Beveszi a bogyóit, majd visszadõl pihenni.

 Este átmegyek Louishoz. Nem történik semmi, csak beszélgetünk és csókolózunk, de jól érezzük magunkat.

 Pár nap és itt is a szülõiértekezlet, leülök a TV elé, amíg õ el van, s közben azon gondolkodom, hogy van-e olyan picsa a töri tanárnõ, hogy meghúzzon erre a félévre.

- Megjöttem! – hallom az ajtó felõl.

- Éljen. Ugye, nem falt fel a gonosz töritanárnp, hogy ki nem állhat engem? – pillantok fel unottan, de közben jót mulatok magamban.

- Szerencséd van, mert olyan remek a diplomatikus érzékem.

 Közelebb lép, s felemeli a lábaim, hogy leüljön a helyükre, majd visszateszi lábaim az ölébe, s õ is nézi a mûsort a tv-ben, bár fogalmam nincs mi megy.

- Na és? – kérdem csak úgy óvatosan, mire felém pillant.

- Meglepetésemre nincs rád komolyabb panasz, egy-két húzástól eltekintve. Többek közt a tornaterem nem firkálásra való.

- De olyan szép, nagy a fal! – kiáltok fel, s utólag jövök rá, hogy ezzel elárultam magam.

- Adrian, én mindent megteszek, de egy kicsit légy rám tekintettel! – komolyodik el a hangja. – Nem érdekel, ha madárijesztõnek, madárfészeknek vagy bánom is én, minek hívsz, de elvárom, hogy más tulajdonát tiszteletben tartsd – szid meg kicsit. – Engem az sem zavar, ha itthon kidekorálsz valamit, Istenem, nagy kaland, vállaltam, amikor magamhoz vettelek. De, ha valamit megrongálsz, nekem kell kifizetnem. És annyira nem vagyok eleresztve anyagilag – sóhajt fel. Tudom, hogy vadóc vagy és  lázadozol, de kicsit gondolj rám is. Ha ilyeneket mûvelsz, nemcsak veszteséget okozol, de csalódást is, pedig igyekszem megbízni benned.

 Pár percig még csend van, elmerülök a gondolataimban. Tudom, hogy igaza van, de akkor is...

- Látod, igyekszem azon lenni, hogy felvegyenek oda, ahova menni akarsz, nem rakom ki a macskádat páros lábbal, elsikáltam a múltkori esetedet Andreasszal, fõzök, hogy mindig tudj enni normális kaját, mire hazajössz, vagy vacsorázni. Lepedõket vettem neked, hogy azokat dekorlád és add el... – sorolja. – Tényleg mindent megpróbálok, de azt hiszem, még ez is kevés... – lágyul el hangja. – Tudom, hogy utáltál az intézetben élni, hogy minél hamarabb le akartál lépni, rendben, elfogadom. Ha betöltöd a nagykorúságot, esküszöm neked, elengedlek, még egy szobát vagy lakást is kibérelek neked, ahol akarod, hogy azt kezdj az életeddel, amit akarsz... Csak addig fogd magad vissza, a kedvemért.

 Hallom szavait, meg is értem õket, de nem tudok most rá nézni. Bûntudatom van, de ezt neki sosem mondanám, vagy mutatnám.

- Nem vagy az apám – szólalok meg végül hûvösen. – Ahogy nem vagy az anyám, a bátyám, de még a barátom sem.

- Tudom, és hidd el, nem azért...

- Elég volt! – pattanok fel. – Ne aggódj, igyekszem nem megbukni, hogy ezt a színes kis listát bõvíthesd vele! – szaladok fel az emeletre. Sértõdötten vágom be az ajtót.

 Pár perc múlva hallom a hangját: - Adrian... Nyisd ki, kérlek... Ne haragudj, én nem akartam, hogy azt hidd, hibás vagy valamiben... Az, hogy ilyenné váltál, nem a te hibád... Hanem a körülmények... Én csak annyit szeretnék, ha megtanulnál boldogulni az életben a saját lábadon...

 Kissé kétségbeesetten, nyitom ki az ajtót.

- Ki akarsz dobni?

 Tüsszent, ahogy meglátja Cicát is a karjaimban.

- Nem! Dehogy akarlak! – ejt egy gyengéd pillantást, amit nem tudok hova tenni. – Hogy is tudnálak? Az életem része lettél, mindent vállaltam azzal, hogy magamhoz költöztettelek. Szereném megadni neked, amire vágy, de nem tudom. Szeretnék családot adni, de egyedül vagyok... apámat leszámítva, de oly ritkén megyek hozzá... Otthont, minden eszközt a kezedbe adva, hogy azzá tedd. Nekem... Nincs semmilyen tapasztalatom egy olyan fiatallal, mint te. Tudom, hogy sok benned a harad és az indulat. – Az ajtókeretbe kapaszkozik közben. – Úgy szeretném, ha voldog lennél.

 Még soha... soha senki nem mondta ezt nekem...

 A padlóra szegezem a tekintetem. Sokáig nem szólalok meg, de mikor felsóhajt, rá kapom a tekintetem. Letépi az ajtóra tûzött lapot, s a saját kezével tépi és gyûri össze, majd a kosárba dobja, betalál.

 Mintha csak a falat rombolta volna le elõttem.

- Szeretnék itt maradni – mondom halkan. – Nem fogsz visszavinni? – kérdem kissé félénken.

- Nem – feleli õszintén. – Nem foglak. Hogy is akarnálak?

- Sok gondot okozok neked.

- Az megnyugtat, ha azt mondom, hogy én még rosszabb voltam? – mosolyodik el, mire felháborodottan nézek rá.

- Akkor meg ne szidj meg!

- Azért teszem, mert engem is megszidtak – vonja fel szemöldökét. – És mivel belõlem, remélhetõleg, jó embert neveltek, remélem nálad is bejön.

 Felsóhajtok, s hitetlenkedve rázom meg a fejem, majd hozzú tincseim közé túrok.

 Meglep azzal, amit tesz. Közelebb hajol és egy puszit int a homlokomra. Soha, még senki nem tett ilyet azelõtt. Ez a kicsi, de kedves gesztus valami meleget folytat a mellkasomba, mitõl gyorsabban kezd verni a szívem is. Érzem, ahogy arcom forró a pírtól.

