-          Elmehetsz! – intek, miután leülök. – Már nincs szükség rád. Mondd meg Himawarinak, hogy készítse ki a sétapálcám!

-          Igenis, uram! – hajol meg a lány, majd el is tûnik.

Kényelmesen megreggelizek, majd úgy döntök, teszek egy sétát a városban. Úgyis utána akarok nézni azoknak az új rózsamagoknak, amiket tegnap ajánlottak. Jobb elõbb megnézni, és megszerezni õket, ha valóban annyira jók, mielõtt más halássza el elõlem. Himawari, az inasom már az ajtóban vár mahagónifából faragott sötétbarna pálcámmal a kezében. Belebújok éjfekete kabátomba, majd magamhoz veszem a pálcám és kilépek a házból. Elsõ utam természetesen az én drága rózsáimhoz vezet, megszemlélem õket, hogy jól vannak-e, nem keletkezett-e egyikben is kár, majd utasítom a kertészt, hogy rendesen viselje gondját az én kis édeseimnek, vagy baj lesz. A kertész – középkorú, már õszülõ és nagydarab, barátságos arcú férfi – csak bólint. Érti a dolgát, különben már rég kirúgtam volna. Én pedig elindulok.

~*~

Hamarosan már a város utcáit róvom, nézelõdök, nem sietek sehová. Kényelmesen bandukolok, az embereket nézem. Õszintén szólva, a legtöbb embert lenézem. Nem képesek értékelni a szépséget a világban. Nem sokkal késõbb visszafelé megyek a kocsimhoz, amikor érzem, hogy egy kéz belecsúszik a kabátom zsebébe. Azon nyomban megragadom a vékony kis csuklót és ránézek a tolvajra. Kék szemei vannak, vörös haja, csinos arca és macskafülei. Egy neko, ha nem tévedek, pedig most látok ilyen lényt elõször. Szemei tágra nyílnak, orrcimpái idegesen remegnek.

 -  Sajnálom uram...én...nem...- próbál ellenkezni, és védekezni, de fenyegetõen nézek rá, szemeimmel végigpásztázva vékony testét. Megremeg.

- Lopni akartál? – teszem fel a kérdést hideg hangon. – Akkor azt hiszem, lesz mit ledolgoznod – lököm be az ott várakozó autómba.

-  De uram… nem loptam el… - védekezik, mire szakadt kabátja zsebébe csúsztatom a tárcámat, egyértelmûvé téve, itt én parancsolok.

-  De igen. Akarod esetleg, hogy rendõrt hívjak? – nevetek fel. A kölyök a kocsi sarkába húzódik, de ügyet sem vetek rá. Majd megbûnhõdik még azért, mert meg akart lopni.

Hosszú kocsikázás után hajtunk be a birtokra, majd mikor megállunk és kiszállunk, egybõl belökdösöm az ajtón. Ez a kis cicamica pont jó lesz nekem játszótársnak ma délelõttre. Végül megállunk a hallban, ahol levetem a kabátomat. Õ remegve, mégis tátott szájjal bámul körül. Hát igen, a hall ízléses, mint a ház többi része is.

- Erre! – utasítom, majd felmegyünk a csigalépcsõn, egyenesen be a szobámba. A személyzet természetesen nem szól semmit. Végül megállok a szobám közepén, míg õ az ajtóhoz közel áll meg. - Vedd le a ruhád! Itt nem lesz rájuk szükséged – csak áll ott, mintha nem tudná, mit kell tennie, de amikor ráordítok, végre megmozdulnak az ujjai és egyenként gombolja ki szakadt ingjének gombjait. Mellkasa, mely vékony és fehér, egyre jobban feltárul, én pedig érzem, kezd szûk lenni a nadrágom. Az ing után megáll, de intek neki, hogy folytassa, így letolja nadrágját és alsóját is. Pár pillanattal késõbb vörös pofival és meztelenül áll elõttem. Kezével fedné el hímvesszõjét, de a kezére ütök a pálcámmal. - Vedd el! Látni akarlak egészen! – hangom jeges fuvallat, õ pedig félénk cicaszemekkel néz rám.

  - Uram...mik a szándékai velem? – suttogja halkan.

-          Csitt, és térdelj le! – szól az újabb parancs, de amikor nem engedelmeskedik, a farkincájára vágok a pálcámmal. Végre engedelmesen térdel elém, fejét lehajtva. Remeg, látom rajta, hogy fél, amikor kioldom a nadrágom, majd egyetlen ujjamat az álla alá téve felemelem a fejét.  - Szopj! – lehelem ajkaira. 

Hevesen rázza a fejét, de mikor ütésre emelem a pálcámat meggondolja magát és jó kiscica módjára bekapja már félig merev szerszámomat. Ez az, ezt szeretem én, az engedelmes kis kurvákat, akik azt teszik, amit én mondok nekik. Rácuppan, és tövig bekapja, majd gyorsít a tempón és dorombol is.Nagyon jól csinálja a kis dög, sóhajtok egyet és ujjaimmal hajába túrok. Nem is telik el sok idõ, hogy szájába élvezzek. Õ pedig elengedi farkamat és rám néz. Azonnal befogom a száját, ezzel kényszerítve, hogy lenyelje magomat, amit meg is tesz.

-          Jó cica! – simogatom meg durván a fejét, majd lelököm a padlóra. – Fordulj meg! – parancsolom élesen.

-          U… uram… - suttogja, de belerúgok meztelen fenekébe, mire csak egy jajkiáltást és egy panaszos nyávogást kapok, de nem ellenkezik.

