- Mit keresel te itt? Eressz el! – Próbálok nem hangoskodni. Nem akarok kiabálni, hiszen nem lenne értelme, és Omi is felébred.

- Csak beszélgetni jöttem, de, ha már itt vagyok, mást is tisztáznék – suttogja a fülembe. Mi a fenét akarhat tisztázni…?

- Tisztázni? Mirõl beszélsz? – Sejthettem volna, hogy ilyen céllal jött… persze, hogy megint fel akar izgatni. Mitagadás: jól csinálja.

- Ami a fürdõben történt. – Kezdené gondolom a mondvacsinált indokokat és érveket sorolni… bár õt nem olyannak ismertem meg. Ennek ellenére nem vagyok kíváncsi a miértre.

- Már megmondtam, hogy ne merészeld, nem leszek a játékszered – válaszolom neki, de mintha… Jesszus! A keze az egyenruhám alatt van!

- Pedig nem ez volt a célom. - Miért ilyen izgató?! Már a hangja is…

- Persze, ne nézz hülyének, Nakajima. - Pórálok hatni rá, próbálok elüldözni, mielõtt elvesztem a fejem, de õ persze makacs, mint mindig.

- Oh… Ennyire hihetetlen, hogy téged akarlak, és nem csak bosszút állni a kutyádon? – El kell mennie innen…. minél elõbb! Nem akarom elveszteni a fejem, és nekiadni magam, de már annyira régen nem érintett meg így senki.

- Éhn… - Az a baj, hogy ez túl jó… ahogy a nyakamat érinti az ajkaival, és a testemet simogatja, az valami fantasztikus. Nagyon rég éreztem már ilyet!  – Hide… elégh… Omi itt van a szomszéd szobában. – De akkor sem adhatom meg magam ilyen könnyen. Bár a testem már nem tiltakozik semmi ellen, érzem, hogy kezdek felforrósodni, és lassan leszáll az a bizonyos köd az agyamra, és már csak azt érzem, ahogy megérint.

- Akkor csendben kellesz csinálunk ugye? – De legalább ne itt… annyira rosszul érezném magam, ha mi itt… és Omi a másik szobában fekszik betegen!

- Én… mh… nem akarom. Eressz el. – Tudom, hogy ez az utolsó próbálkozásom. Ha most nem enged el, akkor nem fogom tudni visszafogni magam. Pláne, amikor elkezd odalent simogatni ruhán keresztül…

- Oh… nekem ez itt mást mond – suttogja, és annyira borzalmasan felizgatott már, mint nagyon régen senki. Már magamban megadom magam neki, amikor hirtelen ellép tõlem.

Én is hallom ugyan a lépteket, minden bizonnyal felébredt Omi. Viszont az biztos, hogy a fejem kitisztult, és most kellõen rosszul érzem magam, hogy majdnem nekiadtam magam Nakajimának. Nem lehetek ennyire könnyelmû! De mégis… olyan jó volt. Annyira élveztem, ahogy megérintett…

- Mit csináltok? – szakít ki gondolataimból Omi hangja, aki az ajtófélfába kapaszkodva áll. Sokkal sápadtabb, mint lenni szokott. Nagyon rosszul lelehet, de akkor miért jött át?!

- Csak azért jöttem, hogy elkérjek pár adatot egy munkához, amit az igazgató küldött, de… ahogy látom, nem igazán vagy életképes állapotban.  Talán majd máskor, ha jobban leszel. - Nakajima ezzel le is rendezte, szegény Omi meg mindjárt összeesik!

- Omi, neked feküdnöd kéne – szólalok meg, és már ott is vagyok, hogy a kanapéhoz segítsem. Nem lenne szabad ilyen betegen sétálnia, csak még jobban felszökik a láza!

- Kaoru… - szólít meg Nakajima. Mi? Õ még itt van? Azt hittem, hogy dolga végeztével fogja magát, és lelép.  – Fontold meg azt, amit az elõbb mondtam neked – vigyorog rám… de most miért nem visszataszítónak, hanem izgatónak érzem?!

