*Korinthosziak 3: 16-17

– Tupac –

– Nem lassítottál le, és nem vagyok rád mérges, Matty. Legközelebb megbizonyosodok róla, hogy rendesen lenyújts, és akkor nem lesz semmi gond. Feltéve, ha lesz legközelebb. – mosolyodok el. – Rajtad múlik, hogy szeretnél-e velem futni.

– Charles Dickens –

Vonásain eluralkodik a kétségbeesés. Szép arcán mély árnyakat vet a félelem.

– Atyám, én nagyon sajnálom; borzasztóan sajnálom a történteket és kére... 

Megragadom a karját. Kicsit talán erősebben is, mint szeretném, ezzel belé forrasztva a szót. Minden második szava bocsánatkérés, esdeklés. Olyan ember szavai, akit meggyötörtek, bántottak. És ez végtelenül dühít. Mégis kinek lenne mersze bántani egy olyan tiszta lelket, mint az övé?

– Matthew! – szólok rá. – Ne kérj bocsánatot! Nem. Tettél. Semmi. Rosszat – hangsúlyozok minden egyes szót. 

Egész testében reszket. Olyan apróra húzza össze magát, amennyire csak teheti. Becsukja szemeit, összeszorítja ajkait. Ez a gyermek retteg. És ilyen félelmet nem válthat ki csak fizikális bántalmazás.

– Matthew... Téged bántanak otthon? – kérdezem kiszáradt ajkakkal. – Őszintén felelj! – kérem. 

– N-nem! Nem! Dehogy! M-mi keresztények vagyunk! A gondukkal vannak rám – hebegi. 

Ez így nem jó. Veszek egy mély levegőt, mielőtt ismét megszólalnék. 

– Matthew, minden egyes alkalommal megijedsz, amikor a legkisebb érintés is ér. Összerezzensz, félsz. Látni a szemeidben, hogy máris bünteted magad. Mi ez az egész? Ne hazudj nekem!

Arcát fürkészem, tekintetét, állának vonalát, hátha felfedezem a válaszokat. Olyan halkan beszél, amikor megszólal, hogy szinte csak suttog.  

– Nézze, ez rendben van. Semmi nagy dolog. A szüleim jó emberek. Csak nevelési céllal kaptam leckéket, ha szükség volt rájuk, hogy Istennek tetsző életet tudjak élni. Tudja, csak pár pofon vagy hasonló. Nem ezért kerülöm az érintéseket!

Pár pofon, mi? Mindig így kezdődik. Aztán észre sem veszed és már bokszzsák lettél. A lila folt a szemed körül semmiség, csak épp apának rossz napja volt. Felrepedt a szád, de a te hibád, mert rosszat szóltál. Apa csak nevel, apa csak jót akar. Hát hozd azt a sört, de kurva gyorsan, mielőtt megint eljár a keze!

Ez a beszélgetés olyan emlékeket ébreszt bennem, amelyeket feledni akartam már nagyon rég. De Matthew folytatja.  

– Az apámnak egyszer egy régi barátja látogatóba jött hozzánk mikor 8 éves voltam és azt mondta, hogy rosszat lát bennem, amikor más gyerekek közelében vagyok. Egy lelkész volt a férfi. Ismerte Isten szavát – fog gyorsan magyarázkodásba. – Azt mondta, ha így folytatom, a végén azt fogják hinni, hogy bűnös lélek vagyok, parázna, hogy még gyenge férfi is leszek. Akit könnyen megkísért a gonosz. Ismeri Szodoma és Gomora történetét, igaz? – kérdezi remegve. – Ő- ő olyan dolgokra célzott. És hogy alávetem magamat másoknak és túlságosan keresem a többi gyerekkel a kontaktust, például mindig fogócskát kezdeményeztem. Szóval édesanyámmal úgy döntöttek kivesznek az iskolából és jobban odafigyelnek rám, hogy Isten kedveltje maradhassak. Tiszta lelkű, tiszta testtel. Én egyszerűen így nőttem fel, de követem azt amit Isten kér és a szívemet kitölti az ő szeretete. Kerülöm a másokkal való érintkezést, mert az bűnös dolog. Az nem Isten szeretete. Veszélyes. A legkisebb kézfogás is az. Tudom jól. Tisztelnem kell a lányokat, az asszonyokat; távol maradni tőlük míg egyszer feleségül nem veszek valakit. A házasságomat sem szabad befertőzni, nem kerülök kéj közelébe. Nem érintkezek férfiakkal intim módon, mert Isten nem erre teremtett. Megérinteni valakit szinte, csak családon belül szabad. Kérem higgye el, hogy nagyon szeretem Istent és csak pont ezért maradok távol a gonosztól. Nincs velem semmi baj! Nem vagyok bűnös, esküszöm, nem tettem soha semmit, nyolc éves korom óta nem kezdeményeztem érintést kézfogáson kívül. De képzelje el, hogy már csak az is milyen lenne, ha bárki is azt hinné, hogy én... tudja. Apám le is szidott mikor az ön első napján, olyan sokáig beszélgettem magával, mert félreérthető volt a lakosok számára. Nem is szabadna ennyit beszélnem most, ez is, csak azt mutatja, hogy fogékony vagyok a gonosz ferde szavaira, egy jó keresztény mindig csendben van és... Bocsásson meg atyám. Ez nem fog előfordulni többször.

Miért nem zárták mindjárt acél kalitkába? Elzárták előle a világot és őt a világ elől. Már az is felér egy csodával, hogy nem roppant még össze ennek az egésznek a súlya alatt. Milyen verbális bántalmazást kellett elviselnie? Vajon hányszor csattant a bőrszíj azon a puha bőrön? Mennyit, és mennyire büntették? És mi ez az abszolút badarság arról, hogy nem érinthet meg senkit? Ez egyszerűen... Ez nevetséges! Ő egy érző, lélegző emberi lény, nem egy porcelánbaba.

– Mikor ölelt meg téged utoljára valaki, Matty? – kérdezem csendesen.

– Én nem vagyok méltó az ölelésekre, atyám – feleli szégyenkezve. – Nem szabad, én nem...

– Egy fenéket nem! – fakadok ki, és mielőtt észbe kaphatnék, magamhoz húzom.

