- Hajh. – Hagyja el számat egy halk sóhaj, miközben a monitort figyelem, és az unalmas könyveléseket intézem. Mindig, ugyan az a nóta. Semmi érdekes nincs az én életemben. Bár egy titkárnõnek, csak ennyi jut. Persze félre ne értsék, nagyon jól fizet és kényelmes munka is, de irtó unalmas. Kezemmel kitámasztom az állam és egy kézzel gépelek, közben számat is sokszor elhagyja egy kisebb ásítás. De szerencsére, már lassan végzek az egésszel, csak egy két dolgot kell még letudnom. De ez az öröm nem tart sokáig, ugyanis…:
   - Leila, ezt be tudnád még könyvelni? – Szólal meg mellõlem az egyik kollégám, és egy hatalmas vigyor ül ki az arcára. Remek, már nem elég, hogy ezekkel is nehezen végeztem, de még lerak elém egy kisebb tornyot. Ráemelem kék szemeimet, amik nem sok jót sejtetnek a számára.
   - Bocs, de már ezekkel végeztem, meg ez amúgy is a te munkád nem igaz? Csináld meg egyedül. – Vágom a fejéhez a szavakat, és szegény csak hebeg-habog. Az órára nézek, és már fél hármat mutat. 
   - Na meg, pont most járt le a munkaidõm, ó mi nagy kár, majd holnap találkozunk. – Pakolok össze, azzal ki is viharzom az irodából, ott hagyva azt a töketlen félnótást. 
Azt hiszi, egy két szép szóval megfog magának? Ugyan már… nekem nem egy nyámnyila kell… 
Amint elhagytam a céget, egy sóhaj szakad fel belõlem, és végre haza veszem az irányt. Szerencsémre nem kell sokat gyalogolnom, így hamar hazaérek. Lazán lerúgom lábamról a cipõmet, majd a táskámat is ledobom az asztalra, így a nappaliba érve lefekszem a kanapéra. 
   - Nah, végre…- Sóhajtom, majd nyújtózom egy nagyot. Már épp kezdenék elaludni, amikor valami, szõrös az arcomhoz ér. Kinyitom szemeimet, és egy nagy macska fejet látok magam elõtt. Egy halkabb sikítás kíséretében azonnal felpattanok, a macska fej pedig eltûnik a szemem elõl. Kapkodva veszem a levegõt, mígnem fel fogom, hogy mi is az. 
   - Kelly! A frászt hoztad rám… - Mordulok rá, és megcsóválom a fejem, aztán megindulok a konyhába, hogy adjak neki enni, na és persze, ha már ott vagyok magamnak is csinálok valamit. Gyorsan megetetem a cicámat is, aztán magamnak is összeütök valami ehetõt. Leülök, és egy újságot veszek a kezembe, amit olvasni kezdek evés közben. 
„Egy erdõben vesztette életét” –Olvasom el a cikk címét, ami fel is kelltette az érdeklõdésemet. 
„ Egy lány, aki a város erdejében vesztette életét, egy rejtélyes eset után. A nyakán két nagyobb pontszerû sebet találtak, amin feltevések szerint elvérzett, de vértócsának, vagy ehhez hasonlónak nyoma sincs. Pár szemtanú szerint egy magas férfialakot láttak, aki bevonszolta a lányt a fák közé. Egyesek szerint vámpír tette ezt. De a szkeptikusok szerint egy õrült, gyilkolta meg ilyen módon, hogy felhívja magára a figyelmet. De bármi, vagy bárki is tette ezt az igazság elõl nem menekül.  A rendõrség nyomoz az eset után.” – Olvasom el ezt a kicsi cikket, majd tekintetem a képre terelõdik, amin jól látszódnak az állítólagos vámpír fog nyomok.
   - Chh… Vámpír mi? Nagy az Isten állatkertje… - Zárom össze mérgesen az újságot és a szemétbe dobom. Gyorsan megeszem az ételt és bemegyek a fürdõbe, hogy kicsit felfrissítsem magam.

Amint végeztem egy jó félóra múlva kilépek a fürdõbõl. Kelly már megint a lábamhoz dörgölõdzik, így inkább felveszem és simogatni kezdem, miközben bemegyek a nappaliba, és bekapcsolom a TV-t.  Na és mit látnak szemeim? Ismét azzal a dologgal találkozok a Híradóban, mint amivel az újságban. Halkan sóhajtok egyet, aztán átváltok egy másik csatornára, és valami vígjátékot adnak, amit nézni kezdek.  De ez sem tart sokáig, mert hamar megunom, és kikapcsolom, aztán az órára nézek, ami lassan már fél hetet mutat. 
   - Hm… Ideje sétálni egy kicsit… - Motyogom magam elé, egy nyújtózás kíséretében. Azzal leteszem Kellyt a földre és az ajtóhoz megyek és felveszek egy strand papucsot, azzal elhagyom a lakást.

