
-Tetszik? Igen.. tegnap vettem. Szerintem annyira kiemeli az adottságaimat és a szépségemet. Szerinted is?
Na jó, ez már vicces! Most már tényleg szánalmas és arra sem lenne méltó hogy beverjem a képét... Adottságai? Nézett már ez tükörbe? Olyan, mint egy fogpiszkáló! Két lábon járó röntgenkép! Szépség? Tudja hogy az miféle fán terem, vagy hogy melyik végéről kell fogyasztani? Adottság.. ha legalább lenne adottsága valamihez! De vakondlátással és ezernyi kilóméterről is tudnám, hogy ennek annyi adottsága van, mint egy kanálnak! El lehet hajlítani, le lehet fektetni. Ennyi.
-Nagyon jól eltaláltad.
Csöngetnek szinte végszóként a jelenetre, és a lányok elbillegnek, lévén nem tudnak rendesen járni sem a giga magas cipőikben... Julien pedig lezuttyan mellém, és mintha fáradt lenne, beletúr a hajába. Tényleg értem tette? Miért? Mit akar ez tőlem, hogy koslat utánam és megmentési kényszerétől vezérelve állandóan megtalál? Vajon ki akar ismerni, hogy aztán a házijaimat másolgassa meg mi? Bocs haver, de nem vagyok focizós fajta. Van még egy kis csípőficamom a múltkori találkozótól. Vagy nem ez kell? Rám sem néz, csak néz ki a fejéből, és az én kezdeti gyanúm lassan elalszik, vagy csak bebújik a paplan alá, hogy onnan vizslassa a fiút. Gyanús, de nem tudnám megmondani miért. Csilingelnek a kis harangok, de nem bánt, sőt... paranoiás vagy, tudom, de ennyire?
-Kössz.
Még mindig az arcát lesem, és ahogy meglepetten elkerekednek szép kis szemei melyek meglepően őszinték tudnak lenni, lassan felém fordul és rámnéz... egy pillanat, és már vigyorog is... Jesszus, kellett ez nekem, most már kétszeres erővel fog utánam mászni! Csak nehogy bemagyarázza, hogy innentől vele fogok lógni vagy ilyesmi! Kösz hogy megmentett, mert senki sem lett volna tőle boldog, de ezzel vége.
-Semmiség.
Vigyorog, és a tábla felé fordul. Különös fiú, mert nem akar helyből lerohanni, nem akar belemászni a lelkembe vagy az életembe, csak leült a házam melletti padkára, és mintha ott csinálná az ő érdekes kis valamijét, amit nem mutat meg, pedig tudom hogy elég lenne csak kérdeznem... De nem tudok, mert egyszerűen azt várom, hogy mikor fog betörni, vagy mikor jön rá a tíz perc és tör-zúzhatnékját élné ki rajtam, és akkor majd én akarom ráébreszteni arra, hogy nincs mit... Az óra ez után szinte majdnem úgy telik, mint akár melyik más, az üzenetek vagy elfogytak, vagy itt-ott megsűrűsödtek, én azonban most a padban hátradőltem, lábam kinyújtottam, és mivel előttem úgy ült pont valaki, hogy a feje eltakarta a tanárt, hát hajam rejtekében lehunytam a szemem. Aludni kellene egy kicit, mert még a végén beájulok holnap vagy ilyesmi... Ki kellesz majd pakolni a dobozokat, igaz nincsen sok de hát akkor is...
Azt hiszem, tényleg kissé elaludhattam, mert tétova bökdösésre nyitottam ki a szemem, és nézek körbe, hogy ki az az öngyilkosjelölt aki engem fel mert kelteni vagy egyáltalán hozzám nyúlni. Ahogy felnézek, már tudom a választ, éjsötét tincsek, szép kis drága kavicsok mint tekintet, s halvány mosoly...
-Rómeó, kelj fel, mert a fizikánk fent van... Az elektromosságot vesszük...
Teleszívom a tüdőm, talán valami nagyon nagyot akarok mondani vagy ilyesmi, de aztán csak lemondóan sóhajtok kifújva a levegőt, és felkecmergek. Júlien végig ott áll mellettem, még akkor is, mikor a táskámat felvéve a szemébe nézek keményen és nyíltan, szuggerálva hogy szálljon már le rólam, de állja a pillantásom, sőt mi több, jókedvűen indul el mellettem, mutatva az utat. Valamiért zavar hogy ő van velem, de ugyanakkor megnyugtató is mert a többszáz hülye közül pont ő az aki velem van és ,,segíteni próbál”... Egymás mellett, csendben lépkedünk a tanterem felé, és kulcsos lévén meg kell várnunk míg jön a tanár és kinyitja, addig is az ajtó előtt kell várakozni. Nekidőlök a falnak, Julien pedig féloldalasan áll elém, a folyosón nézelődve, én pedig a cipőm sarkával a falat bontom. Tulajdonképpen szeretem a fizikát, azzal nincs is gond, de miért kell annyi hülyének beszélnie közben? Meg a tanárok is néha olyan bonyolultan írják körbe az egészet, hogy csak néz mindenki mint a moziban, pedig két mondattal tökéletesen le lehetne írni. Jön a tanár, negyvenes éveiben járó idős bácsika, arca komor, és tekintete csőlátásról tanúskodik... Nála nincs kecmec és rendbontás. Lehet itt tanulok is majd valamit. A teremben helyet foglalva megint Julien mellett végig a tanárra függesztem a tekintetem, és a mai nap először tanúsítok bármi érdeklődést ebben a rohadt épületben. A tanár kifejti hogy miről volt szó a múlt órán, és észrevesz engem, de ő a többi tanárral ellentétben nem áll neki azt kérdezni hogy honnan jöttem és ki vagyok, hanem máris rátér arra, hogy hogyan számolunk Coulomb törvényének segítségével, mi a térerősség, és ahogy felálltam flegmán, elsőre láttam a szemében villanni, hogy ,,Ez sem tud többet mint a többi”.
-Elektromos állapotban levő testek akkor is hatást fejtenek ki egymásra, ha közvetlenül nem érintkeznek. Elektromos állapotban levő testnek azt a környezetét, ahol még érvényesül az elektromos hatás, elektromos térnek, vagy mezőnek nevezzük.
Hangom halk, és közömbös, mintha csak annyit magyaráznék hogy miért kaptam karót arra a kérdésre hogy ki törte ki az ablakot. Zsebre vágott kézzel állok, egyik lábamra helyezett testsúllyal, lezser tartással, és nem törődöm azzal hogy a többiek összesúgnak a hátam mögött. A tanár csak int a fejével hogy üljek le, én pedig lezuttyanok, és sóhajtok. Tudom hogy nála is csak akkor érem el a tiszteletet, hogyha megmutatom hogy nem lestem ezt a választ sem, és hogy tényleg jó vagyok fizikából. Érzem magamon Julien meglepett pillantását is, és tudom, hogy ezért még a szünetben kapni fogok. De én csak azért imádkozok, hogy szünetben végre szabad legyen az út, mert még a végén tényleg szétpang a tüdőm... Kézbe veszem a tollat, és az egy szem füzetet elővadászva a táskám aljáról felcsapom egy oldalon, és írni kezdek. Az oldalak tele vannak firkálmányokkal, le van tépve sok lapnak a sarka is, több mint megtépázott, de én a sok krix-kraxból is ki tudom venni a számomra lényegeset, és persze meg is találom. Szórakozottan írkálom le a képleteket, némelyikhez pár szavas magyarázatot fűzök, és ezzel le van tudva a fizikai is. Hallgatózok az osztályban, és sikerül elkapnom még annyit, hogy heti három óránk van, de hogy mikor pontosan a másik kettő, arról nem hallok közelebbit.
