Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

<<1.oldal>> 2.

Sado-chan2015. 09. 01. 15:19:26#33417
Karakter: Kimura Keiichi



Alig egy hónapja lettem hivatalosan is állatorvos, de máris nyakig elárasztanak a kisebb nagyobb sebesültek.

Persze a kollégák még most sem vesznek komolyan, tekintve, hogy jóval fiatalabb vagyok náluk, és bár a szakmámhoz nagyon is jól értek, minden másban jobban illik rám a kétbalkezes jelző.

Tegnap is sikerült megvágnom magam, pedig csak egy zacskó chipset bontottam ki!

A reggelek is borzalmasak, Rendszerint Takeru kelt, alig negyed órával műszakkezdés előtt, így a reggeli elmarad, gyors öltözés, futás a munkahelyig, majd lihegve átveszem a munkaruhát, igyekszem magamra erőltetni a higgadt orvos szerepet, ami valójában nagyon is távol áll tőlem, de hát ilyen az élet.

 

A szünetek is arról szólnak, hogy állva alszom el, vagy két mondat közt...őszintén...csodálkozom, hogy még nem rúgtak ki, vagy estem össze a végkimerültségtől.

- Doktor úr!- hallom távolból az egyik nővér hangját...

Ugye nem...csak még egy percet...légyszííí!...

A következő pillanatban akkorát csattan valami a fejemen, hogy majd' leesek a székről

- Kimura!- morran fel az egyik kolléga. Na igen...már megint bealudtam...- újabb beteg..- dobja elém a papírokat. Közben az egyik nővér is megjelenik, majd két szusszanás közt elhadarja, hogy mi történt.

- Azt hiszem a nénike kanárija most várhat egy kicsit- kapom fel a köpenyem, majd indulok is az előtérben várakozó sérült állat felé.

Odakinn egy kb velem egykorú srác áll, kezében egy csurom véres kutyával.

Megint egy gázolás? Vagy esetleg neki ugrott egy másik állat? Mindenesetre nem álldogálhatunk itt tovább

- Hozza utánam! – utasítom a gazdáját, majd elindulok vissza a rendelőbe, ott majd jobban meg tudom vizsgálni –rakja le az asztalra!

Az állat nyüszít, de nem ellenkezik. Bizonyára nincs már annyi ereje, hogy kapálózzon.

- Kérem, mentse meg! - fordul felém kétségbeesetten

- Minden tőlem telhetőt megteszek a kutyájáért, most azonban kérem, menjen ki. A váróteremben várjon. – becsukom az ajtót, majd visszafordulok a kutyus felé. - jól van pajti, először is kapsz egy kis fájdalomcsillapítót, hogy meg tudjam nézni, mi történ- simogatom a buksiját.

 

.oOo.

 

Bele telik másfél órába, de sikerül elállítanom a vérzést, bevarrni a sebet és rájönni, mi egyéb panasza van szegénynek. A nyakán lógó bilétából a nevét is megtudnom időközben.

 

Mosollyal az arcomon megyek ki a gazdihoz

- Hogy van? Sikerült megmenteni?- kérdi idegesen.

- Igen, valószínűleg megijedhetett valamitől és a nagy rohangászásban megvágta magát több helyen is. Ez önmagában nem lenne akkora baj, de ahogy láttam, más baja is van, és az erre kapott gyógyszerek miatt vérzékeny lett, ami a sérülésekkel párosítva nem jelent jót.

- Értem... és én mit tehetnék, hogy jobban legyen?- kérdi leszegett fejjel.

- Két napra még bent tartom, megfigyelés és lábadozás céljából, na meg egy kis vitamin utánpótlás okán...- elő veszek egy darab papírt és írkálni kezdek- tessék, ezekhez nem kell recept, bármelyik közértben beszerezhetőek. Vitaminok, gyengébb fájdalomcsillapítók, ez pedig kifejezetten kutyáknak való..- magyarázok

- Köszönöm...- mosolyog megkönnyebbülten. Pár dolgot meg elmagyarázok neki.

 

Hirtelen ugatás és kaparászás csapja meg a fülem, majd két lábacskát érzek, ahogy a hátamnak csapódik.

- Wolf, te meg hogy szöktél ki?- guggolok le a kutyus mellé

- Még egy páciens?

- Nem egészen...- vakargatom a fülét- Valóban betegként került hozzánk, csakhogy miután rendbe jött, a gazdája rájött, hogy nem tud vele mit kezdeni, így itt maradt és végül én fogadtam be, igaz, haza az albérletbe nem tudom vinni így itt a rendelőben lakik. Ő a mi kabalánk, ha úgy vesszük- nézek a srácra nevetve


.oOo.

 

Otthon, édes otthon!... na jó.. inkább csak egy kis lyuk, ahol másodmagammal nyomorgunk.

Kimerülten dőlök le a kanapéra, a telefonomat kihangosítva az asztalra teszem, hogyha bármi van, fel tudjam venni. Nem hiszem, hogy bárki zaklatna hajnali háromkor, de az esélyt azt meg kell adni. A számomat is megadtam a srácnak, meg az elérhetőséget, ha esetleg gond lesz miután hazaviszi a kutyát....szegény pára, nem elég hogy öreg, de még beteg is...

 

A kanapén alszom el végül.

Nem alszom sokat, hisz hatkor ébresztő, aztán indulás...bár azon sem lepődnék meg, ha többet nem kelnék fel.

 

Másnap nyugisan telik a délelőtt. Egy- két páciens, nagyrészt chipezés és apróbb sérülések miatt, egy vemhes macska, akinek végül négy gyönyörű csöppsége született, meg egy kislány, aki talált az utcán egy elkóborolt papagájt.

 

Ha nem az új betegekkel, akkor mindig Francoval foglalkozom.

Szegény pára nem csak megsérült, még sokkot is kapott, így alig akar enni és a folyadékot is csak infúzión keresztül tudjuk pótolni. Wolf, tőle szokatlan módon mindvégig mellette ült vagy feküdt, mikor Franconak valami fájt, ő is halkan nyüszíteni kezdett.

Nem hittem volna, hogy így összebarátkoznak, hisz Wolf fél a többi kutyától, legyen az kicsi vagy nagy. Az eredeti gazdája elmondása szerint egy csapat agresszív nagykutya rátámadt még kölyök korában, kis híján megölték, azóta kerüli mind.

Most meg felugrik az asztalra, miközben Francot vizsgálom és nyalogatni kezdi.

- Mi van, kislány, szerelmes lettél?- kérdem a hátát simogatva, majd visszatérek a kis beteghez. Tudom, fura név egy lánynak, de nekem megtetszett.

 

.oOo.

 

Hamarosan műszak vége, és a srác ma jön vissza a kutyáért. Direkt kertem, hogy műszak után jöjjön, így nyugodtan beszélhetünk, és akutyák is együtt lehetnek addig még. Wolf mintha tudná, hogy most játszhatnak utoljára, odabújik, nyalogatja és finoman bökdösi. Én meg csak mosolygok rajta.

 

Valaki kopog. Biztosan ő lesz az. Nyílik az ajtó, majd egy világító szempár jelenik meg a sötét folyosón.

- Jöjjön csak- biztatom, mire becsukja maga mögött az ajtót. Gazdája jelenlétére Franco is felkapja a fejét, ugatni kezd, majd felkel. Bicegve, lassan megy oda, de látszik rajta, hogy most mindennél boldogabb. És én is az vagyok, hisz megmentettem egy életet.



Nika03672015. 07. 07. 15:43:19#33144
Karakter: Toyama Akio
Megjegyzés: Keiichi-nek


Fáradtan térek magamhoz. A mellettem villogó órára pillantok. Fél tíz van. Remek… az üzleti vacsoráig még van jópár órám. Az ölembe nézek, ahol Franco békésen alszik. Végre megnyugodott. Egész este nyüszített és valamitől szenvedett. Nem tudom, mi volt a baja, de ha ma este is ezt fogja csinálni, esküszöm, hogy elviszem állatorvoshoz, ha akarja, ha nem. Megfogom a kutyusom fejét, majd finoman az ágyamra helyezem.

Halkan feltápászkodom, majd a mosdóba megyek. A tükörbe nézve igen gyatra kép fogad. Pompás… éljen az egész északai fentlét. Gyorsan elkészülődök, majd, miután sikerül viszonylag elfogadható külsőt varázsolnom magamra, felveszek egy farmert és egy egyszerű sötétkék flanel inget. Nem éppen a legdivatosabb, de most ez mindegy. Majd délután kicsípem magamat a vacsorára. Most el kell mennem bevásárolnom. Néha tényleg jól jönne egy bejárónő…

A bevásárlás pont azok közé a dolgok közé tartozik, amiket a legkevésbé szeretek. A főzést pedig inkább hagyjuk… hamar végzek ezzel a nélkülözhetetlen feladattal, majd hazaérve nekilátok főzni. Tekintetbe véve, hogy az étrendemből a cukrot és a szénhidrátot teljesen mellőzöm, az ételek nagy részét nekem kell megfőznöm. Ezeket az ételeket pedig szerintem rajtam kívül senki nem enné meg, hisz kevés olyan étel létezik a világon, melyet cukor nélkül meg lehet enni. Délután kettőre végzek is ezzel, majd ledőlök egy kicsit pihenni, este öt körül pedig nekilátok a külsőm megszépítésének. Hajamat bezselézem, majd felveszek egy fekete nadrágot, egy fehér inget, rá pedig egy fekete zakót húzok. Még utoljára befújom magamat egy kis dezodorral és elégedetten nézek végig magamon a tükörben. Pont végszóra tér magához Franco, aki egész nap az ágyamon aludt. Fáradt és nehézkes mozdulatokkal mászik le az ágyamról, majd hozzám dörgölőzik. Gyengéden simogatom meg, mivel még mindig néha fájóan felnyüszít, majd megpuszilom a fejét. Franco nagyon régi barátom, nem is tudom, mi történne velem, ha elveszíteném. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán itthon kéne maradnom vele, ugyanakkor ez az este nagyon fontos lesz a számomra, nem hagyhatom ki. A mai este fogok találkozni a legújabb ügyfelünkkel, mely a kollekciója reklámozásáért még milliókat is képes volna adni nekünk. Ráadásul ezen a rendezvényen még a szüleim is a tiszteletüket fogják tenni… így, utólag átgondolva lehet, hogy mégis jobb lenne itthon maradnom Francoval. Ő legalább nem fog untatni és idegesíteni, nem úgy, mint ők… kutyám fájó tekintettel néz rám, mire a fejéhez nyomom az enyémet.

-Ne izgulj. Amint tudok, jövök. –mondom neki –a kajádat behoztam a szobába, víz is lesz. Ne mozdulj sehová. –utasítom, majd még utoljára megpuszilom a homlokát

Franco erre csak szomorúan nyüszít egyet. Szegény… bár, ne kéne itthon hagynom egyedül…

-Ne félj. –motyogom halkan a szavakat –hamarosan hazajövök.

Még utoljára megsimogatom a fejét, majd kifelé indulok a házból. Gondoltam már arra, hogy felhívom Ryuu-t, a menedzserem fiát, hogy maradjon itthon Francoval, ugyanakkor az a srác még a saját testi épségére sem képes vigyázni, nemhogy Francoéra. Talán jobb lesz neki, ha itthon marad, egyedül…

A házam előtt már vár rám egy sötét autó, melynek sötét ablakát egy fiatal nő engedi le. Haja barna színű, mely lófarokba van fogva és szemüveget hord.

-Gyere! –hív az ügynököm –nem késhetünk.

Erre csak némán bólintok, majd beszállok az autóba. A nő beindítja a járművet, majd nekiindulunk az éjszakának. Az út alatt végig Franco-n jár az eszem, hogy vajon most hogy van, mit csinál. Vajon rendesen eszik? Fáj valamije? Sajnos azonban a kérdéseimre nem kapok választ. Hamar megérkezünk a zárt terű rendezvényre, melynek bevétele a rákos gyermekek javára megy, vagy valami ilyesmi. Nem érdekelnek ezek a dolgok, így nem is figyeltem akkor, mikor az ügynököm nagy lelkesedéssel magyarázta ezeket a dolgokat.

Némán szállok ki az autóból, mire vakuk fénye világítja meg arcomat, füleimet pedig női sikolyok tömik meg. Egy pillanatra összerándulnak a szemeim a hirtelen jött fénytől, ám hamar helyrerázom magamat és a szokásos laza és rideg léptekkel indulok be, az épületbe.

-Szeretlek! –sikoltozzák a lányok

-Akio, te vagy a legjobb férfi!

Az egyik lányra futólag a pillantásomat rávetem, aki ettől egyből el is hallgat és pipacsvörössé válik. Pedig még meg sem szólaltam. Atya világ… még jó, hogy én nem a nőket szeretem. Egy gonddal kevesebb. Az épület belsejébe érve azonnal tudatosul bennem a gondolat, hogy lehet, hogy tényleg otthon kellett volna maradnom. Franco tényleg jobb társaságnak mutatkozik, mint itt ez a sok öreg vénember, akik közül a legtöbb azért hordja fent az orrát, mert gazdag. Ahogy végignézek a díszes társaságon, akad itt még olyan is, aki a vagyonát vagy örökölte, vagy nemsoká fogja, és azért játssza meg az eszét. Szánalmas. Komolyan mondom, néha úgy érzem, hogy én vagyok a világon az egyetlen értelmes emberi lény.

-Akio, -lép mellém az ügynököm, álmosollyal az arcán –kérlek, a mai estét ne szúrd el semmiféle illetlen beszólással vagy azzal, hogy lelépsz.

Hűvösen ránézek.

-Ezt mondd azoknak, akik a macskájuk étkezési szokásain kívül másról nem tudnak beszélni. –javaslom a nőnek, majd otthagyom

Hát, igen… kellemesebb társaságom is akadhatna, ez tény…

-Akio!

Basszus… kellett nekem megszólalnom.

-Oh, helló. –köszöntöm szüleimet rezzenéstelen arccal –titeket is meghívtak erre a rendezvényre?

De nincs most kedvem hozzájuk…

-Igen. Mondd csak fiam, hogy megy a modellkedés? –elegyedik szóba velem apám

Remek… jól kezdődik ez az este is.  

Körülbelül éjfélig tart ez a „kis” megbeszélés, melyet sikerrel zár le az ügynököm. Az én feladatom pedig ebben az ostoba játékban csupán annyi lesz, hogy felveszem az ügyfél által kölcsönadott ruhákat, pózolok benne egy kicsit, aztán pedig megkapom érte a sok-sok pénzt. Nem is olyan rossz játék ez! 

A vacsora végén az ügynököm visz haza, aki, miután kiszállok a kocsijából, még egy szót intéz hozzám.

-Akio! –szól mosolyogva –köszönöm, hogy nem hagytad ott ezt a rendezvényt. Ez nagyon fontos volt a karriered szempontjából.

Erre csak biccentek felé egyet, majd befelé indulok, a lakásomba. Hulla fáradt vagyok… mindjárt összeesem.

 

Kinyitom a bejárati ajtót, majd belépek a korom sötét házba. A villanykapcsolóért nyúlok, ám, amint felkapcsolom a lámpákat, azonnal meg is bánom eme tettemet. Döbbenten rakom le az ajtó mellett álló kisasztalra a kulcsokat, majd előre lépek pár lépést. Még a lélegzetem is elakad, agyamba pedig csupán egy szó férkőzik be, melyet sehogy se tudok kiverni: Franco. A szoba tiszta vér, és fogalmam sincs, mi történhetett itt.

-Franco! –kiáltok fel rémülten, majd felszaladok az emeleti szobámba –Franco! Franco, merre vagy?!

Félelem önt el, amint látom, hogy nem csak a nappali, de még a szobám is tiszta vér lett. Úr isten! Hol van Franco?! A vérnyomokat követve hamar megtalálom az alélt kutyát a fürdőszobában. Azonnal megnézem a pulzusát, még él. Gyorsan hálát adok az Úrnak, majd azonnal hívok a mobilomon egy Taxit. Nem tudom, mi történt vele, de azonnal be kell vinnem az Állatkórházba. A kutya tiszta vér, úgy néz ki, mintha saját magát bántotta volna. De miért? A kutyát óvatosan a karjaimba veszem, majd kifelé indulok vele az utcára. Még éppen időben érkeztem… remélem, túl fogja élni, bármi is történt vele… 

Hamar leérek az utcára, a Taxi pedig végszóra meg is érkezik a házam elé. Beülök Francoval, majd utasítom a Taxi sofőrt, hogy vigyen el azonnal az Állatkórházba. Fogalmam sincsen, hogy hány óra van, és csak reménykedni tudok abban, hogy lesz ott még valaki. Ügyeletes, vagy akárki!

-Tarts ki, Franco… -simogatom a kutyát és próbálom eszméleténél tartani –tarts ki… mindjárt ott vagyunk…

 

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő alatt érünk el az Állatkóházig. Nekem sok időnek tűnik, ám valószínűleg a pánik miatt siettetném most az idő múlását.

-Menjen csak! – utasít a sofőr szigorú hangon –majd itt megvárom!

-Köszönöm! –hálálkodok, majd kiveszem Francot a kocsiból és az épület felé indulok

Még égnek a lámpák… Istenem, add, hogy legyen még bent valaki! Az ajtó nyitva van, így azonnal be is lépek az épületbe. Szemeimmel hirtelen egy fiatal nőt pillantok meg, aki a recepciós pultnál vár, ám, amint meglát, azonnal hozzám rohan.

-Hívom a doktor urat! –közli, majd elszalad, én pedig úgy, akár egy szerencsétlen, csak állok egyhelyben, és azon imádkozom, hogy ne haljon meg FrancoPár pillanattal később a nővel egy fiatal, barna hajú fiú jelenik meg, aki, ha tippelnem kéne, szerintem velem egykorú. A fiú, mihelyst meglátja a karjaim közt fekvő, alélt kutyát, szigorú tekintettel néz rám, ugyanakkor fekete szemeiben neki is megjelenik a rémület.

-Hozza utánnam! –utasít, mire némán, szapora szívveréssel követem őt be, az egyik műtős szobába –rakja le az asztalra! –utasít ismét

A kutya halk nyöszörgéssel adja tudtomra, hogy, bár igyekszem gyengéden lerakni őt az asztalra, ám ez mégis fáj neki. A fiúhoz fordulok kétségbeesetten.

-Kérem, mentse meg!

A fiatal orvos bólint.

-Minden tőlem telhetőt megteszek a kutyájáért, most azonban kérem, menjen ki. A váróteremben várjon. –küld ki, majd becsukja utánam az ajtót

Idegesen sétálok fel-alá a váróteremben, rajtam kívül pedig egy várakozó gazdi sincs itt. Nem bírok nyugton maradni. Remélem, hogy meg fogja tudni menteni Francot!



Szerkesztve Nika0367 által @ 2015. 07. 07. 15:43:45


Darky2010. 09. 30. 16:15:13#8285
Karakter: Kurai Hideaki (Hide)
Megjegyzés: (Levi-samának)


Reggel korán dolgozni megyek, mert mindenképpen el akarom kapni ezt a gazfickót, aki ezt a sok rémséget elkövette.
 
Csapdát állítunk neki, és úgy néz ki, ezúttal be is jön.
 
Ráharap a csalira, csak aztán, egy sarokba szorított állat vadságával támad vissza, fegyverrel, gránátvetővel is, ha lenne nála, de csak egy stukker az arzenálja.
 
Embereim bekerítik, de egyet megsebesít, engem is meglő, de hála a golyóálló cuccnak, csak kék folt marad majd utána.
 
A sajtó is kivonult, kamerák, riporterek mindenhol, figyelik ahogy bilincsbe verik az ájult gazfickót, nem is, inkább szemétládának nevezném, és még ez sem elég csúnya szó.
 
Saját kezűleg fegyvereztem le, és kaptam el, miután azt hitte megölt az utolsó lövésével. Így aztán meglepetésszerűen hatott rá a tudat, hogy akit eddig halottnak hitt, most hirtelen ráveti magát.
 
Nem mondom, hogy könnyű volt. Rúgott, harapott, karmolt, mint valami megvadult állat. De sikerült lefognom, az embereim pedig bilincsbe verik.
 
 A kommandósok körül állják, fegyvereik rámerednek, de már feleslegesen. Elájult ütlegeim erejétől, vagy a tudattól hogy életfogytiglani börtön várja.
 
Sóhajtva bújok ki a golyóálló cuccból, amibe már teljesen beleizzadtam.
 
Még vár egy rakás papírmunka az irodában.
 
Jelentést írni róla, körözéseket levenni, számba venni a veszteségeket. Egy törött kar, egy borda, egy láblövés, egy kilyukasztott rendőrautó… a kék folt a mellkasomon ahol eltalált volna a golyója, ha nincs rajta golyóálló mellény. Sok lesz a számláján. De megérte.
 
