Hikawa még mindig az ágyon üldögél, egyik lábát felhúzva és arra fektetve a kard hüvelyét. Vajon mi a franc járhat a fejében?

  - Igen. Ezért kérdeztem.

’

’

’

’

- Jézusom?! Mi ez, hé-héééé. – hallatszik egy tompább sikoly az utca túl végén lévõ sarokról. Hatalmas dübögések, és egy majdnem hogy az emberek szemének láthatatlan lábnyom, ami összeprésel egy igen értékes autót.  Egy hatalmas fehér két lábon járó szerencsétlenség kevereg erre, szinte olyan mint a múltkori, csak ennek több vér vörös minta tekereg az álarcán. Felpattanok a helyemrõl,a poharamban pihenõ jégkockák pedig halkan csörrennek egyet, körbeszimatol a fejét a levegõbe emelve… Hirtelen olyan mint ha oldalba vágna valami, de riadtan kell konstatálnom hogy az a tipikus hang szólít meg, még hozzá a rejtélyesen általam birtokolt Sötét Vadász az. Majd feltûnik nagy suhogással egy már általam ismerõs alak, az az irritáló kis haverja, vagy csapattársa, bánom is én!

’ http://www.youtube.com/watch?v=N6seBbFIKJs&list=PL5qhsPdZ3Xs05SKDc7nEmkUY_21R3dY9s’

Ott álldogáltunk az utcán,amikor ismerõs arcra lettem figyelmes…..

Az egyik haverom volt arról az elõzõ éjszakáról…..

Hátranéztem….

-Hali!!-integet felénk-

-Hööööhhh???-fogom meg a fiú kezét és futok eszeveszettül……

-Miért…ro…ha …nunk???-kérdi tõlem miközben elérünk egy háztömb sarkáig….

Végre megálltunk és lihegve de válaszoltam….

-Azért hogy az a lökött el ne hívjon beszélgetni…

’vége’

’ http://www.youtube.com/watch?v=hOEdGTDGBIs&list=RDN6seBbFIKJs’

-Figyelj lehet hogy te nem ismersz annyi embert mint én ,de …..

-Mi van,de???Ne merj a kinézetemre hivatkozni!!-nézett végig rajtam-

-Nem nem arra gondoltam…. nézz már rám!! én sem szeretek habos babosba öltözni!!-zsörtölõdtem-

-Humphhhh….-tette karba a kezét-

-Na de nem vagy kíváncsi a kardomra??-bököm oldalba-

Nagyot sóhajtott aztán már indultunk is…..

’vége’

’ http://www.youtube.com/watch?v=k6LCykRfXL8&list=RDN6seBbFIKJs’

Elértünk a lakásomig……..

-Gyere csak be !-nyitom ki az ajtót elõtte-

-Köszi…-lépett be az ajtón-

Sötét vadászt az ágyamon hagytam…….

-Érezd otthon magad!-haladok tovább a konyha felé..

-Oké…

Pár perc múlva visszatértem a szobába egy kis teával a kezemben…..

-Khmmm…..amúgy hogy is hívnak??

-Ryuuzoku Hikawának….-szemlélte a kardot-

’vége’

’ http://www.youtube.com/watch?v=15eAwMZoplA&list=RDN6seBbFIKJs’

-Szóval  ez lenne az a kard amivel ránktámadtál?-forgatja kezében-

-Igen ….-nyújtom felé a teát-

A kard amit egész éjszaka a kezemben tartottam és vizsgálgattam…..

Gyönyörû mélykék markolata,és finom lekerekített markolatvédõje van…….

A penge gyönyörû ezüst színben pompázott…..

Hikawa elmélyülten szemlélte a kardot……

’vége’

Egyik nap furcsa érzés kerített hatalmába. Egy furcsa módon ismerõs érzés, ami már rég az idõ homályába veszett. Egy sötét, és nyomasztó érzés. Az osztagom õrhelységének tetején ültem, és kémleltem az esti égboltot.

-         Nincsenek csillagok. Valami rossz közeleg. – kezdtem el belsõ monológomat.

’vége’

Ekkor megjelent Reiko.