Ahogy kilép, Omi lefekszik a kanapéra, és felsóhajt.
- Idõben jöttem - közli, hangja erõtlen és rekedtes.
- Mégis mihez? Neked aludnod és gyógyulnod kellene! - szólok rá erélyesen, mire rám pillant.
- Szerinted én vak vagyok, Kaoru?  - kérdezi kicsit idegesen, aztán köhög. Töltök neki egy csésze teát, attól biztosan jobban lesz.
- Nem értem, mirõl beszélsz - mondom, de most nem veszekszem vele. Beteg, biztosan félrebeszél.
- Nakajima téged akar - jelenti ki, mire nekem megremeg a kezemben a saját csésze teám. nem! Hogy jött rá?
- Ez… ez butaság, Omi! - Valahogy hárítanom kell, amíg ki nem találok valamit… - Keita tegnap a segítségemet kérte valamiben, és emiatt volt itt Hide is…
- Már Hide? - Ijedten nézek rá. Hidének szólítottam Nakajimát?! - Ne izgulj - simítja végig a karomat. - Nem foglak kérdõre vonni és meggátolni, ha te ezt akarod. Csak arra kérlek, hogy vigyázz magadra. - Felsóhajt, de beleköhög a sóhajba. Szegény.
- Tudod, Omi… én nem akarok tõle semmit. Ismerhetnél ennyire, hogy tudom, õ nagyon nem nekem való. De olyan régen nem érintett senki… és õ annyira finom velem. - Rá nézek. Szeretek vele õszintén beszélgetni, hiszen õ ismer a világon a legjobban. Miért is nem tudok inkább hozzá vonzódni, mint Nakajimához…?
- Mindenki tart tõled - szólal meg pár perc után, kicsit rekedtesen. - Mindenki fél attól, hogy nem fog megfelelni az akadémia királynõjének - mondja kényszeredett mosollyal. - Te magad is tudod, hogy nem véletlenül kaptad a többiektõl ezt a rangot, Kaoru - mosolyog rám.
- De ez engem nem vigasztal, Omi. Én nem akarok távoli csodálókat, elegem van abból, hogy mindenki rám áhítozik, mégsem közeledik felém senki. Maga Niwa sem. És mióta megjelent Keita, még nehezebb, mert õ annyira… annyira…
- Más - fejezi be helyettem. - Ito-kun csak izgatja a többiek fantáziáját, és elérhetõbb, mint te. Nem annyira nemes, nem annyira szép, de közelebb van. - A szemembe néz. - Gondold át. És ha úgy döntesz, akkor tedd meg. Utána minden kiderül. Nakajimán kívül aligha van olyan arcátlan tuskó, aki méltónak hiszi magát arra, hogy a szeretõd legyen - kúszik huncut mosoly az arcára. Fölé hajolok, és homlokon csókolom. Fontos nekem… és ezt õ is tudja.
- Pihenj, és gyógyulj meg hamar - mosolygok rá.
- Itt maradhatok veled? - kérdezi.
- Persze, pihenj csak. - Addig nekem is van legalább idõm gondolkodni.

***

Egész délután, sõt, még elalvás elõtt is ezen járt az eszem. Nem tudom, mit kellene tennem. Ha nekiadom magam Nakajimának, akkor talán jobban fogom magam érezni. De azt hiszem, azt tudom és érzem, hogy neki csak egyetlen alkalomra kellenék. Egyszer kielégítem a vágyait, felkerülök a megszerzett trófeák közé, és ennyi is volt. Viszont én ezt nem akarom. Nem egy egyszerû ribanc vagyok, akit kedvére megkaphat. Ezt azonban neki kell éreznie. Hide okos és taktikus. Minden bizonnyal elhitetné velem, hogy kellek neki, és még mindig kinézem belõle, hogy mindezt csak azért csinálja, hogy Omit felidegesítse. De õ nem tudja azt, amit én, és ezt még könnyen a saját magam elõnyére fordíthatom. Hiszen maga Omi beszélt rá engem arra, hogy egyáltalán komolyabban gondolkozzak el a dolgon. Elõször is azt kell elhitetnem Hidével, hogy Omival nagyon csúnyán összevesztem, ami nem egyszerû, hiszen mindenki tudja, hogy sosem mondana nekem ellent. De azzal is tisztában vannak, hogy azt sem szeretem, ha visszakérdez. Akármennyire fontos nekem, õ akkor is csak Omi. De ezt most nagyon könnyen ki is fogom használni.