 Jó északát kíván, s már menne is ki a szobából.

 Nekivágom a becsukódó ajtónak a kezem ügyébe akadó könyvet. Hmm... irónikus, hogy pont a törikönyvet.

***

 Hajszállnyi kedvem sincs kikellni az ágyból, Cica is ezen az elven van, nyugodtan pihen mellettem, farkincája néha hozzáér felkaromhoz, s kiráz a hideg kicsit, jobban húzom magamra a takarót, de az leszökik rólam. Heh?

- Ébresztõ! – kiabál egy nagyon ismerõs hang.

- Lou... ki engedett be? – nyöszörgöm és a kispárnám a fejemre húzóm. Én innen ma fel nem kelek.

- A szöszi – mondja egyszerûen. – El fogunk késni – löki meg vállam, s gördít a hátámra, de megmakacsolom magam, kapaszkodom az ágytámlába. – Gyere már! – szól rám, s ölbe kap, mire sikoltva kapok nyaka után.

- El ne ejts!

- Nyugi – nevet fel. – Na végre, hogy felébredtél – kuncog még mindig én meg vállát kezdem ütögetni, míg le nem tesz a fürdõben. – Megmossam a hátad? – kérdi én meg elpirulok.

- Kifelé, de gyorsan – csapom rá a fürdõajtót. Hallatlan!

 Mikor kész vagyok, s levonulunk, már Julian kaját is csinált. Jó, nem nagy mûvészet a mûzli, de fincsi.

- Látom, ezúttal téged kell hívjalak, ha ébresztésen van a sor – néz minket vigyorogva. Grr...

- Felkelltem volna magamtól is – védem meg a büszkeségem.

- Persze, persze – gúnyolódik Lou.

- De tényleg... pff.... – tüntetõleg hátravágom magam a széken és mellkasom elõtt összefonom karjaim. Ásítok egyet. Talán még visszaszökhetnék az ágyba – mérlegelem erõssen a lépcsõköt, mire Julian integetni kezd a szemem elõtt. Ránézek.

- Eszedbe ne jusson – fenyeget meg viccelõdve.

- Csak nézelõdtem, azt se szabad? – pislogok ártatlanul.

 Késõbb kapjuk a táskánk és megyünk. Hmm... egész jól telik a nap, míg nem találkozom a zsaruval. Mi is volt a neve...? Kiesett, na mindegy... Zsaru az zsaru. Pont.

- Mit keresel itt? – nézek fel rá. Miért magasabb nálam mindenki legalább egy fejjel?

- Téged várlak? – von vállat. Gyanúsan nézek rá.

- Engem? Miért?

- Csak erre jártam, gondoltam hazaviszlek – mondja,de már leesett, miért is jött.

- Jól van, zsaru, hazafurikázhatsz, hogy jó pontot szerezz Juliannál, de szerintem, ennélkül is odavan érted – mondom, mire köhögni kezd, mintha kaparná valami a torkát. Aham... Szóval, igazam volt.

***

- Nézd, kit hoztam? – rikkantok, mikor benyitok az ajtón. Aztán felnevetek.

- Julian? – pislog nagyokat a zsaru is.

- Andy? – néz fel ránk a szöszi, akit úgy néz ki letepert a saját kutyája, a keze viszont függõlegesen van, abban egy teniszlabda. Hádész vakkant kettõt, majd megszerzi a labdát, idejön a zsaruhoz, s leteszi a cipõje elé.

- Hagylak titeket „beszélgetni” – vetem le a táskám és egy almát ellopva a gyümistálból, már ott sem vagyok.

***

 Késõre jár már, tiszta az ég, egy csillag sincs rajta, csak a Hold uralja a teljes kékséget. Hûvös szellõ simogatja testem, s megborzongok, mikor egy méghidegebb kéz férkõzik be pólóm alá, s egy puha ajak tapad nyakam fedetlen bõrére.

- Ah, hideg a kezed – sóhajtom, s közelebb próbálok férkõzni hozzá.

- Halkan – cicceg le, s nyitja az ajtót. Kuncogva ölelem át nyakát, ahogy nekilök már bentrõl a falapnak, s hevesen tapad ajkaimra.

- Menjünk fel – lehelem szájára kipirultan.

 Bólint, én meg fogom a kezét, megyek is befelé, de beleütközöm valamibe.

 Elkerekedõ szemekkel nézek fel. A szöszi... és a zsaru... kézenfogva.

- Öhm... hello – motyogom. A zilált külsõk alapján mind a négyünknek hasonló célja lehet. Ahj, most ugrott a szép estém Louval.

- Szia! Te meg, mit csinálsz?

- Rajzolnám Cicát – jelentem ki, mire tüsszent egyet. Kifújja az órát és elõvesz egy füzetet.

- Jó, hogy itt vagy, beszédem van veled.

- Elõbb nem kajálhatnánk meg? Vettem kínait.

- Jó, együnk, bár azt hittem fõznöm kell valamit. Köszi.

 Leülünk az asztalhoz enni és pár perc csend után újra megszólal.

- Gondolkodtál már azon, mit kérsz szülinapodra? – kérdi. Félrenyelve a falatot, köhögni kezdek. Teljesen meglepetten nézek rá, mintha minimum egy marslakóval beszélnék. – Mi van? – pislog.

- Mire mit akarok?

- A szülinapodra.

- Nem tudom... – motyogom.

- Akkor gyorsan találd ki, mert mindjárt itt van. A szobád falán kívül. Hoztam neked egy katalógust. – Elõkerül ismét a füzetecske, amit elém is tesz. – Hazafelé beugrottam egy festék nagykerbe, ezek a színek vannak, elég széles a választék.

- Honnan veszed, hogy át akarom festeni?

- Tudom, hogy nem tetszik neked a színe, csak muszájból viseled el. Tessék, válassz egy színt, vagy kettõt, nekem mindegy. A te szobád, amíg rendbe tartod, úgy dekorálod, ahogy kedved tartja. Gyorsan száradó festékkel egy nap alatt kész.