-         Na mi van Tonókám? Mit csinálsz idekint? – csipkelõdött Reiko (Kinoshita Reiko, a 9. õrosztag kapitánya, Hikawa riválisa, és egyik legjobb barátja. Állandó jelleggel bossazntják egymást, de fõleg Reiko Hikawát. Reiko egyike azoknak a kapitányoknak, akik messze túlszárnyalják az összes többi kapitányt: 1., 2., 4., 6,. 7., 8., 10., 11., 12., és 13. osztag kapitányait.)

-         Semmi. Csak kiültem egy kicsit levegõzni.

-         Igazán?

-         Pedig kissé gondterheltnek tûnik az arcod. Minden rendben?

-         Valami készülõdik. Egy fura érzés, egy meghatározhatatlan dolgot érzek. De nem itt. Vagyis, már nem itt.

-         Hogy érted? – furcsállta Reiko, amit mondtam.

-         Ki megyek az emberek világába.

-         Mi van? – lepõdött meg jobban, Reiko. – Megvesztél? Ilyenkor?

-         Mentem. – ekkor fogtam magam, és elindultam a Senkai kapu felé.

-         Várj már Hikawa!!! – kiabált utánam Reiko, és elkezdett követni. – Veled megyek.

’ http://www.youtube.com/watch?v=wjjClKd01j0&list=PL964FD32FA8FEDA41 ’

-         Minek?

-         Nem kószálhatsz egyedül éjnek idején.  – tette csípõre a kezét, és vigyorgott.

-         Chh. Idióta. – mosolyodtam el.

Ekkor odaértünk a Senkai kapuhoz. Az õrök ránk csodálkoztak:

-         Ryuuzoku kapitány? Kinoshita kapitány?

-         Kaput kinyitni. Dolgunk van odakint.

-         Igenis!

Ekkor kinyílt a kapu, majd beleugrottunk.

’vége’

Az emberek világában megjelent egy Senkai kapu az ége. Kinyílt, és Reiko-val kiléptünk belõle. A levegõben álltunk, és körül néztünk.

-         Nos? – szólalt meg Reiko.

Én csak néztem körül továbbra is.

’ http://www.youtube.com/watch?v=NSVcG-hlReA ’

Ekkor lidércek jelentek meg. Nem is kevés. Óriásiak voltak, de nem túl erõsek.

-         Hikawa!

-         Látom.

A lidércek ránk támadtak, mi pedig puszta kézzel álltunk neki írtani õket. ( Megtehetjük :D )

A Seishin Shoumetsu („Lélek megsemmisítés” (gyakorlatilag úgy néz ki mint a Soul Eater-ben Stein technikája)) technikámat használtam, amit a jobb kezemmel lehet bevetni.

Az egyik lidérc ekkor elszökött.

-         Hikawa!! Az egyik szökni próbál.

-         Tudom. – indultam volna utána, de ekkor 5 Menos grande jelent meg, és küldött rám cero-t, pedig még ki sem jöttek teljesen az átjáróból.

’vége’

Ezt könnyedén kivédtem.

-         Na majd akkor elkapjuk, ha itt végeztünk………… Nincs idõnk itt tökölni Reiko.

-         Tudom. De talán fel akarod oldani a korlátozó pecséteket?

-         Dehogyis. De még ennyire vissza fogva sem szabadna, hogy problémát jelentsenek ezek a lidércek.

-         Akkor hajrá!

’ http://www.youtube.com/watch?v=eOGkZsuFILU ’

Ekkor kiengedtünk egy csomó lélekenergiát. Már amennyi ennyi korlátozó pecséttel megengedhetõ volt. De még így is veszélyt jelentettünk az emberekre, a lélekenergiánkat tekintve, szóval így is visszafogtuk magunkat. Elképesztõ sebességgel gyilkoltuk le a lidérceket, majd egy utolsó nagy lélekenergia örvényt bocsátottam ki magamból, amivel elpusztítottam az utolsó lidércet is.

’vége’

-         Na ezzel megvolnánk. Már csak az maradt, amelyik elszökött.

’ http://www.youtube.com/watch?v=0aRjRYX14xI ’

-         Mivel hagytad meglógni. – szólt be Reiko. *Idióta animés Chibi-s fejek jönnek :D*

-         Mi van? – kaptam fel a vizet. – Ha nem láttad volna, éppen 5 cero-t kellett kivédenem.