***

Másnap reggel elsõ utam a Diáktanács irodájához vezet. Tudom, hogy reggel is bent vannak, és nem is csalódom. Niwa a kis asztalnál ül és olvas, Hide pedig a gépe elõtt. Mióta ennyire… ennyire… ahhm. Nem! Nem szabad eltérnem a tervemtõl.

Arcom egy pillanat alatt válik dühössé, ahogy rám néz, mintha csak ennyi kellene, hogy felrobbanjak.
- Kaoru-chan! Minek köszönhetjük, hogy… - kezdené Niwa, de nem hagyom neki végigmondani.
- Ezerszer szóltam már, hogy ne -chanozz! Ennyire nehéz a felfogásod?! - szólok rá erélyesen, mire kicsit megszeppen. Hide viszont vigyorog.  - Te viszont csak ne nevetgélj, Nakajima - jelentem ki, és közelebb lépek.
- Mi a gond, Kaoru? - kérdezi már kicsit komolyabban. Nem hiszem, hogy tökéletesen bevette, de ha csak gyanús neki, nekem akkor is jó így.
- Gond?! Szerinted mi a gond?! - Lendítem a kezem, hogy pofon vágjam. Persze, nem tenném meg, csak ha nagyon muszáj, viszont elkapja a csuklómat. - Engedj el, megérdemled!
- Mi a fene folyik itt? - kérdezi Niwa.
- Te ebbe ne szólj bele - morranok rá.
- Csak nem megharagudott a kutyád tegnap? - kérdezi Nakajima. Na, jó. Ilyenkor tényleg fel tudnám képelni…
- Aljas, számító dög vagy, Nakajima Hideaki! Én szégyellem magam, hogy ismerlek! - Kirántom a kezem a szorításából. - Értékelném, ha te is inkább Ito Keitát kergetnéd, és nem engem zaklatnál, mert a tegnapi már túl sok volt! - Már kiabálok vele. De legalább kiderül, hogy mennyire akar engem. Arra azonban nem számítok, hogy õ felpattan, Niwára néz, aki szó nélkül megy ki a szobából.
- Semmi okod rá, hogy féltékeny légy Keita-kunra - suttogja, és egyik tincsemet az ujja köré csavarja. Jaj nekem! Megint ez a hang… ebbe fogok belebukni. De nem!
- Nem vagyok féltékeny egy olyan kis semmire, mint Ito Keita! - üvöltök rá. Tényleg nem szeretem mondjuk, ha Keitához hasonlít bárki is. Semmi bajom a fiúval, de zavar, hogy most ennyire nagy valaki lett, és mindenki õt akarja. - Ito Keita az olyanoknak való, mint te, akik csak könnyû prédára vadásznak, és kell nekik valaki egy éjszakára - sziszegem dühösen, majd megfordulok, kínosan ügyelve arra is, hogy a hajammal pofon tudjam vágni, és sikerül is. Nos, õ húzódott ennyire közel hozzám.