Megdermed, mellkasomon érzem kalapáló szívverését. Mint egy fogságba esett madár, amely szabadulni akar. Légzése szinte hisztérikus zihálássá erősödik.

– Elég, Matthew, ne küzd! – szólok rá. – Engedd el magad, gyerünk! Gyerünk! – biztatom.

Lassan, nagyon lassan kezdenek ellazulni megfeszített idegei.

– Ez az, bújj ide! Szabad. Ölelni nem bűn – suttogom tincsei közé.

Légzése lassan csillapodik, arcát reverendám mélyére temeti. Talán sír is, nem tudom. Hajába túrok, elmerülök az érzésben, ahogy selymes tincseit érintem.

– Nem bűn – suttogom tovább, lassan ismételgetve ezt a két szót, míg meg nem nyugszik végleg.

Magam köré vonom ernyedt karjait, aztán lassan cirógatva hátát, a nyakába hajtom fejem.

Ölelni nem bűn. Érinteni nem bűn.

– A-atyám... – suttogja reszketve. Nagyot nyel. – Kérem...

– Nincs semmi baj, Matthew, csak ölellek – suttogom nyakába a szavakat és belélegzem bőrének illatát. – Mint egy barát. Az öleléseknek jó érzésnek kell lenniük. – Összeszorítom szemeimet, hogy kizárjam a feltörni készülő emlékeket. – Jó érzés kell, hogy legyen. Az embereknek pedig nem kell egymással hidegen viselkedniük. Te vagy az egyik legjobb, legtisztább ember akit ismerek. Csodálatos vagy. Mármint, mint hívő – teszem hozzá gyorsan – Higgy nekem, nem hazudok – emelem fel a fejem, még mielőtt még nagyobb sokkot okozok neki.

Úgy fúrja magát karjaim közé, mintha ez jelentené számára az egyetlen menedéket a világon. És úgy gondolom, ebben a pillanatban ez pontosan így van.

– Rendben van, Matty. Rendben van – simogatom tovább a hátát. – Amit tanítottak neked, az hülyeség. Ne gondolj rá!

Majd kitalálok valamit, hogyan is fogadhatná el ezeket a dolgokat.

– Most mondd, milyen érzés, amikor ölellek? – kérdezem.

Egy hosszú pillanatig nem érkezik válasz. Talán túl messzire mentem. Talán elkárhozom. Talán odafent a Góré még megbosszulja, hogy megérintettem a legszebb angyalát. De ez a pár pillanat akkor is megérte, ha ezer évig is égek érte a Pokol tüzén.

– Olyan... helyénvalónak érződik.

Hangja tompán hallatszik a mellkasom felől. Lassan elmosolyodom. Még egyszer utoljára beletúrok a hajába, aztán lassan elengedem és eltávolodom tőle. Még tétován derekam után nyúl, aztán maga mellé ejti karjait és arcára zavarodottság ül ki.

– Ne haragudj, Matty – igazítom meg galléromat. – Azt hiszem, túl messzire mentem. Nem akartam rád hozni a frászt. Nem volt túl professzionális tőlem – megnyalom szám szélét, mert nagyon száraznak érzem. – Hidd el, a városban sem így csináljuk.

– N-nem kell szabadkoznia, atyám! – hadarja, miközben arcát elönti a pír. – Nagyon... nagyon jól esett – suttogja cipője orrának. 

Elfojtok egy kuncogást. Most már biztos vagyok benne, hogy a Jóisten engem büntet. Matty más, mint a többi fiú, lány, férfi, vagy nő, akikkel valaha is dolgom volt. Mind feslett volt. Mind romlott. Pont olyanok, mint én. De ez a fiú itt előttem különleges. A megpróbáltatásai ellenére is olyan vakon hisz Istenben; olyan erősen kapaszkodik a hitébe, hogy csak emiatt nem roppant még bele a lelki terrorba, amit a szülei műveltek vele.  

– Adok neked egy házi feladatot – szólalok meg kisvártatva. – Szeretném, ha megkeresnéd a Bibliában azt a részt, amely konkrétan megtiltja az emberi érintést. – Meglepve kapja rám szemeit. – Nem ködös utalást, vagy szabad interpretációt várok. Keresd meg nekem, hol van leírva feketén fehéren, hogy az egyik ember nem érintheti meg a másikat.  

Szemöldökei apró rácokba szaladnak, ahogy gondolkodik.  

– Ha megtaláltad a választ, gyere el hozzám. 

– Menjek el magához? – rebegi.  

– A templom mindig nyitva van – felelem egyszerűen, ő pedig mintha kicsit csalódottnak tűnne ettől. Bár lehet, hogy félreértelmezem az arckifejezését. A faliórára emelem a tekintetem. – Most már tényleg mennem kéne – sóhajtom. – Még a végén bezár a bolt, mielőtt megvehetném a vacsorámat – nevetek fel.

– Sajnálom, hogy az ostobaságommal feltartottam, atyám! – szinte úgy kiáltja a szavakat.

Most rajtam a sor, hogy ráncoljam a szemöldököm.

– Hát Istentől valaha is bocsánatot kértél már, hogy rád pazarolja az idejét? – kérdezem szárazon.

Szemeiben sértődöttséget látok.

– Már megbocsásson, de Isten mindannyiunkkal ott van. Jóban és rosszban is – kéri ki magának. – Mi vagyunk a legkedvesebb gyermekei. Mindig van ideje ránk.  

– És mit gondolsz, nekem, mint az Úr földi helytartójának, mi a dolgom? – szelídülök meg. – Nem nevezhetném magam az Ő szolgájának, ha nem lenne időm a híveire. Szóval ne kérj bocsánatot semmiért, amikor velem vagy.  

Aprót bólint és én ismét nem tudom megállni, hogy ne érintsem meg. Gyengéden simítom meg feje tetejét. Megint megugrik egy kicsit. Elveszem kezem és nem mozdulok. Egy kis idő múltán felnéz rám. Várakozóan.

– Nos, kikísérsz? – kérdezem mosolyogva.