-         Én nem keresnék kifogásokat a helyedben. Elvileg te vagy a legerõsebb. Vagy csak kamu vagy? – vágott Reiko sunyi képet.

-         Fogd be te barom. – kiabáltam.

-         Te fogd be!! BAAAAAKAAAA!!! – dugta ki nyelvét, és húzta le jobb szemét. :D

-         Te kis….

’vége’

-         Vajon merre ment? – kérdeztem. – Be tudod mérni?

-         Naná…

Ekkor megéreztünk egy nagy lélekenergiát, és a szökött lidérc lélekenergiáját.

-         Hát ez meg…?

Ekkor elindultunk a lélekenergia irányába. Közben éreztük, hogy a lidérc reiatsuja, eltûnt. Mikor megérkeztünk, nem láttunk senkit, csak éreztük azt az új, furcsa reiatsu-t.

-         Vajon mi történhetett? – kérdezte Reiko.

-         Érzed ezt? – szólaltam meg halkan.

-         Ja. A közelben van. – válaszolt Reiko is halkan.

Ekkor a lélekenergia felé fordultunk.

-         Ki van ott? Válaszolj! – kiabált Reiko.

’ http://www.youtube.com/watch?v=48QHhyBq8kw ’

Ekkor egy lány rohant ki a fák közül kiabálva, és ránk támadt, egy fura karddal. Felém vágott, én pedig a 4 ujjam, és a hüvelykujjam közé szorítva, meg fogtam a pengét.

-         Hát ez meg? – szólalt meg Reiko. – Hikawa!!

-         Ki vagy kislány? Látsz minket? – néztem rá hideg tekintettel.

Az arcán látszott hogy meglepõdött. Biztos mert sosem látott még ilyen lelkeket, vagy mert megfogtam a kardját. Elrántotta kezembõl a pengét, majd újból megpróbált lesújtani. Ezelõl csak elugrottam.

-         Nem hiszem, hogy tudja, mik vagyunk.

-         És a mozgása is esetlen. Tuti hogy nem halálisten. – folytatta Reiko. – Mit csináljunk vele?

-         Hogy hívnak kislány? – kérdeztem. – És honnan van az a kard?

’vége’

Erre a kérdésre láthatóan megszeppen, és már érzem a vesztem, hogy ez nem lesz könnyû menet. Keresztbe fonva karjaim várom válaszát.

- Öhm. Magas volt, öhm haja volt, és halálisten ruhát hordott, meg kard volt az oldalán… - hadarja a szavakat, amire felvonom a szemöldököm.

- Nem tudod egy kicsit részletesebben? Ennyi erõvel minden halálisten a „szerelmed” lehetne. –jegyzem meg kicsit csípõsen.

- Nem emlékszem… -mormogja az orra alatt.

- Mi? – kérdezem. – Ha nem mondod meg végre, itt hagylak, és még sem segítek.

- Nem emlékszem!- mondja már hangosan és a szemeimbe nézve. Szemeibõl könnyek csordulnak elõ. Szipog, és összekuporodik a földön. – Bocsánat… de nem megy. – egyre többet szipog, és egyre nagyobb könnycseppek hullnak az ölébe. Mellé guggolok, és a vállara teszem a kezem.

- Nyugi, semmi baj. Ha tényleg szereted õt, akkor biztos, hogy elsõ látásra megismered. – fölállítom, és a kezébe nyomok egy zsepit. – biztos, hogy megtaláljuk, csak egy kis idõbe fog telni. – mondom, ellágyul hangon.

- Bocsánat… - mondja megint halkan.

- Semmi gond. – mosolyogok rá.

- Nekem visszakel mennem az osztályterembe. Te menj haza, és vágj be egy nagy adag fagyit.

- F…fagyi?! – mintha újjá éledne. Abbahagyja a szipogást, a könnye folyása abba marad, és mosolyogva néz rám Amire kicsit meglepõdök.

- I… igen fagyi.

~Suli után~

Haza fele tartok mikor a házunk elõtt Uraharát pillantom meg, és nem kicsit megy fel a pumpa, ahogy a kiscsaj könnyedén szóba áll bárkivel. Oda sietek hozzájuk.

- Urahara, te meg mit keresel itt? – kérdem ingerülten.

