 Karakter: Yue Shang
Megjegyzés: ~ Lawinak ~
Türelmetlenül toporogva állok a ponyva mögött, ujjacskáimmal ruhám alját gyűrögetem, s mikor a kövér cirkuszigazgató elsétál mellettem, hogy felkonferáljon a porondra kivonulva, nagyot nyelek, s ismét mindent végig pörgetek fejembe, amit ma este elő fogok adni. Félek... a múltkor goromba voltam vele, így ha ma nem nyújtok jó teljesítményt, akkor el fog adni. Már... már így is volt pár jelentkező, és ha ma nem leszek tökéletes, akkor el fog adni, és ki tudja... ki tuja mit fognak velem tenni, azok, akik megvesznek. Nem szeretnék innen elmenni. iGaz, hogy nem mindig bánnak velem jól, mert külföldi vagyok, és lényegében csak egy portéka a sok közül, de attól... attól még az itteniek olyanokká váltak számomra, mint a család... nagyon hozzájuk nőttem, és fájna ha tőlük és a kötéltől is meg kéne válnom. A kötéltánc az éltem... ha azt elvennék tőlem, belehalnék. De, mint bevándorló, aki ráadásul úgy szökött egy hajón ide, nem választhatok... csak annyit tehetek, hogy nagyon ügyes leszek, és a legjobbat hozom ki magamból, hogy még véletlenül se forduljon meg Mr. Nelson fejében, hogy eladjon...
Amint meghallom mély, rekedt hangját, ahogy üdvözli az összegyűlt közönséget, a gyomromban lévő gombóc torkomba csúszik, s már szinte remegve szorongatom finom anyagú, kínai ruhámat... Istenem... ha elad... abba belehalok...
- És most jól figyeljenek, Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mert most betekintést nyerhetnek a keleti misztikumba, megtekinthetik Kína gyöngyszemét! Következzék egy igazi tehetség, aki a kötélen táncolva dacol élettel és halállal! Jól vigyázzanak, hiszen a művész biztonságát semmi sem garantálja! Aki, most oda fellép, az valóban a halál torkába zuhanhat! Következzék... a Kínai Sárkány! – jelent be a cirkusz igazgató, s húsos ujjaival felém intve jelzi, hogy be jöhetek, s leküzdhetem a mutatványt... az, hogy egy kötélen függ az életem, ne érdekel. Olyan, mint a legjobb pajtásom... nem félek tőle, sem a haláltól. De attól... attól, hogy rabszolga legyen, ami elől menekültem, ami elől idejöttem, attól rettegek... szóval. Most nagyon ügyes leszek.
Elegánsan kihúzva magamat lépek elő, s mélyen meghajolva üdvözlöm az idegyűlt közönséget, kik szolid tapssal üdvözölnek, s követik nyomon ruganyos, macskaszerű lépteimet a létráig, ami a közel 20 méteres magasságba vezet, az én birodalmamba...
zene
Könnyedén, mindenfajta félelem vagy megingás nélkül mászom fel, s mikor felérek kezeimmel kecsesen halászom elő ruhámból vérvörös legyezőimet, melyen apró kis lepkék szimbolizálják a szárnyalás tehetségét. Már szol a dob, hallom, ahogy ütemére száguldozik pulzusom, szívem úgy kalapál, ahogy a félre eső zugban a dobokat verik... ők is bevándorlók. És ők is csupán ilyen helyen lelnek munkát. Mert csak a dobokhoz értenek. De nem baj... csupán csak még tökéletesebbé teszik az élményt.
Szemeimet behunyva engedem vállmagasságába kezeimet, s apró mozdulatokkal, mintha apró pillangó módjára verdeső szárnyiam lennének, úgy indulok el... az első lépés mindig a legnehezebb, ilyenkor ha lenéznék, biztosan leesnék... de utána már gyerekjáték. Ahogy mezítelen talpam alatt megérzem a kötél érdes anyagát, már úgy megy mint a kerékcsapás...
Kecses, légies mozdulatokkal táncolok a kötélen, mintha nem létezne erő, ami innen letaszíthatna, mintha maga a levegő segítene nekem... vagy ha a legyezők tartanának meg... mintha repülnék. Testem a dobok ütemére mozog, gyorsan, úgy hogy valóban repülésnek tűnik minden mozzanatom...
Fejem felé dobom legyezőimet, kezeimen lendülök át, s újból elkapom kis szárnyaimat... minden gyerekjáték annak, akit gyerekkorától erre teremtett a sors... én erre születtem. Arra, hogy dacolva a természettel itt táncoljak.
