|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Laurent | 2013. 12. 25. 19:30:26 | #28674 |
 Karakter: Rai
Megjegyzés: ~Lulu~ Eperkének
Rai:
- Én… szívesen maradnék. De várnak otthon – hát persze. Gyönyörű szemeiddel sem engesztelsz most ki, szépségem. Akkor is az enyimé leszel. – Meg egyébként sem hoztam magammal pizsit.. – nagyon kicsi kell, hogy erre a kijelentésre ne nevessek fel.
- Adnék kölcsön ruhát, ha csak ezen múlna… - már látom is őt az én pizsimben... Mezítelen bére az én lepedőmön... Mrr...
- Elég furán néznék ki a ruháidban.. – hehe, ruhában. Ádám-kosztümben legfeljebb. De tetszik, ahogy így végigmér szemecskéivel.
- Szerintem bájos lenne – felettébb... és kívánatos, de ettől most még elszaladna.
- Ha egy elfuserált divatdiktátort játszó óvodás neked bájos… - felkapja kissé a vizet, de még ígyis nevetésre késztet, olyan aranyos. És lám, visszamosolyog rám. Helyes. Kis Eperkém.
- Belegondolva, tényleg egy kisfiúra hasonlítanál – újra elpirul, szemei felragyognak. Hát ez egy zabálnivaló kisangyalka!
- Na látod. Szóval pizsipartyt majd csak előre egyeztetve csinálhatunk – nocsak, ez azt jelenti, hogy vissza szándékozik ide jönni!
- Vigyázz mert szavadon foglak..
Lesüti szemeit, ragadozó tekintetemet elszalasztja. Jobb is. Annyira ártatlan, olyan törékenynek tűnik... Talán az is. Mint egy pillangó. Most már egyre biztosabb vagyok benne, hogy kell nekem. De úgy, hogy a végén azt higgye, ő az, aki előbb kívánt meg engem.
~*~
Látni akarom. Ahogy elpirul, ahogy a gondolatok egymást kergetik a fejében. Nem került sokba megtudni róla ezt-azt, így most a suli előtt parkolva a kocsimmal, és nekitámaszkodok. Figyelem a kiözönlő diákokat, akik minden szégyen nélkül bámulnak, nyíltan és mintha én lennék a kirakatban az új szezonnyitó szerkó. Undorító.
De végre akad egy kellemes nézni való, megjelenik az, akire én vártam. Figyelem, ahogy pár alak társaságában bandukol kifelé, de örülök, hogy egyik sincs túl közel. Vagy csak ő nem akarná? Kinézem belőle. Amilyen kis eperke... hehe. Lefagyva, elkomorulva figyelem, ahogy egy gizda ringyó sikítozva ugrik a nyakába. Ez lenne a barátnője? Figyelem, ahogy elvörösödik. Hát nem ennivaló? Illene a fehér selyem ágyneműmhöz. De csak egyedül, nem azzal a libával a nyakában.
Engedd el! Helyes. Ne taperold, mert ujjacskák nélkül fogsz legközelebb felkelni! Szegény kis Yvon lassan levegőhöz jut, magához tér, úgy látom, neki sem esik jól, hogy csak úgy lerohanják. Ezt az információ-morzsát elraktározom. Ragadozó tekintettel méregetem minden rezdülését. Imádnivaló.
Nem úgy ezek a tyúkok, akik vihogva néznek, és susmorognak túl feltűnően, arcukon tonnányi festék, ruha meg alig. Szerintem több az ékszer meg a csilli-villi rajtuk, mint az anyag. Szánalmas. Példát vehetne minden ízlés-ficamos arról a kis eperkéről ott. Aki épp most fordul felém, és ahogy felismer, a gyönyörű szemei elkerekednek. Hát nem zabálnivaló? Leveszem a szemüvegem, hogy lássa, tényleg őt nézem, és amikor kezével int nekem, kedvem lenne a kocsimba hajítani, és jól... Khm. Nyugalom, az még a jövő zenéje. A meglepő az, amikor elfordul, és kanyarodik is elfelé. Mielőtt még utánaindulhatnék, a csitrik elémállnak, és a lengőajtó-nyitó, undorító műszempillákkal rámpillognak, vihognak... Húzzatok már el, mert komolyan elszemtelenedtek, a szó szoros értelmében.
- Yvon!
Hangom kicsit hangosabb, de legalább megáll a kis édes, és a szép szemeivel felnéz rám, ártatlan naivitással. Kissé értetlenül. Mikor fogja végre észrevenni, hogy milyen gyönyörű ő is? Ha tudnék rajzolni...
-
Szia… - válaszol, ahogy megállok előtte, és lenézek rá. Milyen kis pirulós ma is! Vajon az ágyban is mindig ilyen lesz?
- Szia! – végigsöpör tekintetem rajta, és rátérek a jövetelem mondvacsinált okára. – Ez nálunk hagytad tegnap. Gondolom még szükséged lesz rá… - ha továbbra is ilyen ártatlanul aranyos lesz, csokiszósszal fogom megenni.
- Öh.. Köszi.. – kikapja a kezemből, és sietve elteszi. Talán szégyelli, hogy itt lennék? Annyira fura most. Szaporán pislog, és nem felém. Morcos leszek, már most érzem. – Nem kellett volna fáradnod ezért...
- Akkor hogy mentél volna haza? A buszra kell, nem? – milyen kis banánospite! Igazi kis desszert! Még akkor is, ha ilyen fura arcot vág. Kis butus, ki tudja, mi jár a fejében.
- Igaz... – nem engem néz, inkább a cipőit. Pedig tudom, hogy szebb vagyok náluk. – De most mennem kell. Még sok dolgom van.
- Tudom. Mindig rohannod kell. – kijátszom a szomorú kártyát, és lám, megint felpillant egy kis időre, de látom szemein, hogy most nem nyerhetem meg. Pedig olyan rózsás arca van megint!
- Sajnálom.. Majd beszélünk. Szia!
És ahogy sarkon fordul, a képzeletbeli porfelhőt az arcomba legyinti. Csak így lerázott! Nézem, ahogy elsprintel, és felugrik a buszra. Karcsú kis tündér-alakja eltűnik előlem. Összeszűkülnek a szemeim. Lehet, hogy most megszökött, de legközelebb nem hagyom! Megfordulok, hogy a kocsimhoz mehessek, és azt hiszem a szembeszökő arcok láttán, hogy dereng már, miért húzta el így a csíkot. Vörösen. Kissé idegesen. Úgy látszik, nem szeret a figyelem központjában lenni. A kis rebarbara felfújtam!
Metsző tekintetem végighussan a bámész tömegen, és lenézőn lebiggyed az ajkam. Ezek sosem lesznek még a közelében sem annak a kis eperkének! Szemüvegem fellököm, és a lehető legelegánsabb mozdulatokkal pattanok kocsiba, és húzok haza. De rosszkedvem és törhetnékem van! Biztos van valami nőcskéje, és az előtt le akart tagadni! Telefonom azelőtt kerül kezembe, hogy észrevenném.
-Adan? - szólok bele a halk kattanás után. - Utána kéne nézned még valaminek...
~*~
Alig lépek be a házba, a megcsörrenő telefonért kapok. Remélem, hogy a kis eperke-herceg ismerőseinek listája! Tudnom kell, hogy kivel áll túl közeli kapcsolatban, hogy még az előtt léphessek, hogy bármi is elmélyülne köztük. Ha nem használ az ideiglenes, akkor majd a végleges megoldással. De az SMS átolvasása után megolvadok. Hát nem ennivaló? Talán a kicsinálósdit elhalaszthatnám. Mondjuk addig, amíg megtudom, kit kell. Addig is lefoglalom a kis bögyörőt, hogy ne legyen ideje senki másra gondolni. Elfogadhatatlan az ötletfoszlány is, hogy valaki más hozzáér a puha bőréhez, vagy az eperszín ajkaihoz. Szinte azonnal a képernyőre tapadnak ujjaim, csoda, hogy a válaszírás tempójában nem sül ki a memóriája szegény marokkütyünek.
Szia! Van egy jobb ötletem. Tedd szabaddá a csütörtöködet. Öltözz ki, és érted megyek hatra. Este nyolcig legalább az enyém vagy, és akkor elfelejtve. :) Számolom vissza a perceket. Rai
Elküld. Úgyis lesz valami puccos megnyitó az egyik múzeumnál, ahol apuci a szponzor. És mivel lerí róla, hogy művészlélek, az ilyet tuti értékelni fogja. Talán ha látom, mi tetszik neki, akkor lehet, hogy máshová is el tudom majd csábítani. Ha egyedül már nem, majd pár csoporttársával. Legalább lecsekkolom, hogy kik tapadnak rá, mint tapló a fára. Fel kell mérni a vetélytársakat is. Amik nem lesznek már sokáig.
Mély elégedettséggel, és feltűnő jókedvvel adok ki pár parancsot, és elégedetten ülök az uzsonnámhoz. Már alig várom, hogy újra lássam azt az aranyos kis pofiját. Csak ne zabáljam meg idő előtt!
~*~
Végre csütörtök! Már reggel olyan jó kedvem van, hogy kedvem lenne végigcsókolni a személyzetet is. Kissé furán néznek rám, de nem szólnak. Mernék csak kinyitni a szájukat! Így viszont boldogan elrágcsálom a reggelim, belököm a teámat, majd masszázsra megyek, egy kis szaunázás, mani- és pedikűr, sőt, egy kis fodrász is, hogy a hajam a szokásosnál is puhábbnak tűnjön.
A legszebb kimonóm öltöm fel. Királykék, ezüst, kézzel varrott díszekkel, nonfiguratív mintákkal. Hozzávaló obi, és egy kényelmes topán. A legújabb parfümömet lötykölöm magamra, aztán a hajam felét felfogom, dísznek itt-ott egy két vékony befont tincs is megbújik. Az elmaradhatatlan gyöngyök, szalagok, és hogy ne fázzak majd este, egy bíbor köpenyt is kikészítek. Arcomról azt a pár pihét is leszedettem, így most puha, akár egy babapopsi. A kimonó belső zsebébe teszem a telefonom, meg pár szükséges holmit, és késznek titulálom magam. Egy szendvicset még bekapok, hogy az éhes gyomor ürügy lehessen némi plusz időre az én kis eperkémmel. Ma este a legjobb formámat kell hoznom.
A fekete, halk Jaguáromat kéretem, elhessintem a telefonnal zaklató ismerőseimet, és autóba ülök. Csak remélni tudom, hogy az én kis nyalánkságom fel tudott készülni. Mert ami most rá vár, arra biztosan nem számít. Olyan apróságokra, mint a jegyek, nincs szükségem, akárhová beengednek szinte, hiszen apám mindenütt jó kapcsolatokat ápol, és elég jellegzetes vagyok, hogy valaki az én nevemben menjen be valahová is.
Ahogy közeledünk a háza elé, izgatottságomat hagyom az arcomra kiülni, és kiszállok én magam is, ahogy a feszengő karcsú alakot megpillantom. Mosolyom őszinte, széles és vakító. És hízeleg az a bámuló tekintet, amivel végigmér. Legalább nekem is van közben alkalmam alaposan végigmérni. Fekete öltöny, nyakkendő, és fehér ing. Szépen vasalt, és túlságosan újnak tűnik. Vagy most vette, vagy sose hordja, vagy kölcsönözte. Majd küldök neki egy igazán hozzá passzoló ruhát. Ha ez az ő stílusa...
- Yvon! - lépek hozzá, egy arcomba lógó tincset finom mozdulattal félretolva, és oldalra billentem a fejem.
- Sz-szia! - pirul el bájosan, és lekapja rólam a tekintetét. - Én nagyon sa...
- Ne is folytasd. - intem le. - Inkább gyere, szállj be, hogy mehessünk. Nemsokára kezdődik. Remélem, hogy neked is tetszeni fog. - villantok rá egy visszafogott mosolyt, amivel elhitetem vele, hogy ideges vagyok, és remélem, hogy nem fog csalódni. - Tudod,... Apám vagyona miatt csak vásárolt ismerősökkel szoktam eljárni, és ők mindig osztják a véleményem. Ez egy idő után rettentő unalmas szokott lenni, és kínos... - mondom halkan, mikor beszállunk az autóba. Ideje villantani egy másik énemet neki. - Ez az első alkalom, hogy valaki hozzáértővel megyek.
- Hová is? - néz rám bagolyszerű pillogással, és visszafogom magam, hogy ne rohanjam le ajkait.
- Meglepetés. Mehetünk!
Az utóbbi szót már a sofőrnek mondom, aki mereven az utat nézi. Tudja, hogy nem a munkájával, hanem az életével játszik, bármi is balul süt el.
- Mesélj! Suli? - nézem, ahogy bájosan újra elpirul. Még ebben a félhomályban is. Édes!
- Jól megy... - várok egy kicsit, de nem látszik hozzátenni semmit. - Én... tényleg köszönöm, hogy a múltkor elhoztad nekem...
- Ugyan, semmiség. - egy csipetnyi lágy mosoly villant. - Épp arra jártam, és gondoltam, hogy legalább elviszem neked.
- Elég lett volna, ha elküldöd valakivel. Nem kell miattam fáradnod. - pislog szaporán kifelé az ablakon, kerülve a pillantásomat.
- Nem volt fáradtság. Szeretek veled lenni. - válaszolom, és ahogy meglepett pillantását rámemeli, most én fordítom el róla szándékosan a tekintetemet. - Te nem látszol olyannak, aki csak kihasznál a pénzem miatt. Üdítő a társaságot. Igazság szerint... - elhallgatok, s úgy pillantok rá a szemem sarkából, hogy lássa a mozdulatot, és idegességnek könyvelje el. - Igazság szerint reménykedtem benne, hogy lesz alkalmam többször is találkozni veled, és talán... talán kicsit jobban megismerni téged.
- Nem vagyok egy érdekes egyéniség.. - hebegi zavartan, én pedig elpirulok.
- Számomra pedig az vagy. Értek ahhoz, hogy mi az igazi szépség, tehát felismerem, ha az orrom előtt van. - hangom halk, épp csak hogy hallja, és kipillantok az ablakon. - Úgy vélem, hogy téged nem mocskolt még be az élet, és ezt határozottan vonzónak találom benned. - zavartságot tükröző arccal pillantok rá, és idegesen intek a kezemmel. - Már ne érts félre! Csak hebegek itt, mert nem tudom, mit szólsz majd a meglepetéshez... Á, itt is vagyunk.
Nagyra nyílt szemecskéit csak egy pillanattal később fordítja az ablak felé. A sofőr már az ajtót nyitja neki. A nagy múzeum előtt állunk, az ajtók nyitva, belülről fény szűrődik ki. Kiszállok én is a kocsiból, és mellé lépek, az arcát figyelve.
- Apám az egyik szponzora ennek az eseménynek, és ha akarnék, bármivel eljöhetnék, de mint mondtam, nem szeretek eljárni úgy, hogy egy csapat bólogatójancsi poroszkál mögöttem. Reméltem, hogy mivel szeretsz rajzolni, talán téged is érdekelni fog, és legalább nem kell egyedül jönnöm, mindenféle kiéhezett nőszemély kénye-kedvének kitéve. - vigyort villantok rá, és a vállára téve kezem finoman a bejárat felé indulunk.
Az ott álló portás csak bólint és halkan, udvariasan köszön nekünk, és a ruhatárnál sem kérnek semmit tőlünk. Yvon el van bűvölve a hely grandiózus belső kinézetével. Sikerem megünneplését még kissé elnapolom, és a kiállítás felé indulunk. Odabent pedig elragadtatott szemekkel sóhajt fel, és azt hiszem igazi sikert zsebelhetek be.
- Ezt vehetem úgy, hogy tetszik? Mert ha nem, akkor nem muszáj maradnod, ha gondolod, a sofőr hazavihet... - nem kell alakoskodni, eléggé el van bájolva ahhoz, hogy bármit is észrevegyen. Pislogva fókuszál rám.
- Hogy.. haza? Nem! Ez... Csodálatos! - hangja épp csak susogás, de nekem ez elég.
- Örülök. - egy apró mosolyt villantok rá, és a hátára téve tenyerem a képek felé fordítom. - Kérsz valamit inni?