Csöngetnek, és mindenki szedelőzködni kezd, én bevágom a füzetem, és miközben megyek kifelé, csukom be a táskám. Szinte mindenkit megelőzök mert elsőnek nyomom le a kilincset és lépek ki a teremből, indulva le a lépcsőkön, és bár nem látszik rajtam, menekülőben vagyok. Van pár méternyi előnyöm, és ha nem ér utol...
-Várj!
Nem állok meg, csak lassítok bár magam sem tudom hogy miért is, és ahogy mellémér továbbmegyek, szótlanul. Látom magam előtt, ahogy majd kiesnek a szemei, olyan kíváncsi, mégis türtőzteti magát. Miért?
-Várj már! Te mindig ilyen jó voltál fizikából?
-Hm...
Hagyom rá, és megyek tovább. Mindegy hogy merre megyek tulajdonképpen csak el innen a redvásba, mert ha most nem gyújthatok rá, akkor...
-Ne siess már! Ebédszünet van, nem kell úgy rohanni.
Hirtelen állok meg, így el is robog mellettem, és mikor észreveszi hiányomat, leáll és visszalép mellém kérdőn.
-Most mi van?
-Nem maradok.
-Miért? Nem mehetsz még haza, van két óránk! Legalább első nap...
Mintha anyámat hallanám. Csakhogy az a különbség hogy míg anyámat sosem bántanám, ez nem vonatkozik erre a ficsúrra is. Felszalad az egyik szemöldököm, és úgy nézek rá, mint egy kis foltra a cipőmön. Ő mondja meg hogy hova menjek? Hova fajult ez a világ?
-És? - szemeit mereszti rám, én meg némi szájrágcsálás után folytatom. - Amúgy is rá kell gyújtanom, de itt mindenkinek nagy a szája. - erre meg felderül. Minek örül most? Karácsony lenne?
-Akkor gyere utánam, megmutatom hogy hol nem fognak keresni, és tudsz nyugodtan elszívni egy szálat.
-Legalább tele van?-dünnyögöm, bár ettől függetlenül elindulok utána.
-Dehogy. Sosincs ott senki.
Szótlanul követem, és ezért neki néha hátra kell pillantania hogy megvagyok-e még, de ki mondta hogy meg kell könnyítenem a dolgát? Pár pillanatnyi mászás után hirtelen eltűnnek az emberek, és mi egy kis udvarra fordulunk ki, ahol tényleg nincs egy lélek se, tele van gazzal, valószínűleg régen valami konyhakert lehetett, és ilyentájt senki sem foglalkozik vele. Kedves... ahogy szabadba lépek, halászom is elő a kis egészségrudacskámat és a tüzet, hogy jólesően tüdőzzem le és fújjam ki a füstöt. Ahogy szemeim kinyitom első kis élvezkedésem után Julien képe kerül elém, ahogy féloldalas kis mosolyával figyel engem, és ez szokatlan lévén enyhén idegesít. Felvonom a szemöldököm, és ő megrázza a fejét.
-Suli után hazakísérhetlek?- kérdezi enyhe lelkesedéssel.
-Kizárt. - morgom közömbösen, de ő megint csak rámmereszti szép szemeit.
-Miért? Nem kirabolni akarlak vagy ilyesmi!
-Nem haza megyek. - újabb kérdő pillantás.
-Hát akkor hova?- fene abba a kíváncsi képedbe! Hidegen nézek rá, és képébe fújom a füstöt.
-Könyvesbe. - sóhajtom, mert tudom, hogy úgysem fog békénhagyni.
-Óóó! Ami itt van kétsaroknyira? Ismerem az eladót!
-Nem.
-Ami a városban van? Miért, szerintem ha kell valami az itteniben is megtalálod... - hallgatok, és úgy sóhajtok, orromon és számon egyaránt dől a füst... - Talán... Nem is vásárolni mész? -felnézek rá, bele a szemeibe, és úgy bólintok neki egy aprócskát, mire csillan újfent a szeme, és tovább agyal. - Akkor miért? Talán dolgozni?
-Hm.
-Óó... Akkor elkísérhetlek?
Vállat vonok, és most már tényleg olyan képet vág, mint aki megnyerte a lottót, vagy legalább mintha azt hallotta volna, hogy előrehozzák a karácsonyt. Becsöngetnek órára és én elhajítva a csikket indulok visszafelé a suliba. Lehet mégis maradok, legalábbis ha már nincs miért elrohannom... Szemem sarkából időnként odapislantok a fiúra. Olyan különös, már attól boldog, hogy sikerült kihúznia belőlem pár dolgot. És úgy tűnik, egyenlőre leszállt rólam, mert előre néz, és nem vizslat, nem néz rám, sőt, néhány ismerősnek is odaint. És a többi órán is csak néhány szót szól hozzám, vagy kérdez valamit, de lévén földrajzról és biológiáról van szó, inkább kihagyom. Inkább azon vagyok hogy ne aludjak el megint, mert ittmaradok véletlenségből és abba meg bele kellene halni!
Végre! Az utolsó órának is vége, én pedig Julienre nézek. Hihetetlen, hogy ez mire vett rá engem. Legalább van még néhány óra amin itt kell sorvadni, vagy szabad elmenni, tanítóbácsika? Szemforgatva állok fel, és a padból kivéve táskámat átcsapom a vállamon és egymás mellett indulunk el, bár ami ettől is különösebb, hogy csendben. Amíg el nem érjük a belvárost, mellettem lévő kis dadám nem szólal meg, csak dudorászik slágereket meg miket, és némileg vidám kis léptekkel baktat mellettem. Ha arra vársz hogy megszólaljak akkor rossz lóra tettél bogaram! Mert hogy én magamtól nem mukkanok meg, az tuti. Minek beszéljek egyáltalán? Úgyis kérdezel ha kell valami, nem?
-Hány éves is vagy?- nem mondtam?
-'cennyolc.- morgom, meg a szám sarkába újabb szálat lökök, és gyújtok rá.
-Tudtad, hogy a dohányzás káros az egészségre? Szerintem az a szál holnapig kibírja... - Ránézek, mintha most látnám először, aztán körbenézek az utcán is látványosan...
-Ki kérdezte? Mi vagy te, dada? Halkan sóhajt
-Csak utálom a füstjét... és egyébként sem látom sok értelmét annak, hogy mérgezed magad.
-Igenis, Júlia... - eresztek meg félgúnyos mosolyt, és elpöckölöm a szálat, de a füstöt csakazért is ráfújom.
Szegény Júliám tüsszögve áll meg, két kezével csápolva, de hiába, attól még belélegezte... És végre morcosan néz, lehet fel is adja, és akkor végre... Fene! Elvigyorodik...