 Elképedten nézek rá, mire ráncba fut homloka.

- Valami nem tetszik?

- De... De, igen. Csak meglepett... Én kérni is akartam, hogy... Mindegy,

- Azt akarom, hogy otthon érezd magad, mint a legelején mondtam. Nis szovafestésen kívül, mit szeretnél?

- Nem tudom... – gondolkodom el, még sosem voltam ilyen helyzetben, nem tudom, mit mondjak.

- Ruha, könyv, telefon, dvd, valami?

- Még nem gondolkodtam rajta...

- Na, akkor gondolkodj.

- Ó, figyi? Elmegyek ma este Louval a klubba. Holnap nincs suli, ezt õ is tanúsítani tudja! – hadarom.

- Nos, Lou ellen semmi kifogásom, de azért, óvatosan.

- Mire gondolsz? – nézek rá ártatlanul, mire egy méltatlankodó pillantással néz rám.

- Azért csak legyen nálad óvszer.

 Óvszer? Te jó isten! Mit gondol, ez, mi vagyok én?

 Mikor végez eltûnik, én islassan megettem mindet és fogom a katalóust, felmegyek vele a szobába. Késõbb már csöngetnek, s nemsokára Lou lép be a szobába. Már kész vagyok, csak a pólóm veszem fel és indulhatunk is. Mikor elmegyünk, mindketten intünk Õszõkeségének, mire õ mosolyog.

 Jól telik az este, bár szerintem a jókedvben szerepet játszott az a pár pohár pia is, de ennyitõl szerencsére még nem rugunk be. Viszont nagyon felszabadultnak érzem magam. Ahogy Lou és az én testem összesimult tán közben, szinte éget az arcom. Mindig úgy voltun egymás mellet, hogy érintettük egymást. Elég volt egy apró simogatás, s már egymásra mosolyogtunk. Úgy érzem magam, mint valami ostoba kislány, de valahogy még ez is jó. Mikor visszamentünk a házhoz, tulajdonképpen Lou fel sem akart jönni, õ már a kanapén bealudt volna, de kis noszogatás után sikerült meggyõzzem, hogy jobb odafenn. Mivel az ágy kicsi, ezért mindent leköltöztettünk a földre. Átölel karjaival, s én mellkasához bújok. Érzem, ahogy szíve ütemesen dobban. Lassan elnyomna az álom, de egy kéz nyúl az állam alá, s finoman késztet arra, hogy felnézzek azokba a kristálykék szemekbe. Az, hogy megcsókolt, szinte természetesnek tûnt. Mintha mindig is így búcsúztunk volna el, mielõtt egymás karjaiban ér minket az álom.

 Reggel, mikor felkelek, õ már ébren van. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy ajkai ébresztette, amint épp a sajátomat próbálják táncra hívni. Nincs ellenemre a dolog.

 Mikor Cicával és Louval lemegyünk enni, a szöszi már ébren van és palacsdinta illat árad felõle. Hatalmasat tüsszent, nyilván üdvözölte cicusom is.

- Jobbulást – szól oda Lou, mire õ megfordul.

- Jó reggelt nektek.

- Viszont, Julian – köszön Louis. Aztán hirtelen felcsattanok.

- Ez meg mi? – nézek hitetlenkedve az asztalon lévõ tortára, reggelire, csokihalomra.

- Gondoltam, ha Lou úgy is itt van, mi lenne, ha ma ünnepelnénk meg a születésnapodat?

- Megünnepelni a... születésnapom?

- Igen, mi olyan nagy dolog benne? – Persze, hisz neki ez nem jelent annyit, mint nekem.

- Semmi – felelem egyszerûen.

 Pár furcsálló pillantás után, leültet minket reggelizni, majd meggyújtja a gyertyákat a tortán.

- Adrian, kívánj valamit és fújd el – mosolyog rám a szöszi, Louis meg tapsolni kezd mellettem.

- Boldog születésnapot, Adrian!

 Kissé megilletõdve fújom el a gyertyát. Apró mosoly jelenik meg arcomon, hiába akarom, nem tudom levakarni onnan. Még sosem éreztem ilyet. Olyan... meleg érzés...

 A reggeli és a torta után Lou elnézést kér és távozik. Be kell mennie az apja éttermébe.

 Én felcuccolok a szobába, s nekilátok rajzolni, végre Cica is nyugton marad, amíg a körvonalakat megcsinálom. Azt hiszem nemsokára a szöszi is kell menjen dolgozni. Mikor lemennék kicsit, az ajtó alatt látok valamit. Egy gyönyörû lap, rajta egy idézettel:

 „Ha szeretsz valakit, adj neki szárnyakat, hogy szárnyalhasson, gyökereket, hogy visszatérjen, és okot, hogy maradjon.” (Dalai Láma)

 Ez a szõke hihetetlen.

***

 Már alszom, de felébredek arra, hogy valaki a nevem ordibálja. Kissé kómásan megyek le, ahol látom Andreast, ölében a szöszi, kötött fejjel.

- Mi az, mit ordibáltok? Veled meg mi történt...? – nézek rá megdöbbenve.

- Ne haragudj, Adraian, csak egy kis agyrázkódás... Auh, tegyél már le, Andy... – nyavajog, s a zsaru leteszi õt a kanapéra, hoz neki egy pohár vizet is, majd leül az egyik fotelba.

- Azért jól vagy?

- Jól vagyok, persze! – helyezkedik el kényelmesen, s felsóhajt.

- Rád bízhatom? – náz rám a rendõrbácsi. – Vissza kell mennem dolgozni.

- Persze.

- Jól van. Sziasztok – köszön el, a szöszinek homlokára még nyom egy puszit. – Vigyázz magadra.

 De édes, hehe.

 Õszõkesége csak megforgatja a szemeit és úgy mosolyog fel Andreasra, mint egy szerelmes tinilány, beh...

 A zsaru elmegy, a szöszi pedig megissza azt a pohár vizet is, amit hoztam, majd összekucorodik a kanapén.

- Fáj valamid? – kérdem tõle.

- Csak sajog... De nincs semmi bajom, ne aggódj. Hamarosan toppon leszek.

- Hozzak borogatást?