- Nem hiszem, hogy én... - a képekről újra rám pillant.
- Bármit. - nézek rá szuggesztíven. - Akár eperlé is, ha szeretnéd..
És tessék, újra elpirul! Elmosolyodok, és a felém közelítő alakoknak elutasítón intek, amikor a kis eperke nem látja. Most nem akarok bájcsevegni senkivel. Figyelmem egyelőre még ez a kis bűbáj köti le. Később. Bólint, én pedig egy arra járó idétlen alaktól rendelem is az italokat. Aztán pohárral a kezünkben megyünk végig a kiállításon, és hallgatom, ahogy nyelve megered, és ecsetel, véleményt mond, vagy csak csészealjnyi szemekkel nézi a képet perceken keresztül. Nem lehet megunni.
Szeretem a hangját hallani, vagy amikor önkénytelenül hozzámér, hogy az amúgy is teljes figyelmem felhívja valamire. Nem lát, nem hall, a képek és azok tartalma teljesen leköti, átéli, vagy kritikus szemmel méregeti, és őszintén elmondja mindről, hogy mit gondol. Egy kisebb társaság jön csendben utánunk, szintén kritikusok, vagy maguk a művészek, és diszkréten hallgatják a szavait.
Kissé csalódott arccal áll meg, ahogy elfogy a látnivaló, majd ábrándozva újra körbenéz, és észre se veszi, ahogy üres poharát elveszem. Megmosolyogtat ez az ártatlan pofi! Mély levegővel csillapítom le magamat, és mosolyogva nézek le rá.
- És melyik tetszik a legjobban?
- Azt hiszem az a tájkép. Annyira szépen hajlanak egymásba a színek, annyira elbűvölő, hogy nem is egy tájat, hanem egy pillanatképet látok a festő szemein át. - szakszavakkal hajigálózik, és hozzá gesztikulál, csillogó szemekkel néz rám, én pedig lágy arccal, mosolyogva iszom szavait.
- Szeretnéd megismerni az alkotót? - nézek rá kíváncsian, mire elkerekednek újra a gyönyörű kavicsai.
- A festőt? Élőben? - néz rám, én pedig biccentek.
- Persze. Nézd, itt van. Claude Flann. Had mutassam be neked. Gyere.
A következő perceket a két művészlélek azzal tölti, hogy a festészetről diskurálnak, lelkesedésük süt messzire róluk. Páran csatlakoznak a beszélgetéshez, és a kis eperkém egy hosszú pillanatig majd kicsattan, arcai kipirulnak az izgatottságtól, szemei elragadtatottan ragyognak, és mosolya elbűvöl mindenkit. Szerencsére az itt lévők mind heterók, vagy van valakijük. Ellenőriztettem mindenkit, aki eljöhet ide, és a hátterüket. Nem engedem az én kis tündérkémet vad, éhes farkasok közé. Ártatlan és ártalmatlan csevely-partnerek. Stílus- és technika cserék folynak, eszmecserék a képekről, tréfás anekdoták, és egyebek. Addig én megiszok még egy pohárkával, és beszélgetek szintén, hiszen a művészet az én asztalom.
Az idő pedig úgy repül, akár egyik téma a másik után. Amikor páran odébbállnak, vagy valaki mással kezdenek olyanról beszélgetni, ami az én kis mignonomat nem érdekli, felém fordul azokkal a hihetetlenül csábító szemekkel, és olyan mosolyt villant felém, hogy a lélegzetem is elakad. Ha ez így megy tovább, itt és azonnal fogok helytelenkedni ezzel a kis cukorfalattal, az első vízszintes, vagy akár függőleges pózban.
- Köszönöm! Ez annyira csodálatos! Igazán jól érzem magam.
- Ennek nagyon örülök. - félmosollyal pillantok le rá. - Látom, hogy sikerült sok új ismerősre szert tenned. Vehetem úgy, hogy elégedett vagy? -nézek le rá, majd értetlen arcot vágok, hiszen amilyen intenzíven sugárzott a boldogság róla az előbb, most úgy néz rám, mintha megölte volna a legdrágább pillangómat.
- Én... Igen. De... - beharapja az ajkát. Merem állítani, hogy fogalma sincs, milyen erotikus ez a mozdulata!
- Fáradt vagy? - nézek le rá, felvonva egyik szemöldökömet.
- Nem, én... - úgy vélem, újabb badarságot fog összehordani, arcából ítélve legalábbis, így közbevágok.
-Akkor jó. Egész nap kissé ideges voltam, hogy vajon tetszeni fog-e neked. De én nagyon élveztem, hogy eljöttél velem, és hogy megosztottad velem a gondolataidat. Igazán... köszönöm. - és egy lágy mosolyt küldök felé. - De az idegesség miatt alig ettem valamit, így most úgy érzem, éhenhalok. - szörnyülködő arcot vágok, és elégedetten villannak szemeim, ahogy elmosolyodik végre. - Ha nem nagy kérés... Eljönnél velem bekapni valamit? Remélem, te is éhes vagy, mert egyedül enni nem szeretek, otthon meg úgysincs senki, aki enne velem... - kijátszom újra a ,,magányos vagyok” kártyát.
-Hát... Nem akarok a terhedre lenni... - újabb elutasítás érik azokon a csókos ajkakon.
-Jaj dehogy, butus! - és végigsimítok a hajamon. - Csak... rettentő éhes vagyok, és itt a sarkon van egy kis helyes étterem. Ha zavar, akkor legközelebb majd te hívsz meg valamire. Mondjuk egy kis nasira. - kacsintok rá, és learatok egy kis kuncogást. - Ha nincs már időd, megértem, hiszen már majdnem fél kilenc, de... Ha egy fél órát még rám áldoznál... Nagyon boldog lennék. - egy kis töprengés után hozzáteszem. - De ne azért gyere, mert valami buta bocsánatkérésnek látod. Csak akkor, ha tényleg szeretnél még velem lenni.
Reményteli, várakozó tekintetem rá emelem, egyszerre tűnve sármosnak, ellenállhatatlannak és valami megsebesült nyuszinak. Ez az olyan pillantásom, amire még senki sem tudott nemet mondani. Ezért foglaltam asztalt a kajáldában.
|
| Lureka | 2013. 08. 31. 16:42:55 | #27146 |
 Karakter: Yvon Lance
Megjegyzés: ~ Laumnak
A város csak úgy suhan, és hosszú percek múlva kiérünk valahova a messzeségbe, ahol még sosem jártam. Magas fák koronája borul felénk, de a kocsi egyszer sem zökken, mivel az út jól kiépített és rendben tartott. Kíváncsian figyelem a tájat. Még sosem jártam erre. Bár igaz a városban is van bőven olyan hely, ahol még nem jártam, mert.. messze van, vagy egyszerűen nem nekem való. nem az én világom a nyüzsgés. Inkább egy kellemes teaház, cukrászda, vagy az erdő. Az jobban leköt.
Végül begurulunk egy hatalmas vaskapun, és egy pillanat múlva már egy kisebb villa előtt parkol le a sofőr. Döbbenten nézem a házat. Ház? Nem ez már majdnem palota! Rai komolyan itt lakik? Ebben?! Te jó ég.. kik lehetnek? Valami régi gazadag japán család? De.. ennyire gazdagok? Mit csinálhat? Vagy.. talán ő nem is dolgozik csak az apja? De ő.. ő mit?
Hirtelen nyílik ki az ajtó, és én megszeppenve kapom fel táskám és a mellette lévő hatalmas mappát amiben most csak üres lapok vannak, majd kiszállva állok meg a két hatalmas ajtószárny előtt. Komolyan. Mint valami rossz filmben a hercegi lakosztály.
Csendben sétálok be, de alig jutok át a küszöbön újra meg kell torpanom. Óriási előtér, ógörög stílusban, ión oszlopokkal, hozzá hasonló stílusú görög és római vázák, festmények díszek, és az ajtó előtt egy hatalmas lépcső. Óanyám…
Fejemet tekerve nézek körbe, de szinte a szemem is belefájdul a csodában ami itt van. A mennyezetten gyönyörű csillár, az ablakok szélesek, hozzá stílusos mély lila függönyökkel. Rai.. komolyan.. itt.. lakik? Ezt nem hiszem el. Ez a ház.. mint valami álom…
- Üdv nálam Yvon – hallok meg egy mély, mégis nagyon lágy hangot. Meglepve kapom oda a fejem, viszont ha lehet még jobban ledöbbenek.
Tradicionális kimonó, de.. az az igazi ünnepi szépség, amit üvegvitrinben szoktak tárolni és félve néznek rá. Királykék színben úszik az egész, rajta szép féldrágakövekkel és hozzá a finom kézimunkával készített öv. Nem húzta össze teljesen így mellkasának egy része kilátszik, de cseppet sem zavarba ejtően, inkább… férfias. Bár.. Rain mi nem férfias? Szerintem még véletlenül elesik azt is olyan elegánsan csinálja, mintha direkt csinálta volna.
- Ha nem bánod, talán tekintsük meg a helyszínt. – szól halkan és én bizonytalanul motyogok valami válasz félét, majd utána sietek. Szemeim közben a falon cikáznak, mert olyan festmények, és műremekek másolatai vannak itt amiket eddig csak könyvben vagy a neten láttam. Szégyen, de még egy kedvencem kiállítására se tudtam elmenni, pedig.. ha lehetne. De sajnos ilyesmire nincs pénzem. Örülök, hogy a szüleim be tudnak szállni a lakbérbe, nem terhelem még őket ilyesmivel is. De.. de majd egyszer mindet megnézem, ezt már megfogadtam.
Végül kiérünk a házból és egy kis teraszra érve sétálunk le a kertbe, ahol egy szép tó fogad és ugyan olyan gyönyörű kert mint a ház, de ezen már nem is csodálkozom. Az lepne meg, ha valami nem lenne tökéletes ezen a helyen.
-Ha nem bánod, bemutatom neked a kis barátaimat. – vonja magára újra a figyelmem és egy üvegház ajtaját kinyitva enged előre bíztató mosollyal. Kicsit félve lépek be, mert ilyesmit eddig csak állatkertben láttam.. de ahogy átlépünk a hálón minden félelmem elszáll, hogy helyet adjon valami másnak.
- Jóég.. – motyogom halkan, ahogy a virág illat megcsap, és feltűnnek a színesebbnél, színesebb növények. Mind egzotikus és ha jól sejtem a világ túl felén az őserőben honos a legtöbb, de.. sosem értettem az ilyesmihez igazán. Pillangók reppenek fel ezer helyről és mire észbe kapok, már egy szökőkút előtt állunk és hangja ébreszt fel újra. Zavartan nézek körbe és vizsgálom meg újra ruháját, majd még egyszer a virágokat, és lassan összeáll bennem a kép, amit megkellene örökítenem. Aprót bólintok, mire ő is biccent és ujjai megmozdulnak kezemen elengedve azt. Zavartan nézek rá, mert.. fogalmam sincs mikor fogta meg a kezem. Ennyire elbambultam?
- Akkor hova álljak vagy üljek? – kérdi csendesen, és felnézve rá nyelek egyet. Basszus. Miért kellett így kiöltöznie?
Félve de viszonylag határozottan ültettem le a szökőkút elé, majd hátrébb lépve nézem meg, a képet, hogy újra mellé lépve igazítsak ruháján, beállítsam vállait, majd selymes fekete tincseit megfogva húzok előre párat. Igen.. így jó lesz.
Elégedetten mosolyodom el, majd az asztalhoz lepakolva ülök le egy székre, amit vele szembe igazítok és papírt meg ceruzát elővéve kezdem el rajzolni őt.
Lassan megint kiürül a fejem, és megszűnik a világ. Csak a kép és a beállítás lebeg előttem, és kezem mozdul, még mielőtt átgondolhatnám kell-e oda az a vonal vagy sem. nem tudom mennyi idő telik el, csak a vonalakat látom, és a képet amit én magam állítottam be. Hosszú órák, talán napok múlva engedem le a kezem és kezdem el vizsgálni az alkotásom, még néhány vonalon finomítva. A háttér gyatra, de a ruhája egész szép lett, viszont az arca és a szemei. nem.. még nem az igazi.. Még van mit rajta javítani.. de önmagamhoz képest egész jó lett.. azt hiszem. Bár.. mindenképpen kell majd még egy lakalom, mert a háttér az elég gyatra. Nagyon gyatra..
- Nos, ez a kép tényleg él. Olyan, mint egy fénykép. Azt hiszem... Nem, én szeretném látni a többi rajzodat is. – hallom meg magam mögött Rai hangját és ijedten rezzenek össze, majd felkapom rá a fejem és érzem, ahogy arcomba tódul a vér szavaitól. A többi rajzom? De… miért?
- Nem hinném, hogy...
- Én sem hinném, hogy ez vita tárgya. Nos, itt van egy kis harapnivaló. Szereted az eperteát? Az ültetvényeimről van. – mondja olyan mosollyal, amitől még inkább zavarba jövök.
- Ültetvény? – kérdem és elrejtve a képemet táskám mélyére, fordulok én is az asztal felé.
- Igen. Többek között vagy mellett ezzel is foglalkozom. Láttad már gondolom azokat a kék kicsi teás dobozokat az üzletben. Nos, azok tulajdonképpen az enyéim. – válaszol készségesen miközben én kiválasztok egy nagyon finomnak látszó süteményt és azt kezdem el majszolni.
Meglepve pillantok fel amikor befejezi a mondatot. Azok az övéi? Ó.. akkor abból van ez a sok minden..? Nem azért nem hiszem hogy a teából annyi bevétele lenne. Bár.. én is imádom azt az eperteát.
- Szeretném, ha máskor is eljönnél, persze ha van időd. – szólal meg újra és én két falat között felpillantok.
- Eljönni?
- Igen. Felhívsz, érted küldök, és elhozatlak. - mondja és azonnal lenyelem az utolsó falatot.
- Nem kell értem jönni. – motyogom zavartan.
- Dehogynem. Mert így biztos lehetek abban, hogy nem gondolod meg magad útközben. – arcom felforrósodik szavaitól és szemeimet lesütve nyitnám a szám, hogy ellentmondjak, de nevetése belém fojt mindent. - Nem értem, miért tartasz tőlem ennyire, hiszen nem készüllek felfalni, sem elásni a kert végében. – folytatja és már a fülem és égni kezd. Hebegve próbálok szabadkozni, de hangos nevetése elnyomja a hangom. Fejemet lehajtva hagyom végül magam, hiszen most már esélytelen bármit is mondanom. Így i úgy is nevetséges lettem. De.. honnan tudta, hogy féltem eljönni? Ennyire feltűnő lett volna a szenvedésem?
Hirtelen érzem meg ujjait hajamban és érzem ahogy összeborzolja egyébként is kusza tincseimet, és inkább nem reagálva rá semmi bújok el teás csészém mögött. Komolyan. Olyan vagyok mint egy rossz gyerek.
- Van egy kis folt az orrodon, meg egy fekete csík az arcodon. – töri meg újra a csendet és én ijedten csapom le a csészémet, és zavartan kezdem el törölgetni arcomat, de ahogy feláll és mellém lép egy kendővel rá kell jönnöm, hogy valószínűleg csak még jobban elkentem rajzom maradékát. Állam alá nyúl kezével és fejemet kissé felemelve törölgeti meg arcom. Tekintettemet közbe végig az asztalra szegezem. így is ég az arcom, de ha még felnézek, akkor totál káosz lenne az egészben. Tényleg ennyire szerencsétlen vagyok, vagy csak mellette érzem magam ennyire… gyerekesnek.
Hideg ujjak érnek bőrömhöz és a furcsa ingertől libabőrös lesz a testem, és halkan nyelek egyet, de szerencsére ellép tőlem. Lassan fújom ki a levegőt, és fejemet leszegve pásztázom tovább az asztalt. Ez.. nagyon gáz volt..
- Mondanám, hogy van nálam elég szoba, és aludj nálam, de gondolom, most is elhalaszthatatlan dolgod van, és itt kell hagynod egyedül. – szólal meg halkan és hangja… nem tudom megállapítani mit takar. Olyan mint egy elveszett kiskutya szemei. Tele van érzelemmel, de nem tudod őket szétválasztani, csak látod és belefájdul a szíved.. Vagy.. megőrültem.. A francba miért gondolkodok ilyeneken? Főleg amikor mellette vagyok.. Teljesen begolyóztam. Többet kell aludnom. Ez nem állapot.