*

El sem hiszem, hogy megint dugiban dohányzom, mint tinédzserként tettem. Ugyan mitől félek? Hogy valaki meglát és eljut egy bizonyos valakihez, hogy néha rágyújtok? Hogy talán ez a bizonyos valaki csalódna bennem, ha megtudná? Talán szokjak le? Na még mit nem! Egy hete vagyok Aprajafalván! És különben is, ki utasítana rá, hogy leszokjak? Nincs kikötve, hogy lelkészként nem dohányozhatok! A fene essen bele!  

Elnyomom a félig elszívott cigimet és visszaosonok a paplakba. Csak pár hónapról van szó, nem igaz? Csak addig kell meghúznom magam, amíg odahaza meg nem enyhülnek azok a vén... Csak jónak kell lennem ideát, amíg meg nem kapom a levelet, hogy elnyertem az egyház bocsánatát. Karácsonyra már itt sem vagyok! 

Az öreglányoknak is csak azért tartok misét, mert tudom, hogy eljut Lester fülébe, aki jelenteni fogja a püspöknek. Arról nem tehetek, hogy Matthew is ott van! Önkéntelenül is találkozhatunk, amikor önkénteskedik. Nem mintha azért mennék, hogy őt lássam. Hiszen magától is eljön a misékre. Mindegyikre... minden egyes nyomorult misére...  

Miért nem tudom kiverni őt a fejemből? Hajának selymességét. A bőrének édes illatát. Törékeny, remegő testét a karjaim között. Szívverését a mellkasomon. Szapora légzését...  

Elég legyen!  

Egy újabb cigit emelek ajkaim közé és lépek ki ismét az ajtón. Felnézek a templom toronyra, ahogy a kereszt árnyéka az arcomra vetül.  

– A picsába! – mormolom és eltöröm a cigarettát, elhajítom messzire.

*

Ismerős alakot látok a polcok között. Bár most civilben vagyok és nem, még véletlenül sem azért jöttem a könyvtárba, hogy vele találkozzak! Igen. Én kutatómunkát végzek, hogy hogyan is segíthetnék a híveimnek. Elbújok a könyv mögé, ami eddig az asztalon feküdt.  

– Atyám? – hallom meglepett hangját.  

Leteszem a könyvet és meglepetést színlelve szólalok meg.  

– Matthew! – mosolyodom el. – Örülök, hogy itt talállak.  

– Itt dolgozom – néz rám megütközve, miközben kifürkészhetetlen arccal méreget.  

– Igen, tudom – helyeslek gyorsan. – Igazából beszélni szerettem volna veled.  

– Miről? – kérdezi óvatosan.  

– A múltkori beszélgetésünkről – felelem. – Feltéve, ha van rám egy perced.  

Ránéz a nagy faragott kakukkos órára, aztán aprót sóhajt, alig észrevehetően. Bólint.  

– Köszönöm.  

Kihúzom a mellettem lévő széket.  

– Foglalj helyet, kérlek.  

– Csak... csak egy kicsit érek rá – süti le a szemeit.  

– Rendben, akkor gyors leszek – bólintok. – Találtam valami nagyon érdekeset ebben a könyvben – mutatom fel neki a borítót.  

– Pszichológia? – kérdezi meglepve.  

– Igen. Tudod a vallás és a pszichológia elég közel állnak egymáshoz. Mindkettő ugyanarra az egy elvre támaszkodik: Ép testben ép lélek.  

Ránézek, hátha van valami hozzáfűznivalója, de ő csak várakozva néz rám, majd megint az órára. Elmosolyodom.  

– Tudod, mit? Hagyjuk ezt most. A világért sem akarlak feltartani – kelek fel a székből. – Talán egy másik alkalommal több időnk lesz beszélgetni.  

Összecsukom a könyvet és elindulok, hogy visszaadjam a kedves hölgynek a bejáratnál. Ekkor megérzem érintését az alkaromon. Olyan gyengéd, mintha ott sem lenne. Mennyivel másabb így, reverenda nélkül, csak a bőrömön érezni a bőrét.  

– Van időm! – hebegi. – M-magár van időm – néz ki az ablakon.  

Megfordulok és megállok lőtte. Nem néz rám és megint összeszorítja ajkait. Igyekszem úgy tenni, mintha nem venném észre testbeszédét.  

– Szóval érdekel, hogy mit olvastam? – kérdezem mosolyogva.  

Aprót bólint.  

Kinyitom a könyvet és leteszem az asztalra úgy, hogy ő is lássa.  

– Itt – bökök az egyik oldalra. – azt írják, hogy egy egészséges, felnőtt embernek legalább tizenkét érintésre van szüksége egy nap ahhoz, hogy elkerülje a szorongást és a depressziót.  

Különös fintor ül ki az arcára, amit nem tudok hová tenni. De folytatom.  

– A lényeg az, Matty, hogy társas lények vagyunk és az érintés hiánya kihat a lélek egészséges fejlődésére is. Ugye sokszor érzed magad levertnek, kedvtelennek vagy szomorúnak?  

Hezitál a válasszal, gondolkodik, hogy egyáltalán válaszoljon-e. Kíváncsian fürkészem az arcát.  

– Igazából néha nagyon rosszul érzem magam – ismeri be. – De csak néha! – bizonygatja.  

– Mennyire néha?  

– Csak párszor egy héten... – motyogja. – Maga szerint nem vagyok egészséges?  

Már megint az önmagában való kétkedés. Semmi önbizalma nincs. Úgy érzi, minden szavam kritika. Ezen változtatnom kell!  

– Ezt egy szóval sem mondtam – érintem meg gyengéden a vállát. A kezemre mered, de nem ugrik meg. – Csak azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy a mentális egészségeddel ugyanolyan fontos törődni, mint a fizikálissal.  

– De én jól vagyok – bizonygatja.  

– Akkor hadd vázoljam egyszerűbben. Mit csinálsz, ha éhes vagy?  

– Eszek – feleli megütközve.  

– És utána máris jobban érzed magad, ugye?  

– Igen.  

– És mit csinálsz, ha érintésre vágysz? – kérdezem kissé oldalra billentve a fejem.  

– Én... Én imádkozom – dadogja.  

– És jobban érzed magad tőle?  

Néma csend a válasz. Megint az a fura kis ráncocska ül ki a homlokára.  

