Egész jól telik a mai napom a suliba, egészen addig, míg nem jön az énekóra. A tanár valami énekest hivatott, aki új hangokat keres a bandájába. Semmiképp sem akarom, hogy engem válasszon. Nem érzem magam színpadi alkatnak.

- Megérkeztünk! Ez az az osztály! – lép be a zenetanár.

- Rendben van! Köszönöm! – hajol a földig egy ismeretlen, s mellette a tanár jön be.

- Gyerekek, itt van a sztárvendégünk, aki ma bejön hozzánk énekórára. Gondolom nem kell senkinek sem bemutatni Kim Ri Chong-ot?!

- Neeeeeeeeeem! – kiáltják a többiek egyszerre.

- Rendben, akkor átadom neki a terepet! – mondja a tanár, majd leül.

- Sziasztok! Azért jöttem, mert egy új embert keresek, hogy vele duettezzek a koncertemen! Persze nem csak egy dal lenne, hanem legalább 3, plusz a koreográfia, amit meg kell tanulni, de remélem, találok olyat, aki megfelel az elvárásoknak. Amit még tudni kell, hogy nem csak én fogok egyedül dönteni. Plusz nem is itt fog eldõlni, hogy ki lesz az, hanem a próbateremben, ahol mindennap edzünk, hogy ki lesz az a szerencsés. Persze nincs kizárva, hogy csak fiú lehet. Kérdés van? – máris feláll az egyik osztálytársnõm.

- Én kezdem! – jelenti ki. Hát persze, szöszi.

- Azt majd én eldöntöm, hogy ki fog kezdeni. Tudjátok, ahhoz, hogy valakibõl énekes legyen, vagy egy kiváló ügyvéd, alázatosság is kell. Nem csak az van, amit te akarsz, hanem kompromisszumot is tudni kell kötni. Tudnod kell alkudni és megalkudnod. Nem akkor vagy te a legjobb, ha csak az van, amit te akarsz! Oda kell figyelni másokra. Egy koreográfiában sem én vagyok csak egyedül hanem vannak rajtam kívül még mások, akik szeretnének megmutatkozni. Meg kell tanulni megalázkodnod, hogy sikeres légy, hogy elismerté válhass. Sok olyan embert ismerek, akinek remek hangja van, remekül táncol, de nem tud kompromisszumot kötni, és nem szeretnek vele dolgozni, így nem is hívják sehova sem. Tehát kaphatnék egy névsort? – fordul végül a tanár felé.

 Átgondolom szavait, s rájövök, hogy igaza van, nem elég csak önkényesen énekelni, az kell, hogy tudd ki vagy, tudd kezelni az embereket, tudd kezelni a kritikát.

 Átfuttatom tekintetem a sztárpalántán, s eldöntöm, hogy élõben sokkal dögösebb, mint a posztereken, vagy a Tv-ben.

 ***

 Amilyen sort levágunk a próbatermük alatt, hát... én majd holnap reggelre, ha valahogy odaérek, a leghátsó pedig meg úgy holnap délre. De nem. Csak két óra, s soron is vagyok. Az ajtó elõtt ficergek. Oh, kell a fenének ilyen! Azzal fordulok is meg, de egy barom rám tehénkedik. Ijedtemben sikoltok, s kiadok egy magas C-t, mire a másik is elugrik. Kicsit pirulva fordulok felé.
- Bo-bocsánat... – szép nagy darabra nõtt. Egy kétajtós szekrény, kék punk séróval. Kikapok?

- Mi folyik kinn? – nyíl ki az ajtó, amire majdnem beesek. Szerencsére kifognak. Jéé, ez a sztárocska...

 Pirultan pislogok fel rá.

- Te vagy a következõ? Akkor gyere – mondja, s látom, hogy már nagyon ki van idegileg. Oh, hát akkor nem is húznám én tovább a dolgokat, már szöknék is el, de befelé terelget, mint valami báránykát. – Lehetõleg sorba álljatok, ne egymáson – dobja még azért hátra.

 Ok, na most mit csináljak? A próbateremben õ nekidõl egy falnak, én meg még az ajtótól három méterre állok, s csavargatom pólóm szélét pirultan.  Látom, hogy szólásra nyitja a száját, de én is. Elkezdek énekelni egy viszonylag ismert számot, a Halestorm-tól az I miss the misery-t, és reménykedem, hogy fiú hangon is jól hangzik. Bár amikor Mp4-essel éneklek mindenki azt mondja jobban hangzik, mint az eredeti.

Másnap minden ugyan úgy indul, mint eddig is. És a többi napom is. Reggeli futás a lányok elõl, amit soha sem fognak megunni.  Minden ugyan az, mint eddig, kivéve egyet. Az, hogy Hyun mindig közbe avatkozik. Ezt nem gyõzöm neki számtalanszor megköszönni, hisz tényleg hálás vagyok, neki, hogy segít a sok liba elõl megmenekülni. Ám ennek van másik oldala is. Cserébe mindig vele kell ebédelnem. Pontosítva… Vele és Aitoval, meg a bandájával.
Eléggé kényelmetlenül érzem magam, hisz nem találom a helyem köztük. Ez teljesen nem az én világom.  Meg érezhetõ az is, hogy nem látnak szívesen, bizonyára a hátuk közepére sem kívánnak.
Délután pedig, Hyun mindig elhív valahova, hogy kikapcsolódjunk, ami bevallom jó ötlet, mert egy kis frisslevegõ nem árt kivéve, ha a bulikról van szó, a sok idióta, hiperaktív társasággal együttvéve. De szerencsére ilyet még nem kért, hogy menjünk el buliba, de az is igaz, hogy a péntek este még mindig áll.

A mai nap szintén úgy kezdõdik, mint eddig. De úgy ahogy gyorsan eltelik az idõ, és lassan már indulhatnék haza, amikor eszembe jut, hogy elõkészítõ van.
   - A fene… tényleg… - Csapok a homlokomra, majd a matematika tanterem felé veszem az irányt, miközben összefutok Hyunnal és tudtára adom, hogy még van egy óra, amit ha megvárna, igazán megköszönném. A srác bele is egyezik, így én azonnal besétálok a terembe, majd helyet foglalok. Nem maradtunk sokan. Alig, ha vagyunk 7-en. Hát igen. Az elõkészítõkön nagyon kevesen maradnak. Úgy néz ki, hogy inkább mindenki a szerencsére bízza az érettségi jegyeket. Én sajnos nem bízom a szerencsében.
Lassan lemegy a 45 perc, én pedig összepakolok, és úti célom, egyenesen Hyunhoz veszem.
   - Szia. – Lépek elé.
   - Mehetünk? – Teszem fel a kérdést, amit valószínûleg már 45 perce várt.
   - Szia, persze. – Válaszolja, majd lassan elindul az iskola folyosóján, miközben én is követem.
Csendben sétálunk, ami nagyon gyanús nekem. Elsétálunk két lány mellett, akik susognak valamit egymásnak, de azt már nem értem, hogy mit. Tekintetemet a mellettem sétálóra terelem és kíváncsian figyelem.
   - Mi az? – Teszem fel végre a kérdésem.
   - Hogy érted? –Kérdez vissza, miközben nem néz rám, csak elõre.
   - Hát, többet szoktál beszélni – Jegyzem meg halkan.
És ez felettébb különös nála, hogy egy mukkot sem szól. Csak nem kellemetlen neki, hogy velem van?
   - Bocsi, csak kicsit lefárasztottak az órák. – Válaszolja egy mosoly kíséretében, ami valahogy, nem volt szívbõl jövõ. Vagyis… nekem így jött le….
   - Értem. – Felelek rá, majd inkább elõre nézek és csendben sétálok.
A mi házunk felé vesszük az irányt, de továbbra sem szólunk egymáshoz, ami tényleg zavaró.
Igaz én szeretem a csendet és a magányt, de Hyun csendessége, egyenesen természetellenes. Mintha nem is õ lenne.
Ennek az oka biztos én vagyok. Lehet, hogy Aitóék kidobták és már nem akarnak vele barátkozni, miattam.
Ha õ nem boldog, akkor jobban jár, ha nem beszél velem.
Ha õ nem boldog… Akkor én sem vagyok az.
Felpillantok rá, majd hangtalanul veszek egy nagyobb levegõt, és kinyitom résnyire a számat.
   - Hyun, nem muszáj velem lenned. – Erre a mondatra rám veszi a tekintetét, de én folytatom.
   - Biztos nagyon ciki neked, hogy egy ilyen visszahúzódó fiúval lógsz. Én megvagyok egyedül is, nem kell, hogy emiatt…
   - Ne beszélj hülyeségeket. – Vág azonnal a mondatomba, amivel sikeresen belém folytja a szót, de õ folytatja.
   - Én akarom így. A többiek véleménye errõl teljesen hidegen hagy. – Fejezi be a mondatot.
Akaratlanul is elhúzom egy pillanatra a számat.
   - De mégsem vagy boldog. –  Mondom már-már szomorkás hangnemben. Aztán oldalra kapom a fejem, mire hallom, hogy a léptek zajai megszûnnek mellõlem. Erre én is megállok, majd hátra nézek a feketehajúra. Kíváncsian nézek rá, hogy még is miért állt meg, de láthatóan gondolkodik. És valami, furcsa érzelmet olvasok le az arcáról. Amit nem tudok hova tenni.
Talán… valami rosszat mondtam neki? Remélem, hogy nem… Nem akarom megbántani. Szeretném, ha boldog lenne…
Gondolat menetembõl, újra a léptek zaja ránt vissza, és mire feleszmélnék Hyun elõttem áll egy mosoly kíséretében, miközben megemeli a kezét és gyengéden végig simít az arcomon. Erre a mozdulatra érzem, hogy arcomra erõs pír szökik. Azonnal hátra hõkölök, vagyis csak hõkölnék, mikor elkap és magához húz, majd ajkát az enyémekre nyomja gyengéden egy apró, rövid csókot hintve rá. Szemeim azonnal elkerekednek a meglepettségtõl és úgy nézek rá.
   - Én boldog vagyok. Miattam ne aggódj. – Leheli ajkaimra. Aztán ajkait kicsit elhúzza az enyémektõl, amire én akaratlanul is elkezdek felé hajolni, szemeim is folyamatosan csukódnak le, amikor a felismerés hasít belém, hogy én mit is csinálok. Szemeim újra nagyra kerekednek. Azonnal megfogom a vállánál és eltolom magamtól, hisz ez nagyon nincs rendben.
Ez meg… Mégis… mi volt? Mit csinálok? Na meg Hyun miért csinálta ezt?
Azonnal ajkamra tapasztom a kezem és fülig elpirulva lépek hátrább, tekintetemet nem veszem le a másikról.
Teljesen úgy viselkedek, mint egy szégyenlõs kislány, de hát… Egy fiútól kaptam meg az elsõ csókomat.
Hyun arca kicsit megváltozik, és kicsit döbbenten néz rám. Bizonyára benne is most tudatosult, hogy mit is csinált. Vagyis én erre tippelek.
   - Makoto…  - Kezd el felém lépkedni, mire én is hátrább lépek egyet. Erre kicsit idegesen túr a hajába és látszik, hogy keresi a szavakat.
   - Én… Nem tudom miért csináltam. Kérlek, ne haragudj. – Lépked továbbra is felém, miközben én továbbra is hátrálok.
Nem tudom. Egyáltalán nem haragszom, de ez…
Leveszem ajkaimról a kezem és résnyire kinyitom azt.
   - N-ne gyere közelebb. – Szólok rá, mire meg is áll és az õ szemei is elkerekednek.
   - Makoto én…
   - Most… kaphatnék egy kis idõt? – Kérdezem halkan, miközben a szavába vágok és az ott lévõ házfalának dõlök háttal.
Egy ideig csak csendben állunk, egyikõnk sem szól egy szót sem. Fejemet hátra döntöm a hideg falnak és kezemmel végig simítok az arcomon. Rápillantok Hyunra, aki úgy néz ki megbánta, amit csinált, és szomorúnak is néz ki.
Az is biztos, hogy egyáltalán nem haragszom rá, és továbbra is azt szeretném, ha õ boldog lenne, hisz õ az elsõ és legjobb barátom. Bizonyára történt vele valami, ami arra kényszerítette, hogy ezt tegye. Mondjuk eléggé furcsa is volt ma. Szótlan és kicsit lehangolt. Igen… Biztos történt valami. Jobban teszem, ha inkább nem törõdöm az elõbb történtekkel, noha elvették az elsõ csókom, de ez nem számít. Hyun sokkal fontosabb. A barátom az elsõ a számomra, én csak második vagyok.
   - Hyun… - Szólítom meg halkan és egy apró mosoly húzódik az arcomra. Hyun erre rám tereli a tekintetét és a mosolyomat látva, láthatóan nem tudja eldönteni, hogy mi van velem, vagy mi ilyen mulatságos a számomra?
   - Menjünk haza. – Válaszolom halkan, mintha nem is történt volna az elõbb semmi sem. Ekkor egy kis csend telepedik le újra közénk, amikor a feketehajú megtöri azt.
   - Mi? Nem is haragszol? Nem akarsz távol maradni tõ…
   - Ne aggódj, egyáltalán nem haragszom. És nem, nem akarok távol lenni tõled. Ma eléggé letört voltál. Nem tudom mi történt veled, biztos meg van az oka, hogy ezt tetted, és érdekelne is. Vagyis… ha bármi baj van, mondd el nyugodtan, meghallgatlak és, ha tudok, segítek. – Mondom el halkan, közben tekintetemet is leveszem róla és egy apró pír is megjelenik az arcomon.
Ekkor Hyun odasétál hozzám, majd a fejemre teszi finoman a kezét, mint egy kölyöknek. Erre felterelem rá a tekintetem, és látom, hogy egy hatalmas mosoly terül el az arcán.
Igen… Ez az igazi Hyun Choo…
   - Köszönöm, Makoto. – Borzolja meg a hajam, amit rohadtul nem bírok. Folyton elrontja. Halk morgásba kezdek, majd megfogom a kezét, elveszem a fejemrõl és igazgatni kezdem a hajam.
   - Szívesen, csak ezt mellõzd… - Motyogom szokásosan, mint mindig is, és hallom, hogy Hyun felnevet. Akaratlanul is egy apró mosoly fut végig arcomon.
   - Na, jól van. Folytassuk az utunkat. Nem akarom, hogy apuci kiheréljen. – Karolja át a nyakam és megindul velem a házunkhoz.
   - Honnan veszed, hogy kiherélne? – Nézek rá, kíváncsi pillantásokkal.
   - Nem tudom, csak, azt, hogy már lassan 7 óra és gondolom, neked már ágyban lenne a helyed. – Kezd el jókedvûen kötekedni, mire arcom kicsit elkomorul erre a beszólásra, mert úgy tesz mintha továbbra egy szaros, taknyos kis kölyök lennék.
   - Hyuuun… Ha apám nem herél ki, akkor majd én foglak. Nem vagyok kölyök. – Kezdek el „pattogni”, amit persze egyáltalán nem lehet komolyan venni.
   - Oh, elnézést. Ezek szerint, 8-ig is fent lehetsz? – Neveti el magát.
   - Fhúú… Ne kötekedj, te… te…- Nah igen, a visszaszólás sosem volt az erõsségem, de nem is igazán akartam. A holló, csak kíváncsian várta a nagy beszólást, de amint tudatosult benne, hogy nem jön újabb beszólásokkal ajándékozott meg. Az egész utat végig szórakoztuk. Az egyik pillanatban csipkelõdtünk egymással, aztán a másikban komoly és érdekes dolgokról beszéltünk, mint ahogy azt eddig is. Nagyon jól kijöttünk egymással. Aztán vége lett az útnak és már a házunk elõtt is álltunk.
   - Itt a vége. Holnap találkozunk. – Szólalok meg, a kapunál, mire bólint egyet.
   - Igen és ne feledd. Holnap péntek. – Adja tudtomra a dolgokat, mire egy fintor ül ki az arcomra.
   - Fhú, na ne mondd… - Motyogom és nyitom is a kaput.
   - Ne aggódj, nem szabadulsz tõlem. – Kuncogja, mire sóhajtok egy nagyot, majd megadóan bólintok egyet.
   - Ez az! Végre… végre, hogy benne vagy a jóban. – Kezd el ujjongani.
   - Jó-jó, csak maradj csendben. A végén kijön a szomszéd. – Próbálom csitítani, mire abba hagyja, és felém mutatja a hüvelykujját.
   - Tudod… te egy nagyon király srác vagy. – Kezd el bókolni, mire egy mosollyal az arcomon bólintok egyet és meg is köszönöm, egy aprócska pír kíséretében. Végül elköszönünk egymástól és én a házba indulok, míg õ az ellenkezõ irányba tart.