Többé nem öl, nem kínoz meg senkit.
 
Majd őt a társai a hűvösön.
 
Maximum.
 
 Ha meg nem őrül addigra.
 
***
 
Késő délután van, mire kijutok a papírhalom alól, és haza vehetem az irányt.
 
Fáradtan lépek be a kapun, és épp csak kinyitom az ajtót, mikor meg is jelenik, mintha erre várt volna, hogy hallja mikor jövök.
 
Ezt mosolyogva konstatálom, majd rögtön elkomorodom, amint meglátom sápadt arcát, és hogy úgy remeg, mint a nyárfalevél.
 
Közelebb jön, a ruhámba markol, úgy néz rám mintha számba akarná venni megvan-e minden testrészem.
 
- Mi történt, Micuko? – kérdezem kissé csodálkozva, aggódva.
 
- Azt... azt mondták a tévében, hogy lelőttek és válságos az állapotod... – feleli szinte dadogva ejtve ki a szavakat.
 
Magamhoz vonom, arcom a hajába temetve szívom be az illatát. Érzem hogy remegése csillapul egy picit.
 
- Azok az ostoba szenzációhajhászok mindent összehordanak, hogy valaki nézze a csatornájukat. – felelem kissé bosszúsan, de nyugodt hangon.
 
- De lelőttek... – motyogja halkan.
 
- Golyóálló mellényben voltam, semmi bajom. – felelem végigsimítva gyönyörű haján. Annyira édes hogy aggódott értem. Nem is hiszem el szinte. Talán azt jelenti hogy már nem úgy tekint rám mint az elrablójára? Csak remélni merem.
 
- És miért késtél? – kérdezi felnézve rám. Szemein látszik hogy kis híja volt hogy sírva fakad, de most már kicsit megnyugodott. Viszont csak most tűnik fel neki, hogy a karjaimban tartom, és hogy olyan közel van hozzám, hogy szinte érzem a lélegzetét a bőrömön. Zavarba is jön rögtön, és fejét elfordítva pirulva a padlóra szegezi a tekintetét.
 
Kis édes. Annyira imádom ilyenkor. Olyan ártatlan. Annyira.. gyönyörű.
 
- A fránya papírmunka, bocsáss meg. Pedig sietni akartam haza. – magyarázkodok, majd egy lehelet finom csókot nyomok az arcára amitől ismételten zavarba jön, és el is enged, kissé eltávolodva tőlem.
 
- Máskor ne csinálj ilyet... – feleli durcásnak hangzó hangsúllyal, de mégis mosolygok, mert tudom hogy értem aggódott és ez annyira felvillanyoz, hogy szinte repülnék.
 
Megfordul és a nappaliba venné az irányt, ha meg nem állítanám. Kezem a csuklójára fonódik, visszahúzom.
 
Most kéne elmondani neki. Mindent. Hogy sajnálom amit vele tettem, de most már nem tudok lemondani róla. Hogy bármit megtennék hogy így örülni lássam hogy azt lássam hogy aggódik értem. Hogy szeretem, még ha ez olyan abszurd is, mert előzőleg nem ismertem. Én sem hittem benne hogy ez megtörténhet, és önző módon az ő vágyait meg sem kérdezve hoztam ide, és tartom fogva, ami miatt most is bűntudatom van, de a bűntudatnál erősebb ez az érzés, hogy ő kell nekem, akarom és kész.
 
El kéne mondani.
 
De..
 
De nem most.
 
Csak biccentek felé, hogy nem érdekes, és inkább elengedem.
 
Ki kell várnom. Lesz talán erre.. megfelelőbb alkalom.
 
Most még nem.
 
***
 
A konyhában aztán beleteszem a beszerzett nyugtatót egy pohár tejbe.
 
Nem vészes, de kiüti annyira, hogy ne tudjon megszökni, ha akarna.
 
Aludni elméletileg nem fog tőle, nem is az a célom hogy megrémítsem és újból egy új helyen térjen magához. Nem. Én neki akarok jót.
 
Mindent látni, hallani fog, csak túl gyenge lesz hogy elszökjön.
 
Beviszem neki a poharat a szobába, és leteszem az asztalra, mellé.
 
- Nem kérek, köszönöm. – feleli rögtön, de nem tágítok. Felé nyújtom.
 
- Idd meg kérlek. – nem követelem, csak kérem, szépen.
 
Elveszi, de mielőtt az ajkához emelné, leesik neki.
 
- Mit tettél... bele? – kérdezi kissé ijedt arccal.
 
Elmondom neki, mert nem titok. Úgy döntöttem igyekszem őszinte lenni vele. Az célravezetőbb, mintha folyton titkolóznék vagy becsapnám. Elvégre.. hosszú távú terveim vannak vele. Nem akarom csak úgy elveszíteni, elengedni őt, pár hónap után.
 
Megsimogatom a haját.
 
- Csak idd meg. Bízz bennem Micuko. Enyhe nyugtató, semmi más. Nem kockáztathatok... – felelem nyugodtan.
 
Nagy csodálkozásomra nem ellenkezik, nem szól, nem tesz semmit.
 
 Szó nélkül megissza.
 
***
 
Beültetem a kocsiba, a csomagokat is bepakolom és elindulunk.
 
A kikötőbe viszem, onnan lehet hajóval eljutni a szigetre, ahova megyünk. Nem hosszú alig egy órás út, mégis ideges vagyok.
 
- Hová viszel? Elengedsz...? – kérdezi halkan, mikor már egy ideje autózunk.
 
A kormányt markoló kezem szinte elfehéredik ahogy megszorítom.
 
Nem kedves, sosem foglak elengedni. És nemsokára, nem akarok majd. Szabad leszel, de az én kis madaram. Az enyém.
 
- Egy nagyon szép kirándulásra viszlek, majd meglátod. Nagyon tetszeni fog. – felelem halkan, igyekezve nem kimutatni idegességemet.
 
***
 
Mikor leparkolom a kocsit és kiszállunk belőle, a jacht már ott horgonyoz a számára kijelölt dokkban.
 
Kiveszem a csomagokat a kocsiból és felviszem a hajóra, majd érte is visszajövök.
 
- Ez a tiéd? – kérdezi felnézve a hajó hatalmas napfénytetejére, és fehéren csillogó testére.
 
- Igen. Az. – felelem és a belékarolva a fedélzetre vezetem.
 
***
 
Mivel már leszállóban van az alkony, úgy döntök, hogy csak reggel futunk ki a tengerre.
 
Éjjel veszélyesebb és most a szél is feltámadt, így az öböl kikötőjének lágy csendjében ringatózik a jacht, és csak a cölöpöknek csobbanó hullámok és a dokkokhoz ütődő hajóorrok hangját hallani.
 
Beviszem az egyik tágas kabinba, ami akár szállodai lakosztálynak is elmenne, külön fürdőszobával, és mondom neki, hogy pihenjen le, amíg én a vezérlőben teszek-veszek.
 
A csomagjait beviszem hozzá és magára hagyom.
 
A vezérlőszobában aztán leülök a nagy bőrfotelbe, és a tengert figyelem az üvegen keresztül. Esőcseppek koppannak a vastag ablakokon, a kelő hold fénye tükröződik a vízen, a kikötő lámpáival egyetemben.
 
Majd egy fél órát elvagyok azzal, hogy mindent beállítgatok, majd egy bögre teát a kezembe véve figyelem a képernyőn az áramlatok és az időjárás előrejelzését. Szép szeles, de tiszta idő lesz holnap, épp ideális.
 
Már alig várom, hogy elinduljunk. Remélem nem rémítettem meg semmivel. Csak azt akarom, hogy jól érezze magát.
 
Elgondolkoztomban nem is veszem észre hogy kijött a kabinból és a hátam mögött áll, figyelve a háborgó tengert és az eget.
 
Csak akkor veszem észre mikor keze a bőrfotel háttámlájához ér, és reccsen egyet alatta a csillogó hajópadló, ahogy közelebb lép.
 
- Micuko… - fordulok felé, a teásbögrét letéve a kezemből. – Hogy érzed magad?
 
Mintha elengedné a füle mellett a kérdésemet, halkan jegyzi meg.
 
- Hatalmas ez a hajó.
 
- Igen az. – mosolyodom el. – Kész lakosztály nem igaz? Ha kitörne a világvége, itt akkor is biztonságban lennél. – teszem hozzá, látva hogy megrémíti kicsit az ítéletidő.
 
Elpirulva fordítja el az arcát. Nem szereti, ha észreveszem, mire gondol.
 
- Gyere ide. – nyújtom felé a kezem.
 
Megrázza a fejét.
 
- Semmi baj. Gyere csak.
 
Sóhajtva jön közelebb, én pedig az ölembe rántom. Ijedten nyikkan fel, de aztán lassan elernyed a karjaim között.
 
- Holnap sokkal szebb idő lesz. – súgom a hajába, selymes feje búbja pont az állam alatt van, ujjaim a haját simogatják. - Majd meglátod, igazán szikrázóan gyönyörű a tenger a napsütésben.
 
- Hova megyünk? – kérdezi felnézve rám. Furcsa, mintha először látnék a szemeiben ijedtség mellett kíváncsiságot, vagy érdeklődést, és ez az, ami mosolyra derít.
 
- Egyre a déli szigetek közül. Egy barátomnak van ott háza és kész kis állatkertje, és megkért, hogy vigyázzak rá, amíg ő távol van. – hopp megint hazudtam. Pedig megígértem, hogy nem fogok. De ha azt mondanám: azért mert azt hiszem terápiás jelleggel, jót tenne a viszonyunknak a levegőváltozás, és hogy nem tartalak bezárva egy házba, akkor valószínűleg sírva fakad, és megint azt fogja követelni, hogy, engedjem el.
 
Márpedig azt nem. Semmi pénzért nem válnék meg tőle. Ő most már hozzám tartozik, és az enyém lesz, akármi történjék is.
 
***
 
Halkan beszélgetünk egy ideig, és ott nyomja el az álom, az ölemben.
 
Bizonyára van még benne egy kicsi abból a nyugtatóból, mert arra sem ébred fel, hogy felemelem és beviszem az ágyba.
 
Lefekszem mellé, hogy élvezzem picit az közelségét.
 
Átölelem, arcom a nyakába temetve alszom el, álmaimban is őt látom, ahogy engem ölelve könyörög nekem, hogy ne hagyjam abba. Ahhh bárcsak ne lenne álom. De túl szép ahhoz.. hogy igaz legyen.
 
***
 
Arra ébredek, hogy valaki a hajamat cirógatja.
 
Annyira jó érzés, hogy igyekszem meg se moccanni, a szemem se nyitom ki, nehogy abbamaradjon a varázs.
 
Tudom, hogy ő az, érzem az illatán, édes ujjainak apró futó érintésein.
 
A szemüvegemet is levehette rólam, mert nincs rajtam és nem emlékszem, hogy letettem volna, mielőtt mellé heveredtem, ruhástul.
 
Egy idő után aztán nem bírom tovább, és kinyitom a szemem, mosolyogva. Ő pedig ijedten rezzen össze, és elkapja a kezét.
 
- Jó reggelt! – sóhajtom nyújtózkodva, mint valami elégedett nagymacska.
 
Rettenetesen elgémberedtem, és nem is fürödtem le tegnap este. De mondjuk ő sem.
 
- Jó .. reggelt. – motyogja halkan.
 
- Elaludtam? – kérdezi. Látom, rajta mennyire zavarban van, és ez annyira édes.
 
- Igen. Úgyhogy mielőtt elindulnánk, azt hiszem, ránk férne egy fürdés.
 
Fürdés.
 
Nagy szemeket mereszt rám, majd az ajtóra, ami mögött a fullextrás fürdőszoba van.
 
- Menj csak előbb. – biccentek, mire ő kap az alkalmon és felpattanva egy hussanással a fürdőben is terem.
 
Már csak a az ajtó csukódását hallom.
 
Sóhajtva nyújtózom még egyet, majd megsimogatom magam mellett a paplant ahol feküdt.
 
Micuko.. már csak idő kérdése.
 
Belém fogsz szeretni.. tudom én..
 
***
 
Mikor kijön a fürdőből, frissen fürödve, egy szál törölközőbe csavarva, én már levettem az ingemet és éppen a bőröndben kutatok neki ruha után. Most valami melegebbet kellene felvennie, mert odakinn elég erős szél fúj.
 
Megáll előttem és engem néz, ahogy odanyújtom neki a ruhát.
 
Mi az? Valami baj van?
 
Közelebb jön, kezét a mellkasomra teszi ahol a zúzódás kéklik.
 
- Megütött a golyó, amikor rám lőttek. – magyarázom nyugodtan.
 
Gondterhelten sóhajt, majd motyog valamit arról a krémről, amit hozatott velem, hogy elhozta-e.
 
Megsimogatom a fejét majd a fürdőbe vonulok.
 
***
 
Nemsokára frissen fürödve, már a reggelin túl, meleg ruhákkal felszerelkezve már a tengeren hasítunk a sziget felé.
 
Melankolikus kedve mintha elmúlóban lenne, már nem olyan szomorú folyton, inkább egykedvű, de érdeklődő arcot vág.
 
Kérdezget milyen állatok vannak ott, én pedig őszintén bevallom, hogy nem tudom.
 
***
 
Mikor megérkezünk, segít kikötni a hajót.
 
Átdobom neki a kötelet a partra, innen úgysem szökhetne sehova, a sziget 200 km-es körzetében semmi sincs.. csak óceán.
 
Megragadja a kötelet és nekiáll rácsavarni az egyik cölöpre, ám ekkor az egyik hullám dob egyet a hajón, ami befelé csúszik a tenger felé, őt pedig mivel még mindig a kötelet fogja, a vízbe rántja.
 
- Micuko!! – kiáltom a nevét, és azonnal a vízbe vetem magam utána.
 
A sós víz az arcomba csap, odaúszok ahol elmerült, és a felszínre húzom.
 
Dideregve mászom ki vele a partra, és letéve őt, saját kezűleg csomózom a kötelet a dokkhoz.
 
Motyog valamit, amit nem értek.
 
Tiltakozásával mit sem törődve felkapom és beviszem a házba.
 
Legközelebb majd akkor hallgatom meg, amikor már egy takaróba bugyolálva üldögél a begyújtott kandalló mellett és egy fészekaljnyi kiscica nyávog és mászkál a lábainál.
 
- Miért teszed ezt? – néz fel rám.
 
Megint ez a kérdés.
 
- Mit?
 
- Miért mentesz meg? Miért nézel rám így? Mintha olyan fontos lennék, mint…
 
- Mert olyan fontos vagy. – mondom a szemébe nézve. – Már mondtam miért. Mert szeretlek. Nem érdekel, hogy elhiszed-e vagy sem. Így van. – teszem hozzá szomorúan. Fáj, hogy ennyire nem érti. De én tehetek róla. Az én hibám.. tudom. Sosem tudtam udvarolni rendesen. Én csak.. boldog akarok lenni.. ahogy mindenki más.
 
Felállok mellőle és a konyha felé veszem az irányt.
 
- Csinálok valami ehetőt nektek.. – nézek vissza rá a vállam fölött, azzal otthagyom.
 
 
 
 


Levi-sama2009. 11. 17. 21:28:54#2529
Karakter: Micuko (állatkórház)



Lekezelem a galamb szárnyát, közben próbálom kapkodó légvételeimet rendezni. Az iménti jelenet szörnyen zavarba hozott...
- Kész is? - hallom meg oldalról a hangját. Az ajtófélfának dőlve áll, kezében a macskával.
- Igen. Mostmár csak várni kell mikor lesz jobban. - Letisztogatom a kezeimet, és őket figyelem. Hide-san simogatja az éktelenül doromboló kis szőrmókot. Nagy, félelmetes és erős rendőr. Ki gondolná, hogy ennyi gyengédségre képes?
Elkapom tekintetem róluk, majd a fürdőben alaposan kezet mosok és Hide-san után megyek az egyik könyvemmel. Nem tudom mi lesz az esti program, de ha megint dolgoznia kell, akkor majd olvasgatok.
Letelepedek a konyhaasztalhoz, a könyvet leteszem magam mellé.
- Izgalmas történet? - Biccentek, majd figyelem ahogy elém tesz egy poharat. - Tessék... a három kókusz leve benne van.
Leül mellém, és szokásos nézegetésbe kezd, de nem zavar. Kíváncsian kortyok bele a kellemesen hűs és édes italba. Olyan hm... izgatottnak tűnik? Észbe kapva mosolygok rá.
- Finom - dicsérem meg, őt, elvégre biztosan nem volt egyszerű megcsinálni. És azt is tudom, hogy tényleg mindent megtesz, hogy örömet szerezzen nekem.
 
Kellemesen telik el az este, ezúttal beszélgetünk a könyvemről, és bár feszült a hangulat, lényegesebben szórakoztatóbb így, mint egyedül a szobámban, vagy a tévé előtt.
 
- Jó éjt, Hide-san - búcsúzom el tőle a szokásos esti rutinnal. Ő ellenőrzi az ablakaimat, behúzza függönyeimet és jó éjt kívánva magamra hagy.
 
*
 
A madár hangoskodására riadok fel. Egy köntöst magamra kapva szaladok ki a szobámból, és már látom is mi a baj. Valahogy kiszabadulhatott, és most verdesve menekül az őt szaglászó és pofozgató macska elől.
- Sicc! - szólok rá a cicára, és a madárka után vetném magam, de az bebukdácsol egy ajtón... Jaj ne! Pont Hide-san szobájába kellett...?!
Mire belépek az ajtón, a kis komisz már az ágyon verdes, az álmosan pislogó férfi takaróján.
- Azt hiszem kezd rendbe jönni - konstatálja a tényt.
- Meg tudod fogni? - lépek az ágy mellé.
- Megpróbálhatom.
 
Vad kergetőzés kerekedik a dologból, a kis hamis kicselezi őt is és engem is. Összeütközünk, és én zavartan nyelek egyet.
- Maradj ott - mondom neki. Jobb ha egyedül próbálkozom. A madár egy pillanatra ledermed, én vetődök, ő felröppen, és sikeresen landolok Hide-san széles mellkasán, óvó karjai megtartanak, nehogy megüssem magam, miközben együtt hanyatlunk az ágyban. Az ágyban?!?!?!
Skarlátvörös arccal pillantok le Hide-san szemeibe, teljesen ledermedek. Menekülnöm kéne, de... mintha ólomból lennének a végtagjaim. Ujjai végigfutnak hajamon, finom szappan és arcvízének illata orromba kúszik, bőrének melegsége még ruhámon keresztül is éget. Mintha lelassulna a világ körforgása, úgy figyelem pihegve ahogy felemeli a fejét, arca egyre közelít az enyémhez. Behunyom a szemem, ajkaimon érzem ahogy megcirógatja szájával az enyémet. Hajamba bújnak ujjai...
 
- Auhh... - nyögök fel kínomban, amikor éles fájdalom hasít a hátamba.
- Mi a baj? - kapja fel Hide-san a fejét.
- A macska...
Leveszi a hátamról, és halkan de kedvesen leszidja. Kiteszi az ajtón túl, majd becsukja az ajtót, hogy ne tudja a madarat becserkészni. Felülök az ágyban, az áruló és gonosz madárra pillantok, aki jól végzett munka utáni elégedettséggel szunyókál az ágytámlán. Hát ez kedves...
Hide-san megcirógatja a hátamat, és az enyhe fájdalomtól, valamint a gyengéd érintéstől megremegek kissé.
- Várj itt... - utasít halkan és eltűnik, majd megjelenik egy kis elsősegélyládával. Lehúzza rólam a köntöst és a pizsama felsőmet, én közben hajamat a vállam felett előre simítom, hogy ne legyen útban. Figyelem ahogy egy vattapamacsra sebfertőtlenítőt locsol, és bekeni a hátamat. Nagyon gyengéden csinálja ezt is...
Közben a galamb felébred a mozgolódásra, és leszökken a puha takaró tetejére és kíváncsian kurrogva totyog közelebb, esetlenül de aranyosan. Lassan, óvatosan nyújtom ki a kezem, és ő nem menekül el amikor végre megfogom.
Hide-san megpuszilja a lapockámat... és beleborzongok az érzésbe. Mást nem tesz, megfogja a kis ládát és magamra hagy. A galamb kiröppen óvatlanul elgyengült kezeimből, és az ágytámlára ugorva nézelődni kezd. Minden mozdulatomra menekülőre fogná, tehát kergetőzés lenne belőle ismét, ami nem tenne jót neki.
Hide-san visszajön, és mosolyogva ül le mellém.
- Maradj itt a madárral, nem hiszem hogy érdemes lenne egész éjjel kergetni őt.
Elpirulva biccentek, és félénken bebújok a takarója alá. Elhelyezkedik mellettem, de nem ér hozzám. Megnyugszom lassacskán, és álomba merülök.
 
