Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Órák után hiába pattanok meg a suliból egy pisztolylövést lekörözve gyorsaságban, a kis hercegnõ itt liheg a seggemben. Én meg egyszerûen képtelen vagyok elhajtani õt. Miért akar még mindig velem lenni? És ha legközelebb eldurvul a helyzet? És a kínos csöndet valami semmitmondó csacsogással tölti meg, amire idõnként hümmentek válaszul, hogy tudja, fél füllel figyelek, mert még a végén itt az utcán lenne képes csinálni valami... valamit. Nem tudom. Sose tudom, mire számítsak tõle. Azt se, hogy az én, vagy az õ reakcióitól tartsak jobban.

És az egész tegnapi nap egy egyszerû deja vu érzéssel visszalopódzik minden szörnyû gondolatával és keserû mellékízével együtt. A postaládát csak egy pillantásra méltatom. Lassan már ideje lenne továbbállni, de képtelen vagyok. Pedig lehet, hogy ott vár engem valami, amit meg én nem várok. Úgy osonok el a ládától, mintha utánam hányhatná a tartalmát. Nevetségesnek érzem magam.

Legalább a kis hercegnõ hangja elhalkul, nem tesz hülye megjegyzéseket. Talán az õ fejében is az orosz rulett jár. Kezdek arra gyanakodni, hogy valami mazochista hajlamai vannak. Lehet, hogy utána kéne kérdezni. Mi másért jönne ide vissza? És ha legközelebb nem tudom magam türtõztetni? Ha olyan leszek...

Bámulom a konyhát. Mikor is jöttem be? Nézem azt a pontot a konyhában, ahol tegnap álltunk. Nem, azt hiszem nem kellene ilyesmire gondolnom. Túléltük, ugye? És végül is nem történt semmi... visszafordíthatatlan...

-Ma is filmezünk?

Lám, Júlia mindig tudja, hogy mikor zavar igazán... Bár most inkább csak a komor gondolataim hajtja el egy kicsit. Gondolataim közül feleszmélve odabiccentek neki, és a konyhába lépek utána. Inni készítünk, én pedig rágcsa után nézek, de hát tegnap sem akarózott elmenni vásárolni, ma reggel sem volt más a helyzet... Így hát minden üresen tátong... Ahogy az én fejem is. Csak a nagy csattanás kong a fejemben. Ha belegondolok, vajon a kezem fájt az ütés után?

- Rómeó… - lefagyva állok, mint a mirelit, elfelejtettem, hogy õ is itt van még... – Ne hibáztasd magad. Nem vagy olyan mint õ. A tegna..

Felfortyan a vérem, és pillanatok alatt fordulok felé, hogy heves vérmérsékletem mellékhatásait rajta vezethessem le, de a nyugodt arcára pillantva a lendület elhagy, õ pedig elkapva engem a pulthoz ken, majd rettentõen közel áll, arca komoly, mint egy vakbélgyulladás, és az arcomba mászik... szorítottak már rengetegszer sarokba, azt mondják, olyan vagyok néha tõle, mint a veszett róka. Vicsorogva ugrok a fenyegetõ torkának. Most is szabadulnék, de teste szorosan az enyémnek feszül, és ettõl a kapcsolattól valahogy elvesztem a lendületem megint. Hogy lehet így lekörözni engem? Elfojtom a remegésem, és a szemeit nézem. Azok a csillogó kavicsok most komorak, és annyi minden kavarog bennük, amit most nem akarok hallani. Ha belegondolok, soha sem akarom.

- Hagyd abba.. – hangját egy halé is lekörözné, mégis szoborrá merevedek tõle. De miért nem hideg, gúnyos, vagy dühös legalább? Azzal tudnék valamit kezdeni... – Nem vagy olyan mint Õ. Ha olyan lennél, nem álltál volna le egy ütésnél, érted? - ezt õ nem értheti! Szemeimmel dacosan a földet bámulom, mintha az megoldást kínálna, vagy hibáztatható lenne... - - Én provokáltam ki Rómeó. Nem kellett volna húznom az agyad, fõleg a tegnapi után – miért mondja ezt? Nem most kellene kijelentenie, hogy vége, és itthagy? Nevetséges. Nincs is semmi kettõnkkel, így a semminek nem lehet vége! – De.. talán azért csináltam, mert tudtam, hogy komolyan sosem bántanál. Tudtam, hogy nem fogod folytatni. Ahogy azt is, hogy kell valami ami kicsit lenyugtat. Viszont az alkohol nem jó erre...

Érzem kezeim kicsit szabadulni, mégsem ugrok el tõle. Szavai nehezek, mint egy ámbráscet, és ahogy lassan távolodik, olyan, mintha egy kemény, hozzámnõtt takarót rángatna rólam, és nem zavarja, hogy alatta meg vacogok a kinti hidegtõl... Nem értem. Hát én ütöttem meg, nem? Akkor meg mi ez az egész? Teljesen elvesztettem a valóságérzetemet...

- Hülyeség volt.. Sajnálom.

És visszavonul. Eltávolodik tõlem, engem meg itthagy, meztelenül az Antarktiszon. Mi ez a hangsúly? Mintha meghalni készülne... Lehet hogy most telt be nála a pohár, ugye? Befúrta magát az életembe, tönkrevágta, és most meg itthagy. Emeli a kezét, talán épp porrá zúzni készül... érintése tétova, lágy, rémülten rezeg bele mindenem... És õ közelít, talán hogy ezt a belsõ hideget eltüntesse, nem tudom... Vagy hogy még jobban, mélyebbre döfjön. Hátrálnék, a képébe ordítanék, hogy én ezt nem akarom, de testem a pillanat rabja, képtelen mozdulni. Tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy lassan elhúzódik, és hangtalanul fújom ki a bent tartott levegõt. Megkönnyebbülök, ahogy eltávolodik.

Egy kicsit lehunyom a szemem, élvezem, ahogy a megkönnyebbülés hullámokban önt el, tagjaim remegnek, és talán és is egy kicsit. Mégis arcom elönti a forróság. Komolyan gondolta? Szavait rendszertelenül öklendezi fel elmém, és a pultba kell kapaszkodnom, hogy ne omoljak a földre. Talán csak az tart meg a valóság talaján, hogy lépteket hallok. És ha csak nem lettem alvajáró, akkor valaki más...

Hangom elcsuklik, rémülten jövök rá, hogy tényleg fogalmam sincs, mit akartam mondani. Hogy ne mondjon ilyeneket? Hogy ne jöjjön vissza, vagy épp el se menjen? Hogy úgysem ismer, és semmi köze ehhez? Hogy ezt nem én akartam így? Hogy ne jöjjön soha a közelembe? Hogy ne hagyja abba? A hátát fixírozom, amíg meg nem fordul, de a szemeit meglátva... a Szemei, mintha külön élõlények lennének, ezernyi dolog villan meg bennük, de most még a saját gondolataim is súlyosak és nem tudom kézben tartani. Lesütöm szemeim, és próbálok úgy tenni, mintha meg se szólaltam volna.

Kár, hogy a saját hangom hollóként vartyog a fülemben. Õ is megáll, csendes festménnyé válunk, amíg õ engem, én meg a csempét nézem. Beharapom alsó ajkam, hogy ne szóljak többet meggondolatlanul, és halkan felsóhajtva lefeszegetem ujjaim a pultról, hogy két kezemmel átkaroljam magam. Reszketek. Miért kellett neki ilyeneket mondania? Hajam mögé rejtem arcomat, kissé el is fordulva tõle, félek már ígyis elég sebezhetõ felületet villantok felé. Ajkaim összepréselem, és próbálok úgy tenni, mintha semmi mondanivalóm nem lenne, pedig a szavaktól csendben megfulladni készülök.

A terhet leveszi a vállamról végül. Nem várja, hogy szóljak, vagy hogy tegyek bármit is, õ mozdul elõbb, igaz, ahogy a perifériámban megjelenik, egész testem megfeszül, és egy pillanatig majdnem elhúzódok tõle, de mellém lép, és úgy karol át egy kézzel, hogy bármikor elhúzódhassak. Szobormereven állok, apránként, hosszú percekig észrevétlen, hogy egy kicsit is változik valami. Végül egy nagyot nyelve finoman, tulajdonképpen alig észrevehetõen kicsit felé billenek. Épp csak mintha a súlyt helyezné át az ember egyik lábáról a másikra. És Júlia a két karját fonja körém, fejem búbjára nyomva egy picike puszit, hátam végtelen gyengédséggel simogatva, mintha törékeny lennék... Én pedig minden kilégzésnél kicsit leeresztek, és a mellkasának döntve homlokomat hagyom, hogy minden lefolyjon rólam. Felsóhajtva eresztem el magam annyira, amennyire tudom, s bár mindenki másnak még mindig egy hullával lennék egyenlõen laza, Júlián érzem, hogy értékeli, legalább ennyire hagyom magam. Lecirógatja a két görcsös kezem az oldalamról, és úgy idomul hozzám, hogy szorosan öleljen. Testmelege felfût, elûzi a csontig hatoló hideget.

Nem szól, nem csitít, mégis könnyedén lecsillapodom. Milyen furcsa! Egyik kezem a felsõjébe markol, mintha még közelebb akarnám húzni, vagy talán ellökni, már én sem tudom... vagy csak megkapaszkodok talán.

Finoman unszol, én pedig ellenkezés nélkül követem. Finoman kormányoz az ágyra, felpúpozza a párnákat meg a paplant, és nekitámaszt, finoman betakargat, és nem riasztja el még az sem, hogy minden mozdulatáért egy-egy személyre szabott gyilkos tekintetet kap. Miatta van ez. Ez az egész. És utálom, hogy nem tudom utálni! Kezembe nyom valami poharat, aminek tartalmát gépiesen elkortyolgatom, és miután mellém fészkeli magát, még egy szál cigit is kapok. Szemem sarkából hiába nézem õt, õ nem pillant rám, mereven tartja tekintetét a képernyõn, és úgy tesz, mintha nem tudnám, hogy tudja, hogy figyelem.

Belezavarodva a gondolataimba csak rágyújtok, és a nikotin csillapító csókjától elpilledve kissé mélyebbre fészkelem magam az ágyon. Fogalmam sincs, hogy mi megy a lejátszóban, és nem is tartom fontosnak. Valahogy most megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül. Tartok tõle, hogy éhes cápaként csapnának le a gondolataim, amint egyedül maradnék. Végül hátradõlök, és még csak összerezzenni sem próbálok, mikor a vállam egy másikhoz ér, ami nyilvánvalóan nem lehet a sajátom. Ugybár. De Júlia nem mozdul, így hát szándékosan nyugodt légvételekkel megtépázott idegeim csillapítására szánom az idõt. Rendezgetem a gondolataimat, és nem számít, hogy ahogy mellettem megmozdulnak, úgy esek megint darabokra. Mintha nem tudnám, hogy ott van.

Kissé tartok tõle, hogy szánalomból van velem. Próbálok az arcáról bármit is leolvasni, de szinte teljesen képtelenség, ugyanúgy képes õ is a haja mögé rejtõzni. Csak abból tudom, hogy ez nem kényszer, hogy tenyere a térdemen pihen, és ujjai szórakozottan cirógatnak. Különben nem tenné. Gondolom én. Sosem voltam még ilyen helyzetben, és ez egyszerre feszélyez is, meg csillapít is. Nem csoda hát, hogy a sok gondolkodás közepette a szemeim lecsukódnak, és elpilledve billen oldalra a fejem is.

Meleg van. Nem mint a pokolban, hanem mint télen egy tányér meleg leves, vagy egy bögre mentatea. Kényelmes, mintha egy felhõcskén aludnék. Résnyire nyitva a szemem csak sötétet látok. Szusszanva húzom állig a takarómat, és megfordulok, hogy egy éber, bár kissé álmos szempárral nézzek farkasszemet. Felmorranva ugranék ki az ágyból, anélkül mozdulva, hogy tudatosítanám, hogy meg akarok mozdulni... De két gyengéd kéz lefog, én pedig úgy csillapodok le, mint a csikk, amikor elnyomják. Tágra nyílt szemmel nézek rá. Mit keres itt? Vagy ez egy álom?

-Nyugi, semmi baj.

Súgja a csendbe, és a legmeghökkentõbb, hogy már nem feszülök neki, igaz nem is bújok hozzá, inkább csak maradok az ágy szélén értetlenül. Hogy kerül ide? Tekintetem körbejár, még mindig itthon vagyok, a saját ágyamban, csak kiegészülve egy bõvítménnyel, amihez eddig nem volt szerencsém itt. Ahogy lecsillapítom a száguldó szívem, és tudatosan emlékeztetem magam, hogy csak ketten vagyunk itt, finoman húz maga felé, talán hogy ne essek le az ágyról. Pár mozdulattal a lecsúszott takarót visszahúzza, fészkelõdik, és egy óvatos mosolyt villant rám. Bagolyszerûen pislogok rá vissza. Még mindig nem értem, hogy mit keres itt.

-Ha zavarok, elmehetek... - jegyzi meg bizonytalanul.

Nincs ehhez hozzáfûzni valóm. Fogalmam sincs, mikor aludtam ilyen jól. Hogy mióta nem aludtam olyan mélyen, hogy azt se vettem észre, hogy mellém fekszik. Zavartan köszörülöm meg a torkomat, míg fészkelõdésnek beállítva leellenõrzöm, milyen ruha is van rajtam. Úgy tûnik, a felsõmön kívül más nem tûnt el... És õ megért. Elég csak gondolnom valamire, szólnom sem kell, õ mindig jobban tudja, mi jár a fejemben. Talán akkor is, amikor én magam nem értem. Na ezt bogozza ki valaki!