~oOOo~

Másnap, azon a bizonyos pénteki napon, ismét meg kellett küzdenem a lányok hadával, akik már a mai bulival is zaklattak engem, hogy megyek e, és ha megyek, akkor menjek velük.
Mindegyiket leráztam, vagyis próbáltam lerázni azzal, hogy nem megyek, mikor Hyun feltûnik nem messze tõlem. Azonnal megfordulok, majd elkezdek futni felé, a lányok pedig utánam, mintha nem is hallották volna a „nem megyek” szavakat.
   - Hyuuuuun! – Kiáltom el a nevét, mire felém fordul, és én azonnal megfogom a karját, ahogy odaérek, majd a háta mögé bújok, és a ruhájába kapaszkodok.
Erre a lányok megállnak elõtte és elkezdenek sikítozni, ahogy én bújok szegény Hyun mögött és nagy szemekkel nézek fel rá, õ meg lenéz rám, megbízható pillantásokkal.
   - Kyaaaaaaaa! Kawaiiiii! – sikítják egyszerre, mire a holló feléjük pillant és a fejét is feléjük fordítja.
   - Megkérhetnélek titeket, hogy most ne zaklassátok? Eléggé nincs jó passzban, nyugalomra van szüksége. – Mondja el, teljesen jól elõadva a mondatát, mire a lányok csalódottan és sajnálóan beszélni kezdenek össze-vissza, majd nehezen, de ott hagynak minket.
Megkönnyebbülten fújom ki magam, majd elengedem a másik ingét.
   - Köszönöm. – Hálálom meg, és meg is hajolok elõtte illedelmesen.
   - Szívesen. De egyszer miért nem küldöd el õket a fenébe? – Kérdezi kíváncsian, erre én elhúzom a számat.
   - Nem akarok szemét lenni. – Válaszolom halkan.
   - Ez komoly?– Kérdezi kíváncsian, mire csak bólintok egyet.
   - Érdekes. Más már a helyedben nem bírta volna a folytonos futkározást. – Mosolyodik el.
   - Meg lehet. De én, Én vagyok. Nem más. – Felelem halkan.
   - És igazad van. Maradj csak ilyen, kivéve azt a részét, hogy begubózol a szobádba.
   - Hajh… Igen… Ha nem mondod, nem tudom… - Motyogom halkan, mire kezét a vállamra teszi.
   - Ne aggódj, nem lesz baj. Te egy nagyon jó és értékes ember vagy. – Mondja halkan és továbbra is ott díszeleg az a megnyugtató mosoly az arcán, majd meg veregeti a vállamat, mire becsengetnek, és mi bemegyünk a termünkbe és helyet foglalva kipakoljuk a könyveket, majd végül elkezdõdik az óra.

Amint minden órának vége, Hyun kint az ajtó elõtt vár engem, hogy haza kísérhessen. Mint ahogy eddig is.
   - Mehetünk? – Kérdezi kedvesen, amire bólintok egyet, majd fejemre teszi a kezét és elindul én pedig követem.
Minek teszi állandóan a fejemre a kezét? Talán azt hiszi, több eszet kap, vagy mi?
   - Ha hazaértél, a legjobb ruhádat vedd fel.  7-re ott leszek. – Szólal meg, mire felpillantok rá.
   - Igen is apu, na de… 7 óra nem korai még?
   - Apu? – Kapja rám a tekintetét meglepetten, közben én is kíváncsian nézek rá, ekkor megrázza a fejét.
   - Na, mindegy. De igen, korai. Csak jobb ha hamarabb ott vagyok és megnézem, hogy tartod e a szavad.
   - Úristen, ezt te sem gondoltad komolyan, ugye? – Lépek kicsit távolabb tõle és egy mosoly kíséretében megrázom a fejemet én is.
   - De, teljesen komolyan gondoltam. Mint mindent. – Válaszolja, mire kicsit gyorsítok a lépteimen.
   - Nyugi, nem bújok ki a fogadás alól. Bár… Igaz, hogy minden porcikám tiltakozik a buli ellen, de sajnos miattad nem tudok mást tenni… - Morgolódom halkan, mire mellém ér újra.
   - Remek. Akkor Go home. – Mondja mosolyogva, amire csak felsóhajtok, és inkább befogva a számat, csendben hazasétálok, magam mellett ezzel, a világi idiótával, akinek, természetesen be nem áll a szája.

Amint hazaérek, azonnal beköszönök apához, aki kedvesen köszönt és az asztalra tálalja az „ebédet”. Le is ülök és meg is eszem elég hamar, miközben apám, még csak a felénél tart.
Akkor… Megkérdezem…
   - Öhhm… Apa… - Kezdek bele halkan, mire apa abba hagyja az evést és rám néz kíváncsian.
   - Igen?
   - Csak… Meg szeretném kérdezni, hogy… - Kezdek el a villámmal és az étellel játszadozni, hisz zavarban vagyok, még ilyet sohasem kérdeztem tõle, soha nem voltam rászorulva az ilyesmire, és ez biztos eléggé meglepetten fogja érni.
   - Mondd fiam, nyugodtan. – Szólal meg kedves hangján, mire halkan megköszörülöm a torkom.
   - Nos… Csak meg szeretném kérdezni… hogy ma este… Elmehetnék egy barátommal szórakozni? – Kérdezem meg végül, és igen… a hatás nem marad el. Apám arca teljesen ledöbben, majd egyik pillanatról a másikra felvidul és egy hatalmas mosoly díszeleg az arcán. Eléggé meglep és a szemeim is kicsit nagyobbra kerekednek és arcomra is kiül a döbbenet. Kíváncsian figyelem mi lesz a válasza, amit meg is kapok.
   - Hát persze, hogy mehetsz. Azt hittem, hogy sohasem fogsz ilyet kérdezni, hogy mindig csak a szobádban fogsz ülni. Na de, hogy barátod is van. Ezt nevezem fiam. – Válaszolja, mire az én arcomra is felkúszik egy boldog mosoly.
   - Köszi, apa… - Mondom õszinte hálával, mire elkezd kérdezgetni arról a fecsegõ idiótáról, hogy milyen ember, meg stb. Én persze minden kérdésére válaszolok, és lassan be is fejezzük az „ebédet”, mikor felmegyek a szobámba és veszek egy jólesõ zuhanyt, majd kijövök egy köntösben, és leülök az ágyamra. Elkezdek gondolkodni, hogy mit is vehetnék fel, közben az ágyon is elfekszem és szememet lehunyom, majd kinyitom azt és az órára nézek. Még csak alig múlt el fél 5.
   - Ajh… Van rá idõm gondolkodni… - Motyogom magamnak, majd ismét lehunyom a szemeimet, és érzem, hogy testem ellazul és, újra elalszom.