*
 
Reggel egyedül ébredek, a galamb a dobozában csipog a hálószoba asztalkán, mellette egy levél. Hide-san azt írja, hogy csomagoljak össze, ma korán ér haza. Csomagoljak össze? Ajkamba harapok izgatottan, aztán megrázom a fejem. Kizárt, hogy elenged... nem. Inkább máshova visz. Legalább kimozdulok innen...
 
Dél körül már minden készen áll. Megvizsgálom a galambot, a szárnyán lévő duzzanat lelohadt. Megetetem, majd a kertben szabadon engedem. Azonnal felröppen, búcsúzóul még pottyant egy kis ajándékot, egyenesen a kertibútor-szett asztalára.
- Nagyon szívesen - fintorodom el, majd mosolyogva takarítom le az asztalt.
 
Már délután van. Azt ígérte hogy hamarabb jön haza, de nincs még sehol. Biztos fontos dolga akadt... tekintetem a sporttáskámra siklik, majd az ölemben durmoló macskára. De utálok várni...
Bekapcsolom a tévét, és tudat alatt is megtorpanok minden hírcsatornán, amíg nem kezdenek rendőrségi híreket ecsetelni. Egy sorozatgyilkos elfogását jelenti be a hírolvasó, majd beadják a válla felett Hide-san arcképét.
- Nem hivatalos információk szerint, Kurai Rendőrfőnök az üldözés során súlyos sérülést szenvedett, jelenleg a megyei kórházban van, állapota válságos. Egy golyótalálat érte.  
 
Felpattanok, és a macska is leugrik ölemből.
 
Sápadtan, remegve figyelem a híreket, de nem mondanak semmi mást. Kapcsolagotk, de a többi csatornán semmi hír...
 
Jézusom... most mit csináljak?
 
Egy autó motorját hallom, ajtó csapódását, és a bejárati ajtó nyílását, kulcs csörgését.
 
- Hide-san! - rohanok ki. Az ajtóban áll, mosolyog... de azonnal aggódó arckifejezés váltja fel, miközben én sápadtan, remegve belemarkolok a zakójának hajtókáiba, és alaposan végigmérem.
- Mi történt, Micuko? - kérdezi komoran. Él... és nem látok rajta semmi sérülést.
- Azt... azt mondták a tévében, hogy lelőttek és válságos az állapotod... - dadogom remegve, sápadtan. Annyira ideges vagyok, még azt is hagyom neki hogy magához öleljen és a hajamba fúrja az arcát.
- Azok az ostoba szenzációhajhászok mindent összehordanak, hogy valaki nézze a csatornájukat - sóhajtja bosszúsan.
- De lelőttek... - motyogom a mellkasába.
- Golyóálló mellényben voltam, semmi bajom.
- És miért késtél? - emelem fel a fejemet, majd ahogy felfogom hogy a karjaiban vagyok, ráadásul kapaszkodom is belé, sőt... arca alig néhány centire van az enyémtől, elpirulva fordítom el fejemet, zavartan szegezve tekintetem a padlóra.
- A fránya papírmunka, bocsáss meg. Pedig sietni akartam haza. 
Apró puszit kapok az arcomba, amitől még jobban elpirulok, és elengedem végre a zakóját.
- Máskor ne csinálj ilyet... - fordulok el tőle, és a nappaliba sétálnék, de csuklómra fonódnak az ujjai. Tétován pillantok vissza rá a vállam felett. Miért állított meg? Kinyitja a száját és mondana valamit, de aztán csak biccent és elenged.
Nem tudom ezt mire vélni, de bőröm még percekkel később is bizsereg ott ahol megpuszilt és hozzámért.
- Mindjárt jövök - dörmögi. Pár perc múlva frissen zuhanyozva, tiszta ruhában siet le a lépcsőn, majd a konyhában csinál valamit. Egy pohár tejet hoz ki, és leül mellém a kanapéra.
- Nem kérek, köszönöm.
- Idd meg kérlek - tartja elém. Meglepetten nézek rá. Miért kell meginnom egy pohár tejet? Nem szokott ilyeneket kérni tőlem. Elveszem tőle, és aztán felfogom.
- Mit tettél... bele?
- Csak idd meg. Bízz bennem Micuko. Enyhe nyugtató, semmi más. Nem kockáztathatok...
 
Megcirógatja a hajamat, és én engedelmesen iszom meg. Játékszernek érzem magam, amivel bármit megtehet...
 
Visszaadom neki a poharat, és elhúzódom tőle.
- Jól van... - hallom mély hangját, majd figyelem ahogy kiviszi a sporttáskámat az autóhoz, meg még pár dolgot. Nem sokkal később már elém is áll, és a kezét nyújtja. Felsegít, és derekamat megfogva támogat ki az ajtón.
- Hide-san... olyan gyengének érzem magam... - suttogom szédelegve.
- Nemsokára elmúlik - dörmögi, és gyengéden beültet a kocsiba. Beül mellém, arca komor, rosszkedvűnek tűnik. Figyelem ahogy vezet...
- Hová viszel? Elengedsz...?
Elfehérednek a kezei, úgy megszorítja a kormányt, majd megrázza a fejét. Felém fordul, egy kis mosolyt erőltet az arcára, tudom hogy csak azért teszi hogy megnyugtasson.
- Egy nagyon szép kirándulásra viszlek, majd meglátod. Nagyon tetszeni fog.
Felbőg a kocsi motorja, és én az ablakon keresztül figyelem az elsuhanó épületeket, embereket. Mozdulni is alig bírok... nem hogy kiabálni vagy segítséget hívni.
 
Talán fél órát utaztunk, talán többet. Nem tudom megmondani, a rádióból halk zene szűrődik ki, de alig figyelem.
 
Kiérünk a tengerpartra, egy jacht mellett állunk meg. Hide-san kiszáll és kipakolja a csomagtartóból a cuccokat, beviszi a hajóba, majd visszajön és kisegít a kocsiból. Gynrgén, de azért megy magamtól is a séta. Felcsoszogok a palánkon a fedélzetre. Csodálkozva pillantok körül.
- Ez a tiéd?


Darky2009. 10. 15. 18:40:53#2143
Karakter: Hide (Állatkórház)



Igazából, ostoba vagyok... ha valaha is rá akarok jönni mire gondol.. nem így kéne viselkednem vele, de egyszerűen...

 

Nem bírom ki.

 

Beteges önzés tudom én... amit művelek, hogy azt akarom hogy csakis engem szeressen, nekem mosolyogjon, nekem mutassa azt a kedves arcát, amit eddig bárkinek.. aki szólt hozzá egy kedves szót.

 

És most mindent elrontottam ezzel. Alig látom mosolyogni, sőt.. még azt sem látom az arcán hogy örülne annak a sok mindennek amivel elhalmozom. Tönkre fogom tenni... félek.. de akkor sem tudom elengedni.

 

Nem.

 

Ő az enyém..

 

..lesz.

 

***

 

Ezért aztán nagyon meglep mikor leül velem filmet nézni, sőt, még a filmet is ő választja ki. Nem fél.. vagy csak nem mutatja, mert bár a kanapé másik oldalán foglal helyet, a hosszú mozizás alatt, többször látom hogy felém pillant.

 

Én meg inkább őt nézem mint a filmet, hiszen már ezerszer láttam, ő vele viszont sosem tudok betelni.

 

Halványkék kimonója, ahogy összegyűrődik.. mert maga alá húzta a lábait, nyakának íve ahogy fejét a kanapéra támasztja.. kiszárad a szám ha arra gondolok.. mit is szeretnék vele tenni igazából.

 

Ohh igen.. bárcsak..

 

***

 

A film után a szokásos. Vacsizunk, és bár ismét az egyik kedvencét főztem, nem szól semmit. De legalább már eszik.. ahogy látom jóízűen, ami megnyugtat.

 

Míg ő fürdik bemegyek a szobájába, és miközben felrázom a párnákat, azon gondolkozom, mit is tehetnék még, hogy jobban megkedveljen. Bármit.. bármit megtennék.

 

***

 

Ezüstszínű selyempizsama ami rajta van.. ohh istenem. Noha én vettem neki.. a boltban a vállfán valahogy nem így állt. Figyelem ahogy bebújik a takaró alá, a kosarába parancsolom a kutyát, behúzom a függönyöket és magára hagyom.

 

Vissza vonulok a szobámba.. a magányommal a vágyaimmal.

 

***

 

Másnap korán indulok a munkába, mert egy nagyszabású bűnügyön dolgoznak az embereim, amihez az én segítségem is szükségeltetik.

 

Éjszakai rablásnak álcázott gyilkosságok, amik alkalmával sosem vittek el pénzt, de az éjjel-nappali boltok, amikbe betörtek, feldúlva és az eladók halottan maradnak ott.. a bűntény helyszínén.

 

Vajon mi lehet az indíték? - gondolkozom magamban, miközben az asztalon széjjel terített fotókat tanulmányozom. Brutális, életlen késsel elkövetett gyilkosságok, tengernyi vérrel. Az orvos szakértő szerint az áldozatok még éltek mikor összevagdosták őket, lehetőleg úgy, hogy sokáig szenvedjenek, mielőtt belehalnak a veszteségbe.

Az első vágás közvetlenül a nyakat érte, de nem olyan mélyen és olyan pontossággal amibe nem hal bele az illető, csak éppen nem képes hangot kiadni. Egyetlen hang nélkül szenvedtek, míg a gyilkos élvezkedett a haláltusájukon.

 

Megborzongok ha belegondolok, micsoda bestiális elmebetegség vihetett rá valakit.. hogy ilyet tegyen.

 

De mi lehet az indíték.. micsoda..?

 

Valaki rosszat tett neki? Egy boltos? Egy hozzátartozója? Nem adtak neki valamit? Elzavarták? Megszégyenítették és most bosszút akar?

 

Akármi lehet.. bármi.. Nem lehet tudni.

 

De az idő szorít minket és már hét gyilkosság történt.

 

Gyerünk Hide.. törd a fejed.

 

***

 

Későn szabadulok el, mert a helyszínelésről behozott bizonyítékokat is személyesen nézem át, nehogy elkerülje valami a figyelmünket.

 

Hajszálak, vérfoltos ruhadarabok, és egy gomb, minden bizonnyal az elkövető ruhájáról szakadhatott le.

 

Mikor az órára nézek döbbenek csak rá milyen késő van, és kabátomat felkapva lépek ki az irodából.

 

Még el kell mennem a gyógyszertárba Micuko-nak a dolgokért, és megígértem hogy kókuszt is veszek neki.

 

***

 

Ha már ott vagyok nem csak azt. Gyümölcsöt vásárolok, egy hatalmas szatyorral, édességet és finomságokat. Egy papírzacskóba pakolva már nálam vannak a gyógyszerek, amik majd minden bizonnyal rendbe teszik a galamb szárnyát. Remélem. Nagyon szomorú lenne ha nem így lenne.

 

***

 

Mikor hazaérkezek ő jön elém, és ahogy kimondja hogy: üdv. itthon, nagyot dobban a szívem.

 

Mindenről elfeledkezve hajolok hozzá, futólag megsimogatva a kezében tartott macskát, és jólesően puszilok bele a nyakába, mélyen magamba szívva hajának illatát. Jah igen.. sampont is vettem neki.. meg mindenféle tisztálkodós cuccot.

 

- Tessék, a gyógyszerek amiket kértél. - adom át neki a papírzacskót, majd beterelem őket a nappaliba.

 

Felakasztom a kabátom, majd lecsatolom a fegyvertartót és az asztalra helyezem. Közben azt magyarázom neki milyen finom koktélt lehet csinálni a kókusz levéből.

 

Aztán elakadok a mondat közben ahogy megjelenik előttem és felém tart egy kis tégelyt.

 

- Ez micsoda? - kérdezem érdeklődve.

- A zúzódásaidra kell kenni... - magyarázza zavartan.

Magam is meglepődöm rajta hogy.. micsoda érzések rohannak meg ahogy ezt kimondja. Ezek szerint.. aggódott értem?

Ráadásul ismer, hogy magamtól úgyse tulajdonítok neki nagy ügyet, ezért vett rá hogy vegyem meg.

 

Finom nyúlok érte és veszem el, a mozdulat közben megcirógatva az ujjait.

Köszönöm. Nem is tudom mit mondjak.

 

- Micuko... - kezdem halkan, mosolyogva, de ő közbevág: - Én most megyek és ellátom a kis gerle szárnyát... ...mert a párja már tegnap óta a kertünkben keresi őt... Ha minden jól megy, akkor ez a ficam helyre jön holnapra és elengedhetjük...

 

És huss.. már el is tűnt.

 

Kertünkben???

 

***

 

Mikor rátalálok éppen a madár sérült szárnyát kenegeti valamivel. Az ajtófélfának támaszkodva figyelem.

 

Olyan gyengéden bánik vele, azzal a finom kezeivel.. még azis eszembe jut hogy szívesen lennék a helyében, de aztán ki is megy a fejemből a gondolat ahogy felém fordul.

 

Megfogja a madarat és visszateszi a dobozba, miközben én visszartartom a lábammal Seirent, aki a panaszos csipogásra és búgásra idemerészkedett.

 

- Kész is? - kérdezem miközben felveszem a macskát.

- Igen. Mostmár csak várni kell mikor lesz jobban. - feleli miközben letörli a kezéről a ráragadt krémet. Seiren közben hangosan dorombol a kezemben.

 

Figyelem ahogy engem néz, de nem néz a szemembe. Jah, nem is engem néz.. hanem a macskát. Az arcán egy pillanatra átfut valami gyengéd kifejezés, de el is tűnik gyorsan.

 

Sóhajtva hagyom ott őt, és indulok a konyhába.

 

***

 

A tüsténkedésre a kutya is megjelenik és a farkát csóválva figyeli ahogy feltöröm a kókuszt, és a többi gyümölcslével teli pohárba öntöm a tejét.

 

Nemsokára megjelenik őis, leül a konyhaasztalhoz, az egyik könyvvel amit vettem neki.

 

Nocsak.. ezek szerint mégis hozzájuk nyúlt. Ennek örülök.

 

- Izgalmas történet? - kérdezem aztán, letéve elé a hosszú poharat. - Tessék.. a három kókusz leve benne van. - mosolyodom el büszkén. Kezem a hátam mögé teszem, nem akarok dicsekedni vele, hogy annyira nem bírtam vele hogy kalapáccsal és vésővel kellett összetörnöm.. amivel felsértettem a kezem. Életemben nem kellett még házilag kókuszt pucolnom, így aztán.. bénáztam.. nemkicsit.

 

Felpillant a pohárra, halvány mosollyal veszi el, én pedig mellételepszem egy csésze teával.

 

Fejem a tenyerembe hajtva figyelem ahogy megkóstolja, de semmit sem tudok leolvasni az arcáról.

 

Mikor észreveszi hogy figyelem, halványan elmosolyodik és kijelenti hogy finom.

 

Megkönnyebülten sóhajtok fel. Beszélgetni kezdünk a könyvéről. Én még ugyan nem olvastam, de az elbeszélése alapján.. tényleg jó lehet.

 

Később aztán a szokásos.. megy aludni.. és énis.

 

Hahh.. türelem.. már olvad a jég...

 

***

 

Szárnycsapdosásra ébredek.

 

Felülök az ágyban, de nem látok semmit. Valami nekem vágódik, majd verdesve tovább kúszik a takarón. Az arcom elé emelem a kezem. Mi a szar???

 

Felkattintom a lámpát, de addigra már ő is itt van, ezüst hálókimonojában, és együtt meredünk a takarómon bukdácsoló rémülten verdeső madárra.

 

- Azt hiszem kezd rendbe jönni. - jegyzem meg álmosan.

- Meg tudod fogni? -kérdezi közelebb jőve.

- Megpróbálhatom.

 

Óvatosan felé nyúlok, de a madár megrémülve ugrik arrébb, sérült szárnyát behajlítva tartva.

 

Most ő próbálja meg elkapni, sikertelenül, mert akkor meg a másik irányba ugrik el.

 

Lerúgom a takarót, és ágyon térdelve próbálom meg becserkészni, ő ugyanígy tesz a másik oldalról.

 

A vége természetesen az hogy egymásnak ütközünk, a madár pedig kislisszol kettőnk között.

 

Újabb próbálkozás, azt mondja maradjak ott ahol vagyok, ő pedig hátulról közelíti meg a galambot, aki elhúz a fejem fölött, ő pedig nekem esik. A madár lepottyan az ágy túloldalán, én pedig elvágódom az ágyon.

 

Hát ez nem jött be.

 

Fejemet oldalra fordítva látom ahogy totyog a szőnyegen, majd visszafordulok és szembetalálom magam Micuko vöröslő arcával. Felkönyökölök, végigsimítom arcomba hulló, gyönyörű hossz haját. Zavartan süti le a szemét, majd be is hunyja őket. Ujjaim az arcát simogatják miközben nagyon lassan hajolok közelebb ajkam az övének érintve. Érzem ahogy megremeg, de nem húzódik el, és szemei sem pattannak fel rémülten. A hajába túrok gyengéden.. úgy érzem majd szétpattanok a boldogságtól és vágytól, amikor fájdalmasan felnyög.

 

- Auhh..

- Mi a baj? - kérdezem aggódva, majd meglátom, Seirent, amint éppen körmeit a hátába akasztva igyekszik megmászni.

 

Fenébe! Büdös dög.. miért pont most.

 

Hallom amint felszisszen ahogy lefejtem róla a macskát.

 

- Seiren.. rossz cica.. nagyon rossz cica. - felelem és kitessékelem a szobából. Közben a galamb letelepedett az ágyam fejtámlájára és megnyugodva fejét a szárnya alá dugva szunyókál.

 

Végigsimítom a hátát.. nem karmolhatta meg olyan erősen.. bár ez a vékony anyag.. nem véd sokat.

 

Össze is rezzen.. nem tudom hogy érintésemtől.. vagy a fájdalomtól.

 

- Várj itt.. - felelem és kimegyek a szobából.

 

***

 

Lassan húzom le a finom anyagot a hátáról, amitől vékony redőkbe gyűlik a derekánál. Vékony karmolások.. nem vészes.. de jó lesz lefertőtleníteni.

 

Hasra fektetem az ágyamon, és míg ő a felélénkült madarat próbálja közelebb csalogatni, lekezelem az apró sebeket. Minden mozdulatom gyengéd és törődő.. próbálok neki a lehető legkevesebb fájdalmat okozni..amennyire tudok.

 

Még szerencse hogy nem látja most az arcomat... egyszerűen megőrjít a tudat ahogy itt fekszik előttem.. én pedig alig érhetek hozzá.

 

A galamb félénken totyog közelebb hozzá a párnán.. válla fölött áthajolva figyelem énis.. és elmosolyodom mikor eléri a kezével.

 

Talán etették előtte az emberek.. mert annyira nem fél.

 

Bárcsak ő is bízna bennem...

 

Mielőtt elengedném finom csókot nyomok a bőrére, közvetlenül az egyik karmolás fölött... a hátára. Érzem ahogy megborzong, majd követ a tekintetével ahogy visszaviszem az elsősegélyládát a fürdőszobába.

 

***

 

Az éjszaka többi része nyugodtan telik. Megkérem hogy maradjon a madárral, és mivel az nem hajlandó mozdulni az ágyam széléről, ott nyomja el az álom.

 

Fél éjszaka figyelem őt, majd reggel puha csókkal búcsúzom tőle, mikor még alszik.

 

Az asztalon egy levelet hagytam hogy korán jövök, és addig pakoljon össze az elől hagyott sportáskába ruhát magának.

 

Az okot hogy hova viszem, nem árulom el.

 

***

 

Nem engedem el magam mellől.. nem, de szüksége van egy kis levegő változásra, így egy olyan hely mellett döntöttem ahonnan nem tud elmenekülni, és csak mi ketten vagyunk, ugyanakkor biztos vagyok benne hogy tetszeni fog neki.

 

Az egyik barátomnak van egy farmja nem messze, a hegyekben. Rengeteg állat van ott, ő pedig szinte sosincs, hiszen emelett rengeteg dolga is akad. A terület hatalmas, sziklás tengerparttal, saját kikötővel, mivel csak úgy lehet megközelíteni a hegyekkel körülvett birtokot, hajóval.

 

Soha nem láttam még festőibb vidéket. Egyszer pár évvel ezelőtt, mikor megsérültem egy bevetésen, nála lábadoztam és a csendes nyugalom és a természet közelsége úgy hatott rám mint még semmi. Micuko is biztosan élvezni fogja, hiszen imádja az állatokat.

 

Már csak azt kell kitalálnom mit kezdek majd a munkával. A műholdas telefont magammal kell vinnem, hiszem ott nincsen térerő.

 

A jachtra már felszereltem mindent, már csak indulásra vár.

 

Addig pedig márcsak egy feladatom van, elkapni a gyilkost, akinek tegnap sikerült a nyomára akadnom.

 

Igen.. meg fog fizetni...