Semmit nem hallok, csupán a dobokat, semmit nem érzek csupán a levegőt mely simogatja testemet, és a kötelet, mely úgy simul talpam alá, akár a föld... mint egy macska, úgy szökdécselek a kötélen, egyetlen hiba nélkül, tökéletes harmóniában. Nem érzek félelmet, sem aggodalmat... csupán a felszabadító nyugalmat, minden egyes lépésnél... szemeimet pedig egyszer sem nyitom ki. Csak elrontaná az élményt. Egyszer egy öregember azt mondta nekem, hogy ami a szem lát, az csak elrontja a harmóniát, amit megtapasztalok. Igaza volt. Vakon, is tökéletesen tette azt, amit én. Azóta nem nyitom ki a szemem, mikor a kötélre lépek.
Mikor a dob végéhez ér, én már ismét a létra szélén lévő kis deszkán állok, s alázatosan meghajolva a tapsnak ébredek fel nyugalmamból. Mindenki kiabál, tapsolnak, arcukon lenyűgözöttség, és széles mosolyok. Igazából, ez a látvány is tökéletesen megéri. De sosem azért kötéltáncoltam, hogy másokat boldoggá tegyek. Önző, és gonosz dolog, de csupán a saját boldogságomat szolgálja. Sosem voltam igazán boldog, csupán akkor, mikor ezt csinálhattam. S ilyenkor mindig tökéletesre sikerül. Remélem... remélem a cirkuszigazgatót is meggyőztem. Könyörgöm... itt szeretnék maradni.
*
Halkan falatozom pálcikáimmal rizsemet, amit Jane főzött nekem, mert tudja, hogy én ennyivel és beérem, ráadásul szeretem is. A tűz halkan ropog előttem, kellemesen melegíti lábacskáimat, körülöttem pedig a társulat tagjai ülnek csöndben, s feszülten bámulják a lángokat, ahogy én is. Az előadás utáni egy óra, mindig az az időszak, mikor az igazgatónak tehetik az ajánlatokat az emberek, hogy melyiküket kívánják megvásárolni. A múlt hónapban egy nálam fiatalabb kislányt adtak el... zsonglőr volt,é s egy öreg úr vette meg. Az arcán undorító, negéden mosoly volt, s legszívesebben sikítva kaptam volna ki a lányt a karjaiból, ám nem tehettem semmit. Nem szeretnék ilyen sorsra jutni... ki tudja, milyen mocskos alak venne meg... és vajon milyen célokra használna? Jane mondta... mondta, hogy itt a férfiak... szeretik... szeretik a szépet. Legyen az fiú vagy lány. Én félek... Rettenetesen félek...
- Már jön is, a vén kujon. Bárkiért is jött. Az nem fog jól járni... azt hallottam, hogy ma elég sok kétes alak jött el. Gazdag úriemberek, akiknek sok a szabadideje és még több a pénze.- morogja halkan Harry, s mielőtt a porondmester ideérne, ismét vacsorájába merül, szemeit lesütve. Neki nem kell aggódnia. Már 30 éves és nem hinném, hogy valaki megvenne egy félszemű oroszlán idomárt...
Összeszorul gyomrom, ahogy a léptek zaja felhangosodik, ujjaim elfehéredve markolják evőpálcikáimat, fekete szemeimmel a lángokat pásztázom, megmozdulni sem merek, még a levegő is belém szorul, ahogy a léptek megállapodnak, és megérzem azt az átható alkohol szagot, ami az igazgatóból szokott dőlni. Bárhonnan felismerem ezt az olcsó wisky szagot... mögöttem áll. Érzem. Eljött értem. Könyörgöm... ne... ne...
- Yue, jöttek érted! Lódulj!- parancsol rám nyersen, s én összerándulva nyelek egy nagyot, könnyeimet legyűrve. Minden szem rám szegeződik s megtörten figyelik, ahogy lassan felállva, reszketve rakom le székemre a tálat, s lehajtott fejjem megfordulok, mg egy utolsó pillantással elbúcsúzva tőlük. Hát mégis megtörténik... eladnak. Pedig... pedig ma mesés voltam. Nincs ennyi önbizalmam, de tudom, hogy ma remek teljesítményt nyújtottam. Akkor miért? Miért...? Nem értem...
Hurkás ujjaik csúsznak vállamra, s erélyesen vezetnek az igazgató kocsija felé, de nem merek felnézni, Fejemet lehajtva, ében tincseim függönye mögül bámulom a nedves, esti füvet, s próbálom visszanyelni a könnyeimet, melyek égetik szemeimet. Miért aggódom? Hiszen... nem biztos, hogy rossz ember vesz meg. Nem... aki embereket vásárol, mint holmi tárgyakat, azok csak osszak lehetnek. És... és én is most egy ilyen tárgy leszek. Nem akarok eszköz lenni ismét... hiszen ezelől menekültem! Ezelől rejtőztem egy hajóra és szöktem ide! De úgy látszik a sors elől nem lehet menekülni. Ahogy az Indiában mondják... ki minek születik, az is marad.