-Ohh Rómeó... alig merem elhinni, hogy meg tetted értem...-
Csilingeli, és felém lép hogy megöleljen. Jégkezek markolnak belém, megborzongva lépek hátra, úgy nézve a két kézre mintha legalább fegyver lenne nála. Arcom sem éppen laza vagy unott, inkább több mint gyanakvó és fűben lapuló vadállat egyvelege.
-Ne bízd el magad, hercegnő.
Erre a kezei lehullanak, és szélesen elmosolyodik, sőt, lehet hogy most hülyén hangzik, de mintha azok az égkék szemei is mosolyognának... Jézusom, szétcsöpögöm itt az agyam menten!
-Ne aggódj hercegem, nem szoktam ilyen csapdába esni. De harapni se szoktam.
Megrebben a szemem, és egy pillanatig bemosnék neki, de mivel elindul, kénytelen-kelletlen követem őt.
|
| Lureka | 2010. 10. 09. 22:31:42 | #8517 |
 Karakter: Julien Sweet
Megjegyzés: ~ Rómeómnak
Nyugodtan sétálok szép lassan becsöngő előtt pár perccel a suli udvarán. Ma nem siettem el a felkelést, mert az igazgató, úgy is elkért az első óráról… szóval mindegy. Viszont meg kell találnom egy új kölyköt, aki nálunk lesz új fiú.
„Julien… ez a fiú sok mindenen keresztül ment… szeretném, ha összebarátkoznál és segítenél neki. Azért kérlek téged, mert valamelyest ismerlek és tudom milyen jó szíved van.„
Az oké, hogy én vagyok a suli hírhedt jó fiúja.. de azért… erre nem számítottam. És a legszebb az egészben, hogy csak egy nevet adott. Semmi mást. Bár nem mintha ellenemre lenne… hisz szívesen segítek bárkinek, bármikor. De ez azért mégis csak meglepő. Nem szoktak őrangyalnak felkérni. De lehet, hogy ő tényleg rászorul a segítségre… nem tudom… de hát nem sokára minden kiderül.
Rómeó Rossi…
Vajon mi történhetett vele? Sokszor voltam már idegenvezető az új diákoknál, de eddig sohasem kértek meg ilyesmire. Bár az is igaz, hogy ha nem is kérték, mindig segítettem.. Ehh.. lehet abba kéne hagynom ezt túlzott segíteni akarást. De amióta én is bekerültem azokba a körökbe… brhh… egyszerűen nem bírom, ki, hogy segítsek nekik.
Halk sóhajjal lépem át a suli ajtaját. A folyósok már kihaltak, sehol senki. Szóval már volt becsöngő.. Remek. Akkor ideje felkutatni az új osztálytársam.
Nyugodt léptekkel indulok el találomra az egyik folyóson. Cipőm halkan kopog a régi kőpadlón, de ettől eltekintve egy pisszenést se hallani az egész épületben. Mintha a suli is feszülten várná, hogy megtaláljam az új fiút. Vagy csak én kezdek túlzottan kíváncsi lenni.
Befordulok az egyik sarkon és meglepve látok egy alakot. Fehér ing és fekete nadrág és egy válltáska, amiben nem lehet túl sok cucc mert lötyögve pihen a vállán. Furcsa, hogy nem esik le..
Ő lesz az…
Magamban elmosolyodva indulok el határozottan felé, és mikor mögé érek, finoman a vállára teszem kezem, hogy megállítsam. Lassan fordul meg és kérdőn néz rám. Már épp megszólalnék, hogy kedvesen köszöntsem, de a látványtól mindent elfelejtek.
Barna kócos haja, finom keretezi arcát és eltakarva, néhány részletet, de még így is látszik, hogy nem lehetett könnyű élete. Arcát hegek tarkítják, pedig nagyon finom, és puha bőre lehet. Egyik szeme barna a másik viszont pirosas. Mintha betegsége lenne.. vagy valami másért… Gúnyosan néz rám, de én szinte fel se fogom. Csak nézek rá… egyszerűen képtelen vagyok elvenni a tekintettem róla.. vagy inkább nem fogadom el amit látok?
Ki? Ki volt azaz örült vadbarom, aki ezt tette vele?!
Remélem már rács mögött van. Istenem… szegény gyerek… el sem tudom képzelni milyen élete lehetett… vagy inkább nem is akarom.
Pár pillanatig még szomorúan szemlélem, majd újra eszembe jut amit az igazgató mondott és halványan elmosolyodom. Kérés nélkül is segítettem volna neki. Ha tagadja is, biztosan szüksége van rá. És ha akarja, ha nem segíteni fogok neki… Igaz azt még nem tudom, hogyan de majd megoldom.
- Befejezted a mozizást, vagy még itt kell állnom egy darabig? – szólal meg barátságtalanul. Talán kicsit morcosan is. Meglepve pislogok rá. Öhm… azt hiszem az első jó benyomást eléggé elszúrtam. Vagy csak szimplán nem vagyok neki túl szimpatikus.
- Igen.. vagyis, befejeztem, és elkísérnélek az igazgatóhoz. Te vagy Rómeó Rossi? – magyarázom kicsit zavartan. Nem szoktam így megbámulni senkit. És neki se lehet túl kellemes, hogy folyamatosan nézik. Meg tudom érteni, hogy eléggé morcos lesz ettől. Én se örülnék neki…
- Igen. És most hogy ezt megállapítottuk, talán mehetnénk. – morogja tovább. Hajajj.. már előre látom, hogy nehéz lesz vele szót érteni. De volt már rosszabb is. És ha Kérdez felelek játékon kívül nem tudok vele más beszélgetést kialakítani akkor ehhez folyamodom. Legalábbis egyelőre. Amilyen élete lehetett, eléggé bizalmatlan lehet mindenkivel. Szóval megértem, ha nem fog megenyhülni azonnal. De nem is baj.. egy osztályban leszünk és úgy nem lesz nehéz beszélgetni. Ha nem is tudok neki nagyon segíteni, legalább megpróbálom elérni, hogy a suliban ne legyen annyira feszült. Igen… és ezt jobb minél hamarabb elkezdeni.
- Amúgy az én nevem Julien S...
- Kérdeztem? – vág a szavamba. Oké… tényleg megbámultam de azért nem kell sündisznónak lenni. Felnéz rám érdeklődve, mintha nem lenne biztos magában, vagy azt várná, hogy csípősen visszaszóljak. Hát akkor rossz helyen keresgél. Felőlem moroghat egész nap. Nem fogom magam zavartatni.
Halványan elmosolyodva vonok vállat és megállva az igazgatói iroda előtt nézek le rá.
- Majd még találkozunk. – mondom barátságosan. Nem válaszol csak biccent. Azt hiszem nem is számítottam sokkal többre. Még alig ismerem pár perce, de már most tudom, hogy egy kis sündisznóként fog viselkedni. De nem hiszem, hogy mindig ilyen lenne… vagy lehet, hogy az élet ilyenné alakította a jellemét? Ki tudja… Majd minden kiderül.