Meg fog.. én pedig elutazom.. Micuko-val.





Levi-sama2009. 06. 24. 23:56:35#958
Karakter: Micuko (Állatkórház)



 Micuko:
 
Csendes magányban telnek a napok. Hide-san nagyon kedves velem, mindent megad, még annál is többet, de ez sem tompítja a lényeget, mely szerint fogoly vagyok. És bár mosolyog, lágyan beszél hozzám és nem próbál közeledni felém, attól még tartok tőle. Nagyon is.
Csak étkezésekkor találkozom vele, és amikor a nappaliban maradok tévézni vagy az állatokkal játszani. Putlika jelenléte igazán fontos nekem. Az otthonom melegére emlékeztet, és oldja a magányomat és az átvírrasztott éjszakák félelmeit. Folyton attól félek, hogy elalszom, és arra ébredek, hogy ismét ki vagyok bilincselve, és Hide-san...
Ne, ne is gondolj erre Mitsuko...
 
Ma is, mint minden reggel, lezuhanyzom, és felveszek egy tiszta kimonót. Csak azok vannak... Bizonyára tetszik neki ha láthatja rajtam ezeket a szép darabokat. Nem teszem szóvá, hiszen szinte alig beszélek vele.
 
Délután a kertben játszom Putlikával, és már egyáltalán nem zavar, hogy Hide-san is kint van és engem figyel közben. Az elmúlt hetekben hozzászoktam, hogy mindig néz.
Kifárasztom kutyámat, akinek kondija az elmúlt napokban rohamosan fejlődött, hisz unalmamban folyton csak vele játszottam. Apropó unalom.
Megbolondulok, ha nem csinálhatok valamit...
Az olvasás nem köt le már, a tévézés is unalmas, amúgy sem vagyok lustálkodós típus. A számítógépét nem használhatom, nehogy interneten kapcsolatba léphessek valakivel, ugyanez a sorsa a telefonoknak is. Kódolva vannak... és csak Hide-san ismeri a kódjukat.
Egyszóval: unatkozom. Nagyon.
Napok óta rágódom, végül elhatározom magam. Lesz ami lesz, beszélek Hide-sannal, és most elérkezett a megfelelő alkalom. Nagy levegőt veszek, és bátorságomat összeszedve sétálok hozzá. A hintaszékben olvas egy újságot... meghitt lenne a látvány, ha nem abban a helyzetben lennénk amilyenben vagyunk éppen.
Tétován állok meg előtte, és mielőtt megszólalhatnék, felpillant rám a szokásos kedves mosolyával.
- Igen?
- Én... szeretnék valamit csinálni... - kezdem bátortalanul. - ...mert...megőrülök a semmittevéstől.
- És mire gondoltál?
Zavarban vagyok tekintetének súlya alatt, hiszen tudom hogy nincs jogom kérni tőle semmit.
- Nem tudom... akármire. Kitakaríthatnék... vagy megvághatnám a virágokat a kertben... mert már... - halkulnak el szavaim bátortalanul. Sóhajt egyet, és a macskát félretolva öléből áll fel.
- Ahogy akarod.
 
Kapok egy kosarat, metszőollót és kesztyűt. Végre elfoglalom magam. A semminél ez is több... így megmetszem a rózsákat, és finom illatukat élvezve nagyon halkan dúdolászom. Putlika körülöttem sertepertél, megszagolgatja a levágott virágokat, a kesztyűmet, megugatja a szöcskéket, majd kergeti is kicsit őket. Kis édes. Ő jól érzi magát. Hát legalább ő.
 
A munkámat egy finom fagylaltkehellyel jutalmazza meg Hide-san, amit imádok. Már nem zavar, hogy tudja mit szeretek, és mit utálok. Fogalmam sincs honnan tudja... talán a szüleimtől. Nem tudom...
Leülve az asztalhoz felsóhajtok. Milyen meleg van... igazi nyár. Letörlöm homlokomat, és a hűs, friss, gyümölcsös fagyi igazán jól esik. Seiren is kap egy kicsit belőle. Hide-san persze most is néz engem, és bár kissé zavar, de korántsem annyira, mint kezdetben. Szemmel tartom, nem lankad a figyelmem. Félek tőle. Közben persze szörnyen kíváncsi is vagyok, hogy vajon találkozott-e a szüleimmel, beszélt velük, tudnak-e valamit, észre vették-e hogy eltűntem... De felesleges megkérdeznem, hisz jól tudom, mennyire okos férfi, és ügyesen intézte a dolgokat.
 
Elered az eső. Hide-san beterelget a házba, és összeszedi a kertben lévő dolgokat. Segítenék, de elhesseget. Hát jó.
A kanapén üldögéve, Putlival tévézünk, mire ő beér, teljesen elázva. Fehér inge nedvesen tapad elképesztő izmaira. Igen, eddig is sejtettem, hogy a széles vállak és a bő ing alatt nagyon erős férfitest lapul, hiszen rendőr. Nem is akármilyen. Egy hős.......... volt a szememben. Volt.
Az ajtón hideg szél fúj be, bizonyára teljesen átfagyott ő is.
- Vegyél egy forró zuhanyt Hide-san, nehogy megfázz... - mondom halkan neki. Meglepem őt ezzel, látom rajta de ez igazán kevés ahhoz a törődéshez viszonyítva, amivel engem halmozott el az elmúlt hetekben. Természetesen nem feledkezem meg arról hogy ki is ő, és én miért vagyok itt, de... egy kis távolságtartó kedvességbe nem halok bele, ha már kénytelen vagyok vele egy légtérben tartózkodni beláthatatlan ideig.
Biccent, és a fürdőbe megy.
 
- ...és most rendőrségi híreink következnek. Elkapta a rendőrség a hírhedt sorozatgyilkost, akit nyakfelmetsző-ként neveztek el. A férfi a városi nemzeti parkban szedte áldozatait, fiatal férfiakat támadva meg. A rendőrség nagy erőkkel üldözte K.L.-t, végül maga Kurai Hideaki rendőrfőnök kapta el egy szervezett akció során. Az alábbi felvétel készült az eseményről.
 
Tágranyílt szemekkel figyelem ahogy Hide-san üldözőbe vesz egy férfit, elkapja és vele együtt lebucskázik egy lépcsősoron, csúnyán megütve magát. Látom ahogy száját összeszorítva, dühösen lángoló szemekkel püföli a tettest, és a kollégái rángatják le róla.
Elszontyolodom.
Elrabolt engem, valamiféle beteges önzés és birtoklási vágy miatt, de attól még ő... egy hős. Emberek életét menti meg, a sajátját kockáztatva.
Lekapcsolom a tévét, a konyhába megyek, és előveszem a hűtőből amit reggel bekészített. Láttam mit csinált, hiszen titokban folyton figyelem mit csinál. Bizalmatlan vagyok vele, ez van.
Felmelegítem, és mire elkészül, Hide-san is előkerül, friss szappanillatot hozva magával. Nem gombolta be az ingét! Elkapom tekintetem izmos hasáról, és zavartan szegem le fejem, mereven fixírozva az előttem lévő tányért. Érzem ahogy megérinti a hajam, majd leül mellém.
- Köszönöm... de nem kellett volna - hallom, és tudom hogy megint mosolyog rám. Zavartan nyelek egyet, és minden visszazökken a megszokott ritmusba. Eszünk, és közben hagyom hogy engem nézzen.
 
Vacsora után elköszönök tőle és a szobámba visszavonulok Putlival.  Szél rázza az ablaküvegeket, az eső hangosan kopog. Szeretem az esőt, de csak a lágyan szitálót... Az elálmosít, elandalít.
Lezuhanyzom, felveszem a hálóruhát és az ágyba bújok. Jön Hide-san a szokásos ablakellenőrzést megejti, megigazítja a függyönyt, mosolyogva pillant a kis hálótársaimra, akik összebújva szuszognak kosarukban az ágy mellett, majd rám pillant. Megcirógatja arcomat, ahogy minden este.
- Jó éjt - mondja mély hangján, szemeiben ismét ott a vágyakozás, de már nem félek tőle, mert tudom hogy nem nyúl hozzám. Azóta a csók óta nem próbált közeledni, ami megnyugtató.
- Jó éjt - válaszolom halkan, és figyelem ahogy az ajtóhoz lép.
 
*
 
Nehezen jön álom a szememre.
 
DURR!
 
Riadtan ülök fel, a takarót szorongatva. Újabb és újabb hangos villámdörgés, még az ablaküveg is beleremeg. Nagyon közel csaphatnak be... A takaró alá menekülök, de ahogy újra és újra dörög az ég, remegve rándulok össze. Félek... mi lesz ha becsap ide is a villám...?
A kislámpa fénye is pislákol az éjjeliszekrényen... Hangos reccsenés és puffanás... Az ablakon keresztül látom ahogy eldől egy fa, égett szag szivárog be valahonnan, de lehet hogy csak én képzelem.
 
Egy minden eddiginél hangosam dörgést hallok, és ijedten ugrom egyet. Már a kilincset fogom mire feleszmélek, és visszafordulok a vékony köntösömért. Bátorságomat összeszedve - ami soha nem is volt - sietek Hide-san szobájához. Óvatosan benyitok, mert ha alszik, akkor inkább nem zavarom... de ébren van. Az ágyban ül, és egy könyvet olvas. Meglepetten emeli fel a fejét. Újabb villámlás, és hangos dörrenés.
 
(egyszerre a kettőt)
 
Zene1
Zene2
 
- Bejöhetek? - kérdezem félénken, kezemmel a kilincset szorongatva. Biccent. Becsukom az ajtót, és tétován az ágyhoz lépkedek. Azt hiszem leülök majd egy székre vagy ilyesmi, és nem tudom... nézem ahogy olvas... vagy bármit, csak ne keljen egyedül lennem. Megtorpanok az ágy mellett. Félelmemen keresztül is eljut a tudatomig a látvány, hogy ő félmeztelen... és a karján, vállán lévő lila és kék foltok.
- Mi a baj..? Micuko... - kérdezi.
- Kidöntött egy fát a vihar a kertben...
- Igen...?
... és az a villám valahova a közelbe csapott be, még az égett szagot is érezni - suttogom, ujjaimmal köntösöm anyagát szorongatva. Elmosolyodik, és már ez is megnyugtat egy kicsit.
- Nyugodj meg, ide nem tud becsapni semmi. A házon a legmodernebb villámhárító berendezés van.
Rájött, hogy félek.
- ...én...én...nem... én csak... - dadogom halkan, hogy tagadjam a nyilvánvalót. Kinyújtja felém a kezét.
- Gyere ide... - Megrázom a fejem. - Gyere - mondja határozottabban. Óvatosan fogadok szót, és közben magamat átkozom amiért ilyen buta voltam... inkább be kellett volna bújnom az ágy alá, vagy bármi más. Nem is értem, hogy juthatott az eszembe ez az abszurd ötlet, hogy...
Egy erős rántást érzek, és már a puha ágyon fekszem mellette. Belém reked a levegő, és már el sem jut tudatomig a vihar hangos tombolása, mert csak a fülemet cirógató légvételeket érzem, a kesernyés, friss illatot, testének melegét. Félelmem lassan eltűnik, ahogy cirógatja hajamat, majd betakar, de nem tesz semmit. Ellazulok a biztonságos melegben...
 
Kellemes álom... az ő gyengéd hangja... becéző szavai...
 
*
 
Reggel már egyedül ébredek. Illetve mégsem... egy szárított rózsa pihen mellettem a párnán. Megérintem vörös levelét. Soha nem láttam még ilyet. Magammal viszem a szobámba, majd megreggelizünk Seirennel és Putlival. A tévé szerint a vihar nagy pusztításokat végzett szerte az országban.
 
A nyitva felejtett, vagy szándékosan úgy hagyott üvegajtón kisétálok a kertbe, és körülpillantok. Szinte teljesen elpusztította a kertet a vihar. A virágok kiszakadtak a földből, mindent beborítanak a letört faágak, és a kidőlt fa ráesett egy szép virágos bokorra.
Felveszem a tegnap kapott kertészkesztyűmet, és elkezdem felszedegetni a gallyakat. Legalább egy hétig nem fogok unatkozni, amíg újra szép nem lesz a kert.
 
Repül az idő.
 
Putli megugat valamit, és megnézem mi az. Egy madár verdes, beszorult egy ág alá, egyik szárnya meg is sérült. Óvatosan megfogom, és besietek. Szerencsére Hide-san megérkezett, így neki is szegezem a legfontosabb kérdét.
- H...hol van az elsősegélyláda?
Magához húz derekamnál fogva, és arcomat megpuszilja. Megremegek, és kis híján tátva marad a szám is döbbenetemben. A csók óta nem csinált ilyet...
- Csak nem megsérültél...? - kérdezi komolyan. Mivel hangomat jelenleg valahol elvesztettem, inkább megmutatom neki a gerlét. - Bent van az ágy alatt.
Bemegyünk, előkeríti nekem a ládát, és a nappali asztalán szakszerűen ellátom a kis párát.
Alig negyed óra múlva, már egy dobozban gubbaszt. Hide-san beviszi a dolgozószobába a macska miatt, és én is megyek vele. Dolgozik az íróasztalánál, én pedig egy fotelben a kisasztalon lévő doboz mellett üldögélek. Sokkos állapotban van, nem biztos hogy megmarad... Próbálom ingerekkel felkelteni a figyelmét, halkan beszélek hozzá, magot is adok neki, de semmi reakció.   
 
Eltelik egy vagy két óra, és én már csak a fotelben üldögélek, lábaim felhúzva, térdeimet átkarolom és úgy figyelem őt. Komor az arca. Befejezi a gépelést a laptopján és fáradt sóhajjal veszi le szemüvegét. Lever az asztalról pár papírt, utánuk nyúl, arca fájdalmasan megrándul és halkan felszisszen. Szemem előtt megjelenik a képsor amikor lebucskázott a sorozatgyilkossal a lépcsőn, majd amit tegnap este láttam a karján és a vállán.  
Benyúlok a dobozba, és a felélénkült madárka hátát megcirógatom ujjaimmal.
- Nagyon fáj? - töröm meg a csöndet közben. Felvonja szemöldökét. - Láttam a tévében, hogy elkaptad azt a gyilkost.
Figyelem őt közben, és ő elmosolyodik.
- Semmi bajom - válaszolja, és elkezd pakolgatni az asztalán.
- Tegnap láttam hogy csúnya horzsolások vannak a karodon. Tettél rá valamit?
- Nem - zárja le a témát, és ebédelni hív. Hát jó.
 
A sütinél összeszedem a bátorságom, és felé fordulok. Még nem kértem tőle eddig semmit, de ezúttal muszáj.
- Holnap... ha mész dolgozni... szóval... kéne egy-két dolog.
- Igen? És micsoda? - néz rám meglepetten. Előveszem a kimonóm rejtett zsebéből a papírt, és felé nyújtom.
- Felírtam egy-két gyógyszert. A madárnak.
Elveszi, átfutja és biccent.
- És te nem kérsz semmit? - Megrázom a fejem, és ő felsóhajt enyhén bosszúsan. - Micuko... azt akarom, hogy jól érezd magad... szóval hogyha bármi eszedbe jut...
Nem akarom, hogy sértésnek vegye de nincs szükségem semmire, hiszen mindent megkapok. Illene mondani valamit, mert megbántom. Akkor mégis mit kérjek?
Mit is...
- Már biztosan lehet kókuszt kapni... - motyogom bátortalanul.
- Nem is tudtam, hogy szereted a kókuszt.
- Még sosem ettem...
Elmosolyodik, és én zavarba jövök. Nem tudom miért...
- Akkor veszek neked egy egész zsákkal. Igazán finom gyümölcsös koktélokat lehet belőle készíteni.
Látom, hogy mennyire jobb kedvre derült, most hogy végre kértem tőle valamit. Nem tudom miért örül neki annyira... Figyelmesen hallgatom amit a fahéjas teáról mond, és arról ahogy beszél, egyértelműen látni rajta hogy szereti a teákat. Most először jut eszembe az, hogy szinte semmit sem tudok róla...
Megcirógatja az arcomat, és ekkor tudatosul bennem az, amit eddig észre sem vettem. Nem félek...
- Nézünk egy filmet ma délután? - kérdezem halkan. Mosolyogva dől hátra székében.
- Persze. Elmosogatok, és el is kezdhetjük. Addig válaszd ki, hogy melyiket szeretnéd látni.
Feláll, és leszedi a tányérokat. Segítek neki, a poharakat már én rakom a mosogatóba, majd a dolgozószobába sietek, ellenőrzöm a madarat. Fejecskéjét ép szárnya alá dugva szunyókál. Megnyugodva sétálok vissza a nappaliba, és a DVD-ket kezdem böngészni a polcokon. Rengeteg film, mind történelmi, vígjáték és természetfilm, amiket én szeretek. De egy kicsit arrébb már akciófilmeket, régi krimiket és thrillereket, háborús filmeket találok. Aha... szóval ő ezeket szereti. Megnézegetem alaposabban, és egy izgalmas krimit választok közülük. Beteszem a lejátszóba, és mire leülök, már jön is Hide-san. Elfoglalom szokásos helyemet a kanapé egyik végében, ő a másikban, közénk telepednek ölebeink.
- Mit választottál? - nyúl a dohányzóasztalon lévő dobozért. Egyik szemöldöke felhúzódik ahogy megpillantja a borítót.
- Ezt még nem láttam - felelem halkan. - Jó lesz?
- Igen - mosolyog rám. - Ez az egyik kedvencem.
- Nem baj, hogy ismét meg kell nézned? Már sokszor láttad így is...
- Honnan veszed?
- Kissé kopott a doboza, és a lemez is karcos... - pillantok rá félénken. Mosolyog...
- Szívesen megnézem veled - zárja le a témát. Válasz nélkül nyomom meg a távirányító gombját, és az ölembe mászó Seirent kezdem cirógatni.
 
Csendben nézzük végig a filmet. Nagyon hosszú... Időnként Hide-sanra pillantok, és mivel ő film közben is nézeget, így néha összeakad tekintetünk. Ilyenkor zavartan kapom el róla a szemem, és nézem tovább a filmet.
Beesteledik, és a főhős elgyalogol a lenyugvó nap felé. Vége.
Kinyújtóztatom elzsibbadt végtagjaimat.
 
Szokásos szótlan vacsoránk után elköszönök tőle, majd az esti rituális fürdés után lefekszem, ő bejön az ablakot becsukni, a függönyt megigazítani, megsimogatja arcom, a szokásos „jó éjt”-el búcsúzik és magamra hagy.
Nyugodt, mély álom.
 
*
 
Közeledik az ebédidő. Ilyenkor Hide-san már itt szokott lenni... Biztosan azért késik, mert a gyógyszerekért is el kellett mennie.
Leülök a kertben a hintaszékbe.
 
Hol van már?
 
Meghallom ahogy beparkol a kocsi, és megnyugodva fújom ki a levegőt. Aggódtam? Igen. Hogy miért? Mert ha vele történik valami... akkor hogy szabadulok ki innen? A magas kerítésen kimászni nem tudok, a létrát pedig gondosan eltűntethette, mert nem találtam. Ugyanis terveimet a szökésről nem adtam fel. Felállok Seirennel a karjaimban, és bemegyek Hide-san elé.
- Üdv itthon - köszöntöm halkan. Mosolyogva lép hozzám, és a macska nyávogva ugrik ki karjaimból ahogy megölel.
- Szia kicsim... - dörmögi a hajamba, és ahogy nyakamba puszil, megremegek és elhúzódom tőle. Elenged, nem erőlteti a dolgot szerencsére. Zavartan sütöm le szemeimet, és megpillantom kezében a papírzacskót. Felém nyújtja. - Tessék, a gyógyszerek amiket kértél.
- Köszönöm... - veszem el tőle és belekukkantok. Igen, minden itt van. Amíg én a készítményeket nézem, ő fesztelenül beszél hozzám. Vett nekem kókuszt, és megígéri, hogy délután csinál finom koktélt belőle. Leveszi zakóját, fegyvereit, majd meglepetten akad el mondat közben ahogy elé tartok egy kis tégelyt. A rendelt gyógyszerek között volt, amit kértem tőle.  
- Ez micsoda? - kérdezi lágyan.
- A zúzódásaidra kell kenni... - mondom zavartan fixírozva a padlószőnyeget. Elveszi a kezemből, finoman végigsimítva ujjaival bőrömet. - Ez enyhíti a fájdalmat, és gyorsabban... gyógyulsz.
- Micuko... - mondja halkan, és tudom, hogy mosolyog.
- Én most megyek és ellátom a kis gerle szárnyát... - folytatom. Miért vagyok ilyen zavarban? - ...mert a párja már tegnap óta a kertünkben keresi őt... Ha minden jól megy, akkor ez a ficam helyre jön holnapra és elengedhetjük...
Magára hagyom, és a dolgozószobába sietek a sérült madárhoz. 