Lassan bújik hozzám, tudom, hogy akármikor elhúzódhatnék, sõt el is küldhetném, de nem teszem, mert.. mert miért is? Hangosan kapok levegõért, ahogy a takaró alatt végre feltûnik, hogy rajta is csak egy nagy póló van összesen. Valahogy mégsem zavaró a gondolat, hogy talán az enyém lehet... csintalanul mosolyodik el, és megnyugtató, hogy mogorván rápillanthatok. Egy épkézláb, ismerõs érzés. Ez jó.

Határozottan férkõzik hozzám, és bár megütközve tûröm, meg nem hajtom el... Kullancsként fonja rám a kis csápocskáit, és hozzámbújva szusszan a mellkasomba. Ez biztosan csak egy álom. Igen! Ez egy megnyugtató gondolat, csak el kell hessegetni azt a zavaró hangot, ami azt kérdezgeti, hogy vajon miért álmodok én, és mióta ilyeneket. Hátamon fekve agyalok sokáig azon, hogy én valjon a saját kezeim merre tegyem, míg õ ezt a keleti kérdést is megoldja. Magára tekeri a kezeimet, és voilá.

Újabb percek, talán órák telnek el. Bámulok a sötétbe, és érzem, hogy õ sem alszik. Az eddigi kényelmes csönd tétova gondolatokkal telik meg. És jön megint a felmentõ sereg... Puha csókot kap a mellkasom, amitõl megrezzenve feszülök meg, de mégis, képtelen vagyok megbillentve a testem lerázni õt magamról. Hogy is van ez?

Még egy puszit kapok kicsit feljebb. Bátortalan, már-már gyámoltalan, és pillanatok múlva érzem, ahogy feljebb tapogatózik a sötétben. Ledermedve figyelem, hogy meddig megy el, habár a sötétben az egyre kapkodóbb légvételeim árulkodóak. És a szája nem pihen. A nyakamon át az arcélemre tér, majd a szám sarkába nyom egy kicsit, és végül végtelenül lassan közelít a számhoz, ráhajolva, de nem érve hozzá. Rég elnyílt ajkaim az õ levegõjén osztoznak. Egy kéz simít rajtam végig, megborzongok tõle, hangtalan sóhajtva.

Sokáig tart, míg rájövök, hogy õ mit akar, hogy mire vár. És a felismerés, hogy az én jóváhagyásom, az én ,,akaratom” is kell neki ehhez, szinte fejbekólint. Egy pillanatra még levegõt is elfelejtek venni. Ebbe a sötétbe merevedett pillanatba mozdulok darabosan. Óvatosan emelem csak a fejem, pillelágyan érintve az övéhez, õ mégsem mozdul, nem válaszol. Felbátorodva, hogy nem szól, és nem húzódik el, egy aprócska szemérmes puszit nyomok azokra a puha ajkakra. Az éjszaka áldott leple alatt valahogy helyesnek tûnt... Ottfelejtem magam azon a szájon, de hiába várok, nem mozdul. Talán... Talán félreértettem. Szörnyû gyanúval, és egy hideg zuhannyal gazdagodva mentálisan, húzódnék el, de keze a hajamba túr, megtartja a fejem, és ajka válaszol.

A csók lassú, érzéki, masszírozza nyelvével a szám, míg levegõt kortyolva nem nyitom ki, és forró húsa befurakodik. Megremegek, és õ kissé visszavonul. Figyel rám, míg én képtelen vagyok magamra figyelni, vagy meghallani a fejemben ordító gondolatokat, csak õ jár mindenütt. Mi ez? Nyelve végigzongorázik a fogaimon, majd egy puszival búcsúzva fejét visszahajtja a mellkasomra. Mi ez? Levegõért kapva sóhajtok fel. Elfogyott a levegõ a szobában? Logikus, ketten vagyunk, és az ablak végül is csukva...

Elhúzódik tõlem, én pedig, mivel kezeim még mindig ráfagyva az elõbbiektõl, gördülök utána, mint egy farkinca. És ahogy a combomba fúródik valami... Valami félreérthetetlen, lemerevedek. Nagyot nyelek, ahogy a keze finoman végigsimít rajtam, fel az arcomra, és megnyugtató puszit kapok.

-Semmi gond, hercegem. Csak aludj.

Háttal fordul nekem, és mellkasomhoz bújik lassan, majd elcsendesedik. Van ebben valami zavaró, valami... Idegen, hogy õ itt fekszik mellettem, és félkemény... Ott! Teljesen üres fejjel pislogok a sötétbe, és eszembe sem jut, hogy kihajtsam õt, vagy hogy én keljek fel. Egyszerûen csak tudom, hogy sötét meg hangulat ide- vagy oda, ennél többre én sose leszek képes.

Krákogok zavaróan rekedt hangon, zavarom szinte vágható, és ez irritálttá tesz... Elhallgatok, de tudom, hogy õ úgyis megért. Szusszanás jelzi, hogy mosolyog, végigsimít karomon, és átölelteti magát, még akkor is, ha kezem annyira lehet most kényelmes, mintha egy Dávid szobor mellé feküdt volna...

-Ne agyalj rajta, hercegem. Jó éjt.

Felháborodottan fújtatok, és elhúznám a kezem, de csak megöleli, és látványosan ellazul. Köpni-nyelni nem tudok. Pont itt van elõttem, illata elüt mindentõl, túl... Semmihez sem fogható. Csak rá jellemzõ. Nyelve fészkelõdök egy kicsit, valahogy el tõle, és mégis úgy, hogy a melegébõl kapjak még. És ahogy kényelembe helyezem magam, csak nézek magam elé. Hosszú éjszaka lesz.

Másnap reggel reménykedve sétálok be a terembe, de természetesen csak az üres szék fogad. Miért is reméltem, hogy idõben ideér? Kész csoda lenne, és a tegnapi után.. azt hiszem nem igen kellene sok csodát várnom tõle. Sóhajtva baktatok a padunkhoz és ülök le a székemre, minden szükségeset elõveszek, majd unatkozva nézek ki az ablakon. Persze amint befut az osztály pletyka részlege, már le is támadnak, de csak halvány mosollyal hárítok minden egyes provokáló és kíváncsiskodó kérdést. Köszönöm, de nem. Nem szeretném, ha rólunk beszélne az egész suli, van jobb csámcsogni való, ebben az épületben rajtunk kívül, és amúgy adtunk már elég okot arra, hogy mi is az egyik szaftos fõfogás legyünk a lányok szájában. Inkább megtartom magamnak a történteket. Elég, hogy tegnap a húgom zaklatott azért, miért van olyan.. rossz kedvem és kinek és mit fõzök. Komolyan rosszabb volt mint egy pióca. Egy pöttöm és igen idegesítõ pióca.. ha nem lenne a húgom, most nagyon haragudnék rá, pedig.. tudom, hogy csak segíteni akarna õ is. Meg persze azt a lehetetlenül kíváncsi énjét csillapítani.
A harmadik órára csöngetnek be, mikor a Hercegem végre átlépi a küszöböt, igen bosszús tekintettel, és minden további nélkül leveti magát a székbe, mint ahogy minden nap szokta..
- Jó reggelt... – köszönök csendesen, de csak egy halk mérges morranást kapok válasz gyanánt. Úgy látom valakinek igen rossz napja van..
- Mr Rossi... – szól hozzá határozottan a fiatal tanárnõnk, és elég egy pillantást vetnem a mellettem kényelmesen elhelyezkedõ hercegemre, hogy tudjam õ ugyan nem fogja le venni a lábát, senki kedvéért. Sóhajtva fújom ki a levegõt, és figyelem, ahogy hosszú pillanatok múlva végre feleszmél és kinyitja a szemét jéghideg gyilkos tekintettel meredve a tanárra. Remek.
- Öhm... A lába... – kezdi el a tanárnõ, de Romero továbbra is csak meredten nézi a gyilkos hajlamot, pedig nem nehéz észre venni. Viszont, ami engem jobban zavar az a keze, ami a feje mögött van összekulcsolva és.. bekötve. Értetlenül és aggódva nézem, majd az arcára pillantok, de látványosan alvást színlel, hogy még véletlenül se vegyen róla tudomást a külvilág vagy bárki ezen a bolygón.
- Mi történt a kezeddel? – kérdem halkan, kissé aggódva és látom, ahogy megfeszül. Arca egy másodperc alatt lesz vörös, mintha épp valami nagyon zavarba ejtõt csináltam volna. Végül lehajtja fejét, így haja arcába lóg, de ezt a mozdulatot már túl jól ismerem. Azért csinálja, hogy eltakarja az arcát, mert.. nem akar errõl tudomást venni, vagy beszélni. Vállát megvonja, mintha nem tudna róla semmit, és tekintettem egyre gyanakvóbb lesz. Miért nem akarja elmondani? Mit csinált?!
Aggódva figyelem õt egész óra alatt, és látom, hogy érzi szemeim súlyát, mert tartása egyre feszültebb lesz. A csöngõre is úgy pattan fel, mint akit ágyúból lõttek és most esélyem sincs, azonnal utána lépni. Egy másodperc alatt rámolom el cuccaim és mielõtt elérhetnének a magassarkú-s szörnyek, mert futok is utána. A suli kapuja elõtt érem utol és pár lépéssel mellette állok meg és nézek rá tétován.
- Romero? – szólok hozzá óvatosan, de csak egy adag füsttel válaszol. Szemeivel engem néz, de semmit nem tudok leolvasni az arcáról. Teljesen visszabújt a csigaházába.. Talán fél, vagy zavarom? Nem akkor már elzavart volna. - Jól vagy? – kérdezek újra, de a reakció továbbra is nulla. Csak néz rám azokkal a hûvös, de legalább nem üres szemekkel. Ennyire.. bizonytalan lenne? Tudom, hogy neki új ez az egész.. de nem akarom, hogy mindennap így teljen a suliban.. Felé lépek tétován, de mivel most sem ordít rám.. Csak a tegnapi lehet az oka.. úgy szívja a cigit is mintha az lenne az egyetlen mentõöve ellenem..
- Nagyon fáj a kezed? – nézek rá kérdõn, de csak a csend válaszol és a morcos, hûvös pofi. Kezemet emelve simítom meg gyengéden bekötözött karját, bár megfeszül, de nem lök el, ami jó. Sõt.. ha úgy vesszük ez az egész jó. Nem küld el, csak elzárkózik, mert tart a további lépésektõl. Pedig.. én szeretnék még lépéseket. Sokat.. Együtt filmezõseket, átölelõset, gyengéd csókolózásokat a popcorn mellett… Kezemet végül alkarján állítom meg, finom fogva, melegítve a hideg anyagot, és alatta bõrét. Bár arcát elfordítja, de tudom, hogy kezd enyhülni. Szépen lassan, de.. megint ki fog bújni a sok ezer lakat és zár mögül, ahova befészkelte és elzárta a törékeny kis lelkét. Ha addig meg csöndkirályt akar játszani.. Hát nekem jó. Eddig sem volt az a beszédes fajta, most is túl fogom élni, néhány apró válasszal. Egyszer úgy is megunja a hallgatást..
- Elvitte a cica a nyelved, hercegem? – kérdem mosolyogva, szinte vidáman, amiért nem utasított el eddig.
- Majd szeretnéd. – morran rám, és már húzódik is el, de kezem alkarján pihen húzva maga után. Én pedig nyugodtan lépek vele, és élvezettel figyelem az újabb vörös hadsereget, ami az arcán pihen.
- Bizony kár lenne érte... – jegyzem meg félhangosan, ahogy a tegnapi búcsúra gondolok, de nem is kell több. Döbbenten kapja rám a tekintetét, mint aki azt hiszi rosszul hall és valami igen perverz, botránkoztató dolog érte volna utol… Pedig nem.. arcomon a mosoly letörölhetetlen, fõleg amikor felpaprikázódva fújja ki a levegõt, és karját elrántva fordul el tõlem, egy újabb szál vacakot gyújtva.
- Zavarban vagyunk, hercegem? – szólok hozzá újra, de csak morcos némasággal válaszol. Mégsem zavar, hogy így viselkedik. Ha nem tetszett volna neki, akkor már tegnap kicsépelte volna az arcom, de nem tette, sõt.. még õ kért tõlem, hogy adjak. Ahogy most is tudom, ha magamhoz húznám és megcsókolnám nem találnék érdemleges ellenkezést. Csak utána lenne morcos és égne az arca egész nap, amit nem szeretnék. Nem akarok, hogy rosszul érezze magát ezért egyszer is. Válla felett néz vissza rám, szemeivel alaposan végig mér, és én szinte már várom a kérdését.
- Miért vagy itt? – kérdi bosszúsan, de én csak mosolyogok rajta. Akár mit is mond.. akkor is édes ilyen kis durcás süniként.
- Már mondtam tegnap. – válaszolom gyengéden, és mellé lépve simítom kezem finoman a hátára, de ahogy megrezzen megállok a mozdulatban. - Nem foglak bántani – mondom finoman, de mint egy megvadult kismacska úgy pördül felém. Száját nyitja, teste feszült, és látom rajta, hogy valamit nagyon a fejemhez akar vágni, de.. félbeszakad a mondat mielõtt elérné a torkát, és csak áll elõttem mérgesen kinyitott szájjal, én pedig mosolygok. Mosolygok amiért ilyen aranyos és képtelen elfogadni azt ami történt és történik. Az tényt, hogy fontos nekem. Hogy mellette szeretnék lenni. Hogy én sosem bántanám.
Végül csak egy újabb cigit rak a szájába és mérgesen fújja ki a levegõt a füsttel együtt. Kezeit zsebre vágja, én pedig csak vidáman nézek le rá. Édes.
-Gyere. Dobd el azt a szart, és menjünk órára. – mondom neki gyengéden és finoman veszem el tõle a félig leégett csikket, majd a földre dobva taposom el. - Úgyis az elsõ kettõt lekésted. Gyere... – noszogatom tovább és végül enged. Kezét megfogva kezdem el húzni finoman, nem foglalkozva a minket vizslató szemekkel. Egészen a teremig megy ez így, majd a széknél, már magától leveti magát ülõ helyzetbe és a padra dõlve kezdi el a megszokott tevékenységét. Magamba mosolyogva nézek le rá, majd ahogy kezdõdik az óra, a tanárra terelem a figyelmem. Jegyzetelek, hallgatok, közben néha a hercegemre sandítok, aki unottan kezd el firkálgatni a padra, de nem zavartatom magam. Lassan eltelik az óra és kivételesen igen nyugodtan sétálunk ki a suliból. Némán követem a kis sünim a dohányzó helyére, és ahogy ledobja a táskáját, majd cigit vesz elõ, én is mellé telepedek. Finoman fogom meg kékes-lilás kezét és simogatom végig rajta a zúzódásokat. El sem akarom képzelni mit próbált szétverni, az a bolond süni… de valami igen kemény dolgot, mondjuk a fejét.. nagyjából az lehet ilyen kemény és azért csinált ilyen hülyeséget..
- Inkább engem bánts, hercegem, ne magadat. – szólok hozzá lágyan, de a reakció messze nem az a kis bosszankodás amit vártam. Ahogy kiejtem az utolsó szót, azonnal mozdul kezeivel ingembe markolva. Szemei vészjóslóan villognak, mintha épp az anyát fenyegettem volna meg.. Mi a?
- Nem vagyok Õ! Ha ezt még egyszer felhozod, számomra halott ember vagy, értetted? – szól halkan, szinte sziszegve a szavakat, mégis az arca az ijesztõ. Õ? Mármint az apja?
- Re-rendben. – válaszolom tétován, mire azonnal elenged, visszalökve a helyemre, arcát elfordítva nagyot szívva a cigijébõl. Meglepve nézek rá, kicsit összekaparva magam. Miért.. miért hiszi azt, hogy olyannak tartom? Soha sem gondoltam volna ilyesmit.. Soha.. tudom, hogy nem olyan mint az apja. Ha olyan lenne, nem állt volna le egy ütésnél. De akkor miért…? Miért hiszi ezt? Hiszen csak e…
Szemeim kikerekednek, ahogy megvilágosodom és kicsit elszomorodva, veszek fel kényelmesebb helyzetet közelebb húzódva hozzá, majd ahogy eldobja a csikket, már az ölébe is nyomom a kis ajándék ételes dobozom. Tudom, hogy nem hozott kaját. Sosem szokott.
- Jó étvágyat – szólok csendesen és szemem sarkából látom a megrökönyödést arcán, amitõl már is kicsit jobban érzem magam. Reméltem, hogy meglepem és örülni fog neki. Némán kezdek neki, majd hosszú pillanatok múlva õ is csatlakozik. Kíváncsian nézem, ahogy majszolja az ételt szépen nyugisan, és elmosolyodom, amikor az utolsó falat is eltûnik a dobozból. Úgy tûnik nem lett olyan rossz..
- Ízlett, hercegem? Én csináltam. – kérdezem közvetlenül mellõle, kicsit felé hajolva, mire az üres dobozt nyomja a kezembe.
- Ne szállj el magadtól. – vágja rá, de én csak mosolygok. Ízlett neki, és a hallgatása is csak ezt bizonyítja. Ha bele tudna kötni, akkor azonnal megtenné, de nem. Csak ül ott és néz maga elé, megint valami hülyeségen törve a fejét.
Megmozdulva ülök közvetlenül mellé, hogy vállunk összeérjen, amiért gyilkos tekintet a jutalmam, de nem foglalkozom vele. Tudom, hogy csak azért zavarja, mert sosem volt még vele ilyen. Hát most lesz és majd megszokja szépen lassan.. Tudom, hogy ha igazán zavarná, már rég elküldött volna.
- Lazíts, nem foglak megenni – mondom kedvesen megpaskolva kicsit a lábát, hogy lenyugodjon, majd kezemet simítom elégedetten a jóllakott hasamra, de közben fél szemem rajta. Amint keze mozdul a cigiért én mozdulok a kezéért, és megfogva fûzöm össze ujjainkat gyengéden, majd ölembe húzom a meggyötört kis kezét. Most sem szól, nem ellenkezik, csak állát a térdére hajtja és a másik irányban kezd el valamit nagyon bámulni. Arcomon mosollyal nézem a kócos tincseit. Tudom, hogy csak azért zárkózik el, mert fura neki ez az egész.. és én megfogom várni, amíg szépen lassan hozzá szokik. Nem érdekel meddig tart..
- A tegnapi miatt... – szólal meg hirtelen, mire meglepetten nézek rá. - Sajnálom, hogy megütöttelek. – motyogja az orra alatt, és egy pillanatra rossz érzés cikázik át rajtam. Már megint.. Azt hiszi hogy..
- Nem kell... – kezdeném, de ahogy ujjai gyengéd erõszakkal bõrömbe vájnak elhallgatok.
- Ne. – szól halkan és ennyi elég, hogy ne firtassam. Legalábbis most ne.. Mégis.. mintha kicsit nyugodtabban ülne mellettem. Nem olyan feszült mint eddig. Pedig tudom, hogy ennyivel nem tudta lezárni magában ezt az egészet. Nem sajnos ennél sokkal több kell neki, hogy lenyugodjon a reszketve csapongó lelke. Ez lehet az egyik legnagyobb félelme, hogy olyan lesz mint Õ…
A csengõ érdes rezgése ránt ki gondolataimból, mire úgy ugrik meg õ is, mint nyúl a puskalövésre. Felpattanva kapja fel táskáját és ránt magával engem is, mintha teljesen megfeledkezett volna arról, hogy a kezemet fogja.
- Hé! Várj már! – szólok rá, amikor szélvészként maga után vonszolva megyünk végig az udvaron, majd hirtelen engedi el a kezem, és a folyosóra már zsebre dugott kézzel csörtet be, mint egy dühös anya süni.
Magamban mosolyogva igazítom meg én is a táskám, és lépek utána, majd együtt sétálunk be a terembe, és ülünk le. Persze felém sem néz, csak duzzogva bújik haja mögé, mintha sztrájkot jelentett volna.
A maradék két óra és egy szünet is hasonlóan telik. Kikísérem cigizni, ahol továbbra is csak morog rám, mintha én lennék a világ rossza, majd vissza a terembe és látványosan világutálatot mutat. A tanárok már nem is foglalkoznak vele, így õ is békésen morcoskodhat mellettem, ami továbbra is mosolyt csal az arcomra.

