|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| LastBreath | 2017. 01. 21. 18:32:48 | #34968 |
 Karakter: Adam Grenville
Megjegyzés: Tökfejnek
Könyökeire támaszkodik, de nem kel fel a földről. Még mindig érzem magam testét. Kifürkészhetetlen kifejezéssel fürkészi arcomat. Nem ad nekem választ, de maradása mégis elég reménnyel tölt el. Nem vagyok közömbös. Érdeklem. Most... talán most végre nem azt látja bennem, aki vagyok. Nem Adamet, a buta öcsikét.
Ajkamba harapva csúsztatom fel kezeimet vállára, átkarolom nyakát, sűrű, fekete tincsei közé túrok. Aztán megtorpanok. Szabad-e ennél tovább mennem? Vajon megtehetünk-e büntetlenül bármit? Tudat alatt érzem, hogy ennek a pillanatnak megálljt kéne parancsolni, de az alkohol mámora és Paul közelsége sokkal nagyobb súly a mérleg karján. És mikor ujjai közé csippenti állam, ajkamra hajol és megcsókol, én száműzök tudatomból minden kétkedő gondolatot. Csókolom hát én is, érintem, ölelem, cirógatom. Pólóm alá simítva ingerli bőrömet, elmélyíti a csókot, s velem forog a világ. Elszakad tőlem, hogy forró ajkait nyakamra vezesse át, s közben tenyerével ágyékomra talál. Megmozdulok, érintéséhez feszítem magam. De Paul sóhajtva távolodik el tőlem. Gyengéden foszt meg ruháimtól, húzza türelmem cérnáját, ami épp csak el nem szakad. Végignéz rajtam, nagyot nyelek. Nem bírom tovább.
- Gyere már! - nyögök fel megborzongva.
Ajkamat harapdálva, türelmetlenül nézem végig, ahogy megválik ruhájától. Forró tenyerével combomra simít, hasamra lehel puha csókot, s én lehunyt szemmel sóhajtok fel.
- Szégyentelenül romlott vagy – mormolja és ajkaimba mar. Szenvedélyesen csókol.
Mikor elválnak ajkaink, tekintetét az enyémbe fúrja. Az őrületbe akar kergetni. Elnyíló ajkakkal kapkodom a levegőt, s mikor ismét megcsókol, összezárom szemeim. Fenekemre simít, belebizsergek érintésébe, aztán megvonaglok alatta, ahogy megérzem ujjait. Lassan kínozva készít fel, aztán combjaimra simítva tárja szét lábaim. Fel sem fogom igazán. Végül megérzem őt magamban. Elgyötörten nyögve döntöm homlokom vállának.
- Fáj? - kérdezi rekedten.
Megingatom a fejem és Paul még mélyebbre merül bennem. Ujjaimat bőrébe mélyesztem, végigszántok a hátán. Megcsókol. Mélyen és szenvedélyesen. Nem akarom, hogy elszakadjon tőlem. Nem akarom, hogy ennél távolabb kerüljön tőlem. Lüktet a belsőm és ha tudna, azt sikoltaná „Még!”. Megmozdítom csípőm, akarom őt. És Paul a magáévá tesz. Minden porcikámat átjárja a vágy, ahogy testünk egy ritmusra mozog. Többet és egyre többet akarok belőle. Nem elég. Csókolom, ölelem, átkarolom és magamhoz húzom. Derekára kulcsolom lábaim és átengedem magam a testemet átjáró érzéseknek. Hátamat égeti a puha szőnyeg, s bőrömet Paul ajkai, érintései. Nem érzékelem a külvilágot, csak azt a feltörő ingert, hogy ne eresszem őt. Megremegek, ahogy átjár a gyönyör; nem kell sok, hogy Paul is kövessen. Gondolataim túl hamar tisztulnak ki. Nem merem kinyitni a szemem.
- Mennyire józanodtál ki? - kérdezi könyökeire támaszkodva, majd eltávolodik tőlem.
- Teljesen – dünnyögöm összeszorítva szemeimet.
Felnyalábol a földről. Ölébe véve visz a fürdőig. Berúgja az ajtót, s csak ez után tesz le. Forró vízpermet éri testemet. Kábán bámulom, ahogy megmosakszik. Keverednek az információk, ahogy az érzések is a fejemben. Ő a testvérem. Az én szeretett, egy szem testvérem. De...
- Megbeszéljük? - kérdezem szemlesütve. Hátha egyszer végre sikerül.
- Nem. - feleli kurtán.
- Miért?
- Mit miért? - fordul felém. - Mégis mi a fészkes fenét akarsz te ezen megbeszélni? Attól nem fog megváltozni semmi, ne szeress engem, Adam. Tekints rám testvérként, vagy inkább már úgy sem. Nem vagyok az égadta világon senkid már, és az lenne a lehető legjobb, ha ezt megértenéd végre te is.
- De miért? - kérdezem rémülten.
- Mert kihasználtam azt, hogy részeg voltál. Felállt neked, de nem azért, mert utánam vágyakoztál epekedve, hanem mert adott esetben én jöttem neked kapóra. Persze kimagyarázhatjuk ezt az egészet akárhogyan, beburkolhatjuk különféle magyarázatokkal, de a lényegen nem változtat semmi. Fiatal vagy, természetes, ha dél felé vándorol az összes vér nálad, akárhányszor meglátsz valamit vagy valakit, aki izgató hatással van a fantáziádra.
Ajkaim megremegnek. Jól van, legyen. Ha...
- Ha nem kellek, akkor azt mondd. De ne vetítsd rám a dolgot, mintha csak egy oktalan, kanos kölyök lennék. - szólalok meg halkan, érzelemmentesen. Letaglóz, összetör, minduntalan elbizonytalanít. Reszketeg mosoly rohan át ajkaimon. - Rendben van. Tényleg, semmi baj. Ha ezt akarod, gyűlöllek. - elszorul a torkom. - Utasíts el, nézz le, alázz meg még jobban. Tudom, hogy mi az egésznek a gyökere.
Szólásra nyitja a száját, aztán mégsem szólal meg, csak komoran figyeli, ahogy megtörölközöm. Felöltözök. Lábaim még mindig reszketnek és fáj, igenis fáj minden tagom deréktól lefelé. De hát sosem gondoltam, hogy az ilyesmi leányálom!
- Gyáva vagy. Félsz... nem, rettegsz attól, hogy valaki érzelmileg függjön tőled. Bevetted abba a kő fejedbe, hogy csak egy megtűrt vendég vagy nálunk, hogy anya és apa nem szeretnek, mert nem az ő gyerekük vagy és különben is, téged aztán nem szerethet senki, mert nincs joguk hozzá! Egy gyáva, önző szörnyeteg vagy!
Elbotorkálok mellette. Karom után nyúl. Ostoba, berögzül mozdulat. Lerázom magamról, nem kell a segítsége. Ha azt akarja, hogy legyek független, álljak a saját lábamra és ne támaszkodjak többé rá, megteszem. Elegem volt a folytonos veszekedésekből, amiken a napokban annyiszor keresztül mentünk. Elegem van abból, hogy nem lát bennem mást, csak azt a kisfiút, aki anno megkérdezte tőle, ő lesz-e az új testvér. Ha nem oldhatom fel a szemeiről a múlt kísérteteit, akkor nem kell tennem semmit. Az égvilágon semmit.
Nem akarja, hogy hozzá tartozzak. Ezért nem várhatja el, hogy a hegyi beszéde után olyan öccse legyek, aki korábban voltam. Lefeküdtem vele, igen, mert szeretem. Régóta, félelmetesen. De kettőnk közül én voltam a bátrabb. Nem egyszer láttam őt iskolából jövet a baráti társaságával, és jól láttam azt is, hogy egy-két sráccal szinte bensőséges a kapcsolata. Azok a mosolyok, érintések, gesztusok... nekem járt volna mind! És ez a féltékenység ébresztett rá arra, hogy mi vagyok, arra, hogy milyen vagyok. Az ő hibája? Lehetséges, de ez már nem számít.
Kakaót készítek magamnak. Hiába ég a tűz a kandallóban, az egész házat nem fűtheti fel teljesen. A forró italt szorongatva sétálok vissza a nappaliba. Paul könyvet olvas. Épp csak megrezdül egy kicsit, ahogy ellépek mellette. Tüntetőleg nem nézek rá. Kakaót sem kap. Felkapom a kanapéról a pokrócot és magam köré tekerem. Bekapcsolom a tévét. Tekintetem a szőnyegre téved és elfintorodom. Joe bácsi látni fogja, ahogyan én is látom szégyentelen légyottunk nyomait a szőnyegen. Paul követi a tekintetem és elkomorodik.
- Takarítsd fel. - szólalok meg halkan.
- Adam...
- Takarítsd fel. - vágok szavába, megismételve magam. - Különben Joe bácsi mérges lesz. Drága szőnyeg volt. - szürcsölök bele kakaómba.
- Nem miattam lett olyan, amilyen. - pillant rám kifürkészhetetlenül.
- Tudod mit? Hagyjuk. - csettintek nyelvemmel türelmetlenül és a tévé képernyőjére szögezem tekintetem.
- Gyerekes vagy. - temetkezik könyvébe újra.
- Nem ezt akartad? - horkantok fel. - Én csak ne próbáljak meg komoly lenni, mert még csak egy gyerek vagyok. Egy szavad sem lehet. - újabb korty a kakaóból.
Ingerülten felszusszan.
- Adam...
- Mi van? - a távirányítóért nyúlok. - Megkaptalak, megkaptál. Kész, vége, ennyi. - ránézek. Arca merev, rezzenéstelen, érzelemmentes, kifürkészhetetlen. Dühít. - Ne szólj hozzám. - felhangosítom a tévét.
Pár pillanat a csend csupán. Aztán a könyv keményen csattan az asztalon. Feldühítettem. Paul elviharzik. Csattan az ajtó mögötte. Hogy melyik, az rejtély. Messze úgy sem mehet, mert nincs itt Joe bácsi kocsija. Ilyen latyakban meg hülye lenne bárhová is gyalog elindulni.
Leteszem az üres bögrét az asztalra és felsóhajtok. A tévé üvölt. Fel sem fogom a kusza képek zűrzavarát. Reszketek a pokróc alatt. Torkomat mardossa a keserűség és én bármennyire is igyekszem tartani a higgadtságom, elsírom magam. Tenyerembe temetem az arcom. Tudhattam volna, hogy ez lesz. Hogy nem lehetünk egyszerre testvérek és szeretők. Mégis azt gondoltam, hogy talán minden szép lesz; hogy majd minden rendbe jön.
És most?
Egy pillanat alatt vesztettem őt el. Ezek után sem a szerelmét, sem a szeretetét nem várhatom. Semmi sem lesz olyan, mint előtte és végül tényleg nem lesz belőlünk más, mint két idegen. Én magam idéztem elő azt, amitől a legjobban rettegtem.
Haza akarok menni. Oda, ahol minden rendben van és semmi nem történt köztünk. Bár ne történt volna meg!
Szerkesztve LastBreath által @ 2017. 01. 21. 18:44:35
|
| linka | 2016. 06. 14. 16:40:29 | #34403 |
 Karakter: Paul Davis
Megjegyzés: Bogaramnak
Gondolataimba mélyedve figyelem az egészen oldalamhoz préselődő vékonyka testet.
Több hibát is elkövettem már, noha egyik sem okozott különösebben problémát. Nem törődtem a következményekkel és azzal sem, hogy az elszenvedővel mi történik majd. De ezúttal minden más. Adam más, ő nem olyan, mint a többi ember és nem azért, mert ő a fogadott öcsém. Nem azért, mert kötelességem őt megvédeni. Ez már régóta nem arról szól, hogy mi ketten egy család vagyunk.
Nem érdekelne, hiszen pár év és megoldhatóvá válna, hogy közünk se legyen többé egymáshoz.
Még mindig megoldhatnám, elintézhetnék mindent, hogy neki könnyebb legyen. De ez gyávaság lenne.
Gyávaság tőlem, hiszen javarészt én magam kevertem meg körülötte mindent. Lehettem volna ennél azért valamivel okosabb is. Vagy legalább körültekintőbb és empatikusabb. Megoldhattam volna könnyebben úton is. Én elfogadtam volna mindent, amíg Adam élete is egyenesben van. Nem bántam volna semmit, hiszen bárki mással jobban járna. Szemeimet lehunyva fekszem mozdulatlan, míg ő egész testében hozzám préselődik. Hiányzott már ez a békés nyugalom, ami ilyenkor körbevesz.
- Paul...- ásítva dünnyög, holott már réges rég aludnia kellene.
- Hm?
- Azt mondtad, hogy ha visszaértünk, leülünk és megbeszéljük a dolgokat.
Adam mellettem megmozdul, majd addig ficereg, míg sötét üstökét a nyakamhoz nem nyomja.
Eddig sem voltam biztos benne, hogy ki tudnám bogozni összefonódó végtagjainkat, ám a mostani mocorgása után már végképp elvesztettem minden hitemet. Fáradt vagyok, leginkább aludnék most, és azt hiszem Adam sincs éppen olyan állapotban, hogy bármit is meg tudjunk beszélni. Legfőképpen nem ülve.
- Majd holnap – simogatom meg a fejét.
- Jó – hagyja rám csöndesen.
Jelenleg mást nem tehet. Akárhonnan is nézzük, az én kezemben van az irányítás, így kénytelen elfogadni azt, amit számára lehetőségként ajánlok. Nem vonzz a lelkizés, mert hidegen hagy az egész. Nincs mit megbeszélnünk, és ő ragaszkodik hozzá mégis.
Szemhéjaimat szorosan összezárom, s alvást mímelve várom, hogy megszólaljon mellettem az ébresztő rikácsoló hangja. Rémlik még, hogy beállítottam, noha a pontos időpont már kevésbé tisztán él az emlékezetemben. Először a búgás vonja magára a figyelmem, majd az egyre hangosodó dallam, Adam mellettem megrezzen, aprót moccan, és én idejét látom annak, hogy megmozduljak, és a hívásra is reagáljak valamit. Talán a féltő szülők azok, talán barátok, vagy Joe. Akárki is hív, úgy pár órát még adhatott volna. Még, ha a semmi közepén is vagyunk, a szünet érvényben van itt is, és a legnagyobb magabiztossággal állíthatom, hogy rám fér a pihenés. Nem csak Adam az, aki a lelkét is kitanulta az éven. Joe hangja meglepetésként ér, hát még az, amit mondd, noha várható volt ez is, ha belegondol az ember és logikusan végigvezeti az időjárást, s annak nem kívánatos következményeit. A folyó kiöntött, elmosta az utat ellehetetlenítve a közlekedést. Szabad utat kaptam, mert nem lesz jó darabig felnőtt felügyelet. Hát ez édes tőle.
- Fogd be Joe – nyomom ki a hívást.
- Mi történt?
Lepillantok a kanapéra, amiről egy álmosan bágyadt szempár mered rám fel. Gyaníthatóan levonta ő is a maga kis következtetéseit a beszélgetésből. Szükséges így a kérdés megválaszolása?
- Az éjjel kiöntött a folyó, ezért Joe nem tud hazajönni.
- Rendben lesz ez így? - bújik még inkább a takaró melege alá.
- Rendben – felelem. - Hogy van a lábad?
- Még fáj, de már nem olyan durván, mint tegnap – töpreng el, majd mintha fény gyúlna abban az okos kis fejében, megszólal újra: - És akkor most mi lesz?
Nem tudom mire vélni a kérdését, ahogyan meglep a hangja is. Ugyan mi lenne? Ezzel még nem jött el a világvége, ha arra számít.
- Kibírjuk majd valahogy – vonok vállat. - Nem vagyunk kisgyerekek.
- Nem ránk gondoltam. Joe-val mi lesz? Mit fog enni? Hol fog aludni? Mikor tud majd hazajönni?
Zavaros nekem ez a kérdéskör, és alapvetően baromira fölösleges is az aggodalma.
- Úgy csinálsz, mintha Joe nem került volna még soha ilyen helyzetbe – megyek a konyhába, követ, holott maradhatna is akár a seggén. Nem ártana, ha pihentetné a lábát, ha már volt olyan marha, és kiment az erdőbe lesérülni. - Itt fent évente legalább egyszer számíthatsz az ilyen katasztrofális időjárásra. Joe nyilván sokkal jobban fel van készülve odalent a benzinkúton, mint mi ketten ebben a faházban.
- Igazad lehet – ért velem egyet.
Feltöröm a tojásokat, és a hűtőből Bacont veszek ki a reggelihez. Idő, míg megsülnek, így a gáztól elfordulva tányérokat veszek ki a felső polcról, aztán megterítek. Az étel tálalásánál lopva az arcára pillantok, töpreng, egészen belefeledkezik a gondolataiba, de nem mond semmit. Azt hiszem szükségtelen is. Értek én a hallgatagságából is. Anélkül eszik, hogy mellette még fecsegne bármiről, és ez merőben eltér attól, amit tőle megszoktam. Ritka nála, mikor elhalkul, s csendben marad.
- Paul.
Halkan koccan villája az asztalon, ahogy leteszi azt és rám néz.
- Mondd – viszonzom tekintetét.
- Izé... - zavartan kapja rólam el a tekintetét. - Tegnap... Sajnálom, hogy miattam ki kellett jönnöd abba a viharba.
Ezt már megbeszéltük, és emlékeim szerint megegyeztünk abban, hogy hülyék voltunk mind a ketten. Miért akar mindenáron magyarázatot adni mindenre? Miért akar tisztázni velem bármit is? Attól majd mi változik meg, ha nyíltan kimondjuk? Átgondolta egyáltalán? Felfogta, mit akar? Gyanítom nem, és nem is érdekli.
- Az én hibám, hogy komolyan vettél és leléptél – kortyolok bele a narancslébe.
Az íze fanyar, egyáltalán nem olyan, mint amit odahaza megszoktam. Nem olyan, mint amilyennel felnőttem. Olybá tűnik, nem csak az ember változik, hanem vele együtt minden más is.
- Látod? - mosolyodik el búsan. - És mindig komolyan veszlek, akkor is, ha nem kéne. és... hoztam neked egy ásványt is, úgyhogy be kell tartanod az ígéreted.
- Jól van.
Megörül, csillogó szemekkel kapja felém a fejét, mintha minimum aranyat ígértem volna neki az imént. Megmosolyogtat mennyire gyerek még ő, holott ezen nincs is miért csodálkoznom úgy igazán. Megszokhattam volna már egy jó ideje. Az asztaltól felállva leszedem a tányérokat az asztalról, és mosogatóba rakom őket ázni. Nincs most arra türelmem, hogy elmosogassam őket, ráérnek később is, helyette cipőt húzok és magamra kapom a pulóveremet is.
- Hova mész?
- Elállt az eső – felelem. - Addig kell fát vágni, amíg újra neki nem ered – a szemöldökét ráncolja értetlenül. - Vagy halálra akarsz fagyni az éjjel?
- Nem – fordul el.
Vajon ezúttal megértette tényleg? Elfogadta, hogy jobb ez így mindkettőnknek? Várakozva torpanok meg az ajtóban, de nem szól semmit, csendes elfogadással kuporog az asztalnál, lehajtott fejjel, hogy még véletlenül se kelljen neki rám néznie. Kint a levegő jócskán lehűlt, s a levegő is friss eső illatot áraszt, no meg körülöttünk a felázott erdő utánozhatatlan aromája. Az idő átmenetileg csillapodni látszik, ám a felhők nem szakadoztak minimálisan sem, ugyanúgy lóg az ég lába, mintha bármelyik percben lezúdulhatna a víz. Baltát ragadva lépek a ház melletti rönkhöz, és ketté hasítom az első fát. Utálom, alapvetően gyűlölök nyirkos időben kint dolgozni, de Adamre nem bízhatom, hogy vágjon fát helyettem ő. Nem is bírná. Fellélegzem, mikor már aránylag sikerül kellő mennyiséget összehasogatnom, ami ezen az éjszakán még kitarthat. A holnapi napra kár gondolatot pazarolnom, addigra lehet Joe is hazakeveredik. Kosárba pakolom őket, aztán az ajtón benyitva lepakolok.
- Te meg mit csinálsz?
Értetlenül figyelem hanyag tartását, az ostoba műsort, amit bámul, és a jócskán megcsappant üveget az asztalon.
- A konyhaszekrényben találtam – húzza ki magát dölyfösen, mialatt hozzákerül az üveg újra.
- Mennyit ittál? - veszem el tőle. - Nem vagy normális.
- Ó, és majd most jön a fejmosás az én szeretett bátyámtól – dobja fel lábait az asztalra.
Félelmetes, mennyire meg tud változni egy ember az alkohol hatása alatt. Ijesztő, hogy mindez már megint miattam történt, az én hibámból, mert ő nem érti meg a lényeget. Nem ért az egészből még most sem semmit. Felkapom a poharat is, alkohol bűze árad abból is, elviszem tőle mind a kettőt messzire, aztán leülök a fotelba. Adam grimaszol.
- Alig hagylak magadra egy órát és mindig valami hülyeséget csinálsz.
- Akkor ne hagyj magamra – komorodik el, ajkai megremegnek. - Akkor ne hagyj magamra – kérlel remegő hangon, sírásra görbülő ajkakkal.
- Vegyél egy hideg zuhanyt és józanodj ki - sóhajtok fel.
- Nem akarok! - rázza meg a fejét, aztán tíz körömmel kapaszkodik. - Az egyetlen, amit akarok, az te vagy – hadarja akadozó nyelvvel. - Hogy végre figyelj rám! - elfordulok tőle, ezt csak az alkohol miatt mondja, azért, mert nincs magánál. - Baszd meg, Paul – morran fel. - Ha tudtam volna, hogy ma is így szarsz majd a fejemre, akkor nem megyek el azért a nyüves kavicsért! - emeli meg kétségbeesetten a hangját. - Tudod, mit gondoltam?! Azt, hogy tetszene neked! Hogy talán..., ismétlem, TALÁN örülnél neki. De neeeeem, semmi reakció – hallom a ragtapasz szakadását. - Ez, - keze a lábán csattan – és ez is miattad történt! NÉZZ MÁR RÁM! - kiált fel. - Paul – könyörög megremegő hangján. - Nézz rám – elgyötört, de nincs mit mondanom neki. Így nincs, ha ilyen állapotban esett nekem. - Ha nem mondom ki nyíltan és hangosan, fel sem fogod azzal a marhára okos kő agyaddal?