Darky2009. 06. 19. 17:04:18#904
Karakter: Hide



Kissé lehangoló hogy ennyire tart tőlem.. de végülis nem csodálkozom.

Végiggondoltam én mit tennék ha a helyében volnék és végülis arra jutottam hogy valószínűleg ugyanazt. És bár nem vagyok ő, muszáj valamit kitalálnom hogy csak is kicsit visszahozzam elveszett életkedvét.

A kutya kicsit jobb kedvre derítette, de az ebédnél megint olyan mint aki már a halálát tervezgeti, nem eszik és csak bámul a semmibe.

Összeszorul a szívem hogy így kell látnom, holott tudom hogy miattam ilyen. De mit tehenék.. már mindent megpróbáltam..

Azaz..még nem mindent.

 

Végül hosszas hallgatás után összeszedi a bátorságát,és megkérdezi amire kíváncsi. Természetesen hogy meddig akarom magamnál tartani. Mondhatnám azt hogy örökké, mert így érzek.. de.. ezek.. nagy szavak. És súlyuk is van, mint annak is hogy bevallottam neki hogy szeretem, ő mégis úgy engedte el a füle mellett, mintha az aznapi időjárásról beszéltem volna neki. Persze tudom hogy én tehetek mindenről.. mégis bármit megadnék hogy újra mosolyogni lássam.. hogy nekem mosolyogjon.

 

Kifejezéstelen arccal jelenti hogy nem éhes. A nagy francokat. Ráadásul órákat szarakodtam azzal hogy a kedvenc édességét készítsem el, ő meg bele sem akar kóstolni. Végül hosszas kérlelés és csitítgatás után visszajön velem és eszik egy kicsit.

Nem mondhatni hogy megkönnyebültem. Utálom ha könnyeket látok az arcán.. pedig mióta itt van folyton csak ez van.

 

Mesélek neki a napomról, arról hogy mi történt velem, mintha csak itt lakna velem és szívesen tenné hogy meghallgat. Közben persze oda sem figyel.. legalábbis nem úgy néz ki.

Sóhajtva igazítom meg a szemüvegem és vezetem a nappaliba.

 

Beszereztem egy csomó történelmi filmet, mivel tudom hogy azokat szereti, mégse lelkesedik érte. Mikor meg akarom érinteni elhúzódik tőlem, én pedig nem erőltetem a dolgot, lévén nem akarom hogy még jobban megutáljon.

 

Végignézzük a filmet, de egyikünk sem arra figyel amire kéne, én őrá.. ő pedig mintha nem is figyelne oda. Végül el is alszik a nagy gondolkodásban.. gondolom nem aludt valami sokat az éjjel. Beviszem a szobába, betakargatom, egy darabig nézem ahogy alszik, végül szomorúan sóhajtva hagyom magára.. az ajtót résnyire nyitva hagyva, hogy halljam ha majd felébred.

 

***

 

Délután rosszra fordul az idő, így nem megyek el megvenni amit akartam, csak a laptopom monitorját bámulva ülök az asztalnál és gondolkozom.

Az eső halk kopogással veri az üveget kintről.. a messzi távolban felvillannak a villámok.

Már éppen dühösen verném földhöz az egészet mikor valami a lábamhoz ér.

Csodálkozva pillantok le, a kis tacskóra aki a fenekét riszálva csóválja a farkát.

- Te nem gyűlölsz ugye? - kérdezem halkan, mire a kis kutya végignyalja a kezem. Nos, azt hiszem ezt vehetem igennek.

Felveszem és kiviszem a dolgozószobából, a nappaliba, ahol azonnal ráveti magát a békésen ejtőző Seiren-re.

 

Odakint az erkélyen a feltámadó szél megrázza a szélcsengőt.

 

***

 

A napok telnek, én pedig mindent bevetek hogy a kedvében járjak. Összevásárolom neki a kedvenceit, a kedvenc ételeit főzöm, nagyon igyekszem, de csak annyit érek el vele mint eddig. Szívesen lennék a kutya helyében.. arra legalább mosolyog néha.

Már beteges milyen irigy vagyok egy kis állatra. De akkoris..

 

Nem bántom, nem érek hozzá durván.. és nem is háborgatom ha nem akarja.

Holott majd megveszek a vágytól hogy magam mellett tudjam, a másik szobában alszom, és nem zavarom ha ő nem akarja.

Persze sajnos ez van úgy hogy azt jelenti.. egy nap alig pár órára láthatom, de akkoris megéri.. ha láthatom gyönyörű arcát.. és csillogó szemeit.

Mert majd megveszem érte.

 

***

 

Lassan rájön talán őis hogy nem akarok neki rosszat.

Bár maga alatt van kissé, egy idő után több időt tölt a tv előtt, vagy játszik az állatokkal, én pedig nem tehetek mást, mint csodálhatom.

 

Azóta az ominózus eset óta nem is érek hozzá, magától megy fürdeni, és mégcsak a ruhát sem mondom meg neki mit vegyem fel, bár sok választása nincsen, aközül amiket kiválasztok neki.

 

A kert kétméteres fallal körülvéve így idő után megengedem neki hogy kimenjen, bár először csak a felügyeletemmel. Mégha kiabálni is kezdene.. itt úgyse hallaná meg senki, hiszem két mérföldes körzetben csak földek vannak, és azokra a tulajok egy hónapban ha egyszer kinéznek akkor már sokat mondtam. Viszont ezt nem osztom meg vele, és valószínűleg rájött magától is, mert nem próbálkozik semmivel.

 

Jól esik látni mennyire élvezi a napsugarak simogatását, majd két hetes bezártsága után, én pedig a teraszon, egy hatalmas hintaágyban üldögélve figyelem ahogy dobálja a labdát a kutyának.

 

Végül mikor megunja, és a kutyus is kifulladtan liheg lassan közelebb sétál. Igyekszem úgy tenni mint aki nagyon belemerült az újság híreinek tanulmányozásába míg meg nem áll előttem.

Felnézek rá, kedves mosollyal az arcomon.

- Igen?

A szokásos kommunikáció köztünk eléggé beszűkült arra hogy én beszélek, ő meg csak bólint, vagy a fejét rázza, ezért most igencsak megörülök neki hogy végre hozzámszól.

- Én.. szeretnék valamit csinálni.. mert.. megőrülök a semmittevéstől. - nyögi ki végre.

- És mire gondoltál? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

Látszólag zavarja hogy nézem.. de nem csakazértsem fordítom el a fejem.

- Nem tudom.. akármire. Kitakaríthatnék.. vagy megvághatnám a virágokat a kertben... mert már.. - elharapja a mondat végét.

 

Tudom.. meguntad az unalmas semmittevést és az önsajnáltatást. Remélem is, mert nincs miért sajnálnod magad. Sosem bántanálak vagy okoznék neked fájdalmat.. édesem..

 

Sóhajtva állok fel, és porolom le macskaszőrös nadrágomat, Seiren persze méltatlankodva áll odébb, mivel elvonult a párnája.

- Ahogy akarod.. - felelem.

 

***

 

Figyelem ahogy a rózsákat vagdossa a tűző napsütésben, és földre hulló szirmok esőjében olyan mint valami mesebeli világszép királyfi, akit a széltől is óvni kell.

És én a széltől is óvnám őt.. ha engedné.

 

Mikor befejezte intek neki hogy jöjjön ide. Az asztalon már várja egy gyümölcsös fagyikehely.. természetesen a kedvenceiből.

Már nem is akad fenn rajta, hogy mindent tudok róla,.. arról hogy mit szeret és mit nem.

A szekrényben a belső polcra pakoltam azokat a dolgokat amiket ki nem állhat, a babot a brokkolit és a nagyon csípős dolgokat. Egyszer észre is vette, de végül nem szólt semmit.

Én pedig csak figyeltem ahogy a szekrényben felhalmozott tömérdek ételtféleséget nézegette, kíváncsian.

 

Legalább.. kíváncsian. At utóbbi időben még ezt se lehetett róla elmondani, mostánában viszont mintha kicsit több érdeklődést mutatna a dolgok iránt. Talán rájött hogy mégsem vagyok annyira rossz mint hiszi... talán csak nem akarja örök depiben tölteni a napjait.

 

Leül az asztalhoz, megtörli a homlokát.. ezüst verejtékcseppek csorognak a halántékán.

Fülledt meleg nyári nap van.. és ez a folytogató hőség.. vihart ígér.

Figyelem ahogy a szájához emeli a fagyis kanalat, végül a miákoló macskának is jutatt belőle egy kis darabot, amit kikanalaz az egyik csokis ostyával.

 

Mosolyogva figyelem, ő pedig néha lopva rám pillant, mintha azt találgatné mikor fogok nekiesni. Ehh..

 

Végül az eső délután ér utol minket, teljesen elázom mire bepakolok mindent a kertből.. és a fehér ing úgy tapad rám mint második bőr.

 

Ő éppen odabent ül a kanapén és a kutyát simogatva figyeli ahogy a viharról tudósítanak a tv-ben. Csak katasztrófák vannak benne.. pedofilok, gyerekgyilkosok, erőszaktevék, és vihar áldozatai. Emberek akikre fák dőltek.. karib-tengeri szigetek lakosai.. akiknek elmosta a házukat a tenger.

 

Megborzongok ahogy az esőből belépek az ajtón.. leteszem a behordott cuccokat az előszobában, és megkeresem őt.

Kissé elgondolkozva néz végig rajtam, majd megjegyzi hogy menjek el fürödni mert meg fogok fázni.

 

Habár a hangsúlya teljesen élettelen és közömbös volt, azért engem jókedvre derít hogy ennyire aggódik értem. Vagy csak kiszaladt a száján egy olyan dolog, amit ilyenkor bárki megyjegyezne. Mégis egy ilyen apróságnak úgy tudok örülni mint egy gyerek aki megkapta a legklafább új játékát amire mindig is vágyott.

 

A vacsora már elő van készítve a konyhában, de úgy döntök hogy megfogadom a tanácsát és lezuhanyozok előtte.

Most a nyári időszakban a mi körzetünkben ritkák a nagy bűntények, inkább kisebb lopások és bankrablások vannak, amiket meg az embereim is el tudnak intézni. Persze feltűnő lenne ha szabadságot vennék ki, ezért fenntartom a látszatát hogy dogozom.. mégha legszívesebben minden időmet itthon tölteném ......Vele.

 

Sóhajtva engedem meg magamra a forró vizet, közben a következő ajándékon gondolkozom. Nem is olyan rég vettem neki egy eredeti kínai selyem kimonót, mégcsak fel sem akarta próbálni. Méregdrága volt.. de nem is bosszant a legjobban, hanem hogy tudom hogy neki állna a legjobban a világon. A halvány lila szín, a világoskék és a fehér.. csodásan illenek hozzá.

 

Megborzongok a víz alatt ahogy a forró víz hozzáér lezúzott vállamhoz. Tegnap elkaptam egy gyilkost aki a parkban kapott el fiatal fiúkat és vágta el a torkukat. Még éppen időben érkeztek meg a kollegáim mert biztos ott helyben megfolytottam volna.

Viszont előtte végigszánkáztam vele egy marha hosszú lépcsőn.. mikor el akart szökni. Csak magamnak köszönhetem, mert ha nem muszáj utálom a fegyverem használni.

Az egyenruhásoknak úgy kellett leszedniük róla hogy ne verjem péppé. Főleg ha arra gondolok hogy Micuko is lehetett volna az egyik áldozata. 12 fiút ölt meg mielőtt elkapták volna. Tizenkettőt.. wrr..

Jah tényleg Micuko.. remélem nem látta a tv-ben. Mert mostanába elég sokat tv-zik.

 

Egy törülközőt tekerek a derekam köré, úgy lépek a tükörhöz és kinyitom hátha találok ott valami fájdalomcsillapítót vagy valamit.

Végül mikor nem, úgy döntök hogy hagyom a francba nem fogok belehalni. Belebújok egy tiszta nadrágba, magamra veszek egy inget is, de nem gombolom be, mert idebent elég jó idő van.

 

Mikor belépek a konyhába csodálkozva veszem észre hogy már kipakolta a kaját és meg is melegítette.

Nahát..

Mosolyogva lépek oda házza, lopva végigsimítva hosszú haján, mielőtt leülnék az asztalhoz.

- Köszönöm.. de nem kellett volna.

Nem felel semmit, szerintem nem is nagyon tudna erre mit válaszolni, vagy csak nem akarja megosztani velem a dolgot.

A változatosság kedvéért ma is az egyik kedvencét esszük, és bár annyira nem vagyok oda az édes dolgokért, mindent megér az a látvány ahogy megeszi.

 

A vihar felélénkül mire aludni tér, behúzom a függönyöket, és megsimogatom a kutyát is a macskát akik átköltöztek az ő szobájába. Vettem nekik egy nagy kosarat, amiben mindeketten elférnek, így most ott hortyognak mindketten az ágy lábánál.

 

Finoman végigsimítok az arcán és jóéjt kívánva búcsúzom el tőle.

Már elég sok idő eltelt mióta megcsókoltam de még mindig érzem az ízét.. és remegő.. karcsú teste után úgy sóvárgok mint kiéhezett etióp kisfiú a nyalóka után, ami ott van orra előtt..de nem eheti meg.

Haaahhh..

 

Ilyen hát a plátói szerelem. Szép..de megfoghatatlan..

 

***

 

Késő éjszaka van, a vihar még mindig tombol, én pedig olvasok az ágyban ülve. Csak az éjjeliszekrényen lévő lámpa ég, a vihar időnként fel-fel villanó villámai kísérteties mintákat festenek a szobám falára.

Bár az időjárás jelentésben csak zivatar volt, ez már rég nem az. A villámok mintha csak a szomszédban csapdosnának, de mivel a ház elektromos rendszere saját generátorról megy, így csak meg-meg remeg a lámpák fénye de nem alszik el.

Lapozok egyet a könyvben, és énis összerezzenek ahogy egy másik hatalmas dörgés rázza meg a vidéket. Micsoda ítéletidő.

Belefeledkezem a könyvbe, csak arra eszmélek fel hogy nyílik az ajtó.

 

Lassan teszem le a könyvet a takaróra, magam is meglepődve azon hogy itt látom, hiszen még sosem jött be hozzám, pláne nem éjszaka.

- Bejöhetek? - kérdezi halkan.

Intek neki hogy igen.

Óvatosan besétál.. behajtja maga után az ajtót. Ebben a fehér hálóingszerű hálókimonóban olyan jelenésbe illő, mintha csak én képzeltem volna ide.

Egészen közel jön, de végül megáll az ágy mellett.

Felvont szemöldökkel nézek rá.

- Mi a baj.. ? Micuko..

- Kidöntött egy fát a vihar a kertben. - közli halkan.

- Igen..?

- És az a villám valahova a közelbe csapott be, még az égett szagot is érezni. - teszi hozzá nagyon halkan.

Szóval ez az ok. Megijedt.

- Nyugodj meg, ide nem tud becsapni semmi. A házon a legmodernebb villámháírtó berendezés van. - nyugtatom meg mosolyogva.

- ... én.. én..nem.. én csak..

Persze.. de nem muszáj letagadnod hogy megijedtél. Az előbb az a hang rám is a frászt hozta.

- Gyere ide.. - nyújtom felé a kezem, de csak a fejét rázza.

- Gyere. - ismétlem meg már komolyabban, mire kelletlenül felém sétál, és mikor megfelelő távolságba ér elkapom a karját és lehúzom magam mellé az ágyra.

Leteszem a kezemből a könyvet az éjjeliszekrényre, azzal magamhoz húzom és finoman a hajába túrva simítok végig a tincsein.

Érzem ahogy remeg, viszont van egy olyan érzésem hogy ez nem a vihartól van.. hanem a közelségemtől.

 

De nem teszek semmit, csak betakargatom és óvatosan simogatom míg el nem alszik. Mikor légzése egyenletésse válik és nyugodtan elnyomja az álom mosolyogva nézek végig rajta.

Hát Hide..azt mondod ezért megérte annyit szenvedned? Neki és neked is?  - kérdezem magamtól, de a választ már régen tudom.

Persze hogy megérte. Ez a pár óra.. míg mellettem van amíg alszik.. olyan akár egy ajándék. Persze reggel attól még el kell mennem dolgozni, de az egész éjszakát fenn töltöm és figyelem ahogy alszik.

Gondolatban ezerszer meg ezerszer megvalottam neki hogy mennyire szeretem és a mennyire kétségbe voltam esve mikor olyan magába forduló és kiábrándult volt. Persze tudom hogy alszik, de azért elmondom neki mennyire szeretem, és hogy mennyire sajnálom hogy valaha is fájdalamat okoztam neki.

- ... én csak meg akarlak védeni... és közben tudom hogy egy önző disznó vagyok.. mert azt akarom hogy csak nekem mosolyogj...

Mormog valamit és a másik oldalára fordul.

Mosolyogva figyelem, végül hajnalban magára hagyom egy kis ajándékkal a párnáján.

A csodaszép..szárított rózsa egyike a legritkább fajtáknak, mert természetes lila színű.. és levelei akár a vér olyan vörösek.

 

***

 

Mikor hazaérek a kertben találom, éppen a letört ágakat szedegeti össze, majd hozzám siet, valamit a mellkasához szorítva.

- H..hol van az elsősegély láda? - kérdezi gyorsan.

Lehajolok hozzá és derékon ragadva húzom magamhoz, finom puszit lehellve az arcára a füle mellé. Érzem ahogy megborzong.

- Csak nem megsérültél..? - nézek rá aggódva.

Kinyitja a kezét.. és akkor meglátom a madarat. Galamb lehet vagy valami vad fajta, biztosan a viharban zuhant le, mindenesetre a szárnya elég furcsa szögben áll.

- Bent van az ágy alatt. - felelem és beterelem őt a házba.

 

Figyelem ahogy bekötözi a madár szárnyát. Elvégre állatorvosnak készül..vagy mi. Rendesen elfáradhatott szegény pára a viharban való repülésben mert egyetlen hang nélkül tűri.

Kerítek neki egy kartondobozt, amit kibélelünk mindenfélével, és átviszem a dolgozószobámba, mert Seiren nagyon érdeklődik iránta.

Míg én dolgozom egész végig ott ül mellett és beszél hozzá. Na ne hogy már most meg egy madárra legyek irigy.. hahh...

 

Sóhajtva veszem le a szemüvegem és dörzsölöm meg a szemeimet, miután megírtam a jelentést a múltkori gyilkosról.

- Nagyon fáj? - néz fel rám, mikor leejtem a papírokat és sziszegve nyúlok után a bal kezzemmel. Felvont szemöldökkel nézek rá, mintha nem tudnám miről beszél.

- Láttam a tv-ben hogy elkaptad azt a gyilkost. - teszi hozzá kihúzva a kezét a dobozból, ahol madár csipkedve kap utána. Kicsit furán néz.. olyan.. komolyan..

- Semmi bajom. - felelem mosolyogva. Összerakom a papírokat és felállok az asztaltól.

- Tegnap láttam hogy csúnya horzsolások vannak a karodon. Tettél rá valamit? - kérdezi.

Jah igen.. nem szoktam pizsamában aludni. Csak a leghidegebb teleken veszek fel pólót az alsóhoz..egyébként nem.

- Nem. - felelem egyszerűen, mert ez az igazság. Odasétálok hozzá és megvárom míg feltápászkodik a doboz mellől.

- Most egy kicsit hagyd őt magára, és gyere..együnk. - nyújtom felé a kezem és kivezetem.

 

A kutya és macska is körülöttünk sündörög miközben eszünk.

- Holnap.. ha mész dolgozni.. kéne egy-két dolog. - szólal meg mikor már a desszertnél tartunk.

Kissé csodálkozva nézek rá. Még sosem kért semmit.

- Igen? És micsoda?

- Felírtam egy-két gyógyszert. A madárnak. - vesz elő egy cetlit és átnyújtja. Gondolhattam volna. Elveszem de nekem nem mondanak sokat a nevek.

Bólintok hogy meglesz.

- És te nem kérsz semmit? - kérdezem miközben belekortyolok a teámba.

Megrázza a fejét.

- Micuko..azt akarom hogy jól érezd magad..szóval hogyha bármi eszedbe jut.. - felelem sóhajtva, de úgyis tudom hogy nemet fog mondani.

 

Egy ideig hallgat, magamban gondolkozva, csalódottan figyelem ahogy eszik, majd hirtelen megszólal.

- Már biztosan lehet kókuszt kapni.. - motyogja, a végét alig értem.

Hogy mit?

- Nem is tudtam hogy szereted a kókuszt. - felelem csodálkozva. Ez nem volt benne a róla készült anyagokban.

- Még sosem ettem. - feleli halkan.

- Akkor veszek neked egy egész zsákkal. - mosolyodom el. - Igazán finom gyümölcsös koktélokat lehet belőle készíteni.

