Unom magam már nagyon régóta. Nem is tudom, hogy mikor voltam fent utoljára fent a Földön, az emberek között, akarom mondani az élõ emberek között. Rég elveszítettem az idõ érzékem, nem tudom hányat írunk és azt meg fõleg nem, hogy vajon milyen változások is történtek. Megidézhetne végre ismét valaki, hiszen a könyv létezik, senki nem tudja, hogyan lehet megsemmisíteni, ha egyáltalán lehet. A másik és legfontosabb, hogy mindig lesznek kapzsi, mohó emberek, akik hogy híresek és gazdagok legyenek, bármit megtennének, még a lelküket is eladnák az ördögnek, ez esetben egy démonnak. Sok minden változott a világon, de leginkább az emberek, egyre inkább önzõek lesznek, ami nekem csak jó.

Morogva sétálok, és azon elmélkedem, hogy mit csináljak. Dugni nem akarok, már egytõl – egyig unalmasak, akik itt vannak. Mind miattam kerültek ide és egytõl egyig hamar rájuk untam már az életben is, itt meg fõleg. A legjobb lenne, ha valami érdekes személyiség idézne meg, de már annak is örülök, ha elkerülhetek innét és egy évig szórakozhatok fent, de mégis csak jobb lenne, olyat idehoznom, aki késõbb itt is elszórakoztat. Egy erõsebb személyiség kell, aki egy kihívás lenne, akit nehezebb lenne megtörnöm, de a végén én gyõznék, mert én sose maradok alul.

Elõveszem a hegedûm, mert az mindig leköt és sose unom meg, hiszen imádok játszani az életem és ez lett a vesztem, na persze, ha nem akartam volna a legjobb lenne, akkor nem kerülik ide, de minek bánkódjak a múlt miatt? Különben is most igen csak nagy hatalom van a kezembe és a haszonra fordítottam a helyzetem, amikor idekerültem, hiszen a végén nem én lettem az áldozat, hanem a szerelmes kis démon. Milyen ostoba is volt, pont ezért nem leszek soha szerelmes, mert az elveszi az ember és úgy látszik még a démonok eszét is. Vicces sose felejtem el, amikor közölte, hogy nekem tényleg nincs szívem és még a szörnyek is tanulhatnának tõlem. Életem egyik legszebb bókja volt és legviccesebb, hogy mégis belém esett, sõt neki a kegyetlenségem tetszett meg. Mondtam én, hogy a szerelem egy ostoba érzés.

Végigsimítok a hegedûn és olyan gyengéden nézzek rá, ahogyan emberre még nem néztem vagy akár más élõlényre sem és nem is fogok. Amikor pont neki kezdenék most már tényleg furcsa érzés lesz rajtam úrrá. Nem lehet igaz vagy mégis? Régen éreztem már ezt, de pontosan tudom, hogy mit jelent… megidéztek.

Percek alatt történik minden és már fent is vagyok a Földön, abban a bizonyos helyiségben, ahol megidéztek. Az érkezésem olyan, mint mindig viszont az új áldozatom már ránézésre sokkal jobb, mint a többiek.

- Te idéztél meg, fattyú? – kérdezem tõle mogorván, ijesztõen és leginkább felsõbbrendûnek.

- Talán süket vagy?- morranok rá, miközben egy csettentéssel világos lesz a szobába, mivel a gyertyák lángra kapnak.

- A nevem... a nevem Francois. Francois Sournois.- mutatkozik be, de a hangjából kihallatszódik a rémület, amit nem csodálok, elsõre én is kissé meg voltam rémülve, de sokkal nagyobb volt bennem az a tudat, hogy mind ez csak egy álom, de nem volt az.

- És miért merészeltél háborgatni?- kérdezzek rá, bár az elején mindig az udvariast a jótevõt játszom el, aki csak segíteni akar, de mégis éreztetni akarom már elsõre, hogy ki vagyok én, hogy erõs és hatalmas vagyok, és õ csak egy ostoba halandó.