- Mi ez a gondoskodás, hirtelen? – néz rám vigyorogva, mire felhúzom az orrom.

- Nem gondoskodom!

- Jól vagyok... csak kicsit pihenek.

- Visszamegyek aludni... Szükséged van valamire?

- Ü-üm... – pislog laposakat, majd a lépcsõig sem érek, mikor hallom hortyogását.

 Felelõtlen egy pasi, szerencsére az a zsaru van olyan kedves, hogy haza is hozza.

  Reggel az ébresztõre kelek. Morogva nyomom le, s kicsit felemelkedek, oldalamra dõlve, hogy a hátamon alvó cicus leessen rólam az ágyra. Feltápászkodva megyek a fürdõ felé, s nemsokára iskolai pompában tündöklök. Még kicsit ásítozva megyek le a konyhába. Anappaliban a kanapéra vetném a táskám, de Aiden még mindig ott alszik. Megingatom a fejem, s egy pléddel takarom be. Megrezdülnek pillái, majd pislog párat, s rám néz.

- Adr...

- Aludj, korán van még. Csinálok valami reggelit, te is kérsz?

- Inkább aludnék – csukja be ismét szemeit.

- Jó – rendezem el rajta a plédet, majd a konyha felé veszem az irányt. Na nézzük csak, valami egyszerûûû... müzli. Az a legjobb reggeli.

 Amint végeztem, ránézek az órára. Még viszek fel enni cicámnak is, s ebúcsúzok tõle. A kávézóasztalra teszek egy mappát a rajzaimmal, s egy kisebb levelet:
”Ha valamelyiket úgy gondolod, nem lenne érdemes megmutatni a barátodnak, akkor cseréld ki, az íróasztalon hagytam egy mappát, abból vehetsz ki, de csak akkor, ha tényleg rossznak gondolod. Ne nyúlj a holmimhoz! Elmentem suliba. Szia! Adrian.”

 Van egy rajz, ami szerintem még meg fogja lepni.

 Mikor „haza” érkezem, a szöszit a konyhában találom. Ledobom a táskám, s a cipõm az elõszobában.

- Pihenned kéne – lépek oda hozzá és a kezébe nyomok egy borítékot.

- Adrian, szia! – fordul felém. – Mi ez? – ráncolja a homlokát.

- Az ofõ mondta, adjuk oda a szülõknek, én meg, hát... csak neked tudom odaadni – vonok vállat.

 Bólint mosolyogva, majd felnyitja és olvasni kezdi.

- Szülõi értekezlet. Remélem nem lesz rád panasz – sandít rám.

- Esetleg törcibõl. – Elhúzom a szám.

- Nem megy a tantárgy, vagy csináltál valami hülyeséget?

- Egyszerûen nem tudom megjegyezni. Magasak nekem a tanulós tantárgyak, jobban kijövök a számokkal – mondom. – Mit fõzõl? Jól érzed magad már? – nézek aztán a fazékba.

- Tejfölös csirkeraguleves – bök a fejével egy kisebb papírra. Ah... recept szerint. – Még nem csináltam, de szerintem jó lett – von vállat. – Meglássuk, ha nem megy, többet nem próbálom, az tuti – morog. – És igen, jól vagyok, csak egy kicsit sajog a fejem, mintha hangyák mászkálnának.

- Írtak valami bogyót? Azt besedted?

 Bólint. Jó, akkor nem feszegetem tovább. Elõszedem a rajztömböm s a filceket, amíg õ fõzõcskézik. Néha felé pislogok, hogy mond-e valamit, de nem akarodzik. Kisebb szívrohamot okoz, ahogy hozzámszól, mikor a legjobban belemélyedtem a színezésbe.

- Jók lettek a rajzok, egyet sem ceréltem ki. De még jó lenne bõvíteni eggyel.

- Jó. Ezt is közéjük lehetne tenni, de inkább lerajzolom Hádészt – merülök el ismét a rajzban, hogy lássa, hiába kérdez, nem fogok válszolni.

 A leves finom lett, bár kicsit több ecet van benne a kelleténél. Nem panaszkodom, mert a végén még szétaprítja a szakácskönyveit. Telefon. Kapok utána. Lou...

- Szia!

- Szia! Minden okés?

- Igen...

- Mit csinálsz éppen?

- Rajzolni készülök.

- Gyere át ma este. Csinálok kaját. Anyáék nem lesznek itthon.

- Öhm... oké, szólok Juliannek.

- Oké. Szia!

 Leteszem.

- Na? – néz rám a szöszi.

- Este átmegyek Louhoz. És lesz nálam óvszer is, hogy megnyugodj – kuncogok fel. Felhúzza a szemöldökét.

- Figyu, engem tényleg nem zavar, hogy vele vagy, de...

- Te most magaddal törõdj, ne velem. – Felállok az asztaltól. – Jössz velem, Hádész? Lerajzollak – nézek rá, õ meg jön. Okos dög. – Pihenj le te is, majd elmosogatok.

 Gondolkodik egy sort.

- Jó.

 Míg õ a kanapén kapcsolgatja a tv-t, addig én satírozok.

- Most nézd meg, milyen bamba fejed lett, ezt küldjem el majd Juliannel? – nézegetem a kész rajzot, majd a kutyát, aki elvonul, mikor érzi, hogy már semmi haszna.

- Szerintem jó lett – kapja ki a kezembõl a szöszi.

- Szerintem nem.

- Ez jó is lesz a mappába. Menj mosogass el, ha annyira akarsz.

 Kissé mormogva megyek a mosogatóhoz, majd tisztára varázsolok mindent. Ilyet se csináltam még önszántamból. Miután végeztem, töltök egy pohár vizet, s odaadom a szöszinek a gyógyszerét, hogy ne felejtse el bevenni.

Rajzok:
 

 Nyávogásra és karmolászásra ébredek. Éhes? Most nemrég evett? Ránézek cicámra, és látom, hogy csak játszik a karkötõmmel. Mikor lemegyek vele hallok egy tüsszentést, az ajtón belépõ lepedõkupactól.

- Te meg mit csinálsz? Mi ez a sok lepedõ?

- Ez kérlek a tied – mondja, s lerakja azokat az asztalra.