 

Nem szól semmit, csak a macskát simogatja mikor befejezte az evést. A múlt éjjel óta.. mintha megváltozott volna. Nem keresi a közelségemet ugyan, de már rezzen össze valahányszor közelebb vagyok hozzá 2 méternél.

 

Mosolyogva simogatom meg az arcát, miközben a teáról magyarázok neki amit most csináltam. Fahéjes fűszeres.. különleges keleti aromás teafű.. nagyon ritkán lehet hozzájutni..egyike a kedvenceimnek.

 

Némán hallgatja, arcán az az elgondolkodó kifejezés. Vajon most mire gondolhat?


Levi-sama2009. 06. 17. 23:29:44#894
Karakter: Micuko (Állatkórház)



 Micuko:

 

Megcsörren a telefonja, és rövid beszélgetés után leteszi. Megsimogat, és apró puszit ad a számra. Te jó ég... most meg elmegy?

- Hova mész? - Nehogy itt hagyjon így... ilyen kiszolgáltatott helyzetben... És ha nem jön vissza?

- Nemsokára visszajövök cicám... ne félj... - mosolyog rám kedvesen. Az ajtócsukódást már fel sem fogom.

- Azt mondta... hogy cicám...? - suttogom dermedten.

 

*

 

Telnek a percek vagy az órák. Nem tudom, nincs nálam óra, és a szobában sem látok egyet sem.

Próbálgatom láncaimat, megvizsgálom az ágyat, majd segítségért kiabálok, de semmi. Kétségbeejtő ez az egész... hogy pont Hide-san a zaklatóm... és most elrabolt... és a házában vagyok fogoly...

Annyira abszurd, mint egy álom. Talán az is. Behunyom a szemem, és amikor felnyitom, majd otthon leszek a saját szobámban, és boldog leszek hogy felébredtem! Igen!

 

Ehh...

 

Ez rémes.

 

Ez a csönd.

 

- Nyááá? - hallom, és oldalra pillantok, egyenesen a zöld szemekbe.

- Seiren - mondom meglepetten.

- Nyááá?

- Gyere ide - ütögetem meg az ágyat magam mellett, amitől láncaim megcsörrennek. Felugrik mellém, és először szemmel tartva engem, mosakodni kezd. Módszeresen, lassan. Nem baj, figyelem őt. Más dolgom úgysincs.

Amikor már nagyon elhúzza, elhúzom a számat.

- Szőrszálanként fésülködni nem óhajtasz?

- Nyááá? - kérdi sértetten, majd kihúzza magát, és peckesen végiggyalogol a combomon, végcél pedig a hasam. Összegömbölyödik, és ahogy cirógatni kezdem (szerencsére hosszúak a láncok), éktelen dorombolásba kezd. Mint egy ócska fűrészgép, úgy nyekereg.

Dagasztani is kezdi a hasamat, és ez fokozatosan megnyugtat. Zaklatott légvételeim rendeződnek, és már nem kerülget a kétségbeesés árnyéka.

 

Nyílik az ajtó.

- Szia - lép be rajta Hide-san, és felkönyökölve figyelem. Egy rózsacsokor van a kezében... Leteszi mellém egy vázába, az éjjeli szekrényre.

- Sajnálom hogy egyedül kellett hagyjalak, de ez az ügy nem tűrt halasztást...

Megsimogat, de elfordítom a fejem. Nem óhajtok társalogni. El óhajtok menni innen. Haza.

- Hoztam neked vacsorát is...

- Nem vagyok éhes... - nyögöm visszafogott dühvel. Legszívesebben kiabálnék, csak nem szokásom, másrészt pedig nem bőszíthetem fel. Az őrülteket nem tanácsos piszkálni.  

Fölém hajol.

- Micuko... - súgja a fülembe. - Nem is tudod milyen boldog vagyok hogy itt vagy velem...

Rémülten próbálom eltolni magamtól, zavarba ejt közelsége.

 

Ne ess kétségbe, ne remegj, ne sírj!

 

- Te...egy...őrült vagy... - válaszolom, torkom úgy összeszorul, hogy lélegezni is nehezemre esik... Csak kinevet.

- Mondták már... igen...

- Miért csinálod ezt...? Hiszen én... nem tettem semmit...

- Nem is azért - vágja rá. Kibontja a bilincsemet végre. Ahh hálisten! Felülök, és körültekintek, menekülési lehetőséget latolgatva. Az ablak az egyetlen út, de ahogy elnézem, rács van rajta...

- A lábamat is... - fordulok felé. Felhúzza szemöldökét. - Te mondtad hogy úgysem tudok elszökni. Csak már fáj...

Érvelésem hatott, mert leveszi rólam végre azokat is. Már nem vagyok kiláncolva... istenkém... ez borzalmas...

Felforrósodik az arcom, és könnyeim már gyűlnek is a szemembe...

Megriadok ahogy hozzám ér, de aztán elernyedek. Úgysem tehetek semmit ellenne, hiszen próbáltam már, így hagyom magam. Átölel...

 

Elrabolt, kiszakított az életemből, és most még ő vígasztal...

 

- Ne sírj... mondtam hogy nem foglak bántani... sosem bántanálak... - dörmögi hátamat cirógatva.

- Akkor engedj el... - szipogom.

- Nem.

 

Elapadnak könnyeim, és erőtlenül figyelem ahogy magamra hagy, mondván, hogy vacsorát készít.
Amíg egyedül vagyok, ellenőrzöm a rácsos ablakot, majd a fürdőszobát is. Olyan kicsi az ablaka, hogy csak Seiren férne ki rajta. Visszatelepszem az ágyra.

 

Innen nincs menekvés...

 

Bejön értem, és az étkezőbe kísér, a terített asztalhoz. Tompán fogom csak fel amit látok, és engedelmesen ülök le arra a székre amit nekem mutat.
A tányéron a kedvenc tésztás ételem gőzölög, ami meglep. Honnan tudja, hogy ezt szeretem? Sosem említettem...

Képtelen vagyok enni. Nem akarok.

Egy idő után eltűnik előlem a tányér, és egy másik kerül elő a semmiből, amin egy csodálatos, és illatozó epertorta szelet hever. Ezt imádom a legjobban az összes édesség közül. Pár pillanatig elcsábulok, de aztán lemondó sóhajjal kucorodom vissza a székre.

- Nem mérgeztem meg... - hallom mély hangját. Felnézek rá, még a mosolyát is látom. Amíg el nem rabolt, alig láttam őt mosolyogni... amióta itt vagyunk, szinte csak így látom.

 

Nem eszem meg. Nem és nem és nem.

 

- Egyél nyugodtan.. a szüleid nagyon szomorúak lennének ha éhen halnál itt nekem. Hát még én...

 

Igaza van. Na nem mintha egy vacsora kihagyása éhhalálhoz vezetne, de azért ezt a sütit igazán megkóstolhatom... végülis.

 

*

 

Amíg mosogat, én a nappalit térképezem fel. Sehol menekülési útvonal, csak a hatalmas, egész falat betöltő ablak előtt nincs rács. Homlokomat a hűvös üveghez nyomva nézek ki rajta, de a sötétben vajmi keveset látok.

Hide-san végez, majd nagy tenyerébe szorítja az én kis kezemet, úgy húz vissza a szobámba... vagy cellámba.

Seiren szirénázni kezd. Etetési idő, ahogy elnézem. Magamra hagy, de nem zárja be az ajtót. Kisurranok, a bejárati ajtót zárva találom, Hide-san még a cicát eteti, ezért hogy ne bőszítsem fel, visszasietek a szobámba. Torkomban dobogó szívvel próbálok nyugalmat erőltetni magamra, amiért ilyen merész voltam.

 

- Itt vannak a ruháid - lép be egy bőrönddel. - Ha szeretnél fürödni... a fürdőszoba arra van.

Megrázom a fejem. Ki tudja mit művelne velem ott... és nem zárható az ajtó sem belülről.

- Nem szeretnék - válaszolom dacosan.

- Szerintem meg igen - hallom, és már a levegőben is vagyok, ahogy a vállára dob. Hátát püfölve próbálok szabadulni, és nem hatja meg kiabálásom sem.

 

Letesz, és már zúdul is rám a hidegvíz.

 

Dideregve pityeredem el. Miért bánt engem...? Miért csinálja ezt velem...? Nem érdemeltem meg... én soha nem tettem senkinek semmi rosszat... vele is mindig kedves voltam...

   

- Miért... miért csinálod ezt? - fakad ki belőlem, bár nem várok választ.

 

- Mert szeretlek...

 

Dermedten pillantok fel rá. Azt mondta szeret. Tutira... Nem hallucináltam. Gőzöm sincs, mihez kezdjek, mitmondjak. Még nem tett nekem senki sem hasonló vallomást...  

 

Elkezdi lerángatni a ruháimat, és halálra rémülök. Jézusom ne... most... most meg fog erőszakolni? Jaj istenem nee... Remegve, rettegve próbálok ellenkezni, de erősebb nálam.

Amikor alsónadrágomat sikerül magamon hagynom, megnyugszom kissé. Belehalnék a szégyenbe, ha meztelenül látna...

 

 Rám önti hirtelen a tusfürdőt, kezeivel szétkeni rajtam. Megremegek, mert még soha nem voltam még csak hasonló helyzetben sem... és annyira zavarba ejtő... és félelmetes...
A zuhanyfülke túlsó végébe menekülök előle, de nem zavarja, csak beljebb lép, eláztatva saját magát is az immár langyos vízsugárral.

- Tudtam hogyha közeledek hozzád úgyis elutasítanál... - szólal meg hirtelen. - Bíztál bennem... de sosem szerettél volna meg. Most viszont...

- Most sem szeretlek - válaszolom visszafogottan. Mégis miből gondolja, hogy majd ettől megszeretem?

- Majd fogsz édesem. Majd fogsz - vigyorodik el, és folytatja szappanozásomat.

Majd fogom? Arra egy életöltő is kevés lenne, hogy beleszeressek abba, aki képes engem elrabolni...

Ezek szerint addig el sem enged?
Idegesen harapdálom ajkaimat, úgy viselem el, hogy megfürdessen, majd egy nagy törülközőbe csomagoljon, karjaiba vegyen. Ellenszegülök, de nem érek el vele semmit.

Leültet az ágyra, és a bőröndömben kezd kutatni. Remegve, a törülközőmbe kapaszkodva figyelem...

Előkerít valahonnan egy pólót kis sorttal. Vanília színű, és selyemnek tűnik.

- Ezt vedd fel - teszi le mellém. Megtapogatom, és megszeppenve pillantok fel rá. Még soha nem volt ilyen rajtam. Miért akarja hogy felvegyem? Ugye nem azért... amire gondolok?

- Ez mi...? Én... én nem szoktam ilyesmit hordani...

- Neked vettem. Tudom hogy csodásan fog állni, vedd csak fel.

 

Felkapja bőröndömet és kimegy. Pápát inthetek így a pizsamámnak is, amit úgy szeretek.

Magamra maradva kénytelen kelletlen felveszem a selyem alsót a kis pólóval, de nagyon kínosan érzem magam benne. Biztos szörnyen bénán festhetek benne...

Visszaülök az ágyra jobb híján, és figyelem ahogy belép újra az ajtón, tekintete elégedetten siklik végig rajtam. Megcirógat, és lehajol hozzám. Nincs rajta a szemüvege... gyönyörű felemás szemei amiket úgy szerettem, teljes szépségükben látszanak.

Micuko, ne feledd hogy ő nem az a Hide-san, akit csodáltál, és akire felnéztél.

 

Behunyom a szemem. Nem, ő nem az. Ez egy idegen. Egy félelmetes őrült... mert csak az lehet, ha képes volt ilyen szörnyűséget elkövetni. Ráadásul most itt van, és a szemeiből sütő vágyat figyelembe véve, most következik el az a pillanat, amikor meg fog támadni...

 

- Ne félj... - hallom halk suttogását. - Mondtam, hogy nem bántalak...

 

Száját az enyémhez érinti, és végtelenül óvatosan, lágyan simítja végig ajkaimat. Dermedten hagyom magam, ellenkezni is elfelejtek a meglepettségtől. Különös bizsergés gyűrűzik végig arcomon, szívem heves kalimpálásba kezd... Önkéntelen sóhaj fakad fel belőlem... még sosem éreztem ilyet. Nyelve a számba csusszan óvatosan, megcirógatva az enyémet, majd alig kezdődött el az egész, véget is ér.

Kábán pillantok fel rá.

- Jó éjt... Holnap találkozunk - hallom.

 

Még akkor is arcomon, nyakamon még mindig parázslik érintésének emléke, amikor már órák óta egyedül vagyok a szobámban.

 

Elalszom, de zaklatott álmom hajnal körül félbeszakad.

 

Felkelek, és óvatosan kilopakodom. A bejárati ajtó kulcsát bizonyára elrejtette, nem érdemes ezzel vesződni. Az egyetlen menekülési útvonal a nappali hatalmas ablaka, amelyik az egyetlen rács nélküli. A csörömpölésre biztosan felébred majd, de mire kisiet, én már árkon-bokron túl leszek. Remélem...

Körülpillantok, és meg is találom a megfelelő eszközt, egy gyertyatartót. Nehéz, és fémből van. Talán elég lesz.

 

Hatalmas csattanással törik el a belső üveg, de a külső sértetlen marad. Még egy csapás és még egy, de semmi. Meg sem reped... a fenébe... a fenébe...

 

Erős kezek rántanak el az üvegtől, kicsavarja kezemből a gyertyatartót, és a kanapén huppanok ahogy rálök. Felpillantok, és a dühös, félelmetes Hide-san áll előttem.

- Te ostoba... - morogja szikrázó szemekkel, és remegni kezdek a félelemtől. - Komolyabban meg is sérülhettél volna.

 

Olyan... olyan ijesztő... amikor dühös...  

 

Összekucorodom, de nem bánt, csak elfordul tőlem és összeszedi a törött üvegeket.

- Meg ne próbáld még egyszer - förmed rám ismét. Jeges félelem szorítja össze a torkomat, úgy ölelem át magam még szorosabban. Kimegy, majd pár pillanat múlva visszatér egy kis elsősegélyládával. Leül mellém, és egyik remegő kezecskémet lefejti rólam. Oh... véres... ezek szerint megvágtam magam. Óvatosan kötözi be a sebemet. Milyen nagy kezei vannak...

- Okosabban tennéd ha nem próbálnál meg még egyszer elszökni. Csak te jársz pórul.. és azt.. együnk sem akarja igaz? - néz a szemembe szigorúan. Zavartan sütöm le szemeimet. Most megfenyegetett? Mint a filmekben? Még egy szökési kísérlet, és akkor megbüntet... belelő a lábamba... vagy megint az ágyhoz láncol...

Megpuszilja sebes kezemet.

Összezavar ez a kettősség. A szigorú, vad férfi és a gyengéd törődő... utóbbi még ilyesztőbb, mert sosem tudni, mikor tör ki belőle a szörnyeteg...

 

Magamra hagy. Az ablakon eresztül figyelem a lassan világosodó horizontot, amíg vissza nem tér.

- Majd ha jófiú leszel... kimehetsz a kertbe... - mondja. Csak sóhajtok egyet.

 

Akkor egy darabig nem reménykedhetek a friss levegőben.

 

*

 

Reggel elmegy megint, és addig bezár a szobámba. Masszív fából készült az ajtó, nem tudom semmivel sem feltörni... Ha sima ajtó lenne, gyanítom akkor sem tudnám. Gyenge kis macskajancsi vagyok...

 

Végigpillantok a könyveken amiket nekem hozott, és ismét elcsodálkozom. Honnan ismeri az ízlésemet? Ez annyira ijesztő... a kedvenc ételeim, könyveim...

 

Seirent cirógatva várakozom, amikor végre nyílik az ajtó és belép ő. Annak ellenére hogy a pokolba kívánom, megkönnyebbülök. Az őrjítő, csendes magánynál még az ő jelenléte is jobb. Mellém ül.

- Szia édesem... hogy vagy ma? - mosolyog rám kedvesen, miközben megcirógatja karomat a kék kimonómon keresztül. Most mit válaszoljak erre? Köszönöm jól? Remekül? Pompásan? - Annyira hiányoztál nekem... - súgja a fülembe miközben magához ölel. Hagyom magam, mi mást tehetnék?! Jól láttam milyen amikor dühös...

Megetet gyümölccsel is...

 

Úgy játszadozik velem, mint egy játékbabával. Megfürdet, öltöztet, megetet... Félek tőle. De akkor sem beszélek hozzá, és nem válaszolok neki. Nem zavarja.

 

- Hoztam neked ajándékot is - mondja hirtelen, és kiráz a hideg. A bilincsek után valahogy nem jó hír nekem, ha ő ajándékot hoz.

Egy nagy kartondobozt hoz be, és leteszi a földre. Várakozóan pillant rám. Óvatosan közelítem meg a dobozt, kíváncsian nézve Hide-sanra. Hát nem újabb bilincs, az biztos, annak túl nagy lenne egy ekkora doboz. Biccent nekem, így felbátorodva nyitom fel.

Valami apró és szőrös, és hangosan csaholó dolog támad rám.

 

Putlika!

 

Először nagyon megörülök neki, aztán elkomorulok.

- De... hogyan...? - nyögöm meglepetten. - Anyáék...aggódni fognak...

- Nem fognak - nyugtat meg. - Azt mondtam nekik hogy leviszem hozzád, mert hiányzik neked.

 

Hálásan pillantok rá. Igen... ez most jól esett. Tényleg nagyon hiányzott nekem a kis rosszaság.

- Gondolom örülsz hogy láthatod... - mosolyog rám kedvesen, miközben Seirent pakolja át biztonságos távolságba. Persze Putlika zéró veszélyérzettel robog oda hozzá, és már barátkozik is a cicussal.

- Remek... mér kedvelik is egymást... - dörmögi jókedvűen Hide-san. Figyelem ahogy Putlika csóválja kis farkacskáját, és vidáman rávakkant Seirenre.

- Köszönöm... - töröm meg végre a dacos csend-fogadalmamat, mert hát azért ezt az ajándékot illik megköszönni. 

- Szívesen - cirógatja meg gyengéden az arcomat. - Ha van kedved, majd a kertben játszhatsz is vele később. De most ebédeljünk.

Megfogja kezemet és az étkezőbe húz. Szótlanul ülök le a helyemre, és újra némaságba burkolózva figyelem őt. Olyan fesztelen és jókedvű, mintha csak egy vendég lennék. Pedig fogoly vagyok.

 

- Micuko... egyél kérlek - töri meg a csendet. Megrázom a fejem, és az asztallapot kezdem fürkészni. Bátorságomat összeszedve szólalok meg félénken.

- Meddig akarsz itt tartani?

Tölt nekem egy kevés vörösbort, de nem merek rá felpillantani. Halkan koppan az üveg az asztallapon.

- Ameddig belém nem szeretsz édesem... és aztán már te sem akarsz elmenni - válaszolja. Felkapom a fejem és furcsállón nézek rá. Mosolyog... van képe mosolyogni egy ilyen helyzetben! Összeszorítom a számat dühömben, és elkapom a fejem. Felháborodásomban megszólalni is képtelen vagyok. Mégis mit mondhatnék erre?
- Köszönöm az ebédet... - motyogom halkan. - Azt hiszem lepihenek egy kicsit... megfájdult a fejem.

Felállok, de megfogja a kezemet és visszahúz a székbe. Megfeszülök az érintésétől, de aztán szót fogadok.

- Micuko... - súgja. - Az egyik kedvenc süteményed a desszert. Nem szeretnéd megkóstolni?

- Nem! - fakadok ki dühösen, és kirántom a kezemet az övéből. Remegve pillantok rá. Dühös vagyok és félek... - Mégis honnan... honnan tudod hogy mik a kedvenc ételeim... mit szeretek olvasni... ez ez annyira... félelmetes!

Felállok, és ő is feláll. Komolyan figyel rám, de nem fenyegetően. Azt hiszem be is csavarodnék... ha megint úgy nézne rám.

- Azt...azt mondod hogy ha beléd szeretek... Mégis honnan veszed, hogy ez megtörténik? Én nem szeretlek és nem is foglak! Haza akarok menni! - kezdem elveszíteni a józan ítélőképességemet... a fenébe is...
Remegő kezeimet a számra szorítva fojtom magamba a sírást. Nem szabad feldühítenem... ki tudja mire képes... Jaj istenem...

- Nyugodj meg -  dörmögi kedvesen, és felém lép. Megriadva perdülök az ajtó felé, hogy elmeneküljek, de két lépést sem teszek, már utol is ér. Hátulról ölel magához, hadonászó kezeimet lefogva, miközben folyamatosan csillapít engem kedves, becéző szavakkal.

Csak lassan jutok el odáig, hogy elernyedjek, miután percekig nem történik semmi.