- Segíts nekem.- mondja, de már sokkal meggyõzõbben. - Segíts, hogy híres és sikeres legyek! – elmosolyodom, de ez a mosoly belül sokkal nagyobb. Ohh milyen ismerõs szavak, kérések, hányszor hallottam már, és ezzel kezdõdött minden.

- Szóval a segítségemet kéred fiú? Mond, csak mit tennél megérte? Hiszen tudod, semmi sincsen ingyen. – érdeklõdöm sejtelmes hangon, de már nem gorombán.

- Bármit megadok, ha teljesíted a kérésem. – közli, elszántan miközben feláll. Diszkréten végigmérem. Micsoda csinos pofi és szexi testérõl nem is beszélve. Az egész lényébõl árad a szexuális kisugárzás, már elsõre lehet érezni. Tényleg nagyon jó kis szórakozás lesz.

- Szóval bármit. Akkor is ha az a lelked lenne cserébe? – lépek hozzá közelebb és az arcára simítok.

- A lelkem? – kérdezz vissza, kissé rémülten.

- Igen pontosan. Megkapod, amit kérsz és híressé, gazdaggá teszlek, te leszel a legjobb, de amikor meghalsz, akkor a lelked sosem fog nyugodni és az enyém lesz. – lehelem a fülébe.

Érzem, ahogyan megborzong, majd a gyönyörû tekintetével a szembe nézz. Még nem találkoztam ennyire hívogató szempárral. A tekintetébe ott lapul még a félelem, de a kíváncsiság és az elszántság még inkább. Ez tetszik, a régebbi emberi önmagamra hasonlít. A többiekben sokkal nagyobb volt a félelem, de benne nem.

- Megmondtam, hogy bármit megteszek. – mondja komolyan, majd elmosolyodik picit és hátrébb lépve a hajába túr. – Bár még mindig nem tudom eldönteni, hogy ez valóban az igazság és nem csak álom vagy elment az eszem. – nevet fel zavartan.

- Nos megértelek, de amint megkötöd velem az alkut rájössz, hogy ez nem álom. – vigyorodom el, majd megragadom a vállait. – Hunyd le a szemed kapsz egy kis ízelítõt Francois. – lehelem a fülébe, majd egy látomást teremtek. Most már tudom, hogy egy színészpalántával van dolgom, elég volt csak megérintenem és a gondolataiba látnom. Egy színpadon áll és a tömeg állva ünnepli, mindenki az õ nevét kiállítja, õ a sztár ez kétségtelen.

Csak pár percig tart az egész látomás, de tudom ennyi elég, hogy véglegesen eldöntse, hogy akarja az alkut.

- Tetszett, amit láttál? Ez csak egy kis ízelítõ volt és sokkal több vár rád, meg átélni teljesen más, mint csak képzelni és látni. – közlöm vele.

- Még ha csak egy káprázat volt, akkor is tetszett. – mosolyodik el. – Akarom az alkut. – mondja elszántan, mire csak elmosolyodom.

- Akkor legyen, de akkor már nincs visszaút, mert nem lehet visszacsinálni. – vigyorodom el. – Nincs kérdésed? – kérdezek rá adva továbbra is a jótevõt.

- Nincs. Csak csináld, kérlek. – elvigyorodom magamba, milyen kis akaratos.

- Most megvágom a kezed egy kicsit, mert kell a véred, de csak egy vágás, oké?

- Csináld egy kis karcolás simán belefér. – hangja vagány és merész, ami igen csak tetszik.

Nem mondok, többet csak elõveszek egy tõrt és megvágom a tenyerét, majd a sajátomat is és összefogom a kezünket, majd egy latin igét kezdek el mormolni. Az ablakok kicsapódnak és szél mely így szabad utat nyer, beszökik a szobába, és ahogyan végigsöpör a szobán a fények megint kihunynak és kellemes hideg érzést hagyj maga után. Nem sokáig tart a kis ceremónia szinte pár perc alatt véget ér és ismét fényre kapnak a gyertyák, mintha mi sem történt volna. Elengedem õt, majd kinyitva a szemem mosolyogva figyelek rá, de belül ez a mosoly igen csak ördögi.