-          A gazdádnak nem mondasz ellent! Értetted, ringyó?! – térdelek le és elõrenyúlva a hajába markolok. Hátrahúzom a fejét. – Azt kérdeztem, hogy értetted, amit mondtam?!

-          Igen… uram… vagyis… gazdám… - válaszol. Hallom, hogy sír.

-          Azért – mosolyodok el gonoszul, majd egy érintéssel széttárom lábait és már benne is vagyok tövig.

Feljajdul, ahogy belé török, de nem érdekel. Azonnal vad mozgásba kezdek, nem hagyva neki pihenõt. Lábai remegnek, de tartja magát, mert talán érzi, ha összeesik, agyonverem. Gyors és vad tempót diktálok, majd ennek meg is van az eredménye, mert hamarosan hatalmas kiáltással élvezek el benne. Kihúzódom és a földre lököm a fiút, aki elesik, és az oldalán fekve liheg. Elégedetten állok fel, törlöm meg magam, majd veszem vissza a nadrágom. Aztán a földön fekvõre nézek és a lábammal a hátára fordítom, mintha valami undok parazita lenne. Arcomon semmi érzelem, hideg, mint a márvány. Õ ellenben reszket, halálra van rémülve, szemei könnyesek és ahogy felnéz rám, tekintetében halálfélelmet látok.

-          Fürödj meg! – utasítom. – Koszos vagy és bûzlesz! Nem akarok koszos kurvát a házamban!

Választ sem várva lépek ki a szobából. A konyhába megyek és szólok az egyik lánynak, hogy vigyen valami maradékot meg tejet a fiúnak. Van még pár csirkecomb, nem túl nagyok, de neki elég lesz. És utasítom, hogy a hálószobám egyik sarkában vessen neki valami vackot, ahol aludhat. Már amennyit én aludni fogom hagyni.

Én az utat a kertbe veszem, de utasítom a személyzetet, ha a neko megszökik, akkor szorulnak, szóval úgy vigyázzanak magukra. Kimegyek a rózsáimhoz. Illatoznak, mint mindig. Gyönyörûek. Felhívom a virágárust, hogy jöjjön el hozzám azokkal a virágmagokkal, hadd nézzem meg õket, mert a mai napom nem úgy alakult, ahogy terveztem. Magamban igen boldog vagyok, hiszen sikerült egy olyan kis állatkára szert tennem, amilyen kevés embernek van a világon. Talán majd néha kölcsönadom egy-egy kuncsaftnak, vagy vendégnek, ha partit rendezek a házamban.

~*~

Délben megyek csak vissza, elõször is a szobámba, hogy megnézzem a kiscicát, na meg hogy átöltözzek. A szobába érve látom, hogy a neko a neki kijelölt sarokban gubbaszt, és halkan dorombolgat valami koszos rongynak. Ahogy meghallja, hogy benn vagyok, egybõl rám néz. Szemében félelem. Látom, kapott egy ócska inget, meg egy használt nadrágot is. Helyes, az jó lesz neki, nem kell a cicoma egy macskának.

-          Mit kell mondani a gazdádnak, ha belép? – lépek oda és rúgom oldalba, mire panaszosan felnyávog. – Na?!

-          Üdvözlöm gazdám! – mondja halkan, és félve.

-          Nem hallom! – ragadom meg a haját és húzom fel magamhoz. – Hangosabban, ringyó!

-          Üdvözlöm… gazdám! – mondja hangosabban, mire elengedem.

-          Jobb – bólintok. – Ez meg miféle koszos rongy? – veszem el tõle a rongydarabot. Macskaformájú. Kétségbeesetten kap utána.

-          Ne vegye el… kérem! – néz rám kétségbeesetten, mire gonoszan elvigyorodom.

-          Nekem te nem feleselsz! – vágom képen, majd a sarokba dobom a rongyot. Nem mer utánamenni. – Most megtanulod mi jár azért, ha ellenszegülsz, te koszos dög!

Sírva rogy le a sarokba, de engem nem hat meg, pedig igen szívettépõen zokog. Más biztos megsajnálta volna. Egyszerûen elfordulok és elindulok fürdeni. Nem igazán érdekel a kölyök, hiszen nem értem, mit bõg egy koszos, használt rongydarab után. Ledobom a ruháimat és beállok a zuhany alá. Sehol egy szál cicaszõr, hála égnek úgy tûnik, a személyzet kitakarított és a ruháit sem láttam sehol. Biztos kidobták. Nem is baj, majd kap új ruhákat, ha jól viselkedik. Sokáig vagyok a víz alatt, alaposan megfürdöm, ledörzsölöm a testem, hajat is mosok, majd kilépek és egy szál törülközõbe csavarva alsótestem lépek ki a fürdõbõl. Most jut eszembe, a nevét sem tudom a cicának, aki még mindig sírva kuksol a sarokban, de amikor rám néz, a szemei felvillannak. Hohó! Úgy tûnik, a szívére vette, hogy elvettem a rongyát, amely még mindig a sarokban lapul. De engem nem ijeszt meg.

-          Mi a neved, macska? – kérdem dörgõ hangon, mialatt a szekrényhez megyek, hogy ruhát vegyek elõ magamnak. – Kérdeztem valamit!

-          Sayomi – hallom a választ.

-          Az enyém Bara Kaoru – mondom. – De neked vagy gazdám, vagy Kaoru-sama! Értve vagyok? – fordulok felé szigorúan. – Addig maradsz itt, míg le nem dolgozod a vétséged! Addig az enyém vagy!