Arcát a hajamba fúrva sugdos a fülembe, meleg lehelete fejbőrömet csiklandozza, kesernyés illatát is érzem.

- Megnyugodtál? - kérdezi hosszú idő után. Letörlöm könnyeimet és biccentek. - Jól van. Akkor gyere, és egyél egy kicsit. Nem szeretném ha elájulnál.

Visszavezet az asztalhoz, és én megtörten hagyom magam. Nincs értelme hadakozni ellene. Elém kerül egy újabb tányér étel, mert az előző már kihűlt. Eszem belőle pár falatot, ahogy a sütiből is, de nem tudok többet letuszkolni a torkomon. Közben őt hallgatom, ahogy a napjáról mesél. A mókás titkárnőjéről, kollégáiról, majd a bosszantó polgármesterről... Az ő normális életéről.

Szétturkálom a sütemény maradékát.

- Na és mihez lenne kedved délután? - szólal meg hirtelen. Megvonom a vállam. Hazavinni biztos nem fog, akkor a többi nem érdekel.

- Mit szólnál hozzá, ha néznénk egy filmet? - folytatja fesztelenül. - Rengeteg DVD-m van, amit még nem láttam. Ha jól tudom, szereted a történelmi fiélmeket... abból is van egy pár.
Feláll, és karomat megfogva vezet figyelmesen a kanapéhoz. Elvesz a polcról néhány DVD tokot, és mellém ül. Mintha fel sem tűnne neki, hogy nem vagyok hajlandó megszólalni, úgy folytatja tovább...

Végül az egyik filmre kényszerűen biccentek egyet. Mosolyogva cirógatja meg az arcomat, és bekapcsolja a lejátszót. Szép nagy plazmatévéje van...

Átöleli a vállam, magához húzna de megfeszülök. Na nem... nem fogok vele összebújva filmet nézni!

Lemondó sóhajjal engedi hogy elhúzódjam tőle, látva rajtam hogy mennyire zavar a közelsége.

 

Összekucorodva figyelem a villódzó képernyőt, de gondolataim messze járnak...   

  

 


Darky2009. 06. 11. 15:22:47#843
Karakter: Hide



- Bíztam... bíztam benned... - nyögi, érzem hogy egész testében remeg.

Nos.. igen.. pont ez benne a lényeg. Máskülönben nem tudtalak volna ilyen könnyen elkapni.

Szinte tébolyultan, hisztérikusan kezdi el a kezeit rángatni, potyognak a könnyei.

- Micuko..ne.. nyugodj meg! - próbálkozom, de úgyis tök felesleges. Az lenne a legegyszerűnn ha benyugtatóznám.. de azzal semmit sem érek el.

Még a végén felsebzi magát ezzel..

Dühösen ragadom meg a bokáját és a hátára nyomom, hogy maradjon veszteg. Nem akarok neki fájdalmat okozni.. de ha egyszer ilyen makacs..

- Neeee...! -sikítja rémültem.

Nyugi nem eszlek meg. Ránehezedem hogy ne tudjon mozdulni, várom hogy megnyugodjon kicsit. Be kell bizonyítanom neki hogy nem fogom bántani. Muszáj.

Halkan belehüppög a ruhámba és elfordítja a fejét. Gyönyörű hosszú haja az arcába hullik. Óh, hány éjszakán át álmodoztam róla hogy egyszer majd az én párnámon fog szétterülni ez a gyönyörű hajzuhatag.

- Micuko... Micuko...semmi baj... ne félj... ne félj kérlek... Nem akarlak bántani, hidd el...

Finoman simogatom a haját, apró csókokat hintek könnyektől nedves arcára.. olyan finom.. és olyan..gyönyörű..

 

Lassan kinyitja összeszorított szemeit.. és rámnéz. Szemei még mindig ijedten csillognak..de én csak azt látom.. hogy olyan csodaszép.. mint egy éjszakai virág.. egy ritka pillangó.. amit most befogtam magamnak hogy csak én gyönyörködhessek benne..csak is én...

- Engedj el kérlek... - suttogja kétségbeesetten. - Ígérem... nem mondom el senkinek...

Nem..ezt nem kicsim. Most hogy végre megszereztelek..soha többé nem engedlek el.. soha többé. Az enyém vagy.

- Nem. Bármit... mindent megtennék érted, de ezt az egyet nem. Most, hogy végre velem vagy, nem eresztelek el többé. - felelem komoran.

Remegve húzza össze magát alattam. Igen tudom..ez valahogy úgy hangzott mint egy rossz pszichothrillerben. De ha egyszer így van. Majd megszokod édesem.

- De... de te egy rendőr vagy... Egy hős. Láttalak a tévében, tudom hogy... istenem... - motogyja, de én ujjamat az ajkára téve intem csendre.

Sajnálom hogy ennyire csalódott bennem.. de abban a szerepben amit játszottam sosem kerülhettem volna a közelébe. És azt nem tudtam volna elviselni.

Figyelem csodaszép arcát..ahogy engem néz.. már ettől az őrület környékez.. de van annyi önuralmam hogy ne essek neki. Nem..előbb el fogom érni hogy belémszeressen.

Sóhajtva simítom végig az ajkait. Olyan puhák.. és édesek.. biztosan..

Elengedem a kezét.. amit eddig fogvatartottam, tekintetem végigsiklik a csuklóin. Szerencséje volt.. nem sebezte meg magát..

- Szerencséd volt te kis buta - jegyzem meg halkan, megkönnyebülten. - Csúnyán megsérülhettél volna. Máskor ne csinálj ilyet.

- Máskor ne csináljak ilyet...? Mégis... mégis mit képzelsz...? El tudod... el tudod képzelni, mennyire féltem? Hogy mennyire nagyon féltem?

Ez a hang már nem a félelemtől remeg, hanem a dühtől. Ahh milyen gyönyörű amikor dühös.

Magamban mosolyogva figyelem. A hajába túrok.. végigsiklatom az ujjaim között..végigsimogatom a nyakát..vállát.. és a mellkasát. Mindenhol annyira puha és törékeny a kis teste.

- Tudom - felelem válaszul az előbb feltett kérdésére. Hogyne tudnám.. nagyon jól tudtam hogy ez lesz, de aztis nagyon jól tudom.. hogy hamarosan mindent másképp fog látni.

 

***

 

Miután valamelyest megnyugtattam, magára kell hagynom, mert hívnak az örsről egy fontos ügy miatt.

Még utoljára végigsimogatom az arcát és finom puszit lehellek az ajkaira.

- Hova mész? - néz rám ijedten mikor látja hogy a kabátom veszem.

- Nemsokára visszajövök cicám..ne félj.. - mosolygok rá, és rázárom az ajtót. Úgysem tud kiszabadulni, azokat a bilicseket nála sokkal erősebb illetőkre tervezték..de azért biztos ami biztos.

 

***

 

Odabent gyorsan elintézem a dolgomat, rásózok egy újabb betöréses lopásos ügyet az ügyeletes tisztre, és már száduldok is haza.

Útközben több helyen és megállok, bevásárolni, majd a csomagokkal megrakodva lököm be az ajtót a lábammal. Bezárom magam után, és a kulcsot elrejtem.

Egy hatalmas csokor vérvörös rózsát vettem neki.. remekül megy a virágok sötét színe a csodaszép fehér bőréhez.

- Szia.. - köszönök neki hogy kinyitom az ajtót. Seiren éppen a hasán terpeszkedik.. és azt gyömöszöli. Megcsörren a lánc a kezén ahogy felkönyököl.

Nem szól semmit, csak elgondolkozva figyel, kis kezével gépiesen simogatva a macskát.

Ezt neked hoztam, mutatom meg neki a virágot, és egy vázába állítom, azzal leteszem az éjjeliszekrényre.

- Sajnálom hogy egyedül kellett hagynalak, de ez az ügy nem tűrt halasztást.. - simogatom meg az arcát. Elfordítja a fejét. Seiren dorombolba bújik a kezemhez, és pedig kissé rosszallóan pillantok a nyávogógépre.

- Hoztam neked vacsorát is.. - beszélek tovább, nem figyelve arra hogy hallgat mint a sír.

- Nem vagyok éhes.. - feleli halkan.

Elengedem a fülem mellett.

Mérgesen összeszorított ajkait figyelem, kis dühös arcát.

- Micuko.. - súgom a fülébe halkan ahogy lehajolok hozzá. - Nem is tudod milyen boldog vagyok hogy itt vagy velem..

Az egyenruhámba kapaszkodva próbál meg távoltartani magától, ami persze nem megy neki.

- Te.. egy.. őrült vagy... - néz rám komolyan.

Elnevetem magam.

- Mondták már.. igen.. - felelem, azon örvendezve hogy legalább hozzám szólt. Ezis valami.

- Miért csinálod ezt.. hiszen én.. nem tettem semmit..

- Nem is azért. - felelem a nyakát simogatva. A kezéhez nyúlok, kipattintom a bilincset. Fájósan dörzsöli meg a csuklóit. Körülnéz a szobában, de nem talál semmi fegyver szerűt. Vagy lehet hogy nem is azt keresi a tekintetével..de eltüntettem mindent amivel kárt tehet magában vagy bennem. A biztonság kedvéért.

- A lábamat is.. - pillant rám, mikor leteszem a bilincset az éjjeliszekrényre.

Felvont szemöldökkel nézek rá.

- Te mondtad hogy úgysem tudok elszökni. Csak már fáj..

Leveszem róla a másik díszes béklyót is, és leejtem a fa asztalkára.

Figyelem ahogy magába roskadva csak ül ott, magamhoz húzom, érzem ahogy összerezzen, de nem tesz semmit. Könnyek peregnek a vállamra.

- Ne sírj.. mondtam hogy nem foglak bántani..sosem bántanálak..

- Akkor engedj el..

- Nem. - felelem rögtön.

Nem foglak elengedni..akárhogy könyörögsz is. Nem édesem.. soha többé..

 

***

 

Vacsorát készítek, kiengedem a szobámból hogy velem vacsorázhasson.

Zombiként lépdel az asztalhoz, de csak turkálja az ételt.

Hát, nem éppen így képzeltem el az első romantikus vacsoránkat..

Pedig direkt a kedvenceit főztem, megtaláltam az iskolai évkönyvben, ahol a diákok magukról írnak. Komoly kis kutatásba telt, mire megtaláltam hogy mik a kedvencei.. és erre feleslegesen. Pedig nagyon igyekeztem.

Azért kicsit meglepődött..de azóta semmi érzelmet sem látok az arcán.

Mint egy ketrecbe zárt madárka.. édesem..azért ne felejts el repülni..

A desszertnél azért, látom hogy felnéz hogy megcsodálja az elé tett krémes süteményt. Epertorta. Tudom hogy nagyon szereti, meg is indul felé a keze, de aztán visszahúzza. Sóhajtva roskad magába.

- Nem mérgeztem meg.. - jegyzem meg mosolyogva.

Nem felel semmit.. felnéz rám.

- Egyél nyugodtan.. a szüleid nagyon szomorúak lennének ha éhenhalnál itt nekem. - vetem be ütőkártyámat, majd halkan hozzáteszem magamban. - Hát még én.

Felpillant rám, biztosan meghallotta, de nem szól semmit. Levág egy falatot a tortából és a szájához emeli. A szemem sarkából figyelem ahogy eszik.. miközben boldog elégtéttellel tölt el a tudat hogy egy lépéssel már előbbre vagyok.

 

Vacsora után elpakolom a mosogatnivalót, közben figyelem ahogy arcát az üveghez nyomva figyeli a kertet, és bámul ki az ablakon.

Bepakolom az edényeket a mosogatógépbe, és a maradékokat a hűtőbe. Egy atombunkerben nincs ennyi kaja, mint amennyit én bespájzoltam előre. Előtte kongott a hűtő meg a szekrény az ürességtől..de most.

Kézenfogom és visszahúzom a szobába. Seiren hangosan nyávogva követeli a vacsiját..eszembe jut hogy róla el is feledkeztem, ezért kimegyek a konyhába és a szedek a tálkájába a sülthúsból. Dorombolva esik neki.

Egy tincset látok ellibbenni, mikor az ajtó felé fordulok.

 

Nocsak..a kis kíváncsi.

Szóval ennyit a depiről?

 

Odabent találom a szobában.

- Itt vannak a ruháid. - teszem le a sporttáskáját a sarokba, mintha csak nyaralni jött volna.

- Ha szeretnél fürödni.. a fürdőszoba arra van.

Elnéz a mutatott irányba, majd megrázza a fejét.

- Nem szeretnék. - vágja rá.

Ccc..

- Szerintem meg igen. - felelem és felkapom, azzal beviszem a fürdőbe.

- Áááá tegyél le.. - kiáltozza és a hátamat verdesi kis ökleivel, ami csak kellemesen masszíroz, de fájni nem fáj..egyáltalán.

Beállítom a zuhany alá ruhástól.. rányitom a vizet. Először hideg.. majd egyre melegszik. Haja az arcába tapad, dideregni kezd.

- Miért.. miért csinálod ezt? - kérdezi nedves arccal, amiről jelen pillanatban nem tudom megállapítani hogy a könnyektől vagy rázúduló víztől nedves. Mindegy..akkoris csodaszép.

- Mert szeretlek.. - felelem egyszerűen.

Kissé csodálkozva néz rám.

 

Kicincálom a ruháiból. Kis harc következik, végül az alsót rajta hagyom.. nem akarom halálra rémíteni.. ígyis eléggé ijedt szegényke. Ezért csak ráborítom a tusfürdős flakon tartalmát és szétkenem karcsú kis testén. Összeborzong az érintésemtől..megpróbál elhúzódni..de nem nagyon sikerül neki.

- Tudtam hogyha közeledek hozzád úgyis elutasítanál.. bíztál bennem..de sosem szerettél volna meg. Most viszont..

- Most sem szeretlek. - feleli halkan.

- Majd fogsz édesem. Majd fogsz. - felelem kaján mosollyal, azzal finoman beledörzsölöm a bőrébe a finom..rózsaillatú szappant. Ujjaim a mellkasát és vállát cirógatják.

Az aláhulló vízsugár összevizezi az ingem és a hajam.. de nem igazán zavar.

Végül bebugyolálom egy hatalmas kék törölközőbe, és felkapom a földről.

Most is ellenkezik kicsit, le is veri a szemüvegemet a nagy kapálózásban.

Bosszúsan nézek utána, de nem fontos.. majd megcsináltatom.. és egyébkéntis.. van még kettő tartalékban.. a bevetések alkalmával is el szokott törni..ezért rögtön hármat csináltattam belőle.

 

Az ágyhoz viszem, beletúrok a táskájába, de nem találok megfelelő hálóruhát, ami illene hozzá. Csak pizsamát hozott magával, de az annyira nem jó.

Kinyitom a szekrényt és kiveszem belőle a parányi kis selyem nadrágocskát és pólót amit direkt neki vettem. Halvány krém színű..ami remekül megy majd hófehér bőréhez.

- Ezt vedd fel.

Hozzáér és végigsimítja az anyagot. Kissé ijedten néz fel rám.

- Ez mi..? Én.. én nem szoktam ilyesmit hordani...

- Neked vettem. Tudom hogy csodásan fog állni, vedd csak fel.

 

Le nem engedné magáról a törölközőt, úgy tartja maga előtt mint valami védelmi vonalat. Elmosolyodom és kivonulok a szobából hogy felöltözhessen. A ruháit átviszem a másik szobába, hogy még véletlenül se tudjon mást felvenni. Mert egy szál vizes alsónadrágban biztosan nem akar maradni.

 

Végül mikor visszaérek egy öt perc múlva, elégedett morranással nyugtázom hogy rajta van a ruha. Lehajolok hozzá, finoman végigsimítva az arcát.

Behunyja a szemeit, mintha nem akarna rámnézni. Lehet hogy mégis be kellene tennem a kontaklencsét.. sokakat zavar a felemás szemem.

Kisimítom az arcából a haját.. és közelhajolok hozzá..egészen.. hogy az arcomon érezzem kapkodó lélegzetét.

Édesem..

- Ne félj.. - súgom neki, mikor lesüti a szemeit. - Mondtam hogy nem bántalak..

Ajkaim az övéire tapadnak.. finoman csókolol meg, úgy, ahogy mindig is akartam, lágyan, gyengéden. Annyira meglepődik hogy ellenkezni is elfelejt, elhaló sóhaja pont megfeleő alkalom számomra, hogy finom az ajkai közé furakodjak és megkóstoljam a nyelvét. Mmmm..

Kezem a tarkójára simul, végigsimítom az arcát egészen a füléig, hogy aztán közelről gyönyörködhessek az édes.. vöröses pírban az arcában.

- Jó éjt.. - súgom halkan. - Holnap találkozunk.

 

***

 

Kissé meglepődhetett, hogy csak így otthagyom..és meg kell mondjam.. én is szívesebben maradtam volna vele, de nem akarom rögtön az első nap magam alá gyűrni.

Neeem.

Majd akkor, hamár nem csak félelmet fog érezni irántam. Majd akkor.

Tudom várni.. akár..egy örökkévalóságig ha kell. Nem fogom elsietni. Óh nem..

 

***

 

Nem nagyon alszom az éjjel. A neszeket hallgatom a szobából, de mikor nem jön semmi..énis álomba merülök. Lefárasztott a sok tervezgetés.. és szervezés.. hogy végre magam mellett tudhassan.

 

Csörömpölésre ébredek.

 

Azonnal felpattanok az asztaltól, amire ráborultam kávézás közben, és a nappliba sietek. Ott találom Micukot, aki a nappali egész falát elfoglaló üvegablakot próbálja betörni egy vas gyertyatartóval.

Csakhogy...csak a belső üveg az ami eltörik..a külső törhetetlen gyolyóálló üveg, ő pedig ezt nem tudta.

Kicsavarom a kezéből a vas gyertyatartót és dühösen vetem le a kanapéra.

Szemeim csak úgy szikráznak a dühtől ahogy meglátom a kezén folydogáló vérpatakot ahol a törött üveg megvágta a kezét.

- Te ostoba.. - mordulok rá. - Komolyabban meg is sérülhettél volna.

Ijedten húzza össze magát, rémülten figyel ahogy összetakarítok.

- Meg ne próbáld mégegyser, förmedek rá fenyegetően.

Remegve figyeli ahogy kisietek a fürdőbe.

 

Bekötöm a kezét, puha gézzel tekerem be a tenyerét ahol az üveg megvágta. Nem túl mély..szerencsére. Teszek rá sebhintőport és bekötöm.

Figyeli ahogy a markomban tartom a kezét. Furcsán fest.. lényegesen kisebb keze van mint nekem.. olyan.. pici..és törékeny..

 

- Okosabban tennéd ha nem próbálnál meg mégegyszer elszökni. Csak te játsz pórul.. és azt.. együnk sem akarja igaz? - nézek rá komolyan.

Lesüti a szemét.. nem szól egy szót sem.

Finom puszit lehellek a kötésre és elengedem a kezét. Magára hagyom amíg elpakolom az elsősegély dobozt.

 

Kitartó, meg kell hagyni. Azt hittem feladta, de ezek szerint mégse. Éppen hajnalodik, mikor visszatérek hozzá, az ablakon bámul kifelé.

- Majd ha jó fiú leszel.. kimehetsz a kertbe.. - felelem.

Felsóhajt. Felém fordul, haja lágy eséssel libben utána.

Nem mond semmit.

 

A csöndes szépség. Csak ne szenvedne ilyen látványosan.

De megpróbálom elterelni a figyelmét.

 

Hozatok neki könyveket, hogy amíg én dolgozom, ellegyen. Bezárom a szobába, de általában 2-3 óra munka után haza is jövök, mert nem akatom sokáig magára hagyni.

A macskát megint az ölében találom. Nem akar elmozdulni mellőre. Hát..énsem akarnék.

 

Odabentről felhívtam a szüleit hogy tudassam velük hogy minden rendben a fiukkal. Valahogy..nincsen lelkifurdalásom..mert tudom hogy igazat mondtam. Minden rendben vele. Igen...

 

Leülök mellé az ágyra.. finoman végigsimítva halványkék kimonon ami rajta van ma.

- Szia édesem.. hogy vagy ma? - kérdezem mosolyogva.

Rámnéz.. arcán elgondolkodó kifejezés. Talán azon filózik mit kellene mondani.

 

Olyan jó érzés.. hogy vár valaki itthon. Hogy hazajöhetek valakihez.. hogy úgy érzem hiányol valaki. Mondjuk valószínűleg jelenleg inkább a pokolba kíván..de már nem sokáig.

- Ahhnnyira hiányoztál nekem.. - súgom a fülébe miközben magamhoz ölelem.

Elfeledkezve a hajnali kis afférjáról.. igyekszem kedves lenni vele, nem megijeszteni többször. De.. csakis magára vethet azért..