Ahogy megérkezünk, erőszakosa tuszkol fel a kocsi falépcsőin, hogy az esős alkohol szagú helyiségbe tuszkolhasson... kis híján elesek, a ronda szőnyegtől, ami a földön árválkodik, de sikeresen megállok, s kezeimet magam előtt szorongatva várok némán. Szemeimmel pásztázom a padlót, s mikor megpillantok, két drága csizmát,már tudom, hogy újdonsült tulajdonosomé... de... nem merem megnézni.
- Itt van, a kötéltáncos, uram. A neve Yue Shang.- dörmögi Mr. Nelson, s ellépve mellőlem engedi, hogy az idegen szemügyre vehessen. A szívem a torkomban dobog, érzem magamon a jeges, kutató szempárt, ami úgy vizsgálja végig minden porcikám, mintha egy baba lennék, akit a gyerekek mustrálnak a kirakatban.
- Remek. Remélem valóban meg is érte ebbe a porfészekbe jönnöm érte.- szólal meg az idegen mély hangjában arrogáns lenézéssel, de én csupán cipőjét figyelem, ahogy lassan felállva elém sétál, könnyed, elegáns léptekkel, s mikor megállapodik előttem, feltűnik egy kesztyűs kéz is, hogy durván rántsa fel fejemet állam alá nyúlva. Az a jeges, kék szempár amivel szemben találom magam szinte megfagyasztja bennem a vért... istenem... ne... ne vegyen meg... érzem rajta, hogy rossz ember. Érzem rajta, hogy gonosz és kegyetlen... ne...
Szemeimbe kiül a félelem, s azon nyomban le is sütöm őket, hogy ne kelljen elviselnek ezt a szörnyű tekintete... arcom meg sem mozdul, csupán ajkim szorulnak össze... egész testemen alig érezhet remegés uralkodik, reszketek, mint a nyárfalevél...
- Nos? Hogy véli? Megveszi?- érdeklődik Mr. Nelson nyájasan, azzal a hangsúllyal, amivel a piaci kofa a portékáját sózza rá a vásárlókra. Undorító gazember... hogy tehet ilyet? Nem vagyunk a tulajdonai! Nem adhat el! Emberek vagyunk, nem áruk! Ez.... borzalmas...
- Szép darab. Megveszem.- hangzik el a könnyed felelet, ahogy az ujjak elválnak arcomtól.- Annyit kap, amennyiben megegyeztünk.- teszi hozzá, a férfi, s én ijedten, szemem sarkból mérem végig. Milyen magas... alig érek a mellkasáig... egész testét fekete öltöny fedi, fején magas kalap, amin egy vörös lepke díszeleg... olyan formájú, mint ami a legyezőimen van... a haja ében fekete, és hosszú...félelmetesen takarja el az arcát... igazi arisztokrata külseje van... a vonásai is... gőgösek. Félelmetes... az az elegáns mozdulat amivel a pénz hajítja az igazgató asztalára, és undorító az, ahogy a vén ember vetődik felcsillanó szemekkel az érmék után.
Úgy érzem sírnom kell... még sem merek. A vér megfagyott bennem, ahogy levegő is bennem rekedt. Félelmetes férfi... akcentusa van... ezek szerint... nem angol... teljesen...
Mikor Mr. Nelson meghajolva köszöni meg az üzletet, ismét felém fordul s én ijedten kapom el tekintetemet róla, de szerintem így látta milyen rettegéssel figyeltem. Vajon mi lesz velem ez után? Bele sem merek gondolni...
- Nézz rám, Yue Shang.- parancsol rám erélyesen a férfi, s én tétovázva emelem rá fekete íriszeimet, s ahogy arcára kalandozik tekintetem, hátrálok egy lépést, mert az a kegyetlen, baljós mosoly, ami rajta ül, még a lelket is elűzi belőlem... jé...jézusom... – A nevem Céleste le Clair. De te csak „gazdámnak” szólíthatsz. Mától a tulajdonom vagy. Értetted? Válaszolj! – dörren rám, s én összerándulva, ijedten pillázva nyelem le a torkomban megnőtt gombócot.
- Ér...értettem...- dadogom halkan, lágy akcentussal kezeimmel ruhámat markolászva...
Mi lesz velem? Ez a férfi... ez a férfi maga az ördög! Félelmetes... vajon mit fog velem tenni? Mire kellek neki? És miért mondta azt, hogy szép darab? Lehet... lehet, hogy ő is olyan, aki szereti a szépet? Könyörgöm... könyörgöm... ne...
|