Kilépek, és azonnal be is térek a szomszéd terembe, mert tudom, hgy ki fog jönni, és nem is csalódom. Pár perc múlva az ajtó kivágódik, majd becsapódik. Nos, most vagy mindent elrontottam, vagy sikerült egy lépést tennem a tervemben. Bár ha átlátott rajtam, akkor minden mindegy, viszont remélem, hogy kellek neki annyira, hogy este felkeres. Tudja, hogy hol vagyok ilyenkor…

***

… és már itt is vagyok a medencénél. Beleszórom a szirmokat és beleöntöm az olajat is a vízbe, majd lassan beleereszkedek. A hajam most kiengedem, és a szokásos törülközõt sem kötöm a derekamra. Ha mégis eljönne Hide, nem szeretném, ha csalódnia kellene.

Kicsit megkönnyebbülök, mikor felbukkan Keita. Lihegve támaszkodik meg a medence szélénél.
- Baj van? - kérdezem, hiszen eléggé zaklatottnak látszik. De mielõtt válaszolhatna, újabb személy fut be.
- Csak nem eltévedtél, Ito-kun? – szólal meg egy mély, férfias, ismerõs hang. Mit keres itt Nakajima…?

- Öhm… de. Teljesen egyedül vagyok és olyan sok itt az épület. És az elõbb meg - válaszolja neki kicsit zavartan Keita. Mi lehet a baj?

- Azt hiszem Niwa téged keres – jelenti ki Nakajima, mire Keita még jobban összezavarodni látszik. Mi történhetett…? De végülis elrohan, én meg kettesben maradok Nakajima Hideakival… akivel egyébként nem nagyon szerettem volna soha kettesben maradni. De ha már így alakult, megõrzöm a hidegvéremet. Semmi baj nem történhet. Nem hinném, hogy bántani akarna.

- Sikerült rendbe hoznod a gépedet? – kérdezem, hátha vevõ a beszélgetésre, vagy eszébe jut valami és elrohan.

- Legközelebb visszafoghatnád a kutyádat, nem kis munka volt a rendszert úgy újra feltenni, hogy ne vesszen el semmi - morogja, mire magamban mosolygok. Jól áll neki, ha ideges.

- Talán ha nem te kezdted volna… Akarsz még valamit? Vagy csak ezért jöttél?

- Talán zavar a társaságom? – kérdez vissza, ám mielõtt válaszolok, félretessékelek egy rózsaszirmot, és mire visszapillantok…

- Nem… csak… - Össze kell szednem magam! Az, hogy vetkõzik, nem billenthet ki annyira, hogy dadogni kezdjek!  – Ugye nem gondolod komolyan, hogy bemászol ide?

- Dehogynem… Úgyis azt terveztem, hogy fürdõzöm egyet a számítógépem rendbetétele után. És ahogy a többi medence is, ez is közös. Én sem számítottam társaságra, de egyáltalán nem bánom – közli, de már bent is van mellettem. Ch…

- És… mirõl akarsz beszélgetni? – kérdezem, de kicsit zavar a közelsége. A ketzem sem tudnám kinyújtani, annyira közel van.

- Isteni az illatod – morogja túlságosan is férfias hangon, mire érzem, hogy az arcom pirulni kezd. Nem fogom elfordítani a fejem, nem lenne értelme. Elrejteni nem tudom…

- Tudom… - jelentem ki, próbálva magabiztosnak és határozottnak tûnni. – Már azt hittem, valami érdekesebb témával jössz elõ.

- Hogy tetszett az új, zöld szegélyû csésze? – MICSODA?!

- Honnan tudtad…?

- Még elõtted megnéztem – közli vigyorogva. De… de az nem lehet! Hiszen… nem! Lehetetlen!

- Az nem lehet! Annyira be volt csomagolva, biztos, hogy nem láttad – közlöm a tényeket, de azért… mi van, ha tényleg?! Ha õ elõttem hozzáért?! Akkor dobhatom ki… pedig mennyire szépek, és milyen rég óta vártam már rájuk.