- Készen is vagyunk? – kérdezi kissé megdöbbenve. Gondolom nagyobb dologra számított, ahogyan mások is, ahogyan én is anno.

- Igen készen. Mégis mit vártál, hogy majd egy kecskét is fel kell áldozunk? – nevetek fel.

- Arra nem csak valahogy nem így képzeltem, de magam se tudom, hogy hogyan még mindig nem fogom fel. – csóválja meg a fejét, majd feltûnik neki a csuklóján lévõ szalag.  – Ez micsoda?

- Ohh az a pecsétje az alkuknak. Nem tudod levenni, se tönkretenni és csak akkor kerül le rólad, hogy ha már a lelked az enyém, de az még messze van. – bár ez hazugság, de neki ezt nem kell tudnia még, de lehet, majd idõvel az orrára kötöm, hiszen nem tud ellene semmit se tenni. Minden csak tõlem függ, hogy mennyire akarom, hogy szenvedjen.

- Értem. – simít végig az egyszerû piros fonalon, mely tényleg csak egy darab semminek tûnik, egy értéktelen kis fonál, de mi tudjuk, hogy mekkora súllyal bír és mennyit is ér.

- Akkor én most megyek, hamarosan találkozunk Francois. – mosolygok rá, majd a következõ másodpercben ott sem vagyok.

Nem húzom az idõt és az utam rögtön a rendezõhöz vezet, vagyis a színházba és szerencsére ott is találom. Õ nem lát engem csak én õt, mivel nem fedem föl magam. Kicsit várok, majd szépen belemászok a gondolataiba és sugallom arra, hogy a kis szépséget válassza és még szívesen is teszem, hiszen az áldozatom gondolataiba, hogy õ sokkal jobb a másiknál. Talán a riválisa összefeküdt a rendezõ úrral vagy csak egyszerûen egy balfasz és nem ismeri fel az igazi tehetséget.

Hamar elvégzem a dolgom és már távozok is vissza a birodalmamba, de csak annyira, hogy elrendezek pár dogot, ami igazából abból áll, hogy közlöm velük, attól még, hogy nem vagyok itt én vagyok a fõnök, na meg hogy a képükbe röhögjek, hogy ismét a Földön lehetek.

***

Másnap, amíg várok rá a színház elõtt a parkban ütöm el az idõt. Milyen jó ismét itt lenni és megint mennyi minden változott, lesz mit felfedeznem és unatkozni se fogok. Kicsit nézelõdök, majd játszani kezdek a hegedûmön, amit persze magammal hoztam, hiszen e nélkül nem mozdulok.

www.youtube.com/watch

Lehunyom a szemem és teljesen átadom magam a zenének, kizárom magam körül a világot és csak a hegedûm csodás hangját hallom. Sose fogom elfejteni a koncerteket, amiket adtam, amíg éltem. A tömeg, a taps, a rajongó a sok elismerõ tekintet, csodálat, hogy én mennyire imádtam. Érezni akarom ismét, ha csak egy kicsit is, de ismét érezni akarom ezt a fajta mámort…

Amikor befejezem a játékot, csak akkor hallom meg a tapsot és az elismerõ szavakat. Halvány mosolyra húzom a számat, kezdetnek nem is olyan rossz. Nem mondok semmit még csak egy köszönõmet se és meg se hajlok, ahogyan sose tettem, hiszen csakis magamnak játszok és nem nekik. Nekik kéne köszönetet mondani, hogy részesei lehetek, páratlan tehetségemnek.

Lassan eloszlik a tömeg, csak egy személy marad, aki nem más mint az játékszerem.

- Ez csodás volt. – mondja döbbenten.

- Igen tudom és még csak bemelegítés volt. – jegyzem meg. Ego ide vagy oda, ez az igazság. A hegedûtokomból kirázom az odadobált aprókat, papírpénzeket, majd elrakom a szerelmemet.

- Miért csináltad?? Nem is kevés pénz volt. – pillant rám még nagyobb döbbenettel.

