Egy csattanás… Ez az elsõ dolog, amire résnyire kinyitom a szemem. Halk morgást hallatok, és átfordulok a másik oldalamra, hogy folytassam jól megérdemelt lustálkodásomat. Már épp kezdenék vissza aludni, amikor puha mancsokat érzek a hátamon, ami nem is lenne rossz, ha épp nem karmokat engedne ki és elkezdené karistolni a hátam. Szemhéjaim azonnal felpattannak és gyorsan fel is ülök, a szõrös dolog pedig legurul az ágyra.
  - Souta! – Mordulok fel, majd megfogom a nyakánál a bundáját és felemelem, hogy a szemeibe nézhessek.
  - Most direkt csinálod? Olyan, vagy mint anya… Már te sem hagysz aludni…- Motyogom, majd szabad kezemmel fekete kócos hajamba túrok, és macskámtól csak egy hangos nyávogást kapok válaszul.
  - Éhes vagy mi? – Teszem le a földre és elindulok a konyha irányába, miközben kis kedvencem a lábamnál sürög-forog, hogy tudtomra adja, milyen éhes.
  - Jól van, jól van… - Teszem le elé a tele rakott tányérját, ami egy percen belül szinte már sehol sem lesz. Hát igen… Souta mindig is szeretett enni. De sosem engedtem, hogy akkorára dagadjon, mint egy jól megtermett malac.
Aztán utamat, azonnal a fürdõbe vettem és minden fontos teendõmet letudtam egy fél óra alatt. A tükör elõtt meg igazítom szénfekete hajam, aztán amint elkészülök, bemegyek a szobámba és felöltözök. Csak a szokásos ruháimat veszem fel, ami egy szûk fekete farmerból, egy fekete-fehér kockás övbõl, egy szürke felsõbõl állt, ja és hadd említsem meg a kedvenc sapkámat, és a kedvenc csuklószorítómat. Amint elkészültem, felvettem a gördeszkámat és az ajtó felé siettem, hogy minél hamarabb a friss levegõn legyek. Persze szeretek otthon lenni is, de kint jól érzem magam. Sok az ismerõs, és barát. Legalább nem kell bent lennem egész nap, mint amikor a szüleimnél laktam. Az katasztrófa volt…
Amint kiérek, a friss levegõre azonnal leteszem a deszkám és utamat a park felé veszem, ahol a haverokkal mindig bandázni szoktunk. Nem is telik olyan hosszú idõbe mire odaérek, és azonnal megpillantok két ismerõs arcot. Naoki és Kamota volt az. Hevesen integettek, mait én is viszonoztam.
  - Sziasztok. – Üdvözlöm õket egy nagy vigyor kíséretében, amit õk is viszonoznak.
  - Szia. Na? Elég friss vagy egy kis versenyhez? – Kérdezi tõlem Naoki, amire azonnal rábólintok. Naoki egy igen forrófejû egyén. Az elsõ találkozásnál eléggé össze is balhéztunk, de az óta a legjobb haverok lettünk. Kamota pedig… Hááát… Õ egy kicsit különc. Igen halk szavú, de ha kell oda mondja a frankót. Persze ezek igen ritka esetek.
  - Remek, akkor kezdjük is el. – Szólal meg ismét Naoki amire, ismét deszkámra állok, és kicsit arrébb gurulok.
El is kezdjük, és mit ne mondjak. Most egészen kicsattanó formában vagyok, hisz eddig egy mozdulatot és figurát sem vétettem el. EDDIG. Egy olyan egyszerû hibát követtem el, amit általában a kezdõk szoktak. Nem figyeltem oda. Ahogy gurultam, közben hátrafele néztem a többiekre, persze vigyorogva, és észre sem vettem eleinte, hogy elég rossz irányba tartok. Naoki arcán is egy széles vigyor díszeleg, de aztán ez a vigyor azonnal eltûnik és elkezd ordítani, és mutogatni a hátam mögé. Ha ez egy lassított felvétel lenne, azt hiszem több százszor megnézném egymás után és pukkadnék a röhögéstõl, de sajnos nem hoztam magammal kamerát.