~oOOo~

   - Hé… Csipkerózsika ébresztõ. – Hallok meg egy ismerõs hangot, mikor némi rázogatást is érzek, majd az egyre erõsödik és erõsödik. Lassan nyitogatni kezdem a szemeimet, és halkan mondhatni nyüszítek, ahogy valaki szándékosan megszakította az álmomat, amibe egyre jobban beleéltem magam, és bevallom, nagyon is jó volt. Mivel nem érdekel a valóság, újra visszahunyom szemeimet és próbálok vissza aludni nem törõdve a zavarótényezõvel.
Ekkor egy újabb rázást kapok, mire hirtelen meglendítem a karom és a karom erõteljesen a rázogató irányába csapódik, de azt nem találja el, hanem csak az ágy matracom szélét.
   - Hagyj már… - Dünnyögöm, mire halk kuncogást hallok. Egy nagyon ismerõs kuncogást. Erre szemeim is kipattannak és azonnal az órára nézek.
7 óra múlt 15 perccel.
   - Hah? Azt a rohadt… - Ülök fel az ágyról, ekkor szembe találom magam Hyunnal egész közelrõl, ahogy hirtelen felé fordultam.
   - Wáááááááááááááááá! – Zeng fel tõlem az egész ház, mire az ágy végébe hátrálok és a párnámat erõsen magamhoz szorítom és hatalmas szemekkel meredek az elõttem ülõre, akibõl hangos nevetés tör elõ.
Kicsit összeszedem magam, hogy a szívverésem is a helyére álljon, majd megnyalom kiszáradt ajkaimat és a párnámat görcsösen tartó kezeim, kicsit engednek a szorításon.
   - Mi a francot keresel te itt? – Kérdezem nem épp olyan vendégszeretõ stílusban, mire megvonja a vállát.
   - Apád engedett be. Ugyanis jöttem érted, mint ahogy azt megígértem. És ha tényleg késõbb jövök, biztos elkésnénk. – Válaszolja lazán, mire beletúrok vörös hajamba és a párnát visszateszem a helyére.
   - O-oké… Na de… nem azért, de apám is szólhatott volna… - Morgolódom, és lenézek magamra, ahogy Hyun megjegyzi az elkésni szót, és akkor látom, hogy még mindig a köntösömben vagyok.
   - A francba. – Pattanok le az ágyról és a szekrényemhez megyek, majd kutakodni kezdek.
   - Tényleg… Mikor is jöttél? – Érdeklõdök, és ránézek a szemem sarkából, mikor az órára pillant.
   - Körülbelül 7 elõtt 5 perccel. – válaszolja.
Mi? Addig mit csinált itt? Furcsa ez a srác… 20 percen át, itt bóklászni, a házunkban, míg én alszok. Vajon mit csinált?
   - Addig itt ültél? – Lepõdök meg, mire csak megvonja a vállát, én pedig megcsóválom a fejem, és folytatom a kutakodást. Hirtelen megérzem magamon a másik tekintetét, amire leállok, és lassan felé fordulok.
   - Öhm… Lehetne, hogy kimenj? – kérdezem, amire a srác meglepõdik.
   - Minek? Fiúk vagyunk, ez természetes, ha egymás elõtt öltözünk. – Válaszolja, mire odamegyek, majd felállítom és elkezdem az ajtó felé tolni. Próbál ellenkezni, de én nem engedem, míg az ajtóhoz érünk.
   - Az meglehet, Mister Mindent tudó, de nekem ez valahogy természetellenes. Tehát… Kifele. – Azzal be is zárom elõtte az ajtót, és a szekrényemhez sietek, majd kiveszem a ruhákat és gyorsan bele is bújok.
Pár perc múlva kopogtat is a ficsúr.
   - Bejöhetek, Makoto-chaaan? – Kérdezi, mintha valami kislány lennék. Már ettõl felforr az agyvizem, így mérgesen megigazítom a ruhám.
   - Kész… és ne nézz lánynak…- Morgom ki, mire benyit egy nagy vigyor kíséretében.
   - Persze, hogy nem nézlek annak…. – Itt abba hagyja a mondatát és az arcáról is lefagy a mosoly.
   - Te… Most komolyan? – Mutat rám, mire kíváncsian nézek rá, hogy mi baja van.
   - Igen… Talán nem jó? – Kérdezek vissza.
   - Eh… Haver… A sulis göncöt azonnal elfelejted. Így nem jössz. – Lép be, és azonnal le is szólja a ruhámat, amire megforgatom a szemem.
   - De, ha ebben érzem jól magam, akkor….
   - A-a. Az most nem érdekel. – Szakít félbe, majd a szekrényemhez lép és elkezd benne kutakodni, mintha otthon lenne.
   - Hé, mégis ki engedte meg?! – Lépek oda, és próbálom elhúzni, de meg sem mozdul, csak kutat.
   - Csak van, valami normális ruhád… Mondd csak, ki öltöztet? Áh, hát van. – Vált át hirtelen egyik témából a másikba, mígnem egy fekete rövid ujjút vesz elõ, majd tovább kutat és egy világos barna térdnadrágot talál és azt is elõveszi.
   - Remek. Már kapsz egy-két kiegészítõt és bomlik majd utánad mindenki. – Mondja magabiztosan, mire csak sóhajtok egyet, erre felém nyújtja a ruhákat, amit puffogva el is veszek.
   - Muszáj?
   - Igen muszáj. Na… Öltözz. Addig ki megyek, Lady Makoto. – Húz azonnal az ajtóhoz, majd be is zárja, mert tudja, nem lenne jó vége, ha itt maradna velem egy szobában.
Sok duzzogás és egyéb dühroham közepette felveszem a Hyun által kiválasztott ruhákat, mire újra bekopog és be is lép, ám ekkor egy pillanatra nagy szemekkel bámul rám, mint aki nem hisz a szemének.
   - Mi van? – Kérdezem kíváncsian, mire megcsóválja a fejét és egy újabb mosoly fut végig arcán.
   - Semmi, csak nagyon király, na de… - lép felém, majd egy fehér kendõt köt a fejemre, majd egy fekete bassetball sapkát is a fejemre húz, majd és kapok egy fekete csuklószorítót is, meg még egyéb kiegészítõt a nyakamba.
Na ne… ezeket honnan szedte? Csak nem hozta?
   - Elárulnád, minek ez a sok szemét? – Kérdezem, miközben a sapkát kicsit fentebb igazítom a fejemen, hogy lássak is valamit.
   - Ez nem szemét, Makoto. Ez kell, hogy vagánynak nézzenek. – Válaszolja, majd a tükörhöz tol, és amikor belenézek, teljesen ledöbbenek. Egy másik személy néz vissza rám, aki már tényleg erõsebbnek és mondjuk úgy: vagányabban is nézz ki.
Azonnal ránézek Hyunra, aki megveregeti a hátam. Épp megszólalnék, hogy megköszönjem, amikor õ megelõz.
   - Nincs mit, kölyök. – Mondja halkan, mire bólintok egyet, majd átkarolja a vállam és megindul velem, le a lépcsõn.
   - Akkor menjünk is. Már várnak ránk. – Szólal meg, mikor mindennel elkészülünk, majd kinyitja az ajtót, én idõközben apámtól is elköszöntem, aztán utunkat arra a helyre vettük, ahova a meghívónk is szól.

Egy kis gyaloglás után oda is érünk, a zene nagyon hangosan szól, a szöveget és minden egyebet rendesen hallok, hiába hangszigetelt az épület, az nem sokat segít rajta, de egy szórakozóhelytõl mit is várunk?
Ahogy végig nézek az épületen, akaratlanul is elhúzom a számat, ahogy érzem, hogy nagyon rosszul fognak menni a dolgok. Érzem, hogy semmit sem fog érni az, hogy így kiöltöztem, és érzem, hogy ugyan úgy le fognak nézni, mint eddig is.
Veszek egy nagy levegõt, majd kicsit hangosan kifújom azt, mire Hyun rám néz.
   - Nyugi. Nem lesz gond. Itt vagyok én is. –Próbál nyugtatni, amire egy bólintással válaszolok.
   - Na jó, akkor menjünk be. Mindenkinek látnia kell, az új Makotot. – Mondja teljesen felvillanyozódva, majd az irányt egyenesen az épülethez veszi, amit én is megteszek.
Amint kinyílik az ajtó, bõrömet azonnal megcsapja, a meleg levegõ, amiben érezhetõ a cigi füst, és az alkohol, ami tényleg annak a tipikus szórakozóhelynek a hangulatát adja vissza, mint amilyet mindig is elképzeltem.
Rendesen körülnézek és látom, hogy jó pár ember végig bámul, ami nagyon zavaró. Voltak köztük ismerõsök, és idegenek is. Idegesen sétálok a feketehajú mellett, aki bátorítóan a vállamra teszi a kezét, mint mindig is.
   - Ne aggódj, kölyök. Ne törõdj senkivel se, csak magaddal, és viselkedj természetesen. – Mondja el, a már szabályszerû dolgokat.
   - O-oké… Megpróbálom.
   - Helyes. – Simítja mega vállam, ahol a keze még mindig ott pihen, majd együtt jobban elvegyülünk a tömegben.

Egy darabig csak megrökönyödötten áll, aztán láthatóan forrni kezd benne a düh, és az ütõjét a betonnak csapja. Ejnye, agresszív kisvörös…

- Az Isten verje meg! - lihegi felém bámulva, én pedig kissé megilletõdve nézek vissza rá. Nem is gondolná az ember, milyen agresszív tud lenni. Túl ártatlan képe van.

- Még is miért… miért kell elmennem veled arra a hülyeségre? Már mondtam, hogy semmi keresnivalóm ott. Én nem vagyok partyarc mint, te! - sipákol össze-vissza, remegve, de nem nagyon hat meg. Lassan indulok el felé. - Tartsunk egy visszavágót. Most én fogok nyerni!

- Tudni kell veszíteni, Makoto… - állok meg elõtte mosolyogva, õ meg csak morog tovább.

- Meg a fenéket, én nem veszítek… Fõleg most nem. Visszavágót akarok, itt és most! - Ja, beletörõdni is tudni kell. Úgy tûnik, ez kis drágámnak nagyon nehezére esik.

- Ha visszavágót is játszanánk, az akkor sem változtatna semmin, mert újra ellátnám a bajod. Meg különben is. A fogadás az fogadás, és te kényszer nélkül belementél, így a szabályokat megváltoztatni már nem lehet - magyarázom neki türelmesen, mire durcásan néz félre. Tudja, hogy igazam van.