- Nem azért játszottam, hogy pénzt kapjak, arról nem is beszélve, hogy az én mûvészetemet, ilyen kis alamizsnával nem lehet megfizetni. – közlöm vele komolyan. Nem mostanság voltam itt az igaz, de ez a pénz semmi, arról nem is beszélve, hogy nincs szükségem rá.

- Megkaptad a szerepet?- váltok hirtelen témát mielõtt még több ostobaságot mondana.

-          Mit akar azzal?! – kérdem, õ meg olyan közel hajol, hogy félek meghallja ijedt szívecském zaklatott dobogását. Azok a szemek, mintha fel akarnának falni. Az a vörös tekintet... mint egy vérfarkas, telihold idején. De õ egy démon. Egy Aracë.

-          Mi lenne? Szájpecek. Tudod, amivel csendben maradsz, amíg durván szeretlek – tolja számba máris és összekapcsolja. Eddig is utáltam... de most jobban gyûlölöm.

 Elégedetten  szemlélget, miközben levedli ruháit. Nyelnem kell, ahogy végignézek rajta. Hatalmas és félelmetes. Vigyorogva mászik fölém, mintha áldozatát cserkészte volna be. Félek... fel fog falni! De nem láthatja, hogy félek... Azt soha! Valamit... valamit tennem kell! Ellenállni!

 Lehetetlen...

-          Nem tudom, hogy hogy állsz bizonyos eszközökkel, de ha mostanáig nem ismered, most biztos megfogod. Ostor, kötél, bilincs... – ujjával megpöcköli a számban lévõ undorító tárgyat. – És szájpecek. Megannyi érdekes, fájdalmas eszköz, amit arra használnak... – mellkasomra hajol és csókokat hint el rajta, haladva lefele. Ajkai puhák, mégis mintha mérget folytatna végig testemen. Tenyere combom belsõ részére csúszik, azon a területen kezd játszani.

 Bárhogy is ellenkeznék, csak apró nyögésekre futja, amiket visszahallok a szoba falairól.

-          Félsz? Jó, ha félsz... de ha bírod a fájdalmat, élvezni is fogod, kicsi Seijun... – beleharap hasamba, mitõl testem összerezzen. Elégedett sóhajától csak mégjobban megremeg testem, de nem fogom hagyni magam. Erõs vagyok.

 Makacs arckifejezésemre csak egy vigyorral válaszol. Fogainak nyoma kirajzolódik hófehér bõrömön. Szinte jelként virít. Az Õ jele... rajtam... Dühösen csillogó szemekkel nézek rá, ám egy nyögés csúszik ki torkomon, mikor az Araucë végignyal a jelén.

- Oh, igen, gyönyörû arckifejezés, illik hozzád – vigyorog és végigsimít arcomon. A hideg is kiráz érintésétõl.

 Vergõdöm alatta egy darabig, majd kipirult arccal, kifáradtan nézek rá. Nem nagyon látszik, hogy meghatotta ez az apró ellenkezés.

- A tested szinte felforr az érintésemrõl, hát nem csodálatos érzés – suttogja fülembe, majd felkuncog, s végignyal államon. Elfordítom fejem.

- Undorító... – nyögöm ki a szájpecektõl nehézkesen, s teljesen értetlenül, ahogy combomra markol.

- Ugyan már, a jó szex mindig mocskos – villant meg egy széles vigyort, s folytassa „kínzásom”. Felsõtestem barangolja be ajkaival és nyelvével, de most nem áll meg hasamnál, hanem rámarkol leggyengébb részemre. – Látod, te is akarod. Az ízed édes, de még éretlen. Tökéletes – nyal végig ajkain, majd hirtelen hajol ágyékomra, s sikoltanék, de a szájpecektõl csak egy elfullott nyögésre telik. Megvonaglok alatta, ahogy ajkai közé csusszanok. Kétségbeesetten vergõdöm alatta, ennek hatására viszont testem egyre jobban remeg és forrósodik. Mellkasomra teszi a kezét, hogy maradjak nyugton, de nem hagyom magam, akkor sem!