- Minek nekem ennyi lepedõ? – nézek rá értetlenül. Azért, annyira nincs hideg, hogy ennyi lepedõ kelljen.

- Na, ide figyelj. Volt egy barátom, még a suli alatt. Az is mindig graffitiket csinált, mindenre, aztán talált egy jó módszert. Ha szeretnél graffitizni, akkor a lepedõket kifeszítjük ide, a falra, az udvarba. Ezekre pingálhatsz, és ha ügyes vagy, még el is tudod õket adni, mondjuk intézményeknek, vagy mûvészet kedvelõknek, ilyeneknek. És mielõtt azzal jössz, hogy Andreas elvette a festékeidet, visszaszerzem tõle, de csak így. Ha a lepedõkre pingálsz.

 Megszólalni sem tudok. Csak nézek rá, és komolyan elgondolkodom azon, hogy mennyire lenne jó ötlet részemrõl a nyakába ugrani.

- Adrian, hozzád beszélek, jól vagy?

- Persze, hogy jól vagyok! – vágom rá csillogó szemekkel. – És szerinted az ilyeneket… meg is veszik?

- Persze. Nálunk is van az állomáson egy ilyen lepedõ festmény, meg is mutatom – veszi elõ a telefonját és azt a képet mutatja. Egy igazi remekmû a kép. – Szép, mi?

- Igen...

- Bemehetsz esetleg óvodákba, iskolákba, vagy a mûvelõdési házba, mindig tartanak elõadásokat és nagyszerû díszlet festményeket csinálhatsz. A tetejébe még pénzt is kapnál érte.

- Ez... Ez hihetetlen... Eddig eszembe se jutott – mondom megdöbbenve, bár nem tudom, érthetõen-e. – De miért?

- Próbálom, a kecske is jól lakik, káposzta is megmarad játékot, magasabb szintre emelni.

- He?

- Szeretném, ha kiélnéd a mûvész lelkedet, szabadságot akarok neked adni, de elfogatható határon belül – magyarázza. – Nem akarom, hogy megint hülyeséget csinálj. Próbálom másfelõl megközelíteni ezt a helyzetet.

- Csak nem Andreas miatt vagy ideges? – vonom fel szemöldököm, mire pislog párat.

- Hogy mi? Hogy jön ide Andreas?

- Valld be, hogy titkon azt várod, megint rosszat csináljak, hogy ismét találkozhass vele.

- Dehogy! – csattan fel, kicsit talán túl hevesen is. – Nincs semmi Andreas és köztem.

- Aha, és én vagyok a római pápa.

 Elpirult. Jé, piros-szõke madárfészek!

- Akkor sem – jelenti ki, s takarítani kezd. – Szedd össze a szennyesed, megrakom a mosógépet...

- Inkább téged kellene megrakni, hátulról egy bizonyos rendõrnek.

 Igen, biztos jól ellennének. Rendõrruha és bilincs... hmm... sokaknak bejön. Igen, úgy hallottam a prostik körében nagy cucc az ilyesmi.

 Jé, telefon... hívjuk csak fel vele a zsarukát! Hupsz... telefon, lepedõ, Adria... kész a leltár. Most pedig... húzzuk a csíkot! Hangosan csattan a szoba ajtaja. Ezzel talán visszafizethetem a kedvességét. Bár, ez nem az én területem, de úgy érzem meg kell tennem, márcsak azért is, hogy kielégítsem kíváncsiságom. Vajon együtt vannak a zsaruval?

 Kopognak. Hmp... hát akkor késõbbre marad a telefonálgatás. Morcosan szólok ki, hogy bejöhet. Krisztusom, hát ez meg mit keres itt?!

- Miért jöttél el? – kérdem kissé zavartan. A francba, õ az egyetlen, akivel nem tudok normálisan viselkedni, pont õ kell most itt legyen?

- Elhoztam neked a házikat... és... szerettem volna látni, hogy minden rendben veled... Hallottam a kalandodról...

- Ó, igen... Én, már megbántam – nézek esdeklõn a szemébe. Nem akarom, hogy esetleg haragudjon rám, vagy utáljon....

- Öm... Hoztam neked valamit – kaparászik elõ táskája mélyébõl valamit, s felmutatja. Kisebb sikoly hagyja el a számat.

- Ezt nekem?

- Igen, ez teljes szett, van benne festék, tempera, ecset, kréta, színes ceruza, filc...

- Ezt nem kellett volna... – motyogom kissé elpirulva.

 Tüsszentés. Arght! Minek kell hallgatózni, csaknemdrogáruval jön ide szegény Lou, hogy ezzel gyanusítsák! Kinézek, majd, mikor senkit sem látok, visszacsukom az ajtót. Leskelõdõ!

 Lou az ágyon ülve néz rám. Ajj, miért kell ilyen helyesnek lennie?! Miért kell neki jófiúnak lenni? Mindig is olyan pasit szerettem volna, mint õ, azonban... a természete, hasonlíthatna Zaynéhez. Egy pillanat, hogy jön most ide Zayn? Azt hiszem, õ feleannyira sem jön be nekem, mint Lou.

 A szöszi késõbb lehív minket enni, Lout is meghívja. Le is ülünk az asztal mellé kajálni.

- Ez nagyon finom, Mr. Thirdeaux.

- Csak Julian – mosolyog rá Mr. Madráfészek.

- Ha nem veszed tolakodásnak... – szólal meg Lou, a szöszi meg leteszi a villáját. – Én ismerem Nicket... Az apámnak sokszor segítségre volt szüksége, az étterme miatt... Téged is láttalak már ott.

- Ó, hát ez újdonság nekem. Ne haragudj, én nem ismertelek fel.

- Semmi baj. Nick nagyon jó ember volt, és mivel apával barátok voltak, sokat is mesélt rólad.

- Igazán? – néz félre.

- Igen. Ezért is örültem, amikor meghallottam, hogy Adrian ide kerül – mosolyog rám, azzal a tökéletes ajkaival. Azt hiszem, elpirultam.

- Nos, igen kicsi a világ – mosolyog a szöszi. – Bocsássatok meg egy kicsit.