- De miért…? - mormogja fájdalmas hangon, mintha csak nyúznám épp. 

- Mit miért? - kérdezek vissza. Ismét rám pillant.

- Miért akarsz mindenáron, elrángatni oda? Ai és a többiek sem látnak szívesen. Nem csak hogy itt, de gondolod, hogy jó szemmel fogják nézni, hogy az õ bulijába egy ilyen megy? - Ah, megint ez az önlenézés, utálom. A vöri kifújja magát, és hátrább lép, közben a hajába túr. Nem tudom, hogyan kellene megértetnem vele, hogy eljön abba a buliba, akármilyen fóbiái is vannak vele kapcsolatban. Mert én így döntöttem, és kész!

- És te most mindvégig ilyen baromságon rágtad magad? - kérdem komolyan. Bólint rá egyet. Gah… ez tipikus különc észjárás. - Pedig nem kéne… a bulik azért vannak, hogy jól érezd magad. Ne izgulj, nem Auschwitzba viszlek - kuncogok, õ meg grimaszol. De édi. Viszont akkor is elviszem.

- Nekem az ilyen bulik pontosan azok… - morog, de megint csak nevetni tudok rajta. Nyuszika.

- Milyen egy fura figura vagy te - helyezem a kezem a vállára, õ pedig elgondolkodva néz oldalra.

- Tudom… ha nem tetszik, akkor nem kell velem szóba állni - mondja szigorú hangon, aztán ellöki magától a kezem, és hátat fordít. Menne is el. Höh, vajon mi rosszat is mondtam?

- H-hé várj már, én nem úgy érte… - félbeszakít a vaskapu hangos csörömpölése. Makonak elég sietõs dolga lehet, vagy csak le akar rázni. De azt nem engedhetem. Ha most így, összeveszve válunk el, akkor az életbe nem veszem rá, hogy velem jöjjön. Így is vannak kétségeim, de hé, mégiscsak én vagyok Hyun Choo… nekem eddig majdnem minden sikerült. És sikerülni is fog.

Így hát a srác után iramodom, és mikor mögé érek, megragadom a karját, ezzel megállásra késztetve.

- Várj már Mako, én nem úgy értettem! - kezdeném a magyarázást, de ú csak megfordul, és felmutatja nekem három ujját. Értetlenül nézek rá. Ez vajon milyen kódnyelv lehet?

- Három dolog.  Egy: Ne kövess! Kettõ: Ne hívj Makonak, hisz nem engedtem meg, hogy becézz! Három: Kopj le, nem érdekel senki és semmi magyarázata, én csak élni akarom a csendes kis életemet, és semmi mást! - küld el a fenébe, de már eldöntöttem, hogy nem engedem neki. Ki fogom emelni ebbõl a hülye életnézetbõl, és megmutatom neki, hogy nem csak egy szobában kuksolva lehet jól érezni magunk. De ehhez az is kell, hogy jó viszonyban maradjunk.

Így hát megfogom a kezét, és magamhoz húzom, majd szorosan átölelem. Elhallgat, és mintha fojtottabban venné a levegõt. Elmosolyodom. Valószínûleg még nem volt ilyen helyzetben, de nem is baj, ez csak elõnyömre válik. Különben is, én tényleg nem akartam megbántani. Csak így jött ki, de nem akartam. Egy ilyen kis cukiságot? Ugyan…

Némán figyelem Makot, aki lassan felpillant rám. Zavarban van. Aranyos.

- Sajnálom… Nem tudtam, hogy ilyen hatással van rád ez az egy mondat… - ölelem szorosabban, majd egyik kezemet felvezetem a hátán, és gyengéden a hajába túrok. - Ne haragudj… - folytatom lágy hangon, és azt hiszem, valamit talán sikerül is elérnem. Mako arcáról legalábbis ez olvasható le.

- Nem… Én sajnálom… Bunkó vagyok, holott nem érdemled meg… De tényleg nem vagyok társasági ember, de ezt már számtalanszor hallottad. Kérlek, hogy te ne haragudj rám. Tudom, egy vesztes, különcke vagyok, és igaza is van mindenkinek - mondja halkan, én pedig elmosolyodom. Kis különcke… de nem fogom engedni, hogy emiatt ilyen legyél.

- Ne mondj ilyeneket. Sajnos tényleg különc vagy, de vesztes nem. És a különcségen könnyen változtathatunk - nyugtatom meg, majd ellépek elõle, mert már kezd igen meleg lenni. Õ nem néz rám, még mindig nagyon zavarban lehet.

- Áh… inkább ne fáradj vele. Úgyis ugyanaz lesz, a vége… - motyogja halkan, de még éppen halhatóan.

- Oh, szóval már próbáltál ellenne tenni, micsoda meglepetés. Látod, ez már nagy elõrelépés, csak nincs önbizalmad - borzolok a hajába egy hatalmas vigyorral az arcomon, mire hátrébb lép, és igazgatni kezdi magát. El sem hiszem, hogy pont õ akart kárt tenni magában pár órával ezelõtt. - Na, mindegy. Gyere, hazakísérlek - lépek mellé, és a vállát átkarolva indulok el, de pár pillanat múlva leesik, hogy nem tudom, merre kellene mennem. - Eh… merre is laksz? - fordulok a vöri felé, aki erre elmosolyodik, és kinevet. Kinevet! Jééé, ilyet is tud…

- Erre… - bök egy másik utca felé, így arra kanyarodunk el.

- Hûha… Te mosolyogni, ráadásul kuncogni is tudsz? Kellemes meglepetés - jegyzem meg a hajával játszva. Egyszerûen olyan vadító színe van, hogy nem tudom figyelmen kívül hagyni!

- Áhh… még szép, hogy tudok, csak ember vagyok… - próbálná leszedni a kezem a fejérõl. Melegen pillantok rá, de nem reagálom le. Az út további részében beszélgetünk. Furcsa, hogy egy ilyen hallgatag fiú hogy át tud alakulni, ha kedvesek vele. Szeretni fogom, ez tuti!

*~*

- Itt laksz? Egész csinos - füttyentek, mikor a háza elé érünk. Õ csak kiszabadítja magát a karjaim közül, aztán a kaput kezdi kinyitni.

- Hát… Holnap találkozunk - köszön el felém fordulva, én pedig bólintok.

- És persze pénteken, a bulin is - kacsintok rá. Megmondtam, hogy nem hagyom annyiban.

- Micsoda? És ezt ki mondta? - kérdi kíváncsi fénnyel a szemében.

- Ne feledd, hogy a fogadást én nyertem, és neked kötelességed a rád esõ részét teljesíteni - közlöm tárgyilagosan, aztán elindulok visszafelé.

- Hát persze… - morogja halkan, olyan „csakazértsem lesz az, amit te akarsz” stílusban, de már erre is felkészültem, szóval no para.

- Ja és ne feledd: ha nem jössz, kirángatlak az odúdból, hisz már tudom, hogy hol laksz! - pillantok hátra egy sunyi vigyor kíséretében, mire ismét dühbe gurul.

- Szóval erre ment ki a játék, hogy hazakísérsz, te nyomorult! - kiált utánam, de egy intéssel lerendezem.

És nem, tulajdonképpen nem erre ment ki. Csak szerettem volna hazakísérni, mert egész jó társaság, ha nem kussol, mint az a bizonyos dolog a fûben. Most, hogy láttam ezt az oldalát is, biztos, hogy nem fogom változtatni, kerüljön bármibe. Nem engedhetem, hogy egy ilyen jófej srác remeteként élje le az életét. Rémes lenne a tudta, hogy mindezt megengedtem!

Lassan visszaérek a sportpálya elé, és látom, hogy a többiek már nincsenek ott. Persze, biztos csajozni mentek. Nem lenne jó pont, ha Aito Mako miatt utálna meg, de inkább õ utáljon, mint Mako. Kettõjük értéke ég és föld. De mindegy, megoldom. Jóba leszek Makoval, és még Aitoval is. Pénteken pedig elviszem a buliba azt a kis barlanglakót. Tulajdonképpen olyan ez, mint egy randi. Hehhe. Cuki.

A hét többi része persze egyáltalán nem telik nyugisan. Mako minden nap a csajok elõl menekül, én meg már kényszeresen is koslatok utána, hogy közbelépjek, ha esetleg már nagyon elfajulnak a dolgok. Cserébe a vöri össze-vissza hálálkodik, én meg nem kérek semmit, csak, hogy üljön mellénk ebédnél, vagy suli után menjünk el valahova, és ez a verzió valahogy mindig sokkal nyerõbb.

Meg is értem, Aitoékkal továbbra is jóba vagyok, viszont õk Makoval nem, és hiába is próbálom összebarátkoztatni õket. Lehet, hogy hagynom kellene a fenébe, de még próbálkozom egy darabig. Nem a feladásomról vagyok híres.

Egyik délután épp Makora várok, mivel megbeszéltük, hogy ma együtt megyünk haza, de õ bement valami elõkészítõre, amire én nem. Fel nem fogom, minek kell ilyen cuccokra járni, tiszta idõpocsékolás. De nem unatkozom. Épp a legújabb képregényszámot fixírozom. Nagyon izgi rész jön…

- Hé, nem ez a srác az, aki újabban Makoto-channal lóg? - hallok meg tõlem nem messze egy nõi hangot, mire felvillan a szemem, de nem nézek a csajok irányába.

- De, õ az. Biztos Mako-chan legújabb pasi rajongója. Ahogy néztem, nagyon jóba vannak. Alapítani kellene róluk egy fanklubbot!

Fanklubbooot? Elfintorodom. Persze, egy templomot is mindjárt, nem? Olyan hülyék az itteni lányok. Nem elég szegény Makonak, hogy egyedül kritizálják, most már párosban is fogják… szép. De majd elveszem én a kedvüket az ilyenektõl!

- Szia - lép elém az említett vörös, ami valószínûleg azt jelenti, hogy vége az órának. - Mehetünk?

- Szia, persze - biccentek felé, aztán elindulunk a folyosón, a csajokkal ellentétes irányba. Susmorognak valamit, és valahogy nem akarom tudni, mit is. Idegesítõek. Ilyenek aztán tuti nem fognak Mako közelébe férkõzni.

- Mi az? - hallom meg a mellettem lévõ hangját, mire felé pillantok. A kis vöri engem bámul.

- Hogy érted? - kérdek vissza elõre nézve, többet nem gondolva a lányokra.

- Hát, többet szoktál beszélni - mondja Mako, és valóban, csak most kissé sokkolt ez a fanklubbos dolog. Nem akarom, hogy Makonak miattam legyen még rosszabb, azt már nem bocsátanám meg magamnak.

- Bocsi, csak kicsit lefárasztottak az órák - mosolygom felé, jól titkolva a valódi okokat. Felesleges lenne neki is emiatt aggódni.

 - Értem - méz elõre a vörös, de mintha bántaná valami. Uhm, ez nem jó. Lehet, hogy valamit félreértett, pedig nem ez volt a célom. De nem tudom, hogy mit mondhatnék neki…

Némán megyünk ki a suliból, az õ háza felé véve az irányt, és zavaró, hogy most egyikünk se beszél. Útközbe kevés emberrel találkozunk, Makoék háza nem a legforgalmasabb helyen van. És ez illik is hozzá.