– Nekem csak Istenre van szükségem! – jelenti ki makacsul.  

– Hát hogyne – bólintok lassan. – Dolgoztál a feladaton, amit adtam?  

– Én... Egész éjjel fent voltam, de... – lesüti a szemeit. – Még nem jutottam semmire.  

Túlságosan komolyan veszi ezt az egészet. Ez a fiú nem tud lazítani.  

– Van valamilyen hobbid? Valami, ami leköti a figyelmed? Kikapcsol? Ellazít? – kérdezem lassan.  

– Hogyne! Az idősek otthonában...

– Olyat mondja, amit nem kötelességtudatból teszel – vágok a szavába. – Van olyan elfoglaltság, amit csak azért teszel, mert téged boldoggá tesz? – kérdezem arcát fürkészve.

Meglepett, mikor öregasszonyok gyűrűjében láttam őt megjelenni. Úgy sürgött körülöttük, mint egy tyúkanyó. Leste minden mozdulatukat, figyelmesen a helyükre segítette őket. És óvó pillantását nekik szentelte, míg a mise tartott. Ez a fiú olyan, mint egy megoldásra váró rejtvény. Nem hagy nyugodni a jelenléte, és bár napközben megfelelően el tudom terelni a gondolataimat, a mise közben figyelmem folyamatosan elkalandozik és őt keresem a sorok között.

– Matthew! – Lépek oda hozzá. – Jó látni téged itt újból. Ne hidd, hogy nem láttalak a héten. – mosolyodom el. – Minden nap jöttél, ez igazán lenyűgöző. Mondd csak, tetszett a mise?

Ezt a szánalmas próbálkozást, amit beszélgetésnek csúfolnak... Fogalmam sincs, miért viselkedem úgy, mint egy első áldozó.

– Igazán csodálatos volt. Biztos vagyok benne, hogy senkinek sem okozott csalódást. – válaszol illedelmesen.

Már épp készülök letenni arról, hogy értelmes beszélgetés alakuljon ki köztünk, mikor hirtelen megszólal.

– Atyám! – tétovázva az ajkába harap. – Mondták már önnek, hogy olyan hangja van, mint Istennek?

Kibukik belőlem a nevetés, de nem azért, mert hülyének nézem, hanem azért, mert annyi minden mást kérdezhetett volna ez helyett. Nagyon meglepett. Hogy válaszolhatnék egy ilyen kérdésre? Én, aki csak annyira vagyok lelkész, mint amennyire egy tévé reklámban egészségesnek van beharangozva a müzli szelet?

– Úgy gondolod, hogy olyan hangom van, mint magának az Úrnak lehet? – kérdezem, hogy egy kis időt nyerjek, amíg a válaszon gondolkodom. – Nem, ilyet még nem mondtak nekem, Matthew – ismerem be. – Mondok neked egy titkot, még csak az ördögéhez hasonlították.

– A-az ördög... ördögéhez? – kérdez vissza ártatlanul.

Szinte suttog, alig lehet hallani a szavakat, amik elhagyják a száját. Mintha szellemként gördülnének ki ajkai közül.

– Bocsáss meg! Megijesztettelek? – kérdezem lágyan. – Csupán csak tréfálkoztam, báránykám.

– Egy kicsit azt hiszem tényleg megijedtem – ismeri be. –, tudja errefelé mi ki sem ejtjük szívesen a nevét. Ha a gondolatainkba sem engedjük be a bűnt, akkor nem bánthat semmilyen gonosz.

– Igazán érdekel megközelítés Matthew – lépek közelebb hozzá és hajolok le kissé, hogy belenézhessek a szemébe. – És mondd csak, te úgy hiszed, távol tudod magadtól tartani a gonoszt?

– É-én reménykedem benn, atyám – dadogja és lesüti a szemeit. – Azt hiszem, most már ideje is volna mennem. Családi ebédet tartunk minden vasárnapi mise után – hebegi.

Ezt jól elszúrtam. Hátrébb lépek. Most végleg elriasztottam magamtól.

– Oh, ez igazán szép szokás – veszem fel újra a maszkomat. – Ne felejtsetek el imádkozni!

– T-természetesen nem fogunk. Sohasem felejtenénk el! – jelenti ki úgy, mint aki kikéri magának már csak a feltételezést is, hogy elfelejtené.

– Ne aggódj, gyermekem! Tudom. Viszont, ha esetleg hosszabban szeretnél beszélgetni, gyere el bátran miséken kívül is a templomba. Az ajtóim nyitva állnak előtted. Pontosan úgy, ahogyan a gyóntatófülke is.

*

A város szélén áll egy házikó. Igen, házikó, mert nem olyan nagy, hogy háznak lehessen hívni. Még magamat is meglepem azzal, hogy itt állok az ajtaja előtt. Már épp kopogtatni akarok, amikor egy kutya rohan elő a ház mögül és boldogan csaholva körbeugrál. Megsimogatom a buksiját és mikor felegyenesedem, Lester atyát látom elősétálni onnan, ahonnan a kutya is jött.

– Áh, látom találkoztál Brióssal – mosolyog rám és kezet nyújt. – Mi szél hozott ide fiam?

– Nos, a véleményét szeretném kikérni, atyám.

– Semmi szükség atyámnak hívni, már nem dolgozom, igaz?

Mosolyog. Töretlenül és melegen. Önkéntelenül is visszamosolygok rá.

– Gyere, kerülj beljebb – nyitja ki az ajtót.

A nappaliba vezet és leültet a kanapéra.

– Miben segíthetek? – kérdezi.

– Van egy fiú, aki egyetlen misét sem hagyott ki eddig. Körülbelül ilyen magas – mutatom kezemmel –, és vörös haja van.

– Áh igen, Matthew – bólogat az öreg. – Baj van vele?

– Nem, dehogy is! – vágom rá. – A minap elhozott magával néhány idős hölgyet is, akikkel nem volt még alkalmam találkozni. Arra gondoltam, talán ön tudja az okát.

– Ők a helyi idős otthon lakói lehetnek. Matthew néha elhozza őket, mert közöttük is akadnak vallásos személyek.

– Elhozza őket? – lepődök meg. – Szabad ilyet csinálnia?