---oOOo---

Lent a Város erdejében kellemesen hûvös levegõ, fõleg így este fele. Lassú léptekkel haladok a már kitaposott ösvényen, ahol már számtalanszor jártam.  Enyhén feltámad egy kis szél is, ami fekete, hosszú hajamba kapva, finoman megtáncoltatja azt. Igen… ezért szeretem én a természetet. Csendes, nyugodt és kevés itt az ember. Vagy mégsem? Hirtelen félre kapom a tekintetem, egyenesen a fák sûrûjébe, amikor reccsenést hallok. 
   - Biztos csak egy állat…- Motyogom, miközben tovább megyek, majd hirtelen egy újabb reccsenést hallok egyenesen elõttem, ahol elég jól uralkodik a sötétség és nem látni semmit. 
   - V- van ott valaki? – Szólalok meg, de senki sem válaszol. 
Rohadtul nem tetszik ez nekem, de nagyon nem. Fut át az agyamon, és inkább megfordulok, majd szapora léptekkel megindulok, hogy minél hamarabb elhagyjam az erdõt. 
Na és…mi van ha itt a gyilkos? És én full egyedül vagyok itt… Csak én lehetek ilyen hülye… 
Légzésem kezd kicsit szaporább lenni, és egyre csak gyorsítok a tempón. 
Az nem lehet… csak nem engem szemelt ki, vagyis nagyon re…. Gondolat menetembõl ismét csak egy reccsenés szakít meg, közvetlenül mögülem.  Hirtelen levegõt is elfelejtek venni, és lassan elkezdek megfordulni, hogy szembe nézhessek azzal, ami a hátam mögött van, egy…
   - Jó estét, kisasszony. – Egy zseblámpás rendõr??? Kezdek el pislogni az elõttem álló férfira, mire észbe kapok és megrázom a fejem.
   - J-jó estét…- Üdvözlöm én is illendõen, mire a képembe világítja a zseblámpáját, és én hunyorogni kezdek, a hirtelen jött erõs fénytõl.
   - Ne haragudjon, de meg kell kérnem, hogy távozzon. Már eléggé sötét van, ilyenkor nem biztonságos az erdõben sétálnia. A gyilkos még itt ólálkodhat a környéken – Szólít fel, mire én felvonom az egyik szemöldököm. 
   - É-értem… már is megyek…- 
   - Ha gondolja, visszakísérhet em.- Ajánlja, fel a segítségét, egy érdekes mosoly kíséretében, mire hevesen megrázom a fejem. Az kéne még. Kitudja, milyen szatír ez is, noha rendõr… 
   - Köszönöm nem. Egyedül is vissza találok. - Válaszolom, mire a rendõr bólint egyet, én pedig ismét hátat fordítok neki és tovább megyek, a most biztonságot nyújtó város irányába. Egy nagy, megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat.
   - Inkább maradok egyedül… Bár… talán jól jött volna, ha még is visszakísér…- Motyogom magam elé, amikor tompa lépteket hallok meg a hátam mögül. Biztos a rendõr már megint. 
   - Már mondtam, hogy nem kell kísérnie, egyedül is boldogulok… - Szólalok, meg kisé kemény hangnemben, mire az ipse tovább követ, de választ nem ad. Mi az már süket is? Húzom el kicsit a számat, de még nem fordulok meg. 
Már hosszú percek teltek el és én még mindig sétálok, és a rendõr még mindig követ, én pedig egyre feszültebb vagyok. Csak nem akar valamit? Csak egy ujjal érjen hozzá, esküszöm, a töke nem marad egyben, és ebben az esetben nem érdekel, hogy rendõr. 
   - Nem unja, már, hogy követ?! – Fordítom fejem kicsit oldalra és hátra pillantok, de csak egy fekete alakot látok semmi több, azzal vissza is nézek elõre. De választ most sem ad. De aztán… valami gyanús lesz.
Várjunk csak… Mivel a fazonnak van egy zseblámpája, akkor miért nem használja azt? Az ember, csak nem mászkál sötétben, egy erdõben, ha nem muszáj, nem igaz? De akkor... Ez ki?
Hirtelen egy tisztásra érünk, ki ahol már nem érnek össze a fák lombkoronái, és azt a helyet a hold fénye világítja meg. Meg is állok, és az ismeretlenre nézek. 
   - Na, jó ki maga, és mit akar tõlem?! – Csattanok fel ingerülten és tekintetem a másikat fürkészi. Hatalmas egy alak. Sõt… Hozzám képest óriás. Halványan, de azt látom, hogy sötét haj színe van, és a bõrszíne sem épp az agyon solariumozott, inkább már fehér, amit látok belõle a szerény megvilágítás miatt. De tekintetem megakad egy helyen, ami egyszerre volt gyönyörû és hátborzongató is. A szemein. Vérvörösen izzottak. 
Lassan elkezdtem hátrálni tõle, mire õ követni kezd.
   - N-nem tudom, ki vagy, de azt ajánlom, ne húzz ujjat velem, különben… - Morgom fenyegetõen, mire egy gúnyos kuncogást kapok. De legalább azt sikerült megtudnom, hogy nem süket.
   - Különben mi lesz? – Szólal meg az idegen mély hangján, mire hátam nekiütközik a mögöttem lévõ fának, és én halkan nyikkanok egyet. És nem is néma.

Hátra nézek, majd vissza az alakra. 
   - Azt ne akard tudni, te… te… nagyra nõtt behemót! – Nézek rá dühösen, de Õ megint adja a némát. De aztán, hirtelen hét kezét a fának támasztja, ezzel is elzárva a menekülési útvonalamat. 
   - U-utoljára figyelmeztetlek!- Hördülök fel, mire az alak elkezd felém hajolni, és egyre közelebb és közelebb. Ajkaimat résnyire nyitva hagyom, szemeim nagyra nyílnak.
   - M-mit csinálsz, te perverz?! – Kezdem szinte már sipákolni, mire a nyakamhoz hajol és a száját is kinyitja, én pedig reakcióból eltolom, és egy öklössel ajándékozom meg, amire az arcához is nyúl, és halkan, motyogni kezd valamit.
   - Én, mondtam, hogy velem ne szórakozz!!!- Csattanok fel, mire rám néz az ujjai közül, megint azokkal a vörös szemekkel. 
   - Ceh… felõlem a gyilkos is lehetsz, nem érdekel, a villódzó szemeiddel, meg nem ijesztesz meg, te otromba, perverz fráter!- Kiabálok tovább, mire megfordulok, és dühösen trappolni kezdek ismét a város felé.