 

Vásároltam egy csomó gyümölcsöt, behozom őket egy hatalmas tényéron. Tudom hogy szereti. Epret, sárgyadinnyét.. banánt.. cseresznyét.. édes tejszínhabbal a tetején..

Először ódzkodik tőle, majd addig unszolom míg bekap egy darabot.

Biztosan nagyon éhes már..a reggeliből sem evett sokat.

 

Megetetem a gyümölcsökkel, nem hagyom neki hogy kézzel nyúljon hozzá, egyenként adogatom a szájába a darabokat, de olyan éhes hogy ezt sem bánja.

Elégedetten figyelem ahogy fogai az eper finom húsába mélyednek és ahogy a sárgadinnye leve lecsordul a száján. Odanyúlnák hogy letöröljem..de gyorsabb.. és lenyalja.

Elmosolyodom.

 

Ahh édesem.. ne csináld ezt.. teljesen felizgatsz..

 

- Hoztam neked ajándékot is. - nézek rá jókedvűen, ő pedig felpillant rám. Látszólag már attól ideges lesz ha meghallja ezt a szót. Neem..nyugi nem bilincs.

 

Behozom a nagy kartondobozt és leteszem elé a szőnyegre. Kíváncsian kel fel az ágy széléről, puha léptekkel odasétál, és rámnéz, majd mikor bólintok, finoman felhajtja a doboz tetejét.. éss..

 

A nyakába kapja a kis tacskó kutyát. A parányi minitacskó körülbelül akkora mint a macskám..de lehet hogy Seiren nagyobb. Heh..

 

- De.. hogyan..? - kérdezi, miközben a kutya az arcát nyalogatja. - Anyáék..aggódni fognak..

- Nem fognak. Azt mondtam nekik hogy leviszem hozzád. Mert hiányzik neked.

 

Rámpillant, szemében először pillantok meg valami köszönet félét. Persze attól még nem repes az örömtől. De ez is valami.

- Gondolom..örülsz  hogy láthatod..  - mosolygok rá, és felemelem a nyakánál fogva a fújtató macskát, és leteszem a fotelba. A kutyus kiugrik Micuko kezéből és fotelhoz szalad, tappancsait felpakolva a szélére szaglássza meg vidáman a cicát.

 

- Remek.. már kedvelik is egymást... - jegyzem meg mosolyogva.

 

Bárcsak nekünk is ilyen könnyen menne. - gondolom magamban sóhajtva. De nem baj.. el fogom hogy belémszeress..és akkor én leszek a legboldogabb a világon.. kedvesem...


Levi-sama2009. 05. 29. 18:37:35#10
Karakter: Micuko



Az autóban, mellette gubbasztva úgy érzem magam, mint egy halálra rémített óvodás.
Félénken hallgatom ahogy beavat a dolgokba, ilyenkor mi a rendőrségi protokoll, az eljárás, a biztonsági rendelkezések, és egyéb dolgok, amik hallatán csak még kínosabban érzem magam, mert a felét sem értem az egésznek. Pedig sok krimit olvastam, és láttam a TV-ben. 

- Szóval most kell nekem testőr... vagy valami...? - kérdezem, és megnyugtató, határozott arcélét figyelem. 
- Nos, az lenne a legjobb ha változtatnál kicsit a tartózkodási helyeden. Esetleg van valahol a családodnak egy nyaralója.. vagy valami? Olyan hely.. amiről lehetőleg az elkövető nem tud. És ott biztonságban leszel amíg intézkedem.
- Hívott is valaki... Lehet hogy...
- Mit mondott?
- Nem vettem fel. Azaz... lecsaptam. Megijedtem - vallom be töredelmesen. Nem vagyok egy Herkules lélek.
- Máskor ne tedd - komorodik el még jobban. - Tudom hogy félsz, de nem tudjuk bemérni a hívást ha nem hagyod őt hogy felvegye a kapcsolatot. Ez az illető minden bizonnyal téged akar.. tehát minden lehetőséget ki fog használni hogy a közeledbe férkőzzön. Szóval.. van valami ötleted?
- A nagyszüleimnek van egy nyaralójuk a hegyekben. Ha ez jó lesz...
- Remek. Holnap elutazol oda. Lehetőleg senkinek nem szólsz róla. Rajtunk kívül senki sem tudhatja. A szüleid sem, mert őket is bárki lehallgatja az utcán, vagy munka közben. Az is lehet hogy a zaklatód a szüleidet is figyeli.
Krisztusom... 
Lesápadva nézek magam elé, és engedelmesen bólintok. Ő a rendőr, és megfogadom a tanácsait. Az sosem árthat.

Megérkezünk, ő besiet a bilinccsel, majd némi idő után jön vissza. Fellélegzem ahogy beül végre mellém. Borzasztóan féltem egyedül, de ha ő itt van, akkor megnyugszom.
- Átadtam a laborosnak. Remélem találunk rajta ujjlenyomatot. 
Én is remélem. 
- Szóval.. mikor érnek haza a szüleid? - kérdezi türelmesen. A kocsi órájára nézek. Hű már ennyi az idő?
- Másfél óra múlva... - sóhajtom, és a torkomban lévő kis gombócot kényszeredetten nyeldekelve húzom fel lábaimat és ölelem át magam, mint kiskoromban. Most hazavisz, és egyedül leszek abban a nagy házban... Félek... nem akarok egyedül maradni.
- Akkor hazaviszlek - mondja a megnyugtatóan mély bariton. - Amíg haza nem jönnek, ott maradok veled. Nem biztonságos egyedül lenned.
Jaj nem akarom feltartani! Biztosan nagyon elfoglalt, és van jobb dolga is, mint egy betoji kis bőgőmasinára vigyázni!
- Átmehetek egy barátomhoz is... nem ke... - hadarom, de csak int egyet szép, erős kezével.
Valahogy megnyugtat a tudat, hogy nem hagy magamra. Vigyáz rám. Csak mellette érzem magam biztonságban... 
- Nem kell félned - mosolyog rám kedvesen, felemás színű szemei lágyan csillannak meg a forgalmi lámpák gyér fényében. - Nem hagyom, hogy bántson, sem téged sem a szüleidet.
Elönt a forró hála. 
Ő egy csodálatos rendőr... 
- Köszönöm. Nem is tudom hogy háláljam meg - mosolygok rá félénken. Az a minimum, hogy a kis Sziréna-cicát élete végéig ingyen fogom kezelni, az tuti. Sőt, az összes többi állatkáját is, ami lesz majd ezután. 
- Nem kell. Ez a munkám - mosolyog rám, majd bekanyarodik a házunk elé. Kiszállunk a nagy fekete kocsiból, és Putlika, a kis sebesült tacskóm szalad elénk. A hátán lévő sérüléstől hátsó lábai kissé kacskák, de ettől csak még bájosabb és szeretni valóbb. Szerintem. A gazdájának nem ez volt a véleménye, ezért most én vagyok az.
Mosolyogva simogatom meg kis fejét.
- A tiéd? - hallom Hide-san mély hangját magam mögött. Mielőtt válaszolnák, Putlika felreppen a levegőbe, és boldogan csaholva vetődne karjaimba, csak éppen megijeszt, és hátrahőkölve zuhanok egy széles mellkasnak. Hogy ne essek el, megkapaszkodom a karjában, majd visszanyerve az egyensúlyomat bocsánatot kérek. 
- Igen. Ő már az enyém. A gazdája meg akart szabadulni tőle. - És akkor még finoman fogalmaztam. 
- Pont mint az a macska nálam.
- A cicád.
- Nem az enyém - mondja morcosan, és megcsóválom a fejem. Miért tagadja? Ehh...
Felnevet, mély hangja igazán kellemes. Most először látom nevetni őt... lenyűgöző látvány. Gyakrabban kéne ezt csinálnia, mert ilyenkor...
- Jól van, jól van - mondja mosolyogva. Megenyhül az arcom, és besétálunk a házba. Putlika enni kap, persze több megy a tál köré mint a pocakjába, majd a nappaliban leülve várunk. A kis rosszcsont persze élvezi a figyelmet, és kihasználva a lehetőséget, az ölembe telepedve követel egy kis szeretetet. Fülecskéjének tövét kezdem vakargatni, és azon tűnődöm, hogy főzzek-e teát vagy sem, amikor megszólal a telefon. 
Megrándulok, majd a telefonkészülék számkijelzőjére nézek. Ismeretlen szám. Hide-san felé fordulok. Most mi legyen? Bólint, hogy vegyem fel. Szót fogadva emelem a kagylót a fülemhez. 
- Halló? - lehelem bele összeszorult torokkal. Semmi. Csend. Még szuszogást sem hallok, mint a horrorfilmekben szokás. Se hörgés, se ördögi kacaj. 
Hál isten. Biztos frászt kapnék, hisz így is kiráz a hideg a gondolattól, hogy az az őrült hallgatja a túloldalon a légvételeimet. 
Egy határozott kéz óvatosan kifejti remegő, görcsös kezemből a telefont, széles mellkas simul arcom alá, finom illat cirógatja orromat, és egy erős test melegsége kúszik bőröm alá. 
Remegésemen próbálok uralkodni... de képtelen vagyok.

A legborzasztóbb az egészben ez a lelki terror... a rengeteg várakozás, és a sok félelem...
- N...nem...hallottam semmit. Hide-san... mi volt ez...? - dadogom.
- Csak szórakozott. De nagyon jól csináltad - dörmögi. - Hála neked már van egy nyomunk.

Egy nyom? Legalább ez az egy jó volt ebben az egészben...

Leültet, térül fordul, és már a kezemben gőzölög egy csésze tea. 
- Idd csak meg. Jót fog tenni.
Megkóstolom. Finom... nagyon finom...
- Ezt hogy csináltad? - kérdezem. Isteni íze van...
- Láttam hogy van több teátok is. Én is tartok otthon több száz fajtát.. a menta különleges ízt ad neki és kiemeli a teafű ízét.. a citromfű pedig megnyugtat. Nos, ha nem tudtad majd ezután nemcsak szobanövénynek nevelitek az ablakban - mosolyog rám kedvesen, majd mellém ül. 
Meghitt csend és nyugalom telepszik ránk. Nem is emlékszem, mikor éreztem magam ennyire biztonságban...
Anyáék is betoppannak, és Hide-sannal elmagyarázunk nekik mindent. Engem féltő szüleimet megnyugtatva Hide-san mosolyogva köszön el. Kikísérem a kapuig, és integetek neki ahogy elhajt. Vele együtt pedig a biztonságérzetem is elhussan négy keréken.

Egy álmatlan éjszaka, bőrönd be-ki-be-ki pakolgatásával és ideges járkálással. Remek...

Holnap frászt hozom szegény mamára és papára majd a karikás szemeimmel. 

***

Bőröndömmel közelharcot vívva botladozom fel a vonatra. Elégedetten ülök le az ülésre, hosszú hajfonatomon végigsimítva. Meleg van, de kényelmes pamutnadrágom és pólóm megfelelő viselet egy ilyen útra. Különben sincs messze. Cirka két óra. 
Én le akarok szállni, de a bőrönd nem. Végül én győzök, és végre leszállhatok a vonatról. Elindulok taxit keresni, amikor hirtelen egy autó vágódik be mellém, pont mint a filmekben.
Az emberrabló!!!
Ijedten ugrok félre, lenyílik a kocsi, és megpillantom.
- Hide-san...?
- Nyugi... - mosolyog rám. - Csak én vagyok. Látni akartam hpgy biztonságban megérkeztél. Szállj be, elviszlek... sétálni nem biztonságos.

Na jó, azt hiszem aranyba foglalom a nevét. Ilyen nincs, hogy valaki ennyire rendes legyen... És mi tagadás, jó érzés hogy itt van. Elmúlik minden félelmem, bedobom bőröndömet a felnyíló csomagtartójába, és behuppanok mellé. 
Mondom neki a címet, és felszabadultan kezdek neki mesélni papáékról, a kis városkáról ahol gyerekkoromban olyan sok nyarat töltöttem, a kedvenc fagyizónkra is rámutatva ahogy elhajtunk előtte. 
Lefékez, és kiszáll a kocsiból, majd eltűnik a fagyizóban. 
Magamra maradok, ami nem tetszik. 
A cukrászda ajtaját kezdem el bűvölni. Gyere már, ne hagyj ilyen sokáig egyedül...

Nyílik az ajtó, és két tölcsérrel jön ki. Beszáll mellém, az egyiket a kezembe nyomva. 
- Jajj nem kellett volna... - csillannak fel szemeim. Isteneeem... banánooos... - Mmm...ez a kedvencem... Honnan tudtad?
- Nem tudtam - vigyorog rám, és nagyot harap a sajátjából. - Csak az nézett ki a legjobban.
Oh értem. 
Nyal, nyal, nyal... fogy a fagyi fogy a fagyi... mmm... Gyermekkoromban imádtam ezt a kis nótát. 
Sajnos hamar elfogy, mert én a kis habzsi betermelem, majd az ablaküveg mögött elsuhanó fákat és épületeket figyelem... de egyre elmosódottabb a kép. 
Álmos vagyok...

Nehéz szemhéjaim nem akarnak szót fogadni, és az utolsó gondolatom mielőtt elalszom, hogy milyen illetlenség valakinek a társaságában elszunyókálni...

***

Egy nagy hálószobában térek magamhoz. Először a krémszínű falakra tudok csak fókuszálni, majd ahogy felfogom a környezet idegenségét, ijedten nyílnak tágra a szemeim. 
Testemen a bőröndbe csomagolt egyik kimonóm van... átöltöztettek...
Csuklómon valami hideg és nehéz, és ahogy felülnék, visszaránt. Egy bilincs!

ELRABOLTAK!
Krisztusom, hát mégis sikerült neki! Pedig Hide-san is velem volt...

Óh szűz mária, remélem nem esett baja!

Egész testemben remegve próbálom a bilincsemet rángatni, hátha kiszabadulok, miközben a pánik szorongatja torkomat. 
Valaki belép az ajtón, és szívem kihagy egy ütemet.

Óh hála istennek! Életben van, és eljött megmenteni engem!
- Hide-san... de jó hogy itt van. Nem tudom mi történt.. elraboltak... - próbálok feltápászkodni, és uralkodni a szédülésemen. Miért forog ennyire a világ...?
- Tudom - hallom mély hangját. Rántok egyet a láncomon.
- Jaj úgy féltem hogy elkapott, de te itt vagy akkor semmi baj... - pillantok fel rá megkönnyebbülten. 
Nem lép közelebb, csak áll egy helyben.
- Hide-san... - nézek felemás szemeibe. Nem próbál meg kioldozni? Miért áll ott még mindig?
- Látom még mindig nem érted... Micuko... - mosolyodik el. 
Szédelegve emelem fel kezeimet, hogy hozzáférjen és kioldhassa a zárat. A hosszú lánc megcsörren. 
Miről beszél? Mit nem értek?

- Én küldtem neked azokat a leveleket. A virágot és a csomagokat is.

Ho... hogyan...?

- Nincsen semmilyen titokzatos zaklató.. azazhogy van.. mindvégig én voltam az. Azóta figyellek mióta megláttalak a rendelőben.. az egészet csak azért találtam ki hogy a közeledbe férkőzhessek.
- Nem... N...nem...az nem lehet... - suttogom összeszorult torokkal.

- De igen - mosolyodik el, de ebben már nem látom azt a jóindulatú, kedvességet amit eddig. 
- Elértem a célomat, hiszen itt vagy. Senki nem tud róla, így senki sem fog keresni. A rendőrség sem, hiszen én foglalkozom az ügyeddel. 
Szédülésem fokozódik, szinte hintázik velem a világ... elgyengülve hanyatlanak le kezeim. 
Keserű csalódás és félelem árad szét bennem. 
Ő volt az... végig ő volt. Végignézte... képes volt végignézni mennyire félek, és eljátszotta a tökéletes rendőrt, hamis biztonságérzetbe ringatva engem. Hide-san...

- De ne félj... nem akarok neked ártani. Mondtam hogy nem eshet bántódásod amíg engem látsz és ezt be is tartom - lép hozzám mosolyogva.

Megrettenve kúszom a lehető legtávolabb tőle az ágy végéig, de onnan nincs tovább... Bilincseim kíméletlenül megakadályozzák hogy elmeneküljek. Istenem, ezek azok a bilincsek, amiket ő küldött nekem!

- Ne félj... jól megleszel velem... kedvesem... - búgja, és mellém ül mosolyogva. Felemeli a kezét, hogy megsimogassa arcomat, de megrettenve húzódom el tőle. Elkomorul, és összeszorul a gyomrom még kisebb gombóccá félelmemben.

Próbálok megszólalni, csak remegnek az ajkaim, és könnyek gyűlnek szemeimbe. Hogy tehette ezt velem? Hogy volt rá képes? Én... én bíztam benne...
- Bíztam... bíztam benned... - suttogom egész testemben remegve.

Egy őrült karmaiba kerültem?

Lehetetlen, hogy így végzem... nem...nem...nem...!!!
Pánikba esve, tébolyultan kezdem rángatni kezeimet, és távolból hallom hangját közben. Valamit mond, hogy hagyjam abba, nyugodjak meg, vagy ilyesmi, de képtelen vagyok gondolkozni. 
El innen...el innen... - lüktetnek a szavak a fejemben. Valaki megragadja a bokám, ránt rajtam egyet, hátamra nyomnak, nehéz test nehezedik rám, kezek fogják le csuklóimat.

- Neeee...! - sikoltom sírva, rettegve...

Sokáig csak a fejemben lüktető félelmem, remegésem, szívem őrült dobogása és sírásom zihálása az egyetlen amit érzékelek, majd ahogy lecsillapodom, úgy térek vissza a valóságba.

- Micuko... Micuko...semmi baj... ne félj... ne félj kérlek... Nem akarlak bántani, hidd el... - hallom a halk suttogást, lágy puszikat érzek könnyes arcomon. Hajamat, arcomat simogatja egy gyengéd kéz. Erős test nehezedik rám, lefogva engem, mégsem nyom annyira, hogy ne tudjak levegőt venni. 
Finom, kesernyés illata, testének melegsége, gyengéd szavai és cirógatásai lassan kioldják izmaimból a görcsöket, és remegésem is enyhülni kezd. 
Kinyitom szemeimet, amit idáig összeszorítottam, és felpillantok rá. Alig néhány centiről néz rám, azokkal a felemás szemekkel. Mindig csodáltam érte, mert gyönyörűnek tartottam, de most... most félek.

- Engedj el kérlek... - suttogom remegő ajkakkal. - Ígérem... nem mondom el senkinek... 
Alig észrevehetően megrázza a fejét, és csak most tűnik fel, hogy nincs rajta a szemüvege. 
- Nem. Bármit... mindent megtennék érted, de ezt az egyet nem. Most, hogy végre velem vagy, nem eresztelek el többé. Soha többé.

Halkan felnyögve a félelemtől rándulok össze. Ez... ez olyan megszállottan hangzott... Ijesztő.

- De... de te egy rendőr vagy... Egy hős. Láttalak a tévében, tudom hogy... istenem... 
- Csss... - teszi mutatóujját ajkaimra, szemeiben kiolvashatatlan érzelmek, gondolatok csillognak. Megszeppenve fogadok szót, és ahogy ujja megmozdul és puhán végigsimítja felső majd alsó ajkamat, megremegek. Felemás tekintetével arcomat nézegeti, és felsóhajt. Lehelete megcirógatja arcomat, és kezének szorítása ellazul csuklóimon. Felemeli a fejét, alaposan megvizsgálva a csuklóimat.
- Szerencséd volt te kis buta - dörmögi halkan. - Csúnyán megsérülhettél volna. Máskor ne csinálj ilyet.
Megszeppenve figyelem őt. Fogalmam sincs mit tegyek vagy mondjak. 
- Máskor ne csináljak ilyet...? - ismétlem meg halkan, és összeszorul a torkom a haragtól. - Mégis... mégis mit képzelsz...? El tudod... el tudod képzelni, mennyire féltem? Hogy mennyire nagyon féltem?
Könnyes, dühös szemekkel nézem őt, és változatlanul remegve szorítom össze a számat. Nagy ostobaság lenne feldühíteni, mert amennyire tudom, a dühös őrültek nagyon veszélyesek, de akkor sem bírom magamban tartani.
Elmosolyodik, és kibomlott hosszú hajamba túr ujjaival, majd nyakamon simít végig, vállamon, mellkasomon és hasamon. 
Ijedten felnyögve tudatosul bennem, hogy a küzdelem hevében kimonóm szétnyílt, felfedve engem teljesen. Még szerencse, hogy alsónadrágom rajtam van, mert különben elsüllyednék a szégyentől. 
- Tudom - válaszolja halkan. Arcán halvány mosollyal tekint végig rajtam. Van benne valami... valami ördögi és gonosz. Megremegek, de nem a félelemtől, és felsóhajtok.

Istenem, ez a morgó hang... ez belőle jött...?


<<1.oldal>> 2.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).