– Nos, saját felelősségre, igen. De mindig sokat kell küzdenie a vezetőséggel, mire megengedik neki.

– Értem – felelem. – És köszönöm, atyám... Akarom mondani Abraham.

Felkelek a kanapéról és az ajtó felé indulok.

– Köszönöm a segítséget, azt hiszem, tudom is, mit kell tennem.

– Már mész is? – kérdezi meglepetten.

– A világért sem akarom rabolni a drága idejét, most, hogy már boldog nyugdíjas lett. – mosolyodom el.

Lester atya kuncog és utánam int. Én pedig haza indulok.

*

Halk nyüzsgés hangja tölti meg a teret. Megigazítom a galléromat, ahogy odalépek az egyik ápolóhoz.

– Üdvözlöm, Conor Young vagyok – mutatkozom be és kezet nyújtok.

– Mondták, hogy jönni fog, atyám – fogadja el a kezem. – Brad vagyok. Van egy kis előadótermünk, ahol néha szavaló versenyeket rendezünk, meg ünnepi műsorokat. – magyarázza és már kísér is a csempézett folyosón. – Nem templom, még csak nem is kápolna. Igazából egy fia kereszt, vagy szent kép sincsen a teremben, de ha...

– Kérem, ne szabadkozzon – mosolyodom el. – Nem kell templom ahhoz, hogy az ember misét tartson. A hit nem a templomban lakozik, hanem a szívekben.

– Ha maga mondja – vonja meg a vállát Brad.

Belépek a terembe és látom, hogy már be is van rendezve. Egy kicsi pódium van az egyik végében, és azzal szemben állnak sorban a kinyitható, tábori székek.

– Szólhatok nekik, hogy megérkezett? – kérdezi az ápoló.

– Igen, addig előkészülök, köszönöm.

A férfi kiballag a teremből én pedig leteszem a táskámat a nekem odakészített székre. Előveszem belőle az ostyát, a bort, és a Nagy Könyvet. Lassan megérkezik a hallgatóságom. Helyet foglalnak, én pedig mindenkihez odamegyek bemutatkozni. Amikor visszatérek a pódiumhoz és megfordulok, egy ismerős arcot látok meg a terem túlsó végében, a falnál ácsorogni. Mosolyom kiszélesedik, ahogy elkapom tekintetét. Rákacsintok és ő egyből lesüti a szemeit, hogy aztán inkább kinézzen az ablakon.

Elkezdem a misét. Néhányan sírnak a meghatottságtól. Sokkal bensőségesebb ebben a kis teremben, ennek a maréknyi embernek misét tartani. Végig megyek az ostyával és a borral. Sokan megfogják a kezem és megszorítják. Van, ami megcirógatja az arcomat. Megköszönik, hogy eljöttem.

Miután kiürül a terem, nekilátok, hogy elpakoljam a holmijaimat. Lépteket hallok a hátam mögött, így felegyenesedek és megfordulok.

– Atyám – szólít meg. – Nem tudtam, hogy itt lesz ma.

Szomorkás, szürke szemeivel csodálkozva néz rám.

– Nos igen, nem volt rendhagyó mise – mosolyodom el. – Nem tetszett?

– Erről szó sincs! – tagadja hevesen. – Csak hát... – motyogja.

– Bevallom, csaltam. – Rám kapja tekintetét. – Láttam, hogy elhoztad őket a misére, és elmentem Lester atyához. Ő mesélte, hogy el szoktad hozni a hölgyeket az otthonból. Igazán nem akartam kémkedni utánad, de ugye tudod, hogy veszélyes saját felelősségre elhozni őket onnan, ahol biztonságban vannak?

– Én... sajnálom, csak azt szerettem volna, ha ők is megtapasztalják milyen egy mise, amit ön cerebrál, atyám. – motyogja.

– Ne sajnáld – teszem vállára a kezem, amitől megugrik. – Azért vagyok itt, hogy ne kelljen többet harcolnod az itteni vezetőséggel. Nem kell többet elhoznod őket a miséimre.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezi csodálkozva.

– Heti egyszer szorítok helyet annak, hogy én magam jöjjek el ide, misét tartani nekik.

– Valóban megtenné ezt értük?

– Már meg is tettem, nem igaz? – mosolygok rá.

És talán többet láthatlak téged is így.

– Mondd csak, Matthew, te itt dolgozol?

– Nem, én csak önkéntesként vagyok itt – feleli. – A könyvtárban dolgozom.

– Békés munka lehet.

Elengedem a vállát és egy rövid szünet áll be a beszélgetésben. Nem tudom, mit mondhatnék, ami nem hangzik erőltetetten. Még csak azt sem értem, miért töröm magam ennyire.

– Atyám – szól csendesen.

– Igen?

– Szeretném megköszönni, amit az itteni idősekért tett – emeli rám tekintetét. – Ez nagyon, nagyon sokat jelent nekik.

– Ezért vagyok itt.

Egyik lábáról a másikra áll, aztán karba fonja kezeit a mellkasa előtt, szinte átöleli magát.

– Mondhatok még valamit?

– Hogyne mondhatnál!

– De ígérje meg, hogy...

– Lakat a számon – biztosítom. – Csak Isten, és mi fogunk tudni róla.

Aprót bólint.

– Nem tudom, milyen a város, ahonnan jött, atyám. De annak, aki olyan önzetlen, mint maga, nem lenne szabad a hangját az ördögéhez hasonlítani.

Felsóhajtok. Legalább harminc okom lenne rá, hogy megcáfoljam, amit mondott, de nem teszem. Nem tehetem. Attól tartok, Matthew annyira törékeny, mint egy mozaik üveg. Ha tudná, milyen is vagyok valójában, abba talán még bele is roppanna. Talán még a hitét is elveszítené.

– Atyám! – néz rám aggódva. – Valami baj van?

– Nem, Matthew, semmi baj – felelem. – Csak nem szeretek arra gondolni, ahonnan jöttem.

– Bocsánat! Nem tudtam, hogy erről nem szeret beszélni! – kezd szabadkozni. – Illetlenség volt tőlem, hogy felhoztam.