- Hyun, nem muszáj velem lenned - pillant rám a vörös, mire érdeklõdve pillantok felé. - Biztos nagyon ciki neked, hogy egy ilyen visszahúzódó fiúval lógsz. Én megvagyok egyedül is, nem kell, hogy emiatt…

- Ne beszélj hülyeségeket - vágok a szavába. - Én akarom így. A többiek véleménye errõl teljesen hidegen hagy.

- De mégsem vagy boldog - kapja oldalra a fejét, mire megtorpanok. Boldog…

Erre Makoto is megáll, és hátrapillant rám. Zöld szemeiben érdekes fényt látok csillanni. Boldog… õ az elsõ barátom, akit komolyan érdekel, boldog vagyok-e. A többieknek természetes volt, hogy örülök, ha velük vagyok, és sose kérdezte akkor se, ha valamiért szomorú voltam. Lehet, hogy azt hitték, családi ügyek, arról meg nem beszéltem volna nekik. De még csak nem is próbálkoztak.

Makot viszont érdekli, hogy boldog vagyok-e, mikor még alig ismer engem. Ez furcsa. Kellemesen furcsa.

Elmosolyodom, majd elé sétálok, és egyik kezemmel végigsimítok az arcán. Elpirul, és hátrébb akar lépni, de mielõtt még megtehetné, visszarántom magamhoz, és egy kis csókot adok a szájára. Elkerekedett szemekkel néz rám, de nem érdekel.

Én is azt szeretném, ha boldog lenne…

  
   - Nem – Jelenti ki magabiztosan, mire kisé elkerekednek a szemeim és értetlenül is nézek rá.
   - Mi?! – Kérdezek vissza már egyre ingerültebben és egyre csak azt érzem, hogy mossak be ennek a ficsúrnak. Mégis mit képzel Õ magáról?
   - Azt mondtam, nem. – Ül ki arcára egy vigyor.
   - Te most velem fogsz jönni a sportpályára. – A mondat hallatán a vér is meghûl bennem.
Mi? Hogy én…a sportpályára, ahol… ahol a nagymenõk vannak…? Meg a fenéket! Arcom egyre mérgesebb arckifejezést vesz fel és a kezem is enyhén megremeg az indulattól.
   - Mégis mit gondolsz te, ki vagy? Nem megyek és kész, mert… - Kelek ki magamból, de a mondatot sem tudom befejezni, mert lábaim hirtelen elvállnak a szilárd talajtól. Szemeimet is lehunyom egy pillanatra, majd ahogy kinyitom azt, a másik karjaiban találom magam, aki éppen a sportpálya irányába visz engem. Arcom egyre melegebbnek érzem, ahogy az vörös árnyalatot vesz fel, és fülig elpirulok.
   - Te meg mit csinálsz? Tegyél már le! – Kezdek eszeveszettül kapálózni, és a mellkasát is ütögetni kezdem, de válaszul csak egy unott ásítást kapok.
Aztán végül megáll velem, és talpam ismét a talajt érinti, de nem, úgy ahogy gondoltam. Szorosan a falhoz nyom, majd két kezét a fejem mellé helyezi, ezzel is elzárva a menekülés lehetõségét.
Remek… Ez a nap jobb már nem is lehetne. Nézek fel az elõttem állóra, aki erre közel hajol hozzám, amire még vörösebb árnyalatot vesz fel az arcom, lassan már a pipacs színével vetekedhetek.
   - Figyelj Makoto, nálam nincs olyan lehetõség, hogy nem jössz. Jössz vagy jössz. Csak a módját választhatod meg. Vagy normálisan a lábadon, vagy az én kezemben! – Közli velem a tényeket komoly arccal, mintha csak az idõjárásról beszélne. Zaklatottan pislogok Hyunra, majd egy egészen halk kis sóhaj szökik ki ajkaim mögül, amit láthatóan nem vesz észre.
   - De én nem vagyok oda való, ahova te mész – Válaszolom halkan, mire megint egy mosoly díszeleg az arcán.
   - Dehogynem! Majd elintézem neked, hogy minden jól menjen – Kacsint rám, teljesen magabiztosan. Megfog a karomnál és megindul velem ismét a sportpálya irányába. Bizonytalanul, de követem õt.
De még is… miért akarja, hogy vele menjek? Miért? Mi haszna lesz ebbõl? Halmozódnak fel agyamban a kérdések, de választ még egyáltalán nem kapok rá.
Bár… ha már ennyit küzd velem, ennyit megteszek neki…

~♥oOOo♥~

Kis idõ múlva megérkezünk a pályára, a többiek már bandában várják Hyunt, de láthatóan, mindenre számítottak, csak rám nem, és ez tisztán leolvasható az arcukról.
   - Sziasztok – Köszön oda a fiúknak vidáman, mire én elmotyogok egy szintén „sziasztok”- ot és tekintetem is leveszem róluk, csak, hogy ne lássam azokat a zavart és megdöbbent pillantásokat. Helyettük inkább, az egyik pinpong asztal kezdem el fixírozni, amikor Hyunt az egyikük elhúzza mellõlem, kicsit sem feltûnõen, azzal a fedõ sztorival, hogy pinpongozzanak.
Nem tudom pontosan mennyi ideje volt távol, de jó pár perc biztos volt, mire lenyomták a „pinpong” meccset és kifecsegtek engem, mert biztos ez történt. Én addig helyet foglaltam azon a pinpong asztalon, amit nem régiben is nézegettem. Lábamat lógatom, és magam elé nézek elgondolkodva.
A fenének vagyok itt… csak a baj van velem, semmi hasznomat nem veszi senki sem. Igen… jobb lenne, ha nem is lennék itt. Jobb lenne eltûnni innen, és a világból is… Gondolatmenetembõl hirtelen egy kéz szakít félbe, ami megfogja a kezemet és lehúz az asztalról. Megilletõdve pislákolok fel rá, és már épp kérdésre nyitnám a számat, amikor félbeszakít:
   - Teniszezünk egyet? – Vágja rá, kíváncsian.
   - Öhm… persze… - Nyögöm ki végül, miközben újra pír jelenik meg az arcomon.
A fenének pirulok én ennyit. De mindig akkor, ha a közelemben van… talán… mert sose voltak barátaim?
Vezet egyenesen a teniszpályára és egy ütõt nyom a kezembe.
   - Fogadjunk! – Mondja hirtelen, mire felkapom a fejem és értetlenül nézek rá.
   - Fogadok magamra. Ha én nyerek, kényszerítés nélkül el kell jönnöd a buliba! – Erre sem kell több, azonnal felcsillannak szemeim és elszántan nézek rá.
Heh… a tenisz az egyetlen, amiben jó is vagyok és nagyon is szeretem. Nem veszíthetek ellene, tehát, miért ne mehetnék bele?
   - Ha viszont én nyerek, békén kell hagynod ezekkel! – Mondom el az én verziómat, mire õ mosolyogva bólint egyet.
   - Akkor rajt! – Üti el a labdát, mire én azonnal a labdánál termek, és vissza is ütöm.
Jó pár perce játszunk, mire tudatosul bennem, hogy Hyun sem kispályás teniszben. Így már egyre inkább rizikóssá válik az a tény, hogy én is veszíthetek és kénytelen leszek elmenni az Isten verte bulijába.  Az állás már egy ideje döntetlen, amikor most én kezdek. Egy pillanatra lehunyom a szemem, majd egy nagy levegõt veszek, aztán elütöm nagy erõvel a labdát, aminek a pályája egyenesen Hyun mellet megy el. Épp beleélem magam a gyõzelembe, amikor nem várt fordulat következik. Visszaüti a labdát, ami egyenesen mellettem repül ki, és én vesztek. Dermedten állok egyhelyben, miközben õ diadal ittasan mosolyog felém.
Állok még ott egy darabig, majd szemeim kicsit összeszûkülnek, aztán düh rajzolódik ki az arcomra és az ütõmet dühösen és erõsen a betonnak dobom, ami hangosan koppan egyet és végül elterül a földön, én pedig, hangosan és lassan veszem a levegõt.
   - Az Isten verje meg! – Nézek fel a pálya másik felén állóra, aki kicsit meg is lepõdik a hirtelen dührohamomra, ami a legritkább látvány tõlem, vagyis helyesbítve, sohasem szoktam így ki akadni, mint most.
   - Még is miért… miért kell elmennem veled, arra a hülyeségre? Már mondtam, hogy semmi keresni valóm ott. Én nem vagyok Partyarc mint, Te! – Mutatok rá, remegõ kézzel, ahogy a düh uralkodik rajtam. De õ csak mosolyog rám, majd megindul felém lassú léptekkel.
   - Tartsunk egy visszavágót. Most én fogok nyerni! – Morgolódok tovább, mire megáll elõttem, és csak mosolyog.
   - Tudni kell veszíteni, Makoto… - Szólal meg, gyengéd és lágy hangon, amire én horkantok egyet.
   - Meg a fenéket, én nem veszítek… Fõleg most nem. Visszavágót akarok, itt és most!
   - Ha visszavágót is játszanánk, az akkor sem változtatna semmit, mert újra ellátnám a bajod. Meg különben is. A fogadás az fogadás, és te kényszer nélkül bele mentél, és a szabályokat megváltoztatni már nem lehet. – Magyarázza el a tényeket, mire leveszem róla a tekintetem.
   - De miért…? – Teszem fel halkan és majdhogy nem elkeseredve a kérdést.
   - Mi, miért? – Kérdez vissza, mire ismét ráemelem zöld szemeimet.
   - Miért, akarsz minden áron, elrángatni oda? Aoi és a többiek sem látnak szívesen. Nem csak, hogy itt, de gondolod, hogy jó szemmel fogják nézni, hogy az Õ bulijába egy ilyen megy? – Lépek egy lépést hátrább és idegesen kifújom a levegõt, majd kezemmel vörös tincsembe túrok elölrõl.
   - És, Te most mind végig, ilyen baromságon rágtad magad? – Kérdezi tõlem, komoly hangnemben, mire lassan bólintok egyet.
   - Pedig nem kéne… A bulik azért vannak, hogy jól érezd magad. Ne izgulj, nem Auschwitzba viszlek téged. – Kezd el halkan kuncogni, amire kicsit elhúzom a számat.
   - Nekem az ilyen bulik, pontosan azok… - Motyogom neki, amire ismét csak kuncog egyet.
   - Mi egy fura figura vagy Te. – Teszi kezét jobb vállamra, amire követem tekintetemmel a mozdulat sort. Ám ez a mondat, kisé szíven ütött.
Mindenki ezt mondja…
   - Tudom… Ha nem tetszik, akkor nem kell velem szóba állni. – Válaszolom újra kemény hangnemben, majd lesöpröm a vállamról a kezét, amire enyhén szólva meglepõdik, azzal hátat fordítok neki, és elindulok, hogy végre elhagyhassam a sportpályát.
   - H-hé várj már, én nem úgy érte… - hallgat el, ahogy magam után becsapom a vaskaput, ami rendesen beremeg és hatalmas csattanást ad ki.
   - A francnak megyek bele minden hülyeségbe. – Korholom le magam és, idegesen egy kavicsot rúgok el magam elõl, ami egy kukának csapódik.
   - Inkább bezárkózom a szobámba, és többet nem jövök ki… - Mérgelõdöm tovább, amikor ismét a kapu csapódását hallom, ám jóval halkabban, mint amilyen az enyém volt. Aztán szapora lépteket hallok, magam mögül, majd gyors futásnak hallható hangokat.
   - Várj már Mako, én nem úgy értettem! – Ragadja meg a karomat, és megállásra késztet, amire dühösen megfordulok, majd felmutatom neki három ujjamat. Erre õ kisé értetelenül néz, és csak pislog rám, hogy mit akarok.
   - Három dolog.  Egy: Ne kövess! Kettõ: Ne hívj Mako-nak hisz nem engedtem meg, hogy becézz! Három: Kopj le, nem érdekel senki és semmi magyarázata, én csak élni akarom a csendes kis életemet, és semmi mást! – Közlöm vele ezt az egyszerû három dolgot, mire õ megfogja a kezemet, és szorosan magához húz, majd megérzem egyik kezét a derekamon, a másikat a hátamon, ahogy magához ölel. Szemeim nagyra nyílnak és elõre nézek Hyun mellkasára. Ajkaim is résnyire nyitva maradtak és kiszáradtak, arcomra vörös pír ül ki, már majdnem olyan árnyalatú, mint a hajam színe. Kezeim a másik mellkasán pihennek, ahogy azt a húzásra magam elé emeltem.
Lassan felpillantok Hyun arcára, miközben õ is az én arcomat kémleli, és valami olyasmit pillantok meg rajta, amit eddig még sosem. Megbánást…
   - Sajnálom… Nem tudtam, hogy ilyen hatással van rád ez az egy mondat… - Szólal meg végül és picit szorosabban kezd ölelni, közben kicsit le is nyugszom. Keze, amely a hátamon pihent, fentebb siklik egyenesen a tarkómra és finoman hajamba túr.
   - Ne haragudj… - Folytatja, továbbra is halk és gyengéd hangon.
A picsába… miért? Miért érzek én is megbánást? Pedig… jogosan vagyok dühös… Nem igaz? Nem igaz?
   - Nem… - Kezdek bele és a szavak megállíthatatlanul hagyják el a számat:
   - Én sajnálom… Bunkó vagyok, hol ott nem érdemled meg… De tényleg nem vagyok társasági ember, de ezt már számtalanszor hallottad. Kérlek, hogy Te ne haragudj rám. Tudom, egy vesztes, különcke vagyok, és igaza is van mindenkinek. - mondom halkan a szavakat, ami láthatóan, õt is meglepik, de végre egy mosoly kúszik az arcára. Bár, mi tagadás, a mosoly az, ami tényleg jól áll neki.
   - Ne mondj ilyeneket. Sajnos tényleg különc vagy, de vesztes nem. És a különcségen könnyen változtathatunk. – Enged el végül, és egy lépést hátrálok tõle, de nem nézek rá, arcom továbbra is vörös.
   - Áh… inkább ne fáradj vele. Úgy is ugyan az lesz, a vége… - Motyogom halkan.
   - Oh, szóval, már próbáltál ellenne tenni, micsoda meglepetés. De látod, ez már nagy elõre lépés, csak nincs önbizalmad. – Borzolja meg hajamat, egy hatalmas vigyor kíséretében. Halkan dünnyögök, ahogy borzolja a hajam és még hátrább lépek tõle, és igazgatni kezdem kócos tincseimet, de a mondatára nem válaszolok semmit.
   - Na, mindegy. Gyere, haza kísérlek. – Lép mellém, majd kezét átrakja a másik vállamra és magához húzva megindul velem, az egyik utca irányába, de nem is kell neki sok, hogy rájöjjön, nem tudja merre lakom.
   - Eh… merre is laksz? – Áll meg, mire, nekem is elõször egy mosoly kúszik az arcomra, és egy halk kuncogás hagyja el a számat, amire Hyun szemei enyhén elkerekednek.
   - Erre… - Mutatok a másik utca irányába, és végül elindulunk.
   - Hûha… Te mosolyogni, ráadásul kuncogni is tudsz? Kellemes meglepetés. – Jegyzi meg, és újra a hajamnak esik, szabad kezével.
   - Áhh… még szép, hogy tudok, csak ember vagyok… - Motyogom, miközben a másik kezét kezdem leszedni a fejemrõl, de erre már nem válaszol, csak mosolyog. Aztán az egész utat elbeszélgettük, mindenfélékrõl, és most én is szokatlanul sokat beszéltem.