De aztán… Megfordulni sincs idõm, amikor érzem, hogy elõre esek, szemeimet is szorosan lehunyom, és várom, hogy keményen találkozzak, a szilárd betonnal, de… a fájdalom nem jött.  Helyette valami puhát éreztem magam alatt és résnyire ki is nyitom a szemem, majd látom, hogy egy fiú fekszik alattam. Zavartan vigyorgok rá, amikor õ is kinyitja szemeit, majd durván lelök magáról. Épp nyitnám a számat, hogy bocsánatot kérjek, amikor közbevág.
  - Nézz a kerekeid elé kölyök, mielõtt száguldozni kezdenél.
  - A park egyébként is tele van emberekkel, akik sétálgatnak. Ha legközelebb elmersz ütni, addig éltél. – Mondja nekem rideg hangon, azzal hátat fordít és elindul az ellenkezõ irányba. Ch…mi egy magának való, beképzelt alak. Feltápászkodom, aztán lábammal meglendítem a gördeszkán és útjára engedem, ami egyenesen a srác lábának csapódik.
Heh… Velem ne szórakozzon. Meg nem vagyok kölyök. Lehet, hogy fiatalabb vagyok, de már önálló.
Unottan fordul felém és néz a szemeimbe.
  - Nem, nem veszek neked fagyit. Menj szépen játszani, ahogy a többi gyerek. – Szólal meg, kicsit gúnyosan és ismét útnak indul.
  - Ch… - Mordulok fel és követni kezdem. Egy sunyi mosoly húzódik az arcomra, majd hirtelen elé vágok és megállítom.
  - Nem gondolod, hogy egy kicsit, nagyon is bunkó vagy?- Veszem elõ aranyos mosolyom.
  - Egyébként meg nem vagyok kölyök, csak hogy tisztázzuk. Bár látom, ez téged nem érdekel.
  - Hagyj békén! – Mordul fel a másik, azzal kikerül, és mint ha mi sem történt volna, tovább megy. Na, azt már nem. Nem hagyom meglógni. Ha harc, hát legyen harc. –Fut át az agyamon, és megint követni kezdem, elég hosszan. Már egy jó félórája, hogy követtem és a többieket is ott hagytam. Kicsit már kezdtem is unatkozni, így grimaszolni kezdtem a fazon háta mögött. Kifejezetten élveztem, hisz az ürge, igen komoly és nem is lát hátra. Halkan felkuncogtam és észrevettem, hogy erre szeme sarkából hátra pillant. Abba is hagytam, azon nyomban, és mint egy kisangyal úgy követtem tovább.
  -  Egyébként… hova mész? Erre még én sem jártam. – Szólalok meg ismét, miközben szétnézek.
  - Semmi közöd hozzá. Inkább menj, haza mielõtt a szüleid keresni fognak. Nincs kedvem dajkát játszani. – Mondja rideg, mély hangon, amire elhúzom a számat.
  - Ch… na persze. Képzeld el, egyedül élek. Egyébként is… Miért vagy, ilyen?
  - Milyen? – Mordul fel.
  - Hát ilyen. Mogorva, bunkó, és… mi is erre a leg megfelelõbb szó? – kezdek el gondolkodni.
  - Remek. Ha megfejtetted, akkor tovább lehetne állni.
  - Naaa… Most miért? Csak az igazat mondom, Egy kicsit mosolyoghatnál. Olyan ráncos leszel, mint a nagyanyám ilyen fiatalon. – Mondom, kicsit duzzogó hangnemben, amire a fekete hajúnak egy sóhaj hagyja el a száját, majd meg is áll, amit én is megteszek. Felém fordul, és kék szemeibõl, csak úgy süt a düh.
  - Semmi okom a vigyorgásra. Ezért, utoljára szépen és kedvesen megkérlek, hogy húzd el a csíkot, amíg ki nem húzom a beled a szádon!- Csattan fel, amire kicsit meg is hõkölök. Ez a fazon idegbeteg… az már biztos.
  - Világos?! – Néz rám továbbra is szinte már gyilkos tekintettel. Na de… balszerencséjére, én nem az a típus vagyok, aki meghunyászkodik. Ismét egy nagy vigyor terül el a számon, amit Õ nem tud mire vélni, és ez az arcára is kiül.
  - Most meg mit vigyorogsz? Talán fogyatékos is vagy, és nem bírod felfogni a dolgokat?! – Hördül fel ismét, amin és tovább vigyorgok.
  - Meg van a harmadik jelzõ… Idegbeteg. – Mondom ki egyszerûen, és e közben deszkám végére lépek, és megfogom azt, amikor az eleje felemelkedik.