Végül az utolsó óra végén szinte pattan a csengõre, és vele együtt mozdulva lépek utána, majd némán sétálunk ki a suliból. Nem mondja, hogy kopjak le, én pedig nem kérdezem meg, hogy vele tarthatok-e és haza kísérhetem-e mert.. félek olyan durva elutasítást kapnék, amit megérdemlek az elmúlt néhány nap hülyeségeiért, de nagyon nehezen viselnék. Fontos nekem ez a bolond Herceg, és ha most elküldene.. Halkan fújom ki a levegõt, és Romerora sandítva próbálok mégis valami beszélgetés félét kezdeményezni. Zavar ez a csend.. benne lebeg még a tegnap és a ma, ami nem túl megnyugtató. Túl sok a kimondatlan szó, a kérdõjel a kétség. Tudom, hogy még mindig nem fogad el. Még mindig tart tõlem és nem érti, miért csinálom ezt. Pedig annyira nem nagy talány… Inkább csak.. nem akarja elfogadni, hogy jól érzem magam vele. Mintha ez valami földöntúli ufókhoz hasonló tulajdonság lenne… amit persze egy magamfajta „szõke hercegnõ” nem ismerhet és viselhet, sõt! Undorodnia kellene.. és a tény hogy nem így van.. igen azt hiszem ez zavarja a legjobban. Pedig... Egyszerûen csak.. szeretem a társaságát..
Tétován érdeklõdök a könyves bácsika felõl és a boltról, és bár foghegyrõl és tõmondatokba, de válaszol, ami nekem elég. Elég ahhoz, hogy tudjam, nem fog elküldeni. Most legalábbis nem. Az úton nem. Az már más kérdés, mi lesz, amikor a lakáshoz érünk…
Halk, kicsit furcsább beszélgetés alakul ki. Pontosabban megint én jártatom fõleg a számat, de tudom, hogy ez õt is megnyugtatja kissé és eltûnteti a zavaró gondolatokat. Arcomon halvány mosollyal ecsetelem az egyik könyvet, amit a boltban találtam és elkezdtem olvasni, amire õ néha valamit hümmög, de nem zavar. Egészen addig, amíg be nem fordulunk az ajtón. Az elõtér szinte kong az ürességtõl és a lépcsõház sem jobb. Más esetben ez nem zavarna, de most.. szinte borsózik a hátam, ahogy végig nézem a tegnapi mozdulatokat, ahogy a postaláda felé sandít, majd tovább siet a lépcsõhöz. Túl hasonló, és tudom.. érzem, hogy neki is pont ugyan ezek ugranak be. Hogy tegnap délután is…
A lépcsõhöz érve befejezem az élménybeszámolót, valahogy.. zavaró a hangom az üres lépcsõfordulókban. Látom rajta is, hogy feszültebb lesz. Léptei halkabbak, mintha osonni próbálna, vagy feltûnés mentesen, szinte lazán, de halkan lépni. A francba.. Nem lesz ez így jó. Tudom mi zavarja.. a tegnap délutáni dolgok.. még mindig bántják. Még mindig ott lógnak a levegõben.. Pedig én voltam a hülye, nem magát kellene hibáztatnia.
Végül felérünk az ajtóhoz, ami elõtt úgy torpan meg, mintha áramütés érte volna. Keze tétován nyúl a kulcsért, és nem kell sokat gondolkodnom ahhoz, hogy tudjam mi baja.
Lassan találja meg és ügyetlenül teszi be a zárba, majd elfordítva szinte bemenekül a lakásba.. Nem csapja be maga után az ajtót, csak bemegy levágja a táskáját és fordulna a konyha felé, de egy másodpercre megtorpan. Francba..
Aggódva nézek rá, majd utána lépve csukom be halkan a nyílászárót és teszem le én is a táskám.
- Ma is filmezünk? – kérdem csendesen elsétálva mellette, mire õ is feleszmél. Poharat veszek elõ, õ pedig valami gyümölcslevet, de nem szól, csak bólint a kérdésemre. Önt mindkettõnknek, majd a hûtõhöz lépve kaját keres, utána azt is bevágja és az egyik szekrényben kezd el matatni. Fenébe is.. ez nem lesz így jó.. õ..
Tegnap… túl sok minden történt itt és túlságosan ugyan olyan minden. A léptek, a mozdulatok, az ajtó, a társaság.. Az fejében pedig villog az a hülye kis mondat.. mint valami kínzó méreg..
- Rómeó… - szólalok meg halkan és azonnal megdermed. – Ne hibáztasd magad. Nem vagy olyan mint õ. A tegna..- teste megfeszül szavaimtól, mégis folytatom. Hangom halk, csendes, és szinte elõre látom, mi fog történni. Hirtelen pördül meg, szavamba vágva a mozdulattal, keze újra lendül, de vele együtt én is mozdulok. Elkapom felém nyúló két csuklót és lendületbõl egy határozott lépéssel lököm a pultnak, kezeit a hideg lapra szögezve. Testünk alig néhány centire van egymástól, de most nincs az a meghittség. Gyilkos tekintettel találom szemben magam és érzem, hogy próbál nekem feszülni, de ahogy a maradék távolságot is megszûntetem és testemmel is neki feszülök, megdermed. Komolyan nézek le rá, pedig szívem szerint elengedném, de.. nem lehet. Sosem fog meghallgatni, ha most elengedem. Mégis.. nem így akartam ezt az egészet.
- Hagyd abba.. – mondom csendesen, szinte suttogva. Hangom is más, komoly, de nem érzelemmentes. Akarom, hogy tudja nem haragszom rá azért. Sose haragudnék. – Nem vagy olyan mint Õ. Ha olyan lennél, nem álltál volna le egy ütésnél, érted? – folytatom tovább, szemei szinte izzanak, de nem csak a haragtól, a fájdalom is van bennünk és.. valami olyan érzelem, amit megint képtelen vagyok behatárolni. Arcát elfordítva néz le a földre, elutasítva engem. Vagy csak a szavaim..?
- Én provokáltam ki Rómeó. Nem kellett volna húznom az agyad, fõleg a tegnapi után – szólok újra és tudom, hogy érti mire gondolok. De nem néz fel, nem mozdul, nem csinál semmit. Haja takarja az arcát. A francba.. lehet most ásom el végleg magam nála? – De.. talán azért csináltam, mert tudtam, hogy komolyan sosem bántanál. Tudtam, hogy nem fogod folytatni. Ahogy azt is, hogy kell valami ami kicsit lenyugtat. Viszont az alkohol nem jó erre.. – lassan lehajtom én is a fejem, ujjaim meglazulnak csuklóján, és ha akarná elránthatná és ellökhetne, de nem mozdul. Ahogy én sem. Nem még nem.. Egy idióta vagyok ez már biztos. Mégis.. akarom, hogy hallja. Hogy ne tépje magát. Hogy visszatérjen az én Hercegem, a kis sünim. Aki nem rágódik olyasmin, hogy miért? Legalábbis nyilvánosan nem. A Rómeóm akin csak én látom, ha baja van.. mint most is. – Hülyeség volt.. Sajnálom – fejezem be végül. Kezeimet lassan veszem le bõrérõl, majd egy lépést hátrálva nézek fel. Nagyra nyílt szemekkel és döbbent arccal találom szembe magam, ami halvány kissé keserû mosolyra sarkal. Lehet most látom utoljára. Ezek után.. nem tudom mit várhatok. Mégis fáj a lelkem. Valahogy nem így képzeltem el ezt az egész napot. Az utolsó találkozást meg végképp nem. Kezemet lassan emelem és felé hajolok, hogy csitítsam ezt a furcsa rossz érzést, ami bennem tombol és látom, hogy õt is bántja. Arcom alig néhány centire áll meg ajkaitól és ujjaim, amik közben hajába túrtak finoman megcirógatják a puha tincseket. Meg akarom csókolni.. De ha most megcsókolnám a fogaim a szemem keresztül távoznának… Pedig.. Lassan fújom ki a levegõt és eltávolodva nézek le rá bocsánat kérõen. Mit képzelek? Nem támadhatom le mindig így. Nem intézhetek el mindig mindent egyetlen csókkal..