- Csak épp erre jártam, és gondoltam beszélgetek ezzel az ifjú hölggyel.

- Oké, akkor megtörtént a beszélgetés, mehet is.

- Sato-san…- mondja halkan.

- Rendben, de majd el kéne beszélgetnünk. – Mondja a férfi.

- Nincs mirõl beszélnünk. – mondom határozottan, és behúzom a házba. Az ablakhoz megyek, és nézem, ahogy a férfi eltûnik a sarkon, majd felé fordulok határozottan.

- Ne kezdj el beszélgetni idegenekkel. Lehetnek a rosszakaróid is.

- Bocsánat.

- Áhh… - megvakarom a fejem, és leteszem a táskám.

- Amúgy… mi az az épület, ahol nem rég voltunk?

- Mi?... Ja hogy az. Azt iskolának hívják.

- Iskola?

- Igen. Olyan hely, ahova a fiatalok járnak tanulni.

- Én is akarok menni. – mondom fellelkesülve.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet.

- De én menni akarok. – mondja akaratosabban.

- Rendben, megpróbálom elintézni. De ha sikerül, akkor semmi feltûnõ dolog, mert sok olyan ember van ott, akik ismerik a fajtád, és nem nagyon kedvelik. – mondom ránézve figyelmeztetõileg és a táskámból elõvéve a leckém teszem az íróasztalomra és ülök le mellé. Az ablakon kinézve mereng el. Fél szemmel pillantok rá, és elgondolkodom, hogy miként lehetne megoldani, hogy bejöjjön a suliba. Uraharával kellesz mindenképp beszélnem. Talán tud neki is adni egy póttestet, bár én ebben nem hiszek.

A nap további része szinte eseménytelenül telik. Nem igazán zavartatom magam hogy itt van nálam ez az arrancar, csak kicsit többet fõzök, hogy õ is tudjon enni, bár õk inkább lélekrészecskékkel táplálkoznak, de azért nah hátha eszik. Olyan 8 fele csörren meg a telefonom. Urahara az. Kimenve a kertbe kezdek vele telefonálni és beszélni.

- Nézze uram… én nem fogom hagyni, hogy bántsák… még nem bántott senkit és egy halálistent keres szóval nem hiszem, hogy bántana bárkit is… egy póttestre lenne szükségem… Igen neki… Nem nem vizsgálhatja meg… Ahh na jól van… de jöjjön ide… mikorra lesz kész?... Értem… várom. –Mondom lerakva a telefont és Hayurira nézek.

- Nem sokára itt lesz az-az úr, akivel beszéltél. Meg fog vizsgálni, hogy póttestet tudjon neked csinálni, amiben már szabadon járkálhatsz a városba, de ha kiakarsz lépni abból a testbõl szükséged lesz egy szimbólumra. Ehhez is kell a vizsgálat, ahogy kivettem Urahara szavaiból. Nemsokára itt van. Lény nyugodt… nem fog ártani, ha pedig igen itt vagyok. –Mondom határozottan és bemegyek mellette az ajtón és behunyt szemmel állok meg mellette.

- Egyet viszont jegyezz meg. Nem vagyunk barátok. –Mondom határozottan és azzal megyek be a nappaliba, majd a konyhába. –Gyere vacsorázni. –Mondom határozottan és érzem, hogy most kicsit szótlan lett.

- Értem… és… és ez a vizsgálat nem fog fájni?

- Ahogy Urahara magyarázta nem hiszem…

- Az… az jó. De… mi az a quincy? –Kérdez rá újra a dologra és leülve szedek magamnak a vacsorából és neki látva gondolkodom el, hogy is tudnám neki elmondani a lényegét ennek, majd neki látok a magyarázatnak. Egész addig magyarázom, míg Urahara meg nem érkezik. Szokásosan nem az ajtón jön be kopogás után, hanem az ablakon. Átadva a terepet Uraharának a nappaliba megyünk és elkezdi a vizsgálatot. Ott vagyok végig és figyelek keresztbe font karokkal.

- De szép szoba. – mondja csodálva kicsi, de rendezett szobám.

- Te meg mit keresel itt? – kérdezem meg tõle kissé ingerülten.