Belép az ajtón, én pedig nyugodtan fordulok sarkon és indulok el az osztály terem felé. Amint belépek a tanárnő a helyemre küld csillogó szemekkel. Vagyis tudja, hogy az új kis diákja nem sokára itt lesz. Igazán kedves, de vannak furcsa dolgai ennek a nőnek. Nyugodtan a padomhoz sétálok, és mindenki kíváncsian mered rám. Izgatott csönd telepszik a teremre, és alig hogy leülök, már is megkapom az első kis cetlit, egy szép macskakaparással, hogy milyen az új gyerek. Már előre látom, hogy érdekes lesz ez a nap… főleg hogy Rómeó nem igazán barátkozó típus… viszont az osztály lány csoportja meg rosszabb, mint egy csapat vénasszony. Mindenről tudni akarnak, és ha nem mondanak nekik semmit, akkor természetesen kombinálnak. Ha mondanak, akkor is. Ha pedig elküldik őket, akkor megsértődnek, majd visszatipegnek az izomagyú pasijaikkal.
Gondolataimból halk kopogás szakít ki, és felnézve látom, ahogy Rómeó belép.
- Ó, gyerekek... hadd mutassam be Rómeó Rossit, aki mától az osztálytársatok. Viselkedjetek! Az én nevem Linda. Az osztályfőnökötök. Ha baj van, bizalommal fordulj hozzám. – kezd bele az ofő csilingelő, izgatott hangon. Azonban a fiú csak a tábla elé sétál, és felénk fordul szótlanul. Azonnal halk moraj támad fel az osztályban és mindenki bámulni kezdi őt. Pont úgy, ahogy én oda kint. Szegény… Egyre jobban kezdem érteni, miért olyan morcos és barátságtalan. Én sem örülnék, ha kiállítási tárgyként néznének rám, hatalmas szemekkel.
- Hogy szeretnéd, hogy hívjunk? – szólal meg újra a tanárnő kedvesen. Szerintem abban reménykedik, hogy rá tudja venni egy kis beszédre, vagy mesére. Én viszont kétlem, hogy ilyesmi előfordulna… Nem épp egy meserajongónak és cserfes kis kölyöknek tűnik. Bár ki tudja… talán vannak még csodák.
- Romero. – von vállat és mondja nemes egyszerűséggel. Újabb sutyorgás rázza fel termet, és már én is kezdem unni. Sosem váltottam suli… szóval, nem tudhatom, milyen érzés lehet új fiúként belépni egy összeszokott csapatba… de szerintem ő is legszívesebben kihagyná ezt a napot és ugorna a következőre.
- Akkor ülj le. Ott van hely Julien mellett. Folytassuk tehát az órát... – mondja végül a tanárnő. Rómeó azonnal felnéz. Tekintettünk találkozik, én pedig kicsit bizonytalanul, de rámosolygok a lehető legbarátságosabban. Az előbb eléggé fújt rám… nem tudom most mit is kéne csinálnom… Lehajtja a fejét és hajába túrva siet mellém, majd elég flegmán a székre zuttyan. Sóhajtva dől hátra és én csak fél szemmel figyelem. Ha már első órán ilyen feszült vagy inkább morcos mi lesz itt a nap végén? De hát sokat nem tudok tenni… amíg sündisznót játszik addig nem fogják megkedvelni. És hosszú távú beszélgetést én se tudok vele kialakítani… viszont ha minden olyan könnyen menne unalmas lenne az élet…
Szóval próba szerencse… talán most nem fog úgy morogni…
- Klassz, hogy mellém ültettek. Julien Sweet vagyok. – fordulok felé és súgom halkan, hogy a tanárnő meg ne hallja. Nagyon kedves, de ha nem rá figyelünk olyan, mint egy rikácsoló hárpia. Sóhajtva néz rám, amin meglepődök. Mos mi van? Csak bemutatkoztam… nem kell azonnal az istenekhez fordulni imádkozva…
- Figyu. Szimpi vagy meg minden, de ha két héten belül megint elköltözünk, tökre mindegy nekem, hogy van-e hörcsögöd, és szereted-e Presley-t. Semmi bajom veled, csak egyszerűen felesleges. Vágod? – válaszol barátságtalanul. De legalább már egy mondatnál többet kiszedtem belőle! Haladunk! Viszont… miért költöznének el? Hisz csak most jöttek… annyira nem lehet sietős a dolog… Szólásra nyitom a számat, de hirtelen megszólal a csöngő és úgy pattan fel mintha égne a talpa. Felkapja a táskáját és nagyra nyitva a terem ajtaját már el is szelel. Ez meg? Oké lehet, hogy idegesítettem, de azért menekülni nem kell… nem fogom megenni. Viszont… amilyen kedves fiúcska tuti, hogy összeakad néhány barommal a suliban. Például a mogyoró agyú Peterrel… minden szünetben kispéciznek valakit és a wc-be vonszolva zaklatják vagy épp megverik… Sokat mentettem már meg közülük, mert az a vadbarom a szóból nem ért, csak ha beverik a fejét. Már épp állnék fel, hogy utána siessek, amikor megjön az első kérdés özön. A lányok előttem teremve támadnak le kérdéseikkel, mint a piócák és én csak kapkodni tudom a fejem.
- Julien mesélj! Honnan jött? Mi történt vele? Láttam, hogy sutyorogtok.. Ne hallgasd el! Mindent tudni akarunk!! – sivítják a fülembe. Meglepve pislogok rájuk, majd a hajamba túrva sóhajtok fel. Remek… ha rajtuk múlik, tuti, hogy ebben a szünetben nem jutok ki… szóval sürgősen le kell őket ráznom. Így is értékes perceket vettek el tőlem. Ami nem jó… nagyon nem…
Barátságosan emelem rájuk szemeim, és halvány mosollyal nézek le rájuk. Szinte mindenki csillogó szemekkel néz vissza rám. Na igen… egyetlen előnye, hogy szép a pofim… Mosolyom kiszélesedik, majd pár kedves szóval lerázva állok fel és hagyom ott az olvadozó csapatott. Huhh… egy probléma megoldva.. már csak a kis újoncot kéne elő ásni… Tanácstalanul nézek végig a folyósokon és a diák tömegen. Na lássuk… ha feszült új diák lennék, hova mennék… hát mivel ő is pasi… mellékhelyiség…
Határozottan vágok át a folyosón és pár perc múlva már be is lépek a férfi wc-be. Viszont az ajtóban meg is torpanok. Egy kis csapat álldogál nem messze tőlem, a falnál kuporog egy kis kölyök, akinek szinte a homlokára van tetoválva az áldozat felírat és egy kis céltábla. De ami igazán megfog, az a velem szemben álló Rómeó és az épp felé közeledő Peter. Na igen… tudtam, hogy azonnal kiszúrják egymást. És ennek jó vége nem lesz… Ennek ellenére Rómeó nyugodt szívvel löki el magát az egyik fülkétől és indul el felém, és legnagyobb meglepetésemre utat is nyitnak neki.