– Soha ne kérj bocsánatot azért, mert kíváncsi vagy. Szívesen válaszolok a kérdéseidre. És talán egyszer majd lesz erőm beszélni arról is, hogy milyen volt a város, ahonnan jöttem. – Mosolyt erőltetek magamra. – Most csak legyen elég annyi, hogy egy nagyon gonosz helyről jöttem és kell még egy kis idő, hogy minden a helyére billenjen. – Gyengéden megsimogatom a fejét, arcán halvány pír jelenik meg. – Most azonban attól tartok, hogy lassan indulnom kell. Örömmel venném, ha kikísérnél az ajtóig.

„Mindenki szereti látni a visszatérést. Mindenki szereti látni az esélytelen győzelmét.”

– Marilyn Manson –

Bámulom az órát a falon.

Tik... Belégzés... Tak... Kilégzés...

Nem veszíthetem el a hidegvérem. Ezek előtt az emberek előtt nem. A súlyos, sötétre pácolt könyvespolcon régi, elnyűtt könyvek sorakoznak, mind ugyanarra a témára épülve. A szoba közepén álló íróasztal mögött egy bársonykárpitos széken ül a férfi, beszél hozzám. Amikor észreveszi, hogy nem figyelek rá, összeráncolja szemöldökét és előredől a székben.

– Hallottad, amit az előbb mondtam? – kérdez ingerülten.

– Igen, hallottam.

– És?

Megütközve nézek rá.

– Mit és? – kérdezek vissza. – Mit vár? Dühöngjek? Álljak neki törni-zúzni?

– Ez nem büntetés Conor, hanem egy új esély. Ne szúrd el!

– Minden tiszteletem püspök úr – mosolyodom el nyájasan –, de az, hogy elküldenek az isten háta mögé, nekem mégsem tűnik jutalomnak.

Csattan a tenyere a súlyos bútorlapon. Most igazán felbosszantottam. Figyelem arcát, ahogy bőre lassan megtelik apró izzadtságcseppekkel, pupillái kitágulnak, orrcimpái megremegnek és ajkait penge vékonyra húzza, hogy magában tartsa azt a szidalmat, ami kikívánkozik belőle. Így bámul rám pár pillanatig, megfeszült idegekkel. Aztán ellazul, visszadől a székbe és egy hosszú, remegő lélegzetvételt követően visszanyeri a kontrollt a dühe fölött.

– Az Úr nevét a szádra hiába ne vedd! – int meg. – El sem tudod képzelni, mennyire sok erőforrásába került az egyháznak, hogy ne börtönbe kerülj.

– Hálás vagyok – biccentek komoran.

– Lester atya nyugdíjba vonul. A kisvárosnak kell egy új lelkész, és bármennyire is fáj beismernem, te kivételesen jó lelkész vagy, fiam. Azonban még egy olyan botlás, mint az előző, és az egyház elhatárolódik tőled.

– Az a kölyök megérdemelte, amit kapott – szúrom közbe.

– Felpofoztál egy kiskorút a mise kellős közepén! – csattan fel, ismét elveszítve a kontrollt.

– Csámcsogott a rágógumijával, a lábait feltette az imakönyvek közé a padon, volt pár elmés megjegyzése a példázataimra, végül nekiállt hallgatni valami hányadék zenét a telefonján, ezzel zavarva a mise nyugalmát. Úgy vélem, hogy mi Isten tanításait igyekszünk átadni a hallgatóságnak. Az, hogy kapott két maflást, építően hat majd a személyiségfejlődésére.

– Az anyja dühöngött, Conor! El sem tudod hinni, mennyit kellett győzködnünk, hogy ne tegyen feljelentést.

– Ha inkább azon gondolkodna, hogy megneveli az elkényeztetett, tacskó fiát, a világ máris egy jobb hely lenne – felelem.

– Hétvégén utazol – jelenti ki szárazon. – Lester atya vállalta a fáradtságot, és szemmel tart majd téged. Minden lépésedről tájékoztatni fog bennünket.

– Nagyszerű – bólintok kurtán.

Felkelek a székemből és az ajtó felé indulok.

– Még nem végeztünk! – szól utánam.

– De, igen.

Kilépek a folyosóra, otthagyva a püspököt, az embereit, a ketyegő órát a falon. Egy nővér elsiet mellettem, s amikor azt hiszi, nem látom, keresztet vet. Nem vagyok egy angyali személyiség, és való igaz, hogy itt mindenkinek megvan a véleménye rólam. De a püspöknek igaza volt, abban, amit csinálok, pokolian jó vagyok. Mégis vidékre küldeni, ahol még a madár sem jár. Megértettem a súlyát annak, amit mondott. Vagy ez, vagy a börtön. Egy ideig meg kell húznom magam. Nem szabad feltűnést keltenem. Aztán, ha elült a vihar, az egyház visszaenged. Mindig megbocsájtanak.

*

A Nap sugarai vakítóan fényesek, ahogy leszállok a vonatról. Orromat azonnal megcsapja a szántóföldek tiszta illata. Lehunyom szemeimet és magamba szívom a fényt, a hangokat, az illatokat. Mennyivel tisztább itt a levegő, mint a városban! Madarak énekelnek, az utcák zöldellnek a fáktól. Festői hely, mégis szerény. Az épületek ápoltak, a kertek és az udvarok rendezettek.

Az égre emelem a tekintetem, amikor egy idősebb férfi lép oda hozzám. Nem hiszem, hogy láttam valaha is ennyire kéknek az eget. Mintha egy kameralencsén keresztül figyelném. Ha másra nem is, hát megpihenni tökéletes lesz az itt tartózkodásom.

– Conor? – szólít meg. – Conor Young?

– Én volnék – felelem.

Ránézek. Teltkarcsú alkata van, pirospozsgás arcáról soha nem tudnám elképzelni, hogy düh vagy szomorúság ülné meg. Éber, zöld szemei meghazudtolják korát, mintha ebben az idős testben egy fiatalember szelleme lakozna. Ősz haja dús koronaként ül a feje tetején. Ezt sokan irigyelhetik tőle.

– Abraham Lester vagyok – mutatkozik be és felém nyújtja a kezét.

– Örülök a találkozásnak, atyám – mosolyodom el és elfogadom a kézfogást. – Köszönöm, hogy kifáradt elém.