Egy jó félóra múlva haza érünk, és a kapuban megállva felnézek az engem karolóra.
   - Itt laksz? Egész csinos. – Állapítja meg, ahogy a házunkat fixírozza, közben kibontakozom a keze alól, és kinyitom a kaput.
   - Hát… Holnap találkozunk. – Fordulok felé, mire õ bólint egyet.
   - És persze pénteken, a bulin is. – Kacsint felém, majd szemeim megint kicsit elkerekednek.
   - Micsoda? És ezt ki mondta? – Nézek rá kíváncsian.
   - Ne feledd, hogy a fogadást én nyertem és neked kötelességed a rád esõ részét teljesíteni. – Közli a tényeket, azzal hátat fordít nekem, és megindul a vissza úton.
   - Hát persze… - Dörmögöm, bár ez nem hangzott úgy, sõt egyáltalán nem hangzott úgy, hogy ez meg is fog történni.
   - Ja és ne feledd. Ha nem jössz, kirángatlak az odúdból, hisz már tudom, hogy hol laksz. – Fordul ismét felém, egy sunyi vigyor kíséretében, amire ismét a méreg kerít hatalmába.
   - Szóval erre ment ki a játék, hogy haza kísérsz, Te nyomorult! – kiáltok utána, de erre csak a sétáló, felnyújtja a kezét, ezzel is jelezve, hogy meg sem hallotta és, hogy „viszlát”.
   - Hogy az a… - Fortyogok, majd végül, betrappolok a házba, közben egy köszönés félét intézek apám felé, aztán felmegyek a szobámba, ahova leteszem a táskám, és az ágyba dõlök. Pufogok még egy darabig, majd végül álomba szenderedek.

Végül én is utána megyek a tanterembe, mivel „véletlenül” épp egy óránk lesz. Látom, hogy már a padjában ül, és egy könyvet búj. De édi, e mögé akar rejtõzni. De engem nem ver át… felnéz rám, és elvörösödik. Heh, annyira cuki! Vajon csak én váltok ki belõle ilyen reakciót, vagy más is? Az arca elé emeli a kezét, én pedig elkuncogom magam. Very beautiful. Csak sajna most nem angol óránk lesz.

Aztán a tanár bejön, és én ismét helyet foglalok Ai mellett. Egy cetlit tol elém, hogy kiosztottam-e a meghívókat. Én csak bólintok, hogy igen, de azért még odaírom, hogy: „Az összeset!” Erre kicsit meglepõdve néz rám, de aztán csak jókedvûen megveregeti a vállam. Siker. Most már tuti befutó vagyok!

- Ch… Na persze… - hallatszik egy ismerõs hang, mire a tanárral egyetemben hátra fordulunk. Hoppá, csak nem a kis édes volt? De bizony. Úgy tûnik, még magában is beszél…

- Baj van, Tadashi-kun? - kérdi a tanár, mire õ felpillant.

- Öm… nem tanár úr. Bocsánat - túr a hajába, mire én vigyorogva elõre fordulok. No lám. Mekkora stressz neki ez a buli. Meg lesz velem áldva…

*~*

Az óráknak vége, mi pedig Aitoval és néhány haverjával épp egy sikátorban cigizünk. Õk rohadt erõset szívnak, de én nem vagyok olyan hülye, hogy idõ elõtt megássam a sírom. Max buliba egyszer-kétszer. De az még annyira nem ártalmas.

- Figyelj Hyun, egy fél óra múlva elmegyünk a srácokkal a sportpályára lazulni. Jössz te is? - kérdi a fekete a füstöt kifújva. Pheh, én már ettõl is halottnak érzem magam!

- Persze - bólintok a cigimet elpöccintve. Szocializálódjunk. Nem illeszkedtem még be eléggé.

- Oké. Akkor ott találkozunk, csá - int a többi haverjával együtt, aztán eldeszkáznak. Rosszallóan nézek utánuk. Nem kéne ilyen lazának lenniük. Apropó lazaság. Egy sportpályán mégis hogyan lehet „lazulni”?

- Csak éljem túl ezt a napot… Esküszöm, kárt teszek magamban, hogy ne keljek egy lánynak se! - hallom a felbõszült kiabálást, mire kitekintek a sikátorból. Makoto szalad épp erre, több száz lány támogatásával. Eh, ezek is csak azért csinálják ezt vele, mert nincs önbizalma. Meg amúgy egyéb más biztos tulajdonsága se. Egy nap alatt erre rá lehet jönni.

Elkapom a karját, és behúzom magam mellé a sikátorba. Bocs csajok, de a kis vörös csak az enyém.

Már éppen kezdené a sipákolást, mikor a kezemet a szájára tapasztom. Semmi elhamarkodott tett, mert a végén még ketten fogunk menekülni a libák elõl.

- Sssst. Még nem mentek el - suttogom neki, mire õ bólint. A lányok szépen lassan elmennek, és õ ekkor elhúzza a szájáról a kezem.

- Kösz, de megoldottam volna… - áll fel a ruháját porolgatva.

- Aha… Úgy, hogy kárt teszel magadban? - kérdem gúnyosan, a szemöldököm felhúzva. A cuki kis pofijában nem tehet büntetlenül kárt… mert nem állnék jót magamért, ha csak pár ribanc csaj miatt nekiállna csonkítgatni magát. - A futással nem oldod meg a gondodat. - Egyszerûen el kéne küldeni õket. De ennek a kis édesnek természetesen nincs mersze hozzá.

- Inkább törõdj a magad dolgával… Nincs szükségem a tanácsaidra - morogja flegmán, és már húzná is el a csíkot. Ohó! Nem adják olyan forrón a kását. Megfogom a karját, és visszahúzom magamhoz.

- Figyelj. Megmentettem a különc kis segged, tehát illendõ lenne megköszönni - nézek rá komolyan, mire felhorkan. Nem kedvelem a különcöket, õ egy kivétel, de ha nem akar élni ezzel… nos, hát akkor is fog, csak keményebben.

- Nem kértem a segítséged, meg amúgy is, már mondtam, hogy kösz… és most, ha nem haragszol… Haza szeretnék menni - néz le türelmetlenül a karjára, mire elgondolkodva bámulok rá. És akkor remek ötletem támad!

- Nem - jelentem ki biztosan, mire õ értetlen szemekkel bámul rám.

- Mi?! - kérdi megilletõdve és egyre dühösebben.

- Azt mondtam, nem - vigyorgom rá. - Te most velem fogsz jönni a sportpályára. - Meghökkenten bámul rám, aztán egyre mérgesebb képet vesz fel.

- Mégis mit gondolsz te, ki vagy? Nem megyek és kész, mert… - Nem várom meg, amíg kitalál valami hülye magyarázatot, hanem inkább felkapom, és a karjaimba tartva indulok meg vele. Erre fülig elvörösödik. Hehe, édes, mikor zavarba jön. - Te meg mit csinálsz? Tegyél már le! - kezd el kapálózni és a mellkasomat verni, de nem igazán érdekel. Unottan ásítok egyet, aztán megállok vele, leteszem, de abban a pillanatban a falnak nyomom, és a kezeim a feje mellé helyezem, hogy ne tudjon elmenekülni. Közelebb hajolok hozzá, amitõl még jobban elvörösödik.