Koordinálatlan mozdulatokkal tápászkodik fel, minden mozdulata darabos, cél nélküli, ezúttal nem irányítja a tulajdon testét, és mégis elhivatottan próbálja magára felhívni a figyelmemet. Önként megbotlik a saját lábában, de ezúttal már nem tudok nyugton ülni én sem, nem tudom szótlanul, türelmesen végigfigyelni, ahogy az asztalnak esve összetöri magát. Dühösen billentem őt ki esési szögéből, ujjaival a ruhám anyagába kap, és magával ránt le a földre. Puhán elterül alattam, míg szemeibe hatalmas krokodilkönnyek szöknek, görcsösen markolja a pulóveremet.
- Én... én sajnálom, de – hangja elcsuklik, nagyot nyel, gyámoltalanul mered rám ártatlan, könnyáztatta szemeivel. - Szeretlek, Paul.
Könyökömre támaszkodva lejjebb engedem a testem, míg a könnytől csillogó szemeiben kutatom ellenkezésének a nyomait, de nem hárít, nem lök el magától, mintha már valóban olyan nagyon mindegy lenne neki minden. Megváltozott, és mindezt percek leforgása alatt, az alkohol tompít, elbutít és elfeledteti a gátlásokat. Nyilván vele is pontosan ez történhetett most, ami valljuk be nem is csoda, tekintve azt, mennyit ivott. Idő, míg a szervezetéből kimegy, addig meg akár ki is használhatnám a helyzetet. Megtehetném, hogy megfeledkezem a jó modorról, s gerinctelenül az előnyömre fordítom az ő részegségét.
Fátyolos szemeire pillantok, majd a szájára, beharapja őket, érzem ujjait, ahogy ruhámon meglazulva tétován a vállamra simulnak, majd a hajamba kúsznak. Tincseim közé markolva várakozik, de nem mozdulna meg a világ minden kincséért sem. Hát tényleg arra vár, hogy végül én tegyem meg az utolsó lépést felé? Hát persze, úgy legalább kivonhatja majd magát a felelősség alól. Hiszen ő nem tett semmi, csupán elcsábított. De az mit számít? Állára fogva fordítom magam felé a fejét, ajkai kéjesen, várakozva nyílnak el, s reszketeg sóhajjal enged fel alattam, mikor megcsókolom. Esetlen még mindig, bizonytalan, és félénk, ugyanakkor mégis kitartóan igyekszik tartani a lépést, és készségesen viszonozza minden érintésemet. Tenyeremet a pólója alá simítom, érzem csókjában az ő ízét, s az alkohol összetéveszthetetlen aromáját is. Tenyeremet az ágyékára simítom, míg ő fejét félrehajtva hagyja, hogy a nyakához férve forró bőrét csókoljam. Csípőjét mozdítva tenyeremnek feszül, míg én lemondó sóhajjal visszahajolok hozzá, s pólóját óvatosan, vigyázva húzom róla le, amit kisvártatva követ a nadrágja, és ruhájának maradéka is.
- Gyere már! - nyög fel megborzongva, ahogy tőle eltávolodva megválok saját ruháimtól is.
Combjaira simítva csókolok a hasfalára, míg ő karjait a feje fölé emelve sóhajt fel.
- Szégyentelenül romlott vagy – mélyesztem fogaimat finoman az alsó ajkába, majd nyelvemet az övére simítom, aztán álla vonalára, míg ő kéjesen megremeg.
A csók után rápillantok, ragyogó szemekkel figyel, és nyitott ajkakkal zihál, pedig még alig érintettem őt. Tenyeremet formás fenekére simítom, és a szájára hajolva csókolom őt újra, míg ujjaimat belé vezetve felkészítem. Megremeg, ám ezúttal már nem hagyja el sóhaj az ajkait, csak csöndesen zihál. Combjaira simítok újra, s széttárom őket, úgy helyezkedek, hogy könnyedén Adam testébe hatolhassak. Felnyög, és homlokát a vállamhoz szorítja.
- Fáj? - szorítom össze az ajkaim.
Fejével nemet int, visszahúzódik egy kicsit, hogy aztán csípőmmel újabbat lökjek és tövig hatolhassak a fiú testében. Ujjai megszaladnak. Körmeivel hátamba mar, s puhán végigkaristolja egy jó darabon. Duzzadt, nyáltól vöröslő szájára csókolva megismétlem a mozdulatot újra, forrón csókolom, amit ő odaadóan viszonoz, miközben mozdulatlanul pihenek a testében, s hagyom, hogy megszokjon. Csípőjének mozdítására rámosolygok, visszahúzódom, hogy aztán újabb lökéssel bújhassak vissza forró testébe, de ezúttal már nem állok meg, hanem apró, finom mozdulatokkal ringatom a csípőmet, és ő válaszol minden mozdulatomra. Mozdulatai ösztönössé válnak, megnyílik és egészen feltárulkozik előttem, önkéntelenül mozdul a csókom után, sápadt karjai a nyakam köré kulcsolódnak, és átfon, magához szorít, és rám tapad egészen. Combjai a csípőmet égetik, ártatlan szenvedélye felforral, aztán egyszer csak megvonaglik teste a gyönyörtől, és rám szorulva magába húz még inkább, hogy a kéj visszatérő kedvesként boruljon rám.
- Mennyire józanodtál ki? - kérdem könyökeimre támaszkodva, és belőle kihátrálva.
- Teljesen – motyogja szemeit lehunyva, mélyen elpirulva.
Biccentve nyalábolom őt fel a földről, majd az ajtót berúgva talpra állítom a csupasz csempén és megengedem a meleg vizet. Az majd átmossa alaposan őt, és engem is.
- Megbeszéljük? - kérdi szemeit mereven a lábaira szegezve, mintha félre rám nézni.
- Nem.
- Miért?
- Mit miért? - fordulok felé bosszúsan. - Mégis mi a fészkes fenét akarsz te ezen megbeszélni? Attól nem fog megváltozni semmi, ne szeress engem, Adam. Tekints rám testvérként, vagy inkább már úgy sem. Nem vagyok az égadta világon senkid már, és az lenne a lehető legjobb, ha ezt megértenéd végre te is.
- De miért? - rémül meg.
- Mert kihasználtam azt, hogy részeg voltál. Felállt neked, de nem azért, mert utánam vágyakoztál epekedve, hanem mert adott esetben én jöttem neked kapóra. Persze kimagyarázhatjuk ezt az egészet akárhogyan, beburkolhatjuk különféle magyarázatokkal, de a lényegen nem változtat semmi. Fiatal vagy, természetes, ha dél felé vándorol az összes vér nálad, akárhányszor meglátsz valamit vagy valakit, aki izgató hatással van a fantáziádra.
Szerkesztve linka által @ 2016. 06. 14. 16:46:36
|
| LastBreath | 2015. 09. 23. 17:39:29 | #33492 |
Karakter: Adam Grenville
Megjegyzés: Tökfejnek
Ennyi? Kaparjam össze magam és vonszoljam be a seggem, ha meguntam idekint a friss levegőt? Nem is aggódott értem? Eltűnök cirka két órára és ennyi?! Semmi „Nem esett bajod?” vagy „Örülök, hogy jól vagy.”?! Paul milyen rendszerességgel szedi a Leszarom tablettát a közelemben?
Már megint csak magamat hergelem. Ez így nem lesz jó. Ha csak idegesítem magam, akkor megint vele fogok kiabálni. És akkor hivatalosan is rám aggathatja a Hisztis Pöcs címet.
Lassan felkelek a tornácról és belépek a házba. A kanapé mögött elsétálva megyek a fogashoz, felakasztani a pulcsimat és levenni a cipőmet.
- Éhen halok. - rogyok le elnyűtten a kanapéra Paul mellé. A tévé felé fordulok. A kedvenc filmem megy! Ezt nem hiszem el!
- Szolgáld ki magad. - húz el az orrom előtt egy tál pattogatott kukoricát. Még... még kukoricát is pattogtatott. Ezt nem hiszem el. Mi van ha nem jövök időben? Egyedül befalja az egészet és megnézi a MI filmünket egyedül?! - Most mi bajod? - kérdezi megütközve, értetlenül.
- Te képes voltál nélkülem nekikezdeni a filmnek? - vonom kérdőre, majd a tálra bökök a kezében. - És... és még ezt is nélkülem akartad megenni?
Válaszképp csak felnevet és beletúr a hajamba. Nem mintha olyan vicceset mondtam volna, vagy valami. De... végül is mindegy nem? Nem haragszik rám, és ez a lényeg. Kicsit féltem tőle, hogy elege lesz abból, hogy az utóbbi napokban szinte csak kiabálok vele. Kicsit nagyon féltem. Semmi esetre sem akarom, hogy megutáljon vagy ilyesmi. Nem akarom elüldözni, eltaszítani azzal, hogy így viselkedek vele.
- Legközelebb majd még engedélyt fogok tőled kérni, mi? - kérdezi mosolyogva arrébb dobva a párnát.
Paul a bátyám. Mindig kedves. Mindig szelíd. Soha nem mond vagy tesz olyasmit, amivel tudatosan is megbántana. Tudom, hogy szeret. Legalábbis úgy biztosan, ahogy egy idősebb testvér szerei az öccsét. De akkor most mégis miért akarom, hogy több legyen?
Az ember azt hinné, hogy bármit megbeszélhet vele, mert odafigyel és komolyan vesz. Erre a nagy büdös francokat. Egyetlen normális választ vagy tanácsot nem tudtam kicsikarni belőle. Azt hittem, hogy majd leülünk és ő a hideg fejével elmeséli, hogy mi a helyzet. Ad pár tanácsot. Megnyugtat, hogy majd úgy is kinövök belőle. Mit tudom én?! Valami értelmes magyarázatra számítottam... Ehelyett csak még inkább összezavar és egyedül hagy a tudatlan sötétségben. Mert nem vesz komolyan. És ez nagyon felidegesít. Most is csak ezt a szar filmet bámulja, ami már le se köt, mert a könyökömön jön ki. Csak azért bírtam eddig olyan lelkesen megnézni, mert Paul azt mondta, hogy Ő is szereti.
Kerestem és meg akartam tartani minél tovább a közös dolgokat kettőnk között. De ahogy nőttünk és idősödtünk, ezek a dolgok vészesen, kétségbeejtően redukálódni kezdtek. Egyre jobban meglátszik az a fene nagy korkülönbség közöttünk... Egyre nagyobb a szakadék, és akármennyire is igyekszem, ha beleszakadok, se tudom utolérni. És ez megrémít. Ő meg éli vígan az életét, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Ha épp arra szottyan kedve, megcsókolja az öccsét aki nemrég nyögte be neki, hogy meleg... Hogy lehet ilyen gondtalan?!
- Elegem van belőled! - ülök fel és nézek rá dühösen. - Egyáltalán nem tekintesz rám úgy, mint egy komoly felnőtt emberre. Még mindig csak egy ostoba kiskölyök vagyok a szemeidben, igaz? Mindig ígérgeted, hogy segítesz nekem, hogy velem vagy és kiállsz mellettem, ha valami baj történik – idegesen ajkaimba harapok és várok pár pillanatot, hogy valamelyest lehiggadjak. - Nem akarok veszekedni, utálom rád felemelni a hangomat, de mindig kiköveteled magadnak. Eléred, hogy mérges legyek rád, és hogy...
- Nem utálsz engem... - szúrja közbe halkan és higgadtan.
- Nem, nem utállak, de ettől még nincs jogod, hogy lenézz engem és gyereknek tarts.
- Rendben, elismerlek, mint felnőttet, hogyha elmész a barlangokhoz, és hozol nekem onnan egy ásványt. - jelenti ki komolytalanul mosolyogva. - Nem nehéz feladat és az eső is csak csepereg odakint. - folytatja könnyedén, mintha csak arról beszélne, hogy hogyan kell bekötni a cipőt. - Na, elfogadod? - néz rám és felnevet. Aztán sóhajt egy nagyot, nyújtózkodik, majd felkel a kanapéról. - Elmegyek zuhanyozni. - és otthagy a kanapén ülve.
- Miért nem veszel soha komolyan? - kérdezem komoran az üres helységtől.
De tudod mit Paul? Legyen. Belemegyek a kis hülye játékodba, ha az kell, hogy végre komolyan vegyél és meghallgass. Úgy ismerem már a környéket, mint a tenyeremet. A barlangok is csak félórányi járásra vannak innen, viszonylag könnyű, sima terepen. Nem nagy kunszt. De ha megszereztem az a szaros ásványt, ajánlom, hogy máshogy nézz rám!
Csukódik mögötte a fürdő ajtaja. Ennyi? Tényleg ennyire biztos benne, hogy nem megyek ki azért az ásványért? Tényleg ennyire gyereknek tart?
Felhúzom a cipőmet, felveszem a pulcsimat, de a biztonság kedvéért egy széldzsekit is magamra kapok. A konyha hátsóajtaján át kilépek a tornácra. Valóban csak csöpörög az eső. Még nem vizes a talaj, még nem sáros a föld. A szél sem fúj durván.
Az út a barlangokig napos és száraz időben maximum fél óra. Egy óra alatt megfordulok és mire észrevenné, hogy lefalcoltam vagy aggódni kezdhetne, majd berobogok és diadalittasan a fejéhez vágom a francos kavicsot.
Feldobom a fejemre a kapucnim, hogy ne ázzak meg a kelleténél jobban és útnak indulok. Bár a sűrű felhőréteg miatt sokkal sötétebb van, mint kéne és nincs világítás sem az ösvényen, nem aggódok. Bőven megfordulok még mielőtt teljesen besötétedne. A fák lombjai sejtelmesen susognak a szélben. Az avarra pottyanó nagy esőcseppek ritmikusan és ütemesen neszeznek.
Rövid sétám eseménytelen. Viszonylag hamar elérek a barlangokig. Sietek, mert nem akarom, hogy Paul haragudjon rám, amiért csak így szó nélkül eljöttem. De nem! Miért is aggódok? Hiszen ő kért meg rá, hogy hozzak neki egy ásványt. Igen, így van. Ezért is ő a felelős. Nem mintha baj történne.
Előkotrom mobilomat a zsebemből és a vakut bekapcsolva világítok be a barlang feketén ásító szájába. Nappal sokkal szebb látvány, de a mesterséges fény még így is megcsillan a különféle ásványokon és kristályokon. Nem megyek mélyre, épp csak egy olyan követ keresek, ami nem túl nagy és elmozdítható a helyéről. Csak egy apró követ, ami belefér a zsebembe.
A vaku fényében hirtelen meglátok egy tenyérnyi kristályt. Csiszolatlan és matt fényű. Sötét, és elnyel minden fényt, tompán tükröződik rajta a vaku erőszakos fénye. Pont olyan sötét és zavaros mélységű, mint Paul szemei. Mosolyogva feszegetem ki a helyéről és tartom a tenyeremben. Ennek biztosan örülni fog.
Ránézek a telefon kijelzőjére és megkönnyebbülve nyugtázom, hogy gyorsabb voltam, mint gondoltam volna. Elindulok az ösvény felé, de nem érek ki a barlangból, mikor megbotlok egy síkos cseppkőben és elesek. Az első, amit ellenőrzök, hogy a kristály megvan-e még, a második, hogy a telefonom sem tört össze. Aztán felkelek és elindulok újfent. Csakhogy bal bokámba éles fájdalom hasít. Ne ne ne ne ne! Ezt ne! Ezt semmiképp se! Zsebre teszem a követ és a telefont, aztán lassan botorkálva közeledek a barlang kijáratához.
Fájósan felnevetek.
- Megy ez! Minden rendben van.
Bár kicsit sántikálva, de azért rá tudok lépni és haladni is tudok. Viszonylag gyorsan. Az időjárás viszont nem nekem kedvez. Lassan felerősödik a szél és egyre jobban zuhog az eső. Hogy is van? Minél tovább számolsz a villámlás és a dörgés között annál távolabb van a vihar? Hatalmasakat villámlik és azonnal csattan is. Felesleges számolni.
A fényviszonyok nagyon megromlottak az alatt a rövid idő alatt, amíg ásvány után kutattam. Kénytelen vagyok előhalászni a telefonomat, ha nem akarok egy újabbat zakózni a sáros, csúszós földön. Bekapcsolom a vakut és lassan araszolva haladok. De legalább haladok.
Úgy durván öt perce lehetek úton, mikor egy villám, talán éppen csak pár méterre kerül el. Oltári nagyon reccsen a fatörzs és derékba törik. A hangtól és a látványtól egyaránt megijedve hőkölök hátra és lábam megcsúszik a vizes avaron. Fájós, bal bokám hatalmasat reccsen és végleg feladja a szolgálatot. Én meg ott fekszem elterülve a zuhogó esőben. Felülök és megpróbálom megmozdítani a lábam. Felkiáltok, de valamelyest megnyugszom. Nem tört el.
Akkora idióta vagyok! Tudtam, hogy jön a vihar, és mégis eljöttem ide az isten háta mögé, mert annyira felhúzott Paul „leszarom” viselkedése. Paul! Hát persze! Itt a telefonom, csak felhívom és... Ahogy a kijelzőre pillantok elkomorodom. Nem elég, hogy már csak tizenöt százalékon van az akkumulátor, még térerő sincs. Idióta, modern, okos vackok!
Visszacsúsztatom a halálra ítélt telefont a zsebembe és megpróbálok felállni. De hiába minden erőfeszítés, nem megy. Bokám feldagadt és lüktetve fáj. Lassan már csak ez lesz az egyetlen forró pont rajtam. Vajon Paul észrevette már, hogy eltűntem? Utánam jön egyáltalán? Nagyon dühös lesz rám. Bele se merek gondolni, hogy mekkora fejmosást fogok kapni ezek után.
A közeli bozótban elsuhan valami baljóslatú árny. Nem! A cukormázasan szép és tökéletes életem, nem fordulhat hirtelen horrorba! Nem akarok Godzillát, vagy Cápatornádót! Sem pedig gonosz, alattomos szörnyecskéket. Aztán egy pillanatra előtűnik egy alak a fák között. Talán már hallucinálok a hidegtől, de esküszöm, hogy Slender Mant láttam. És ez nem kecsegtet semmi jóval! Már az sem érdekel, ha Paul leszid! Csak jöjjön már és vigyen ki ebből a pokolból!
Ilyenkor persze csiga lassúsággal telik az idő. Minden neszre felkapom a fejem, minden villámlásra összerezzenek, és magamban fohászkodok, hogy ne belém csapjon a következő. Már az összes ruhám csurom víz, és én egyre elgyötörtebb hangulatban vagyok. A bokám elviselhetetlenül fáj, a fogaim vacognak, annyira átfáztam. Itt ülök a világ végén, az évszázad legnagyobb viharának a kellős közepén. Mert voltam olyan hülye és önfejű, hogy nem szóltam Paulnak, hogy valóban eljövök megkeresni a nyamvadt kavicsát.
Ekkor ismét a közelben villámlik egy hatalmasat és előttem az ösvényen feltűnik egy alak. Tudhattam volna. Slender Man most eljött és felkoncol. Sietős léptekkel rohan felém. De mikor odaér hozzám ahelyett, hogy derékba törne, szorosan átölel.
- Annyira hülye vagy. - ez Paul. Csurom vizesen és ziláltan. Eljött értem. - Soha többé ne tűnj így el. - szavaira csak csendesen sírva fakadok, mint egy kisgyerek.
Megkapaszkodom ruhájában, hogy végre felfogjam, hogy tényleg itt van. Ő pedig ölbe vesz és úgy cipel hazafelé.
- A-aggódtál? - kérdezem tőle alig hallhatóan. Esetlenül beletúrok a zsebembe és kiveszem belőle a kristályt. - Nézd? - mutatom fel neki.
- Nem kellett volna eljönnöd ide, túl veszélyes, legfőképpen este. Túl messzire mentél. Túl messzire mentem.
- De...
- Semmit nem kell azért tenned, hogy kiérdemeld a tiszteletem. - vág szavamba, mielőtt még bármit is mondhatnék. Gyorsabb tempóra vált, hogy mihamarabb hazaérjünk. - Soha, egyetlen percig nem tartottalak téged gyereknek, noha időnként valóban úgy viselkedtél, mint egy nagyra nőtt pólyás, de be kell látnom, én sem vagyok más. Mind a kettőnknek megvannak a sajátos bogaraink, és ideje lenne, hogy végre valóban leüljünk és megbeszéljünk mindent.
Bizonytalanul bólintok, s végre megérkezünk a házhoz. Bár nem ég a tűz a kandallóban, lényegesen melegebb van, mint odakint. Letesz a kanapéra és megszabadít vizes ruháimtól. Zavartan, mégis engedelmesen hagyom neki. Törölközőt hoz, hogy megszáríthassam magam, aztán váltás ruhákat is. Miután felöltöztem vet egy pillantást sérült lábamra. Elfelejtettem, hogy titkolnom kéne a sérülést, hátha attól még dühösebb lesz. De nem is lett volna semmi értelme. Ez zacskó jeget rak rá, aztán a tornác felé indul.
- Most hova... - kérdezném, de már válaszol is.
- Begyújtani. Hideg van, így csak még jobban megfáznál, ami egyikünknek sem hiányzik most.
Magamhoz veszem a távirányítót, míg ő a tűzzel foglalatoskodik, és unottan kapcsolgatok a csatornák között. CNN, HBO, MTV, Animal Planet... és a többi sorra. Valamelyik csatorna be sem jön a vihar miatt, a többin meg egyáltalán nincsen értelmes műsor.
Paul hamarosan végez a tűzgyújtással és a kandallóban ismerősen felropog a meleget adó lángok hangja. Ez után vastag, meleg takarót hoz és rám teríti. A vihar odakint egyre durvábban tombol. Bele sem merek gondolni abba, hogy mi történt volna velem odakint, ha Paul nem jön értem. Meg sem értem volta a reggelt. Borzalmas odakint az idő. Félelmetes.
Bebújik mellém, és hagyja, hogy kényelembe fészkelődjem magam. Testének melege engem is átmelegít és megnyugtat. Lustán átkarol, ahogy mellkasára fektetem a fejem. Már-már elcsodálkozok rajta, hogy Joe bácsinak milyen nagy kanapéja van, mikor valami mozgolódást hallok a lépcső felől.
- Hé..Paul, ébren vagy? - szólalok meg félve.
- Kétségtelenül. - válaszol kelletlenül. - Mi a baj?
- Hallottad te is? Recseg a lépcső meg a padló. Olyan, mintha valaki járna odafönt.
- Nincs ott semmi. - suttogja. - Csak mi vagyunk a házban.
- De...
- Adam – ásít nagyot. - Szeretnéd, hogy felmenjek megnézni? Vagy, ha akarod, akkor visszaköltözhetünk a szobába.
- Ne! - kapaszkodok belé, még mielőtt megmozdulhatna.
- Rendben, akkor maradunk. - ölel magához.