– Ugyan! – legyint jókedvűen. – Gyere, hazaviszlek. Útközben megismerhetjük egymást.

A poggyászomat felvéve, követem őt a parkolóhoz. Egy öreg, de jó állapotú Ford Anglia felé sétálunk. Ezt az autót már múzeumban kéne mutogatni, nem való az utakra. Mégis olyan remekül beleillik a kisváros életképébe, mintha egy szépia képeslap része lenne.

Lester atya kinyitja a csomagtartót, én berakom a csomagjaimat, aztán beülünk az autóba. A bőrülések illata különleges, nosztalgikus érzést juttat eszembe.

– A paplak most üres – szólal meg, miközben elindítja az autót. – Volt szerencsém egy kis házat vásárolni egy pofás kis telekkel a város szélén. Állatokkal fogok foglalkozni, ha már visszavonultam – meséli mosolyogva.

– Ez remek – felelem kicsit szerencsétlenül, mert nem tudom, erre mit is mondhatnék.

A motor felbúg, de nem indulunk. Az atya engem fürkész én pedig állom a tekintetét. Arcára árnyék telepszik, majd felsóhajt és elindulunk.

– Parry püspök elmesélte, miért vagy most itt.

– Igen, említette, hogy ön fog gondoskodni a rehabilitációmról.

– Köszönöm – mosolyodik el ismét.

– Mit? – kérdezek vissza.

– Hogy nem neheztelsz rám amiatt, hogy szemmel kell tartsalak.

– Ön csak elszenvedője a szituációnak, atyám. Nincs értelme önre neheztelnem, amikor a saját hibám miatt vagyok itt.

– A bűnbocsánat csak akkor ér valamit, ha szívből jön – teszi ki az indexet és kanyarodunk rá egy másik utcára. – A szenvedéllyel nincs semmi baj, fiam. De néha ugyanúgy vissza kell fogni, mint egy lovat, ha az megbokrosodik.

Hasonlata meglep. Mindent vártam volna tőle, mondjuk vallásos, bibliai kereteken belül, de ezt nem.

– Kis közösség vagyunk. Minden hívemet névről ismerem, tudom, hol laknak. Tudom mik az aggodalmaik, az örömeik. Az itteni emberek összetartanak, fiam. Nem olyan személytelen élmény misét tartani, mint egy nagyvárosban. Amikor szólsz, akkor hozzájuk szólsz, nem csak a levegőbe beszélsz. És ők figyelnek minden szavadra, minden reakciódra, minden mozdulatodra. Elkerülhetetlen, hogy érzelmileg is kötődni kezdj hozzájuk.

– Bizonyára kell majd egy kis idő, mire megszokom a helyzetet.

– Nos, igen. Én csak annyit kérek tőled, hogy ha bármi kétséged adódik, keress bizalommal. Nem tervezek kémkedni utánad, de ha úgy érzed, könnyítenél a lelkeden, nálam mindig szívesen látott vendég leszel.

– Köszönöm, atyám.

*

A templomra ünnepélyes csend telepszik, lassan elhal a moraj, a beszélgetés alapzaja. Majdnem tele az összes pad. Errefelé még tényleg hisznek az emberek. A legszebb ruhájukban járnak misére. Arcukon várakozás, szemeik sejtelmesen csillognak a mozaikablakokon beszűrődő fénytől. A nehéz faajtó becsukódik Lester atya mögött.

Jó reggelt kíván, sokan visszaköszönnek neki. Meg-megáll a sorok közt. Úgy tűnik, mindenkihez van pár szava. Végül a szószékhez lép és ünnepélyes mosollyal néz végig az egybegyűlteken. Minden egyes ragyogó arcot megnéz magának, végül tekintete megállapodik rajtam és bátorítóan kacsint egyet.

Elkezdi a misét. Figyelem, ahogy szónokol. Hangja betölti az egész templomot, és a falakról úgy csapódik vissza, mintha valóban Isten hangja szólna sz emberekhez. Figyelem a híveket is, ahogy áhítatos arccal hallgatják az atya szavait. Együtt énekelnek, hangosan és tisztán. Együtt mondják az imákat.

Lesternek igaza volt. Ez sokkal interaktívabb. A nagyvárosban sokan csak muszájból mennek templomba. Gyorsan legyünk túl rajta és folytassuk a napunkat. Nem énekelnek, talán csak az idősebbek. Az imát csak az orruk alatt mormolják. Te pedig csak egy bohócnak érzed magad a szószéken.

Ez itt egészen más. Mindenki aktívan részt vesz az egész szertartásban. Gyermek, fiatal, öreg. Mind elhivatottan veszi ki a részét a miséből. Kaptam pár kíváncsi tekintete, mielőtt elkezdődött volna, de most ügyet sem vetnek rám. Csüngenek az atya minden szaván.

A mise végeztével Lester atya felteszi kezét.

– Szeretném még egy kis türelmeteket kérni! – szól hangosan, és meglepetésemre, mindenki a helyén marad. – Mint azt tudjátok, visszavonulok, nyugdíjba megyek – nevet fel, és sokan kuncognak vele együtt a hallgatóságból. – Ez volt az utolsó mise, amit én tartottam. Köszönöm nektek, hogy megtiszteltetek a jelenlétetekkel. Bevallom, nehéz lesz ma úgy elhagynom a szószéket, sőt, a templomot, hogy tudom, legközelebb már én is csak a hallgatósághoz fogok tartozni – jelenik meg egy könnycsepp a szeme sarkában. – De ez nem az elmúlásról szól! – Csapja össze tenyereit. – Nem bizony! A megújulás ugyanolyan fontos az egyház életében, mint bármilyen más területen. Engedjétek meg, hogy bemutassam nektek utódomat, Conor Young atyát! Remek ajánlólevéllel érkezett és úgy hallottam, hogy ő az egyik legjobb lelkész a fiatalok közül. Kérlek, fogadjátok őt szeretettel!

Biccent nekem egyet, hogy álljak mellé. Felkelek az első sorból és mellé lépek. Végignézek az arcokon. várakozással teli kíváncsisággal néznek rám. Szokatlan, hogy ennyire figyelnek rám az emberek. Egy pillanatra meg is illetődök. Aztán elmosolyodok.