- Nem csak fogtam, de még végig is nyaltam rajta… így… - Mielõtt lenne idõm felháborodni, a keze a tarkómra simul, és végignyal ajkaimon, miután közelebb rántott. Eleinte tiltakozni próbálok, de túl jó…

Elkábulok… és teljesen átadom magam neki. Eleve rég csókolóztam bárkivel is, de Nakajima… õ annyira izgatta mindig is a fantáziámat. Csak nem érzem magam mellé valónak, már csak azért sem, mert õ képtelen lenne csak egy embert szeretni, én meg utálok sokadik lenni a sorban. Hosszú percekig átadom neki magam; csók, simogatások, ám amikor a kezem valahogy oda téved, a férfiassága környékére, mintha villámcsapás érne. Rádöbbenek, hogy miért is csináljuk ezt.

Omi tönkretette a gépet, õ pedig minden bizonnyal így akar rajta bosszút állni. Omi orra alá akarja dörgölni, hogy õ még engem is bármikor megkaphat, és ha nem vigyáz, akkor bajom is lehet. Mert vélekedésem szerint valami ilyesmire gondolhat. A másodperc tört része alatt ér a felismerés, és már szövögetem is a tervem: ezt meg fogod bánni, Nakajima Hideaki! Én nem vagyok egy tárgy, amivel bizonyíthatsz Ominak.

Rámarkolok férfiasságára, mire belenyög a csókba. Másik kezem tarkójára vezetem, és csak pillanatokra engedem el. Próbálom a tõlem telhetõ legintenzívebben kényeztetni, még az sem baj, ha megfájdul a csuklóm holnapra.

Mikor majdnem elélvez, a terv a fejemben már a végéhez közeledik. Rászorítok férfiasságára, kicsit sem kedvesen vagy figyelmesen, mire morran egyet, és megszakítja a csókot. Már kérdezne.
- Ez eszedbe se jusson még egyszer - mondom neki kimérten, majd kiemelkedem a vízbõl.
- Mirõl beszélsz? - kérdez vissza dühös hangon, de nem áll fel.
- Ne azzal akarj Omin bosszút állni, hogy megszerzel engem! - Felkapom a holmijaimat és már megyek is. A lehetõ leggyorsabban, de a lehetõ legkevesebb feltûnéssel lépkedek az öltözõ felé. Van egy olyan érzésem, hogy utánam akar majd jönni… biztos vagyok benne. De nem érdekel! Akkor elzavarom.

Ennek ellenére nem fogok a mosdóknál, vagy a tömegben átöltözni! Viszont az csak nem baj, ha kicsit jobban sietek… és hát így is teszek. Mire az öltözõhöz érek, pont megszáradok annyira, hogy ne kelljen még tovább szöszölnöm a törülközéssel, és már kapom is magamra a ruhámat, amikor nyílik az ajtó. Inkább oda sem nézek. Ehhez az öltözõhöz van kulcsa Ominak, Niwának és Nakajimának is. És mivel én kulcsra zártam… valaki a háromból.  
- Kaoru - hallok meg egy ismerõs hangot, mire felsóhajtok, és megfordulok. - Felkelthettél volna…
- Ne izgulj Omi, nem volt semmi baj - mondom neki, ügyesen eltitkolva Nakajimát, és a történteket. Egy pillanattal késõbb lép be az öltözõbe Nakajima, mire én kicsit elsápadok, de az õ arcára inkább sátáni vigyor ül ki.
- Ohh, ha ennyien vagyunk, majd visszajövök késõbb - mondja, és már ki is ment. Omi furán méregeti az ajtót, majd felém pillant.
- Biztos, hogy semmi baj? - kérdezi aggódva, de most valahogy hárítanom kell. Nem kellene, hogy megérezzen bármit is, nem akarok az eddiginél is komolyabb harcokat.
- Ne vonj kérdõre! - szólok rá kicsit hangosabban, mire bocsánatkérõen néz rám, majd felsegíti a zakómat is. - Menjünk el, és együnk valamit, megéheztem.