Miért nyugtat meg ennyire ez a két szó? Nem kellene, hogy akármit is jelentsen, sõt nem kellene semmit sem beleérteni vagy gondolni. Inkább csak biccentek, mielõtt újra kinyitnám a számat, és újabb adag fenomenális marhaság dõlne ki rajta bizonyítva, hogy az utolsó élõ agysejtem épp most földelte el magát.

Megcsörren a stopper, és én boldogan ugrok fel, hogy van mit tenni ahelyett, hogy ebben a csöndben ülök kukán, és nézzük egymást. Eddig az ilyesmi sosem zavart, de azok a gondolatokkal tömött szemgolyók, amik mindent tudón merednek rám... lassan tálalunk meg, mégha helytelenítõ pillantásokat is lövelek felé, hátha leszúrom valamelyik gyilkos pillantással... Nem használ. Szerintem úgysem tudom rávenni semmire, amit õ nem akar. Elküldöm inkább a szobába, és amíg nincs jelen, a dugirekeszbõl egy kis üveget kapok elõ, és belekortyolok. A tömény alkohol forrón perzseli végig torkomat. Nem szeretek és nem is szoktam inni, mert ha véletlenül rámtörnek, akkor igen lelassít, és a túlélési rátám is a béka segge alá csökken. De most megengedhetem magamnak, hogy a máskor fertõtlenítésre tárolt eszközöket használati utasítás szerint használjuk. Tetõ lecsavar, szát nagyra tát, önt, nyel.

-Mit nézünk? - lépek be egy fokkal higgadtabban a szobába, leülve az ágyra, és a tálcát védõbástyaként húzom magam elé.

-Oroszlánkirály kettõ – csüccsen mellém olyan nyugalommal, mintha naponta ezt csinálnánk.

-Mesét? – dünnyögöm, próbálva megfejteni lényét. – Mé’ nem valami értelmeset raktál be?

-Nem szereted a Disneyt?

Erre mit lehet mondani? Hogy nem? Miután az egész gyûjtemény a polcon sorakozik? Inkább elfordulok ettõl a gonosz kérdéstõl is, és nem törõdök a fura pillantásaival. A fene a szemeibe! Legszívesebben kinyomnám a kezemben lévõ kistányérral. De komolyan! Mit néz rajtam?

-Nem. A mesék gyerekeknek valók.

Morgom vissza, mert így van. Azoknak való, akik elhiszik, hogy a rosszak megbûnhõdnek, és a jók meg végül a naplementében éldegélnek boldogan. De az élet nem ilyen. A mesékbõl nem azt tanulja meg az ember, hogy létezik a sárkány. Mert tudja, hogy létezik. Hanem azt, hogy valahogy le lehet gyõzni, kellõ kitartással. Azt hiszem ez az egyedüli oka, hogy megnézem õket. Talán magam is áltatom vele, hogy talán én is így járok, és nem akarok az elsõ fára felakasztódni. A képernyõre függesztem kocsányon lógó szemeim, hogy az alkohol többet ne mondasson ki velem, és nem figyelek a mellettem lévõ alakra. Inkább csak... felállok néha és kimászok a konyhába, hogy igyak. Ez a nap épp ésszel fel nem bírható. Megkattanok, vagy csak simán valami kemény és rücsköshöz vagdosom valaki fejét, ami épp nem az enyém...

-Utálom Lukát... - na tessék, elég egy pár korty, és marhaságokat beszélek. Ezt mi a jó édes harmatvirágos fenéért kellett megosztanom?

-Miért? Kicsit szerencsétlen, de nekem semmi bajom vele. – ez a cuki hangnem, mintha egy gyerekhez beszélne... Grrr..

Teletömöm a fejem inkább kajával, mielõtt még több önsorsrontó megjegyzést tudnék kicsiholni szegény kis számon, amit ma már többet téptem, mint az elmúlt egy hónap során. Pedig az elmúlt három hét alatt volt ám lehetõségem kiadni a hangom, fõleg a családi könnyes összejövetelkor...

Végül a gondolataim Hercegnõ töri meg, én meg még ha látszólag mint akinek a fogát húzzák, belül igencsak hálásan a gondolatterelésért válaszolgatok. De azért ne vigyünk semmit túlzásba. Inkább igyunk!

-Ez jó volt. És most mit csinálunk? – foszt meg a tálcámtól udvarias kérdezés nélkül, hogy a tenyerem viszketni kezd.
-Elõször, ezeket vissza adod! – micsoda gyerekes viselkedés egy magamfajta becsiccsentett alaktól!
-Na de.. – tiltakozását egy mindent elmondó pillantással elfojtom.
-Nincs de! Te vagy a vendég.

Mielõtt még több bõdületes faszság dõlne ki belõlem, kirontok a szobából, mintha rinocéroszok üldöznének. Azok talán nem, de a saját gondolataim! … Lassan jelenik meg a konyhában, én pedig irritáltan sikálom a tányért, ha már a képérõl a vigyort nem ilyen könnyû. A fene egyen meg, Júlia! Benyakalok az üvegbe, és csüggedten konstatálom, hogy már majdnem üres.

Összerezzenek a mögöttem felcsendülõ hangtól, de reflexeimnek köszönhetõen még elõtte elcsórom az üveget, és magamhoz ölelem. Hát minek is tûnik? Csecsemõnek talán? Nem, igazából ez egy csokitojás, amit a Húsvéti Nyúl hagyott itt a Bosszúállók filmbõl... Ellépek tõle, hiszen az Igazság Bajnoka mindjárt egy elõadás keretében kioktat arról, hogy mit is kellene vagy nem csinálni...

-Semmi. - szögezem le a kukához araszolva sírni valóan üres üvegemmel.

-Ittál? - áá, nem, én csak síelgettem a Himáláján... egy alkoholos üvegbõl. Ezt mind magadtól találtad ki?

-Közöd?! - csörren az üveg, ideje újat kezdeni.

-Miért? - a kérdés nem csak irritáló, de a hang, azok a szemek...

-Nem mindegy? - villámokat szórok a tekintetemmel, miközben próbálom meggyõzni magam arról, hogy ne csináljak semmi oktalanságot. - Nem vagy az anyám, hogy kérdõre vonj. – miért nem képes csak úgy rám hagyni?

-Csak aggódom érted… - hiába visszakozik, eldübörgök mellette, míg valami halk hang azt súgja, hogy tényleg kicsit többet ittam a kelleténél.
-Nincs rá szükségem. - hirtelen zuhan csend a szobára, én meg vigaszként mégis újabb adagért nyúlok, hogy az égetõ alkohol kicsit élõbbé tegyen talán...

-Szerintem meg van... - azzal kiveszi nyugodtan a kezembõl az italokat, és akarom vagy sem, felizzik a düh parazsa bennem, hogy lángra kapjon egy szalmaszálon...

-Add vissza. - igyekszek úrrá lenni magamon, de tudom, hogy nem vagyok rá képes, már többé nem...

-Add ide! – úgy érzem, robbanni fogok, és ettõl a rosszullét kerülget.
-Rendben..

Lassítva figyelem, ahogy az üveg a föld felé zuhan, és sikoltva tör ezer darabra, szétfröccsentve a tartalmát. Fene, hogy már ennyit ittam... Megmenthettem volna! Akár egy bosszúszomjas vad, ijesztõ tekintettel nézek fel. Belsõmben valami hideg kéz markolászik engem, zsigereimet tépkedve... Miért remegek így? Errõl csak Júlia tehet!

Észre sem veszem, hogy mikor lendül a kezem, csak a rémisztõ csattanást hallom. És aztán a fülsüketítõ csendet, amitõl a fülem is bedugul. Figyelem az ujjaim és a tenyerem egyre jobban látszódó foltját a sápadt arcon, és röpke pillanatig átfut rajtam, hogy megint hogy jutottam már ilyen fura helyzetbe... miért ütöttem meg?

-Most már jobban érzed magad?

Iszony... Az érzés úgy árad szét bennem, mint a méreg, megdermesztve szívem és a testem. Hát eljött ez a nap is. Az Õ fia vagyok, semmi kétség. És csakis magam okolhatom, mert senki más... Úgy fordulok el, mint egy robot, darabos mozdulatokkal, de a tekintetem még mindig rajta. Miért nem megy el? Miért takarítja össze az, mondhatni, én szemetemet? Elfordulok tõle, nem akarom látni az arcán, ha szánalom, gúny vagy bármi egyéb bukkan fel. Mintha egy lassított filmet néznék, úgy látom magam kívülrõl, álldogálva mereven, kukán. Az alkohol hatása mintha csak azért függesztette volna fel magát, hogy jobban szenvedjek.

Soha nem kezdtem verekedést ilyen semmilyen oknál fogva. Sõt. Önvédelem az egyetlen, amiért öklöt szeretek, sõt akarok emelni. Most meg... Egy állat vagyok, egy kegyetlen alak. Akárki közelít hozzám, elijesztem így vagy úgy. Tessék, nincs kivétel, itt rá a kurva bizonyíték...

-Jobb lesz ha most megyek.

A hang halk, ami mögülem szól, és túl lemondó ahhoz, hogy ígéretet hordozzon mint máskor. Tágra nyílt szemmel állok, hátha csak félrehallottam, vagy csak... de miért maradna egy olyan valakivel mint én... mégis lassan mozdul csak meg. Nem értem. Más ember a pofon... illetve a majdnem jobb horgom után elrohant volna anélkül, hogy visszanézett volna. Rám... rám várna talán? Miért nem kapok levegõt? Mintha a cigigyár csõdöt jelentett volna, és a világ meg apokalipszist. Úgy rohanok utána, hogy nem is regisztrálom, mikor mozdultam meg.

-Julien... - mondanom kell valamit, vagy elmegy, és.. én... - Miért csinálod ezt?

Érzem, hogy engem néz, ahogy én õt, csak az én szemeim most céltalanul bámulnak inkább felé. Miért fordul felém, miért nem ment még el? Nem értem... úgy érzem, hogy egy nagy kupac szerencsétlen szar vagyok mellette, vagy csak õ túl felnõtt hozzám... És még mosolyog is! Miért szorul össze a torkom, és mi szúrja a szemem ilyen átkozottul?

-Mert nem akarom, hogy bajod essen. Mert féltelek. Mert aggódom érted. - hagyom a tincseim túlságosan árulkodó arcom elé hullani, próbálva elzárkózni, mégis választ kapni.

-Miért? - zsebre vágom kezem, mintha a válasz nem érdekelne, vagy inkább csak a remegésüket akarom eltitkolni? - Nem kértem.

Morrantom a végére, próbálva határozottnak tûnni, de az alkohol elpárolgott belõlem, és már csak mímelni tudom, hogy dühös vagyok, vagy feldúlt, vagy dacos... inkább csak a félelem maradt velem hogy ne legyek magányos. De ez nem rettegés, csak félelem, amilyet az átlagos emberek érezhetnek idõnként. És a Hercegnõ is úgy áll elém mosolyogva, mintha egy lennék a szomszédjai közül. Így már biztos látja, mennyire zavarban vagyok... ilyenkor hol egy lyuk, hogy eláshassam magam?

-Nincs miértje.. és kérni se kell.. csak ezt hozod ki belõlem.