- Figyelj Makoto, nálam nincs olyan lehetõség, hogy nem jössz. Jössz vagy jössz. Csak a módját választhatod meg. Vagy normálisan a lábadon, vagy az én kezemben! - mondom neki komolyan, mire õ kissé zaklatottan pillant fel rám.

- De én nem vagyok oda való, ahova te mész - mondja halkan, mire én elmosolyodom.

- Dehogynem! Majd elintézem neked, hogy minden jól menjen - kacsintok rá, és a karját megfogva kezdem húzni magam után. Most már jönni fog. És valóban, mivel ha kissé bizonytalan léptekkel is, de követ. Heh, én aztán király vagyok! Most mondja valaki, hogy nem…

*~*

Mikor odaérünk a pályára, Aitoék már ott várnak minket… vagyis szerintem csak engem, mivel elég érdekes képet vágnak, mikor Makotot is meglátják. Lehet abban valami, amit a srác mondott.

- Sziasztok - köszönök feléjük vidáman, és Mako is dünnyög valami hasonlót. A többiek zavartan köszönnek vissza, aztán a fekete megragadja a karom.

- Hyun, játszunk egy pingpongmeccset - húz odébb. Gratulálok, kicsit se volt feltûnõ. Mikor az asztalhoz érünk, ad egy ütõt a kezembe, és a labdát ledobva elkezd papolni.

- Minek hoztad õt magaddal?

- Mert ahhoz volt kedvem. Nem mondtad, hogy mást nem vihetek magammal - mosolygom rá a labdát elütve.

- igen, de ez Makoto! Egy kis különc - hüledezik Ai.

- Éppen ezen próbálok változtatni - mondom komolyan, mire õ elfintorodik.

- Hát akkor változtass, de ne a mi közelünkbe! - Undorodva ellövöm mellette a labdát. Pöcs. Még esélyt sem ad Makonak… De azért csak rámosolygom.

- Hát persze - kacsintok felé, és otthagyom. Fasz, de akkor sem fogja elüldözni innen az én kis drágám!

Visszamegyek a srácokhoz, és persze Makotohoz, aki csodával határos módon még nem szökött el. Az egyik pingpongasztalon ül, és a lábát lóbálva bámul maga elé. Mosolyogva odasétálok hozzá, és a kezét megfogva húzom le az asztalról. Kicsit megilletõdik, de nem hagyok neki idõt a kérdezésre.

- Teniszezünk egyet? - nézek rá kérdõen.

- Öhm… persze… - nyögi kissé elpirulva, mire én a teniszpályára vezetem, és egy ütõt a kezébe nyomva elhátrálok elõle.

- Fogadjunk! - mondom hirtelen, mire értetlenül bámul rám. - Fogadok magamra. Ha én nyerek, kényszerítés nélkül el kell jönnöd a buliba! - mondom komolyan, mire az õ szeme felcsillan.

- Ha viszont én nyerek, békén kell hagynod ezekkel! - mosolyogva bólintok. Azt mondta, hogy „ezekkel”. Nem azt, hogy teljesen békén.

- Akkor rajt! - ütöm le a labdát, õ pedig már üti is vissza.

Nem kell tíz perc se, hogy rájöjjek: a kölyök iszonyúan jól tud teniszezni. Alig bírom vele tartani a tempót. Még szerencse, hogy teniszben én sem vagyok rossz. Az állás döntetlen, és most õ kezd. Akkorát üt a labdába, hogy kis híján kirepül mellettem, de még idõben vissza tudom ütni, így õ mellette repül ki. Diadalmasan rámosolygok. Szopacs édes… muszáj lesz eljönnöd velem.

A reggelem megint olyan nehezen indult, mint ahogy szokott. Az ébredés sosem tartozott az erõsségeimhez, ugyanis eléggé szeretek lustálkodni. Így a korán kelést nem viselem valami jól. Kimászok pihe-puha ágyamból és megindulok, nem épp a legszebb ábrázatommal a fürdõ irányába, hogy letudjam a szokásos teendõket. Lassan, de biztosan elkészülök, és maradt még egy fél órám, hogy az iskolába érjek. A reggelit, most kihagyom és egyenesen az iskolába veszem az irányt. Milyen korán van, és már is csak úgy hemzsegnek az utcák az emberektõl. Mind egytõl egyig vagy munkába, vagy iskolába mennek. Mellettem, pedig egy fiú csapat húz el, akik elég jól szórakoznak. Akaratlanul is egy apró grimasz ül ki az arcomra. Nem értem, miért kell csapatban járniuk? Azt hiszik, ettõl erõsebbnek tûnnek? Bár meg kell hagyni… sajnos igen… Hagyja el egy sóhaj a számat, és végül megérkezek az iskolába. Tekintetem azonban, megakad azon a bizonyos lány csapaton.
  -Ajjaj… a fenébe is… - Mordulok fel és futni kezdek, amint az egyik szõke liba ki is szúrt és hangos sikítozással megrohamoz, utána pedig, az egész csorda megindul. Olyan ez az egész, mintha egy idétlen vígjátékban lennék, de ez pechemre a valóság. Berohanok a terembe és bezárom az ajtót, és addig tartom a kilincset, míg fel nem adják és elmennek egy csalódott sóhaj kíséretében. Minden nap… Minden egyes nap, ez történik a suliban. Úgy várnak rám, mintha valami Hollywoodi sztár, vagy nem is tudom, mi lennék, pedig közel sem állok hozzájuk. Nem értem mit esznek ennyire rajtam? Egy átlagos életet szeretnék, ahol senki sem vesz észre. Hát ennyire nagy lenne ez a kérés? Emelem tekintetem a plafonra, hátha választ is kapok, a fentiektõl, de azt sajnos nem kaptam. Lassan a padomhoz sétálok, és leülök, ami a leghátsó sorban volt. Megnézem az órarendem. Kémia… hát, nem a kedvencem az biztos, de legalább értem. Kipakolom a könyvet és a füzetet, aztán csendben várom, hogy az óra is elkezdõdjön.

---oOOo---

Az óra már vagy egy jó 5-6 perce megy, amikor Hyun Choo esik be az ajtón. A tanár nem nézi valami jó szemmel, de most szerencséje van. Igen életvidám fiú, és mindenkivel kijön. Bárkivel képes jó kapcsolatot teremteni, velem ellentétben.  Állítólag már pénteken megérkezett, és tartottak, valami bulit tegnap, ahol mindenki ott volt és össze is ismerkedett vele, kivéve engem. Valahogy nem érdekelt… Minek ahhoz buli, hogy meg ismerj valakit? Erre sose tudtam rájönni. Talán azért, mert én nem járok ilyen helyekre. És nem is fogok…
Az óra nagyon lassan telt és elég unalmas is volt, de hála az égnek végre vége. A folyosón lévõ szekrényekhez sétálok, és kinyitom a sajátomat, majd a könyveket kezdem bepakolni. Kiveszem a matematika könyvem és füzetem. Épp bezárom, amikor egy arc tûnik fel elõttem… Egy ismerõs arc, aki egy széles mosollyal ajándékoz meg egy papír kíséretében. Hyun volt az. Eléggé megszeppenek, és ez biztosan az arcomra is kiül.
  - Szia! Pénteken lesz egy buli, gyere el! – Szólal meg, és a buli szó hallatára egy kisebb fintor jelenik meg arcomon, kifejezve ezzel is a nem tetszésem.
  - Bocs, inkább nem – Válaszolom, aztán egyszerûen hátat fordítok neki, és megindulok vissza a terembe, amikor ismét megállít, és felém tartja a meghívót. Mégis mi a francért nem hagy békén? Semmi kedvem elmenni arra a hülyeségre. Egyébként is… Egy magam fajtának semmi keresni valója ott.
  - Mindenki ott lesz, neked is el kéne jönnöd – Erõsködik tovább, amire halkan fel is sóhajtok. Miért pont velem szórakozik? Keressen egy másik balféket, aki biztos elmenne arra az idétlen bulira.
  - Más programom van arra a napra! – Hazudom és egyszerûen kikerülöm, és reménykedem, hátha ezzel végre lekoptatom magamról, de sajnos balszerencsémre, ez nem így történt.
  - Mi a neved? – Állok meg a kérdésre és félig hátra fordulok, hogy azért ne tûnjek annyira bunkónak. De mit ne mondjak… meglepett a kérdése. Eddig a nevemet nem sokan kérdezték meg. Bár igaz, hogy az egész iskola tudja, hogy ki vagyok, köszönhetõen, egy két emberkének. És sajnos így nincs is nyugtom a sok, szinte már fanatikus lányoktól. Lassan már tankkal kellesz megközelítenem az iskolát, hogy ne rohamozzanak meg, úgy mint most reggel is.
  - Makoto. – Válaszolom alig hallhatóan, amire egy mosoly kíséretében, oda lép hozzám, megfogja a jobb kezem és belenyomja a meghívót.
  - Nos, Makoto! Ha nem vagy hajlandó önszántadból szórakozni, akkor kell egy kis rásegítés! – Kicsit értetlenül nézek, rá miközben Õ a tarkójára emeli a kezét és rám kacsint. Ezt mégis mire értette? Csak nem láncot köt a nyakamba és elvonszol a bulira?
   - Ha nem leszel ott a bulin, akkor én személyesen fogok érted elmenni, és odakísérni! – Mondja egészen komoly arccal. Hogy az a… én azt hiszem, médiumnak megyek. Bár igaz, hogy az én verzióm, kicsit durvább. Arcomon enyhe vörös pír jelenik meg, és hallom a körülöttem sugdolózókat, de Hál’ Istennek nem értek belõle semmit, aztán a csengõ hangja szakít durván félbe, amire megkönnyebbülten felsóhajtok, és inkább behúzom a csíkot a tanterembe. Gyorsan helyet foglalok és kinyitom a könyvet, mintha csak tanulnék, olvasni kezdem a szabályokat. Szinte érzem magamon a másik tekintetét. Nagyon zavar…nagyon is kíváncsi vagyok hogy valóban úgy van e ahogy érzem, így engedve a kíváncsiságomnak felnézek rá, és valóban figyel. Érzem, hogy arcom azonnal melegedni kezd, ami a pír jele. A fenébe is… minek pirulok? Rosszabb vagyok, mint egy lány. Kezemet, az arcomra emelem, és hallom Hyun kuncogását.
  - Aaajh… - Dõlök a padra és arcomat továbbra is takarom. Idióta Makoto… Idióta…
Amikor kicsit már lenyugodtam, már az óra is elkezdõdött. Ismét felkelek a padról és zöld szemeimmel körbe tekintek a teremben. Most Hál’ Istennek Hyun sem figyel rám, így egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, majd lenézek a padra, amin a meghívó is van. Kinyitom és olvasni kezdem.
  - Ch… Na persze… - Dünnyögöm magam elé, amire a tanár abba hagyja a mondani valóját és a többiek is rám néznek.
  - Baj van, Tadashi-kun? – Szólít meg a tanár, amire gyorsan a padba dobom a meghívót.
  - Öm… nem tanár úr. Bocsánat. – Szólalok meg illedelmesen, majd vörös hajamba túrok és kifújom a bent rekedt levegõt.