- Bocs, nincs időm játszadozni. Talán majd később. – fordul meg és indul el nyugodtan, de a agyatlan hájas kölyök dühösen fordul utána. Felé lép, viszont Romero hirtelen leguggol és rettegve húzza össze magát, mint egy védtelen kisgyerek. Arca eltorzul a félelemtől, szemeit összeszorítja és láthatóan megfeszült minden idegszála. Mintha csak várna valamire.. valami nagyon veszélyes és rossz dologra…
Végül kinyitotta a szemét, és azonnal felszívódott minden eddigi érzelem az arcáról. Mintha sohasem lettek volna. Guggolva fordult meg és csak ekkor veszem észre, hogy közeledik felé az a barom. Már épp mozdulnék, hogy segítsek neki, de egy elegáns pördüléssel küldte földre őt az új osztálytársam. Valamit halkan nyöszörgött, de a következő pillanatban már az egyik fülkébe került Rómeó kezei.. öhm azaz lábai által. Az ajtót rácsapja majd felém fordul, nem túl barátságos tekintettel.
- Menjünk… - morogja elfordítva arcát, majd határozottan elindul kifelé. Úgy viselkedik, mintha haragudna rám. Nem értem… Pedig semmit nem tettem. Szó szerint. El se mozdultam innen. Nem lesz könnyű vele…
Félre állva engedem ki, majd egy futó pillantást vetve még rájuk, megyek utána. A folyosón természetesen még mindig tömeg van, és most is úgy figyelik, mintha a Marsról jött volna. Azt hiszem, ezt nekem is meg kell szoknom. Oké engem is meg szoktak nézni, mert én se vagyok egy mindennapi kisfiú, és egyébként is megkaptam a suli lovagja címet, de ez annyira más. Mintha nem is őt néznék, hanem csak egy tárgyat, vagy inkább szobrot. Amitől ösztönösen fél mindenki. Bár elismerem, én is meglepődtem először. Szóval nem róhatom fel nekik. De azért remélem leszoknak erről. Nem lehet kellemes neki ez az egész. Főleg, hogy az a szadista vadállat így elbánt vele…
Mire átverekedünk a tömegen, megszólal a csengő és épp a tanár előtt lépünk be. Magyar… remek.
Ő is azonnal kiszúrja Rómeót. Bár nem lehet nehéz dolga. Újabb kérdések hadát elé állítják, de ő csak morogva tőmondatokkal válaszol. Nem viszi túlzásba. Egy-egy szónál többet nem mond, és azt is harapófogóval kell kiszedni a gyomrából, hogy kinyögje végre. Hosszú percekig folyik az inkább egyoldalú beszélgetés, majd úgy tűnik a tanár úr megunja a dolgot és elkezdi leadni az anyagot. Innentől nem túl esemény dús az óra, eltekintve a folyamatosan érkező apró kis levelektől, amit vagy nekem, vagy Romeronak címeznek. Nem kell sok ész ahhoz, hogy tudjam kik irkálják neki folyamatosan. Viszont nincs túl nagy sikerük. A kedves padtársam egy laza mozdulattal söpri le a padról őket, vagy kis galacsinokat csinál belőlük, amit aztán szórakozottan pöcköl le az asztalról. Vagyis… gondolom szórakoztatja a dolog, mert az arcáról, nem sok mindent tudok leolvasni. Esetleg egy kis unalom ül a szája sarkában, de semmi más. Mintha nem is itt lenne, hanem valahol máshol. Lehet így is van. Vagy nem…
Elég nehéz kiismerni, annyi biztos. Nem is tudom, mit akarok tőle. Hogy segítsek neki, ha nem tudok róla semmit és minden szavamra, vagy épp barátságos közeledésemre csak morog. Bár megértem valamilyen szinten.. nem lehetett könnyű élete, és sok hasonló helyzettel találkozhatott már, de én nem akarom bántani. Csak segíteni.. Na jó… lehet lassan én is pszichés eset leszek…
Halk sóhajjal túrok bele fekete üstökömbe, és nézek fel a tanárra, majd a füzetemre. Azt hiszem, ma nem vagyok a toppon. Általában tudok egyszerre több dologra figyelni, de az a kölyök nagyon megmozgatta a fogaskerekeimet. Most már mindegy… egy nap én is pihenhetek. Amúgy is… ha mást nem, legalább annyit tehetek érte, hogy ne veresse szét magát záros időn belül. Mert ez egy dolog, hogy nekem nem tetszik ez a morcos pofi, de másoknak se fog. A verekedős hajlamairól, nem is beszélve…
- Akkor holnap folytatjuk gyerekek. Hozzatok szöveggyűjteményt! Viszlát! – fejezi be a tanár úr és sétál ki. Remek… már csak 3 órát kell túlélni, és Rómeót még bele se számítottam.
Felé sandítok és látom, amint kilép a tanár már mozdulna, hogy újra eltűnjön innen, de most nincs akkora szerencséje mint az előbb. Mint a sáskák úgy repül köré 5 lány és állják körbe. Szemük csillog a kíváncsiságtól és mindegyik kedvesen vigyorog rá, mintha csak egy édes kisbabát látnának. Romero, csak felpislog, és egy rövid futó pillantás után visszahelyezi testsúlyát a székbe egy apró sóhajjal. Ajajj… Ez nem lesz jó…
- Romero igaz? – kérdezi Diana, vékonyka kis hangján. Ő a vezér… vagy mi a szösz van a lányoknál. – Diana Cassi vagyok. Örülök, hogy osztálytársak lettünk. – mondja vidáman, és ha nem tudnám, hogy ennek jó vége nem lesz, akkor még talán meg is eresztenék, egy halvány félmosolyt.
- Örültem. – morogja orra alatt válaszul a kis sündisznóm. Szemei hűvösen mérik végig a lányt, majd az utolsó kis galacsinjával kezd el játszani.
- Mindig ilyen morcos vagy? Pedig nem kéne félned.. nem bántunk. Csak segíteni szeretnénk. – folytatja a kis szöszi lány és én egyre jobban kezdek aggódni. Az már évek óta tudom, hogy az IQ-ja vetekszik egy káposztáéval, de remélem ennél tovább nem akar menni.
- Nem kértem. –von vállat Romero, és látom, hogy szemeivel még mindig a padot bámulja.
- De mi segítünk. Látod.. bennünk megbízhatsz. – beszél tovább, és már most érzem, ahogy a sötét felhők gyülekezni kezdenek. Ha én lennék az új fiú, akkor se venném be ezt az egészet. Pedig én nem mentem át annyi mindenen, mint ő, ez biztos. De annyira átlátszó ez az egész…
- Kértem? – emeli fel a tekintetét, szemöldöke lassan felemelkedik. De erre a válaszra, már a másik fél mosolya is eltűnik. Szúrósan pislog Rómeóra, mintha valami apró ugráló bolha lenne, aki hozzá mert éri makulátlan kis testéhez egy pillanatra.
- Lehetnél kedvesebb is.. mi csak barátkozni szeretnénk és megismerni… - válaszol Diana, de a jó kedve messze elszállt és most inkább panaszos hangon szól, mintha elakarnák venni tőle a játékát.
- Lehet. De én nem. – sóhajt fel halkan a padtársam. Ez érdekes. Azt hittem neki ugrik majd, de nem… tényleg rejtély ez a gyerek.