****

Csak egy könnyû csirkemellsalátát vacsoráztam, Omi is ugyanazt. Gondolom sejti, hogy valami baj lehet, ugyanis nem tette szóvá, hogy meg sem szólaltam egész idõ alatt. Amikor már a saját ágyamban fekszem, végre szabadon és zavaró tényezõk nélkül gondolkodhatok a történteken.

Komolyan aggaszt, hogy Nakajima látta a csészémet. De a csomagolást én téptem fel, rajta volt a gyártó pecsétje, és hacsak nincs neki egy ugyanolyan, akkor minden bizonnyal hazudott, vagy nem mondta el a teljes igazságot. Ha abban a holt idõben látta, amikor Omi aludt, én pedig ide készültem… de nem. Az sem lehetséges, hiszen miután eljöttem, gondosan bezártam a Kincstár ajtaját, ahogy mindig. Ahhoz, hogy feltörje, feltûnés nélkül természetesen, megkeresse a szekrényemet, azt is feltörje, hiszen az is kulcsra van zárva, ott elõhalássza az új csészét, megnézze, és mindent visszazárjon úgy, hogy ne vegyem észre… erre nem volt elég az az idõ, ami a között telt el, hogy kijöttem a szobából, és õ megjelent a fürdõben. De akkor miért mondta? Tématerelés…? Zavarba akart volna hozni? Vagy ki akart volna zökkenteni…? De miért? Azt hitte, hogy nem fog eszembe jutni az a variáció, hogy hülyének néz és kihasznál? Más variáció nem is lehetett volna. Biztos vagyok benne, hogy Nakajima is Keitát akarja, ahogy mostanában mindenki… Mondjuk én csak örülök, hogy nem engem zaklat minden idióta.

***

Két nappal késõbb a félelmeim Omival kapcsolatban beigazolódni látszanak. Megint szimpla fáradtságra panaszkodott, de amikor ki akart menni a fürdõbe, össze is esett. Ez már nem vicc! Jin-san is megerõsített ebben: valami vírus. Adott neki gyógyszereket és ágyba parancsolta. Tekintve, hogy ez reggel történt, délutánra egyedül maradok a Kincstárban. Nem akartam mellette ülni, és Omi sem tartotta jó ötletnek, hogy esetleg én is elkapjam. De egyedül lenni is féltem, ezért szóltam Endonak, hogy ha erre jár, ugorjon be, de ne nagyon mondja senkinek, hogy Omi nincs velem.

Így történik, hogy olyan négy óra tájban, amikor az akadémia többségében üres, és mindenki a kollégiumban van már, vagy a városban, lépteket hallok kintrõl. Nem rémülök meg, hiszen biztosan csak Endo az. Ugyan ki más lenne? Talán Jin-san, mondta, hogy talán még beugrik ide pár gyógyszerrel, de lehet, hogy egyenesen Omihoz megy majd.

Nyílik az ajtó, én meg hátra sem fordulok. Mi értelme van? Gondolom, ha bejött, úgyis szólni fog. Hallom, hogy közeledik. Endo lehet, neki van ilyen fura szokása, hogy szó nélkül beáll mellém az ablakba nézelõdni. Most kicsit fura, hogy nem hallom, hogy csinálna magának teát.

Aztán, amikor már közvetlenül mögém ért, és fordulnék meg, hogy biztosan õ lesz-e az, két kar akadályoz meg. A derekamra siklanak, és valakihez rántanak. Felnyögök az ijedtségtõl, és felpillantok… Nakajima…?!

Ez egy új tea. Új íz, kicsit talán furcsa is. Enyhén mentolos, de most kifejezetten jót tesz, kicsit kikapcsolja az agyam. Az új csészémbõl kortyolgatom a kanapén ülve, lábamat keresztbe téve. Omi a számítógépnél: már majdnem három órája ugyanazt csinálja. Nyílt háborút folytat a Diáktanács lenne. Nos, ebbe néha én, és Niwa is beszállunk, de mi nem állandóan ezzel vagyunk elfoglalva.