Annyira közel bújok hozzá, amennyire csak lehet. Testem minél nagyobb felületével akarom érezni, hogy itt van mellettem. Mélyeket lélegezve szívom be bőrének illatát. A szívem újra hevesebben ver, és az arcom is felforrósodik, de fáradtságom jelenleg sokkal nagyobb zavaromnál.
- Paul... - ásítok én is.
- Hm? - kérdez vissza álmos hangon.
- Azt mondtad, hogy ha visszaértünk, leülünk és megbeszéljük a dolgokat. - fészkelődök egy kicsit és nyakának hajlatába temetem az arcom, ép lábamat pedig összefonom az övéivel, míg a másik egy igen groteszk, de annál kevésbé fájdalmasabb pózban pihen a karfán.
- Majd holnap. - mormogja halkan és megsimogatja a fejem.
- Jó. - egyezek bele félálomban, és pár perccel később már húzom is a lóbőrt.
Reggel a telefon éles hangja riaszt fel mindkettőnket egyaránt. Világomat sem tudom, miközben Paul már ugrik is és felveszi a készüléket. A rövid beszélgetésből még én is leszűröm, hogy Joe nem tud haza jönni. Aztán Paul egy „Fogd be Joe”-val bontja a vonalat.
- Mi történt? - kérdezem álmosan dörgölve a szemeimet.
- Az éjjel kiöntött a folyó, ezért Joe nem tud hazajönni. - feleli.
- Rendben lesz ez így? - húzom magamra még jobban a takarót. A tűz már rég kialudt, és kezd újra hűvös lenni idebent.
- Rendben. - feleli. - Hogy van a lábad?
- Még fáj, de már nem olyan durván, mint tegnap. - aztán észbe kapok. - És akkor most mi lesz? – kérdezem tanácstalanul.
- Kibírjuk majd valahogy. – von vállat. – Nem vagyunk kisgyerekek.
- Nem ránk gondoltam. Joe-val mi lesz? Mit fog enni? Hol fog aludni? Mikor tud majd haza jönni?
- Úgy csinálsz, mintha Joe nem került volna még soha ilyen helyzetbe. – vonul át a konyhába és én bicegve követem, majd leülök az asztalhoz. – Itt fent évente legalább egyszer számíthatsz az ilyen katasztrofális időjárásra. Joe nyilván sokkal jobban fel van készülve odalent a benzinkúton, mint mi ketten ebben a faházban.
- Igazad lehet. – felelem elgondolkodva.
Tűnődve nézem, ahogy felüt pár tojást és előveszi a bacont a hűtőből. Az olaj pedig már serceg is a serpenyőben. Hamarosan isteni illatok szállnak fel és nekem hangosan megkordul a gyomrom. Paul tányérokat vesz elő és tálalja a reggelit. Mellé narancslevet kapok.
Csendben eszünk. Ő is a gondolataiba mélyed és én is. Azt mondta, hogy ma megbeszélünk mindent. Én hozzam fel a dolgot, vagy várjak, amíg ő kezdeményez? De én nem tudok várni. Különben is, ha én nem szólok érte, majd úgy csinál, mint aki elfelejtette és megint minden annyiban marad.
- Paul. – pislogok rá bizonytalanul és leteszem a villát az üres tányérra.
- Mondd. – figyel rám ő is.
- Izé… - jövök zavarba hirtelen és kapom el a tekintetem. – Tegnap… Sajnálom, hogy miattam ki kellett jönnöd abba a viharba.
- Az én hibám, hogy komolyan vettél és leléptél. – kortyol bele a narancslébe.
- Látod? – mosolyodom el szomorkásan. – Én mindig komolyan veszlek, akkor is, ha nem kéne. És… hoztam neked egy ásványt is, úgyhogy be kell tartanod az ígéreted.
- Jól van. – egyezik bele és én felcsillanó szemekkel kapom fel a fejem.
Felkel az asztaltól és összepakolja a tányérokat. Beáztatja őket, de nem mosogat el. Ehelyett cipőt húz és pulóvert.
- Hova mész? – kérdezem megütközve. Hiszen még csak most kezdtük el megbeszélni a dolgokat!
- Elállt az eső. – közli. – Addig kell fát vágni, amíg újra neki nem ered. – összeráncolom szemöldökeimet. – Vagy halálra akarsz fagyni az éjjel? – kérdezi.
- Nem. – válaszolom halkan és elfordítom a fejem.
Pár pillanatra megáll az ajtóban. Ha arra vár, hogy megint kiabáljak, hiába teszi. Végre felfogtam, hogy mennyire nem akar beszélni semmiről. Többet nem erőltetem a dolgot. És ő sem szól semmit. Csendben kilép az ajtón és magamra hagy.
Hangosan felsóhajtok. Reménytelen az egész. Felkelek az asztaltól és odabicegek a csaphoz, hogy elmosogassam a tányérokat, de mosogató szivacsot nem látok sehol, ezért elkezdem nyitogatni a konyhaszekrény ajtajait. Az egyik ajtó mögött felbukkan egy üveg whiskey. Elkerekedett szemekkel bámulok rá. Miért tart Joe a konyhaszekrényben egy üveg whiskey-t?
Kintről felhangzik az első balta csapás, és én sunyítva magamhoz veszem az üveget. Már meg van bontva, egy kis része hiányzik. Joe észre se fogja venni, ha csak egy kicsikét megkóstolom. További rövid kotorászás után leveszek a polcról egy kisebb üvegpoharat és átvonulok a nappaliba. Leülök a kanapéra és bekapcsolom a tévét. Közben letekerem a kupakot az üvegről és töltök egy kicsit az aranysárga italból a pohárba.
A képernyőn valami dinoszauruszokról szóló, kegyetlen és véres dokumentum film megy. A maga kis költségvetésű módján még izgalmas és szórakoztató is, ezért nem kapcsolok el. A reklámok alatt mindig töltök a pohárba egy kevés whiskey-t. Mindig egyre többet. Végül már kicsit homályosak a dínók és az aurám is tovább mozdul, ha megmozdulok. Észre sem vettem, hogy mennyit megittam már! Joe ki fog nyírni, ha észreveszi, hogy majdnem a háromnegyede hiányzik.
- Te meg mit csinálsz?
Nem is hallottam, mikor maradtak abba a fejszecsapások. Mióta állhat a kanapé mögött? Ah, nem érdekel.
- A konyhaszekrényben találtam. – húzom ki magam hetykén.
- Mennyit ittál? – lép hozzám komoran és veszi ki a kezemből az üveget. – Nem vagy normális.
- Ó, és majd most jön a fejmosás az én szeretett bátyámtól. – dobom fel a lábaimat az asztalra, bár nyelvem kicsit akadozik beszéd közben, én azért magabiztos maradok.
De Paul nem szól semmit, csak fogja az üveget és a poharat és elviszi minél messzebb tőlem. Aztán visszatér és leül a fotelbe. Értetlen grimasszal az arcomon figyelem gondterhelt arcát.
- Alig hagylak magadra egy órát és mindig valami hülyeséget csinálsz. – a hangja hideg és metsző.
- Akkor ne hagyj magamra. – komorodom el hirtelen én is, és valamiért oltári nagy sírhatnékom támad. – Akkor ne hagyj magamra. – ismétlem meg lefelé görbülő ajkakkal, remegő hangon.
- Vegyél egy hideg zuhanyt és józanodj ki. – sóhajt nagyot.
- Nem akarok! – rázom meg a fejem, de megszédülök és ültömben is meg kell kapaszkodnom. – Az egyetlen, amit akarok az te vagy – hadarom akadozva. – Hogy végre figyelj rám! – elhallgatok, várom, hátha mond valamit, de nem, még csak rám se néz. – Baszd meg Paul. – morgom orrom alatt. – Ha tudtam volna, hogy ma is így szarsz majd a fejemre, akkor nem megyek el azért a nyüves kavicsért! – emelem fel a hangom. – Tudod mit gondoltam?! Azt hogy tetszene neked! Hogy talán… ismétlem, TALÁN örülnél neki. De neeeeem, semmi reakció. – letépem a tapaszt a homlokomról. – Ez, - ráütök fájós lábamra. – és ez is miattad történt! – még mindig semmi. – NÉZZ MÁR RÁM! – kiáltok fel. – Paul. – szólalok meg kétségbeesettebben és újra a sírás kerülget. – Nézz rám. – kérem remegő hangon. De még mindig csak a szemközti falat bámulja metszően. – Ha nem mondom ki nyíltan és hangosan, fel sem fogod azzal a marhára okos kő agyaddal? – kérdezem.
Felkelek a kanapéról, hogy odalépve hozzá rákényszerítsem, hogy rám figyeljen, de a hullámzó padló miatt megtántorodok és az üveg kávézóasztal felé dőlök vészesen gyorsan. Erre végre ő is reagál. Felpattan és elkap, de én túl erősen kapaszkodom meg ruhájában és fordulok felé. Magammal rántom, és mind a ketten a földre zuhanunk. Ahogy dühös tehetetlenséggel bámul rám fölém tornyosulva, rajtam úrrá lesz a lelkiismeret furdalás. Könnyek szöknek a szemembe és ruhája anyagát még jobban megszorítva nézek vissza rá.
- Én…én sajnálom, de – elcsuklik a hangom és nagyot nyelek. – Szeretlek Paul.
|
| linka | 2015. 09. 12. 21:03:52 | #33453 |
Karakter: Paul Davis
Megjegyzés: Bogaramnak
Tudom jól, hogy nem erre a válaszra számított tőlem.
Tudom jól, hogy minden bizonnyal most én lehetek számára a legrosszabb ember, akit valaha megismert. De nem kérek tőle túl sokat. Mindössze némi gondolkodást. A választ tudhatná már magától is. Nincs mit megbeszélnünk. Nincs semmi olyan, ami beszédet igényelne. Részemről ezt a témát lezártnak tekintem. Ha valamit akar, hát kérdezzen rá nyíltan. Fogadja el a történteket és ne játssza nekem a szende szűzt. Ha annyira ellene lett volna az egésznek, azt kiolvastam volna a mozdulataiból és hagyom. De nagyon is akarta azokat az érintéseket, vágyta a közelségem. Nem nézek rá, vannak sejtéseim, mi minden vonulhat most végig az arcán. Tökéletesen átjön az elfojtott haragja, de amíg nem képes őszintén szembenéznie önmagával, tőlem se számítson semmire. Ezt nyilván már mondanom sem kell neki.
- Paul – vesz egy mélyebb levegőt, rám néz, de hiába minden igyekezete, arcára hamar felfut a pír. - Meg szeretném beszélni veled a dolgokat, mert nekem igenis sokat számítanak – tiszteletre méltó az, hogy mindeközben végig a szemeimbe néz. - Ha továbbra is így elhülyéskeded a dolgokat, akkor azzal csak még jobban összezavarsz. Úgy viselkedsz, mintha minden velem kapcsolatos dolog csak egy kis semmiség lenne, mintha nem számítana, hogy mit teszel vagy mondasz, mert az öcséd úgyis megbocsájt – ennél a pontnál elterelődik a tekintete, ostoba film megy, logikátlan, minimális hangulatot sem nyújt. - Szeretném, ha őszintén megmondanád, hogy mit gondolsz rólam – szorulnak össze a kezei.
Részemről nem rémlik, hogy valaha is elhülyéskedtem volna bármit. Nem tervem összezavarni őt, ám vallomásra se várjon tőlem. Tökéletes szótlanságban fordulok felé. Elég volt ennyi. Egy minimális mozdulat tőle, s én könnyedén olvasok belőle. De nem, ilyen könnyedén nem szerzi meg tőlem a választ. Ha valóban ennyire tudni akarja, hát gondolkodjon, érje el, hogy eláruljam neki.
- Döntsd el te magad – fordulok vissza a villódzó képernyő felé.
- Hogy érted azt, hogy döntsem el én?! - fakad ki saját magát hergelve egyre csak jobban és jobban.
- Úgy, ahogy mondom – kortyolok bele újfent a teámba.
- Ha el tudnám dönteni, nem kérdeztelek volna téged – motyorászik halkan az orra alatt. Ez a kölyök tényleg semmiből nem tanul. - Árgh! Elegem van belőled! Veled semmit nem lehet megbeszélni!
Idegesen ugrik talpra, csattogó léptekkel siet az ajtóhoz, hangosan zajong, csörtet és minden bizonnyal egy vaddisznócsorda sem csaphatna ekkora zajt, mint most ő. Valamivel nagyon molyol, aztán suhog a ruha anyaga, és újfent felbukkan a látóteremben, míg átvágja azt a rövid távot az ajtóig.
- Hova mész?
- Sétálni!
- Ha eltévedsz, nem megyek utánad – felelem színtelenül.
- Dögölj meg Paul!
Ezt már igazán nem hiszem el.
Most komolyan így kell viselkednie? Tényleg olyan nagy kérés, hogy nőjön fel és viselkedjen kevésbé úgy, mint egy éretlen kölyök? Hamar elhalnak dübörgő léptei, a szoba csendjére hangos döndüléssel felel az ajtó. Tudom, hogy mérges, és tudom azt is, hogy csak magamat aknáznám alá, ha most megpróbálnék vele szót érteni. Jobb, ha hagyom. Messzire nem mehet el, ismerem a környező erdőket, akárcsak a tenyerem. Sétálgat egy kicsit, addig lehiggad, és mire visszaér ugyan olyan lesz, mint mindig. Nem eleme, hogy dühöngjön. Jobban szereti a békét, ami részéről természetes is. Én sem rajongok különösebben a veszekedésekért. Nem is értem, miért emeli fel a hangját.
Egek, legalább, ha néha gondolkodna. Legalább egy kicsit.
Halkan sóhajtva fordulok az ablakon túli táj felé. Az ősz már kétségtelenül a végét járja. Korhadt fák hajladoznak az egyre csak éledő szélben, némelyiknek ága az ablaküvegeket kocogtatja. Elég nagy már Adam, nem tesz meggondolatlanul semmi ostobaságot. Bízom benne, ahogyan az ítélőképességében is.
Adok neki időt, de ha sokáig nem jön haza, akkor utána megyek.
Nem hagyhatom, hogy baja essen. Márpedig őt ismerve nem lepődnék meg, ha történne vele valami. El sem kellett volna engednem. Legfőképpen nem egyedül, vihar közeledik, a Nap is lemenőben van. Mégis mi a frászt gondoltam?
Várakozva teszem le a kiürült bögrémet, ideig-óráig sikerül belefeledkeznem az éppen adásban lévő filmbe, de ez sem tart túl soká. Kezd frusztrálni a helyzet. Az, hogy már régóta elment, és még mindig nem jött vissza. Nem adott magáról semmi életjelet. Nincs is mivel életjelet adnia.
A környező állatvilágot egy hangos kiáltás riasztja fel. Ismerős hang, de ez nem kecsegtet semmi jóval.
Csendben fürkészem a fák közti félhomályt, várakozom az ajtóban állva egészen addig, míg az egyik korhadt törzs takarása mögül elő nem bukkan a zilált fiú. Felszalad a fából tákolt teraszra és kifulladva elfekszik rajta.
- Kilométerekről csak a te üvöltésed hallatszik – pillantok le rá. - Megijesztett egy nyuszi?
- Szarvas... - pihegi kifulladva. - meg... akart... enni.
- A szarvasok nem esznek embert Adam.
De azzal kapcsolatban kétségtelenül egyetértek vele, hogy jól tette azt, hogy elszaladt az állat elől. Nem jelent veszélyt különösebben, de ebben az évszakban jobb óvatosabbnak lenni velük. Attól még, hogy nem harap, még könnyedén kárt tehet benne. Szótlanul figyelem az árnyak közül kilépő állatot, nem vártam, hogy majd haza hoz egy szarvast. Úgy tűnik Adam még mindig meg tud lepni.
- Látod? - zihálja. - Megesz.
Azt éppenséggel pont nem, de kétségtelenül közel merészkedett a házhoz. Fürkészőn figyel bennünket, de van annyi esze, hogy ne jöjjön még közelebb, így útirányán változtatva tovább áll.
- Ha a szarvas vacsorája úgy döntött kipihente magát a földön, akkor kaparja össze magát és jöjjön be a házba, mert meg fog fázni – hagyom magára a teraszon.
És még pont én aggódtam érte.
El sem hiszem.
Elmegy dühöngve sétálni, aztán hazaállít egy vaddal.
Valamilyen szinten mulattató is lenne akár, igen, valóban annak gondolom és enyhén elkeserítőnek is. Szarvasok a közelben nincsenek, ennyire nem merészkednek közel a házhoz, így kizárásos alapon Adam lehetett az, aki túl messzire elkószált. És mindezt azért, mert rám megharagudott. Még akkor is sikerült őt feldühítenem, amikor egyáltalán nem célom. Még akkor is sikerül veszélybe kerülnie, amikor teljesen egyedül levegőzik egy meglehetősen barátságos és békés helyen. Mintha direkt engem próbálna baszogatni ezzel az állandó lázongásokkal. Elhiszem, hogy nem volt gyerekkora. Megértem, ha most akarja magát kiélni, de ne ilyen módon tegye már az ég áldja meg. A szülei lepasszoltak minket a jó öreg nagybácsihoz épen és egészségesen, pont az nem hiányzik, hogy véletlen valami baja essen vagy még annál is rosszabb. Lazán feldobom lábaimat a kávézóasztalkára, magam mellé ejtem a távirányítót és az ölembe húzom az egyik díszpárnát. Annyira csicsás, hogy az már fáj. Egyenesen irritál ez a hímzés rajta, de maga a párna sem a legkényelmesebb éppenséggel. Nem értem, hogy ezt minek tartotta meg Joe. Egyáltalán kitől kapta ezt a förmedvényt? Biztosra veszem, hogy fontos személy lehetett számára, különben nem tartotta volna meg. Legalábbis személy szerint én így működöm és őszintén hiszem, hogy a többi ember is hozzám hasonlóan gondolkodik. Azt, ami fontos, megtartja mindenki magának, hiszen egy szép emlék.
- Éhen halok – nyöszörgi Adam, míg színpadiasan elhasal mellettem a kanapén.
Lustán pislogok rá le, míg előre nyújtózva elveszem az asztalra tett tálat. Felé nyújtva kínálom őt meg a kukoricából, nyilván számítottam, hogy valamikor felbukkan majd. Azaz nem, számítani pont nem számítottam rá, leginkább temettem gondolatban és a mentőszöveget gondoltam ki, amit Susanéknak adtam volna be. Semmi konkréttal nem tudtam volna előállni, de azt csak nem mondhattam volna nekik meg, hogy eltévedt az erdőben, felfalta valami vad vagy leesett egy szikláról, esetleg rádőlt egy korhadt fa. Jobb is így, hogy egyben visszatért. A kukoricát is merő unalomból pattogtattam ki. Jobb ötletem már nekem sem volt és a film sem kötötte éppen le a figyelmemet. Nem is szeretem, nincs bajom a színészekkel, remekül alakítják a szerepüket, a párbeszédek is remekek, bár nekem maga a történet kicsit, mintha sablonos lenne. Nem egy filmben láttam már ezeket az elemeket és olyan, mintha a világ összes sablonát egy helyre próbálták volna belepasszírozni a forgatókönyv írók és rendezők. Annak idején azt mondtam Adamnek, hogy én is hozzá hasonlóan oda vagyok ezért a vacakért. Nyilván mondanom se kell, hogy utáltam, utálom és a közel jövőben sem fogok benne találni semmi olyat, ami akár egy kicsit is érdekelhetne. Ezt sem a magam szórakoztatására ültem végig, ki tudja hányszor láttam már és kizárólagosan csakis azért, mert ez a kis hülye újra és újra megszerette volna nézni, de unta egyedül. Igen. Leköthette őt is. Nyilvánvalóan.
- Szolgáld ki magad – rázom meg az orra előtt, de még mindig nem mozdul, hogy vegyen belőle egy maroknyit, akár az egész tálat. - Most mi bajod? - emelkedik meg szemöldököm, Adam arca veszélyesen és szerintem már fájdalmasan elvörösödik, de inkább a sokáig benntartott levegőtől és ezúttal nem a zavartól. Édes ezzel a hörcsögpofival, de nem értem az okát.
- Te képes voltál nélkülem nekikezdeni a filmnek? És... és még ezt is nélkülem akartad megenni?
Hangos nevetéssel túrok bele selymes tincseibe, pufog ugyan még mindig, de hamar megbékél. Ajkai vonalában jókedvű mosoly bujkál. Na igen. Ilyenkor hajlamos vagyok megfeledkezni a tényről, hogy kettőnk kapcsolata már végérvényesen is más útra terelődött. Nem lett éppenséggel rossz, de nem tudom, úgy igazán jónak sem nevezhetném. Olyan, mintha alig ismerném. Vele éltem, időm nagy részét az ő társaságában töltöttem el és mégis, olyan, mintha most egy teljesen más személy nézne velem farkasszemet. Pedig ugyanaz maradt, mindössze újabb réteg vált le róla, újabb arcát láthatom és ismerhetem meg. Nem mintha különösebben akarnám vagy erre vágynék. De erről engem abszolút nem kérdezett senki, a változások láthatatlanul jönnek, anélkül, hogy bárki is felkészülhetne rájuk. Ilyen az élet.
- Legközelebb majd még engedélyt fogok tőled kérni, mi? - dobom le magam mellé a párnát.
Gondolkodva felpislog rám, rövid ideig az arcomat fürkészi, aztán begyűjtve magának az általam eldobott párnát kényelmesen elheveredik, és a filmnek szenteli minden figyelmét. Ennyivel le is lett zárva minden? Azért rohant ki az erdőbe, hogy aztán visszatérve megmaradjon a nyugtalan csöndben? De, ha nem gondolkodni ment ki, akkor mégis minek? Milyen logikai útvonalat követett? Érthetetlen.
A film egyik jelenetén mulatva nyúlok a tál felé, de a mozdulatom félúton abba marad, valahogy teljesen elvonja a figyelmem valami egészen más. Adam heves mozdulattal ül fel, s ültében felém fordul, komoly, határozott tekintetében megcsillan a lámpa fénye.
- Elegem van belőled – jelenti ki vészjóslóan. - Egyáltalán nem tekintesz rám úgy, mint egy komoly felnőtt emberre. Még mindig csak egy ostoba kiskölyök vagyok a szemeidben, igaz? Mindig ígérgeted, hogy segítesz nekem, hogy velem vagy és kiállsz mellettem, ha valami baj történik – száját beharapva fordítja tőlem el az arcát. Pislog néhányat, aztán nagyon lassan folytatja: - Nem akarok veszekedni, utálom rád felemelni a hangomat, de mindig kiköveteled magadnak. Eléred, hogy mérges legyek rád, és hogy...
- Nem utálsz engem...