- Én… szívesen maradnék. De várnak otthon – válaszolom felpillantok bocsánatkérően. – Meg egyébként sem hoztam magammal pizsit.. – teszem még hozzá, bár magam sem tudom miért. Talán, hogy eltereljen a kellemetlen témáról a figyelmet.
- Adnék kölcsön ruhát, ha csak ezen múlna… - mosolyog rám barátságosan és a gondolatra én is elmosolyodom.
- Elég furán néznék ki a ruháidban.. – pillantok vissza rá, tekintettemet végig futatva rajta, hiszen cseppet sem hasonlít a méretünk. Magasabb és szélesebb is nálam. Úgy néznék ki a pólójában, mint egy elszökött óvodás..
- Szerintem bájos lenne – mondja és látom a szemeiben, hogy ő is elgondolkodik a képen. Bájos.. hát persze..
- Ha egy elfuserált divatdiktátort játszó óvodás neked bájos… - mondom kicsit csípősebben, mert valljuk be, elég mókásan festenék. Felvonja a szemöldökét, majd halk nevetésbe tör ki és nekem is kiszélesedik a mosolyom jókedvét látva.
- Belegondolva, tényleg egy kisfiúra hasonlítanál – szólal meg újra, amikor nevetése lassan elhal. A két kék ékkő szinte csillog a jókedvtől és érzem, hogy arcom megint kicsit kipirul, de most nem azért mert zavarban vagyok.
- Na látod. Szóval pizsipartyt majd csak előre egyeztetve csinálhatunk – jelentem ki mosolyogva, mire felvonja szemöldökét. Megleptem és nem csak őt, magamat is kicsit. Csak a húgommal szoktam ilyen felszabadult lenni és így beszélni.
- Vigyázz mert szavadon foglak.. – néz rám vigyorogva, és szemeimet lesütve mosolyodom el szégyenlősen. Másnál aludni? Nála aludni.. Mibe hogy félmeztelenül szokott aludni.. Na nem.. Ha ő félmeztelenül kiszambázik a fürdőből akkor én úgy érezném magam mint egy satnya etióp kisfiú. Kizárt, hogy itt fogok aludni a következő tízezer évben.
~~~***~~~
- Nem, nem így értettem – sóhajtom halkan, és elveszem Mei kezéből a füzetet, meg a ceruzát, majd lapozva egyet kezdek el gyors vonásokkal rajzolni, hogy vázoljam a magyarázatom. – Látod, ha így húzod a vonalakat, akkor a kép a lapon marad. Ezt kell először megcsinálnod, utána egészítsd ki, de nagyon finoman, hogy kilépjen a füzetből.. – taglalom csendesen, egy ceruzát rajzolva igen vázlatosan, de viszonylag élethűre. – Érted már? – nézek fel kérdőn. Lapomat figyeli nagyon erősen, követve szemével a vonalakat, de.. látom, hogy valahol megint elveszett. Hajajj.. azt hiszem itt egy óránál többre lesz szükség.
- Azt hiszem.. – mondja végül én pedig kifújom a levegőt. Már egy órája evvel szenvedünk, de nem tudom elmondani neki úgy, hogy lássa is, amit csinálok. Egyébként nagyon jól rajzol, tehetséges lány, csak néha nehezen érti meg a technikákat, amiket tanulunk.
- Na jó.. mára ennyi. Otthon próbáld meg és majd holnap folytatjuk – mondom fáradtan és kezébe nyomva a füzetet kezdem elpakolni saját holmim. Még nekem is lenne dolgom.. és éhes is vagyok már…
- Rendben, és köszönöm Yv! – mondja gondterhelten, majd amikor ő is összeszedte magát egyszerre indulunk el a kapu felé.
- Semmiség, örülök ha segíthetek – mosolyogok rá őszintén, hiszen tényleg így van. Ezerszer jobb fantáziája van, mint nekem. Megértem, hogy nehezebben érti meg ezeket a földhöz ragadt dolgokat. Ha fele olyan ügyes lennék mint ő, nagyon boldog lennék.
- Nem! Nagyon sokat segítesz én pedig meg sem tudom hálálni. Ha te nem lennél már rég kirúgtak volna a suliból – szól kedvetlenül és aggódva nézek rá.
- Ne butáskodj. Nagyon jól rajzolsz és nálad kreatívabb embert nem igen ismerek az évfolyamon – mondom bíztatva, de ő csak savanyú mosollyal néz fel rám.
- Akkor ideje, hogy megnézd a saját munkáid – válaszolja. Értetlenül pislogok rá, de még mielőtt rákérdezhetnénk hangos kiáltás zavar meg minket.
- YVOOOON! – kiabálja valaki és én kicsit félve fordulok vissza a suli felé a kapuból. Ki? Mi? Miért? Ma már nem vállalok több embert, haza akarok menni pihenni, és enni és Kageval a hasamon csak feküdni a kanapén..
Egy rohanó lány, majd egy kemény becsapódás szakít félbe újra, ahogy a nyakamba vetődik. Pislogva állok, ledermedve, ahogy magához szorít. Érzem, hogy arcomba szökik a vér és megilletődve nézek le a barna hajú lányra. Emily?
- Átmentem! Átmentemátmentemátmentem!!! – hadarja boldogan és úgy szorít magához hogy kezd kevés lenni a levegő. – Imádlak! Te egy angyal vagy Yv!
- Örülök.. – nyögöm halkan és észbe kapva pillant fel, majd vigyorogva enged el. A levegő azonnal tüdőmbe áramlik, és én hálásan engedem el magam kissé. Miért jövök mindig zavarba az ilyenektől?
- Bocsi. De átengedtek! Lerágtam a körmeimet, amíg vártam az eredményt és képzeld négyes lett!! – hadarja boldogan és elkerekednek a szemeim. Négyes? Pedig.. alig két hete még bukásra állt. - Nem tudod milyen hálás vagyok neked. Ha te nem vagy akkor holnap utazhatnék haza – folytatja vidáman, és zavartan mosolyodom el. Pedig én nem tettem vele semmit. Csak átismételtük kétszer az anyagot és kész. Ez szinte semmiség..
- Ugyan már.. ne nekem köszönd. Én nem sokat segítettem.. – válaszolom halvány mosollyal.
- Francokat nem! Te vagy a legjobb! Ha bármikor viszonozhatom.. – mondja vigyorogva, de én csak leintem. Tényleg nem csináltam semmit se, és ezért nem vagyok hajlandó elfogadni háladíjat..
- Mondom, hogy semmiség.. – jelentem ki kicsit határozottabban, mire csak újabb vigyort kapok.
- Rend.. uhh anyám.. – kezdi határozottan, de tekintette hirtelen félre téved és elkerekedett szemekkel bámul valamit. Értetlenül nézek rá, majd lassan megfordulva kérdem, hogy mit néz annyira, de ahogy meglátom, nekem is elkerekednek a szemeim.
Ő? Itt? De.. miért?
Döbbenten nézem a fekete pólót, kék farmert, hosszú fekete tincseket, és a napszemüvegét lassan levéve villannak rám a kék szemek is, amitől már is elbizonytalanodom. Lazán a kocsijának támaszkodva álldogál, jól láthatóan vár valakire és ahogy észreveszem a három lányt akik előtte állva csacsognak.. Biztos ide jár a barátnője is és őt várja. Bár.. még sosem láttam erre. Igaz ez nem túl fontos, mert én sok mindent hajlamos vagyok nem észre venni.
Halvány mosollyal emelem fel a kezem és integetek neki, majd gyorsan elköszönök a lányoktól, még mielőtt kérdőre vonnak és indulok el a buszhoz.
Még az ő képét is beakarom fejezni. Már van elképzelésem, hogyan csináljam, de.. tegnap nem mertem hozzá nyúlni. Túl fáradt voltam és féltem, hogy elrontom. Azt pedig nagyon nem szeretném. Amilyen figyelmes volt velem, megérdemelné, hogy a legjobbat hozzam ki magamból.
Tegnap még sokáig beszélgettünk, a rajzaimról, a suliról, a házáról, a pillangóiról. Utána este hazavitt, és szinte hullaként értem fel a lakásba. Pedig nem csináltunk semmi fárasztót, sőt.. meg sem tudom mondani mikor beszéltem ilyen hosszan valakivel. Furcsa, de.. jól esett vele lenni.
Halvány mosollyal sétálok el mellettük jó pár méterrel, és a lányok hangjából ítélve tényleg igazam lehet és van valakije, mert elég.. Lekezelően bánik velük..
- Yvon! – hallom meg hirtelen a nevem, és ahogy a mély hang lágyan csattan dobhártyámon.. Megtorpanva nézek magam elé, majd zavartan lesek hátra, de a szemek megint engem figyelnek és ahogy ellöki magát a kocsitól. Akkor tényleg..? Hozzám szólt? De miért..?
- Szia… - szólok tétován, ahogy megáll előttem, de most nem is igazán az ő határozottsága zavar, hanem a szemek, amik minket bámulnak. Nem szeretem ha bámulnak.
- Szia! – mondja nyugodt hangon, mintha észre se venné a lányok tekintetét. – Ez nálunk hagytad tegnap. Gondolom még szükséged lesz rá… - egy kis irattartót nyújt felém, és szemeim elkerekednek ahogy rá ismerek. A bérletem és a diákom. De.. hogy hagyhattam náluk? Hiszen elő se vettem.. Kiesett volna a táskámból, amikor kotortam benne?
- Öh.. Köszi.. – motyogom halkan, és gyorsan veszem el tőle, majd elsüllyesztem a táskámba. A három lány egyre mérgesebben néz ránk, de legalább már megmozdult az élet és a diáksereg ugyan úgy mászkál ahogy szokott. De akkor miért néznek rám ilyen furán? – Nem kellett volna fáradnod ezért..
- Akkor hogy mentél volna haza? A buszra kell, nem? – kérdi és hangjából hallom, hogy jól szórakozik rajtam. Na jó.. lehet nem… sőt lehet nem is rajtam mosolyog így. A mosolya sem olyan, mintha engem akarna kinevetni. De… zavar. Ez az egész. Minek kellett ide jönnie? És miért velem foglalkozik, amikor itt van egy csomó lány? Nem szeretem ezeket a vizslató szemeket. Azokat a tekinteteket..
- Igaz.. – mondom, a földet pásztázva továbbra is. Most nem akarom azt a kékséget látni. Csak elbizonytalanít.. Így is rólam fog beszélni a suli pletykarészlege, amit sosem akartam. Soha.. – De most mennem kell. Még sok dolgom van.
- Tudom. Mindig rohannod kell – mondja leverten, és én meglepve pillantok fel, de szemem megakad a mögötte állókon… Elvörösödtem. Miért?
- Sajnálom.. Majd beszélünk. Szia! – hadarom gyorsan, majd sarkon fordulva indulok el sietős léptekkel. Nem futva. Az még gázabb lenne. Csak gyorsan. Hogy ne nézzenek úgy rám. Ne halljam a sutyorgást. Hogy ne érezzem a tarkómon a szúrós tekintetek. Nem tudom miért zavar.. de zavar.. Nem szeretek középpontban lenni. Sosem voltam.. és sosem leszek. Nem vagyok elég jó ahhoz, hogy rám figyeljenek. Nem. Nem vagyok.. és sosem leszek..
A buszra fellépve nyugszom meg kissé, de pár perc múlva újabb gondolat kezdi bántani a lelkiismeretem. A francba.. Csak úgy otthagytam. Pedig milyen kedves volt velem. Tudta, hogy szükségem van ezekre és utánam hozta. Sőt valószínűleg elég sokáig várt ott rám. Erre én meg csak úgy otthagytam? Csak mert megbámultak minket? Tiszta hülye vagyok..
Kedvetlenül lépkedek haza felé a megállóból, majd az ajtóhoz érve sétálok fel a lépcsőn, és lépek be a kis lakásomban. A megszokott káosz fogad, és én sóhajtva zárom be magam után az ajtót és a kanapéra dőlve fújom ki a levegőt. Mi bajom van? Miért hoz zavarban egy ilyen kis dolog is? A lányok is mindig kinevetnek, amikor elvörösödöm.. Pedig. Nem tehetek róla. Művész vagyok az istenért, nem tudom kontrolálni az érzéseim és a reakcióm!! Avval megölném a kreativitásom és saját magam…
Bizonytalanul kaparom elő a mobilom, majd gyors pötyögés után bámulom a nevet és a szöveget. Idióta vagyok. Ez már biztos. Lehet haza kéne utaznom. Vagy kicsit kimozdulnom, mert kezd agyamra menni az egyetem.
Ne haragudj, hogy úgy elrohantam, de tényleg sok dolgom van még. Ha van kedved, valamikor beülhetnénk valahova, hogy kiengeszteljelek, és köszönöm, hogy utánam hoztad a bérletem!
Yvon.
Habozva nyomom meg az elküld gombot. Nem tudom miért akarom kiengesztelni.. hiszen ő kért fel, hogy fessem le, de.. mégis olyan kedves. Még ajándékokat is akart adni a múltkori kis rajzomért, de élből visszautasítottam mindet. Tudom, hogy csak megakarta hálálni a munkám. De.. nem akarok ilyesmit elfogadni. Sosem szerettem. Meg amúgy sincs kész a kép, szóval nincs mit megköszönnie.
Inkább nekem lenne.. Főleg ezek után. Remélem nem haragszik.. Nagyon..
|
| Laurent | 2012. 10. 15. 21:01:43 | #23746 |
Karakter: Rai
Megjegyzés: ~Lulu~ Eperkének
Rai:
Jó alaposan megvizsgálja a névjegykártyát, mielőtt eltette volna, egy helyes mosollyal az ajkain. Lehet meglesz a következő főfogás... Már csak azt kell kitalálni, hogyan édesgessem magamhoz, mert nem úgy tűnik, hogy a hétvégéket az iskolában nagy bulizással tölti. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy még szűz. Lassan azonban nekiáll ő is elpakolni a cuccait.
- Rendben majd felkereslek. Amúgy is be kellene adnom nem sokára egy portrét, de még nem találtam hozzá megfelelő modellt. De persze, ha téged zavar akkor nem a tiédet adom be – gyönyörű tekintetét rámemeli, én meg örülök, hogy nem sóvár pillantásommal találkozik. - De ettől függetlenül szívesen lerajzolnálak. Talán még a festéssel is megpróbálkoznék – úgy tűnik ez egy nagyobb lépés lehet, sőt, első modellként is szerepelek ralán egy komolyabb hangvételben? - Mert tudod a személyi jogok.. szóval ha gondot okoz, akkor csak megtartom magamnak. - megrebbenve vörösödik el a kis édes, és én elvigyorodok egy röpke pillanatra.
- Örülnék a festménynek. - válaszolom végül mintha az elszólását nem is hallottam volna.
- Tényleg? - felpillant, és a mosolya mindent megért. - Akkor majd azt is megbeszélhetnénk. De arra készülnöm kell. Kezdek kifogyni a festékből, és a vászon se olcsó, de nem gond. Csak beszerezni nehéz a minőségi dolgokat. Tudod utálom az olcsókat..
Micsoda beleélés és lelkesedés! Ezt nevezem! És szórakozottan viszonzom a pillantását, még ha nem is engem néz a valómban, hanem inkább megrajzolandó vonalakként lát engem, meg árnyalatokban. Eltéve az utolsó ceruzát is felnéz rám mosolyogva, elbambulva, én meg leplezetlenül visszabámulok rá.
- Igen... tényleg örülnék.
Válaszolok nagy idő elteltével, és amíg elvörösödve, értetlenül pislog, próbálva felvenni a beszélgetésünk fonalát, megrázza a fejét, de úgy tűnik eltart egy darabig, míg képbe jön. Művészek...
- Akkor megbeszéltük. - jelenti ki, amint zavarából kissé kilábal. - Viszont most mennem kell, Kage már vár rám. - mosolyog rám felegyenesedve, míg bennem máris beindulnak a fogaskerekek.