---oOOo---

Lassan, de biztosan eltelnek az órák és végre haza mehetek. De ez nem olyan egyszerû, mint ahogy azt elképzeltem. Amint kiléptem a suli kapuján ismét az a csapat liba volt ott.
  - Ahh… Remek. Akkor futás… - Morgom magam elé, majd sprintelni kezdek, és a lányok utánam. 
  - Csak éljem túl ezt a napot… Esküszöm, kárt teszek magamban, hogy ne keljek egy lánynak se! - Kiáltom el magam, és egyszer csak egy rántást érzek a bal karom felõl és egy sikátorban kötök ki, egy nagy vas szemetes mellett. Rászegezem a tekintetem az engem félrehúzóra. Hyun Choo… Nah, miért nem lep meg. Egy nap, már másodjára. Épp nyitnám a számat, hogy megkérdezzem tõle, mi a francot keres itt és, hogy mit csinál, de mielõtt ezt megtehetném, ajkaimra tapasztja a kezét.
  - Sssst. Még nem mentek el. –suttogja és kezét továbbra is az ajkaimon tartja.
Bólintok egyet, és megvárom, hogy a lányok végleg eltûnjenek. Amint ez beteljesült, megfogom a fiú kezét és elhúzom a számról.
  - Kösz, de megoldottam volna… - Tápászkodok fel és leporolom a nadrágom, mert a földön ültem.
  - Aha… Úgy, hogy kárt teszel magadban? – Idézi az elõzõ mondatom, amire felvonja a szemöldökét.
  -A futással nem oldod meg a gondodat. – Hányja a szememre, mintha én nem tudnám.
  - Inkább törõdj a magad dolgával… Nincs szükségem a tanácsaidra. – Kerülöm ki ismét a fiút, de az megragadja a karom és visszahúz.
  - Figyelj. Megmentettem a különc kis segged, tehát illendõ lenne megköszönni. –Komolyodik el a hangja, amire halkan felhorkantok.
  - Nem kértem a segítséged, meg amúgy is, már mondtam, hogy kösz… és most, ha nem haragszol… Haza szeretnék menni. - Nézek le a fogva tartott karomra.

- Hyuuuun, kelj feeel!

Álmosan nyammogva húzom a fejemre a takarót, de sajnos az nem hangszigetelt, így még az alól is hallom mostani családom erõs kiabálását, miszerint: „Ébredj már te gyökér, ma van az elsõ cserediák napod!”. De én tegnap annyira beittam, hogy ma már hallani sem akarok semmi suliról! Holnap is van nap, nem? És mi van a holnaputánnal? Az nem nap lesz? Nem ér rá addig? És akkor jön a fõ fogás: az órám éktelen csörgésbe kezd, ami már szinte túlszárnyalja a lent lévõk hangját is. Itt mér nem bírom tovább: könnyes szemmel, ásítozva kikelek az ágyból, és az órát lenyomva a fürdõbe igyekszem.

- Fent vagyok! - kiáltok le azért, hogy a drága jó népeknek ne kelljen tovább kínozniuk a hangszálaikat. Gyorsan megmosdom, megfésülködöm, ásítok egyet a tükörbe, aztán már némileg frissen lebaktatok a konyhába. Mostani családom már ott ül az asztalnál, és mosolyogva köszöntenek. Kedvesen visszamosolygom rájuk, és helyet foglalok a csokis gofrim elõtt. Pénteken érkeztem, azóta már a szívükbe loptam magam. Csak ahogy ez szokott lenni. Már csípõbõl megy. A tanárokkal is ez lesz!

- Hyu drágám, ugye rendesen felkészültél az elsõ napodra? - Kérdi Karen, a(kár mondhatjuk ennek is, mivel sokat leszek velük) mostani nevelõanyám, és végigsimít frissen mosott hajamon. Heh, tudtam, hogy nem fogja kibírni. Azt mondtam neki, hogy nyugodtam viselkedhet velem úgy, mintha a fia lennék, mert már megszoktam az idegen családokat. Neki meg pont pár hónapja költözött el a fia, így most elõszeretettel állított be a helyére, és úgy viszonyul hozzám, mintha csak tényleg a gyereke lennék. Nem is baj, szeretem, ha egy helyen teljesen elfogadnak! Bár nem mondhatnám, hogy otthon érzem magam itt.

- Persze Oka-san, minden a legjobb lesz - mosolygom rá, aztán felállok, és sikeresen kivédek balról egy ugrást, aztán jobbról is. Ez a két lány Maya és Naya volt, a tizenöt éves ikerpár, akiket Karen még nevel. Mondanom sem kell: mindketten belém vannak zúgva, a baj csak az, hogy én már nem vagyok ennyire odáig értük. Meg azért mégiscsak van közöttünk pár év…

- Mondtam, hogy nekem kéne jobbról jönni!

- Nem is igaz, a te ötleted a bal volt!

Kapnak egymás hajába a földön fekvõ lányok, én meg vigyorogva kerülöm ki õket. Összevesznek rajtam. Hm, szeretem, ha összevesznek rajtam!

- Lányok, lányok! - választja szét õket Karen egy fáradt mosollyal, aztán a kezembe nyomja a tányérom, és a fejével biccent, hogy egyek fent. Engedelmesen meghajolok, és már fel is megyek a szobámba. Nehéz is lehet két lányt nevelni, nem irigylem az öreget. Na meg az apjukat sem, de õ korán reggel elment dolgozni. Lehet, hogy nekem is így kéne! Csak egy bökkenõ van: nem lennék képes öt perccel sem elõbb kelni…

A kaja végeztével leviszem a tálat, aztán már vissza sem megyek a szobámba, csak felkapom a kezemben lévõ táskám, és viszlátot intve kiviharzom az utcára. Hm, korán van még, nem kell annyira sietni. Talán még egy rágóért is bemehetek. Remélem, van még cseresznyés ízû…

*~*

Túl sokáig voltam el a sok szép kis cucc között. Mire észbe kaptam, már rohannom kellett a suliba. De még így sem értem be. Csengetés után pár percre tudtam csak betoppanni, amit nem is vett éppen jó néven a tanár. Még szerencse, hogy nem késtem sokat. Akkor a jó benyomásnak annyi lenne! Így viszont még sikerült kimagyaráznom magam.

- Mit látnak szemeim, Hyu-chan már az elsõ nap késik? - vigyorog rám a fia, aki mellé leülök.

- Sürgõs ügyem volt - pakolom elõ gyorsan a könyveim. Hm… kémia. Nem szeretem.

- Vagy csak nem keltett a kakas - vihogja el magát a fekete hajú, én meg nyelv nyújtva visszamosolygom rá. Aitoról már az elsõ nap kiderült, hogy szeret gúnyolódni. És most nem erre a napra gondolok! Az osztálytársaimat már pár nappal ezelõtt megismertem, mivel Maya és Naya összehívta õket egy találkára. Ezért is nem izgultam a mai napot illetõen. Tisztában vagyok vele, hogy az osztály nagy része egészen jó fej.

- A kötések összegzése… - Halkan ásítok egyet. Igen, unalmas, de nem csak az. Fáradt is vagyok. Hajnali kettõkor feküdtem le. Nem kellett volna ennyit inni, de addig nem engedtek el, míg le nem húztam három pohárral… és az a baj, hogy utána én már nem is érzékeltem a poharak számát. Gáz volt, egyetlen szerencsém, hogy nem a bunkó, hanem a hülye énem jött elõ. A bunkóval azt hiszem nem nagyon barátkoztak volna meg.

Aito elém tol egy cetlit, én pedig figyelmesen elolvasom, mit beleírt.

Bulit tartok pénteken! Segítesz a meghívásokban?

Még egy buli? Ez kell nekem! Firkantok rá egy igent, aztán a tankönyvembe meredek, mivel ahogy látom, a tanát eléggé szemmel tart. Egy rossz pont a kémiánál. No sebaj. Majd a fizikával feljavítom!

*~*

A szünet hamar eljön, én pedig a folyosókat járva osztogatom Aito bulijának belépõit. A felsõs csajok mosolyogva fogadják el tõlem, az alsósok meg (ha el nem ájulnak) kipirulva megígérik, hogy igen, ott lesznek. A fiúk már más tészta, de persze õk is szívesen elfogadják a meghívót. Már majdnem vége a szünetnek, de nekem még maradt egy meghívóm. Gyorsan le kéne passzolni, mert Ai nem örülne, ha csak egy is maradna. Tanácstalanul nézek körbe, mivel szinte mindenkinek van már a kezébe meghívó. Végül kiszúrok egy vörös hajú fiút, aki épp a szekrényét csukja be. Ahogy látom, neki nincs meghívója! Megkönnyebbülten odasietek hozzá, és a szekrényeknek dõlök, így, mikor becsukja a sajátja ajtaját, rögtön engem lát meg. Kissé megszeppen, mikor észrevesz, én pedig egy széles mosoly kíséretében felé nyújtom a lapot.

- Szia! Pénteken lesz egy buli, gyere el! - De hiába minden igyekezetem, csak egy fintort vélek látni az arcán. Eh, mit csináltam rosszul?

- Bocs, inkább nem - mondja halkan, aztán hátat fordít nekem, és elindul. Nagy szemekkel bámulok utána, mivel el sem tudom képzelni, hogy nem akarhat valaki egy buliba menni, de aztán felocsúdok a sokkból, és a vörös után szaladok. Megállok elõtte, es felé tartom a meghívót.

- Mindenki ott lesz, neked is el kéne jönnöd - erõsködöm, mivel van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha keresnék, se találnék már olyat, akinél nincs meghívó. Különben is, nem bírom a különcöket. Olvadj be a társaságba, ez a lényeg! Csak így vannak lehetõségeid. Ezt ennek a cuki vöröskének is meg kéne értenie.

- Más programom van arra a napra! - Kikerül, és megy tovább. Elgondolkodva nézek utána. Valahogy láttam a szemében, hogy nem mondott igazat. De hogy valaki ennyire hárítsa a társaságot? Sürgõsen fel kell éleszteni ezt a kölyköt, mert a végén még emos lesz!

- Mi a neved? - szólok utána, mire õ félig hátrafordul, és alig hallhatóan válaszol.

- Makoto. - Jó kisfiú! Tud õ, ha akar. Szélesen mosolyogva elé lépek, és a kezét felemelve bele rakom a meghívót.

- Nos, Makoto! Ha nem vagy hajlandó önszántadból szórakozni, akkor kell egy kis rásegítés! - Értetlenül néz rám, én pedig a kezeim a tarkómhoz emelve rákacsintok. - Ha nem leszel ott a bulin, akkor én személyesen fogok érted elmenni, és odakísérni! - Elvörösödik, a körülöttünk elmenõk pedig csak bámulnak ránk, és sugdolóznak. Na igen, pontosan így terveztem. Most már nem bújhat ki alóla. A csengõ megszólal, és a kis vörös megváltva iszkol el elõlem. Mosolyogva pillantok utána. Amit mondtam, komolyan gondoltam. Ha nem lesz ott a bulin, én magam fogom elrángatni oda! Persze csak finoman… nem örülnék, ha egy ilyen szép fiúnak miattam esne bántódása!