- Nem, nem utállak, de ettől még nincs jogod, hogy lenézz engem és gyereknek tarts.
- Rendben, elismerlek, mint felnőttet, hogyha elmész a barlangokhoz és hozol nekem onnan egy ásványt. Nem nehéz feladat, és az eső is csak csepereg odakint. Na, elfogadod? - nevetek fel jóízűen, de a válaszát már nem várom meg. Nemrég szaladt haza azért, mert meglátott egy szarvast. Pont nem fog tenni egy második kört is az erdőben, legfőképpen így nem, hogy már esteledik. - Elmegyek zuhanyozni – sóhajtok fel megropogtatva a csontjaimat. Kellemesen elültem a lábaimat és most olyan érzésem van, mintha apró hangyák zsibongnának a bőröm alatt. Magamhoz veszem a törülközőt, tusfürdőt és sampont, aztán hosszú-hosszú percekre bezárkózom a forró gőzzel átitatott fürdőszobába.
Nedves hajjal, fázósan dideregve és egy leheletnyit bosszúsan lépek ki a forró gőzzel és vanília illattal átitatott fürdőből. A nappali már-már félelmetesen elhagyatott hatást nyújt a félhomályban, nincsen parányi fény sem a televízió villódzó képernyőjén kívül, nincsen idebent rajtam kívül egyetlen lélek sem, és ez heveny aggodalmat kelt a mellkasomban. Figyelmetlen voltam, nem hallottam, mikor kilépett az ajtón. Még csak észre sem vettem, mikor ment el a házból. Meggondolatlan voltam ezúttal én is, de mégis ki gondolta volna, hogy elmegy? Ki hitte volna, hogy képes rá? Hogy tényleg megteszi? Egek, ha csak egy kicsivel jobban odafigyeltem volna. Meg sem kellett volna szólalnom. Inkább hagytam volna rá az egészet vagy egyszerűen csak leülök vele és megbeszélünk mindent. Félelmetes, hogy mekkora ostoba voltam most. Jóformán ez az egész meg sem történt volna, ha megpróbálok vele emberként viselkedni, ha csak egy kicsivel is komolyabban veszem. Egyszerűen értékelhettem volna a próbálkozásait, az apró erőfeszítéseit arra, hogy mindent tisztázzon végre velem. Erre én hideg fejjel és mértani pontossággal bántottam meg azt, aki a legfontosabb számomra. Van az a hideg, ami megbénítja az embert, az a jeges érzés, ami belülről fakad, és a világ összes melege sem lenne képes eltüntetni. Az eső csendesen zuhog odakint. Nem tombol, nem tép ki fákat gyökerestül a földből. Süvítő szél cikázik a fák ágai közt, meglebbenti fásult leveleiket. Néha villámlik.
Kabátomat magamra kapom, míg az ajtók bezárása után berohanok az erdőbe. Nem szabadott volna hagynom, hogy egymaga induljon el, el se kellett volna mennie. Nem nézek körül, figyelmen kívül hagyom a környezetem, hiszen jól ismerem már minden pontját. A fákat, cserjéket, kőzeteket, növényeket. Ismerek már mindent. Számtalanszor megtettem már ezt az utat és mégis, most annyira hosszúnak tűnik. Élesen szívom be a levegőt, ami egészen a tüdőmbe mar, torkom kiszárad és én teljesen bőrig ázom. Ruháim nedves koloncként csüngnek rajtam. Mikor elég mélyre értem és a fák is megsűrűsödtek körülöttem, hátamat egy viaszos fenyőnek vetem, s mélyeket lélegzem. Már közel járok, vészesen és ijesztően közel. Valahol itt kell lennie. Lábaim ólom nehezekké válnak a cipőimre ragadt sártól. Vizes falevelek tapadnak a lábaimra, a rám hulló cseppek jéggé dermesztik mindenem. Az aggodalom maró féregként rágja a gyomromat- tekintetem elhomályosul, megkörnyékez a hányinger, de nem törődve az erősödő széllel, szakadó esővel, s lassacskán feltámadó pokoli viharral, tovább megyek. Meg kell őt találnom. Nélküle nem megyek vissza. Nem is tehetném meg. Egyszerűen nem hagyhatom idekint, megfagyna, baja esne. Lehet már most valami baj történt vele. Beljebb sétálok az erdőben, halk szuszogással hallgatom a környező állatok neszezéseit. Csattanó villámok cikáznak az égen, maguk után untalan dörrenések hangja süketít, míg az egyik cikázás folyamán meg nem pillantom a szikla tövében kuporgó testet. Dideregve húzza magát össze még akkor is, mikor mellé lépve leguggolok hozzá.
- Annyira hülye vagy – ölelem magamhoz, vékony ujjaival ruhám anyagába mar és dideregve felszipog. - Soha többé ne tűnj így el.
- A-aggódtál? - motyogja reszketve, arcát a nyakamhoz nyomja és hagyja, hogy karjaim közé véve felemeljem őt a hideg földről. - Nézd? - dünnyögi zsebébe túrva és diadalmasan emeli fel a sötétlő követ.
- Nem kellett volna eljönnöd ide, veszélyes, legfőképpen este. Túl messzire mentél. Túl messzire mentem.
- De...
- Semmit sem kell azért tenned, hogy kiérdemeld a tiszteletem – morgom megrázva a fejem és megszaporázom a lépteimet. Én is eláztam ugyan, de koránt sem annyira, mint ő. Értetlenül, zavartan figyel, kezeit ökölbe és szorosan megkapaszkodik a nyakamba. - Soha, egyetlen percig nem tartottalak téged gyereknek, noha időnként valóban úgy viselkedtél, mint egy nagyra nőtt pólyás – fintorodom el –, de be kell látnom, én sem vagyok más. Mind a kettőnknek megvannak a sajátos bogaraink, és ideje lenne, hogy végre valóban leüljünk és megbeszéljünk mindent.
Halványan bólint és jól esően megborzong, mikor belépve az ajtón lepakolom őt a kanapéra. Csöndesen, halvány pírral az arcán hagyja, hogy megszabadítsam őt vizes ruháitól, törölközőt nyújtok neki, és amíg megszárítgatja magát én a ruháiért megyek. Jobb, ha átöltözik minél hamarabb, legalább ezzel is elkerülhetjük a megfázást, bár az szerintem már veszett fejsze nyele. Volt ideje bőven arra, hogy meghűljön, de legalább nem tetézzük az egészet. Még, ha beteg is lesz, bízom benne, hogy nem tüdőgyulladást szerez be, hanem valami könnyebb szipogásos megfázást. Szeretem őt, de betegen enyhén elviselhetetlen, duzzog mindenen, hamar felkapja a vizet és szinte nincs türelme semmihez. Határozottan bosszantó. Visszaérve hozzá odaadogatom neki egyenként a ruhákat, amiket lassacskán magára is cibál. A lábával leplezetlenül óvatosabban bánik, megvizsgálom, aztán pakolok rá egy adagnyi jeget is, hogy lejjebb menjen róla a duzzanat.
- Most hova...
- Begyújtani. Hideg van, így csak még jobban megfáznál, ami egyikünknek sem hiányzik most.
Halkan dúdolgat mögöttem, kapcsolgatja a csatornákat és valahogy minduntalan elvonja a figyelmem a tűzről, ami lassacskán ugyan, de életre kap. Sóhajtva dörzsölöm kezeimet a nadrágomba, de a korom még így sem jött le a bőrömről teljes egészében. Meleg takarót hozok, széthajtom és ráborítom a szótlanul ücsörgő fiúra. Az ablakok üvegeit faágak kocogtatják, odakint őrjöng a vihar és néma sötétség telepedik a szobára.
Adam fél. Reszket és a takaró csücskét gyűrögeti, és ez nem szűnik meg még akkor sem, mikor mellé bújva átölelem, hagyva, hogy közel fészkelődjön, s szuszogva a mellkasomra fektesse az állát. Mellettünk a tűz ismerős hangja ropog, legalább már nem didereg.
- Hé..Paul, ébren vagy? - suttogja összerezzenve, mikor a lépcső megnyikordul és a padló is reccsen egyet az emeleten.
- Kétségtelenül – morgom halkan, álmosan. - Mi a baj?
- Hallottad te is? Recseg a lépcső meg a padló. Olyan, mintha valaki járna odafönt.
Szelíd mosollyal cirógatom meg az arcát, míg elgondolkodom a szavain. Joe nem jöhetett haza, de a ház öreg már és javarészt fából épült. Természetes, hogy recseg, hiszen rugalmas és szárad.
- Nincs ott semmi – suttogom halkan. - Csak mi vagyunk a házban.
- De...
- Adam – csitítom ásítva. - Szeretnéd, hogy felmenjek megnézni? Vagy, ha akarod, akkor visszaköltözhetünk a szobába.
- Ne! - kiált fel rászorítva a karomra.
- Rendben, akkor maradunk – sóhajtok fel magamhoz ölelve.
Szerkesztve linka által @ 2015. 09. 12. 23:19:58
|
| LastBreath | 2015. 09. 05. 21:25:24 | #33429 |
Karakter: Adam Grenville
Megjegyzés: Tökfejnek
Érzem hideg ujjait bőrömön. Érintésétől megrezdülök. Egész testem libabőrös lesz, és nem egészen csak azért, mert Paul keze jéghideg. Hanem pontosan azért, mert ez Paul keze.
- Mit... - fordulok felé elharapva a kérdést.
- Sss... - csitít halkan és felkuncog. - ...ugye nem akarod, hogy Joe benyisson hozzánk.
Hevesen rázom meg a fejem. Aludni kéne már, ezért Paul is jobban tenné, ha abbahagyná a szórakozást.
- Mit csinálsz? - hebegem fojtott hangon, arcát fürkészve.
- Mégis minek látszik? - mosolyodik el kissé gúnyosan. - Segítek neked elaludni.
- Na ne, ezt nem gondolhatod ko...
De igen. Komolyan gondolja. Nem volt még elég neki mára a szórakozásból? Nem mulatott rajtam még eleget? Ez most már minden nap így fog menni? Paul mindig ilyen volt? Kezét ágyékomra simítja és lassan kezd el kínozni. Olyan erősen koncentrálok, hogy ne produkáljak semmilyen reakciót. Akkor talán abbahagyja ezt az egészet. De képtelen vagyok a testemnek parancsolni. Képtelen vagyok visszafogni magam az után a csók után, amit nem tudok hova tenni. Minden porcikám reagál az érintésére. Testem felhevül.
- Paul... - el kell mondanom neki, hogy hagyja abba, mert ez nem vicces.
- Pszt. - szól rám ismét. - Te csak maradj csendben. - s nyomatékosításképp ujjai megszorulnak körülöttem.
Az érzésre, ami végigvillámlik rajtam, halkan felnyögök. Bólintok, mert nem tudok neki nemet mondani. Szégyellem magam. Biztosan szánalmas látvány lehetek. Összeszorítom szemeimet, mert nem akarom látni az arcán a szánakozást. Csak egy kiskölyök vagyok neki, aki egy egyszerű csóktól úgy beindult, hogy segítség nélkül képtelen megkönnyebbülni. Sem a csók, sem ez nem jelent neki semmit, különben már mondott volna valamit.
Mégis ez az egész olyan, mintha nem is tudom, olyan ez az egész, mintha évek óta csak erre vágytam volna. Ez persze hülyeség. Megkapaszkodom karjában, de remegő kezeimmel képtelen vagyok eltolni őt. Nem is akarom. Még közelebb akarom húzni magamhoz. Forrón csókol, s én úgy csüngök ajkain, mintha az életem függne tőle. Ha el is szakad tőlem egy-egy korty levegőért én kétségbeesetten kapok utána. Már azt sem bánom, ha csak szórakozik. Mindegy, hogy minek tart. Csak legyen mellettem. Csak játssza el, hogy tényleg törődik velem és szeret. És én megteszek neki bármit, amit kér. Ujjaim szinte horgas kampókként szorulnak meg karján, de nem teszi szóvá. Kezét rendszertelenül mozgatja és kínozva hajszol a tudatlanságba.
Már nem tudok összefüggően gondolkodni. Már nem tudok semmi másra gondolni, csak egy évre: Paul. Ez a mentsváram, amiben megkapaszkodhatok. Testének melege itt van körülöttem, a szívem megvadult lóként dübörög a bordáim között. Lázasan izzadva, elgyötörten villámlik végig rajtam a kielégülés. Szaporán kapkodom a levegőt. Vállgödrébe fúrom az arcom. Paul pedig csak fogja a törölközőjét és megtörli a kezét. Majd átadja nekem is, hogy tisztítsam meg magam. Tétován veszem el a felém nyújtott törölközőt és remegő kezekkel törlöm szárazra magam.
Ezt nem kellett volna.
Előbb ébredek, mint ő. Az arca kisimult, ráncok nélküli, békés. El tudnám viselni, ha minden reggel ezt kéne látnom. Erre a gondolatra elvörösödöm. Inkább otthagyom az alvó Pault és kimegyek a mosdóba. Hideg vízzel mosok arcot, aztán a konyhába megyek. Joe már ébren van és valami gyanús kinézetű gyümölcs konzervet reggelizik egy szelet kenyérrel.
- Jó reggel. - motyogom.
- Adj' isten neked is. - köszön vissza. Végez a konzervvel és nagyot nyújtózik a székben. - Tegnap a Red Socks kifingatta a Yankeest. - újságolja. - Jó meccs vót, én asszondom neked! - felkel, kidobja a konzervet, levesz egy tálat a polcról és egy mifelénk nem kapható márkájú müzlit önt bele. Nyakon locsolja tejjel és visszaül. - Adam fiam.
- Igen? - kérdezem szórakozottan.
- Történt valami az éjjel? Olyan elnyűtt az ábrázatod, mint egy traktorosnak aratás után.
- Aratás után.... - ismétlem szavait elmélázva. - Milyen aratás?
- Nálad is arattak? - kérdezi sokat tudóan elvigyorodva. - Paul vót mi?
- Mi?! - kapom fel a fejem. - Honnan veszel ilyen...
Ekkor Paul tűnik fel az ajtóban, alul öltözötten. Kényelmesen sétál a konyhapulthoz és tölt magának egy bögre teát, aztán leül az asztalhoz. Igyekszem kerülni, hogy a kelleténél tovább nézzek rá, de Joe nem bírja ki, hogy ne szólaljon meg ebben a kényelmetlenül kongó csöndben.
- Mit műveltetek ti ketten az este? - kérdezi egyenesen Paultól.
- Álomba ringattam Adamet. - vigyorodik el a bögre fölött.
Érzem, ahogy arcom felforrósodik, és zavaromnál csak mérgem nagyobb. Ha tehetném egy összecsavart újsággal csapnám nyakon, amiért ilyen nyíltan képes fecsegni arról... arról, hogy...
- Hát azt meg hogy a rossebbe? - kérdezi szenvtelenül Joe bácsi.
- Az igazán lényegtelen. - előzöm meg Pault. Elegem van! Ez a kettő... teljesen hülyének néznek! Össze kéne kötni őket és ledobni egy vízesés tetejéről.
- Na jól van, mentem dolgozni, azt amíg haza nem gyövök, ti ketten nőjetek fel.
Joe elmegy. A közeli kisvárosban dolgozik. Egy olyan kis porfészekben, amit a Hollywood-i filmeken lát az ember. Joe benzinkutas. Amióta az eszemet tudom, mindig is abban a lerobban üzletben ücsörgött és hallgatta a rádióban a sporthíreket. Nem hiszem, hogy lett volna neki barátnője, vagy felesége. Ő az a tipikus szabad agglegény, akinek nem is hiányzik a család nyűgje. Valahol még tisztelem is érte.
Paul tálcára pakolja a cókmókját és leroskad a kanapéra majd bekapcsolja a tévét.
- Meg kell beszélnünk a tegnap estét. - ülök le mellé komoly arccal.
- Miért? - kérdi miután belekortyolt teájába. - Mi történt tegnap este?
- Hát az, hogy... Tudod... - bizonytalanodom el. Ha így folytatja megint csak veszekedés lesz az egészből.
- Nem, nem tudom. Avass be kérlek. - vigyorodik el.
Annyira, de annyira elegem van. Ez is egy olyan helyzet, amit kétféleképpen is meg lehet oldani. A) lenyelem a sérelmeimet és nyíltan ráerőszakolom, hogy igenis beszéljük meg, mert ez így nem jó; avagy B) megint szabadjára engedem az indulataimat és kiabálni kezdek. Magamat ismerve a bé verzióra tippelnék. De nem lehetek folyton a taknyos kölyök kettőnk között. Mit kell tennem, hogy végre ne csak annak lásson?
- Paul. - mély levegőt veszek és a szemeibe nézek, igyekszem nem elvörösödni. - Meg szeretném beszélni veled a dolgokat, mert nekem igenis sokat számítanak. - nem emelem fel a hangom, és kitartom a szemkontaktust. - Ha továbbra is így elhülyéskeded a dolgokat, akkor azzal csak még jobban összezavarsz. Úgy viselkedsz, mintha minden velem kapcsolatos dolog csak egy kis semmiség lenne, mintha nem számítana, hogy mit teszel vagy mondasz, mert az öcséd úgyis megbocsájt. - a tévében valami felrobban és ez egy pillanatra eltereli a figyelmem. - Szeretném, ha őszintén megmondanád, hogy mit gondolsz rólam. - ökölbe szorulnak a kezeim, mert valójában nagyon félek attól, amit mondani készül. Akkor is, ha azt mondja, csak szórakozik, de akkor is ha nem.
- Döntsd el te magad. - fordítja vissza tekintetét a tévé felé, mintha ezzel minden el lenne rendezve.
- Hogy érted azt, hogy döntsem el én?! - önt el a pulykaméreg és csattanok fel.
- Úgy, ahogy mondom. - szürcsöl bele a teába.
- Ha el tudnám dönteni, nem kérdeztelek volna téged. - motyogom orrom alatt. Semmi reakció. - Árgh! Elegem van belőled! Veled semmit nem lehet megbeszélni!
Felpattanok a kanapéról és a bejárati ajtóhoz csörtetek. Cipőt húzok és egy vastag kapucnis pulcsit. Visszatrappolok a nappalin át a konyha felé.
- Hova mész?
- Sétálni!
- Ha eltévedsz, nem megyek utánad.
- Dögölj meg Paul!
Át robogok a konyhán és a hátsóajtót lendületesen becsapom magam után. Ne mondja senki, hogy én nem próbáltam megbeszélni a dolgot. Kétszer, sőt háromszor is! Paul az idióta tulok, aki teljesen hülyére vesz. Ki kell szellőztetnem a fejem. Ha a ház mögötti ösvényen indulok el, egy csendes kis tóhoz fogok kilyukadni. Még a hülye is odatalál, szóval nekem különösebben nehéz dolgom nem lesz vele.
Felnézek az égre, ahogy elindulok. Lassacskán gyülekeznek és gomolyognak a felhők. Lehetséges, hogy estére a vihar is ideér, amit a rádióban jósoltak. Nem aggódom rajta. Úgyis visszaérek, még mielőtt az első esőcsepp is lehullhatna. De most szükségem van arra, hogy egyedül legyek.
Elindulok az ösvényen. A hatalmas fák között az ég lassan eltűnik, helyét a zöldes-barnás-vöröses-sárgás lombkorona veszi át. A levegő nyirkos és avar illatú. Mélyet lélegzem belőle lehunyt szemekkel. Mégis mit művelek? Megint kiabáltam vele. Aztán én voltam az, aki elmenekült. Tényleg egy ostoba kölyök vagyok. Mégis mit kéne tennem, hogy komolyan vegyen? Hogy dönthetném el én, azt hogy ő hogyan érezzen irántam? Mintha ez is tök mindegy lenne neki. Igazából meg sem sérülne egyik opciótól sem. Egyikből sem jöhetne ki rosszul. És az igazat megvallva én sem. De mégis miért csak én vagyok az, aki ennyit emészti magát miatta?
Már vagy húsz perce sétálok, mikor ritkulni kezdenek a fák. De nagyon lehangoló látvány fogad, mikor kiérek a tisztásra. Hát persze. A tavat pár éve leeresztették egy közeli gát építése miatt. Most csak egy fűvel benőtt halott tómeder ásít előttem. Csalódottan sóhajtok egyet és elindulok. A nádas helyett sűrű bozótot susogtat a szél. Ahogy a bozóthoz érek megbotlom, és észreveszem, hogy lóg a cipőfűzőm. Nem is én lennék az, ha ez nem történt volna meg. Leguggolok, hogy bekössem, és amikor felegyenesedem, valami más is kidugja a fejét a bozót mögül.
Hatalmas, értetlenül rám meredő barna szemek. Kecses, vékony nyak. És két óriási, hibátlan agancs. És csak egy bokor választ el minket egymástól. Én, aki maximum csak az Animal Planeten látott még szarvas, földbegyökerezett lábakkal nézem az állatot. Teljesen le vagyok nyűgözve, és meg vagyok hatódva. Ilyen gyönyörű szarvast soha életemben nem láttam még. És ilyen közelről sem.
Aztán tudatosul bennem, hogy ősz van. A szarvasok ilyenkor keresnek párt maguknak. Ilyenkor a szarvasbikák agresszívak. Szemeim kitágulnak és eluralkodik rajtam a félelem. Elég neki csak fellöknie és dobbantania párat patáival a mellkasomon ahhoz, hogy el tegyen láb alól. Erre a gondolatra felüvöltök. Hangomtól a szarvas is megzavarodik és felbőg ő is. Sarkon fordulok és lélekszakadva kezdek rohanni az ösvény felé.
A mögöttem hallatszó csörtetésből tudom, hogy a szarvas üldözőbe vett. Most meg fogok halni. Most végem van. A hullámat majd szétkapkodják a varjak. Én meg ott fogok feküdni az avar alatt egy fél szarvas aganccsal a koponyámban. Nem így akarok meghalni! Nem is akarok meghalni! Újra felkiáltok és a szarvasbika is újra felbőg mögöttem. Üvöltve és botladozva rohanok az ösvényen. Szúr már az oldalam és minden porcikám könyörög azért, hogy megálljak, de nem tehetem. Ha megállok, akkor szarvaseledel lesz belőlem és Paul soha nem fogja tudni megmagyarázni nekem, hogy mik a szándékai.
Üvöltve érek a ház mögé és látom Pault összeráncolt szemöldökkel a konyhaajtóban állni. Elérek hozzá és összerogyok. Zihálva kapkodom a levegőt és hanyatt fekszem a földön.
- Kilométerekről csak a te üvöltésed hallatszik. - néz rám lesajnálóan. - Megijesztett egy nyuszi?
- Szarvas... - zihálom. - meg …. akar... enni
- A szarvasok nem esznek embert Adam. - tudatja velem diplomatikusan.