- Kage? Ő a barátod? - összevonom a szemöldököm, de lényegében féltékenység helyett kíváncsi vagyok inkább, hogy miféle alak is lehet a zsánere. Gondolom valami kis virágszál, szende mosollyal... Ch.
- Igen, a legjobb barátom. Szívesen bemutatlak neki egyszer ha szeretnéd. Imádja a vendégeket. - akkor ezt megbeszéltük, de addig is neked is utánadnézek, meg annak a csajnak. Esetleg fiúnak, mert miért kéne kizárni ezt?
- Együtt laktok?- kérdezem felzárkózva hozzá kifelé menet a rengetegből.
- Igen, már jó pár éve velem él. Imádom őt.. ő az egyetlen, aki egy hosszú nap után is feltud vidítani..
Mosolyogva bámul maga elé, én pedig úgy vélem, komoly ellenelem akad, ha netán Afrodité bevetette a fiát a hódításommal szemben, márpedig nálam jobban ki tudná, hogy egy szerelmes szívet nehezen lehet meghódítani? Arcáról pedig szinte mindent le lehet olvasni.
- Sokat jelenthet neked…
Jegyzem meg, mosolyt kanyarítva képemre, míg a gyanakvásom megtartom magamnak. De biztató, hogy bámuló tekintetét most rám szegezi, és minden miliméterem alaposan megjegyzi. Ennek okán nem nézve előre belegyalogol a kocsimba. Természetesen azonnal elvörösödik, és amíg a négykerekűt szemrevételezi, addig azon tűnődöm, hogy vajon milyen színű ágyneműhöz illene jobban a hófehér bőr, a karcsú test... és hogy vajon az ágyban milyen hangokat ad ki, amíg ilyen édesen elvörösödik.
- Jól vagy? - kérdezem, lévén hosszú pillanatokig csak a kocsit bámulja.
- Pe... pesrze. - kerüli tekintetem még mindig zavarban, majd felpislog. - De most már tényleg mennem kell.. mindjárt megy a buszom éés még vacsit kell csinálnom, meg befejeznem egy rajzot, meg lassan portalanítani se ártana... - elfordulna, én meg sietve utánaszólok, mielőtt a tünemény eltűnne.
- Elvigyelek? - Elhallgat, és tágra nyílt szemekkel néz rám, követve a pillantásom, majd még jobban zavarba jön. Milyen helyes így..
- Én nem… nem szükséges... - erőtlen ez a csippogás.
- De én szeretném.. ha már majdnem eltörted rajta az orrod akkor igazán ez a legkevesebb. Ülj be... - egyébként is csúnya dolog, ha valaki erőszakkal visz haza valakit. Jobb lenne ha magától tenné bele azt a formás popóját.
- Na de.. én tényleg.. nem szeretnék a.. terhedre lenni... - még mindig nem jó kifogás, és észre sem veszi, hogy minél jobban ellenkezik, annál jobban játszik a kezemre.
- Ragaszkodom hozzá. - mosollyal pillantok rá, ő meg ellenkezne, de látom, hogy kifogyott a kifogásból.
- Oké.. győztél..
Sóhajt, beleül a kocsiba, én meg becsukom mögötte az ajtót, és a sofőrülésre vetem magam, miután a cuccaim hátul elpakoltam.
- Kösd be magad. - szólalok meg, mikor már hosszú ideje csak nagyra nyílt szemekkel bámul körbe.
- Oké. - válaszol végül, és vigyorom elől a tevékenységbe menekül.
Startolok, majd a göröngyös úton olyan puhán indulok el, hogy a kicsi utasom szinte az ablakra tapadva bámul kifelé. Hangtalanul tesszük meg a visszautat a városba, halkan rádiót állítok be a csend ellen, és amikor elérjük az első házakat, a gondolataiba szólok.
- Merre laksz? – pislogva eszmél fel rám.
- Öh.. Asanuma út 17- es ház.. aa.. 45.-ik sugárút mellett.. A városi könyvtártól két sarokra.
- Nem a legjobb környék.. - jegyzem meg halkan, elraktározva az infót, míg ő engem figyel újra.
- Tudom.. De olcsó az albérlet és kedves a portás. Meg az egyetemtől sincs olyan messze.. Szóval jobb mint a semmi.
- Kollégiumba nem vettek fel? – meglepő és érdekes, elvégre aki ennyire... szóval nem dúskál, önként ritkán lakik albérletben.
- Nem… Elvileg nem szorulok rá, hogy kollégista legyek – aha, akkor újabb infómorzsa, aminek utána akarok nézni. Érdekel ez az alak itt mellettem. – De igazából nem bántam meg az albérletet. Így van egy saját terem, egy második otthonom, ahol nem zavar senki. Nem kell alkalmazkodnom senkihez.. Szóval annyira nem rossz. Semmi pénzért nem költöznék most már máshova.
Szóval nem szereti ha körbeugrálják, amolyan magának való tipus, bár az a Kage... akarom vagy sem, kíváncsi lettem rá. Legtöbb áldozatommal ellentétben, még ha látja is hogy nem az újgazdagokhoz tartozom, nem kezd bele a nyalizásba, nem áll le kölcsönt kérni, sem szivességet... Egyszerűen kezel, merem állítani, hogy úgy mint bárki mást, és úgy tűnik a viszonzatlan kedvességekkel is gondban van. Nem szeret tartozni. Legalább jó tudni, mivel tarthatom sakkban. Elfojtok egy csúnya vigyort. Végül lassítok, és megállok egy ház előtt.
- Köszönöm a fuvart.. – néz rám, miután kicsapolta magát – mosolygok rá hálásan.
- Semmiség – rámosolygok ő meg hevesen pislogva próbál ellenállni.
- Akkor majd hívlak.. Szia!
Szinte kimenekül a kocsiból, majd becsukva az ajtót, ugyebár nem látva át az ablakon, biztonságban int nekem, majd sietve az ajtóhoz sétál, és kissé kapkodva próbál eltűnni mögötte. Alaposan elraktározom a lakhelyet, figyelve amíg el nem tűnik előlem. Aztán feltolom a napszemüvegem, felmorran a motor, és jóval gyorsabban elhajtok, mint ahogy jöttem, attól tartva, hogy a nagyobb sebesség megrémíti a kis eperfalatkámat. Éhesen nyalintok végig ajkaimon, míg a gázba beletaposok, hogy mielőtt otthon legyek. Apám nem szereti, ha kések az estélyeiről...
~*~
Nem vártam, hogy olyan hamar felhív, meglepett, de miután azt mondta, hogy lefest, nem mondanám hogy nem számítottam rá. Megegyeztünk a mában meg egyebekben, felvázoltam a kéréseim, majd elégedetten vártam a napot, amikor hazai terepre csalogatom a kis édest. És lám, a kocsi már érte ment, én meg a kedvenc kimonómban díszelegve az utolsó simításokat végzem. Hajam teljesen leengedve, nem egy dísszel benne, a legfinomabb selyem rajtam, fekete alsóval, rajta meg harmonizálva a királykék selyem, rajta arannyal ráhímzett virágokkal és lepkékkel. Némi cukros vízzel locsolom meg pár helyen, tudván, hogy a kis drágáim mennyire szeretik azt, és milyen marasztaló tud lenni az ilyen fortély, közben saját parfümöt is feldobok, de hogy ne legyen se fojtogató, se elnyomott.
Elégedetten nézek a tükörbe. A hematittal és tigriskővel díszített kard az oldalamon némi színt visz rám. Végül egyik oldalt a tincseim mégis hátratűzöm, és sóhajtva pillantok végig magamon. Kár, hogy magamra nem tudok beindulni, pedig a látvány nem utolsó. Az öv és a tradicionális csomó meg kapcsok halmaza kiemeli alkatomat, és a sötét szín miatt tekintetem még intenzívebb. Gonoszul vigyorgok a tükörképemre, majd elindulok lefelé. Bármelyik pillanatban megérkezhetnek.
Lám, alig érek le, nyílik a bejárati ajtó, és belép az én kicsi eperfalatkám. Tekintete ámulva villan körbe a nagy előcsarnokon, de hát.. Amikor apámtól kaptam ezt a házat, akkor mindennel felszerelte, természetesen ebbe a biztonság és a kényelem mellett a pompa meg a finom elegancia is beletartozik. Ógörög stílusú épület, festmények, műkincsek, elveszettnek vagy elroncsoltnak hitt milliókat érő tárgyak. Látom azokban a gyönyörű kékekben felizzani az izgatottság lángját, én meg biccentek a kíséretnek, így csakhamar egyedül maradunk.
-Üdv nálam, Yvon.
Anyám, először ejtem ki a nevét, de annyira erotikusan hangzik, hogy képes lennék egy nagy merevedésre is ettől. Puhán gördül le ajkamról, s sokáig ott remeg a levegőben. Végre a gyönyörű íriszek figyelme rám összpontosul, végigmérve, elpirulva, bámészkodva. Én pedig nem leplezett élvezettel fürdök a tekintetében.
-Ha nem bánod, talán tekintsük meg a helyszínt.
Intek neki kedvesen, mutatva az utat, és olyan tempóban sétálva a hátsó kertek felé, hogy kényelmesen lépkedhessen mellettem. Tekintete nem pihen egy pillanatra sem, álladóan cikázik, ajkaival hangtalanul leheli maga elé a mesterművek nevét, én pedig szórakozottan bólintok mindre. Kiérünk végül a teraszra, onnan egy kis lépcsőn lefelé pedig elsétálva egy nagy tó mellett, amin tavirózsák úsznak több fajtában, és amiben halak úsznak a létező összes színben, majd egy nagy üvegház féléhez lépve kinyitom az ajtót.
-Ha nem bánod, bemutatom neked a kis barátaimat.
Mosolygok rá szélesen, izgatottan, és várakozás teljesen, majd betessékelem, becsukva az ajtót magunk mögött, végül a kis hálón átlépve egy másik univerzumba csökkenünk. Halkan nyikkan mellettem a kis eperke, elbűvölten bámulva, szinte pislogni sem merve. Mosollyal nyugtázom, és beljebb lépek a varázsvilágba. Észrevétlen kézen fogom, hogy ne maradjon le, és vezetem a nagy helyiség közepére a szökőkúthoz. Mindenütt egzotikus virágok, fülledt virágillat, és tarka színek, és habár csendképnek sem lenne rossz, képtelenség mozdulatlanná festeni, hiszen minden centije mozog.
Szárnyak kavalkádja, aprótól egészen a 20 centis ritkaságokig, virágon, falon, lámpán, itatón, mindenütt. Rápillantva kuncogok, ahogy a haján is nem egy billegeti magát, talán virágnak gondolták. Arcára szállnak, kóstolgatva a nyalójukkal őt, én pedig ebben a pillanatban rettentően irigylem őket.
-Nos, művészúr, ez lenne az a hely.
Súgom cinkosan, míg a ruhámon kiszimatolt édességre tolakodva cserélik egymást a szépségek. Sietős pislogások, zavart pofi, majd alaposan felméri a szökőkutat, a vizet, a háttérben húzódó pálmákra kapaszkodó színpompás orchideákat, a kis gumókat, amik leendő pillangókat rejtenek, végül engem tetőtől talpig, s bólint. Nyugtázva biccentek neki vissza, és elengedem a kezét – amitől újabb meglepett pirulásba kezd – és hajamon végigsimítva és gubancmentesítve pillantok rá várakozón.
-Akkor hova álljak vagy üljek?
Észbe kapva lép előre, és bár a zavara megmarad, némi határozottsággal irányít, fordít, mozdít, és állít be. Figyelmét semmi nem kerüli el, el-el mosolyodik ahogy a pillangók érzékeny területen simítják végig szárnyukkal. Közben két csendes lányka lép be székekkel, asztallal és némi harapnivalóval a birodalmamba, elhelyezik őket, és otthagynak. Yvon némi feszültséggel ül le a székre, és állítja maga elé a festőkészletét.
A feje oldalra billen, szemei összeszűkülnek, és felemelve a kezét belevág. Hosszú perceken, sőt órákon át csak figyel, felváltva a vászonra és rám, néha csücsörítve, máskor elpirulva, vagy párszor szórakozott csillanással szemeiben. De különben a komolyság és az áhítatosság ott trónol arcán, míg fáradhatatlanul próbál megörökíteni, ahogy félig eresztett szempilláim alól némi célzással pillantok rá, bár a laikusoknak akár olyan is lehet a kifejezés, mint aki most fogja rávetni magát az utolsó sütire a tányéron. Ajkaimon lágy mosoly bújkál, enyhítve az éhes kifejezésen. És csak sejtem, hogy mit alkothat a kis falatkám.
Végül hosszas festés után, amikor a kíváncsiságom már tényleg nagy, hogy vajon mit alkothatott, pár apró vonással leereszti a kezét, és elmélyülten vizsgálja kritikus szemmel a művét. Gondolom csak vázlat, elvégre szineset nem láttam a kezében megfordulni, de hajt a vágy hogy tudjam, mit alkotott. Hangtalanul lépek mögé, és elismerően siklik fel a szemöldököm. Ezt nevezem!
Egy furcsaság vagy elsiklott paca sincs rajta, az árnyékolás majdhogynem a tökéletest verdesi, és még az arcom kifejezése is mindent elmond. A ruhán az utolsó kacifántos minta is meg van örökítve, és pillangók körvonalai is ott vannak rajtam. Nos, tényleg nehéz lehet olyanokat lerajzolni, akik folyton folyást elkalandoznak a helyszínről, és újak jönnek a helyükre. A háttér tényleg csak pár vonallal van megörökítve, de ez eltöpörödő apróság volt ahhoz képest, amit magam előtt látok.
-Nos, ez a kép tényleg él. Olyan, mint egy fénykép. Azt hiszem... Nem, én szeretném látni a többi rajzodat is.
Míg az elején elgondolkodva néztem a képen lévő saját magam, a végére határozottan pillantok a kis eperkére, aki most meglepett pillantását veti rám, rádöbbenve hogy mögötte állok és a rajzot figyelem. Nem tudom, hogy attól vörösödik el, vagy inkább azért, mert a többi rajzát akarom látni.
-Nem hinném, hogy... - kezd bele tétován.
-Én sem hinném, hogy ez vita tárgya. - ezzel lezártnak tekintem az egészet. - Nos, itt van egy kis harapnivaló. Szereted az eperteát? Az ültetvényeimről van. - jegyzem meg önelégült pofával mintegy mellékesen.
-Ültetvény? - emelkedik fel egy szép szemöldök, míg a képet elrakva az asztal felé fordul.
-Igen. Többek között vagy mellett ezzel is foglalkozom. Láttad már gondolom azokat a kék kicsi teás dobozokat az üzletben. Nos, azok tulajdonképpen az enyéim.
Meglepett pillantást kapok, de nem tud megszólalni, mert a szája tele van egy nagyobb szelet sütivel, én pedig az asztalra könyökölve támasztom meg állam, fejem hagyom oldalra bicenni, míg feltűnően bámulom őt. Elmosolyodva kavarom meg a teát, mézet csorgatva bele, majd élvezettel kortyolok bele. Tulajdonképpen távozáskor kapni fog minden ízű teából egy dobozzal, meg néhány festéket is. Elnézve a felszerelését elégedett vagyok, mert ugyan ezeket vettem, és azt hiszem nem lesz csalódás. Ha a képért nem is fizetek, a munkáért mindenképpen.
-Szeretném, ha máskor is eljönnél, persze ha van időd. - töröm meg szórakozottan a csendet.
-Eljönni? - emeli rám a gyönyörű szemeit.
-Igen. Felhívsz, érted küldök, és elhozatlak.
-Nem kell értem jönni. - hebegi pislogva.
-Dehogynem. Mert így biztos lehetek abban, hogy nem gondolod meg magad útközben.
Elvörösödve süti le a szemeit, míg én felszabadultan kuncogok egy sort halkan, majd egy teasütit kapok be.
-Nem értem, miért tartasz tőlem ennyire, hiszen nem készüllek felfalni, sem elásni a kert végében.
Elvörösödik, majd elsápad, ahogy hebegve próbál ellenkezni, vagy kinyögni valamit, de a feltörő nevetésem elnyomja a hangját. Átnyúlva az asztalon játékosan borzolok a hajába, amit már rajzolás közben ő maga is alaposan összetúrt, majd fejcsóválva térek vissza a csészémhez.