- Nincs hova mennem, ezért meg szeretnélek kérni, hogy engedd, hogy veled lakjak. – mondja nagy vigyorral az arcán amire szemöldököm kicsit megremeg.

- Szó sem lehet róla. – mondom komolyan és kitolom az ablakon, ahol be jött.

- Létsziiiiiii~

- Nem!

-Létsziiiii~

-Nem!

Az utolsó nem után becsukom az ablakom és be is húzom a függönyt. Ágyamra ülve veszek mély levegõt, mikor meghallom az esõ kopogását a háztetõn. Én és az a nagy szívem. Felállva visszamegyek az ablakhoz és kinyitva azt nézek le rá.

- Gyere… de csak míg esik. – mondom, és a távolba nézek inkább. Mikor visszajön, becsukom az ablakot és megragadva a kezét húzom be a fürdõbe. Ott egy törölközõt terítek rá és egy ruhát rakok le elé és kiviharzok onnan.

- Ezzel meg… - de nem hagyom, hogy befejezze a mondatot.

- Törölközz meg, és vedd fel a ruhát, amit adtam. Még a végén megfázol.

Vissza menve a szobámba az ágyra ülök és táskámat veszem magam mellé, hogy megnézzem mit kell holnapra megcsinálnom.

- Ömm… köszönöm. –Mondja, mikor be jön, én pedig egyhangúan nézek rá.

- Mondtam már nem? Ne köszönd.

- Bocsánat. – leül egy földön heverõ párnára. De helyben el is alszik.

Odalépve hozzá terítek rá egy pokrócot és mély levegõt véve ülök az íróasztalomhoz le és látok neki a házinak. Elégé sokáig eseménytelenül telik a délután és az este is.

~~*~~*~~*~~

Másnap reggel hamarabb ébredek fel, mint a lány, bár még be se mutatkozott, de én se neki. Egy levelet hagyok, neki mielõtt elmennék az iskolába, bár biztos, hogy Ichigo igen csak kérdõre fog vonni, ami nem igazán érdekel.

„Iskolában vagyok, van egy kis kaja a hûtõben, egyél, majd mire hazaérek, ne legyél otthon.”

A levél megírása után el is megyek otthonról bezárva magam után kulcsra az ajtót. Remélem, megoldja úgy a távozást, hogy ne maradjon nyitva a lakás.

Az iskolába érve bemegyek az osztályterembe ahol a kis klikk, az- az Ichigo, Orihime, Ishida és Sado egyenesen rám néznek. Nem törõdve velük ülök le a helyemre és veszem elõ a cuccaim. Nem szólok senkihez sem, mert nem szándékozom barátkozni. Jó nekem egyedül. Ridegen és távolság tartón ülök. Amikor Ishida lép oda hozzám és szemüvegét megigazítva ugyan olyan ridegen szól hozzám.

- Beszélni akarok veled.

- Én meg nem. –Mondom kurtán és elõ véve a reggeli almám harapok bele és gõgösen nézek szemeibe, pont úgy, mint õ.

- Nos… túlzottan nem érdekel, te mit akarsz… - lép oda hozzánk Ichigo és kezem megfogva húz fel a padból én pedig csak gúnyosan mosolyodok el.

- Mit akarsz tenni? Kirángatsz a terembõl? Azt én nem hiszem, hogy meg tehetnéd… mert sikítok. –Mondom, miközben az egész osztály ránk néz, hogy ugyan mégis mit akarhatnak tõlem. –Mindenki minket néz Ichigo… szerintem nem akarod, hogy a barátaid elõtt leégj azzal, hog kirángatsz. –Elengedi a kezem és Ishida néz rám szigorú szemekkel én meg csak mélyen nézek a szemeibe és csak újra elmosolyodom.

- Kérlek gyere velem. –Mondja még mindig ridegen és elindul kifelé. A vörös hajúra pillantok és elindulok Ishida után. A tetõre megyünk fel és keresztbe fonva kezeimet állok meg.

- Mit szeretnél?

- Ichigo azt mondta, hogy te is quincy vagy.

- És ha igen?

- Akkor miért nem tudtam eddig a létezésedrõl?