 Felkel, s otthagy minket kettesben. Nem is olyan nagy baj az, szeretem ennek a srácnak a társaságát, kényelmesen érzem magam vele. Csak este megy el, szerencse addig sikerül elintézni a szõkeség hercegnõjét is. Pff... Andreast, na! Visszacsempészem a telefont is.

 Csengetnek. Ohohoho... Azért, remélem a nagy románc közben visszaszerzi a festékeimet is.

 Nem hallok szinte semmit, résnyire nyitom az ajtót. Hallgatom egy darabig õket. Istenem, hogy ez a két idióta miért csak most jön rá ilyesmire?! Kinézek jobban és épp az látom, ahogy csókolóznak. Ég az arcom, úgy érzem valami olyannak lettem a szemtanúja, ami csak kettejükre tartozik. Ez egy olyan csók volt, amitõl az ember egész testében mást sem kíván, csakhogy ne legyen vége. Inkább visszavonulót fújok.

***

 Lenn hagytam a zöld filcemet, hogyha nem megyek le, muszáj vagyok a füvet kékkel csinálni. Leosonok, s látom, ahogy a kanapén ülve nézi a dögével a tv-t. Jobban mondva, bámul ki a fejébõl, merthogy az idõjárásjelentést figyelné, na azt nem látom. Innen is látszik, hogy nem hetero, hiszen annak a nõnek, aki a tv-ben magyaráz, formás mellei vannak, s nem is szégyenli õket, ahogy ruhájáól látom.

 Ha már lenn vagyok, lopok egy kis csokit is a konyhából, s felviszek két tálat, hogy adjak enni az én szépségemnek is. Út közben mégis meggondolom magam. Leteszem a kezemben lévõ dolgokat a lépcsõre, s a csokival a kezemben, odasétálok a kanapéhoz, leülök mellé. Nem a kutya felé, attól isten ments!

- Ki járt itt? – kérdem, mintha tényleg nem tudnám. Jó színész vagyok, szóval ez nem esik nehezemre.

- Adrian.... – fordul felém. Ártatlanul nézek rá.

- Igen?

- Ne tedd magad, tudom, hogy te küldtél sms-t Andreasnak – néz rám. Hmm... mosolyog, akkor nincs nagy baj.

- Mit mondott? – kérdem kíváncsian. Felsóhajt.

- Randizni megyek vele. Most boldog vagy? – kérde nagy vigyorral.

- Naná, az volt a cél – csettintek nyelvemmel, majd szedem a cuccokat és felvágtatok a szobámba... Szobám... nem, még nem érzem magaménak. Ki akarom festeni, a fal színe olyan... nyomorúságos, nekem zöld kell, meg ezüst, meg fekete, és madarak, meg levelek... Hmm... vajon Õszõkesége beleegyezne ebbe? Argh! Mióta van szükségem nekem bárki beleegyezésébe? Dehát... kihozott a rendõrségtõl, és olyan kedves volt velem, még azt is kitalálta, hogyan éljem ki a graffiti szenvedélyem, úgy, hogy ne rongáljak magántulajdont. Úgy érzem, valamiért én is tartozom neki azzal, hogy tisztelem õt. Még sosem tiszteltem senkit, nem is tudom, hogy kell, de remélem azért sikerül valamennyire kimutatnom ezt.

 Csöng a telefon, én meg akkorát ugrom, hogy csodálkozom, nem ütöttem be a fejem a plafonba.

- Igen? – szólok bele, amint felkapom. Meg sem néztem, ki az.

- Úgye még nem alszol? – ismerõs hang...

- Louis?

- Az – kuncog fel.

- Nem, még nem aludtam. Valamit itt felejtettél, vagy...

- Nem, nem errõl van szó... csak... arra gondoltam, hogy holnap is összefuthatnánk, akár nálatok... – Azt hiszem elpirultam. De jó, hogy nem lássa.

- Re... rendben... akkor holnap...

- Majd a suliban még beszélünk – rikkant a telefonba.

- Oké.

- Jó éjt, Adrian! – Miért ilyen lágy a hangja. Megborzongok tõle.

- Neked is, Lou... – motyogom, majd lerakom a telefont. Hátravetem magam az ágyra, ajj, de nehéz az életem, mondom ezt tizenhat éves fejjel. Hmm... két hét és itt a szülinapom. Vajon, az is úgy fog eltelni, ahogy a többi. Senkitõl nem hallottam még köszöntõt, azt sem tudom, hogy azt, hogyan csinálják. Mindegy, ez a szülinap kicsit mást lesz. Hogy miért? Mert most itt van velem Õszõkesége, Mr. Madárfészekhaj.

***

- Elkésel – rázogat valaki. Mrrr.... nem! Akkor sem kelek fel! Fordulok másik oldalra inkább. – Adrian, kelj fel! – mondogasd csak, addig is alszom. – Hát jó... – elment. De jó, aludhatok vissza.

- Áááááá.... hogy a kénkorszaki villásfarkú krampusz vinne el a pokol legsötétebben bugyorgó mély fenekû üstjébe!

- Ámen.

 Wááá, megõrülök. Most csupa víz minden.

- Öltözz, reggeli az asztalon. – És kimegy. Én meg itt maradok, mint egy ázott verébfióka. Képes volt és leöntött vízzel ez a... ez a... madárfészek! Most utálom!

 Ezt ki is fejezem a reggelinél. Gyilkos, álmos pillantásokat vetek rá, amin jót vigyorog, erre még szúrósabban nézek rá. De legalább a mûzlim ízlik, nem tudom, honnan találta ki, hogy ennyire édesen szeretem, de külön írom ezt is a számlájára. Azonban... az ajtón a szabályok még mindig kinn vannak. Mikor elveszem a táskám végig is nézek rajta. Azt hiszem a pia részt áthúzhatjuk, de a cigit azt nem tudom. Nem akarok én húzni kérem szépen, elég az én tüdõmnek az oxigén, nemhogy nikotin... Na, mindegy.

- Elmentem – ásítok még egyet az ajtóba. Kellett felébreszteni neki!