 Egy pillanatig végigbizsereg testem, én meg megdermedek. Mi ez az érzés? A testem forr, s már az ellenkezésem is kezd alábbhagyni, mintha forró láva folyna végig rajtam. Gondolataim elködösülnjek, szemeim is összeszorítom, ahogy megfeszül testem. Már teljesen elmerültem az érzésben, mikor abbahagyja. Ez nem elég! Azt akarom, hogy folytassa! Bármennyire is megszégyenítõ ez a helyzet, nem tudok másra gondolni, csak arra az érzésre, ahogy ajka elnyeli férfiasságom, s amit mûvelt velem. Elõrelököm csípõm, de õ nagy kezeivel megragadja derekam, s felránt. Ijedten nézem, hogy mégis mire készül, mikor lábam közé helyezi magát. Összerezzenek, ahogy valami hozzáér fenekemhez, ekkor fut át az agyamon elõször, hogy most mit is fog csinálni velem. Kissé már alélt állapotban vagyok, így meg meg sem tudok nyikkanni, csak mikor leveszi rólam a cuccot, s valami olyasmit mormog, hogy a hangom akarja hallani. Tényleg? Akkor mondok én olyat, hogy két kézre állsz, s a lábaiddal tapsolsz. Ám ekkor elkezd behatolni valami testembe, s irtózatos fájdalom követ minden mozdulatot. Hátrafeszítem fejem, teljesen az egyik párnába. A szemem bekönnyezik, hallom, hogy mormog a fülembe, de az érzés erõsebb, nem értem mit mondd nekem, de valamennyire megnyugtat mély mormogása, így most nem ellenkezem, pedig megfordult a fejemben, hogy rákiáltok „vedd ki”. Szám elé kapom mind két kezem, hogy ne sikoltsak a fájdalomtól, ám hamar el kell vennem onnen, mert úgy érzem nem kapok levegõt. Megszédültem. Nem feszülök rá, mert tudom, hogy attól csak jobban fájna. A Pokolba... még mindig tolja... hát mekkora van neki... mindjárt elájulok!

 Levegõt sem vagyok képes venni eközben, csak némán tátogok. Testem reszket alatta, mély levegõket véve küzdöm le magamban a fájdalmat.

- Bassza meg... szorít... lazulj már el! – rivall rámm, mire kissé üveges tekintettel nézek az arcába. Közelebb hajol, s én beépülök a ágyba, megdermedve próbálom kitalálni, hogy most mit tervez.

 Meglep azzal, amit tesz. Egy Aracë képes figyelni valakire? Nem, ezt tuti azért csinálja, hogy ellazuljak, de felõlem addig nyalogathatja kcsordult könnyeim ösvényét, míg akarja, akkor sem fogok megalázkodni elõtte. Ez most nem az... ez most... õ kényszerít erre a pokolba is! Minjárt szétszakadok!

 Szája nyakamnál van, ott kezd játszani velem, mire akaratlanul is felnyögve hátraejtem fejem. Bármennyire is hihetetlen, de ez jól esik, teljesen lenyugtat, még az a kissé feszítõ kellemetlen érzés sem zavar, hogy bennem van, bár a testem még mindig meg-megremeg. Tempója már a kezdetekben gyors, mellkasán végighúzom körmeim, szerencse már azelõtt leszedte rólam a cuccokat, mielõtt belém tette volna szervét, most gondtalanul tudom karmolni és marni. Kell valami, amibe belekapaszkodhatok. Ijesztõ, kissé fájdalmas ha mozog, mégsem olyan rossz, mint amikor belémhatolt. Felnyögve kapok át egyik kezemmel testem mellé a lepedõre és szorosan belemarkolok. Fáj, de mégis mintha kezdene jó... lenni... 

Miután Nagybátyám elment, szememmel szinte megerõszakolom az újabb áldozatomat. Egyre jobban tetszik nekem. Gyönyörû kis fiúcska, ki csak arra vár, hogy megrontsam. Magamhoz rántom, szorosan fogva gyenge kis testét. Szinte összeroppan a karjaim közt, de nem tud érdekelni. Nem a kedvességemrõl vagyok híres.