-Van egy kis folt az orrodon, meg egy fekete csík az arcodon.
Jegyzem meg hosszú csend után, mintegy mellékesen, és ajkamba kell harapnom, hogy nem nevessek újra, mikor az ő csészéje csilingelve jelzi a nagy sietséget, amivel Yvon a foltokat próbálja eltüntetni, persze ahogy felsandítok, meg kell állapítsam, hogy sikertelenül. Kimonómból egy kendőt veszek elő, a mögöttem lévő szökőkút vizébe mártom a sarkát, majd felállva lépek a megszeppenten lapuló eperke mellé, és lemosolygok rá. Bal kezemmel óvatosan nyúlok az álla alá, megtartva a fejét, és lágy mozdulattal, szinte cirógatva érek a kendővel hozzá, könnyedén lekanyarítva róla a foltokat. Aprócska mosoly bújkál a szám sarkában, mikor a kendőt végén lecsúsztatom óvatosan az ujjaimról, és puszta bőrrel érek arcához. Forró bőre szinte égeti a hűvös ujjaim, és ahogy szemlesütve megborzong, igazán el vagyok bűvölve. Mosolyogva pisszentek az orrára, ellépek az asztaltól, és lehuppanva a helyemre végül eltüntetem a teámat.
-Mondanám, hogy van nálam elég szoba, és aludj nálam, de gondolom, most is elhalaszthatatlan dolgod van, és itt kell hagynod egyedül.
Számtalan tudatos célzás és megjegyzés bújt meg a mondatban, amit könnyedén ejtek el, kissé szomorkás arcot húzva magamra, színpadiasan sóhajtva, de csak a végén pillantok fel rá, némi reménykedést csempészve vonásaim közé, hátha legalább vacsoráig maradhat, és akkor a házam is megmutathatom neki.
|
| Lureka | 2012. 09. 29. 20:21:21 | #23578 |
Karakter: Yvon Lance
Megjegyzés: ~ Rainak
- Tudod, egy szőrös hernyóból, amit sokan csúnyának látnak, egyszer báb lesz, amiből nem sokára csodálatos pillangó. Én szeretem a kis hernyókat. Viccesek, és azt hiszik, hogy ők nagyon csúnyák, mert mások elhitetik velük. És vannak, akik nem értik, hogy miért bábozódnak be olyan hosszú időre. - aha... erre most reagálnom is kéne valami értelmeset? De mit mondják? Én ehhez nem értek. Sose szerettem a reál tárgyakat. - Yv, a szép és tökéletes dolgokhoz idő kell. Amíg elkészül, amíg az utolsó simítások véget nem érnek. Így vagy te is, meg a rajzod is.
- Öööö.... - szóval én most egy hernyó vagyok? Vagy ez valami átvitt értelmű dolog volt? Pedig a versekhez jobban értek. De.. Ez nekem magas. Nem vagyok hernyó! Vagy ha...nem kizárt. Akkor nagy gondok vannak, ha egy hernyóra hasonlítok. Bár így érthető miért nem volt még igazi párkapcsolatom... és a lányok is csak szánalomból ugrálnak körbe..? De úgy tűnik valahol jó helyen kapizsgálhatok, mert rám nevet. Vagyis.. inkább kinevet.. szóval szépen becsomagolva elmondta, hogy.. ronda vagyok..
- Most még egy kis hernyócska vagy. – köszönöm ezt már megfejtettem.. az hogy ismételgeted nem segít összekaparni a maradék önbizalmam. - Nem tudod, milyen bájos, helyes, mondhatni cuki.. Hosszú út áll előtted... - hogy mi? Na de.. cuki? az előbb még ronda voltam.. - De ha ilyeneket fogsz továbbra is rajzolni, akkor jó úton jársz ahhoz hogy gyönyörű pillangó váljék belőled. - pillangó? Én? Ez most.. mit is jelent? Pillangó leszek? Ezt is átvitt értelemben gondolja? Lehet ez az egész egy metafora..? - Ha tájképet rajzolsz, ne feledd, a táj él. Minden él, mindig történik valami. – folytatja és én megszeppenve nézek fel rá. - Ha csendéletet, akkor a pillanatot, a hangulatot, a fényt kapd el, és erőszakold a lapra. Ha portrét, akkor meg ne fénykép legyen. Rajzold élethűre, de ne az igazi másolatára. Hanem egy tükörképévé. Hogy a képet nézve a jellem is visszaköszönjön. - zavartan pislogok rá. Érzem ahogy arcomba lassan tódul a vér, bőrömet égetve. Kezembe nyomja rajzom és puha ujjai váratlanul túrnak kusza tincseim közé még jobban összekuszálva.
Furcsa.. kioktat leszól, és mégis olyan kedves, hogy nem tudok rá haragudni.. nem érzem magam rosszul, csak.. furcsán. Túl kedves, túl férfias.. hozzá képest, csak egy elveszett kisfiúnak érzem magam.. egy tudatlan gyereknek, aki próbál valamit tenni azért, hogy legyen valaki, és a gyenge próbálkozását megdicsérik.. De miért? Miért mondott ilyeneket nekem? Miért mondta el, mire kell oda figyelnem? Miért segít egyáltalán? Egy idegen fiúnak a semmi közepén..
Tényleg egészen olyan mintha egy mese könyvből lépett volna elő..
Táskájába nyúl és könnyedén varázsol elő süteményt és teát. Meglepve pislogok rá, mennyi ideig szokott ő kint lenni, hogy így felkészült?
Jóízűen veszek a meggyes sütiből, amikor megkínál és nem sok kell, hogy a kis dög rovarok is megjelenjenek. Félve próbálom elhessegetni őket és ő persze csak kinevet, de nem bánom. Félek tőlük na.. egy fiú talán nem félhet?
Jókedvűen beszélgetünk és egyre többet tudok meg róla, bár nem sokat.. de leginkább az állatoknál maradunk és kezdem gyanítani, hogy a lepkéit sok minden másnál jobban szereti. Igazi fanatikusnak tűnik..
- Most egy kicsit ne mozdulj. Ha suhintok, ne ijedj meg, a válladra szállt le. Igyekszem nem fejbevágni téged. – szólal meg hirtelen arcán olyan mosollyal amitől nem igazán nyugszom meg, de nem ellenkezek. Megdermedve figyelem ahogy közelebb hajol, és kezével nyúl felém.
- Gyönyörű, azt hiszem nőstény. A legutóbbi pár nem akart semmiképpen sem szaporodni, de most már rájöttem hogy szeretik az édes illatot, így a jázminok betelepítése után nagyon nekiindultak. Elajándékoztam őket hasonló gyűjtőknek, állatkerteknek, és eljárok őket látogatni, meg havi egyszer beleszólni a tartásukba. Sokan vadásztak rájuk, és mára majdnem kihaltak. – suttogja egyre közelebb hajolva és lassan már a fülembe susogja szavait. Forró lehelete bőrömet csiklandozza és én félénken próbálok hátra lesni, de valljuk be ez nagyon nehéz úgy, hogy nem mozdulhatok.. - Gyere... – mondja végül és lassan eltávolodik, majd hallok egy halk kattanást. Elkapta?
- Sikerült elfognni? – kérdem halkan, nehogy elijesszem magamtól, ha még rajtam lenne.
- Igen. Gyere, nézd meg mit vonzottál magadhoz. – válaszolja és én azonnal mozdulok, hogy lássam milyen szépet mutat nekem. Csodálkozva nézem a kis lepkét, hisz tényleg gyönyörű. Egy-egy fehér csík van szárnyain, amik alapból élénk kékek a végén kis fekete vonallal szegélyezve, de az is olyan haloványan lehelet finom, hogy csak ha közelről nézem, és nagyon figyelem akkor látszik. Nagyon szép.. Még sose láttam ilyen pillangót. Ez tényleg egy igazi egzotikum lehet.. Hihetetlen.. Felnézek amikor meghallom, hogy újra beszél. Természetesen a kis szépségről de nem bánom, bársonyos hangja simogatja fülem és a két csillogó szempár minden figyelmemet leköti.. Gyönyörűek.. pont olyan szépek mint a lepke szárnya.. igazi élénk kék… Álmodni se tudnék ilyen szépet..
- Bocs, ha untatlak. A szenvedélyek hátránya. – rám mosolyog és olyan lazán túr hosszú fekete hajzuhatagába, amit egy színész is megirigyelhetne. Ez a pasi.. tényleg olyan mint egy álom..
- Neem... Bocs, nem kellett volna ennyire bámulnom téged. – válaszolom zavartan.
- Semmi baj. Megszoktam. Ha gondolod, le is rajzolhatsz. Sőt... Nekem tennél vele szívességet.
- Tényleg? – kérdezek vissza boldogan. ha lerajzolhatnám.. úristen.. nem képtelen lennék lerajzolni.. nem tudnám élethűen visszaadni.
- Igen, de nem itt. A kertemben, a szépségeimmel. Tudom is már, hogy miben... – mereng el egy pillanatra a nagy semmibe, majd újra rám néz, csillogó szemekkel. - Persze, ha el tudsz jönni. Ha gondolod, akár kocsit is küldök érted. Mondjuk a következő hétvégén jó lesz? Pénteken, amikor még világos van, mert az éjjeli lepkék megjelentekor a nappaliak elmennek aludni. – halkan nevetek fel, ahogy megint a lepkéiről beszél, mintha istenek lennének.
-Te tényleg szereted őket, igaz? – kérdem mosolyogva.
- Igen. Semmi másom nincs. - mondja mosolyogva, mintha nem is bánná. - De akkor el tudsz jönni? Nézd, itt a telefonszámom. Hívj, amint biztosra tudod, kérdezd meg otthon, vagy a nevelőktől ha kolis vagy. Várni foglak. - mosolyog biztatóan, egy kis kártyát nyújtva felém. Meglepve nézek rá, és bizonytalanul elveszem.
Rai - magántanuló és a szám. Semmi más nincs rajta. Furcsa.
Bár belegondolva.. látszik rajta, hogy nem nagyon kell nélkülöznie. Fogadok az apja nagyon gazdag, így érthető hogy magán tanuló. Minek járjon iskolába, ha úgy is jobb minőségben tanulhat és még kényelmesebb is. Látszik is rajta. Túl közvetlen, és cseppet sem viselkedik úgy mint az évfolyamtársaim. Sőt.. senkit se láttam még aki ilyen...ilyen.. más lett volna. Nem rossz értelemben, csak olyan.. érdekes. Az első aki nem néz melegnek, vagy túlságosan érzelgősnek. Nem értem miért van ilyen fura elképzelésük az embereknek a férfi művészekről.
Elmosolyodva csúsztatom a kis kártyát táskámba, majd ceruzáimat kapom fel és kezdem el gondosan elpakolgatni.
- Rendben majd felkereslek. Amúgy is be kellene adnom nem sokára egy portrét, de még nem találtam hozzá megfelelő modellt. De persze, ha téged zavar akkor nem a tiédet adom be - pillantok fel félénken a pakolgatásból. Nem akarom megbántani, vagy zavarba hozni evvel. - De ettől függetlenül szívesen lerajzolnálak. Talán még a festéssel is megpróbálkoznék - mondom kicsit halkabban. Most komolyan megkértem egy férfit, hogy álljon nekem modellt? Na jó.. lehet tényleg valami baj van velem. - Mert tudod a személyi jogok.. szóval ha gondot okoz, akkor csak megtartom magamnak - folytatom tovább, de ahogy leesik mit is mondtam.. Érzem arcomba szökik a vér, és reménytelenül felsóhajtok. Már csak a mentegetőzés hiányzik és tényleg melegnek fog hinni. Pedig nincs semmi ilyesfajta beállítottságom.
- Örülnék a festménynek.. - válaszol teljesen nyugodt hangon, mintha nem is zavarná az a sok badarság amit mondtam.
- Tényleg? - kapom fel a fejem meglepve és boldogan elmosolyodom. - Akkor majd azt is megbeszélhetnénk. De arra készülnöm kell. Kezdek kifogyni a festékből, és a vászon se olcsó, de nem gond. Csak beszerezni nehéz a minőségi dolgokat. Tudod utálom az olcsókat.. - hadarom felvillanyozva. Lehet nem vagyok képes olyan jól vissza adni, mint amilyen a valóságban. Én ilyen sármot nem tudok a képemre varázsolni. Ahhoz ügyetlen vagyok. De attól megszeretném próbálni. Ő lesz az első olyan modellem akit le is akarok festeni. Annyira karakteres és erős vonásai vannak, mégis olyan finomak. És ezek a színek! Imádom ezeket az árnyalatokat. Iszonyatos kihívás lesz, de nem bánom. Szeretem a kihívásokat. Ha nem lennének akkor unatkoznék. És Ő. Rai egy igazi kihívás. A pakolást befejezve pillantok fel rá vigyorogva. Mosolyogva néz vissza rám és megint elmélázok egy pillanatra vonásain és azokon a szemeken. Az ég két apró darabkája.. valahogy mindig ez az érzésem, ahogy ránézek.. mintha nem is ember lenne.. Lehet.. ez tényleg csak egy álom? Elaludtam rajzolás közben? Nem lennék meglepve.. valahogy ő túl szép.. túl markáns.. túl.. lehengerlő, ahhoz hogy igazi legyen.
- Igen.. tényleg örülnék – szólal meg és nekem pislognom kell, hogy eljusson az agyamig a mondat és összekapcsoljam az előzővel.
Megint elbambultam… mi van velem? Arcom azonnal égni kezd és elkapva tekintete rázom tincseimet arcomba, hogy elrejtsem zavarom. Zavarban vagyok.. de miért? Miért hoz zavarban a tiszta jelenléte? Tényleg elaludtam.. nem lehet igazi. Ha igazi lenne, akkor nem lennék zavarban. Ha igazi lenne, nem lenne ilyen kedves velem. Ha igazi lenne.. akkor nem segítene. Manapság ki segít egy teljesen idegen embernek? Főleg nekem..Csak rám kell nézni..
- Akkor ezt megbeszéltük – tekintetemet elterelve válaszol pár pillanat múlva, amikor visszatérnek az érteles gondolataim. Mi van velem…? – Viszont most mennem kell, Kage már vár rám – tápászkodom fel és kedvesen mosolyogok rá. Remélem nem fog megharagudni. De.. muszáj haza mennem. Biztos éhes már a kis vakarcs és azt hiszem pihennem kellene, mert.. hát.. izé..
- Kage? – kérdez vissza kíváncsian, miután ő is felállt. – Ő a barátod? – vonja össze a szép szemöldökét, ami szinte hívogat, hogy megérintsem és egy lapra vessem.
- Igen, a legjobb barátom – válaszolom mosolyogva. – Szívesen bemutatlak neki egyszer ha szeretnéd. Imádja a vendégeket.
- Együtt laktok? – kérdez újra, miközben elindulunk ki az erdőből, vissza a bűzős civilizációba a főút felé.
- Igen, már jó pár éve velem él. Imádom őt.. ő az egyetlen, aki egy hosszú nap után is feltud vidítani.. – mosolygok tovább. Az emberek általában hülyének szoktak nézni, amikor ilyesmit mondok.. hiszen Kage „csak” egy macska, és egy macska hogy tudna felvidítani. Nekem mégis sokat jelent az a kis szőrgolyó… és azt hiszem Rai ezt meg fogja érteni. Legalábbis ő a pillangóitól villanyozódik fel ennyire. Akkor biztos érteni fogja miért szeretem az a fekete kis vakarcsot.
- Sokat jelenthet neked… - mondja nyugodtan, arcán halvány mosollyal. Boldogan mosolygok fel rá, tudtam, hogy ő megérti.. Tényleg olyan mint egy mesebeli szereplő… De az ilyen hercegeknek a lányok után kellene futni, és őket levenni a lábukról. Akkor engem miért igéznek meg ezek a szemek? Miért tartom ilyen földöntúli szépségnek? Teljesen megörültem.. lehet túlhajtottam magam? Igen.. Biztosan.. Legközelebb rápihennek és akkor már nem fog zavarba hozni. Nem fog égni a kezem a vágytól, hogy beállítsam és szoborként csodáljam. Hogy megpróbáljam lerajzolni.. hogy azokban az isteni kékségekben ússzak egész nap..