- Talán, nem tetszünk? Vagy te is csak egy antiszoc bénaság vagy, aki megérdemelné, hogy mindennap szétverjék? – vékony hangja, most szinte már sérti fülemet, és biztos vagyok benne, hogy nem csak én vagyok így ezzel. Ez a beszélgetés határozottan kezd elfajulni.
- Mit nem értesz azon, hogy hagyj békén? – folytatódik tovább az ellenségeskedés, de most Rómeó hangja is megváltozik. Olyan, mintha egy hatalmas, hideg tó és egy zubogó félelmetes vízesés összeolvadt volna, de mégis annyira mások. Egy pillanatra meglepődök, és arcát figyelem. Szemei ellenségesek, és most már tudom, ha ez folytatódik, akkor tényleg valami hasonló lesz itt is mint a mosdóban.
A kislány hirtelen felpattan, morcos, dühös arccal. Kis teste megremeg és már nyitja is a száját a folytatásra. Ez így nem lesz jó… nagyon nem.
- Mégis mit képzelsz magadról te kis… - kezd bele hisztizve, és én szinte automatikusan mozdulok. Ebből baj lesz.. valamit muszáj csinálnom.
- Diana… - szólalok meg én is, kedves hangon, és azonnal elhallgat. Lassan felállok és a padnak dőlve eresztek meg egy sármos, mégis lágy mosolyt felé. Utálom kihasználni, hogy ilyennek teremtett a természet, és egy apró hamis mosolytól minden lány a lábaim előtt hever, de ez most szükséges. – Nagyon csinos vagy ma. Nem láttam, még ezt a blúzt rajtad. Új igaz? – folytatom nyugodtan és látom, szinte elveszik tekintettemtől és az előbbi pár perc elrepül kis fejéből, mint egy léggömb.
- Tetszik? Igen.. tegnap vettem. Szerintem annyira kiemeli az adottságaimat és a szépségemet. Szerinted is? – válaszol nekem, csillogó szemekkel és ha nem kéne játszanom a szerepem, valószínűleg én is megejteném az egy évben egyszer megjelenő gúnyos mosolyom. Azt hiszem egy káposzta túlzás volt neki…
- Nagyon jól eltaláltad. – mosolygok rá, és fülemet megüti a becsöngő. Végre… ennél jobban már rég örültem annak, hogy becsöngettek. Egy halvány mosollyal ébresztem rá őt is, hogy mindjárt kezdődik az óra, majd amikor lelkesedve eltipegnek, egy halk sóhajjal zuhanok vissza a székemre és túrok bele fekete tincseimbe.
Na jó… lehet kellene valami segélynyújtó szervezetet keresnem, mert ezt tényleg nem normális. Vagy csak túl sok a szabadidőm… De az már biztos, hogy egy hónapos zaklatást intéztem el magamnak pár perc alatt, hogy kisegítsek egy kölyköt, akit még csak nem is ismerek.. Hát ez remek… igazán nagyszerű… Julien mondák már neked, hogy egy született idióó…
- Kösz. – halk meg egy halk, talán kicsit bizonytalan hangot hirtelen. Felkapom a fejem és döbbenten nézek rá. Lehet tényleg meggárgyultam? Megköszönte? Komolyan megköszönte? Oké… nem épp a legszebb formáját használta, de ez már valami. Vagy csak képzelődöm? Nem.. ezt határozottan kimondta. Tudom.
Ajkaimra vidám mosoly ül ki és látom, hogy szem forgatva néz más felé, de nem zavar. Ez akkor is valami. Hálás nekem… és ez jó dolog. Segítettem neki, és örül neki.. ez…ez akár egy barátság kezdete is lehet.
- Semmiség. – válaszolok kedves vidámabb hangon, de nem viszem túlzásba. Egyenlőre elég lesz, ha barátságosan mosolygok rá. Tudom, hogy nem könnyű neki, és nem akarom zaklatni, se a lelkesedésemmel idegesíteni. Avval most csak elijeszteném. De ezekkel a pláza csirkékkel ellentétben én tényleg segíteni szeretnék neki… és ezt nem csak úgy mondom. Még ha ilyen kis apróságokkal is, de segíteni fogok neki.
|
| Laurent | 2010. 08. 10. 10:27:12 | #6741 |
Karakter: Rómeó Rossi
Megjegyzés: Júliámnak
Nem tudom, hogy ez hanyadik iskola ebben a hónapban, de szerencsére már 30.-át írunk, tehát ebben a hónapban már többet költözni nem fogunk. Remélem. Mindegy, ki fogom bírni, hiszen már nincs sok hátra a középsuliból. És most amúgy sem költöztünk messzire. Nem néztem még fősulit, hiszen tökre felesleges, akármikor beállít az édes-kedves apukám, és minden iskolai tervet szépen eltöröl. Nem éppen szívderítő, sőt, még csak nem is jó kilátás, ha szeretnék egyetemre járni. Ha egy helyre felvesznek ezzel a külsővel, amivel a sors és az apám vert meg, akkor már boldog lehetek. Nem lehet, hogy majdnem hetente új iskolába megyek...
Bár most az ügyvédek azt állítják, hogy pert indítottak az ellen a féreg ellen. Elnézést. Ez sértés a férgeknek, hiszen azok aranyos kis kukacok. Inkább egy cipőtalp. Bár mindegy is. Elméletileg ha sikerül, akkor két évre legalább sittre vágják. De ahhoz nekem is el kellesz mennem a bíróságra, s tanúskodni. Nem mintha egy fénykép nem lenne elég...
Mindegy, most itt vagyok, akár hol is legyen ez az itt, október 30-at írunk, tehát annyira nem maradhattam le a suliban. Ahogy belépek, a tanárok már sajnálattal, szánalommal, itt-ott dühhel néznek rám. Félreértés neessék, nem rám dühösek, hanem arra a baromállatra, aki... Nos, akivel életem túlnyomó részét leéltem. Fehér felső van rajtam, magas nyak résszel, fekete sokzsebes, elég bő nadrág, és a hajam most is össze-vissza áll. Szegény anyám, mikor felkeltem, még bőven aludt. Ki tudja, tegnap éjjel meddig pakolt, hogy legalább kicsit otthonosabb legyen az az egyszobás kis lyuk. Amúgy sem aludtam sokat. Valahol iszonyúan sivákolt egy gyerek, és akaratlanul is saját magam jutott eszembe. Más esetben ez egoista vonás lenne, csakhogy nekem nem éppen egy karácsonyi pillanat vagy a szülinapi tortám jutott eszembe...
Lényegtelen.
Vállamról lóg egy oldaltáska, lazán lötyög benne pár füzet és könyv is. Semmi kaja vagy ilyesmi. Jelenleg nem dúskálunk a pénzben, hiszen anyám nem kereshet hetente új állást! Legalább tegnap találtam egy kis félreeső könyvest, ahová felvettek részmunkaidőre. Olyan kis mindenes leszek, nem is bánom. A könyves üzletekbe amúgy sem tér be nagyon senki. Az is lehet, hogy hamarabb zár be a bolt, mintsemhogy én elköltözök. Vicces... Becsöngettek, én meg szépen belépek a suliba. Nem valami menő hely, de sok más iskolától jobb állapotban van. Ha valaki, én meg tudnám mondani. Egyszerű csempe a padlón, számkódos szekrények, és egy büfé, amit lehet jó ideig nem fogok látogatni. Elkésett diákok sietnek, nem néznek rám, vagy ha mégis, rémültem húzzák be a fejüket, és elsietnek. Egy méteres távolság.