- Eressz el, démonfajzat! Nem tudod kit rángatsz épp!

Elvigyorodom azon, mennyire akaratos kis szépség. Nem olyan, mint az eddigi áldozataim. Õk mindig szó nélkül tûrték, ahogy kínozom õket, esetekben élvezték. A szenvedõ hajlamok... De ez az ember más. Nem hagyja magát. 

- Te nem tudod ki tart láncon, kicsikém - susogom arcába, mire kicsit hátrébb húzódik. Igazán aranyos, kár, hogy nem tud meghatni. 

Könnyen a vállamra kapom, mintha csak egy könnyû zsák lenn. Nagyon könnyû... Meg se kottyan nekem, mintha csak egy kisgyereket cipelnék. Mikor rájön, mit teszek, dühösen ütögetni kezdi a hátam, karmolja. Milyen kis harcias. Legalább nem lesz könnyû meghódítani....  - belemarkolok a fenekébe, mire megdermed, majd kapálózni kezd. Nem tud érdekelni.

***

Gyorsan beérek a palotába, hiszen nincs messze a helytõl, ahol a fiúcskát megtaláltam. Jobban mondva, megmentettem. Kár lett volna veszni hagyni, elvégre már nem lenne jó, ha akkor, ott megerõszakolják azok az alantas démonok. Azt nekem kell! Mármint megerõszakolni... Remélem jól bírja a gyûrõdést, mert nem leszek vele kíméletes, hiába friss hús. Milyen szégyen lenne az rám nézve, hogy gyengédebb lennék egy új, fiatal fiúcskával. Bár az nem biztos, hogy olyan fiatal... 

Egy mozdulattal ejtem, vagyis dobom le a hideg kõre, õ pedig nyekkenve reagál a tettemre. Hm... nem bírná jól a fájdalmat? Milyen kár... akkor az elkövetkezõ pár este kín szenvedés lesz számára. 

-  Auta miqula orqu!

Felhúzott szemöldökkel, értetlenül pillantok rá, de nem zavartatom magam sokáig. Ráparancsolok az egyik közeli szolgára, hogy készítse elõ a fiút. Azért annyira sem vagyok elszánt, hogy elkapjak valami fertõzést... Bármi lehet, ha olyan mocskos démonok fogdosták....

Egy rántással szabadítom meg ruháitól, és végigmérem testét. Nincsenek komolyabb sérülései, mégis takargatja magát. Pedig nem kéne. Vagy... esetleg szégyenlõs? Viszont, ha gyorsan nem készítik elõ, itt rakom meg, s nem érdekelne, hogy sírva könyörög a kegyelemért. 

- Jó lesz, vidd! - dörrenek rá néhány emberemre. 

- Igenis, Belial-sama! - hajolnak meg, majd felkapják a fiút, s elindulnak vele.

Nem aggódom - ha ezt annak lehet nevezni... - hiszen tudom, hogy hiába kívánják a szépséget, nem erõszakolnák meg. Ahhoz túlságosan félnek tõlem, az én haragomat pedig inkább nem akarják megtapasztalni. Néhányan már tudnának mesélni errõl... Emlékszem, egyszer valaki elvette tõlem a játékszerem. Egy régi riválisom. Szegényke bele is szeretett, amiért mindketten megfizettek. Azóta már alulról szagolják a Pokol virágait. 

***

- Nem szép dolog egy ilyen ártatlan fiút bemocskolni, Belial - hallom meg Nagybátyám hangját az ajtóból, mire odafordulok. Mindig rendezett külseje most kissé csapzott, néhol vér foltok tarkítják. Most vagy lenyomott egy gyors menetet, vagy megölte azokat a démonokat. De nem vagyok kíváncsi, mit csinál szabadidejében. - Ismerõs nekem valahonnan. 