 Az osztályban Lou-val megbeszéljük, hogy majd átjön hozzánk, és együtt lemegyünk a klubba. A szöszinek se lehet ellenére, elvégre holnap tanításmentes nap van, tehát nem kell menni. Egész jól elvagyunk, a szüneteket együtt töltve beszélgetünk. Valahogy könnyen fel tudok oldódni mellette, nem kell azt az akaratos énem mutatnom neki.

 Hazafele benézek még egy kínaiba, veszek magamnak valami kaját. Tudom, hogy a szöszi ma hétig dolgozik, de azért neki is veszek, ha már ott vagyok.

 Farmer le, melegítõgatya fel. Ah, sokkal jobb. Mostmeg, kéne rajzolni, van is ötletem. Úgy döntöttem Cicát fogom lerajzolni. Csak nem valami türelmes egyéniség az én kedvesem, ezért mikor már az asztal alá kell bújnom, hogy elõhalásszam onnan, hallom, hogy belép valaki. Beütöm a fejem is az asztalba. Szépen megdícsérem az asztalt, a legszebb szavakkal, amiket kitalálhattak. Másszóval, leszedem a szenteket is az égbõl káromkodásommal. Fejem fogva, az asztal alól, macskámmal az ölemben pislogok rá.

- Szia! – motyogom.

 Bevisznek minket a rendõrségre. Azt kívánom nyílna meg alattam a föld. Persze, hogyha Julian lesz olyan kedves, hogy nem hagy itt, akkor minden rendben. Viszont szerintem akkor ugrana a VolArt-os megeggyezésünk. Francba! Zaynt, meg mintha nem is zavarná az egész helyzet, olyan nyugisan ül. Velünk szemben egy igen morcos rendõrbácsi. Kérdezget, s oda is eljutunk, hogy ki a gyámom. Pár percig kimegy, majd visszajön.

 Nem sokat várunk, mire megérkezik egy mentõruhás, madárfészekfejû szõke.

- Adrian! Andreas! – lép be az ajtón, a rendõr pedig felpattan. Aham, akkor õ Andreas.

 Nézik egymást, én meg úgy érzem valami olyasmit látok, ami csak kettejükre tartozik. Na, de ez hülyeség.

- Julian… Örülök, hogy látlak – szól végül a zsaru.

- Én is… - a szöszi elpillant, majd felém fordul. – Mit csináltál?

- Graffitizett – válaszol helyettem a rendõr. – De már mondtam telefonon. – Julian sóhajt gyet.

- Van rá mód, hogy elengedd? – Ki akar vinni?

- Ha nem rólad lenne szó, akkor azt mondanám, szívesen bent tartanám reggelig. Sõt, most azt is mondom.

- Andy…

- Julian, a fiú rosszat csinált. Magántulajdont rongált.

- Kifizetem.

- Ezt nem lehet csak úgy hipp-hopp elintézni!

- Andy, Õ csak egy gyerek!

- Na és?! Van fogalmad róla, hány gyereket hozunk be? Ráadásul a haverja, az a Zayn, többszörösen is büntetett elõéletû. Ma egy graffiti, holnap mi lesz? – mondja idegesen a zsaru.

- Megígérem… megígérem, hogy még egyszer nem fordul elõ. Igaz, Adrian? – fordul felém, de csak elveszetten figyelem a rendõrrel való beszélgetését.

- Megígérem… Csak hadd mehessek el innen.

 A rendõr felsóhajt.

- Még mindig képtelen vagyok elhinni. Kivettél egy vadidegen kölyköt az intézetbõl, fél évvel Nick halála után. Ráadásul egy elvadult kölyköt! Elment az eszed?

- Andreas, ne beszélj így róla!

- Igen? Van fogalmad miket mondott rád, míg nem jöttél, “Madárfészekfejû”! – Dehát ha egyszer az!

- Andreas, kérlek. Engedd el, látod, hogy megbánta.

- Téged sem értelek – fordul felém. – Összetehetnéd a két kezedet, és meg kellene a földet is csókolnod, hogy ez az ember vett magához! – kiabálja.

- Andy, hagyd abba – lép közénk Õszõkesége. – Szépen kérlek, hogy engedd el. Csak egy gyerek. Talán elfelejtetted, mi annak idején mennyi bajba sodródtunk?

- Az más volt – teszi karba a kezeit. Komolyan, mintha egy civakodó part látnék. Fogadom, ha bezárnánk õket egy szobába, egymásra másznának. Na, az tuti.

 Valami csipog.

- Andy, ha csak egy kicsit is barátok vagyunk még, akkor engedd el. Vissza kell mennem dolgozni, nincs több idõm.

 Rendõrbácsi morog, aztán megenyhül kicsit.

- Rendben – mondja nekem. De Én foglak haza vinni és személyesen zárom rád az ajtót. És addig is egy kicsit beszélgetni fogunk. – Nagyon nincs ez ínyemre.

- Minden rendben lesz, nem fog megenni – szorítja meg kicsit a vállam a szöszi. – Reggel találkozunk, addig is próbálj meg nyugton maradni – bátorít, majd újra a rendõrhöz fordul.

- Köszönöm.

- De csak érted – morogja a zsaru. Ahm, hát tényleg van köztük valami. Bár, nem hiszem, hogy ezt egymásnak is mondták volna.

 Miután a szöszi elment, egy darabig szemezek a zsarukával. Szép szeme van, csak nem az estem. Szól, hogy kövessem, s mikor beülünk az autójába zavart, feszült csend van. Kiráz ettõl a hideg.

- Tudod, kölyök – szólal meg végül -, nem szép dolog így visszaélni Julian kedvességével. Szégyellheted magad, amiért képes vagy ilyen helyszetbe hozni õt – ingatja meg a fejét, de közben le sem veszi a szemét az útról.

- Nem hittem volna, hogy értem jön – bambulok kifelé az ablakon.

- Ne használd ki õt, kölyök, mert meggyûlik a bajod – vigyorog, s egy pillanatra felém pillant, majd az útra.

- Most megijedtem – forgatom meg a szemeim.

- Az jó, kölyök.

- Nem vagyok kölyök! – csattanok fel végül, õ meg felkuncog. Grr… utálom! – Tudnám mit eszik rajtad a madá… - csettintek egyet a nyelvemmel – Julian…

 Értetlenül pillant rám, majd az útra.