Békésen iszogatok, amikor hirtelen fura hang üti meg a fülem. Érdekes, és borzalmasan ritka hang. Nevetés. Nem az a visszataszító rókakuncogás, ez nevetés. Hitetlenkedve nézek Omi felé, majd hajamba túrva, a csésze teával a kezemben állok fel, és lépek mögé.
- Mi történ, - kérdezem kimért hangon. Õ a válla fölött hátrapillant rám. Még a szeme is csillog.
- Sikerült teljesen feltörnöm a Diáktanács rendszerét - mondja önelégülten.
- És erre vagy ennyire büszke? - sóhajtok fel, de azért látszólagos közönyöm ellenére bennem is munkál egy kicsit a gonosz. - Mit csináltál?
- Csupán módosítottam pár fontos file-t, kitöröltem dolgokat, elhelyeztem néhány idõzített vírust, és hasonlók - sorolja elégedetten, majd hátradõl. - Csinálok magamnak egy teát - mondja, és feláll.
- Az ízesítettet hagyd meg nekem - szólok rá. Hajlamos letámadni a legfinomabb és legritkább darabjaimat!
- Ne izgulj, csak egy zöldteát iszom - mosolyog rám. - Ez új csésze?
- Igen! Nem mutattam még? - kérdezek vissza meglepve, és intek neki, hogy üljön le mellém a kanapéra. Persze õ nem nyúlhat hozzá a zsíros kezével, de azért az enyémbõl megmutatom neki.

Késõbb fáradtságra panaszkodik. Kicsit aggódom miatta, nem szokott fáradtabb lenni nálam. De nem gond, talán ez a mai kis csata Nakajimával… Felsóhajtok, ahogy eszembe jut, hogy miket mesélnek róla a többiek. Perverz alak, még szerencse, hogyha találkozom vele, mindig ott van Omi is. Most gondolom, a rendszerüket hozza helyre, így eszembe sem jut, hogy kihagyjam a mai fürdõmet. Ezen a napon mindig kevesen vannak, és már esteledik is, így biztosan még kisebb lesz a tömeg. Pláne, ha belépek én is. Olyankor a szabad téri, meleg vizes medence az enyém. Ki is használom, ahogy azt is, hogy minden nap vízcsere, így megint rózsaolajat viszek, és rózsaszirmokat is. Jót tesz a bõrömnek, az idegeimnek, és jobban alszom tõle.

A szobámban összeszedem a holmijaimat, és indulok is. Nem akarok késõre maradni, gondolom Omi este még átnéz, hogy azért jól vagyok-e.
A fürdõbe menet szerencsére nem találkozom senki ismerõssel. Ilyenkor általában mindenki a szobájában van, vagy egyedül, vagy a kedvesével. Ezért is jó nekem ez az este, mert tényleg egyedül lehetek. Szeretek egyedül lenni… talán csak Omi az, akit tényleg szeretek, ha velem van, és még néhány ember, akiket eltûrök. De Nakajima például pont az a kategória, akitõl még az életkedvem is el tud menni. Pedig mennyire helyes… és milyen izgató tud lenni a modora is. Vagy csak rég voltam együtt bárkivel is.

Már az öltözõben fura volt. Volt egy olyan érzésem, hogy valaki követ. Nem tudtam, hogy ki az, de úgy hittem, hogy csak furák a gondolataim. Biztos nincs ott senki. Ki merne követni pont engem? Nevetséges. Igaz, most nincs velem Omi, de mindenki tudja, hogy ki vagyok. Senki sem kockáztatna ennyit.

Amikor azonban már teljesen meztelenül, feltûzött hajjal ülök a rózsaolajtól kellemes illatú, és a szirmoktól szemet gyönyörködtetõ szabadtéri medencében, és a kis átvezetõn, a bokrok között felbukkan valaki, összeszorul a gyomrom. Soha, senki nem mert még utánam jönni!