Hangja halk, mint a selyem, úgy ölel körbe. Akarom vagy sem, a szemébe nézek, mielõtt én magam eldönthetném, hogy akarok-e. Puha ujjak nyúlnak felém, és bár összeszorítom szemeim, várva a bosszút, mégsem lepõdök meg, amikor csupán forró ajkak simulnak az én... az enyéimre. Mint egy rémült gyereket a rémálom után egy meleg bögre kakaó, úgy nyugtatja megtépázott idegeim ez az apró mozdulat. Azt hiszem már a mai nap után nem érdekel, hogy mit gondol rólam... Eddig ennyire érdekelt volna?

A gondolatok és a furcsa érzések súlyától nyüsszentve húzom közelebb magamhoz, mert õ valahogy mindig egyszerûbbé és ugyanakkor bonyolultabbá is teszi a dolgokat. Forró, puha nyelv kúszik ajkaim közé, én pedig a felsõjénél fogva próbálom magamhoz ezt a megnyugtató drogot közelebb húzni. Akaratlanul mozdulok vissza, dõlök a csókba, és mélyen letagadom, hogy ezt én Akarom. Mert nem így van. Én csak... sokkos állapotban vagyok, és ezért! Így van.

De hogy miért rántom vissza, amikor elhúzódna, én pedig teljesen lecsillapodtam... Ha megkínoznak sem tudnám megmondani. És õ nem kímélve tör vissza, leigázva, és én hagyom hogy elfoglaljon, és kiverjen a fejembõl minden gondolatot. Végre csak a teljes üresség kong bennem, semmi más. Csak a puha húsos ajkak, és az ügyessé... izé... meg ilyesmi jár a fejemben. És mikor véget ér, akkor is még bambán nézek fel, bele a jókedvtõl csillogó szempárba. Motoszkál bennem, hogy délután orrbavágást ígértem ilyesmiért, de hát... már megütöttem, és én rántottam vissza...

Tartom a szám, mielõtt még visszavágások és piszkálások sorába ütköznék. Felemelkedik újra a kéz, mégsem rezzenek össze, fejbõröm már az elõtt bizsereg, hogy hozzáérne.

-Holnap találkozunk.

Búgja ajkaimra ez a komisz démon, majd elillan, akár egy délibáb. Én meg úgy állok ott az ajtó elõtt, akár egy felszarvazott férj, akit épp most hagytak el. Hosszú percekig csak állok az ajtót nézve, hátha újra kinyílik, és április bolondját kiáltanak, míg le nem esik, hogy én vagyok a bolond. Irritáltan felkiáltva ütök ököllel a falba, nem törõdve a kezembe hasító fájdalommal. Akár egy vadállat, fújtatva és feldúltan lépek a konyhába, de egy doboz cigit begyûjtve már tépek is ki onnan. Ám a szobámban az ágyra vetve magam sem találok nyugalomra, mert az illat a levegõben...!

Üvöltve vergõdök egy pár sort a párnán és a paplanon, majd kissé kitombolva magam elnyúlok a nappali kanapéján. Kényelmetlen, kiáll a rúgó, és nyikorog, de legalább Júlia-mentes! Mereven elutasítok minden elõzményekkel kapcsolatos gondolatot, és csak arra akarok gondolni, hogy végre egyedül vagyok, és csend van. Ennyi!

Reggel nem sietem el a készülõdést. Nem kerget senki, nem is vár! úgyhogy azt hiszem teljesen ráérek. Ráérõsen cigizgetek, bekötöm a kissé feldagadt kezemet, amit tegnap eléggé szétbarmoltam, a hajamat megint kissé a képembe borzolom, egy laza inget veszek fel, meg egy farmert, és irány a suli. Félútról még visszabaktatok a hátizsákomért is, csak hogy biztosan elkéssek.

És a sok készülõdének megvan a gyümölcse, mert épp hogy a harmadik órára beérek a tanár elõtt. Kifejezéstelen fejjel teszem le fennséges hátsó felem a székemre, nem törõdve a sértõdött pillantásokkal amiket gigászi és ijesztõ nagy mûszempillák kísérnek.

Bizonytalan hang szólal meg mellettem, de még arra sem veszem a fáradtságot, hogy arra pillantsak. Elhúzva a számat bosszúsan morrantok, és a köszönés a részemrõl teljesen letudva. A lábaim a padra teszem fel, hátradõlök, két kezem a tarkómon összekulcsolva lehunyom a szemem, és alváshoz készülök.

Hosszú pillanatig nem esik le, hogy hozzám szólnak, csupán teljesen megfeszülök, ugrásra készen, hogy recseg alattam a kicsiny ülõalkalmatosság. Nagyon sokáig úgy lúdbõrözik a hátam, mintha apám lenne itt bent, pedig a közeledtét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Hát persze, hiszen én vagyok az... Rossi... heh... mint valami nagyon szar vicc. Állkapcsom összeszorítom, homlokomon pár ér kidagad, és a lehetõ leggyilkosabb pillantásommal próbálom a kellemetlen tanárt fogpiszkáló hegyre tûzni.

Hosszú pillanatig nézünk farkasszemet, míg végül heves pislogással félrepillant. Szánalmas kis élõlény a bolygón, melyre születtél... Vissza csukom a szemeim, és sóhajjal adom mindenki tudtára, hogy bizony nem tud engem az emberiség békén hagyni, mindenki az én szomorú életem akarja megkeseríteni. Így hát a figyelem lassan elterelõdik rólam, az óra elkezdõdik, de nem tehetek róla, izzik a pofám egy pillantás súlya alatt.

-Mi történt a kezeddel?

Szám egy pillanatra megmoccan, amíg kicsit megrágcsálom belülrõl, hiszen egy ilyen halk kérdésre nem ordíthatok vissza! Fejem lejjebb hajtom, hogy az én kis paradicsom-fejem elrejtsem, és megrántom a vállam, értelmezze, ahogy akarja. Elfordítom inkább magam egy kissé, hogy ne kelljen felé néznem, bár kétlem, hogy ez olyan sokat fog segíteni az én problémámon. És így negyvenöt rohadt hosszú percen át úgy érzem, mintha lassan grilleznének egy gyroszosban, hogy aztán pitába téve tálaljanak.

Kicsengõkör hát úgy ugrok fel, mint aki gombostûre ült. A székem nem is koppan a padlón, amikor én már kint a folyosón cirkálok, és hála a szuper-szar kedvemnek elég egy komor pillantást vetnem magam elé, és többnyire kitérnek elõlem. Hátizsákom eléggé üresen lötyög a vállamon, hiszen pokolian biztosra mentem, hogy semmi felesleges ne legyen benne. Könnyedén érek ki a suliból, hogy aztán megállva a kapu elõtt rágyújtsak, és kissé lehiggadva kifújjam a füstöt.

Lábdobogás, megáll, érzem magamon a bizonytalan pillantást... A tegnapi nap után vajon... Vajon mit fog lépni? Hogy ezt a csendképet megtörjem, lassan beleszívok a cigimbe, majd az orromon át kifújva a füstöt végül felpillantok. Semmit nem üzenek a szemeimmel, az égvilágon minden érzelmet elrejtek. Osztriga akarok lenni, és elbújni. Ha most idejön és lesmárol... én komolyan eladom egy szervkereskedõnek! Ezen gondolatokra sietve fordítom el a fejem...

Pár bizonytalan lépés felém, de én nem mozdulok, így végül mellém áll. Miért kapok könnyebben levegõt, hogy nem ment el? Inkább csak egy újabb lassú slukkot szívok a szálból.

-Nagyon fáj a kezed?

Újabb adagnyi vattacukros csend zuhan ránk. És én csodálni kezdem egy hosszú másodpercig ezt a fickót. Más már régen elrohant volna sírva, õ meg még mindig itt van, sõt egy kéz jelenik meg a periszférámban, és lassan a karomra simít, nem bánva, hogy megfeszülök. De elég csak belegondolnom, hogy tegnap megütöttem... és akaratlanul is elernyednek az izmaim. Igyekszek más irányba nézni, mint amerre õ van, de nem olyan könnyû. A kéz nem tûnik el, sõt átégeti szinte a felsõmet melegségével.

-Elvitte a cica a nyelved, hercegem? - -és hallom a hangján, hogy mosolyog. Irritáló!

-Majd szeretnéd. - dörrenek fel, és ahogy elhúzódok, melegség önti el az arcom, hogy lassan utánam mozdul.

-Bizony kár lenne érte...

Sokkosan nézek fel rá. Ez most csak ugye valami félreértés? Csak a fülemmel van baj, hogy perverz utóhangot vélek belehallani ebbe a kis mondatba? Akaratlanul is eszembe jut, hogy tegnap a nyelve... Fújtatva, akár egy dühös macska, elfordulok, és visszabitorolva a végtagjaim egy újabb szálra gyújtok rá, pedig az elõzõ sem égett még el teljesen.

-Zavarban vagyunk, hercegem?

Húúú, de viszket a tenye... Egy légvétellel megint sikerül lehiggadnom. Én nem Õ vagyok. Nem azért ütöttem meg... Komoran pillantok vissza Júliára a vállam felett, és alaposan végigfixírozom az arcát. Egy hangyányit minta be lenne dagadva... magamra dühösen fordulok el.

-Miért vagy itt? - morgom a csikkemre irritáltan.

-Már mondtam tegnap. - egy kéz simít végig a hátamon, én meg épp csak összerándulok. - Nem foglak bántani.

Nagy lendülettel fordulok felé, és a képébe akarom kiáltani, hogy én megütöttem õt, és hogy én nem... Hogy nem akarom õt itt látni mindezek után, bár a magyarázat elõttem is homályos... De elég egy pillantás a fejére, és a szavak elhalnak bennem, a kinyitott számba meg a másik cigit tolom be, ürügyként. Tuti, hogy most is átlát rajtam. Azok a vigyorgó szemek, meg a pofa... bosszúsan fújtatok, és zsebre vágom a kezem. Ezen már nem lehet segíteni.

-Gyere. Dobd el azt a szart, és menjünk órára. Úgyis az elsõ kettõt lekésted. Gyere...

Szelíd erõszakkal foszt meg a félig égett cigimtõl, és húz vissza az osztályba. Néhány arcon látom az eltéveszthetetlen pletykaéhséget, de talán csak miattam nem közelítenek. Micsoda szerencse ebben a szarban. Végiggyûröm az arcom, miközben leülök a helyemre, és kivételesen csak elõrekönyökölök, lehajtva a fejem, s így a szemem sarkából látom a hercegnõt is.

A tanár bejön, Júlia feláll, majd írkál, és kérdez, jegyzetel, néha megrágcsálja a tollát, és közben aranyosan... Belegondolva, hogy miken jár az eszem, fújtatva fordítom meg a fejemet, és a tüncike látványától csak még roszabbul vagyok. Nem az én típusom. Nincs is ilyenem. Aszexuális vagyok minden szempontból. Csak ezért nem vágták még le az ürítéshez létfontosságú szervemet. Firkabirkálva a padra szépen nekilátok egy kis mintának. Nem tudok rajzolni, épp ezért a nonfiguratív kis krix-kraxok nagyon passzolnak hozzám.

Ebédszünetben aztán minden sietség nélkül ballagok ki a cigizõhelyre. Senki sincs itt, tökéletes. Lehajítom a táskámat, és ráülve rágyújtok, könyököm a térdemre támasztva. Így persze nehezebb elhúzni a kezem, amikor egy meleg tenyér rásimul, és óvatosan átrajzolja a gyönyörû kis puklikat és zúzódásokat, amik szivárványossá teszik hercegi kacsómat.

-Inkább engem bánts, hercegem, ne magadat.

Halk mondat, mégis a vérnyomásom felszökken, és percekig csak lilát, meg pirosat látok. Fájdalommal nem törõdve ragadom meg Júlia ingét, és közelebb rántva õt vészterhesen sziszegek meglepett arcába.

-Nem vagyok Õ! Ha ezt még egyszer felhozod, számomra halott ember vagy, értetted? - hangom rekedt, mély és tele elfojtott érzelmekkel, tekintetem akár a sötét viharos éjszaka, arcom olyan komoly, akár egy infarktus.

Ahogy elengedem, kicsit lökök rajta, de azért vigyázva, hogy ne essen túl nagyot vagy ne essen baja. Hosszú csend telepszik ránk, amit csak Júlia helyezkedése tör meg, ahogy mellém telepszik. Nem értem, még mindig nem. Miért törekszik ennyire a semmiért? Figyelem, ahogy a szál lassan végig izzik, s csak egy csikk marad belõle. Elnyomom, és hosszan fújom ki a füstöt. Ekkor egy kis dobozt nyomnak az orrom alá.

Megütközve, mély döbbenettel nézek fel a mellettem ülõ arcába, aki hasonló dobozt csomagol kifelé, majd tartalmát lassan tömni kezdi. Sokáig csak szorongatom a kezemben a kapott ajándékot, és nem igazán tudom hogy hova tegyem ezt a jelenséget. Még sosem kaptam erõszakon vagy betegségen kívül mást. Mi ez??! Szótlanul nyitom ki a dobozt, és ugyan ilyen kukán állok neki az evésnek is. Mondanám, hogy a helyzet szokatlanságától nem érzem az ízeket sem, de talán pont ezért intenzívebb minden. Omlós, ropogós, puha, sós, kis csípõs, és még egy kis édes is lapul a sarokban... nem nézek fel az ebédembõl, amíg a magam tempójában be nem tolom az egészet. És gondoskodok róla, hogy mindig tele legyen a szám, mielõtt még beszélnem kellene, mert nem tudnék úgysem mit mondani...