Ekkor megzörren az avar és a szarvasbika kilép az ösvényről.
- Látod? - fújtatok még mindig. - Megesz.
A szarvas viszont csak meglibbenti egyik fülét és hátat fordítva elbaktat a dolgára.
- Ha a szarvas vacsorája úgy döntött kipihente magát a földön, akkor kaparja össze magát és jöjjön be a házba, mert meg fog fázni. - hagy magamra és csukja be maga mögött az ajtót.
|
| linka | 2015. 08. 31. 16:14:49 | #33411 |
Karakter: Paul Davis
Megjegyzés: Bogaramnak
Egyértelműen megértette a kósza célozgatásaimat. Óh, bizony, hogy hallottam mindent. Nem is értem, mit gondolt. Megemelem finoman a szemöldököm, míg sápadt arcát veszem szemügyre és latolgatom, vajon mihez köthetem ezt a riadt viselkedését. Adam ezúttal most számomra is rejtély. Nincs logika a cselekedetei mögött. Miért sápad el? Hiszen maga is tudhatta volna, hogy tisztán hallok mindent. Pontosan tudta, hogy csak egy ajtó és némi vékony fal választ el kettőnket.
- Mindent hallottál? - rökönyödik meg egyre jobban.
- Nehéz lett volna nem hallani.
És előbb-utóbb hozzám is eljutottak volna a kettejük közt elhangzott szavak.
- Én csak... az csak... - értelmetlen gagyogás csupán. De szükségtelen magyarázkodnia. Nem érdekelnek a kifogásai. - Joe... én... Paul! - mered rám elkeseredetten. - Az vagy.
- Mi? - kérdem.
Nem értem, mire akar kilyukadni. Mégis mi vagyok? Egy idióta? Mert ő egyértelműen annak néz engem. El se hiszem, hogy komolyan azt hitte, nem hallom meg a szavaikat. Egek, hiszen még csak a hangjukat sem halkították le. Ez már igazán nevetséges.
- A testvérem – hajtja le a fejét és annyi, de annyi szomorúság vegyül még ebbe az egészen jelentéktelen kis mozdulatba is. - Ezért nem gondolhatok rád máshogy. Mert az nem lenne helyes.
Ostobaság.
- Adam – érintem meg a vállát. - Ne azt akard érezni, amit mások elvárnak tőled, hanem azt, amit te akarsz.
Legyen önálló akarata. Csak egy kicsit, egy egészen icipicit. Nem akarom, hogy lemondjon mások tanácsairól, még csak azt se szeretném, hogy elinduljon a vakvilágba, mert a szíve éppen máshová hajtja őt. Egyedül annyit szeretnék, akarok, de nagyon, hogy legalább ebben ő maga döntsön. Ne másoktól várja a megoldást. Ne mások szavaiból próbálja meg kikockázni, hogy mit érezzen, mert így soha nem lesz boldog. Ha mindig azt tesz, amit mások elvárnak tőle, az már nem is az ő élete. De Hank és Susan pontosan ilyenek. Ha úgy vesszük, a nevelésük tökéletesen bevált. Lelkiismeretesre nevelték Adamet, aranyosra, udvariasra és olyanra, aki szó nélkül megtesz bármit, csak, hogy ők büszkék lehessenek rá. Hatalmas szemeket mereszt rám, nem érti meg a szavaimat. Még mindig nem ért semmit, vagy ha mégis, hát figyelmen kívül hagyja.
Pedig szeretném, ha tudná, hogy én mindig támogatni fogom őt. Nem érdekel, ha időnként hülye, meggondolatlan és heves. Nem érdekel, ha csak a testvéreként tekint rám. Nekem már az is éppen elég, ha életet teremt magának.
Olyat, amit még szeret is.
- Ha ezt előbb mondod, nem jutunk el idáig – motyogja halkan.
- Haragszol érte?
- Nem. Én...- várakozva figyelem, de nem fejezi be, nem mondd semmi mást csak a bögrét veszi ki a kezeimből. - Elmosom a bögréket.
Szokatlan ez a viselkedés tőle? Összeráncolom a szemöldökeimet. Ugyan, dehogy az. Mindig is ilyen volt, csak tudnám, mi a francnak áltatom magam még mindig azzal, hogy ez majd változni fog. Képezett maga köré egy igazán édes kis burkot, és úgy tűnik, hogy egyenlőre még igazán remekül elvan benne. Egyenlőre még nem kell szembesülnie a tényekkel. Pont hidegen hagyja őt, hogy én már tökéletesen kiismertem. Elég időt töltöttem vele, hogy tisztán olvasni tudjak a mozdulataiból, a szavai mögött rejtett kis sorokból. Ha azt hiszi, hogy nem vettem még észre a jeleket, akkor nagyon is téved. Ha tudnám, hogy nincs esélyem, elfogadnám és beletörődnék.
Csontjaimat kiroppantva állok fel a kanapéról, a filmnek már réges rég vége van, egy ostoba műsor váltotta fel a helyét. Emberek, akik önként vállalják, hogy lejáratják önmagukat a médiában. Ez ám a karrier. Arra bezzeg egyikük se gondol, hogy a parádés magamutogatásukkal esetleg másokat is lejárathatnak.
Kinyomom, aztán pár pillanatig még némán figyelem a sötét képernyőt. Benne saját tükörképemet vélem felfedezni. Túlságosan is megszoktam a szemüveget, pedig előbb-utóbb vissza fogok váltani újra a kontaktlencsére. Csak legalább még egy kis ideig hadd maradjon meg ez az egyszerű kényelem. Adamet magára hagyom a konyhába, mossa csak azokat a bögréket, ha már annyira nagyon akarta. Magamhoz veszem a ruháimat, törülközőt és tusfürdőt, aztán az ajtó mögött eltűnve beállítom magamnak a megfelelő hőfokot is, miután a magammal hozott holmit lepakoltam egy száraz és védett helyen. Nem szeretném összevizezni őket, aminek több kézenfekvő oka is van. Az elsődleges mindenképpen az, hogy nem vagyok hajlandó vizes ruhát magamra ráncigálni.
Lusta mozdulatokkal borzolom fel a hajam, némi tusfürdőt mázolok a mellkasomra és hagyom, hogy a forró vízpermet apró cseppekben tisztítsa meg bőrömet az illatos habtól. Ezt igazán meg tudnám szokni és úgy döntök engedélyezek még magamnak úgy pár percet a zuhany alatt. Senki sem fogja ezt sajnálni tőlem. Ennyire azért nem smucig Joe, hogy rossz szemmel nézzen, ha egy kicsit is megugrik a vízszámlájának az összege.
Szívem szerint homlokomat a hűvös, párával átitatott csempének dönteném, de egy hangos és meglehetősen fájdalmas kiáltás minden jövőbeli céljaimnak keresztbe tesz, időre van szükségem, míg megértem, mi zajlik körülöttem. Adam az, zavarban van és pipacs vörös már megint.
- Miért te kiabálsz? Nekem kéne kiáltanom, te rontottál rám! - emelem fel a hangom.
- Takard már el magad!!! - sipítja szorosan összezárt szemekkel.
- Ne csinálj már úgy, mintha nem láttál volna még meztelenül – morgom színtelenül.
Ez már komolyan kezd nevetséges lenni.
- Tíz éves voltam, amikor utoljára pucéran láttalak – kiabál szüntelenül.
Én aztán nem bánom, de a dobhártyámat igazán meghagyhatná.
- És? attól még ugyanaz vagyok,mint akkor.
Nem fogok vitába szállni vele egy ekkora baromság miatt. Ha ennyire zavarja őt a meztelenségem, akkor nyitva az ajtó. Igazán szükségtelen megmutatnom, hogy merre juthat innen ki. Várja meg, amíg befejezem és ne neki álljon feljebb. Ha figyelmesebb lett volna, akkor most ezt el is tudtuk volna kerülni. De nem. A figyelmességet még csak hírből sem ismeri. Pont leszarja, ha mondok neki valamit, gondolkodik, aztán megy megint a feje után. A pokolba is már. Most is ő nyitott rám és nem fordítva. Félve nyitogatja ki a szemeit, felpislog rám, de még véletlenül se mozdulna el a helyéről. Egész mulatságos ez a döbbent ábrázat neki., az, ahogy öntudatlanul is végigmér engem, egészen szórakoztató.
Várakozva figyelem, de csak nagyon lassan veszi rá magát az első mozdulatra.
Vannak helyzetek, amikor még nálam is életbe lépnek az ösztönök.
Forró bőrét érintem, szinte felemészti a kezem, ahogy megragadom a csuklóját és magamhoz rántom.
Szükségem van rá, nem is sejtheti, mennyire. Elhátrál tőlem, hogy a háta egészen a csempének simuljon. Követem a mozdulatait, lassú, hangtalan léptekkel.
Nem szeretném, hogy megijedjen tőlem.
Nem szeretném, hogy semleges legyen velem.
Eleresztem a csuklóját, szabad utat adok neki, ha el szeretne esetleg menni. Engedem, hogy kirohanjon, de ő mégse tesz semmit. Talán maradni szeretne?
Felsimítok a karján, vállát érintem és soha többé nem eresztem őt el magam mellől.
- Adam.
- Ne csináld ezt – remeg meg a hangja. - Hagyd abba.
- Nem csinálok semmit.
- Szórakozol rajtam! – csattan fel dühödten. - olyan baromi jól szórakozol rajtam! Nem kellett volna elmondanom neked semmit! Azt mondják, hogy én vagyok az éretlen kölyök, pedig te vagy az, aki mások nyomorán ilyen veszettül jól szórakozik! - nem értem a szavait, s nem értem a könnyeit. - Kegyetlen vagy! - szorulnak meg apró öklei, megüt, meg sem érzem. - Gyűlöllek – hajtja le erőtlenül a fejét.
Kis ostoba.
Azt se tudja miket hord itt össze.
Még mindig tudatlan és annyira vak.
Óvatosan érintem meg az állát, nem a szenvedély hajt, mindössze halványan felsejlő kíváncsiság. Közel hajolok hozzá, nem megijeszteni, csak egyszerűen érezni akarom. Érezni akarom a csókját, a leheletét és az ízét. Azt akarom, hogy megértsen engem, hogy észrevegye végre a mozdulataimat, megértse a szavaimat. Vegye végre észre, hogy szinte már csak érte élek. Nem érdekelnek az erőtlen kifogásai, arcát hüvelykemmel cirógatom, közelebb vonom és elérem, hogy felpipiskedve kapaszkodjon a karjaimba. Még ez a legapróbb érintés is melegséggel tölt el. Tenyeremet a tarkójára simítom, míg másik kezemmel a derekánál fogva húzom őt közelebb és pár milliméterről nézek a szemeibe. Puhán simítom ajkaimat a szájára, első gyenge kísérletében eltolni próbál. Igazán felesleges mozdulat, dereka körül még szorosabbá válik az ölelésem, és ő enged végre nekem. Egészen lassan ízlelgetem, kiélvezve a csók minden pillanatát, amit olyan odaadóan viszonoz. Érzem bőrén, ahogy felhevül, szívverése puhán dobol a mellkasán. Érzem, ahogyan pulzál. Mélyítve vonom meg tőle a levegőt, aztán elszakadva kilépek a forró vízsugár alól, megtörülközöm, felöltözöm, és magára hagyom. Hajamat feltúrva lehunyom a szemeimet és némileg magamat nyugtatva elszámolok magamban úgy tízig. Ezzel az apró kis közjátékkal nyugodt szívvel elkönyvelhetem, hogy első számú mazochistává léptem elő. Én hülye. De ezzel legalább választ kaptam a fel nem tett kérdésemre is. Valamire – az idegeim cincálásán kívül – azért csak jó volt. Már késő van, viszont különösebben egyikünknek sincs oka, hogy másnap korán kelljen, így a lefekvés időpontja is abszolút mellékes. Rövid ideig elidőzöm a csap előtt állva. Kellemesen hűt a jéghideg víz, legalább alaposan át tudok gondolni mindent, mert nagyon nem mindegy, hogy ezek után mit teszek és mondok. Akár hagyhattam is volna mindent úgy, ahogy van. Másként is le tudtam volna reagálni Adam vallomását. Eljátszhattam volna a megrökönyödést, némi színészileg tökéletesen átadott undort. Erre pont azt teszem, ami a lehető legkétértelműbb. Szótlan maradok, aztán várakozom.
Nem mosom el a poharat, csak víz volt benne, elég, ha kiöblítem. Homlokomat megdörzsölve meredek az üres nappalira, a kanapé nem is olyan kényelmetlen, el is férnék rajta, és... Egy elkínzott nyögéssel ropogtatom ki az ujjperceimet.
Nehogy már még én aludjak idekint, míg ő bent fetreng a kényelmes ágyban.
Hangtalanul osonok hozzá be, már az ágyban fekszik, szokásához híven teljesen beleburkolózott a takaróba. Mellé feküdve lopok magamnak legalább annyit, hogy hajnalban ne fagyjak meg, aztán lehunyt szemekkel felszínes légzését hallgatom.
Nem gondolhatja azt még ő sem, hogy beveszem a színjátékát.
Láttam már őt aludni, nem is egyszer.
Felé fordulva a tenyeremet forró bőrére simítom. Elég neki még a legapróbb érintés is ahhoz, hogy megborzongjon.
- Mit... - ugrik meg, ahogy kezemet becsúsztatom a takaró alá.
- Sss... - kuncogok fel halkan, hagyva, hogy felém forduljon -...ugye nem akarod, hogy Joe benyisson hozzánk.
Rákvörös arccal ingatja meg a fejét, beharapja az ajkait és egészen hatalmas szemekkel vizslat.
- Mit csinálsz? - kotyogja lejjebb véve a hangját.
Hehh, mintha nem lenne egyértelmű.
- Mégis minek látszik? - kérdem jót mulatva döbbent ábrázatán. - Segítek neked elaludni.
- Na ne, ezt nem gondolhatod ko...- hirtelen hallgat el, mikor megérzi tenyeremet az ágyékán. Körülfonom ujjaimmal, simogatom, kiélvezve, ahogy lassan merevedik érintéseimre. - Paul...
- Pszt – csitítom vöröslő arcát és csillogó szemeit figyelve. - Te csak maradj csendben – szorítok rá finoman.
Halkan nyög fel, élvezettől elkínzottan, aztán nagy nehezen bólint és szorosan behunyja a szemeit. Egy-egy erősebb mozdulatra édesen vonaglik meg néha, nem titkolt élvezettel nyöszörög, ami megmosolyogtat. Jó néhányszor elképzeltem már őt így, de a valóság számtalanszor jobb bármi másnál. Meg-megfeszül, és, ha nem tapasztanám számat az övére, hamar lebuktatna minket. Hiába van távol Joe szobája, a falak cseppet sem olyan vastagok, hogy a hangokat is elnyeljék. Bár azt azért kétlem, hogy ébren van még mindig. Adam tehetetlenül kapaszkodik meg a karomban, miközben édesen remeg minden porcikája, de már arra sincs elég ereje, hogy engem megállítson.
Van egy olyan sejtésem, hogy már nem is igazán akar.
Telnek a percek és egy idő után akaratlanul is elérem, hogy már önként is az ajkaimat keresse, nehogy nagyobb zajt csapjon a kelleténél, ugyanis nemsokára megfeszülve könnyebbül meg a szorításból.
Vöröslő arcát a vállgödrömbe temeti, halkan zihál. Kihúzom a kezem és megtörlöm a még mindig nedves törülközőbe, majd neki is átnyújtom, hogy tegye rendbe magát.
Halvány fény szökik be a résnyire húzott függönyök között, apró sávként vetül a felkelő Nap narancsos fénye a falakra. Egy fájdalmas nyögéssel takarom el a szemeimet, oldalamra fordulva körülnézek az üres szobában és egy futó fintor kíséretével ledobom magamról a takarót. Kérlelhetetlen virradat.
Mocskos kurva reggel.
Rezignáltan várom, hogy valaki felordítson és kijelentse, hogy reggeli. De nem jön senki, nem nyitják rám az ajtót, nem üvöltenek. Egyszerű és egészen békés csend vesz körül. Meg tudnám szokni.
Az egyetlen pozitívum az egész szarban az, hogy legalább a könyveimet nem hoztam magammal. A közhiedelmekkel ellentétben kegyetlenül utálok tanulni. De szükséges, mert én tényleg és őszintén nem akarok a kelleténél tovább megmaradni a családban. Szeretem őket, bírom mindenki fejét, de jobb szeretem a magam megszokott közegét.
Nincs szükségem arra, hogy felöltözzek, itt is otthon vagyok, ha úgy vesszük, úgyhogy pont megfelel nekem egy egyszerű póló és alsó, aztán részemről készen vagyok.
- Mit műveltetek ti ketten az este? - emelkedik meg Joe szemöldöke, míg egész végig szemmel kíséri, ahogy teát öntve magamnak az asztalhoz sétálok és leülök.
Fogalmam sincs, miből szűrte le azt egyből, hogy bármit is tettünk az este.
Engem leszámítva már mindenki az asztalnál ült.
Cseppet sem szokatlan, hogy később ébredek, mint Adam, aki Joe ártatlan kérdésére újra valami egészen zseniális színárnyalatot vesz fel mélységes zavarában. Szórakozottan kortyolok a teámba, élvezem, hogy ebben most a szokásos boltban megvásárolható citromlé helyett igazi citrom került. Kellemesebb és gazdagabb így a tea ízvilága.
- Álomba ringattam Adamet – kuncogok fél szemmel a köhécselő fiúra pillantva.
- Hát azt meg hogy a rossebbe? - dől hátra kényelmesen a székben.
- Az igazán lényegtelen – vág közbe zavartan Adam, szemei felváltva villannak hol rám, hol Joe értetlen arcára.
- Na jól van, mentem dolgozni, azt amíg haza nem gyövök, ti ketten nőjetek fel.
Biccentve kenek meg magamnak egy kenyeret, míg Joe összepakol, elköszön és kilépve az ajtón mi ketten teljesen magunkra maradunk a házban. Tálcára pakolom a bögrét, tányért, aztán beülve a tévé elé kellemesen elnyújtózom, míg a csatornákat váltogatva meg nem állapodok egy aránylag kevésbé agysejtromboló filmnél.
- Meg kell beszélnünk a tegnap estét. - huppan le mellém Adam.
Lustán kortyolok bele a teámba.
- Miért? - pillantok rá szemöldökömet megemelve. - Mi történt tegnap este?
- Hát az, hogy... Tudod... - fordítja el tőlem égővörös arcát.
- Nem, nem tudom. Avass be kérlek – vigyorgok határozottan jót mulatva a zavarán.
|
| LastBreath | 2015. 08. 30. 20:33:28 | #33408 |
Karakter: Adam Grenville
Megjegyzés: Tökfejnek
Kanalamat belemerítem a gőzölgő levesbe, aztán felemelem, kiöntöm belőle az aranysárga lét és ezt a mozdulatot jó párszor megismételgetem.
- Adam - szólal meg és én rá nézek, de képtelen vagyok állni a tekintetét. Nem tudok a szemeibe nézni. - ne haragudj, hogy egy fasz voltam veled.
Ő kér bocsánatot? Amikor én voltam az, aki kiabált vele? Amikor én voltam olyan akaratos, hogy nyüstöltem a témát, ami szemmel láthatóan teljesen hidegen hagyja? Miért? Nem értem. Az elmúlt két napban semmit nem értek vele kapcsolatban és ez megijeszt.
- N-nem baj, Tényleg. Semmi baj, nem haragszom. - hadarom. Minél előbb le akarom zárni ezt a témát.
- Oka van annak, hogy így reagáltam. - folytatja.
- Értem. - kavarok bele újra a levesembe.
- Nem. Nem érted. De nem is várom el.
A beszélgetés itt újra abbamarad. Beleszürcsölök a levesbe és rájövök, hogy mennyire borzalmas. Nem a leves körül jártak a gondolataim, mikor csináltam. És most, erősen próbálkozom legyűrni. Hátha a második, vagy harmadik kanál után már ehető lesz. De fölösleges próbálkoznom.
Némán figyelem Pault. Várom, hogy megszólaljon. Hogy elmondja, hogy ilyen szart is régen evett már. Hogy csipkelődve belém kössön. De ő csak némán eszi azt a borzalmat.
- Ízlik? - kérdezem, erőltetve a beszélgetést.
Nem felel. Igazából rám sem néz. A levest megeszi. Szánalomból vagy szolidaritásból? Annyira ideges vagyok! Veszekedtünk, utána majdnem... majdnem.... Ha nem lennék ennyire zavart, most belenyomnám azt az okos fejét a levesbe! Túl sok minden történik körülöttem és túl gyorsan! Kicsúszott a gyeplő a kezemből és nem hogy sodródok az árral, nem, én épp elsüllyedek a hullámok között.
Nagyon nehezen gyűrjük le a levest. De legyűrjük. Én már csak azért is, mert megeszem, amit főztem. Hogy Paul miért? Nos azt nem tudom. Miután végeztünk, leszedi az asztalt és elmosogat. Aztán átmegy a nappaliba és ledobja magát a kanapéra. Teljesen elmélyed a saját kis feje világában. Én pedig nekiállok kakaót főzni. Ezt biztosan nem ronthatom el. Ebben jó vagyok. Isteni finom kakaót tudok készíteni. Talán a forró kakaó old a feszültségen és újra úgy tudunk majd beszélgetni, mint korábban.
Persze nem is én lennék, ha nem bénáznám el ezt is. Ahogy leemelem a forrásban lévő tejet az ősöreg tűzhelyről, az apró edény megbillen a kezemben és az összes tej a nyakamba borul. Eláztatja a pólómat, a nadrágomat és az alsómat is. Bosszankodva trappolok vissza a szobába, hogy átöltözzek. A rend meglep, de ugyanakkor mégis valami ilyesmire számítottam. A felismerés viszont teljesen lesújt. Ugye nem egy ágyban fogunk aludni? Abba bele is pusztulnék a ma történtek után. Paul az én szeretett testvérem, és Joe akármit mond, nem vonzódhatok hozzá. Egyszerűen annyira rendellenesnek tűnne. Hiszen jószerivel együtt nőttünk fel. Akkor mégis miért akarom ennyire, hogy Paul máshogy tekintsen rám?
Megrázom a fejemet, hátha sikerül eltüntetnem zavaró gondolataimat és átöltözöm. Lassacskán sötétedik odakint, ezért úgy döntök pizsamámra váltok, ami igazán egyszerűen egy tripla XL-es fekete pólót jelent.
Kikacsázok vissza a konyhába és elölről kezdem a kakaó készítés procedúráját. Ez úttal nagyon vigyázva arra, hogy ne magamra öntsem a tejet, hanem a bögrékbe.