Gáz...
A kezeim zsebre vágom, és lötyögős tartással indulok el a számtalan folyosók egyikén. Úgyis mindegy. Első nap lehet késni. Ott van alibiként az új iskola, a számtalan régi, meg a családi háttér...egyet is elég említeni, és mindenki tutujkálna. Gúnyos arcomról leolvasható a gügyögésről alkotott véleményem. A tincseim közül méregetem a helyet, bár nem hiszem, hogy túlzottan meg kellene szoknom. Lehet, hogy a két éves hűvös csak kamu.
Egy kéz telepszik a vállamra, mire én megállok a mozdulatsor kellős közepén, és lassan fordulok meg. Felszalad a szemöldököm. Egy egész cuki kisfiú áll velem szemben. Megfogott. Sőt, megállított. Vagy merész, vagy hülye. Éjfekete hajzuhatag, vakító kék szempár... Na igen. Ez a másik. Felemás tekintetem is elég hátborzongató. Nem is értem, hogy miért állított meg. Végignézve rajta bőrszerkó van, de nem nagyon hat meg, hogy mindenütt szépen kidolgozott idomok lapulnak. Ha egy iszákos fater rontana neki, tuti nem menne vele semmire. Közömbös és gúnyos közötti kifejezéssel nézek rá. Sosem adtam a külsőre.
Vajon most behúz egyet, és megpróbálja vázolni, hogy ő a suli ásza, meg hogy a területe, és egyébként is a tízóraimmal mi van... Vagy az igazgató néni netán bácsi küldte utánam, hogy az én hőn vágyott személyem becses lénye elé kísérje? Mosolyog. Én meg be fogom verni a képét, ha nem szólal meg. A szemeiben tökéletesen látom a szokásos filmet: szánalom, sajnálat, segíteni akarás, blabla...
-Befejezted a mozizást, vagy még itt kell állnom egy darabig?
Ahhoz képest, hogy új vagyok, elég barátságtalanul szólítom meg. Nem is lenne amúgy baj, hogyha első nap bajba keverednék. Legalább látnák, hogy semmi szükségem mindenféle puhányságra. Egy vagyok a sok közül. Pont. Kicsit meglepetten néz rám, és válaszol.
-Igen.. vagyis, befejeztem, és elkísérnélek az igazgatóhoz. Te vagy Rómeó Rossi?
-Igen. És most hogy ezt megállapítottuk, talán mehetnénk.
Egy hangyányi barátságosság nélkül mondom neki. Lehet sosem látom többet. Vagy hazudós. Esetleg szereti a kicsik fejét a vécébe nyomni. Sosem lehet tudni. El kell ismerni, megnyerő a külseje, de ez akkor is csak a kinti lénye. A benti sokkal érdekesebb, de nem fogok leállni lelkizni. Olyan ciki. Meg ha elmegyek innen egy hét múlva, akkor baszhatom, hogy szereti a kutyákat, és két aranyhörcsöge is van otthon.
-Amúgy az én nevem Julien S...
-Kérdeztem?
Nézek rá fel, lévén magasabb tőlem. Lehet ha kihúznám magam, egy szintre kerülnék vele, de kit izgat? Érdeklődve nézek rá. Tényleg nem emlékszem, hogy kérdeztem a nevét. Persze, lehet hogy a sok veréstől szegény kicsi agyacskám megzápult, és hülye vagyok. Lazán vállat von, lehet, hogy végre leszáll rólam.
-Majd még találkozunk.
Halvány mosollyal mondja nekem, én meg biccentek. Persze... 500 akárhány diák között foglak majd csak téged keresni, hogy puszipajtások legyünk, és együtt járjunk minden pénteken labdázni a focipályára. Ch... Mint az oviban.
Belépek az irodába. A szokásos. Remélik, hogy jól érzem magam, ha segítség kell, megtalálom őket, szeretnének segíteni, blabla... A cipőmet nézem közben, és eszembe jut, hogy újat kellene venni, mert kissé tropára ment. Hiába, ha az ember éppen rugdossa a másikat, egy cipő, akármilyen bőrből legyen, szétmegy. Felfedezni félem itt-ott az áldozat idomait is. Vicces...
Végre szabadulok az irodából, elmagyarázza egy kis cuki titkár nénike, hogy hol van az osztályom, és végre elmegyek.
Meg is találom a megfelelő ajtót, mondjuk nem is veszett el. Ami meg nem veszett el, azt nem kell keresni ugyebár. Odabent fura csend van, egy női hang beszél... Kopogok, és belépek.
-Ó, gyerekek... hadd mutassam be Rómeó Rossit, aki mától az osztálytársatok. Viselkedjetek! Az én nevem Linda. Az osztályfőnökötök. Ha baj van, bizalommal fordulj hozzám.
Mint mindig, már rutinosan lépek a tábla elé, akár egy kiállítási tárgy, és várom, hogy végre kinyögjék, hol fogok ülni. Ez a ,,ha baj van, szólj” szöveg meg annyira szánalmas. Ha jön az apám, úgyis tökre mindegy, hogy mit mondok, nem? Ígyis-úgyis elgyepál. Pont.
Két üres helyet látok, és hálás lennék, ha a hátsóba ültetnének. Nem nézem az arcokat, tök felesleges, látom őket majd eleget a rémálmaimban. Üdv a sajnálat klubbjában mellesleg. Az osztályban mindenki suttogni kezd: ,,Nézd az arcát! A szeme... Úristen... Azt mondják, a tanár volt... A bátyjával él, és veri őt. … “ A legtöbb légi pletyka csak humbug, és képesek lennének összeveszni azon, hogy a meghalt bácsikámtól hány zoknit örököltem vajon, mégis, abban egyetértenek, hogy nem vagyok egy tipikus Rómeó, és sajnálatos módon még lovam sincs nemhogy fehér...
Elfojtok egy ásítást, és a tanárnénire nézek kicsit ,,ne már” féle pillantással. Eléggé megbámultak, nem ülhetnék végre le? Amúgyis néznek majd egész nap...
-Hogy szeretnéd, hogy hívjunk?
-Romero.
Vonok vállat, és mondom a kissé reszelős, mély hangomon. Megint összesúgnak. Ha most a nő kijelenti, hogy meséljek magamról, itt háború lesz! Bár szerintem egyértelmű, hogy szépeket tudnék csak mesélni, csudajó Micimackóról meg tündérhercegnőcskékről... Rohadjanak már meg. Nem is.. valaki mentsen meg. Gyűlölöm az első napot!
-Akkor ülj le. Ott van hely Julien mellett. Folytassuk tehát az órát...
Felnézek, és azt a kis kékszeműt látom a padban, ahogy bizonytalanul mosolyog felém. Beletúrok a hajamba, s közben átszelem a pad meg a tábla közti távolságot, és lezuttyanok a padba. Hátradőlök egy sóhajjal, és kinyújtom a lábam. Végre. Arcomat végigdörgölöm, itt-ott óvatosan, hiszen van pár gyönyörű új sebem is. Tiszta G.I.Joe... A mellettem lévő fiú viszont... Azért mindjárt sírni fogok a sok nevetéstől. Nem is, halálra röhögöm magam... Rómeó és Júlia egy padban... Kár, hogy a hamvas Júlia tökös lány lett... Fiú.