– Köszönöm a magasztaló szavakat, Lester atya. Conor Young vagyok és nagyon örülök, hogy megismerhetem önöket. Viszont szeretném a türelmüket és a segítségüket kérni, amíg belerázódom az itteni dolgokba. Mindig is városi kölyök voltam, így nem sok tapasztalatom van a vidéki élet terén.

Lester atya megpaskolja a hátam és kiment a szerencsétlen mentegetőzésből.

– Mutassuk meg Young atyának, hogy milyen a mi híres vidéki vendégszeretetünk!

Szavait halk nevetés hullámai kísérik.

– Sok beszédnek sok az alja, tudom, hogy mindenki a közös grillezésre vár a templomkertben, úgyhogy menjünk is és készítsünk valami finomat. Ezúton szeretném megköszönni az önkéntes hölgyeknek a segítséget és a rengeteg finom süteményt, amit felajánlottak nekünk a mai napra.

A hallgatóság most egy emberként áll fel a helyéről, halk nyüzsgés kerekedik, ahogy az emberek az ajtó felé vonulnak. Lester atya kivezet a templomkertbe, ahol már állnak a sátrak és a grillsütők. Rám mosolyog.

– Így legalább lesz alkalmad megismerni őket.

Sokan odajönnek hozzám, kezet fogni, bemutatkozni. Mindenkitől kapok pár kedves, bátorító szót. Páran felajánlják a segítségüket, hogy körbevezetnek, megmutatják, mit merre találok. Szerencsétlennek érzem magam, ahogy itt ácsorgok és ezek az idegenek elárasztanak a kedvességükkel. Ez is egy olyan élmény, amit a városban nem tapasztalhatsz meg. Pár percre magamra maradok és csak bámulok ki a fejemből. Nézem az embereket, ahogy sürögnek a grill körül, tesznek-vesznek. Nem sietnek a dolgukra, mert nincs más dolguk. A vidéki élet sokkal letisztultabb és lassabb. Békésebb. Nyugodtabb.

Talán mégsem büntetés volt, hogy ideküldtek. Ekkor azonban tekintetem előtt vörös hajszálak libbennek meg. Egy fiatal fiú vette felém az irányt. Bőre olyan, mint a porcelán, a haja olyan mint egy nyári estén a tábortűz. Szemeivel engem méreget, de amikor meglátja, hogy őt figyelem, lesüti szemeit. Végül elér hozzám.

– Helló – köszön csendesen. – Matthew vagyok. Matthew Turner.

Kezet nyújt, amit el is fogadok. Bőre puha és finom tapintású. Isten nem ver bottal. Ennyit arról, hogy nem büntetésből küldtek ide. Ez a finom, törékeny alkat, ezek az őszinte, csillogó szemek, a puha ajkak, a kellemes hang.

Ne vígy engem kísértésbe!

– Örvendek Matthew – mosolygok rá.

Miért van egy ilyen szépség eldugva egy ilyen helyen? Olyan, mint egy életre kelt festmény.

– Én is – mosolyog vissza zavartan.

– Gyakran jársz misére? – kérdezem.

– Mindegyiken itt vagyok – húzza ki magát büszkén.

– Ezt örömmel hallom.

Vajon miért vigyorgok, mint egy idióta?

Megköszörülöm a torkom.

– Lehet, hogy nem leszek képes azt a színvonalat hozni, mint Lester atya, de igyekszem minden tudásommal megfelelni az elvárásaitoknak.

– Ne... – kezdi, de elharapja a szót félszegen, végül mégis folytatja. – Ne legyen magával ilyen szigorú.

– Nos, ha láthatlak a sorok között, akkor bátrabb leszek én is.

Ne flörtölj!

– Mindig öröm, hogy a fiatalok szívében is lakozik még hit – teszem hozzá gyorsan.

Szemei boldogan csillannak meg és bólogat.

– És mi hozta a városunkba, atyám? – kérdezi ártatlanul.

– Még nem tudom, hogy az Úrnak mik a tervei velem, de okkal küldött ide és bízom benne, hogy hamarosan felfedi előttem is a szándékait – hazudom lazán.

Nem mondhatom el neki, hogy felpofoztam valakit és azért küldtek ide, hogy ne legyek szem előtt.

Egy férfi és egy nő lépnek oda hozzánk. A nő hűvösen mosolyog, a férfi arca, mintha kőből volna, semmi kifejezés.

– Young atya – üdvözöl a nő. – Látom, Matthew már illedelmesen bemutatkozott. Mi a szülei vagyunk. – elmondja a neveiket, de nem figyelek rájuk. Kihagy az agyam. A szép emberek vajon tényleg isten ajándékai?

– Igen – felelem. – Épp arról beszélgettünk, milyen felüdítő látni, hogy a fiatalokat is érdekli az egyház. Az ő korabeliek általában már nem igazán járnak a templom felé. Tudja, barátnő, szerelem, randik.

– Matthew egyetlen szerelme az Úr – szögezi le tárgyilagosan a nő.

Húha, vannak itt gondok. Hallottam már fanatikusokról, de nem volt még hozzájuk szerencsém. Egészen eddig.

– Ez elragadó – játszom a szerepem széles mosollyal. – Remélem lesz alkalmam önökkel is jó kapcsolatot kiépítenem az itt tartózkodásom során.

– Szívesen segítünk beilleszkedni – szólal meg most a férfi. – Gyere Matt, hagyjunk az atyának egy kis teret.

Hátat fordítanak nekem és elindulnak. A fiúk viszont még hezitál, mintha mondani akarna még valamit. Aztán lesüti a szemeit és utánuk rohan.

Az Úr útjai kifürkészhetetlenek. Miért rakott elém egy olyan akadályt, amit nagyon nehéz lesz kikerülnöm? Ez egy teszt? Ha valóban az, akkor megérdemeltem.

Vörös fürtök táncolnak a tavaszi szélben. Porcelán bőrön csillan a fény. Már csak a szárnyak hiányoznak a hátáról.

Az hogy a Mennybe emel-e majd, vagy a Pokolba taszít, a jövő muzsikája. Mégis úgy érzem, életemben először, hogy elkárhozom.