- Szerinted megy már az a film? - kérdezem, miközben átküzdöm magam imbolygó tálcával a nappaliba.
- Biztos. - mormogja orra alatt.
- És... be is kapcsolod? - kérdezem óvatosan.
- Az a kakaóm minőségétől függ.
Ez az egyszerű válasz egy egész gleccsert omlasztott le a szívemről. Ez az egyszerű válasz annyira hétköznapi és normális, mintha semmi nem történt volna. Pontosan ezért érzem magam hirtelen egy kicsit felengedettebbnek.
- Olyan vagy. - dunnyogom és a tálcát az asztalra helyezem. Felveszem a bögréket és az egyiket átnyújtom neki és ő elveszi. - Tessék, a kakaód. - foglalok helyet mellette a kanapén.
Bekapcsolja a tévét és a megfelelő csatornára navigál. Ezerszer láttuk már mind a ketten. Minden jelenetét képkockáról-képkockára ismerünk. Minden szöveget álmunkból felriasztva is kívülről fújunk. De nem keresünk más csatornát. Vegetálunk a villódzó képernyő előtt a forró kakaónkat szürcsölgetve.
Idilli is lehetne az este. Ránézek, ahogy a tévét nézi, unottan és érdektelenül. Szemüvege lencséjéről visszaverődnek a képek. Tekintete egy fix pontra fókuszál. Nem figyel a filmre. Nézem, ahogy a bögrét a szájához emeli és hosszasan belekortyol. Nézem, ahogy lenyalja a habot szája sarkából. Képtelen vagyok elszakítani tekintetem az ajkairól. Éget a vágy, hogy megkóstoljam, hogy az ő ajkairól ízleljem meg a kakaót, amit én főztem. De ezt nem mondhatom el neki. Mert az öccseként tekint rám.
De akkor az a mai... amikor Joe berontott. Mi történt volna, ha nem avatkozik közbe? Mi történt volna, ha megcsókol? Tudom, hogy el kellett volna löknöm, az lett volna a helyes. Meg kellett volna mondanom neki, hogy nem helyes, amit teszünk. De képtelen voltam rá. Sőt mi több, egész testem lezsibbadt a gondolattól, hogy Paul talán meg fog csókolni. Hagyni akartam neki. Érezni akartam a közelségét. Annyira hülye vagyok. Mégis milyen a kapcsolatom Paullal? Kinek volt ma igaza? Joenak? Joe soha nem volt hülye. Józan paraszti ésszel oldott meg és fogott fel mindet. Soha semmit nem bonyolít és mindig kimondja azt, amit gondol. Egy őszinte és egyenes ember. De... miért látna olyasmit köztem és Paul között, ami nem is létezik?
Hirtelen pillant rám és én csak ekkor veszem észre magam. Rajta felejtettem a tekintetem. Érzem, ahogy elvörösödöm és már motyognék is egy bocsánatkérést. De nincs is miért bocsánatot kérnem. Elfordítom a fejem. Talán a tévé fényénél nem látja égővörös arcomat.
- Mondd nyugodtan. - szólal meg és hangja villámcsapásként ér.
Állam alá nyúl, és maga felé fordítja a fejem. Az érintése olyan ismerős és most mégis szokatlan. Más és mégis ugyanaz. Hatalmasakat és hangosakat dobban a szívem. Attól tartok, hogy meghallja. Attól tartok, hogy a tévé hangjai mit sem fognak tompítani belőle. De ahogy sötét szemeivel néz rám, olyan, mintha belelátna a lelkembe. Soha nem tudtam hazudni neki. Mindig is egy nyitott könyv voltam a számára. És ez most sincs másként. Meg kell beszélnem vele, azt ami ma történt. Tőle akarom hallani, hogy nem történt semmi. Le akarom zárni.
- Ma délután meg akartál csókolni, igaz? - kérdezem halkan. Tudnom kell, hallanom kell, hogy nem. Tőle kell hallanom, hogy túl sokat képzelek bele mindenbe.
- Meg. - érkezik a tömör válasz.
Biztosan ezt mondta? Nem lehet, hogy csak én hallottam rosszul és igazából nemet mondott? Nem, az ki van zárva. Itt ülök húsz centire tőle, biztos, hogy jól hallottam.
- És... megkérdezhetem, hogy m-miért nem tetted meg? - csúszik ki a számon a kérdés, amit azonnal megbánok.
Őszintén felnevet, de nem válaszol azonnal. Ez rosszul érint. Tudom, hogy hülyeséget kérdeztem, de akkor sem kéne kiröhögnie. Arcomra simítja a tenyerét és közel, nagyon közel hajol hozzám. Kezdem azt hinni, hogy szeret szórakozni velem. Lehet, hogy csak játékszerként kezel? Egy komolytalan kölyökért, aki epekedik az érintéséért. De különös módon még ez sem zavarna.
- Nocsak, azt szeretnéd, hogy megtegyem? - kérdezi ujjával végigsimítva ajkaimon. Nem engedi, hogy félre nézzek, nem ereszti tekintetem és én lassan tachycardiát kapok. - Látod, nyuszifül? - kuncog fel. - Pontosan emiatt nem csókoltalak meg.
- Mi-miért?
- Mert, ha megteszem, minimum egy évig nem mertél volna a szemembe nézni. Alig érek hozzád és már ettől zavarban vagy.
- Ez az... az egyedüli indok? - kérdezem zavaromtól akadozva.
- Óhh, igen, és természetesen még az is, hogy szavaiddal élve szeretsz engem, mint egy testvért. - dől vissza a kanapé háttámlájához.
Szó szerint érzem, ahogy elsápadok. Paul félig felvont szemöldökkel fürkészi az arcomat.
- Mindent hallottál? - kérdezem elhűlve.
- Nehéz lett volna nem hallani.
- Én csak... az csak... - hebegem egyre nagyobb zavarba. Mindjárt elsírom magam! - Joe... én... Paul! - nézek rá kétségbeesett fintorral. - Az vagy. - találom meg a hangomat.
- Mi? - kérdezi türelmesen, s közben jól mulat rajtam.
- A testvérem. - hajtom le a fejem. - Ezért nem gondolhatok rád máshogy. Mert az nem lenne helyes.
- Adam. - teszi a vállamra a kezét. - Ne azt akard érezni, amit mások elvárnak tőled, hanem azt, amit te akarsz.
Fejemet felkapva nézek rá. Szemeiből sugárzik a komolyság. Én pedig ismét elbizonytalanodom.
- Ha ezt előbb mondod, nem jutunk el idáig. - motyogom.
- Haragszol érte?
- Nem. Én... - elharapom mondandómat, még akkor is, ha Paul érdeklődve figyelne rám. Kiveszem kezéből a bögrét és felkelek a kanapéról. - Elmosom a bögréket.
Kirohanok a konyhába és elmosom a bögréket. Két kézzel a pultra támaszkodom és kibámulok az ablakon. Olyan sűrűn nőnek a fák a faház körül, hogy lombjukon nem hatol már át semmilyen fény. Mintha a nagy üres feketeségben csak ketten léteznénk itt. Joe korán elvonult a saját szobájába egy rekesz sörrel. Ő többnyire ott szokott tévét nézni. Reggelig elő se fog kerülni.
Mégis mi volt ez a szöveg? „Érezd azt, amit te akarsz” mintha tudnám, hogy mit akarok érezni. Nem akarom, hogy az a kényelmes mindennapi élet megszűnjön. Az élet, amiben Paul a testvérem. És mégis, tegnap óta valamiért minden megváltozott. Nem is tudom, hogy mi lett volna a jobb. Az, hogy azok után, hogy megtudta, meleg vagyok inkább messzire elkerül és megundorodik tőlem. Vagy ez. De mi is ez? Mit gondol? Talán csak szívatni akar? Szórakozik rajtam?
Jobb lesz, ha lehűtöm a fejem. A konyhából a hálóba megyek és magamhoz veszem a tusfürdőmet, egy alsónadrágot és a törölközőmet. Lassan slattyogva közelítem meg a folyosó végén a fürdőszobát. Benyitok, lepakolom a cuccom a mosógép tetejére és még azon is elgondolkodom szórakozottan, hogy miért ég a villany. Aztán megfordulok.
Meglepettségemben hatalmasat kiáltok és hátra hőkölök, ahogy meglátom Paul meztelen testét a zuhany alatt. Hangomra megfordul és ugyanolyan értetlenül néz rám, mint én őrá.
- Miért te kiabálsz? Nekem kéne kiáltanom, te rontottál rám! - kiált fel ő is.
- Takard már el magad!!! - szorítom össze szemeimet és teszem elé tenyerem.
- Ne csinálj úgy, mintha nem láttál volna még meztelenül. - érkezik a nemtörődöm felelet.
- Tíz éves voltam, amikor utoljára pucéran láttalak! - kiabálok még mindig.
- És? Attól még ugyanaz vagyok, mint akkor.
Reménykedve abban, hogy legalább hátat fordított már, kinyitom a szemeim. Nem. Cseppet sem ugyanaz. Elkerekedett szemekkel mérem végig. Kővé válva figyelem, ahogy a forró vízcseppek leszánkáznak a bőrén. Paul egy lassú gyilkos. Pár végtelenül hosszú pillanatig meg sem mozdul egyikünk sem. Aztán mind a ketten egyszerre mozdulunk. Én az ajtó felé, hogy mihamarabb elfelejtsem, amit láttam, ő pedig felém. És gyorsabb, mint én. A másodperc tört része alatt kapja el a csuklómat és ránt be a zubogó, forró vízpermet alá, elzárva minden menekülési utat. Elhátrálok, egészen addig, amíg a csempe meg nem állít, és Paul fölém tornyosul. Nem látok rajta kívül semmi mást.
Annyira felkiáltanék, hogy ne szórakozzon. Hogy engedjen el, de már nem szorítja csuklómat. Elengedi és tenyerét karomon simítja végig egészen vállamig. Halál sötét íriszeivel fogva tartja a tekintetem.
- Adam. - szólal meg, hangja kísértetiesen visszhangzik a csempékről.
- Ne csináld ezt. - rebegem. - Hagyd abba.
- Nem csinálok semmit.
- Szórakozol rajtam! - csattanok fel. - Olyan baromi jól szórakozol rajtam! Nem kellett volna elmondanom neked semmit! Azt mondják, hogy én vagyok az éretlen kölyök, pedig te vagy az aki mások nyomorán ilyen veszettül jól szórakozik! - apró könnyek gyűlnek a szememben. - Kegyetlen vagy! - ökölbe szorítom a kezem és erőtlenül ütöm meg mellkasát. - Gyűlöllek. - hajtom le a fejem.
Állam alá nyúl és felemeli a fejem. Arcomhoz hajol, vizes hajáról arcomba csöpögnek a vízcseppek. Nem szól semmit. Nem mondja, hogy hagyjam abba a hisztizést. Nem mondja, hogy igazam van, csak szórakozik. Egyáltalán nem mond semmit. Hüvelykujjával megcirógatja arcom, de államat nem ereszti; annál fogva húz magához egyre közelebb és nekem végül lábujjhegyre kell állnom, és megkapaszkodnom karjaiban, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat.
Államat tartó keze tarkómra simul, másik kezével derekamat karolja át és egy kínkeservesen hosszú pillanat múlva ajkaimra hajol. Vállait megmarkolva, erőtlenül próbálom eltolni őt magamtól, sikertelenül. Ölelését egyre szorosabbra és szorosabbra vonja. És én megadom magam. Lehunyt szemekkel érzem testének minden rezdülését, és hagyom, hogy kedvére kóstolgasson. Készségesen viszonzom a csókját. Átkarolom a nyakát és egyre mohóbban és hevesebben csókolok. Szívem vadul kalapál és biztosra veszem, hogy ezt ő is érzi, mert én is érzem az ő szívveréseit. Az ölelése fullasztóan szoros, de még mindig nem elég. A csókja feneketlenül mély, de többet akarok belőle.
Hirtelen szakítja meg a csókot és távolodik el tőlem. Ködös tekintettel figyelem, ahogy kilép a zuhany alól, megtörölközik, felöltözik és szó nélkül otthagy. Lerogyok a csempe mellett, csurom vizes ruhákban és üres fejjel bámulom a szemközti falat.
- Mi volt ez? - teszem fel a kérdést az üres fürdőnek. - Mi a fene volt ez?
Lerángatom magamról a vizesen tapadó ruhákat és gyorsan lezuhanyozom. Kavarog velem a világ. Egyszerre száz meg száz kérdés tolong a fejemben. Megtörölközöm és kiterítem vizes ruháimat. Egyetlen alsónadrágban indulok vissza a szoba felé. A konyhából kiszűrődő fény sejteni engedi, hogy Paul ott van. Belépek a szobába, nem kapcsolok villanyt. Befekszem a romos ágyba és körbebugyolálom magam. Gondolataim az iménti csók körül forognak. Hogy milyen könnyen hagytam, hogy megtegye. Hogy igazából már-már könyörögtem azért, hogy megtegye. Lehunyom a szemeimet és próbálok nem gondolni forrón lüktető ölemre. Gyorsan el kell aludnom.
És ekkor belép az ajtón. Hallom, hogy lassú léptekkel közeledik, és ő is lefekszik az ágyra. Megfogja a takaró csücskét. Magára húzza. De még mindig nem szólal meg. Nyitott szemekkel fekszem a fal felé fordulva, és nem merek megmoccanni, mert félek, hogy hozzáérnék. És félek attól, hogy akkor már az sem érdekelne, ha.... Gyerünk Adam, aludj el gyorsan!!!
|
| linka | 2015. 08. 30. 12:19:07 | #33404 |
Karakter: Paul Davis
Megjegyzés: Bogaramnak
Adam szempillái megrebbennek. Övön aluli volt ez még tőlem is. De értse végre meg, hogy erre a témára nem igazán én vagyok a legalkalmasabb. Itt nem tudok objektív szemlélő lenni, mert az a baj, hogy pontosan tudom, mit él át. Tudom, mert ugyanezen én is átmentem már egyszer, és nekem tényleg, úgy igazán nem volt senki, akinek elpanaszolhattam volna mély bánatom. Kész röhej az egész. Ha én meg tudtam oldani és le tudtam zárni egymagamban mindent, akkor ugyanez neki is menni fog majd. Legalábbis merem remélni.
Viszont, ahogy azt a savanyú fejét figyelem, egyre inkább úgy néz ki, hogy ebből sértődés lesz. Nem is értem miben is reménykedtem. Adam megoldásai arra, ha valaki nem úgy cselekszik, ahogyan elvárja, leginkább mindig kimerül valami gyermeteg duzzogásban.
- Értem – mormogja táskáját a sarokba hajítva.
Nagyon jól tudja ő is, hogy ezzel nem fog meghatni. Duzzogott már máskor is, és akkor sem érdekelt különösebben. Elhiszem, ha bántja őt ez az egész. Elhiszem, hogy kellemetlen és fél. Ismerjük mind a ketten már túlságosan is jól Hank véleményét a melegekről, de nem mondja el rajtam kívül senki másnak és kész. Bennem aztán bízhat, nem fogom tovább adni, de jó tanácsokat sem fogok osztogatni neki. Arra ott van neki Susan.
Még dél sincs, de ő felmászva a létrán maga köré csavarja a takaróját és befordul a fal felé.
Ha értené az indokaimat akkor is ugyanezt csinálná.
- Adam?
- Alszok, hagyjál – pufogja halkan.
Igen, határozottan egy nagy gyerek. De legalább, ha gondolkodna egy kicsit. Nem nagy kérés.
- Még csak dél sincs – világosítok rá a lényegre halkan.
- Nem érdekel.
- Tudod, ha duzzogsz, attól még nem fog megváltozni a véleményem.
- Lehetnél egy kicsit megértőbb és empatikusabb!
Tudtommal elég empatikus és megértő voltam vele, amióta csak ismerem. Mégis mit vár még tőlem? Hogy kézen fogva leültessem és néhány csésze tea mellett minden gondjára én találjak neki megoldást? Tényleg ezt akarja? Mi lenne, ha az örökös duzzogás helyett megpróbálna végre megkomolyodni? Szeretem őt, mi több, imádom azt a hülye fejét, de tanuljon meg végre a saját lábára állni. Hogy akar így egymaga megélni a nagyvilágban? Senki nem lesz mellette, hogy fogja a kezét, és jó tanácsokkal lássa el. Fogja ezt fel most is úgy, mint egy segítséget.
- Arra ott van Susan – felelem.
- Persze, mert pont anyának mondok el egy ilyen kényes dolgot – fordul felém hirtelen, pehely súlya alatt fájdalommal nyikordul meg az ágy. - Az ki van zárva!
- Akkor nekem miért mondtad el? - nézek rá.
- Mert azt hittem, te majd adsz valami tanácsot, hogy mit kéne tennem! - fakad ki.
- Miért tőlem vársz tanácsot? Semmi közöm az egészhez! - találom meg a hangom végre én is.
- Hogy lehetsz ilyen érzékelten segg...- az ágy egy újabb fájdalmas sóhajjal enged a rá nehezülő testnek, tudhattam volna már a legelején is, hogy nem fogja megtartani a súlyát. Régi, korhadt fa, amit ki tudja mióta rág az enyészet. Tele van szúrágta lyukakkal, és most úgy tűnik végképp feladta, mert egy percen belül összeroskad. Forgács és apróbb darabok hullanak le a földre, de a legaggasztóbb mégis csak az a léc, ami Adamre esik. Még ennyi idő alatt is felvesz a zuhanó test egyfajta lendületet, amitől az érkezés még erőteljesebb lesz és még hangosabban koppan össze a koponyájával. Ostoba kölyök! Nem igaz, hogy nem bír nyugton maradni.
- Adam! - felemelem a hangomat, pedig nem akartam.
Újonnan elég sok mindent megteszek, holott egyáltalán nem akarom. Ökölbe szorítom az ujjaimat, aztán szétterpesztem. Érzem a bőrömön Adam perzselő lélegzetét. Túl közel van, már-már fájdalmasan közel, és az arca is megsérült. Túl erős volt a fejét ért ütés ahhoz, hogy a bőr felszakadjon, de legalább a koponyája nem tört be. Bőrén halvány pipacspír szökik fel, óh, milyen ismerős és, hogy hányszor is tapasztaltam ezt már meg másokon. Túl sok lehetett neki ez az egész, és biztosan fáj a feje is, de nem bírom magam rávenni, hogy megmozduljak végre és eltávolodjak tőle. Túlságosan is jól esik a közelsége, ami egyszerűen már kezdi a nevetséges határát átfeszíteni.
- Jól vagyok – tol magától távolabb, de meggyőzően nem néz a szemembe.
Adam csonttörő igyekezete, hogy megpróbáljon felkecmeregni a padlóról egymaga, zavarodottsággal vegyülő őszinte duzzogása és az ütés általi kótyagossága tulajdonképpen egészen szórakoztató.
Tulajdonképpen.
Valahol.
Nekem egyáltalán nem tűnik úgy, mint aki tényleg boldogul.
- Francokat vagy jól – nyomom vissza a vállainál fogva. - Vérzik a fejed – érintem meg ujjbegyemmel finoman a homlokát, amit egy félszeg szisszenéssel reagál le. - Várj egy kicsit.
Meg tudom érteni az érzéseit.
Tudom jól, hogy nem azért avatott be pont engem, hogy felvigye a vérnyomásom, hanem azért, mert én vagyok az egyetlen, akitől bármit is várhat. Nevetséges, hogy én vagyok az egyetlen, aki megérti őt, csak sajnos pont leszarom a nyomorát. Pedig, ha tudná. Ha csak egy kicsit is sejtené az egészet, akkor...akkor...igazából akkor sem változna semmi. Én egyáltalán nem vagyok alkalmas arra, hogy megfelelő módon kezeljem az öcsém helyzetét. Miket is gondolok. Semmi közünk egymáshoz. Ő is ugyanúgy áldozat volt, mint én. Különösebben egyikünk sem kapott választási lehetőséget, amikor engem egyszeriben átpakoltak egyik házból a másikba.
Feltúrom a fürdőszobát, de nevetséges módon mégsem ott találom meg az elsősegélyládikát. Valamiféle kötelességtudat térít magamhoz és elhanyagolható mennyiségű matatás után gézzel és jóddal felfegyverkezve visszamegyek a még mindig földön ücsörgő Adamhez. Egészen elesettnek és szerencsétlennek tűnik az ágy roncsai között, leteszem a dobozt és mellé térdelek.
- Fáj még valamid? - kérdem kikeresve a ragtapaszt és a sebfertőtlenítőt.
- Mindenem – kotyogja halkan. - De nem hiszem, hogy eltört volna bármim is.
- Ha nem ugráltál volna az ágyon, mindez nem történik meg – magyarázom, míg alaposan nyakon locsolom fertőtlenítővel a nemrég levágott gézdarabot. - Ez most csípni fog.
- Ha nem húzol fel, akkor nem ugráltam volna – és már megint motyog. Ez a téma pedig már kellemesen ki lett vesézve, nincs mit mondanom neki. Sebéhez érintem puhán a gézt, óvatosan tapogatom, mert nem akarom, hogy beleragadjon, de azt sem kockáztatom meg, hogy rosszul fertőtlenítsek és elfertőződjön neki. - Paul... - itt tart egy kis szünetet – Sajnálom.
- Mit? - kérdem leragasztva a sebet.
- Hogy kiabáltam veled – néz egyenesen a szemeimbe. - Gyűlölök veled veszekedni.
Mintha nekem olyan különösen jól esett volna. Lágyan elmosolyodva simítom tenyeremet a fejére. Selymes tincseit cirógatom és élvezem a közelségét, holott jól tudom, hogy nem kéne. Ezt nem, semmiképpen sem. Pedig most megtehetném. Itt és most, most megtehetném és nem ellenkezne ő sem. Újra pipacsvörössé válik, a pirospozsgás egy igazán szép árnyalata vetül az arcára, hamvas bőre égeti a tenyerem, forró és annyira szép. Nagyot nyelve figyel, kitartja a szemkontaktust, és én olvasok a mozdulataiból, a tekintetéből. Az ajkaiba kóstolhatnék, a tarkójába markolva közelebb vonhatnám. Csak csókolnám, az ölembe ültetném, egészen közel hozzám, a mellkasa az enyémhez simulna, és reszketne, olyan édesen, olyan lázasan reszketne a karjaimba.
- Hát ez a csörömpülés meg mi a cudar élet vót fiatalok? - hangos döndüléssel csapódik neki az ajtó a falnak. Kelletlenül húzódom távolabb az öcsköstől, és helyette inkább az ajtóban megtorpanó öreget figyelem. - A teringettét! - kiált fel. - Mit műveltetek ti a berendezéssel?! Ökör kölkök! - legyint. - Akko' most eriggyetek ki a sufniba oszt tüntessétek el ezt a felfordulást. Amúgy meg zárjátok be az ajtót, ha nem akarjátok, hogy kényesebb pillanatba' nyissak rátok. - mormogja ránk csapva az ajtót.