Az óra folytatódik, és Julien felém fordul, és súgja.
-Klassz, hogy mellém ültettek. Julien Sweet vagyok.
Látom, nem tudommagamról levakarni. Valami kisebb csoda kell ahhoz. Vagy egy másik ülőhely... De olyan csak a tanári asztal előtt van, abból meg nem kérek. Marad ez... Ránézek, és sóhajtok.
-Figyu. Szimpi vagy meg minden, de ha két héten belül megint elköltözünk, tökre mindegy nekem, hogy van-e hörcsögöd, és szereted-e Presley-t. Semmi bajom veled, csak egyszerűen felesleges. Vágod?
Csöngetnek. Halleluja! Nem kell megvárnom senki válaszát, sőt semmit sem. Az igazgatónál sokáig voltam, és ezek szerint a táblánál is legalább tíz percet. Komolyan valami pénzt fogok szedni, amúgy nem lehet megnézni. Vagy nemtom. Felpattanok, azzal a mozdulattal a vállamra csúsztatom a táskát, és lépek is ki a teremből. Leszarom, hogy mi a szokás.
Csengettek, és ideje a rákokat megetetni. A mosdóba lépek, és ellenőrzöm, van-e füstjelző. Majd egy fülkébe vonulok, lecsapom a fedőt, leülök terpeszbe csapott lábakkal, és végre, végre egy szép hófehér szálat húzok elő, fellobban az öngyújtóm, és felizzik az én egészségrudacskám vége. Mélyet szívok belőle, és ahogy a nikotin végigszáguld rajtam, úgy érzem, felszabadultam. Lehunyom a szemem is, és lassan fújom ki a tömény füstöt, láthatóan 100%-os élvezettel. A táskámat csak az ajtóba csapom, mert itt valami hülye oknál fogva befelé nyílnak az ajtók, és bár egy lötyögős táska nem fogja megakadályozni a belépőt... De sajnos kicsi a hely ebbena fülkében. Nem is kényelem szempontjából lettek berendezve mondjuk. Itt-ott gyönyörű pókok lógnak a falról, nagyobbak, mint egy kistányér. Szép kaszáspókok. Szóval a takarítás itt is csak abból áll, hogy a takarító a küszöbön állva benyomogatja a seprű végét, és voila.
A vécében egy pillanat alatt hangok zsibonganak, tehát megérkeztek az első verőemberek. A meg az áldozatok. Én sosem vettem ilyesmiben részt, egyik oldalon sem. Az az eset egy éve meg csak azért volt, mert nálam is bepróbálkozott a disznó.
-Hé, fiúk. Valaki dohányzik itt bent.
És több ököl elkezdte döngetni a fülkék ajtaját, keresve, hol is van a dohányzó illető. Egy utolsót szívtam még a megmaradt csonkból, felálltam, és a vécébe hajítottam, mielőtt még bárkit felgyújtanék. Aztán mintha nem is rólam lenne szó a nagy csipogásban, kiléptem, és mintegy mellékesen, a fiúkra néztem. Gondoltam. Nagy melák, 100% izom(bocs, inkább zsír),0% ész... Lenézően biggyedt le a szám sarka, s ezzel mindent elmondtam, amit akartam. Kár, hogy a csikket eloltottam. Az ő arcán tökéletesen belefulladt volna a parázs a sok pattanásba. Zsíros haj, meg szögecses cuccok.. Tipikus ,,nagymenő”. Először nem tudta eldönteni, hogy én egy szintén menő csávó vagyok; a sebhelyeimmel lúzer; vagy inkább egy sokkal magasabb menóséget képviselek, amilyen magaslatokba csak akkor tud szárnyalni, hogyha összever. Azt hiszem, a verés miatt a harmadikra szavazott. Zsebre vágtam a kezem, és a fülkéknek dőltem.
-Keménykedsz? Vajon ha a fejed a szaros vízbe nyomom, akkor is ilyen kemény leszel?
Közelített felém, de nem tudott megijeszteni. A haja vörös volt, fogai természetesen teljesen elrohadva. Gusztustalan. Nem éreztem, hogy veszélyben lennék, pedig a speciális hetedik, erre kifejlesztett érzékem mindig villog, ha baj van.
-Gondolom, te vagy a suli nagyfiúja.
Gúnyosan mondtam, de mivel ,,nagy”-nak hívtam, bugyuta csirkeeszével bóknak fogta fel, és megállt. Szemem forgattam, és azon tűnődtem, hogy az osztályban mennyivel lenne rosszabb. Melák úgy döntött, hogy mégiscsak szétver, hiszen a sok seb talán azt jelzi, hogy ez könnyű lehet, és elém lépett. Ekkor nyílt a mosdó ajtaja, és belépett rajta valaki, akivel nem akartam találkozni. Túlságosan nyomult, és nem hogy idegesített, de titkon féltem tőle. Túl sokat tudhat, vagy olyan kis ,,megmentési kényszerrel” közdő egyén lehet, és bizony egyiket sem lehet levakarni. Mindazonáltal kicsit zsúfolt lett a mosdó. Bár Julien, aki belépett az ajtón, megállt, és kicsit döbbenten nézett ránk, én csak ránéztem, és vissza Melákra. Gúnyosan végigmértem, és ellöktem magam az ajtóktól. Valahogy az emberek ösztönösen tartották hirtelen az egy méter távolságot. Hátrébb léptek.
-Bocs, nincs időm játszadozni. Talán majd később.
Sarkonfordultam, és indultam volna, de vészjelzőim vadul vijjogtak, én meg először automatikusan, és ösztönösen leguggoltam. Aztán jöttem rá, hogy iskolában vagyok, és nincs itt apám, csak egy marha, így az arcomra kiült minden bizonnyal az évszázad legnyagyobb rémülete -eltűnt. A gyomorgörcsöm oldódott, és levegőt vettem. Guggolva fordultam meg, és Melák éppen ököllel akart megagyabugyálni, persze, amikor nem nézek rá. Hátulról támadott. Aljas. Guggolva prödültem egyet, és kirúgtam a lábát alóla. Ennyi tuti jár neki. Melák vinnyogva dőlt el, mint egy krumpliszsák, és azt suttogta, hogy eltörtem lábát. Hangosan suttogott, hát az egyik fülkébe rugdostam finoman. Sóhajtottam. Miért kell nekem minden hülyét kifogni? Julien még mindig az ajtóban állt. Teljesen biztos vagyok abban, hogy látta a képemet, amikor leguggoltam. Látta a rettegést rajta, és ez ellen nem tudok mit csinálni. Most majd szépen rámcsimpaszkodik, és végem... Totálisan végem!
-Menjünk...
Mondtam neki, és kiléptem a mosdóból. Azt hiszem, ez egy valaminek a kezdete. Ha két hétre, akkor annyira. Vajon le fogom őt tudni vakarni?
|
|