Hirtelen tűnik el szemeim elől és mire észbe kapnék valami hidegnek ütközöm. Nagyokat pislogva lépek hátrébb, és érzem, ahogy a zavartság kiül az arcomra újra. Meglepve nézem minek ütköztem neki, és ha lehet még jobban elvörösödöm.
Egy kocsi..
Még hozzá egy olyan igazi gazadag ficsúr kocsi, amit nem lehet minden sarkon kapni. Nem igazán értek ezekhez az izékhez, de ahogy elnézem sport kocsi lehet, vagy valami hasonló.. De mégis ki a fene hagy itt egy ilyet, az út mellett, távol mindentől, ahol még a busz is csak óránként jár? Nem értem.. a gazdag ficsúrok általában diszkóba járnak ilyenekkel, nem pedig erdőt néznek. Vagy lehet ide hoztak egy lányt, hogy… Hát.. nem jósolok neki túl sok jót. Akiknek ilyen kocsijuk van azok mind öntelt barmok..
- Jól vagy? – szólal meg hortelen valaki mellettem és mire eljut a tudatomig, újra lángvörös leszek. Rai..
- Pe.. persze.. – motyogom halkan, és a földet kezdem el bámulni, mert ha ránézek, biztos itt süllyedek el. Hogy tudtam magam ennyire leégetni előtte? Igen.. ez tényleg csak egy álom lehet.. és most jön az a része, hogy minden rosszra fordul és felébredek. – De most már tényleg mennem kell.. mindjárt megy a buszom éés még vacsit kell csinálnom, meg befejeznem egy rajzot, meg lassan portalanítani se ártana.. – hadarom szégyenkezve és már épp fordulnék el amikor hangja újra megállít.
- Elvigyelek? – ajánlja fel hirtelen és én elakadok a sok zagyvaságban. Nee.. az nem lehet, hogy..
Félve nézek fel, és ha lehetséges még jobban kivörösödök. Arcán kedves mosoly, szemei csillognak és hova int? Na hova?
Hát persze, hogy a kocsi felé.. Az ő kocsija felé.
Erre miért is nem gondoltam? Mégis mi mással jöhetett volna.. csak a ruháira kell néznem és tudom, hogy nem szokott túl gyakran gyalogolni.. Na de.. hogy pont egy ilyen kocsi.. és pont az övé.. és nekem pont bele kellett rohannom és pont most.. most amikor itt van és látja.. és biztos jót röhög most rajtam.
- Én nem… nem szükséges.. – mondom halkan. Már csak az hiányozna.. bár.. lehet akkor végre felébrednek. Ébredjek már fel!!
- De én szeretném.. ha már majdnem eltörted rajta az orrod akkor igazán ez a legkevesebb – mondja és én majdnem félre nyelek. Én nem is.. szóval.. izé.. Most miért csinálja ezt? – Ülj be.. – folytatja és a kilincsért nyúlva nyitja ki nekem az ajtót. Na de.. most.. hogy foglak visszautasítani? Ez nem fer… nagyon nem.. miért csinálja ezt? Biztos nagyon vicces de.. nekem annyira nem..
- Na de.. én tényleg.. nem szeretnék a.. terhedre lenni.. – hebegem kelletlenül. remélem nem bántom meg egy örök életre de.. én tényleg nem akarom feltartani.. és egyébként is.. fel kellene már ébrednem!!
- Ragaszkodom hozzá – válaszolja nemes egyszerűséggel, arcán halvány mosollyal. Számat kinyitom, hogy ellenkezzek, de semmi értelmes érv nem jut eszembe. Most komolyan mit mondjak erre? Hogy szeretem a busz bűzét? Vagy szeretek a csövesekkel és az öreg nénikkel társalogni? Esetleg mondhatnám azt, hogy egy barátom vár majd a buszon, de nincsenek barátaim… és miért hazudjak? Egyikünknek se lesz jobb tőle.. na jó.. nekem igen, mert jó eséllyel nem égetném le magam újra és újra.. de.. már igazán megszokhattam volna.
- Oké.. győztél.. – mondom lemondó sóhajjal és elsétálva mellette huppanok be a kocsiba, de evvel a lendülettel, majdnem félre nyelek. Bőrülés?!
Meglepve nézek magam alá, mellé, majd hátra, de meg kell állapítanom, hogy nem a szemem játszik velem. Sőt.. a bőrülés mellett a legmodernebb műszerfal amin minden digitális, GPS, rádió, gyönyörű karosszéria, automata váltó… anyám.. még jó, hogy kávét nem főz nekem.. és ennyi kütyü mellett még tágas is.. Pedig kívülről olyan picinek tűnt de.. nem..
- Kösd be magad – hallom meg Rai hangját mellettem. Tekintettemet felé fordítom és pár pislogásba beletelik, mire felfogom mit is mond.
- Oké.. – válaszolom halkan, mert önelégült vigyorára nem tudok másképp reagálni és gyorsan becsatolom az övet. Jó.. lehet neki ez megszokott, de falusi parasztként én nem sokszor látok ilyesmit.. Sőt.. ami azt illeti, sose láttam még ilyen kocsit belülről.
A kocsi halkan felmorog és mi elindulunk. Meglepve nézek ki az ablakon, hiszen szinte nem is érzem, hogy megyünk. Olyan mintha siklana.. A fák, bokrok csak úgy repülnek mellettünk.. Hihetetlen.
Azért nem kell hülyének nézni, ültem én már kocsiban. Csak a miénk.. hát hogy is mondjam.. hangos, zötyögés, és olyan.. más.. Ha pályán mentünk vele, akkor nem azt éreztem, hogy siklok, hanem, hogy valami olyanban ülök, ami nem természetes. Nem ide való. De ez a kocsi.. olyan mint egy álom..
- Merre laksz? – töri meg a csendet, és én feleszmélve nézek rá. Megint.. elbambultam?
- Öh.. Asanuma út 17- es ház.. aa.. 45.-ik sugárút mellett.. – válaszolom csendesen. – A városi könyvtártól két sarokra.
- Nem a legjobb környék.. – mondja komolyabb hangon, mintha zavarná. Szemeimet felé terelem, de csak az utat figyeli, nem látszik rajta különösebb érzelem.
- Tudom.. De olcsó az albérlet és kedves a portás – válaszolom halvány mosollyal. – Meg az egyetemtől sincs olyan messze.. Szóval jobb mint a semmi.
- Kollégiumba nem vettek fel? – kérdez vissza és elhúzom a szám.
- Nem… Elvileg nem szorulok rá, hogy kollégista legyek – válaszolom kedvetlenül. Pontosan így mondta a nő, amikor rákérdeztem. Külföldi vagyok, kétgyerekes családból, el tudjuk magunkat látni. Hát köszi.. – De igazából nem bántam meg az albérletet. Így van egy saját terem, egy második otthonom, ahol nem zavar senki. Nem kell alkalmazkodnom senkihez.. Szóval annyira nem rossz – mosolyodom el. – Semmi pénzért nem költöznék most már máshova – teszem még hozzá és újra kinézek az ablakon. Ahhoz képest mennyire féltem ettől a helytől egészen megszerettem.. Tényleg olyan mint egy második otthon. Remélem majd ha végzek akkor találok itt munkát, és nem kell elmennem valahova újra. Bár.. erre elég kicsi az esély. De mondjuk, ha a rajzolgatást megtartom hobbynak és tervező, vagy valami lakberendező szerűség lennék.. vagy díszleteket csinálnék.. abból meg tudnék élni, és akkor ez a sok vacak tovább díszeleghetne az szobáim falán. Pont úgy ahogy most… ohh tényleg.. majd az ő rajzának is kéne találnom egy jó helyet.. Már ha elég jó lesz, hogy ki merjem rakni..
Csend telepszik újra ránk, de szerencsére nem tart sokáig, mert a környék egyre ismerősebb lesz és pár perc múlva a házak lelassulnak mellettünk, és a kocsi megáll a romos kis épület előtt. Tényleg nem a legszebb.. de belülről sokkal felszereltebb és jobb mint, amilyennek látszik így. Betörés se volt már évek óta..
- Köszönöm a fuvart.. – szólalok meg halkan és kicsatolom magam, majd felpillantok rá. – a sok segítségről nem is beszélve – mosolygok rá hálásan.
- Semmiség – válaszolja szemeit rám emelve, mosolya kedves.. Nemnemnem.. nem bambulhatok megint el..
- Akkor majd hívlak.. Szia! – mondom gyorsan és elfordulva nyitom ki az ajtót. Szinte félve lököm vissza a helyére, és még intek a sötét ablakoknak, majd elfordulva sétálok fel lassan az ajtóhoz.
A hátam végig borsozik, pedig biztosan nem engem figyel. Miért figyelne? Meghülyültél Yv.. mikor lettem én üldözési mániás? Tényleg többet kéne pihennem..
Fáradtan csukom be lakásom ajtaját magam után és reflexszerűen fordítom el a kulcsot a zárban.
- Tényleg nem álmodtam? – motyogom magam elé, és lassan lecsúszok a földre. Tényleg egy gazdag félisten segített nekem? tényleg Rainak hívják, és beszélgettünk? Nem álmodtam? Nem képzelődök?
Halk nyávogás és valami meleg szőrgolyó bújik a lábamhoz megzavarva gondolataimban.
- Szia Kage.. – mondom halkan és gyengéden simogatom meg kis barátom, amiért hálásan nyávog. – Szerinted mi történt? Ez csak egy álom lenne? – kérdem tőle, de csak nyávogás a válasz.
De akkor miért ilyen életszerű a szőre.. miért ilyen meleg? Milyen volt olyan hihetetlenül igazi az a kocsi.. a lepkék.. a keze.. minden. Ekkora szerencsém lenne?
Vagy tényleg álmodtam..?
~~~***~~~
Izgatottan figyelem az utcát az erkély ablakból a kis kártyát szorongatva. Nem álmodtam.. másnap reggel megvolt a kártya a rajz.. és.. még aznap megvettem mindent a rajzhoz, és esetleg a festményhez.. és utána felhívtam. Ugyan az a hang volt.. ugyan az a kedvesség.. Még mindig nem hiszem el..
Megbeszéltük, hogy ma értem küld és megcsinálom a rajzot.. utána pedig ha jó lesz akkor a festményt is.. Hatra jönnek értem és akkor a naplementében tudnánk megcsinálni. Nem igazán értem hogy képzelte ezt el.. de én nem bánom.. Csak azt nem értem, hogy..
Miért vagyok izgatott? Lehet csak a rajz miatt.. remélem jól fog sikerülni és nem rontom el.. istenem már most remeg a kezem.. nem ez így nem lesz jó. Lemondom.. igen.. jobb lesz ha lemondom én most nem vagyok képes az alkotásra.. Én nem..
Hirtelen gurul be egy fekete autó a ház elé és halkan nyelek egyet amikor egy jól öltözött 50-es férfi kiszáll. Elkéstem.. és ha betegnek tetetném magam?
Persze Yv.. és akkor miért nem hívtad fel őt korábban, hogy ne jöjjenek? Szedd össze magad! Nem lesz semmi baj!!
Ajkamba harapva kapom fel táskám, és még mielőtt meggondolnám magam az ajtót bezárva viharzok ki az épületből.
- Yvon Lance? – kérdi azonnal a férfi, amikor kilépek az ajtón. Szinte a nyelvemen van, hogy „Nem.” de.. ennyire gyáva nem lehetek.. Gyerünk Yv.. kapd össze magad..
- Igen.. – válaszolom félénken, mire a férfi elmosolyodik és a kocsihoz lépve nyitja ki a hátsó ajtót.
- Sorai vagyok, az Úr küldött önért, már nagyon várja – mondja kedvesen. Az Úr? Ez most valami vicc és igazából isten kocsija áll itt, vagy tényleg ennyire nagy ember Rai. Bár.. a kocsiját elnézve..
Aprót bólintok, majd kissé kelletlenül, de beülök a kocsiba. Az ajtó azonnal becsukódik, és én félve nézek ki az ablakon az erkélyem felé.
Azt hiszem.. most már nincs vissza út..
|
| Laurent | 2011. 10. 29. 20:01:14 | #17467 |
Karakter: Rai
Megjegyzés: ~Yv-nek, a pillangómnak~
Rai:
-Yvon Lance- mutatkozik be teljesen, és jólnevelten még a kezét is nyújtja. - De barátoknak csak Yv.
Szélesebbre húzódik a szám, mert azzal, ahogy az utolsó mondatot a mondókája végére pakolta, és szinte csak sugározva végigmért újra, mintha nem hinne a létezésemben... Azt hiszem máris kicsit bizalmába fogadott, mégha nem is annyira, hogy a szerelmi problémáit tárgyalja ki nekem. Elhatározásra jutok. Ha nem szerzem meg, akkor megveszem, elraboltatom, vagy eljátszom előtte, vagy neki, hogy megmentem, hogy hálás legyen nekem... De muszáj, hogy az enyém legyen. Akár egy kis virágszál, mint egy szál jázmin, olyan. Illatos, finom, karcsú, bőre hófehér... Magával ragad és elvarázsol, tipikusan olyannak tűnik aki nincs tisztában a saját szépségével.
-Szóval... ez a sok kis drága mint a tiéd? -pislog a pillangó felé zavartan.
-Igen. Bár... őket még csak most szedtem össze. Otthon sokkal több van. - meglepetten pattog szeme köztem meg a kalitkám között, és látom ahogy a lelki szemeivel megpróbálja elképzelni.
-Tényleg? -rámpillant, és elkapja a tekintetét.
-Igen. Ha szeretnéd, egyszer megnézheted őket. -mosolyom villan fel, elnyomva bennem a perverz dögöt.
-Az jó lenne. Bár én nem igen értek hozzájuk. Inkább a négylábú jószágokhoz. -hajába túr, és le merem fogadni, nem is sejti, milyen erotikus ez tőle.
-Egyik se könnyű, én már csak tudom.
Szólalok meg, de nem jut el hozzá, látom az elhomályosult tekintetén. Figyeli a pillangómat, ahogy szárnyával legyezget, és a kis nyelvével vadul teperi befelé a finomságot. Aztán a rajzára, és összeszalad szépen ívelt szemöldöke.
-Kezdem érteni, mire gondoltál.
Motyogja, én meg nem kommentálom. Aztán a pillangóm végtelen gyengédséggel teszi a helyére, kecses kis mozdulatokkal, és már a táskájában vájkálva merül el, előhúzva a szineseket, majd némi tétovázás után nekiesik a rajznak, keze alatt egyre jobban születik újjá az, mit előbb elhamarkodva halálra ítélt. Látom a fiúban a fantáziát, a lehetőséget, csak még nem tudja, merre menjen. És mivel ő nem tudja talán, mire is képes, így nem képes még úgy és olyat alkotni, amilyen neki el van rendelve. Lehet ha jó tanára lesz, akkor egyszer majd a kiállításán fogok feszíteni... Elszórakoztat a gondolat, dolgaimat csendben odébbpakolom, és kényelembe helyezkedve nézem őt, és a rajzát. Majd nem sokára leteszi a ceruzákat, és vizsgálgatja elégedetten a művét, hogy aztán ijedten forduljon felém, én meg csak mosolygok. Ó, nem mentem el, babám. Várni fogok rád, ezt jegyezd meg.
-Bocsi... -elrejti előlem szép arcát.- Én... néha elszoktam így bambulni, ha rám jön az alkothatnék. Nem a te hibád... szimpatikus is vagy... nem azért csináltam hogy lerázzalak.
Mosolyom kiszélesedik kissé, úgy nézem az egyre jobban pislogó Yv-t, aki zavartan figyel, talán nem érti, miért mosolygom, lehet azt várta, itthagyom, vagy hogy most jó alaposan leoltom őt, mert eddig mellőzött.
-Tudod, egy szőrös hernyóból, amit sokan csúnyának látnak, egyszer báb lesz, amiből nem sokára csodálatos pillangó. Én szeretem a kis hernyókat. Viccesek, és azt hiszik, hogy ők nagyon csúnyák, mert mások elhitetik velük. És vannak, akik nem értik, hogy miért bábozódnak be olyan hosszú időre. Yv, a szép és tökéletes dolgokhoz idő kell. Amíg elkészül, amíg az utolsó simítások véget nem érnek. Így vagy te is, meg a rajzod is.