-Ízlett, hercegem? Én csináltam. - túl közelrõl szól a hang, én meg hogy ezt megakadályozzam, felé tolom az üres dobozt, õt is vele távolítva el közelembõl.

-Ne szállj el magadtól.

Vajon van jogom arról beszélni, hogy nem akarom, hogy közelebb jöjjön hozzám, vagy hogy bármi közöm legyen hozzám? Van egy olyan érzésem, hogy már túl késõ, mert már eléggé az ujja köré csavart engem ahhoz, hogy visszakozzak. Mégis hiába húzódok el, harapok vagy tolom el magamtól, õ visszatér. És most is egészen közel fészkeli magát, és hozzám támasztja a vállát, nem zavartatva magát, hogy a tekintetemmel szinte agyondöfködöm a hozzám érõ testrészeit.

-Lazíts, nem foglak megenni.

Megpaskolgat, majd kicsi sóhajjal a pocakját paskolja jóllakottan. Erre most mit mondhat az ember? Nyúlnék egy újabb cigiért, de egy kéz fog le újra, és kissé merev, érdes ujjaim közé fonja puha kis ujjacskáit, rákulcsolva, és az ölébe húzva. Úgy érzem hogy még a tarkómon is égnek áll a hajam. Államat döntöm hát a térdemre, elbújva kissé mögötte, és teljesen a másik irányba nézve. Õ nem szól, én pedig azt hiszem rám vár... mintha akarna tõlem valamit. És ez irritál...

-A tegnapi miatt... - szólalok meg olyan váratlanul, hogy magamat is meglepem. - Sajnálom, hogy megütöttelek. - dünnyögöm nagyon halkan, de biztos vagyok benne, hogy hall. Merem állítani, hogy cyber hallása van!

-Nem kell... - a hangja elhal, ahogy megszorítom a kezemmel az övét, de attól még a kimondatlan szavak ott cirkálnak körülöttünk.

Ennyiben hagyja, így kissé enyhébb feszültségben üldögélünk, amíg meg nem szólal a csengõ. Miért érzem úgy magam, mint egy titokban randizó bakfis párocska? Megint ugrok, mintha sokkolóval simogattak volna, és azzal a lendülettel húzom a táskám meg Júliát magam után.

Mégsem állok meg, csak magam elé nézve csörtetek végig az udvaron, majd úgy engedem el a kezét, mintha megégetett volna. Mélyen a zsebembe süllyesztem, hogy bármi kísérletét az ilyesmire megakadályozzam, és a terem felé sietek. A fene essen beléd, Júlia, hogy mindig ilyen kínos helyzetbe hozol! És a rohadt életbe is a kis belsõ hanggal bennem, ami azt ciripeli, hogy errõl csak én tehetek, mert elküldhettem volna. El kellett volna küldenem õt. Vagy nem is tudom. Hiszen megmondta õ is, hogyha elküldöm, akkor elmegy.

És tulajdonképpen... a fenébe velem is!

Nem szól, nem mozdul.. csupán némaságba burkolózik, ami szinte tépi a dobhártyám. Szívem torkomba dobog, vérem zakatolva rohan, mintha legalább maratont futottam volna, pedig szó sincs errõl. Minden idegszálam pattanásig feszül, szinte remegek az idegességtõl és a.. félelemtõl.

Félek, hogy elveszítem.. hogy pillanatokon belül elkezd ordibálni velem, vagy csak szimplán pofán vág és elmegy. Vagy ami még ennél is rosszabb, szó nélkül elsétál.. Mintha sose lettem volna. Egyszerûen kilép az életembõl, és az a legszörnyûbb, hogy õ meg is teheti. Az éjszaka összepakolnak és eltûnnek…

Lelkem megremeg a gondolatra és még lejjebb hajtom a fejem. Szemem ég, fejem zúg, és saját zaklatott szuszogásomat próbálom kontrollálni, hogy ne lássa mennyire bánt ez az egész.

Gyûlölöm magam, amiért… amiért más vagyok. Amiért nem tudnak elfogadni. Teljesen mindegy mennyire vagyok kedves.. Mennyit segítek… a végén mindenki ugyan azt látja bennem, bármit is tettem elõtte. Mintha nem érne semmit, amit teszek. Csak egy homokos.. mindenkinek ennyit jelentettem.. Viszont Rómeó… õ is más..

Nem tudom.. de remélem, õ megérti. Vagy legalábbis nem fordul el. Õ tudja milyen amikor kinéznek a tömegbõl. Amikor megvetnek. Amikor nem akarnak hozzám érni. Biztos vagyok benne. De nem tudom, hogy õ képes túl tenni magát ezen..? Vagy ez már neki is sok? Lehet.. sõt biztos.

Miért engedne magához ezek után is? De ha magához is enged.. akkor sem lehetek több egy havernál. Nem lehetek más.. nem tehetem meg azt amit szeretnék.. Pedig.. ha elmondhatnám neki.. ha megengedné.. ha.. ha nem félne tõlem..

Lassan tétován emelem fel a fejem, majd lesek hátra, szemeit keresve. Zavartan bámul maga elé, mintha egy teljesen másik dimenzióba csöppent volna amit nem ért és nem tud elhelyezni a térképen. Szájába lassan ég egy szál, amit nem tudom mikor gyújtott meg. Még csak nem is hallottam a gyújtó kattanását. Teljesen bekattantam.. Lehet szólt hozzám és azt sem hallottam? Nem.. kizárt.. az biztos feltûnt volna, ha kinyitja a száját. Annak fel kell tûnnie… Hiszen.. attól a kellemesen mély, mégis kissé lágy hangtól, midig úgy érzem, mintha valaki igen elõkelõ ember beszélne hozzám. Ha õ szól, akkor semmi másra nem tudok koncentrálni. A gyerekes megfogalmazásairól és duzzogásairól nem is beszélve.. és bõrének puhaságáról..

Váratlanul pillant rám, mintha csak most jött volna rá, hogy itt vagyok. Azonnal elkapom róla tekintettem és újra az elõttem lévõ mocskos földet kezdem el szuggerálni.
Kész. Teljesen belecsavarodtam. De ami rosszabb.. hogy ezek után biztosan ki fog dobni.

Kidobni.. Ezt úgy mondom, mintha lett volna köztünk bármi is. Bármi más barátságon kívül. Bármi egyszerû haveri kapcsolaton kívül. Mintha jelentenék neki valamit..

- Ide figyelj. – megrezzenek hangjától. Túl határozott... - Ha elkezdesz nekem ezentúl férfiakról áradozni, betöröm az orrod. Ha kérdezel engem ilyesmirõl, akkor is. Hogy miért? Mert ezekrõl fogalmam sincs és nem is akarom, hogy érdekeljen. Rövid idõért felesleges. Csak jobban fájna. – halkul el a hangja és meglepve sandítok hátra. Arcán valami furcsa szomorúság ül, majd újra eltökélten pillant fel. - És továbbra is fennáll, hogyha hirtelen ugrasz a nyakamba, számomra halott vagy, hercegnõ. – fejezi be a földre hamuzva. Bambán nézek a földre és…

Nem válaszolok. Mit is mondhatnék erre? Hogy köszönöm? Mégis mit?! Úgy tûnik nem haragszik. Nem vet meg azért, mert én más vagyok… mégsem tudom, hogy mit akar evvel mondani. Mi van a szavai mögött? Mit akar, mit csináljak, hogy viselkedjek ezentúl? Vagy lehet, túlkombinálom a helyzetet…?

Mereven bámulom továbbra is a földet magam elõtt. A válaszomat várja, de egy értelmes mondat se jut eszembe. A számat, mintha összeragasztották volna.. képtelen vagyok kinyitni. Képtelen vagyok megmozdulni. Mit vár, mit csináljak? Nem tudom mit vár el tõlem.. nem tudom, mi lenne a legjobb. Ha beszélnék, vagy ha mozdulnék. Vagy a kettõ együtt? De mi van, ha hülyeséget csinálok..? Nem akarom elijeszteni vagy még jobban összezavarni õt. De akkor mit csináljak..? Eddig soha senki sem reagált így.. senki sem közölte velem nyugodtan, hogy minden marad a régiben, csak ne ugorjak a nyakába…

- Ha visszataláltál a Földre, akkor majd gyere a könyves melletti kisboltba. Az ajánlat még egy óráig él. – szólal meg újra. Hallom, ahogy lassan elfordul, majd elindul. Szívem azonnal gyorsabb ütemre vált, és valahol mélyen, szinte visítanak a harangok, hogy rohanjak utána. De mi értelme lenne.. Miért? Miért menjek utána… Hiszen, már úgy is mindegy. Mostantól nem tud majd úgy nézni rám, mint eddig. Soha többé..

Miért? Miért mondtam el? Miért gondoltam, hogy ettõl jobb lesz?

Nem mondta, hogy haragszik. Nem mondta, hogy gyûlöl, hangjában nem volt megvetés. Csupán rideg kijelentés volt. Semmi más.

Tartsam magam ahhoz, ami eddig is volt és akkor nem töri be az orrom. Mintha nem tudná, hogy ez engem nem érdekelne. Még ez sem. Sosem érdekelne. Ha ez kell, hogy elfogadjon… Bár lehet õ fel se fogta az amit… én… érzek.

Érzek… kedvelem… aggódok érte. Õ ezt megértené vajon? Tudja egyáltalán milyen, ha valaki másképp néz rá..? Amikor valaki nem azért veszi észre ezer ember közül mert különc.. Amikor valaki minden hátsó szándék nélkül segít neki? Tudhatja..?

Testem megfeszül kavargó gondolataimtól. Kezem remeg és minden másodperc óráknak tûnik. Úgy viselkedem mint egy elsõbálozó. Mint egy kisgyerek. Mintha még soha sem vigasztaltam volna meg senkit. Mintha õ lenne az elsõ… De talán így is van. Õ az elsõ aki más.. aki nem csupán egy vidám kaland. Aki nem utasít el a túlzott kedvességem miatt.. talán.. De hogy utasítana el? Ahhoz elõbb engednie kellene. Meg kell gyõznöm… meggyõznöm, hogy nem akarom bántani.

De lehet már rég elkéstem… nem kellett volna elmondanom. Nem kellett volna így viselkednem. Nem kellett volna…

Öntudatlanul mozdulok, és fejemet felemelve nézek végig a hosszú utcán. Már majdnem végéig ért, amíg én itt álltam és téptem magam, ahelyett, hogy kijavítanám a hibám. Már nem tudom meg nem történté tenni. Nem vonhatom vissza a szavaimat. Amúgy is mi értelme lenne? Egyszer úgy is rájött volna..

Hirtelen kezdek el futni. Agyam még mindig zakatol és valahol mélyen a vészjósló hangocskák egyre hangosabbak, de nem törõdök vele. Muszáj csinálnom valamit. Akármit. Legalább mellette lenni.

Gyorsan beérem õt. Ahogy közelebb érek, lassítok a tempón, majd felzárkózva mellé hajtom le újra a fejem. Nem akarom, hogy lássa ezt a sokféle érzelmet rajtam. Nem akarom, még jobban elijeszteni. Nem. Azt akarom, hogy bízzon bennem. Hogy elhiggye nem akarom bántani. Hogy nem akarom kihasználni. Hogy én csak.. én csak mellette szeretnék lenni. De nem tudom, ez mekkora kérés neki. Meddig képes elviselni?

- Remélem ma nem sietsz haza. – szól hátra, de most sem reagálok. A szám nem mozdul és a hangszálaim, mintha képtelenek lennének elvégezni a feladatukat. Pedig mondhatnék valamit. Legalább annyit, hogy nem.. de.. valahogy nem megy. Ezek után, nem vagyok képes csak úgy normálisan elcseverészni, mint ahogy eddig tettem..

Követem õt a boltba és a kezembe nyomott kosarat szorongatva sietek utána. Szó szerint átrohanunk a bolton, majd a pénztárhoz beállva szerez magának még a cigijéhez való mindenfélét és én nem tudom visszafogni magam, hogy legalább ne nézzek csúnyán. Erre persze vesz még kettõt! Felháborodva bámulom a hátát, de nem szólok egy szót sem. Amúgy sincs jogom beleszólni az életébe, de azért zavar, hogy evvel a vacakkal teljesen tönkre teszi magát.. és ha megemlítem, csak megsértõdik és egyszerre szív el hármat..

Miközben fizet én a kezembe veszem a szatyrokat és várakozóan bámulok magam elé, ahogy az újabban szokásommá vált. Furcsa milyen sok érdekes piszkot talál az ember, amikor maga elé néz, és nem a..

- Na nem. – csattan fel hirtelen és én megrezzenve nézek fel rá ösztönösen. - Kuka hercegnõ most ezt viszi! – mondja és kezembe nyomva a két legkönnyebb szatyrot, majd kikapja a kezembõl a sajátjaim, és még mielõtt ellenkezhetnék, elindul.

- Hé! – szólok és azonnal vetõdök utána, de mikor végre beérném hirtelen megáll a bolt ajtajába amire nem számítok. Szinte azonnal lépek is hátra, miután sikeresen belerohantam. Viszont ami még ennél is furcsább, hogy a morgás helyett megfordul és velem együtt mozdulva lép utánam, és egészen közel hajolva néz rám.