- Mert én Tokyoban voltam a családommal és mi nem kérkedtünk úgy az erõnkkel, mint te… „Utolsó Quincy!” –A hangomban erõs gúny jelenik, meg és nem engedek a ridegségének. Láthatóan felvonja a szemöldökét. Célom, hogy kihozzam a sodrából, ám ekkor a tegnapi kiscsaj lép a szívre én pedig ránézve kedvtelenedek el.

- Mégis mi a francot keresel itt? –Kérdem dorgálón és látom, hogy Ishida elõhúzná az íját. –Meg ne merd támadni. –Mondom parancsolón. –Vagy te se vagy különb a halálisten barátodtól?

- Õ nem a barátom!

- Mégis folyton vele lógsz… Ha íjat rántasz itt és rátámadsz. –Mutatok a kiscsajra. –Te se vagy különb a halálistenektõl. Tudhatnád, hogy nem a borító alapján ítéljük meg a könyvet.

Látom, ahogy ezen elgondolkodik, és végül leereszti a kezét. Úgy helyes, így legalább nem okoz kárt a suliban. Újra a kis csajra nézek.

- Ismét megkérdezem… mi a francot keresel itt?

- Unatkoztam és elindultam megkeresni a halálistent, de ekkor megéreztem a lélekenergiád.

- Mi a francot akarsz tõlem te is?

- Szeretném a segítséged kérni. –Ezen kicsit meglepõdök.

- Nem leszek a testõröd, ezt felejtsd el! –Elfordítom fejem dacosan. – Van nekem fontosabb dolgom is, mint egy kislányt pesztrálni.

- Nem ezt szeretem volna.

- Akkor mégis mit?

- Kérlek segíts nekem megtalálni a… a szerelmem. –Mondja ki végül, amire én csak meglepõdve nézek rá.

- Nem egy halálistent keresel?

- De igen… de õ… õ az én szerelmem.

Teljesen elképedek és Ishidára nézek és láthatóan õ is teljesen ledöbbent. Sokáig nem is tudok szóhoz jutni és újra a lányra nézek.

- Jó… segítek. –Mondom kicsit megenyhülve. –De akkor mutatkozz be.

- A nevem Hayuri. –Látom, hogy teljesen fellelkesül és odasietve hozzám örömködve ölel meg, amin még jobban elképedek. Finoman fejtem le magamról a kezeit és tolom kicsit hátrébb.

- Ne ölelgess! –Mondom határozottan. Mintha Ishida is megenyhülne és odalépked hozzánk.

- Ha esetleg tudok valamiben segíteni, csak szóljatok.

- Veled még lesz egy kis dolgom! –Mondom komolyan ránézve. – „Utolsó Quincy” –hangom ismét gúnyossá válik, ahogy kimondom a szavakat. Láthatóan mérges is lesz erre Ishida.

- Honnan tudhattam volna, hogy nem én vagyok az utolsó?! –Csattan hangja én meg csak felnevetek rajta.

- Nem kell felelõtlenül kijelenteni dolgokat Ishida-san! –Mondom fél mosollyal és keresztbe fonom karjaim felé nézve.

- Öhm… elnézést a tudatlanságomért… de mi az a quincy? –Kérdezi én pedig felénézve vonom fel szemöldököm.

- Majd talán egyszer elmagyarázom, de nem most. –Mondom õszintén és mély levegõt véve hallom meg a csengõt. Ishida szó nélkül visszamegy a terembe, én nekem pedig teljesen elment a kedvem az órától. Kettesben maradok a kiscsajjal. Ránézve mutatkozom be. –A nevem Sato Kyoji. Nálam maradhatsz. –Mondom megenyhülve. – De csak addig, míg meg nem találjuk a „Szerelmed”! –Jelentem ki határozottan, amire látom, csak bólint.

- Köszönöm Sato-san. –Mondja én pedig mély levegõt véve hunyom be a szemem.

- Hogy néz ki a te halálisten „szerelmed”?

- Egy lidérc? –Kérdezem halkan magamtól és medálomat megfogva nézek körbe. Keresem a lélekenergia forrását, végül az pont a Parkban van bent. Sietve rohanok az irányába, mert nem szeretném, ha ártatlanok áldozatul esnének egy esetleges lidérctámadásnak. Mióta ide jöttem egyre több lidérc erejét érzem, ám mindig mikor oda értem, már a helyettes halálisten Kurosaki Ichigo már helyszínen volt, és intézkedett, így sose léptem közbe. Fõleg, hogy barátai is ott voltak. Köztük kiszemelt áldozatom is Ishida Uryuu. Vele mindenképp össze akarom majd mérni egyszer az erõm, bár még nem szeretném, hogy tudjon arról, ki is vagyok valójában.