- É-én összeszedem a törmeléket – pattan fel ültéből gyorsan Adam.
- Hozok valamit, amivel összetakaríthatunk – állok fel, majd kilépve az ajtón körülnézek.
Tudom, hogy valahol a konyhában tartja a lapátot és a seprűt. Hát persze, hogy pont a leglogikátlanabb helyen. Miért is lenne legalább egy cseppnyi értelem ebben a háztartásban. Innentől kezdve már azon sem csodálkoznék, ha késeket találnék a fogasokra felakasztva.
- Nem rosszképű vakarcs ez az Adam, mi?
Valahogy sejthettem volna, hogy bele fogok futni, elvégre ez az ő háza. Halványan elmosolyodom, és ráébredek, hogy nem tudok hirtelen mit mondani, egyszerűen nem tudok megszólalni és nem tudok erre közönyös komolysággal felelni. Az valahogy olyan volna, mint azt mondani a holdfogyatkozásra, hogy „aha, egész okés”. Bármit is mondanék, az egyértelmű hazugságnak tűnne. Akárhonnan is nézem, Joe nem hülye. Lehet, hogy más elvek szerint él, nem ad magára különösebben, de ettől függetlenül még helyén van az esze. És minden bizonnyal a szíve is.
- Fogd be Joe! - fintorodom el belépve az ajtón. - Adam.
- Igen? - kérdi nekem továbbra is háttal.
- Te ülj le, majd én összetakarítok.
- De miattam szakadt le az ágy! - kezd el tiltakozni.
Ilyenkor bezzeg rögvest megtalálja a hangját.
- Beverted a fejed – szólok rá. - Lehet, hogy agyrázkódást is kaptál.
Halkan elmotyog valamit az orra alatt, amiből nagyjából semmit nem értek.
- Mi?
- Semmi – fordul felém zavaros kis félmosollyal. - Csinálok zacskós levest, kérsz te is?
- Kérek.
- Jó.
Rohadt nehéz egyedül összetakarítani. Alapvető rumli volt a szobában, nem látványos, de éppen elég ahhoz, hogy szúrja a szemem. Úgy ahogy még meg is barátkoztam volna vele, de Adam tett róla, hogy legyen indokom alaposan kitakarítani itt. Felmosást és portalanítást nem tervezek, mert akkor hajnalig nem végeznék vele, de legalább a látványos pormennyiséget lecsökkenthetem minimálisra. Mindenképpen kellemesebb lenne olyan szobában aludni, ahol a levegő is tiszta. Ki tudja mikor volt itt utoljára lakó. Szerintem a legutóbbi itt alvásunk óta nem járt ebben a szobában senki sem. Joe szobája alapvetően a ház másik felében helyezkedik el. Jó távol ettől, így semmi oka arra, hogy takarítson vagy portalanítson idebent. Néhány jól méretezett rúgással sikerül teljesen ripityára törnöm a már amúgy is nem enyhén selejtes ágy lábának felső részét, azt, ami a leszakadt ágyat tartotta hajdanán. A törött darabokat félredobom, és megpróbálom úgy megoldani, hogy ne
álljon ki egyetlen szálka sem, Adam amilyen szerencsétlen biztosan azt is magába állítaná.
Ennyivel is elősegítem a biztonságát legalább. Az ágyról túl nagyot meg nem zuhanhat, nem mintha hagynám őt kívül feküdni. Úgy leborulna még onnan is, mint a pinty.
Összeseprek, aztán a szétszórt farészeket kiviszem a sufniba, ahogyan azt Joe kérte.
- Paul!
Na hadd találjam ki. Csak nem kész a kaja?
- Itt vagyok – lépek be a hátsó ajtón.
- Mosd meg a kezed, mielőtt eszünk.
Magamtól is terveztem. Forróvizet folyatok a kezemre, várakozom, hogy megszólaljon. Csiviteljen valami ökörségről, úgy, mint máskor, de most teljes a csend. Kínzóan és nyomasztóan szótlan, nem néz rám és a kettőnk közt nyúló szakadék egyre nagyobb és nagyobb lesz. De még sincs semmi, amit mondhatnék neki. Egyszerűbb kerülgetni a témát. Sokkal könnyebb, mint megbeszélni bármit is. Az itteni rádióba is megpróbálok életet ütlegelni, többé kevésbé sikerrel is járok, mert az időjárást remekül leadja. De még az sem kecsegtet semmi jóval. Úgy néz ki itt minden ellenem szervezkedik. Először Adam, aztán Susanék, utána az ágy és most ez.
- Hát ez igazán nagyszerű – fintorodom el az asztalhoz ülve.
- Jó étvágyat.
Biccentek.
Továbbra sem szólunk egymáshoz. Ez már igazán kezd szánalmas lenni, de én sem érzek különösebben késztetést arra, hogy faggatni kezdjem őt bármiről is. Joe is igazán befoghatta volna a száját, legalább erre a kis időre, míg nála letöltjük azt az egy hetet. Ennyit arról, hogy a családnak össze kell tartania, elhiszem, hogy Hank és Susan igazán megelégelte már a gyereknevelést és szünetelni szeretnének egy kis időre, de ezt megtehették volna úgy is, hogy bennünket otthon hagynak.
- Adam – szólítom meg puhán, arcát felém fordítja, már nem pironkodik, de ugyanúgy zavartan kerülgeti a tekintetemet – ne haragudj, hogy egy fasz voltam veled.
- N-nem baj. Tényleg. Semmi baj, nem haragszom – hadarja egy szuszra.
- Oka van annak, hogy így reagáltam – morgom halkan, visszafordulva a levesemhez.
- Értem – dünnyögi felkavarva a zavaros levet a tányérjába.
- Nem. Nem érted. De nem is várom el.
A leves nem a legjobb, de még éppen beleesik az ehető kategóriába. A csomagoláshoz tartozó aprított zöldségek kemények maradtak mind egy szálig és a tésztáról sem mondhatom éppen azt el, hogy jól meglett főzve. Ettem már ennél jobbat is, de rosszabbat is. Ez még pont megmaradt a kettő közti átmenetnek.
- Ízlik?
Nagyon lassan eszek, hogy ne kelljen megszólalnom. Elképzelni sem tudom, ezt mégis hogy hozhatta össze. Könyörgöm, zacskós leves. Ha nagyon elakad valaki az elkészítésében, akkor ott a csomagolás hátulján a használati útmutató. Egyébként sem értem, mi ebben olyan bonyolult. Kibontod, beteszed az éppen forrásban lévő vízbe és vársz, amíg teljesen jó nem lesz. Adam a teljesen jó részről alaposan lemaradt. Amikor végzünk mind a ketten én vállalom, hogy leszedem az asztalt, elmosom az edényeket aztán átorientálódom a kanapéra, míg ő két bögrényi kakaót dob össze. Azt olyan nagyon már nem lehet elrontani. Unottan lesek ki az ablakon, már sötétedik, és Joe is visszavonult a saját szobájába. Ahhoz képest, hogy egyedül él, az ember azt hinné, hogy magányos és bármit megtesz egy kis társaságért, közben meg ideje nagy részét úgy tölti el, hogy még mi is alig látjuk őt, pedig elviekben vele élünk most. Gyanúsan nagy a csend a konyhában, viszont annyira nem zavar, hogy megnézzem hová tűnt el az a kis lökött.
- Szerinted már megy azt a film?
Rossz pénz nem vész el. Ennél nagyobb igazság nincs.
- Biztos – mormogom teljesen elhatárolódva attól, hogy utánanézzek a filmnek.
- És... be is kapcsolod esetleg?
- Az a kakaóm minőségétől függ – sóhajtom hátradőlve.
- Olyan vagy – morogja egy gyerekes kis fintor kíséretével, tálcával a kezében egyensúlyozik az asztalhoz. Ahogy lehajol, sima combja elővillan a póló alól, és ezek az érzéki lábak macskásan puha léptekkel mellém sétálnak, majd keresztbefonódnak, ahogy gazdájuk leül. - Tessék a kakaód – nyújtja felém az egyik bögrét.
Hiába van már más, ami elterelhetné a figyelmem. Még mindig a lábait nézem. Jobban mondva a térdét. Adam a térdén fonja össze az ujjait. Gyerekes, nőies, buzis. Valamelyik. Szerintem éppen elég volt ezekből a gondolatokból nekem a mai napra. Elveszem a bögrét és lassan kortyolok bele a kakaómba, kellemes íze van. Meglehetősen finom. Benyomom a tévét és megkeresem a csatornát, amin Adam áhított filmjét adják, mert a kakaója egész határozottan átment a vizsgán.
Különösebben okom nincs arra, hogy megvonjam tőle a szabad tévénézés lehetőségét. Azt csinál, amit akar, és ezen kívül túl sok minden nincsen, ami leköthetné a figyelmét. Én a könyvekkel elvagyok órákig is, de ő egy órára sem bír nyugton maradni. A kanapé karfájára könyökölve temetem arcomat a tenyerembe. Most látom ezt a filmet huszonhatodjára. Nincs már benne semmi érdekfeszítő és új. Fejből fújom minden részét és a benne elhangzó beszélgetéseknek a szövegeit. Adam mellettem kényelmesen elnyúlik ültében, lábát felhúzza, de nem kuporodik össze, hanem kellemesen elnyúlik.
Lapos pillantásokkal figyelem bámészkodó szemeit. Nyilván nagyon lekötheti a film, ha most teljesen megfeledkezve róla engem nézeget. Ujjbegyeimmel cirógatom meg az arcát és még ettől az alig-érintéstől is felforrósodva lángba borul. Elnyílnak az ajkai, de nem szól semmit, sokkal inkább a fejét fordítja tőlem el, de még ezzel sem sikerül teljesen lepleznie a zavarát. Csupa-csupa ostoba kényszer mozdulat.
- Mondd nyugodtan – kérem szelíden.
Álla alá nyúlva fordítom magam felé a fejét. Egyre nagyobb zavarban lesz, pedig úgy igazán nem is tettem vele semmit. De, ha továbbra is így pirul a végén még megzabálom olyan édes.
- Ma délután megakartál csókolni, igaz?
Rövid csend szövi be magát kettőnk közé. Nem hiszem, hogy lenne itt olyan válasz, aminek még örülne is. Ha nemet mondanék azzal megsérteném és hazudnék neki, de, ha igent mondok, az egészen érdekesen venné ki magát.
- Meg.
- És... megkérdezhetem, hogy m-miért nem tetted meg?
Félénk kérdésére hangosan felkacagok, és ő sértetten felhúzza az orrát. Tenyeremet álla vonalára simítom, érzem forró lélegzetét az arcomon, és a pír, ami újra az arcát színezi, szinte égeti a bőrömet.
- Nocsak, azt szeretnéd, hogy megtegyem? - érintem meg hüvelykemmel az alsó ajkát, érintésemre nagyot nyel, ezúttal nem hagyom neki, hogy elforduljon tőlem. - Látod, nyuszifül? - kuncogok fel kedélyesen. - Pontosan emiatt nem csókoltalak meg.
- Mi-miért? - nyögi száját beharapva.
- Mert, ha megteszem, minimum egy évig nem mertél volna a szemembe nézni. Alig érek hozzád, és már ettől zavarban vagy.
- Ez az... az egyedüli indok?
- Óhh, igen, és természetesen még az is, hogy szavaiddal élve szeretsz engem, mint egy testvért – dőlök vissza kényelmesen a kanapé háttámlájához.
|
| LastBreath | 2015. 08. 27. 21:09:14 | #33386 |
Karakter: Adam Grenville
Megjegyzés: Tökfejnek
Leveszi szemüvegét és megmasszírozza orrnyergét. A metsző, feszült csendet csak az óra ketyegése töri meg. Nem tudom, mire gondol. Nem tudom, mit érez. Nem tudom, hogy épp kitörni készül-e vagy csendesen magába fojt mindent. Nem tudom, mert nem akarja, hogy tudjam. És ez egy nagyon rossz szokása. Vagy nekem rossz szokásom. Ennyi év alatt ő még mindig képes eltitkolni előlem bármit, amit csak akar. És én? Egy nyitott könyv vagyok.
- Paul... - szólalok meg bátortalanul, de nem hajlandó rám nézni.
Tudhattam volna, hogy ez lesz. Hát persze, hogy tudhattam volna! Hiszen ez a normális nem? Ha egy családtagod bevallja, hogy a saját neméhez vonzódik, az gusztustalan és fertőző. Apa is állandóan ezt hajtogatja, ha melegekről szóló híreket lát, olvas vagy hallgat. Persze, hogy természetes dolog, hogy most Paul ezentúl gyűlölni fog.
- Késő van. - szólal meg nagy sokára és felkapcsolja az éjjeli lámpát, a másikat pedig le. - Ideje, hogy aludni menj.
- De nem tudok! - ennyi? Ez minden reakciója? Felfogta egyáltalán azt, amit mondtam? Vagy ennyire sokkolta?
- Rendben, akkor maradj itt.
- D-de nem zavarok?
Hol itt a csapda? Annyira rohadtul idegesít, hogy nem mond semmit! Annyira fenemód felhúz, hogy nem vagyok gondolatolvasó! És az a tudat még jobban felzaklat, hogy ezt talán csak szánalomból mondta.
- Engem személy szerint nem, Emmanuel meg majd kiheveri valahogyan.
Az lehetetlen, hogy nem tudja mi a szó jelentése? Ugye? Ugye?! Nem értem. Az ölemben küzdő macska sem érti. Lassan ernyednek el szőrös testét tartó ujjaim, és ő kisiklik kezeim közül, hogy a szoba egy távoli pontjába meneküljön előlem. Nem is tudja, de bármit megadnék azért, hogy egyszer végre önszántából hozzám dörgölőzzön.
- Jössz akkor, vagy... - kérdezné, de nem engedem befejezni a mondatot. Bebújok mellé az ágyba.
Körbebugyolálom magam a takaróval. Paul miatt. Nem akarom, hogy irtózzon attól, ha hozzá érek. Ilyenkor mindig mond valamit, hogy adjak neki takarót. De most nem mond semmit, csak lerángatja rólam a fölösleget és ő is betakarózik. Nem húzódom közel hozzá, bár legszívesebben nagyon közel bújnék. Az mindig megnyugtat. De félek, hogy ellökne.
És valóban. Igazam volt. Utál. Ahogy elaludtam, ő átpaterolt a saját szobámba. Mert irtózik tőlem. És most már ő is szörnyetegnek tart. Paullal egyszerre érünk a konyhába, de se anya, se apa nincs a helyén. A reggeli még friss és meleg. Nagyon nem tetszik ez nekem. És ideges is vagyok. Miért most kell Paullal édes kettesben maradnom? Megelőzöm, hogy beszélgessünk. Veszett mód kezdek el zabálni, csak azért, hogy ne kelljen megszólalnom.
- Adam, senki nem eszi meg előled, lassíts, mert félre fogsz nyelni. - szól rám.
Nem szólok hozzá. Nincs mit mondanom. Most ne akarjon beszélgetni, mintha nem is történt volna semmi. Argh! Nagyon felhúz. Nem is Paul, hanem a saját viselkedésem inkább. Nem, igazából Paul is nagyon felhúz.
Reggeli után összepakolunk, minden lehetséges dolgot viszek, ami csak kellhet. Nem tudom, hogy hova megyünk. Viszek hideget, meleget, pulcsit, rövidnadrágot, pizsamát, fényképezőgépet, fogkefét, tusfürdőt. Percekig gondolkodom, hogy pokrócot vigyek-e, de végül úgy döntök, hogy nem.
- Fiúk, megvagytok már? Gyertek és induljunk végre!
Egyszerűen képtelenség időben elkészülni, mikor valakinek mindig eszébe jut valami és visszarohan érte. Elzártam a csapot? Elzártam a gázt? Becsuktam az ablakot? Lehúztam a vécét? És hasonlók. Így a tervezett indulási idő után jóval később tudunk csak elindulni. Beülünk a kocsiba, Paul bedugja a fülét. Apáék nem kaphatók se szóláncra, se más játékra, és ezért borzalmasan unatkozom, már az első öt percben is.
Már jócskán utazunk egy órája is, és kedvenc testvérem arca annyira fancsali és unott, és irritált, és dühös egyszerre, hogy ezt muszáj megörökítenem. Ezért előveszem a fényképezőgépet és lövök róla egy lesifotót. Értetlenül fordítja felém a fejét, és én ezt egy rövid kuncogással díjazom. Teljesen elkomorul, mikor meglátja kezemben a gépet.
- Te komolyan magaddal hoztad a fényképezőgépedet is? - kérdezi meghökkenve.
- Gondoltam, majd jó lesz. - vigyorodom el.
- A közelembe nem hozod azt a vackot. - szögezi le határozottan, kár, hogy túl későn.
És kommunikációnk kimerült ebben a rövid párbeszédben az út hátralévő részében. Csak akkor döbbenünk rá, hogy szüleink hova hoztak minket, mikor rákanyarodunk a gyanúsan hepehupás mellékútra és behajtunk az erdő mélyébe. A házigazdánk Joe bácsi, apa öccse lesz. Mint kiderül, a következő egy hétben. De anyáék nem maradnak. Joera bízzák a felügyeletünket, amíg ők elmennek kettesben valami üdülőbe, hogy megünnepeljék a házassági évfordulójukat. Hát szép. A bácsi biztosítja őket arról, hogy nála jó kezekben leszünk, és amíg kikíséri őket, én Paul után indulok. Ha törik, ha szakad, de most meg fogja beszélni velem a dolgot!
- Paul... - szólítom meg. - ...ráérsz? - kérdezem bizonytalanul.
- Egész héten rá fogok érni. - ül le az egyik fotelba. - Mit szeretnél?
- Az, amit az éjjel mondtam neked... - kezdek bele, de nem hagyja, hogy befejezzem.
- Azt hagyjuk. Vedd úgy, mintha meg sem történt volna és lépj rajta túl.
- Nem! - miért ilyen makacs. Annyira ki tud hozni a sodromból! - Nekem nem volt könnyű elmondanom neked azt, és te még csak választ sem adtál rá. Nem reagáltad le semmivel, mintha abszolút lényegtelen lenne.
- Mert az is. - szólal meg élesen. - Nézd, elmondtad, megértettem. Meleg vagy, szuper, és most mit vársz tőlem? Mit szeretnél? Hogy utáljalak, megvesselek, dicsérjele meg netalántán? Tökmindegy, hogy ki vagy, mihez vonzódsz. Leszarom, te akkor is az öcsém maradsz és én akkor is szeretni foglak. Lépj túl rajta, mert én is azt tettem.
Válasza pár pillanatig szavak nélkül hagy. Egyszerűen felfoghatatlan hogyan képes ennyire érdektelenül kezelni a dolgot. Mintha tényleg magasról tojna arra, hogy mi van velem.
- Értem. - komorodom el és ledobom a sarokba az utazótáskát.
Mivel Paul már befoglalta magának az emeletes ágy alsó részét, felmászok a tetejére. Hosszú lesz ez a hét. Nagyon, nagyon hosszú. És az én problémám lényegtelen. Titkolhatnám is, hogy megsértődtem, de azt akarom, hogy tudjon róla. Ha egy kicsit is szereti az öccsét, akkor érezze is rosszul magát.
Fülig betakarózom és bámulom a rönkökből épített szúrágta falat.
- Adam?
- Alszok, hagyjál. - vetem oda mérgesen.
- Még csak dél sincs.
- Nem érdekel.
- Tudod, ha duzzogsz, attól még nem fog megváltozni a véleményem.
- Lehetnél egy kicsit megértőbb és empatikusabb! - motyogom bosszúsan.
- Arra ott van Susan.
- Persze, mert pont anyának mondok el egy ilyen kényes dolgot. - fordulok felé nagy hévvel és az ágy agonizálva reccsen meg mozdulatomra. - Az ki van zárva!
- Akkor nekem miért mondtad el? - néz a szemeimbe.
- Mert azt hittem, te majd adsz valami tanácsot, hogy mit kéne tennem! - fakadok ki. Teljesen felhúz a nemtörődömségével.
- Miért tőlem vársz tanácsot? Semmi közöm az egészhez! - emeli fel ő is a hangját.
- Hogy lehetsz ilyen érzéketlen segg... - fej? Ahogy nagy lendülettel felülök, az ágyon, az hatalmasat reccsen és én egy szinttel lejjebb zuhanok. Fejemen nagyot koppan az egyik léc és még az ágyról is sikeresen leborulok.
- Adam! - kiált fel rémülten és ahogy felnézek, orrunk összeér. Arcomat ok nélkül önti el a pír, szemeim nagyra tágulnak.
- Jól vagyok. - tolom el magamtól, kerülve a tekintetét és megpróbálok felkelni.
- Francokat vagy jól. - kapja el a vállam és ültet vissza. - Vérzik a fejed. - és hozzá homlokomhoz és én felszisszenek. - Várj egy kicsit.
És én várok, amíg felpattan és kirobog a szobából. Várok, amíg hangos csörömpölés jelzi, hogy valamit keres. És még akkor is várok, amikor belép az ajtón az elsősegély dobozzal. A dobozt leteszi mellém és kinyitja.
- Fáj még valamid? - kérdezi, miközben a dobozban matat.
- Mindenem. - felelem halkan. - De nem hiszem, hogy eltört volna bármim is.
- Ha nem ugráltál volna az ágyon, mindez nem történik meg. - világít rá a lényegre és fertőtlenítőt önt egy darab gézre. - Ez most csípni fog.
- Ha nem húzol fel, akkor nem ugráltam volna. - motyogom. Ismét felszisszenek, ahogy a géz a sebemhez ér. - Paul... - szólalok meg csendesen. - Sajnálom.
- Mit? - kérdezi és betapasztja a sebet.
- Hogy kiabáltam veled. - nézek szemeibe. - Gyűlölök veled veszekedni.
Lágyan elmosolyodik és megsimogatja a fejem. Ezt is csak neki hagyom. Anyának már évekkel ezelőtt megtiltottam. Paul viszont mindig meg tud nyugtatni ezzel. De most, ahogy ujjai a hajamba túrnak és én elmerülök szemüvege mögött fénylő sötét szemeiben, nem a nyugalom az, amit érzek. Gombóc formálódik a torkomban és arcom felhevül; a szívem megduplázza az ütemet és látom szemeiben, hogy ő is észrevette. Kezének mozdulata abbamarad és tenyerét ott felejti arcomon. Ajkaim hirtelen teljesen kiszáradnak és én nagyot nyelek.