-Öööö....- válaszolja roppant frappánsan, míg én kuncogok rajta.
-Most még egy kis hernyócska vagy. Nem tudod, milyen bájos, helyes, mondhatni cuki.. Hosszú út áll előtted... -elveszem a rajzát. -De ha ilyeneket fogsz továbbra is rajzolni, akkor jó úton jársz ahhoz hogy gyönyörű pillangó váljék belőled. Ha tájképet rajzolsz, ne feledd, a táj él. Minden él, mindig történik valami. Ha csendéletet, akkor a pillanatot, a hangulatot, a fényt kapd el, és erőszakold a lapra. Ha portrét, akkor meg ne fénykép legyen. Rajzold élethűre, de ne az igazi másolatára. Hanem egy tükörképévé. Hogy a képet nézve a jellem is visszaköszönjön.
Kezem kinyújtva adom vissza a rajzát, amit ő vörösen fogad el, és beleborzolok a hajába jókedvűen. Aztán a táskámba nyúlva jókedvűen veszek elő némi sütemény, van almás kalács meg meggyes pite, kiteszem kettőnk közé, és megkínálom vele. Majd mentateát öntök a termoszból, és hamarosan édes illat terjeng mindenfelé. Méhecskék döngicsélnek felénk, és szegény Yv kissé ijedten hajkurássza el magától őket, én meg nevetve eszek együtt egy kis mézengúzzal. Vidáman társalgunk a képéről, meg arról, miért szeret rajzolni, én a pillangókról, lepkékről, hogy mi alapján keresem őket, hogy tartom őket, és miért, amikor megakadok két szó között. Eddig mosolygó tekintetem hirtelen ragadozó figyelemmel szegeződik a távolba, valahová a válla felett nézek el. Ujjaim finoman fonom a lepkehálóra, és olyan nesztelenül állok fel, akár egy macska.
-Most egy kicsit ne mozdulj. Ha suhintok, ne ijedj meg, a válladra szállt le. Igyekszem nem fejbevágni téged.
Villantok egy mosolyt sietve felé, majd mellétérdelek, és szerelmes pillantást vetek a háta közepén pihenő szépség felé.
-Gyönyörű, azt hiszem nőstény. A legutóbbi pár nem akart semmiképpen sem szaporodni, de most már rájöttem hogy szeretik az édes illatot, így a jázminok betelepítése után nagyon nekiindultak. Elajándékoztam őket hasonló gyűjtőknek, állatkerteknek, és eljárok őket látogatni, meg havi egyszer beleszólni a tartásukba. Sokan vadásztak rájuk, és mára majdnem kihaltak. -susogom Yv nyakára, ahogy egyre közelebb hajolok hogy el tudjam kapni. -Gyere...
Finoman a cukros ujjamra terelem, és a kalitkába zárom, ahol kedvtelve bámulom hosszú másodperceken át.
-Sikerült elfognni? - susog még mindig halkan a virágszál.
-Igen. Gyere, nézd meg mit vonzottál magadhoz.
Megmutatom neki, és eltátja a száját. Igaza van, tényleg elég ritka mára, ki tudja, mit keres itt. Nem is baj, legalább nem megy kárba. Itt nem tudna szaporodni. Nálam meg még válogathat is. Sugázró boldogsággal nézem a szerzeményeim, és büszkén mutatom be neki, mígnem észre nem veszem, hogy talán nem is figyel arra, mit magyarázok, hanem sokkal inkább engem.
-Bocs, ha untatlak. A szenvedélyek hátránya. - hosszú hajamba túrva fésülöm hátra a tincseket, és elmosolyodom.
-Neem... Bocs, nem kellett volna ennyire bámulnom téged. - vörösödik el.
-Semmi baj. Megszoktam. Ha gondolod, le is rajzolhatsz. Sőt... Nekem tennél vele szívességet.
-Tényleg? -csillan fel a szeme.
-Igen, de nem itt. A kertemben, a szépségeimmel. Tudom is már, hogy miben... -elgondolkozva meredek előre, hogy miben is csábíthatnám el, amikor észbe kapok.-Persze, ha el tudsz jönni. Ha gondolod, akár kocsit is küldök érted. Mondjuk a következő hétvégén jó lesz? Pénteken, amikor még világos van, mert az éjjeli lepkék megjelentekor a nappaliak elmennek aludni.
-Te tényleg szereted őket, igaz? -nevet rám jókedvűen.
-Igen. Semmi másom nincs.- vonok vállat kicsit erőltetett mosollyal. -De akkor el tudsz jönni? Nézd, itt a telefonszámom. Hívj, amint biztosra tudod, kérdezd meg otthon, vagy a nevelőktől ha kolis vagy. Várni foglak.
A lehető legbizalomgerjesztőbb mosolyom villantom rá, mutató és középső ujjammal kecsesen nyújtva felé a névjegyemet, amin csak annyi áll, hogy magántanuló vagyok, és a teljes nevem. Ha kérdeuősködne is csak annyit tudna meg rólam, hogy az apám piszok gazdag, és jó szponzor.
|
| Lureka | 2011. 08. 26. 14:17:09 | #16281 |
Karakter: Yvon Lance
Megjegyzés: ~ Rainak
Halk kuncogás üti meg füleimet és felnézve újra elveszek azokban a szemekben. Mint két ékkő… hogy lehet valami ilyen… kifejezően szép? Annyira más a tekintete… még sosem láttam ilyen sötét, mégis vidám kék színt. Bár valószínűleg ez a vidámság nem a szemeiből jön. Vagyis igen, de mégsem… Szóval…
- Szerinted ízlésficamos vagyok? – kérdezi és kezeit kitárva magasodik fölém egy pillanatra. Na jó.. lehet tévedtem… Halványkék póló, égszínkék kabát és vanília színű nadrág, ami szinte rásimul testére. Na nem mintha a póló nem feszülne rajta és mutatná meg milyen izmai vannak. Olyan magabiztosságot sugároz… nem az ego látszik rajta, hanem valami más… amit én soha sem fogok megérteni. Hiszen.. rajtam az a picike izom is ami van csak a lovak, a kutyák és néhány tehén miatt van, ami a házunkat gyarapították. De ez vajmi kevés hozzá képest.. és.. és ő tudja, hogy öltözzön. Tudja mit mivel vegyen fel… tudja milyen az igazi szépség.. ebben biztos vagyok… én csak egy hülye kölyök vagyok mellette…Lassan el is mosolyodik és én lesütöm tekintetemet. Azt hiszem… vesztettem…
Végül lehajol hozzám és kezemből kivéve a képet tartja kissé távolabb és felállva lépek mellé, hogy vele együtt nézhessem. Nem értem mit lát benne, ez az egész… vacak…
- Szerintem igenis szép lett. Annyi a hibája, hogy nem él. Nem keltetted életre a rajzot. Tény, hogy ez a táj tökéletes mása. És mégis halott. Látod? – mondja és a fákra mutat amiket rajzoltam. Szemöldökömet összevonva nézem, majd ahogy felmutat a fákra. A szél lassan megmozdítja a leveleiket halk suhogást kiváltva így belőlük… nem értem… a susugás még én sem tudom lerajzolni…
- És látod, a réten a fűszálakat? Folyton mozog. Sosem pihen. Állat, ember, szél vagy egyéb mindig közte jár. A képeden csupán fűszálak. – folytatja és én kezdem megérteni mire gondol. Bosszúsan nézek magam elé, majd a képemre. Jó… elrontottam… ezért is akartam szét tépni. Nem való nekem ez az egész… Olyan mintha egy macskát akarnék rávenni arra, hogy ugasson. Tudtam, hogy fel fogok sülni… már az elején… de.. most már mindegy. Haza megyek, felhívom anyut és az első géppel haza utazom. Mindenkinek jobb lesz így.
-Nehogy azt hidd, sokat tudok a rajzolásról. Én csak a természethez értek. – kezdi megint és mosolyogva tartja kicsit távolabb a képet, mintha a hasonlóságát vizsgálná. Na várjunk csak.. de akkor… honnan tudja ezeket? Talán…
-Tehát valami kutató vagy? – nézek rá kíváncsian.
-Mi? Én? – pillant rám meglepve, majd hirtelen felnevet és én értetlenül nézek rá? Most mi történt? Összekentem volna magam valahol? - Bocs.. Khm... Nem rajtad nevetek. Csak vicces lenne én mint kutató. Dehogy. Csak hobbiból űzöm. Gyere! – int fejével a bokrok felé és megilletődve nézek rá. Hova? A bozótosba? Nem értem… miért mennénk oda? Nem akarok se bogarakat, se bogáncsot összeszedni… Ne mozdulok, de úgy tűnik ez nem zavarja, mert ő elindul és eltűnik néhány bokor mögött, majd a következő pillanatban újra feltűnik. Most viszont mindenféle van a kezében. Sok kis doboz néhány ketrec tele pillangókkal és úgy néz le rájuk, ahogy az ember a szerelmére szokott.
-Látod. Ez itt élő – mondja a ketrecre mutatva, majd egyik dobozkáját megfogva nyitja ki és meglepve látom, hogy gombostűkkel gondosan felszúrva vannak a szebbnél-szebb pillangók és csúnyábbnál-csúnyább bábok. - mégis van köztük különbség, nem?
Meglepve nézem őket. Oké a tanyán megszoktam minden felé bogár látványát és nincs is velük bajom, főleg amíg nem jön a közelembe egy darázs vagy valamilyen zümmögő dög. Velük nem vagyok kibékülve. De… így feltűzve… és ennyi fajtát még sohasem láttam. Furcsa.. de zavar, hogy nem mozdulnak meg. Ahogy az a gonosz kis gombostű átmegy a testükön. Brhh… szegénykék.. nem lennék a helyükben.
Az idegen férfi végül a kezemért nyúl és én értetlenül nézek rá, főleg amikor valami ragacsos izét rak az egyik ujjamra, de nem hagyja, hogy elhúzzam és letöröljem, sőt csendre int és leültet magával szemben. A lepkés ketrecét kinyitva nyomja be a kezem és én értetlenül pislogok. A kisebb rajt felbolydul és érzem, ahogy súrolják ujjaimat. Pislogok és amikor lassan kihúzza és egy gyönyörű kis pillangó szipolyozza éppen az ujjamról azt a ragacsos vackot.
Szinte csodálva figyelem, hiszen ahogy ráesik a fény egészen más színű lesz a szárny – vagy mije van egy ilyen kis állatkának – viszont ami az árnyékban kék és fekete közötti árnyalatban pihen tovább.
- Óóó… - sóhajtom meglepve, hiszen olyan gyönyörű kis állat. Ahogy megrezzen elmosolyodom halványan, de nem mozdul csak iszogat. De édes… és annyira más.. mint azok a feltűzdelt bogarak. Tényleg van különbség.. még akkor is ha nem mozdul.
- Rai vagyok – szólal meg újra az idegen pasi. Azaz már nem idegen, hiszen tudom a nevét. Mosolyogva nézek rá és nyújtom felé szabad jobb kezem.
- Yvon Lance. – mutatkozok be én is vidáman. – De barátoknak csak Yv – teszem még hozzá és mosolya kiszélesedik. Furcsa.. nem gondoltam volna, hogy pont egy természet járóba botlok itt… pedig… ez a hely olyan.. eldugott. Soha senki se jár erre. Bár… a lehetőség, hogy elaludtam a kanapén és ez az egész csak álom még mindig fen áll. De… ez a férfi eléggé valóságosnak tűnik.. Csak elég a szemeibe néznem, és érzem. Tudom hogy nem álom.. mégis.. mintha egy külön világ érkezett volna elém éppen. Furcsa… nem tudom megmagyarázni miért, de ha ránézek egyszerre leszek kíváncsi, és tartok tőle egy kicsit. Túl… felsőbbrendűnek tűnik. Legalábbis hozzám képest nagyon is olyan.
- Szóval… ez a sok kis drága mind a tiéd? – pillantok vissza végül a pillangóra, aki még mindig ujjamon pihen. Még sem bámulhatom egész nap úgy mintha… egy istenség lenne. Vagy tudom is én…
- Igen. Bár.. őket még csak most szedtem össze. Otthon sokkal több van – válaszol és én meglepve nézek fel, majd a kalitkára pillantok. Ennél is több? Hűű… akkor ő nem virágoknak tart üvegházat hanem lepkéknek?
- Tényleg? – kérdem és felnézek rá, de pár pillanat múlva inkább másfelé nézek. Na jó.. lehet megártott nekem ez a művészeti suli. Nem tarthatok valamit ilyen szépnek…
- Igen. Ha szeretnéd egyszer megnézheted őket – válaszolja és szeme sarkából látom, hogy újra elmosolyodik, de most nincs rám olyan hatással mint az előbb. Hm.. lehet csak a félénkségem zavar meg?
- Az jó lenne – mosolyodom el én is halványan. Kíváncsi lennék hány pillangója van és hogy élnek ezek a kis szépségek. – Bár én nem igen értem hozzájuk. Inkább a négylábú jószágokhoz – mondom, és zavartan túrok tincseim közé. Oké… igazi falusi vagyok. Ez van. De senki se mondja nekem, hogy nem lehet egy négylábút megszelídíteni.
Bizonytalan mosollyal nézek le kis pillangóra ujjamon. A ragadós vacak eltűnt de ő még minid ott pihen. Olyan szép. Ahogy lassan megmozdul, vagy megrezzen. Rajzomra pillantva gondolkodok el, valahol messze érzékelem, hogy szól hozzám, de nem értem, vagy inkább nem akarom érteni? Lehet…. Szemöldökömet összevonva nézem a képet. Hm…
- Kezdem érteni mire gondoltál – motyogom halkan, majd kezemet óvatosan megmozdítva teszem vissza a kis ketrecbe a drágát és a következő pillanatban már színeseimet kotrom elő táskám mélyéről. Magam mellé pakolva őket veszem kezembe rajz ceruzám. A végét rágcsálva nézem a képet. Igen… tudom már mi hiányzik… csak… hogy tudnám átalakítani, hogy ne legyen feltűnő…
Bizonytalanul kezdek el újra rajzolni gondolkodás nélkül. A kezem mozdul és a fejem kiürül. Csak a kép marad és én. Nem tudom mennyi idő alatt javítom át, de úgy érzem alig pár másodper telik el és már a színeseimmel játszadozok. Az eddigi fekete fehérséget életre keltve színezem ki, minden kis apró kontrasztra, és árnyékra. Mire észbe kapok már csak azt látom, hogy a kis pillangót színezek, ami a kép sarkában egy virágról reppen fel éppen és meglepően… élethű lett.
Meglepve pislogok mikor befejezem és teszem le a ceruzát kezemből. Öh… oké.. néha elbambulok rajzolás közben.. de… ennyire nem szoktam. Mintha egy teljesen más ember rajzolta volna az egészet, mégis felismerem saját vonásaimat. Elmosolyodva nézem a képet és most már sokkal jobban tetszik. Már majdnem… megmozdulnak… vagy csak én képzelem oda? Lehet meg kéne kérdeznem valakit… igen…
Szemeim hirtelen elkerekednek és fejemet felkapva nézek Raira. Arcán egy sejtelmes mosoly.. vagy inkább elégedett.. nem is tudom.. de nem úgy tűnik mint aki mérges lenne. Legalábbis remélem.. nem haragszik.