Ahogy közeledem és érzem az egyre erõsödõ lélekenergiát egy alakot látok meg fehér ruhában. Megtorpanva nézem az alakot. Az erõ belõle jön. Egy fa mögé bújva figyelem, hogy mit is csinál, ha támad azonnal meg akadályozom, de láthatóan egyenlõre nem támadni készül. Körbe- körbe néz, mintha keresne valamit, vagy valakit. Lehet, hogy az áldozatát? Gondolataim cikáznak, és ekkor jelenik meg ismét az a helyettes halálisten. Már kezd irritálni a vörös feje. De még az iskolába is kénytelen vagyok elviselni, mert egy osztályban vagyunk. A lányra támad. Figyelek egyenlõre és láthatóan, nem ártó szándékkal jött, Ichigo mégis harcra akarja kényszeríteni. Nem bírom, ha „ártatlanokat” bántanak, így levéve keresztem a nyakamból lépek ki a fa mögül és egy légsiklással a lány elõtt termek. Íjam felhúzva védem ki a támadását.

- Mégis miért támadtad meg Ichigo? –Kérdem mélyen nézve a szemeibe, aki egybõl felismer, bár nevemet nem tudja. Nem is csodálkozom.

- Te vagy az-az új lány! Mégis… mégis mióta vagy Quincy? –Láthatóan ledöbben én meg elhúzva a szám nyomom le kardját, és felhúzva egy nyilat szegzem rá.

- Nem támadott senkire… akkor mégis miért bántod?!

- Ez egy arrancár! –Mondja indulattal hangjába én meg szemem forgatva nézek vissza rá.

- Ez nem indok. Attól hogy arrancár, még lehet békés szándékú és kedves! Egy könyvet sem a borítója alapján kell megítélni! –Mondom, és újra támadni készül, de elkapva a lány derekát ugrok el egy légsiklással, aki zavartan pillant rám fel.

- Köszönöm, de nincs szükségem védelemre. Meg tudom én magamat is védeni. –Mondja nekem az arrancár lány nekem és elmosolyodva nézek a szemébe.

- Nyugi… én az ártatlanokat védem, és te még nem támadtál senkire, így ez egy értelmetlen kikényszerített harc. –Mondom, és szempillantás alatt elrejtem lélekenergiám és íjamat. A keresztet visszarakom nyakláncomra és pulóverem alá rejtve viszem távolabb Ichigotól. Egy nyugodt helyre megérkezvén rakom le a zavart idegent. Az egyik folyó mellett vagyunk. A neveiket még nem sikerült megtanulnom. Körbe nézve bizonyosodom meg, hogy nincs itt senki.

- A lélekenergiád jobb ha elrejted. Elégé sok erre a halálisten, és van egy másik quincy is. –Mondom neki komolyan szemeibe nézve, majd indulnék el hazafelé, ám megfogja a kezem, hogy meg állítson.

- Köszönöm. –Mondja ismét a háláját én pedig megrázva a fejem nézek fel az égre.

- Ne köszönd, mert nincs mit. Azt tettem, amit helyesnek véltem, de ha bármelyik lélekre is rátámadsz nem, hogy megvédeni nem foglak, de még én magam intézlek el. –Mondom véresen komolyan ridegen a szemeibe nézve. Arcán teljes döbbenetet látok, ezen csak felhúzom a szemöldököm. Rideg vagyok most is mint mindig. Nincsenek barátaim, és nem is akarok.

- Én nem lelkekért jöttem. –Mondja szinte azonnal. –Egy halálistent keresek. –Mondja és arca vöröst szín jelenik meg amire most én lepõdöm meg. Mit akarhat egy halálistentõl?

- És mégis miért keresel egy halálistent arrancár létedre? – Teszem fel a kérdést, bár nem tudom miért. –Tudod mit? Nem rám tartozik… de csak óvatosan. Nem leszek mindig melletted. –Mondom és indulok is haza.