- Hát ez a csörömpülés meg mi a cudar élet vót fiatalok? - ront be az ajtón Joe bácsi és mi úgy rebbenünk szét, mint riadt madarak. A bácsi szúrós szemekkel, gyanakodva mér végig bennünket, aztán tekintete az ágyra téved. - A teringettét! - kiált fel. - Mit műveltetek ti a berendezéssel?! Ökör kölkök! - legyint. - Akko' most eriggyetek ki a sufniba oszt tüntessétek el ezt a felfordulást. Amúgy meg zárjátok be az ajtót, ha nem akarjátok, hogy kényesebb pillanatba' nyissak rátok. - azzal, mint aki jól végezte dolgát, sarkon fordul és magunkra hagy minket.
- É-én összeszedem a törmeléket. - ugrok fel.
- Hozok valamit, amivel összetakaríthatunk. - és már csukódik is utána az ajtó.
- Te jó ég, mire gondoltam?! - temetem tenyerembe arcom.
Pár perccel ezelőtt... ha Joe bácsi nem nyit be... Te jó ég! Elég volt! Csak magával ragadott a légkör. Csak... csak túl nagyot estem. Igen, ez lehet a baj. Elvégre Paul az én szeretett bátyám. Igen, igen, igen. Még ha nem is vér szerint, de testvérek vagyunk.
Hallom a bácsi duruzsoló hangját, ahogy Paulhoz beszél.
- Fogd be Joe! - lép be a szobába testvérem és csapja be maga mögött az ajtót. - Adam.
- Igen? - kérdezem, de nem fordulok felé.
- Te ülj le, majd én összetakarítok.
- De miattam szakadt le az ágy!
- Beverted a fejed. - szól rám szigorúan. - Lehet, hogy agyrázkódást is kaptál.
- Ez mindent megmagyarázna. - motyogom.
- Mi? - kérdez vissza.
- Semmi. - vágom rá és zavart mosollyal fordulok felé. - Csinálok zacskós levest, kérsz te is?
- Kérek.
- Jó.
Kilépek az ajtón és Joe bácsival találom szembe magam, akinek igen furcsán csillognak a szemei.
- Te ittál? - kérdezem szemöldök ráncolva.
- Olyan józan vagyok, mint egy újszülött. - szegődik a nyomomba. - Adam, fiam. - köszörüli meg a torkát. - Nagyon szoros a kapcsolatotok Paullal. Az előbb... smároltatok?
- Mi?! Dehogy! Leszakadt az ágy és megütött az egyik léc! - hadarom fejemre mutogatva. - Paul csak ellátta a sérüléseimet.
- Na figyelj csak kölök. - sóhajt nagyot és komolyodik ki. - Lehet, hogy nem vagyok olyan eszes, mint az apád, de az ilyenhez nekem is van szemem.
- Ugyan mihez? - kérdezem idegesen. - Joe, Paul a bátyám.
.- De nem vér szerint. Igazábul idegenek vagytok. Szereted mi?
- Persze, hogy szeretem, elvégre a testvérem! - nyomatékosítom az utolsó szót.
- Jó'van. - vonja meg a vállát. - Hank is mindig lenézett, ezér' mán meg se lepődök rajtad. Csak ne ezzel a testvér maszlaggal takarózzál, ha maj' smároltok.
- Joe, elég legyen már! Nem fogunk smárolni! Verd ki ezt a hülyeséget a fejedből! - kiáltok fel idegesen.
- Jó' van, elkotródok, csak ne kiabálj.
És már veszi is ki a zsebéből a cigit, és kilép a tornácra, hogy rágyújtson.
Békében és nyugalomban készítem el a levest, miközben kavarognak fejemben a gondolatok, érzések, és a szívem vadul zakatol.
- A rohadt életbe... Tényleg nagyot estem. - előveszek két tányért és kiöntöm a levest. - Paul!
- Itt vagyok. - lép be a hátsóajtón.
- Mosd meg a kezed, mielőtt eszünk. Nem tudok rá nézni. Félek attól, hogy ha most ránézek, teljesen más szemmel fogom őt látni, mint eddig.
Egyikünk sem erőlteti a beszélgetést. Én leülök az asztalhoz, de Paul a rádióhoz lép. Rácsap párat és bejön az adás.
- ...így van hölgyeim és uraim! A kempingezőknek nem kedvez a jövőhét! Az évszázad vihara toporog a küszöbön és nem fog kopogni, ha be akar jönni! - tudatja velünk a bemondó.
- Hát ez igazán nagyszerű. - fintorodik el Paul és ő is asztalhoz ül.
- Jó étvágyat. - motyogom és ő biccent.
|
| linka | 2015. 08. 23. 20:53:28 | #33369 |
Karakter: Paul Davis
Megjegyzés: Bogaramnak
Selymes puhaság simul a lábamhoz, míg én továbbra is várakozom, hogy bárki is leváltson engem. Nem az én vendégem ez a lány, így ne is tőlem várják el, hogy majd elszórakoztatom őt. Van ennél jobb dolgom, tanulnom kell, ha életet akarok magamnak teremteni. Számíthatok Hank és Susan segítségére, de nem azért, mert engem különösebben szeretnének, hanem, mert ígéretet tettek még annak idején a szüleimnek. Jó barátságban álltak, és így természetes volt részükről, hogy befogadják az árván maradt kölyköt. Nevetségesen ez mindenkinek olyan pokoli természetes még mindig.
De kilógok innen.
Nem tartozom a családhoz, nem hasonlítok rájuk és hiába teszek meg mindent, hogy ténylegesen is elfogadtassam magam velük, ez vesztett ügy. Én leginkább csak egy vendég vagyok a családi fészekben. Itt lakom, de csak ennyi.
A villanyt felkapcsolva támasztom hátamat szobám ajtajának, miután már beléptem. Legalább ezt a magaménak tudhatom. Még, amikor beköltöztem, azt mondták bárhogyan átalakíthatom, azt tehetek idebent, amit akarok, hiszen az enyém, de hagytam úgy, ahogy mindig is volt. Ami azt illeti, a szobám roppant mód egyszerű. Rendezett, tiszta, minimalista és szinte üvölt róla, hogy nem járt - és nem lakott előttem benne az égvilágon senki.
Az ok természetesen nagyon egyszerű. Ez egy vendégszoba, én kaptam a vendégszobát, azért, mert én magam is csak egy vendég vagyok itt. Évekkel ezelőtt elhagytam már a saját otthonomat, a szüleim temetésére visszamentem ugyan, de a szertartást kihagytam, inkább később róttam le tiszteletemet és hagytam, hogy az önsajnálat körbeöleljen. Egyedül azért valahogy mégis csak könnyebb volt megküzdenem a gyászommal. Hiába volt utána körülöttem mindenki, nem érthették, hogy mit érzek. Nem tudták megérteni, mert nem is igazán akarták.
Magamhoz veszem a könyvem és a teleírt jegyzeteket, aztán visszafészkelve magam az ágy melegébe újra tanulni kezdek. Nem is igazán voltam éhes, talán majd kicsivel később lenézek, de az biztosan nem most lesz. Nem igazán van gyomrom most ahhoz, hogy a családdal, vagy a lánykával összefussak a folyosón. Adam jó gyerek, kedves, segítőkész, örök vidám, így nem lesz nehéz becsajoznia. Áldásomat is adom rájuk, nem bánom, ha talál magának valakit. Elvégre ez a normális.
- Sophie!
A kétségbeesett kiáltást egy hangos dörrenés és sietős léptek követik. Mi az ördög folyik itt? Nagyra tárom az ajtót, hogy aztán egy döbbent és teljesen magába roskadt szempárba fussak bele. Bármi is történt közöttük az imént, azt egyértelműen nem így tervezte el Adam. Legjobb tudomásom szerint oda van a csajért, össze akart vele jönni, ami egyértelműen nem jött most neki össze.
- Mi történt? - mérem őt végig, de nincs jele annak, hogy a kelleténél tovább ment volna a lánykával való ismerkedésben. - Olyan helyre nyúltál, ahova nem kellett volna? - vigyorodom el lassan, megpróbálva oldani a feszült helyzetét.
- F-fogd be! - rivall rám becsapva szobájának az ajtaját.
Attól tartok a kisöcsi meghibbant.
Vagy legalábbis veszélyesen közel jár ahhoz az állapothoz. Személy szerint én nem tettem ellene semmit, ne rajtam vezesse le a feszültségét és legfőképp ne ilyen módon.
Ahhoz viszont nem kell sok ész, hogy rájöjjek, mi történhetett. Egyszerű a képlet, de nem egészen értem, Adam miért nem mondja nekem el. Értem én, hogy a saját szüleinek fél vallomást tenni. Valóban cinkes lehet, hogy egy csaj visszautasította őt, de bárkivel megtörtént már ez. Ettől még nem lesz vége a világnak. Legfeljebb hagyja a csajt és keres magának valaki mást. Hank nem nézné ettől le, mert történjék bármi, Adam ugyanúgy az ő csöpp kisfia lesz.
Én viszont nem fogom neki elnézni, hogy nagyjából egész nap hülyének néz. Ha azt hiszi, hogy engem is át tud verni a műmosolyával, akkor nagyon nagyot téved. Ennél átlátszóbb már nem is lehetne. Egész nap mosolyog, megjátssza magát és elvárja titkon, hogy mindenki jópofát vágjon ehhez az egészhez. De legyen. Ha el akarta volna mondani, akkor már régen megtette volna. Elég érettnek tartom ahhoz, hogy eltudja dönteni mi a jó neki.
Legalábbis először úgy hittem.
Éjjel újra a könyvekbe temetkezve olvasom át az anyagot. Messze van még a vizsgám, akár pihenhetnék is, de nem érek rá pazarolni az értékes perceket. Már túl közel vagyok a célhoz.
Amint lediplomáztam elmegyek innen. Ideje lesz lassan, hogy elkezdjem a saját életemet is élni.
- Kávét? - a lelkes kérdést egy kócos fej is követi, ahogy Adam bekukucskál a szobába.
- Éjjel? - nem hiszem, hogy szükségem van ilyenkor a kávéra. - Minden rendben? - kérdezek rá nyíltan az egész napos viselkedésére utalva.
- Persze! - mosolyog tovább.
Tényleg nem vette még észre. A többieken kívül egyedül engem nem sikerült átvernie a bohóckodásával.
- Adam – szólok rá komoran. - Nem kérdezem meg többször.
És úgy tűnik, hogy nem is kell. Ért ő a szóból, ha nagyon akar. Hatalmas sóhajjal telepedik le az ágyam végébe, és Emmanuel akaratával mit sem törődve az ölelésébe vonja a tiltakozó cicust. Nem értem miért ilyen ellenszenved az öcskössel, pedig az semmi megbocsáthatatlant nem tett ellene. Az igaz, hogy gyakran szeleburdi, heves és bolondos, de ezektől eltekintve egészen rendes gyerek.
- Semmi sincs rendben – kezd bele halkan motyogva. - Abban reménykedtem, hogy végre lesz egy barátnőm, tudod? - simogatja meg bánatosan a még mindig morogva fújtató gombócot, és még egy karmolást is sikerül bezsebelnie tőle. - De tudod mit mondott? Azt feltételezte, hogy örökbe fogadtak. Azt mondta, szerinte egyáltalán nem illek bele ebbe a komoly családba.
Félre teszem a könyvemet, mert nagyon úgy néz ki, hogy ebből ma már nem lesz tanulás. De legalább a negyedéig eljutottam. Óvatosan ülök fel az ágyba és kíváncsian figyelem szép arcát. Nem láttam még őt ennyire csalódottan és bánatosan. Azzal pedig számolnia kell, hogy a mi családunkat tekintve lesznek majd, akik ostoba felvetéseket tesznek. Úgy igazán senkinek sem árulta el senki, hogy én miként kerültem ide. Ez pedig akaratlanul is maga után vonja a találgatásokat.
- És amikor azt mondtam neki, hogy adjon egy esélyt, és megmutatom neki, hogy komoly vagyok, azt mondta, hogy te sokkal jobban érdekled, mint én – gördül le a legelső könnycsepp, amikor felém fordul. - Egy szörnyeteg vagyok.
- Miért lennél az? - ráncolom össze a szemöldökeimet.
Most az egyszer igazán nem értem őt, és ez zavar. Tudom, hogy most rossz neki, de ez még nem ok arra, hogy hülyeségeket is hordjon itt nekem össze.
- Mert még csak nem is szeretem Sophiet! Soha nem is kedveltem annyira, amennyire szerettem volna. Az egészet csak azért csináltam, hogy apáék ne piszkáljanak azzal, hogy még mindig nincs senkim! De hogy is érthetnék ezt?
- Ne aggódj, helyes kölyök vagy, biztosan találsz valakit, aki majd ugyanúgy fog szeretni, ahogy te szereted őt – borzolom össze kócos tincseit.
- Nem! Ezt te sem értheted! - kel ki magából tőle szokatlanul. - Én nem fogok találni senkit! Mert... mert...- akad meg egy kis időre, aztán folytatja -...meleg vagyok Paul – hajtja le a fejét. - Ezért nem lehet soha normális életem – ingatja meg szomorúan, majd egészen leviszi a hangját is, hogy rajtam kívül senki más ne hallhassa meg a szavait. - Apának ne mondd el, kérlek.
Szemüvegemet levéve hunyom le pár pillanatra a szemeimet. Ez már tényleg nem lehet igaz. Ilyen egyszerűen nem létezik. Adam, az én édes és szeretni való kisöcsém pont az imént vallotta nekem be, hogy a saját neméhez vonzódik. Ezt őszintén nem gondoltam volna róla sohasem, viszont kezdeni sem tudok az információval semmit. A legtöbb, amit tehettem, már megvolt, meghallgattam őt csendesen, de ennyi. Érdemelegesen már nem tudok mit hozzászólni. Úgy nem, hogy magamat le ne buktatnám. Vicces is lenne, tekintve, hogy a családban én töltöm be a népszerű nagymenőt. Bukott ügy az egész, de tényleg.
- Paul...
Még félénk hangjára sem vesz rá a lélek, hogy felé forduljak. Az öcsém meleg. De nem, nem ez a legnagyobb baj, ez mindössze csak egy apró probléma, de kezelhető. A baj ott kezdődik, hogy ennek a ténynek őrült mód még örülök is. Az öcsém úgy gondolja, hogy egy szörnyeteg, fél Hank reakciójától, én meg kis híján elvigyorodom, mert egy idióta vagyok.
- Késő van – oltom fel az éjjeli lámpát, aztán lekapcsolom a nagyot. - Ideje, hogy aludni menj.
- De nem tudok – dünnyögi tovább gyömöszölve a macskát.
- Rendben, akkor maradj itt – vonok vállat szenvtelenül.
- D-de nem zavarok? - pislog rám félénken.
Zavarni? Mármint, hogy pont ő? Ugyan, tudhatná már, hogy sosem teszek olyan ajánlatot senkinek sem, amit én ne akarnék. Nem bánom, ha nálam marad, és azt is elfogadom, ha visszamegy a szobájába. Alapvetően megadom neki a szabad döntés lehetőségét, miközben pontosan tudom azt is, hogy mit fog választani. Nem véletlen jött át hozzám. Bár otthonosabb az ő szobája, mindig is az enyémben töltött több időt. Lehet a macska tehet róla. Szereti zaklatni Emmanuelt.
- Engem személy szerint nem, Emmanuel meg majd kiheveri valahogyan.
Lopva az ölében mocorgó macskára pillant, aztán vissza rám. Szemöldökömet megemelve viszonzom tekintetét, remélem azzal azért tisztában van, hogy nem áll szándékomban több órát is azzal eltölteni, hogy bambán bámulok rá és várom, hogy megszólaljon végre. Fáradt vagyok már én is, túlerőltettem a szemeimet és fájnak.
- Jössz akkor vagy...- elharapom szavaimnak a végét, mert nem fogok egy lebbenő takaróhoz beszélni.
De legalább választ kaptam a kérdésemre. Még szép, hogy marad. Másban nem is reménykedtem. Befekszem mellé, de az már eltart egy kis időbe, míg sikerül magamnak annyi takarót elráncigálni tőle, hogy ne fagyjak meg és rajta is kellő mennyiség maradjon. Rendkívül aranyos és egyben bosszantó is az a szokása, hogy magára húz minden takarót, lepedőt, és még a párna is hozzá kerül rövid időn belül valami kisebb csoda folytán. Így már azt hiszem kezdem megérteni, miért van az ő szobájában annyi ronggyal telebélelve az ágy. Olyan, mint valami mókus, minden puha vacakkal telebéleli az ágyát, még szép, hogy szeret benne lustulni naphosszat.
Bő fél órámba telik, míg Adam légzése egyenletessé válik és ő elalszik. Nem lenne gond abból sem, ha hagynám az ágyamban aludni, de a sajátjában csak kényelmesebben el tud terülni. Kikelve mellőle félre hajtom róla a takarót és felnyalábolva őt az ágyból átviszem a saját szobájába, aztán én is visszafekszem aludni.
Igazán rossz előérzetem van a holnapi nappal kapcsolatosan. Hank és Susan túl csendes volt, esküdni mernék rá, hogy terveznek valamit, és annak a tervnek kettőjükön kívül senki más nem örül majd.
A reggel sokkal lassabban telik el, mint máskor. Az étel ugyan már az asztalon vár bennünket, de nem ül senki az asztalnál. Érintetlenül maradt az újság is. Ez már elegendő ok lenne ahhoz, hogy gyanakodni kezdjek, Adam a kelleténél csendesebben tömi magába a gofriját, és még szinte le sem nyelte a falatot, de már az újabb adagot lapátolja a tányérjára.
- Adam, senki nem eszi meg előled, lassíts, mert félre fogsz nyelni – szólok rá rosszallóan, míg azt figyelem, hogy mikor fogja magát leenni.
Tudom jól, hogy szereti a kirándulásokat, a túrákat, meg úgy összegezve mindent, ami távol esik a megszokott rutintól és otthontól, de könyörgöm. Legalább rajtam könyörüljenek már meg. Mindig is utáltam az e féle családi kiruccanásokat, már egészen kiskoromban is rühelltem, ha pakolnunk kellett, mert éppen indultunk valahova. Miért gondolják, hogy ezúttal más lenne a helyzet? Ugyanúgy utálok utazni. Fárasztó, agyilag teljesen leterhel, és nem érdekel, hogy mindössze ülnöm kell a seggemen a kocsiban. Megvárom, míg az öcskös is befejezi a reggelijét, aztán míg ő felrohan a lépcsőn összeszedni magának még néhány elengedhetetlenül fontos cuccot, én elpakolok és elmosom azt a néhány tálat és tányért. Pár pillanatig elgondolkodom rajta, vajon itthon hagynának-e úgy engem, ha megmondanám nekik, hogy addig én rendbe vágom a házat, de nyilván nem lenne rá a válasz. Őszintén. Minek hagynának itt? Meg úgy alapvetően elég tiszta a ház, helyenként még a padló is csillog-villog szó szerint.
- Fiúk, megvagytok már? Gyertek és induljunk végre.
Táskával a kezemben lépek ki az ajtón. Meguntam odabent a várakozást. Nem fogok tovább várakozni, pláne úgy, hogy, ha Adamen múlna, akkor holnap délben sem indulnánk el. Egyszerűbb, ha Hank megy be neki szólni, rá még hallgatni is fog.
Amikor már minden csomag be van pakolva lassan kezdem megunni a várakozást. Elhiszem, hogy fontos a biztonság, az, hogy minden ajtó és ablak be legyen zárva, de könyörgöm. Ezt nem lehetett volna előbb elintézni? Miért a legutolsó pillanatra kell halasztani mindent. Ez kész káosz.
- Még ma elindulunk? Vagy visszamehetek legalább a jegyzeteimért?
- Paul, ne merjed – szólnak rám egyszerre kilépve az ajtón.
Halvány kis fintorral húzom vissza a lábamat a kocsiba és visszateszem a fülesem a helyére. Zenével könnyebben átvészelem az utat, és még kellemesebb is lesz. Legalábbis nekem mindenképp. Az már más kérdés, hogy Adam mellettem látványosan halálra unja magát. Szerintem pont elégszer kifejeztem már nem tetszésemet az ostoba játékaival és ötleteivel kapcsolatban. Nem akarok vele barkochbázni, kellemesen kinőttem már abból a korból, amikor még azt egy élvezetes játéknak tartottam. Öcsém felé fordulva megemelem a szemöldököm, amit ő egy halk kuncogással reagál le. Határozottan nem tetszik, pláne akkor nem, amikor megértem kuncogásának az okát.
- Te komolyan magaddal hoztad a fényképezőgépedet is? - hökkenek meg ráncba szaladó szemöldökkel.
- Gondoltam, majd jó lesz – vigyorog tovább.
- A közelembe nem hozod azt a vackot – meredek rá mogorván.
Az út további részében tökéletesen ignorálom, és ez kitart egészen addig, míg be nem visszük a bőröndöket a házba, és össze nem futunk a család leghibbantabb tagjával. Egy elkínzott sóhajjal veszem magamhoz a táskámat, köszönök neki, leveszem a cipőm és magukra hagyom a többieket. Ez már megint valami olyasmi, amihez nekem az égvilágon semmi közöm. Mármint oké, megismerkedtem már régen a nagybácsival, de pár szónál még egyszer sem beszéltem vele többet. Vagy legalábbis emlékeim szerint. Mindig olyan időpontban talált rám, amikor nem értem rá. Volt éppen jobb dolgom is annál, mint vele megvitatni a múltbéli eseményeket.
- Paul... - vállam felett pillantok Adam felé -... ráérsz? - csukja be maga mögött az ajtót.
- Egész héten rá fogok érni – dobom le magam az egyik fotelba. - Mit szeretnél?
- Az, amit az éjjel mondtam neked... – kezd bele lassan, de láthatóan zavarban van.
- Azt hagyjuk. Vedd úgy, mintha meg sem történt volna és lépj rajta túl.
- Nem! - komorodik el az arca. - Nekem nem volt könnyű elmondanom neked azt, és te még csak választ sem adtál rá. Nem reagáltad le semmivel, mintha abszolút lényegtelen lenne.
- Mert az is. Nézd, elmondtad, megértettem. Meleg vagy, szuper, és most mit vársz tőlem? Mit szeretnél? Hogy utáljalak, megvesselek, dicsérjelek meg netalántán? Tök mindegy, hogy ki vagy, mihez vonzódsz. Leszarom, te akkor is az öcsém maradsz és én akkor is szeretni foglak. Lépj túl rajta, mert én is azt tettem.
Szerkesztve linka által @ 2015. 08. 23. 22:47:55
|
|