- Jé, nem vitte el! – mondja, de én csak zavartan pislogok. Ki nem vitt el és mit? - A cica a nyelved! – fejezi be megvonva a vállát, mintha az teljesen egyértelmû lenne, majd elfordulva sétál tovább, mintha mi sem történt volna. Zavartan nézem a hátát, majd gondolkodás nélkül követem, de továbbra is értetlenül. Nem szokott így viselkedni. Mi baja? Lehet én akasztottam ki ennyire vagy.. valami más? Mégis zavarja a jelenlétem most, hogy már tudja?

Míg ezen töprengek elérünk hozzájuk. A postaládára csupán egy pillantást vet, majd a negyedikig lépcsõzve nyitja ki az ajtót és beviharzik.

- Moss kezet és pucold meg a krumplit – szól hátra, miközben belöki a nyílászárót, majd a cuccokat lepakolva sétál be az egyik szobába. Némán teszem amit mond, és amikor visszatér, már egy széken ülve pucolom az elsõ áldozatom. Elgondolkozva figyelem, ahogy a kezem mozog, gondolataim közben egészen máshol járnak. A csend megint közénk telepszik, és mint egy sorompó úgy választ el minket egymástól. Szinte hallom is a sípolást, és látom a piros lámpákat villogni. De mit csináljak ellene? Továbbra sem tudom mit mondhatnék. Mit mondjak, amivel nem húzom fel és kergetem el magamtól még jobban? Bár valószínûleg néhány egyszerû szótól nem menekülne el. De… nem tudom hányadán áll velem. Ugyan úgy kezel mint eddig, de ugyan úgy tekint is rám? Vagy csak megjátssza, hogy ne bántson meg? Ez baromság.. pont õ ne akarna megbántani… eddig is csak zavartam, avval, hogy a nyakán lógtam. Ez most sem változott…

Viszont.. akkor miért viselkedik ilyen furán? Mintha valami zavarná, de nem tudom kitalálni, hogy én vagyok az oka, vagy az amit mondtam, vagy valami egészen más bántja a csõrét..?
Lázasan kutatok az emlékeim között, de semmi más nem jut az eszembe magamon kívül. Lehet el kellene mennem? Ha itt hagyom, legalább nem zavarom, és nyugodtan áttudja gondolni a dolgokat. Szépen megemésztené, aztán majd kiderül, hogy dönt végül is.. Igen azt hiszem ez lesz…
Hirtelen csattan valami, kirántva a zûrzavarból. Összerezzenve kapom fel a fejem és nézek Romerora. A kés a pultba állítva és õ olyan gyilkosan mered rám, mintha épp most égettem volna el rituálisan valami nagyon fontos dolgot..

- A hercegnõ, akit én ismerek, egy törtetõ cafka. Aki minden lehetõséget megragad. Az a pipi, aki itt ül, az a Diana féle csóri libákhoz valók a sarokra. Ha tovább játszod a kis Hamucipõkét, akkor menj haza a húgod körmét lakkozni. – hadarja mérgesen és én csak pislogni tudok. Ez most..? Mit akar jelenteni?

- De...- szólalok meg, hogy válaszoljak, viszont mielõtt befejezhetném hozzám vág egy kéztörlõt.

- Ne merészeld! – csattan fel. - Soha, Soha senki nem volt olyan, mint te. Senkim nem volt. Senkinek se kellettem. Csak te veszel emberszámba. Ha most kijelented, hogy mostanáig fogadásból voltál ilyen, többet a szemem elé ne kerülj. – mondja egyre dühösebben. Lassan jut el a tudatomig amit mondott és pár pillantig csak megrökönyödve bámulok rá. Ne ez nem lehet… õ nem.. ennyire félre értett volna? De hát…

- Romero... – motyogom megrökönyödve. Hogy… hogy gondolhat ilyesmire? Ennyire félre ismert? Ennyire nem bízik meg bennem? Honnan..? Miért, miért gondolja azt, hogy én csak szórakozom vele? Hogy.. hogy gondolhat ilyenre..?
- Én... Én csak... – kezd bele megint. Kezeivel elõbb az arcát dörgöli végig, majd hajába túrva szorítja meg tincseit, mintha ki akarná tépni õket. - Te...Tudod... Amikor... – mondja, de nem jut sehova. Csak nyöszörög és képtelen összerakni egy mondatot. Csupán szavakat motyog, arca egyre vörösebb lesz, és nem kell látnom az arcát, hogy tudjam könnyes a szeme. Miattam.
Gondolkodás nélkül mozdulok, kezembõl egyszerûen kiejtem a kést és a krumplit, nem törõdve sorsukkal és hozzá lépve teszem a kezem a vállára nyugtatóan.

Aggódva meredek rá. Nem.. ez nem lehet igaz. Én.. õ.. tudhatná. Tudnia kellene. Én.. nem ezt akartam. Én nem tennék ilyet. Soha.. senkivel.. Vele pedig… nem.. ez nem lehet igaz. Rómeó..
Hosszú másodpercekig állok így, mert nem tudom, hogy elviselné-e a közelségem, de ahogy lehajtja a fejét… Ösztönösen húzom magamhoz, átölelve, magamhoz szorítva és szívem szerint soha nem engedném el. Nem.. nem is fogom elengedni. Soha.. nem akarom elengedni. Azt akarom, hogy itt legyen velem. Hogy elfelejtse ezt a sok butaságot. Hogy kitöröljek minden ilyen gondolatot a fejébõl. Azt akarom, hogy velem legyen. Mellettem legyen. Mindig és mindenhol. Nem akarom elengedni. Nem tudnám elengedni…
Fogalmam sincs miért, de.. érzem, ha ezt meg kellene tennem akkor az olyan lenne, mintha kitépnének belõlem egy darabot. Mintha utána csak a tüdõm fele mûködne. Mintha a szívembõl kivágnák az artériát. És.. és tudom, hogy õ is így érezne. Még ha nem is vallja be, de tudom. Tudom, hogy hiányoznék neki. Hogy fájna neki. Hogy egy ûr maradna utánam. De ez nem történhet meg. Nem, ez soha sem fog megtörténni. Mellette kell maradnom. Velem kell lennie.

Két kezével õ is úgy szorít magához, ahogy én õt. Tudom.. tudom, hogy fontos vagyok neki… Érzem. Nem kell mondani. Nem kell kimutatnia. Látom én ezek nélkül is. Tudom, hogy így van.
Mellkasomon pihenõ arcát, óvatosan nyakamhoz fúrja, majd egy halk sóhajjal dõl nekem teljesen. Érzem, ahogy remegõ teste lassan megnyugszik és én is lehunyom a szemem, hogy megnyugodjak. Háborgó lelkem lassan teljesen megnyugszik és testem sem remeg tovább. Hiszen már nincs rá okom. Itt van.. Itt van velem. Itt van, és soha nem megy el. Soha.. soha többet nem engedem el.
Váratlanul szólal meg a telefon és az idegesítõ csörgésre Hercegem megfeszül és érzem, hogy el akar magától lökni, de nem engedem. Még nem. Hosszú másodpercekig tartom magam mellett, amíg újra le nem nyugszik. Végül elhúzódik tõlem, amikor a készülök, már olyan hangos, hogy muszáj valamit csinálni vele. Óvatosan lép el, mintha félne és fejét még mindig lehajtva sétál át a másik szobába. Ahogy megszûnik a zavaró zaj én is mozdulok, elfordulva ülök vissza a burgonyák nyúzásához.

Hogy.. hogy gondolhatott ilyet? Hogy jutott eszébe, hogy én… Pont én? Én tennék vele ilyet?
Idióta.
Tudom, hogy nehéz élete volt. Valószínûleg mindenki kihasználta és bántotta eddig. De, én nem vagyok mindenki. Én nem tudnám bántani. Én nem lennék képes átverni.. és tudom, hogy ezt õ is tudja. Csak nem képes elfogadni. Ahogy azt sem, hogy én csupa szívjóságból ilyen vagyok. Ezt nem képes feldolgozni. De nem baj.. majd én megértettem vele ezeket a dolgokat.
Arcomra halvány mosoly téved, miközben a krumplikat mosom. A tál már elõ van készítve, így amikor kész vagyok, tele engedem vízzel és felteszem, majd a húshoz lépve folytatom, amit Rómeó félbe hagyott. Hallom, hogy közben a telefonba hümmög. Tudom, hogy még mindig zavart, de.. talán nem fél. Úgy tûnik nem vet meg. Csak.. furcsa neki a helyzet. Legalábbis remélem, hogy így van.

Halk sóhajjal teszem le a kést, és a nézek az elõszoba felé. Már régóta nem hallom a hangját. Lehet, hogy valami baj van? Megint hülyeségeken gondolkozik? Vagy csak próbálja feldolgozni a hallottakat?
Tétován sétálok be és látom, hogy még mindig a telefonnál áll. Keze a kagylón, de nem mozdul, csak mered maga elé komoly képpel. Nem tetszik nekem ez az arc…

- Minden rendben? – kérdem halkan. Látom, hogy összerezzen, majd nagyon lassan megfordul, és hosszú másodpercek múlva néz csak rám.

- Hercegem, amíg szükséged van rám, vagy nincs, én rajtad fogok lógni, hacsak nem te küldesz el. – válaszolom, halvány mosolyt varázsolva az arcomra.

- Ja, hol is hallottam már ezt? Úgyse mész, ha rólad van szó. – morogja halkan, fejcsóválva, majd kikerülve sétál vissza a konyhába.
Körbe néz, és arca lassan kipirul, ahogy észreveszi mindent megcsináltam. Édes… és még csak nem is tudja mennyire… De persze, ha ezt elmondanám neki… örülhetek, ha csak az orromat töri be.

Gyakorlott mozdulatokkal vesz elõ új tálat, majd a szószt összeüti és a húsra önti, közben fél kézzel a mártást csinálja hozzá. Szinte nem is nézi mit csinál, úgy mozog. Nem kell hozzá sok ész, hogy feltûnjön jó pár éves tapasztalata lehet. Végül az egészet egy tepsibe rakva löki be a sütõbe.
- A szobámban az asztalon találod a DVD-ket, keress valamit, amíg még elpakolok. – mondja miközben a kaját nézi. Komoran nézem guggoló alakját. DVD? Azt akarja, hogy itt maradjak? Szóval.. akkor…

- Rómeó... – szólok bizonytalanul, mire felém fordul. - Nem... Nem félsz? – kérdem kissé halkabban. Tekintettem mélyen fúrom szemeibe, de semmi olyat nem találok, amit eddig ne ismertem volna. Nem monda semmi újat. Nem tudom mit gondolhat..

- Mitõl? Hogy odaég a kaja? Nem. – válaszolja lazán egy vállrándítással kísérve, de arca komoly. Tudja miért kérdeztem. De nem küld el. Nem válaszolt egyenesen, de úgy tûnik.. tényleg nem fél..

Aprót bólintok, majd elfordulva sétálok be a szobájába.
Kíváncsian nézek körbe, de túl sok mindent nem árul el róla a szoba. Itt-ott néhány ledobott póló, pár füzet, szokásos unalmas szekrény, tv és pár száz DVD.
Meglepve nézem a gyûjteményt, majd oda sétálva szemrevételezem kicsit jobban. Horrortól az akción keresztül a meséig minden. Kivéve a romantikus, nyáladzást. Abból egy darab sincs. Bár ez nem lep meg. Romero valahogy nem a romantikus holdfényes éjszakák hívének tûnik. Azt hiszem az ilyesmi idegesítené.
Szórakozottan futtatom végig a szemem a filmek hadán, de nem találok semmi olyat amihez most kedvem lenne. Valami.. vidám kellene. Vagy semleges, ami kedves, de nem csinálhat semmi olyat, amivel még jobban elrontom szegény hercegem kedvét. Elég sokk volt neki a mai nap nem kell még egy..
Elgondolkodva nézegetem a címeket, végül szemem megakad az egyik disney-n és mosolyogva veszem le. Pillanatok alatt bele varázsolom a lejátszóba, és állítom be, hogy már csak el kelljen indítani.

Elégedetten sétálok ki, és csak reménykedek benne, hogy nem fogja nagyon leordítani a fejem a választásomért. De azt hiszem, ez lesz mára a legjobb választás.
Nyugodtan üldögél egy széken nem messze a sütõtõl. Szájában egy szál, kezével pedig a többit tekergeti épp. Arca semmit mondó, mintha nem is figyelni a külvilágra és valószínûleg így is van.
Elhúzom a számat a látványra, majd kedvtelenül, de elõhalászom az öngyújtómat, és hozzá lépek. Lehet, hogy engem zavar, de õt megnyugtatja szóval… a gyújtót a szájában lévõ szálhoz tartva gyújtom meg, hogy hasznát is vegye, még mielõtt véletlenül elrágná mondjuk.
Hirtelen dõl hátra megijedve, de mielõtt megállhatna a szék dél tovább és..

- Rómeó! – kiáltok utána kapva, viszont elkések és a szék eldõl, a Hercegem pedig a támlájára érkezik guggolva. Aggódva nézek rá, de úgy tûnik nem ütötte meg magát, sõt szélesen felmosolyog rám, amit elõször nem értek. Arca elégedett, boldog mintha tetszene neki a helyzet és talán így is van. Én akartam segíteni és ennek hatására majdnem megöltem.. Na jó.. ez enyhe túlzás.. de még szerencse, hogy ilyen jó reflexei vannak.