- Bocsi… - szólalok meg zavartan és lehajtom a fejem. Ez olyan gáz… - Én… néha elszoktam így bambulni, ha rám jön az alkothatnék. Nem a te hibád… szimpatikus is vagy… nem azért csináltam hogy lerázzalak. – mondom megilletődve és felsandítok, de még mindig csak mosolyog. Ez most azt jelenti, hogy semmi gond? Vagy csak ilyen vicces vagyok, amikor rajzolok? Vagy… lehet valami más miatt mosolyog. Hm.. meg kéne kérdezni. De azok után, hogy gyakorlatilag átnéztem rajta nincs merszem…. Bár… ilyenért még nem haragudtak rám… de… ki tudja, hogy ennek a férfinak milyen a lelkivilága… lehet meg fog erőszakolni amiért nem vettem figyelembe őő.. nem tudom mennyi ideig. Na jó… Yv… ne légy hülye. Ő biztosan nem tenne ilyet. Bármit kinéznék belőle. De hogy ilyen perverz és gonosz legyen… nem azt valahogy nem.
|
| Laurent | 2010. 12. 22. 00:00:23 | #9878 |
Karakter: Rai
Megjegyzés: ~Yvnek, kis Mariposámnak~
Eljött végre a tavasz, és jönnek a szép kis lepkék is, itt az idő hát arra, hogy szenvedélyem kiéljem a természetben, hiszen ilyenkor igen szép, mégha nem is ritka fajta lepkék és pillangók kelnek életre a természettel. Világoskék póló feszül felsőtestemen, és egy vaníliaszínű sztreccs nadrág lejjebb, rajta pedig egy szép hosszú köpenyszerű kabát, mégvilágosabb kékben, akár egy nyári égbolt. Hajam nem tűzöm fel, csupán egy vérvörös szalagot fogok hogy egy vékony tincsbe befonjam, egyfajta díszként mondjuk. Ruhámra egy szép, virágdíszes övet csatolok, és készen is vagyok. Felszerelés megvan, némi önvédelmi fegyver is van dugiba, az őröket lerázzuk és már mehetünk is. Kérem, nincs is jobb ennél, az ember kint sétál a természetben és nézi a csodaszép természetet, fejfájása sincs mert a telefont véletlenül otthon hagyta ugyebár... Hogy nincsenek véletlenek? Ugyan már, ez csak egy kis nézőpont kérdése. Kinek hogy. A kis kalitkákban gyűlnek a lepkék, bár leginkább a tarkalepke félék közül. Végül egy egész családnyi pillangófélére bukkanok, szerencsém van egy farkasalmalepke élő példányához amit sürgősen beszerzek, mert otthon van nekem egy nőstény bábom, aminek ma esedékes a kikelése. Aztán egy déli fecskefarkú lepkepárt fogok, végül hernyókat vadászok ágaktól, levelektől, illetve ha bábot találok akkor ágastul jön a prüntyőke. Nincs is szebb, csak kalandozunk a természetben, s csodaszép élőlényeket csodálunk meg, főleg ha pihenni leülünk és egy kis mézet vagy cukros vizet cseppentünk a kezünkre, és azt ellepik a gyönyörűségesek. Az ember vágyat érez hogy megsimogassa őket, még ha nem is szabad. Így keveredtem az isten tudja merrefelé, mindenféle gazokon keresztül valahova, ahová a város zaja már nem nagyon jut el, ahol nem találnak rám, és ahol nem kell mindennek megfelelni. Éppen kiszemeltem magamnak egy gyönyörű bábot, ami olyan csalogatóan csüggött egy kis bozótos ágáról, amikor meghallottam egy hangot, ami egyáltalán nem volt idevaló. Valaki igencsak mérges lehetett mert felcsattanó ,,Elegem van!” mondata nem illett ebbe az idilli természetbe. A hang után araszoltam csendben és halkan, mígnem megláttam azt a pillangót, aki mintha csak ideáig rám várt volna itt, és most morcosan duzzogna azért hogy mi tart ilyen sokáig. Persze messze nem így van, de azért szép elképzelni ezt. Halkan lépkedek közelebb hogy megtudjam mi lehet kirohanásának oka, és megpillantom az ölében a rajzot, ami valószínűleg kedvét előidézte. Pofás kis rajz, igaz élettelen, de majdhogynem tökéletes. A maga nemében az, és ő mégis egy lendülettel kapja ki a papírlapot a fogói közül, majd tetejénél megragadja, én pedig az utolsó pillanatban az ő kezeire teszem az enyéimét, mert képtelenség lenne csak úgy hagyni hogy egy ilyen szépség kárba vesszen.azonnal ledermed a kis pillangó a kezeim között, mintha észrevette volna hogy figyelik, majd visszatér a duzzogásba és felnéz rám, talán hogy leteremtsen, de én már elővarázsoltam egy igen elbűvölő mosolyomat, hozzá megnyerő pillantásomat, és úgy látom az első támadást levertem. Már levegőt vesz hogy darálja nekem panaszát és lehordjon, amikor megakad még a levegővétel közepén, és elcsodálkozva néz rám, mintha isten tudja miféle csudát látna. Pedig most nincs is itt velem a nagy lepkés gyűjteményem, mert a bokor másik oldalánál pihennek. Gyönyörű szép színei vannak, mind pasztellszín, és olyan halványak akár csak egy festményé, mintha onnan lépett volna le, hogy megcsodálhassam. Akarom!
-Miért akartad eltépni?
Ideje kezdeményezni, mert ha Mariposa még sokáig fog bámészkodni, akkor lehet beesteledik mire megszólal, így viszont megrebbennek a pillái, és visszatér a Föld nevű bolygóra- nagy örömömre. Pislog párat, majd elengedem a tekintetét, így az lustán lefolyik arcomon, végig a hajamon, majd vissza a szemeimre, de csak tétován, mintha nem is tudná igazán mit szeretne.
-Öhm... én...- kezdi tanácstalanul, mintha legalább azt kérdeztem volna hogy hány kromoszómájú nukleinsavból áll mondjuk a szeme. Vagy ilyesmi. - Mert szánalmasan rossz lett az egész...
Vonja össze finoman és érzékien ívelő szemöldökeit és a rajzra pillant, én pedig csak kényszerítem magam hogy elfordítsam egy kicsit is a szemem róla. De legalább beszédképes az én kis Pillangóm, azért ez haladás, nem? És eléggé határozottan mereszti a drága szemeit a rajzára, mintha már el lenne döntve hogy mi is lesz mind a rajz, mind az ő sorsa a jövőben, de hát nem ismer még, megbocsájtható...
-Szerintem nagyon jó lett- közlöm vele a véleményem és az igazat, de hát minden művész kritikus.
-Azt hiszem nincs sok szépség érzeted.. ez az egész szánalmas.. Vagy csak épp súlyos ficamod van…
Halkan kuncogok és ezzel elérem hogy újra a szemembe nézzem, s újra rabul ejtem kékjeimmel őt. Akár csak az éjjeli lepkét a fény, úgy vonzom őt egy pillanatig, és onnantól sima ügy. Azt hiszem a markomban van. Csak egy kis ösztönzés kell neki, és máris megvan... tudom. Érzem.
-Szerinted ízlésficamos vagyok?
Vonom fel a szemöldököm, és két kezem széttárom hogy jobban megnézhessen. Nem vagyok éppen hiú alkat, de jól tudom hogy mi van a fegyvertárban és azt is hogy hogy használjam őket. Látom ahogy lassan végigmér és a szemében is az elismerést, de hát nem éppen ezt akartam? Elmosolyodom, ami lehetne akár egy játékos és kedves mosoly is, ha én nálam nem éppen a vadászmosolyként lenne feltüntetve. De végülis mindegy. Miután nem szól, visszahajolok hozzá, és lazán kicsúsztatom kezéből a rajzát hogy közelebbről is megszemlélhessem, bár nem tudom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy ő is feláll hogy velem együtt nézze át a képet.
-Szerintem igenis szép lett. Annyi a hibája, hogy nem él. Nem keltetted életre a rajzot. Tény, hogy ez a táj tökéletes mása. És mégis halott. Látod?
Mutatok a képen a fákra, amik szinte tökéletesen fa alakúak, pedig én aki pár éve azért rajzolgat, tudom hogy milyen nehéz sokféle és ezerszínű fát rajzolni főleg hogy mind más alakú és színű. Aztán a tájra bökök, ahol a fák állandóan mozognak, ha nem is láthatóan, de a szél meglibbenti őket, így halkan susognak.
-És látod, a réten a fűszálakat? Folyton mozog. Sosem pihen. Állat, ember, szél vagy egyéb mindig közte jár. A képeden csupán fűszálak.
Durcásan néz, de szemeiben látom hogy nagyon is érti miről volna szó. De mielőtt még azt hinné hogy egy okoskodó kis mitugrász vagyok, mosolyogva nyújtom a képet kicsit távolabb magamtól, és úgy szemlélem meg.
-Nehogy azt hidd, sokat tudok a rajzolásról. Én csak a természethez értek.
-Tehát valami kutató vagy?
-Mi? Én? - nézek rá a kíváncsi kérdését követően és a gondolaton nevetnem kell...én kutató... -Bocs.. Khm... Nem rajtad nevetek. Csak vicces lenne én mint kutató. Dehogy. Csak hobbiból űzöm. Gyere!
Intek a fejemmel a bokor felé, de mivel nem jön, hát lépek én, puha lépteimmel hamar eltűnök mögötte, hogy némi pakolás után újra feltűnjek előtte. Immár azonban a gyűjtőkészlettel együtt. Kis ketreckékben pillangók, dobozkákban hernyók vagy lárvák, itt-ott bábok is vannak, én pedig most úgy nézek rájuk mint az előbb az én leendő Pillangóm nézett először rám, csodálattal telve, és vággyal, mintha csak én is pillangó szeretnék lenni...
-Látod. Ez itt élő. -Aztán előveszek egy kis dobozkát, amiben gombostűre szakszerűen felszúrt csodák vannak-mégis van köztük különbség, nem?
Tágra nyílt szemmel nézi a lepkéket, nem tudom hogy mi érintette meg ennyire, de majd később megkérdezem tőle. Óvatosan a kezéért nyúlok, majd egy kis mézet cseppentek rá, és nem törődve azzal hogy meglepetten néz rám, meg kíváncsian és el akarja húzni a kezét, mutatóujjam a szám elé rakom, hogy legyen csendben, és lassan lehúzom őt a földre velem szemben. Aztán a mézes ujját bedugjuk az egyik ketrecbe, és egy pillanat múlva egy csodaszép Színjátszós lepkével húzzuk ki. Egy halk ,,ó”-t ereszt meg, meg tudom érteni, miért, hiszen ez a lepke már képen is gyönyörű, hát még élőben... De én most nem a kis állatkát figyelem, hanem az én leendő trófeámat.
-Rai vagyok.
Mutatkozok be neki, hiszen itt az idő hogy a barátkozás mezejére lépjünk, ha már ilyen jó helyen találkoztunk. Nem esik és nem kell távozni sem, jól összehaverkodunk, és valamiért meginvitálom magunkhoz, aztán pedig nem szökik meg. Kész. Széles és gyönyörű mosolyt ragyogtatok meg, nincs miért aggódni, hiszen a csapdába csalás könnyű lesz. Csak ami utána jön.... Na, az még a neheze...
|
| Lureka | 2010. 11. 11. 21:26:27 | #9259 |
Karakter: Yvon Lance
Megjegyzés: ~ Rainak
Alsó ajkamat rágcsálva húzok át néhány vonalat és javítgatom a kis apró hibáimat, amíg nem érzem úgy, hogy ennél jobb már nem lehet. Kezemben szinte remeg a ceruza, annyira szeretném tökéletesen megcsinálni. Kócos tincseimmel a hűvös szél játszadozik, de nem zavar. Csak művemet figyelem, de valami nem tetszik.. mintha hiányos lenne…
Tanácstalanul nézek fel rajztáblámról. Halk csivitelés, a tavaszi bogarak vidám, élénk zümmögései kúsznak fel dobhártyámig, mintha alig egy perce lennék kint.. Pedig már jó pár órája itt lehetek. Tudtam, hogy itt megtalálom a saját vonásaimat. De… még így sem lett jó a tájképem. Pedig ennél távolibb és csendesebb hely nincs a városban, ahol megtalálhatom a természet szépségeit.
Tényleg kijöttem a város széléig, hogy rajzolhassak valamit, amit talán be merek adni köröm rágcsálás nélkül. Erre… szánalmas vagyok…
Halk sóhajjal hajtom le a fejem. Olyan vagyok, mint egy bolond kis gyerek… próbálom elhitetni magammal, hogy tudok rajzolni, de még egy egyszerű tájképet se tudok rendesen megrajzolni.
Egyszerűen szánalmas…
Morcosan nézek le alkotásomra. Egy kis patak, mező, fák, egy kis házikó.. Az egész sablon. Nincs benne semmi eredetiség… mintha magamat próbáltam volna lerajzolni… bennem sincs ennél több… Csak olyat tudok lerajzolni vagy esetleg lefesteni, ami már kész mű. Egyébként én is csak egy vagyok a sok közül… egy senki, aki nagyot akar alkotni.
Utálom… utálom, hogy nem vagyok semmire se jó! Utálom, hogy nem vagyok képes a legegyszerűbb feladatokat sem megoldani!
Utálom… gyűlölöm, hogy csak úgy vagyok a világon és konkrétan semmire se vagyok jó… semmit se tudok jól csinálni…
- Elegem van! – csattanok fel. Nem érdekel! Vissza megyek Franciaországba és majd ott elhelyezkedem. Az állatokat úgy is kedvelem. Akkor legalább valami hasznomat is vehetik, és nem csak úgy leszek. Igen… ez lesz a legjobb mindenkinek.
Dühösen kapom ki a lapot rajztáblám fogói közül és a tetején megfogva szakítom ketté. Azaz szakítanám, mert valami megakadályoz. Mielőtt eltépném az a nyamvadt lapot kezeimre egy másik, kicsit nagyobb simul megállítva a mozdulatban. Meglepve pislogok, de most az egyszer nem nyugszom bele, hogy nem teszem meg, amit elhatároztam. Nem! Most nem téríthet el senki!
Morcos arccal nézek fel a kéz gazdájára, és már nyitom a számat, hogy kérdőre vonjam. Mégis mit képzel magáról? Miért avatkozik bele mások dolgába?! Semmi köze hozz…
Gondolataim szinte lefagynak testemmel együtt, és egy pillanatra teljesen elmerülők a látványban.
Ez… az… annyira.. szép. Gyönyörű… mintha az égből lenne egy apró darab, ami most csak engem figyel. Olyan… mintha mindent látna belőlem… az egész lényem…
Talán.. a mennyországból jött le… ilyen mélységes és mégis élénk kéket még sohasem láttam. Vajon tényleg létezhet ilyen tiszta szín? Ami ennyire varázslatos és magával ragadó…? Vagy lehet elaludtam az íróasztalon és ez az egész csak egy álom? Igen ez valószínű… egy csodálatos álom…
- Miért akartad eltépni? – hallok meg hirtelen egy mély hangot, és nagyokat pislogva érzem úgy magam mintha épp a felhők közül rángatott volna le valaki a valóságba. Tessék? Ez… ez most nekem szólt?
Értetlenül nézek rá, és csak most áll össze teljesen a kép. A két gyönyörű szemhez még egy száj is tartozik. Sőt… határozott vonású mégis gyengéd arc, és hosszú fekete tincsek, amik az egésznek keretet adnak.
- Öhm.. én.. – motyogom magam elé halkan, még mindig kicsit meglepődve, majd végre eszembe jut, mit és miért akartam csinálni. Tekintettemet szinte azonnal elszakítva tőle, nézek vissza rajzomra. – Mert szánalmasan rossz lett az egész.. – mondom kissé durcásan. Szemet újra végig futtatom firkálmányomon, és egyre jobban érzem, hogy jó döntést hoztam. Nincs értelme folytatnom.. Egyszerűen tehetségtelen vagyok. Nincs ezen mit szépíteni.
- Szerintem nagyon jó lett. – üti meg a fülem újra mély hangja és elkerekednek a szemeim. Jó? Ez jó? Na ne…
- Azt hiszem nincs sok szépség érzeted.. ez az egész szánalmas.. – mutatok rajzomra és lehajtva fejem bújok hajam mögé. Kicsit zavar, hogy egy idegen pasival veszekszem erről. Lehet, hogy igaza van? Áhh kizárt… annyi kreativitás van ebben az egészben, mint egy elhasznált pelenkában… - Vagy csak épp súlyos ficamod van… - morgom orrom alatt, és most tényleg úgy érzem magam, mint egy durcás kiskölyök. De most az egyszer, nekem van igazam! Legalábbis… nagyon remélem, hogy jól döntöttem.
|
|