 Amikor a házhoz érünk szinte menekülés-szerûen kapok a kocsiajtóhoz, hogy kinyitsam, de egy halk morranás megállít. Ez egy medve. Te jó ég! Jah, nem csak a zsaru...

- Viselkedj, mert mégegyszer nem engedem meg neki, hogy kihúzza a segged a bajból – mormog.

 Kelletlenül bólintok. Márcsak azért is, hogy minél elõbb kiengedjen.

 A ház ajtaja elõtt még eszembejut valami, s felé fordulva nézek fel a kék szemekbe.

- Mi lesz Zaynel?

- Benn tartom még egy ideig – von vállat. – Jobban meg kéne gondolnod, kivel állsz össze – hangja vádló.

- Nem az anyám, hogy megmondja, mit csináljak és kivel – sziszegem, s dühösen megyek beljebb, a kanapéra levetem a táskám, amiben a festékek vannak, s becsukom a szoba ajtót magam után. Nemsokára hallom a kocsi burrogását, ahogy elhajt.

 Reggel bemenni suliba kínszenvedés lenne, majd mondok valamit a szöszinek, hogy megnyugodjon a kis lelke, de már ma akkor sem megyek be. Utálom a hétfõket!

 A tv-t bámulom, mint valami agyhalott. Mikor ránézek az órára az 6-ot mutat. Szuper, négy órát, ha aludtam. Nagyokat ásítozva vonom közelebb a táskám magamhoz, amit lenn hagytam, s kutatni kezdek a rajztömböm és filcek után. Hol vannak a színeseim?! Az összes flakon eltûnt! Basszus, én ezt a rendõrt megnyúzom!

 Nem is hallom, hogy nyílik az ajtó, kissé elmerültem a rajzban és a duzzogásban.

- Szia! – néz rám meglepetten. – Korán keltél? Akkor öltözz fel, addig én csinálok reggelit – mondja nyúzottan.

- Hello! Nem megyek ma be, nem valami sokat aludtam éjjel, az agyam elsorvad, ha be kell ülnöm a padba – ráncolom homlokom. – A pasid ellopta a színeseimet – mondom aztán vádlón. Jé, elpirult. Piros-szõke madárfészek!

- Nélkülük is boldogulsz – mondja, majd bemegy a szobájába. Pár perc múlva egy melegítõben és pólóban jön ki, majd a konyhába vetõdik. Fogom a rajzom és a filcem, s leülök én is az asztal mellé.

- Gondolom, ugrott a VolArt – motyogom csak úgy magam elé, szemeimet véletlenül sem emelem fel a lapról.

- Megérdemelnéd, de szerintem nem ez a legjobb módja ennek – von vállat. – Mit ennél? – fekszik bbe a hûtõbe szinte, deréktól nem is látom a fehér ajtótól.

- Hanem, mi? Müzlit. Nem is küldesz suliba? – bevágja a hûtõajtót,miután kivette a tejet, s a szekrénybõl veszi elõ a dobozt.

- Úgy nézel ki, mint aki egy hete nem aludt.

- Úgy is érzem magam – túrok hajamba. Kócos vagyok, tuti.

 Nemsokára már el kell pakolnom a cuccom az asztaltól, s kapok helyette egy tál müzlit. Hmm... csupa erõ, csupa izom, minden reggel tejet... eszem vagy iszom, az tök mindegy.

 Unom a csendet. De kíváncsi vagyok valamire.

- Dugtatok? – kérdem, mire épphogynem visszaköpi a szájában lévõ falatot. Tikkadozni kezd.

- Mi? Nem! – vágja rá.

- Jól van, csak kérdeztem – vigyorgok. – De azért bejön neked, mi?

- És Zayn? – jó terelés.

- Benn tartják. Nem válaszoltál.

- Magánügy – jé, elpirut megint Õszõkesége.

- Tehát igen – bólintok, majd inkább folytatom a reggelit.

- Szóval õ a pasid – fintorog egyet.

- Magánügy – vigyorgok én is, mire szúrósan néz rám. – Nem. Nem a pasim. De lesmárolt – kergetem az egyik müzli falatot a tejben kanalammal. Nem is tudom, Zayn jóképû, olyan pasi, akiért más õlni tudna, ráadásul a cigi is jól áll neki. Mindig tökéletesen belövi a fekete haját, stílusosan öltözködik és szép csokibarna szemei vannak. Pont az ellentéte mindenben Lounak. Állj, miért gondolok én Loura? Azt hiszem elpirulok.

- Menj aludni, holnap viszont nem fogadok el kifogást, suliba kell menned. Kész vagy a rajzokkal?

- Még nem – húzom el a szájam. Lassan megy a dolog.

- Hány van meg?

- Egy – mondom magamnak inkább.

- Hát, ha év vége elõtt végezni akarsz vele, akkor kicsit össze kell kapnod magad.

- Az nem olyan könnyû – teszem a tálam a mosogatóba.

- Miért is? Nem csak leülsz és rajzolsz?

 Pislogok párat.

- Tudod, kell valami, ami szinte lök egyet rajtad, hogy érezd, azt le kell rajzolnod – mondom, amjd kissé tanakodva nézek rá. – Mindegy, ezt te nem érted.

 Otthagyva õt, felmegyek a szobába. Valami szõrös dörgölõzik a lábamhoz.

- Ne most, kicsim – nyöszögöm, de törekszik, nyávog, harapdál, karmolászik. – Jó, értettem – tápászkodok fel, s leviszem õt enni meg inni. Szegénykém, már nagyon éhes lehetett.

 Visszafele látom, hogy a szöszi a kanapén aludt el. Mindenesetre, tuti, megfázik, ha itt alszik, mégha jó meleg van is benn. Engedem hercegnõm, hogy menjen vissza egyedül. Én meg kerítek egy plédet, s betakarom a szöszit. Félúton megdermedek, hogy most mi a jó eget csinálok?! De végül eligazítom rajta a takarót. Milyen békésen tud aludni.

- Köszönöm, hogy értem jöttél – mondom halkan, majd ahogy leesnek a saját szavaim, menekülõre fogom.