A vigyora viszont hirtelen fagy le és elkomorodva néz maga elé, mintha épp most halt volna meg a kiscicája. Félve nézek le rá. Talán, mégsem úszta meg sérülés nélkül?

- Jól vagy? – kérdem kedvesen. Rám néz, de tekintete még mindig furcsa. Talán azért mert… életében elõször elégedett volt? Lehet.. de ez szerintem messze nem akkor gond.. Inkább jó jel, hogy kezd kicsit megváltozni és kibújni a csigaházból.
Fejét oldalra döntve néz rám, mintha vizsgálna valamit. Én meg csak nyugodtan nézek vissza rá. Akárhogy is nézzük… alig pár nap telt el, mégis elértem, hogy kimásszon kicsit a házikójából. Ennek tökéletes jele volt, ez is. Mosolygott! Igaz, elég morbid dolgon.. de jobb a semminél. Végül bólint jelezve, hogy nincs semmi baja, de még mielõtt újra kérdezhetnék a sütõ csörgõje megszólal és õ ijedten siet oda négykézláb, hogy megnézze a kaját.

Érdeklõdve nézem, majd lassan felállítom a széket, és szedem össze a levert cigiket. Amikor az utolsót is visszateszem a helyére, visszalép hozzám és befejezi az utolsó pár sodrását. Én meg persze csak nézem, ahogy csinálja és nem tehetek semmit. Legalább azt az egy szálat kidobhatná, ami még mindig ott van a szájában!

- Ha nem gyújtasz rá, vedd már ki a szádból. – mondom bosszúsan, mire õ szinte érdektelenül vonja meg a vállát és gyakorlott mozdulatokkal varázsolja elõ a hamutartót, majd meggyújtva cigijét kezd el pöfékelni jó szokásához híven. - Nem értem, mire jó neked ennyi egy nap. – morgom neki, de továbbra se érdekli. Oké.. értem én, hogy nehéz az élet, de.. akkor is lecsökkenthetné az adagját.. mondjuk mínusz egy per nappal kiegyeznék..

- Nem értem, mért zavar. – válaszol egy vállrándítás kíséretében. - És ma ez csak a hatodik.

- Ja. Átlagban suli végére megy el tíz vagy több. De ma kifogytam szóval szoros volt a pálya. – von újra vállat, majd elkezdi összepakolni a sok vackot. Dohány, szálak, gyújtó, hamus.. olyan precízen és összeszedetten, mintha ez lenne az egyetlen értelmes dolog az életében… és az a szomorú, hogy valószínûleg így is van.

- Eszel itt, vagy sietsz haza? – pillant rám végül kérdõ tekintettel, de látom, hogy a mondat mögött az agyában pörögnek a gondolatok. Azt hiszem.. sõt biztos vagyok benne, hogy az idegeire mentem ma. Ami valljuk be nem túl jó, tekintve, hogy segíteni szeretnék rajta, nem pedig még jobban szétroncsolni az amúgy sem épp ép idegszálacskáit.

- Nem sietek – válaszolom nyugodtan, mire csak bólint. Én pedig elmosolyodom. Valahogy nem is vártam mást.. sõt csodálom, hogy ennyire jól viselte ezt a napot. Azt hittem evvel a „kis” titkommal mindent örökre tönkre teszek. Õ elsétál, én pedig csak nézhetek utána, mint már oly sokszor megtörtént… Mintha eredendõen bûn lenne, hogy a lapos mellkas is vonz, és evvel egyszerûen megbélyegzõdtem.. Bárkinek mondtam eddig el, vagy kiröhögött, hogy képtelenség, vagy egyszerûen riadtan elfordult, amikor rájött, hogy én többet szeretnék tõle, mint egyszerû haveri viszony… és utána bármit mondtam neki, már soha többé nem lehettem a szemében barát. Csak egy meleg pasi lettem, akitõl –bárki bármit is mond- a társadalom irtózik és akarva akaratlanul különbözteti meg és közösíti ki. Mintha egy fertõzõ kór lennék..

A hosszú csöndet, a sütõ csörgõje zavarja meg újra, és mielõtt megmozdulnék Rómeó már pattan és a sütõ elõtt teremve néz bele, majd kesztyûket ragadva veszi ki a tálat a sütõbõl. A finom illat szinte azonnal szétterjed a kis lakásban és én éhesen nézem a húsra rápirult szószt. Lassan sétálok mellé, és ahogy elõveszi a tálcákat, én a tányérokat és az evõeszközöket veszem ki. Látom, hogy csúnyán pislog, de nem zavartatom magam. Ha nagyon bántaná a csõrét a dolog, akkor ki is nyitná, és nem csak durcásan nézne, mint egy hatalmas óvódás. Arcomon halvány mosollyal rakosgatom a dolgokat szorgosan, de végül mégis csak elhesseget egészen a szobájáig, egy „rakd be a filmet.” felkiáltással. Halk sóhajjal egyezzek bele, majd megfordulva fogom meg a dvd-t és a gépbe rakva indítom el.

- Mit nézünk? – hallom meg hirtelen a hangját, és mosolyogva fordulok meg. Az ágyon ülve helyezkedik épp, kezébe egy tálcával a másik pedig mellette pihen a takarón.

- Oroszlánkirály kettõ – mondom, miközben mellé sétálva ülök le én is az ágyra és húzom az ölembe saját adagomat.

- Mesét? – kérdi kedvetlenül. – Mé’ nem valami értelmeset raktál be?

- Nem szereted a Disneyt? – kérdezek vissza és mellé ülve nézek szemeibe kérdõn. Pár pillanatig állja tekintettem, majd duzzogva fordul el. Meglepve nézem barna tincseit. Furcsa.. általában nem szokott ilyen lenni. Mintha sebezhetõ pontjára tapintottam volna..

- Nem. A mesék gyerekeknek valók – válaszolja morcosan, de nem néz rám. Felvonom a szemöldököm és kérdõn tekintek rá, de vagy nem foglalkozik velem, vagy nem vette észre a fürkészõ pillantásom. Én az elõbbire szavaznék. Bár… azt hiszem.. a mai nap után mindketten érzékenyebbek és sebezhetõbbek vagyunk. Még ha ki is békültünk és látszólag minden olyan mint amilyen volt… egyáltalán nem olyan mint amilyen volt. Valami megváltozott.. csak még nem tudom, hogy mi. Nem tudom, hogy mennyire tart tõlem, és hogy tekint most rám.
Elgondolkodva veszem az ölembe én is a tálcát, majd a tévére nézve bámulom a filmet. Gondolataim lassan elcsendesednek és így szótlanul nézzük a filmet, közben a kaját majszolva. A csend lassan kúszik a szobára, de egyáltalán nem érzem úgy magam, mint pár órával ezelõtt. Ez a csend nyugodt, és baráti. Kellemes, nincs benne feszültség.. Csak mi ketten.. mi ketten…
- Utálom Lukát… - morogja az orra alatt, és én meglepve pillantok újra rá. Durcásan figyeli a képernyõt, száját elhúzva, orrán apró fintor, és tincsei eltakarják arcának egy részét. Mint egy duzzogó óvodás…

- Miért? Kicsit szerencsétlen, de nekem semmi bajom vele. – válaszolom, de közben õt figyelem és kezem újra bizseregni kezd a puha tincsek látványától.

- Pont ezért… - válaszolja az orra alatt és tovább eszik. Erõvel fordítom el a fejem és veszem a számba a következõ falatot.

Némán nézzük tovább a filmet. Pontosabban én nem igazán nézem. Fizikailag a képernyõn tartom a szeme, de gondolataim megint elkalandoznak. Kezem megint bizsereg attól a furcsa érzéstõl. Legszívesebben félre raknám a tálcákat és magamhoz húzva ölelgetném, mint egy plüss macit. De valljuk be ez igen viccesen nézne ki, arról nem is beszélve, hogy Rómeó megölne.
Mégis.. ahogy a kusza tincseket a morcos szemeket látom… és még csak nem is haragszik a mai napért!
Na jó.. ez enyhe túlzás. Eléggé összezavartam, de legalább nem úgy bánik velem, mintha egy fertõzõ lennék. Nem küldött el, nem vet meg. Valószínûleg kicsit tart tõlem, de.. azt hiszem ez a legkevesebb. Ha sikerül visszaszereznem a bizalmát, akkor már nem fog félni. Viszont ahhoz vissza kell fognom magam. Nem támadhatom le.
A csendet végül én töröm meg és lassan – egy kis noszogatás hatására – újra elkezdünk beszélgetni. Leginkább a filmrõl, meg apró kis semmiségekrõl, de a hangulat lassan kezd ugyan olyan lenni mint régen. Apró viccelõdések, élcelõdések. Pont úgy, mint az elmúlt napokban. Igaz elég sokszor kimegy, hogy újra töltse a poharakat, és még mindig én beszélek többet, de kivételesen neki is egészen sok hozzáfûzni valója van a témához. Bár nem hiszem, hogy azért, mert jobban a szívéhez nõttem. Inkább.. próbál feloldódni a mai nap után..
- Ez jó volt. És most mit csinálunk? – kérdezem a film végén és gondolkodás nélkül fogom meg a tálcámat, majd elvéve tõle a sajátját pakolom össze a kettõt.
- Elõször, ezeket vissza adod! – válaszolja durcásan és kikapja a kezembõl a két tálcát.
- Na de.. – nézek rá megilletõdve, mire csak egy mérges pillantást kapok.
- Nincs de! Te vagy a vendég – mondja morcosan, majd felpattanva viharzik ki a szobából. Meglepve nézek utána, majd ajkamba harapva akadályozom meg, hogy kitörjön belõlem a nevetés. Arcomra hatalmas vigyor kúszik és legszívesebben most átölelném és…
Istenem miért ilyen édes? Lehet, hogy ezt a durcás pofit nem így kellene megítélnem, hiszen haragszik rám, vagy mi a szösz, de.. attól még édes.
Ezt biztosan direkt csinálja.. nem.. senki sem lehet ennyire ösztönösen cuki..

Halk sóhajjal állok fel és sétálok utána. Természetesen már a tányérokat mossa, még hozzá olyan hevesen, mintha haragudna rájuk. De valószínûleg én húztam fel megint. Pedig most tényleg igyekeztem meghúzni magam. Bár eddig is nehezen fogadta el ha segíteni akartam. Akkor most mit vártam? Hogy majd a nyakamba ugrik, és megköszöni, hogy itt vagyok? Nem az nem õ lenne..
Halvány mosollyal sétálok oda hozzá és mögé állva nézem, hogy mit csinál, de arcomról azonnal lefagy a mosoly.
Épp valami edényt áztat be, közbe egy üveg maradékát dönti magába. Evvel még nem is lenne majd, viszont ahogy a pultra lerakja az üveget… Szemem azonnal megakad a feliraton, tekintettem elkomorul, mégis belül inkább aggódok, mint ideges vagyok. Na jó.. inkább mindkettõ.

- Ez mi? – kérdem halkan az üveg felé nyúlva. Hangromra összerezzen, de még mielõtt elvehetném, elkapja elõlem az üveget és úgy lép el tõlem, mintha félne, hogy megégetem.

- Semmi – válaszolja sietve, és gyilkos pillantással les hátra, de ahogy találkozik a tekintetünk elfordul és a kukához lép. Gyanakodva nézek rá. Nem tetszik ez nekem.. és ha jobban belegondolok. Túl beszédes volt a film alatt.. õ nem szokott ennyit beszélni csak úgy..

- Közöd?! – vág vissza azonnal és nagy lendülettel dobja a kukába az üveget, ami csattan a doboz alján.

Szóval ivott. Akkor ezért mászkált ki ennyit? Nem.. ezt nem lehet igaz..

Miért? Miért kellett innia? Ennyire kiborítottam volna? Nem. Nem hiszem, hogy ennyire kiakadt volna rám. Akkor miért? Oké én elhiszem, hogy néha jól esik. De.. szerintem ez kicsit több volt annál, amit normális esetben el kéne fogyasztani. Akkor most mégis miért?

- Nem mindegy? – fordul felém és dühösen mered rám, mintha én tehetnék az egészrõl. A baj csak az, hogy lehet hogy így van. De.. ettõl még nem kellene tönkre tennie magát. Nem elég, hogy naponta elszív egy fél dobozzal, most még alkoholizálnia is kell?! – Nem vagy az anyám, hogy kérdõre vonj. – teszi még hozzá mérgesen.

- Csak aggódom érted… - mondom halkabban békítõen közelebb lépve, de csak azt érek el vele, hogy gyilkosan mered rám és elviharzik mellettem.
- Nincs rá szükségem. – válaszolja, ami úgy ér, mintha arcon vágna. Nem fordul felém, csupán benyúl az egyik szekrénybe és újabb üveget vesz elõ. Mellé egy doboz narancslét. Szemeim elkerekednek. Na nem.. az egy dolog, hogy most megivott valamennyi mennyiséget, hogy egy kicsit oldja a feszültségét. De ennyi bõven elég is volt. Így is kezd kikelni magából..

- Szerintem meg van.. – mondom hûvösen és mellé lépve kapom ki a kezébõl az újabb üveget. Megpördülve néz fel rám. Tekintette gyilkos és látom, hogy megfeszül, de nem zavartatom magam.

- Add vissza – mondja és a hangsúlytól talán meg kéne ijednem, de.. még egy kicsit sem aggódok. Ha attól észhez tér, hogy betöri az orrom legyen. De ezt az üveget nem fogja kibontani.