- Kellene, hogy érdekeljen? Tudtommal eddig sem érdekelt, kit fektetek, vagy kínozok meg. Nem most fogom elkezdeni.

- Csak nehogy megbánd. Tudod, apád és anyád nem örülne, ha bajba keverednél. Hiába haltak meg, még figyelnek téged... - mosolyog rám halványan, én pedig csak biccentek egyet neki, jelezve, hogy elmehet. Egy sóhajtással löki el magát az ajtótól, majd elindul a folyosón. Léptei fokozatosan halnak el. 

Leülök az ágyra. Ki lehet ez a fiú? Honnan lehet ismerõs a nagybátyámnak? Talán egyszer a szeretõje volt? Lehetetlen... hiszen még teljesen ártatlan. Kérdések, de válaszom még nincs rájuk. De majd kifaggatom a kínzás után, akkor biztosan engedékenyebb lesz. 

Felállok, mikor hallom, hogy behozzák áldozatom. Muszáj elvigyorodnom, mikor látom tekintetét, arcát, mikor rádobják az ágyra. Pirulva pillant fel rám, szemeiben egy kis félelemmel. Rámarkolok combjaira, hogy szétfeszíthessem lábait. Próbál tiltakozni, hasztalan. Sokkal erõsebb vagyok nála, ez látszik is... - simítok végig testén, ingerelve mellbimbóit. Hiába néz rám úgy, mint aki mentem megöl, teste nem hazudik. Hatással van rá az érintésem.

- Hiába nézel rám így, nem fogom abbahagyni - vigyorgok rá gonoszan, miközben mutatóujjammal befurakszom szájába. Egy halk nyögéssel fogadja be, s értve a célzást, nyalogatni kezdi. Felsóhajtok. Jó a nyelv munkája... - kezdek kutakodni a hátam mögött lévõ szájpecek után. Mikor megtalálom, diadalmasan mutatom fel, mire a szemei kitágulnak. Hehe...

- Mit akar azzal?! 

Ártatlan szemekkel hajolok hozzá, egészen közel arcához. Illata kicsit elbódít, felizgat, de nem hagyom magam elvarázsolni. Hiába ilyen aranyos, és kívánatos, nem leszek gyengéd soha!

- Mi lenne? Szájpecek. Tudod, amivel csendben maradsz, amíg durván szeretlek - teszem be szájába a tárgyat, majd összecsatolom. Elégedetten szemlélem mûvem, miközben én is megszabadulok a felesleges ruháimtól. 

Hallom, ahogy nyel egyet, talán félelmében. Elvigyorodom. Lassan fölé mászom, kiélvezve minden pillanatot félelmébõl. Láthatóan tiltakozni akar, de nincs abban a helyzetben. Milyen kár... neki. Nekem tökéletes így... 
- Nem tudom, hogy hogy állsz bizonyos eszközökkel, de ha mostanáig nem ismerted, most biztos megfogod. Ostor, kötelek, bilincs... - ujjaimmal kicsit megpöckölöm a szájpecket. - És szájpecek. Megannyi érdekes, fájdalmas eszköz, amit arra használnak... - hajolok mellkasára, s lassan csókolgatni kezdem, lefele haladva. Kezemmel közben combja belsõ felét ingerlem, csipkedem. Még nem akarok eszközöket használni. Majd csak akkor, ha már túlzottan élvezi...

Kissebb nyögései betöltik az egész szobát, vissza verõdve a falakról. Izgató.
 - Félsz? Jó, ha félsz... de ha bírod a fájdalmat, élvezni is fogod, kicsi Seijun... - harapok gyengéden hasába, mire teste összerezzen. Elégedetten felsóhajtok. Tökéletes estének nézünk elébe.

 Csak egy pillanatra állok meg. Sípol a tüdõm, a lábaim is fájnak, elfáradtam. Fogalmam sincs mióta futok, csak elõre nézve suhantam eddig. Nem hagyom, hogy elkapjanak. Végül csak két lélegzetvételre futja, máris meghallom zajaikat hátam mögül. Menekülnöm kell tovább, de lábaim zsibbognak, testem egészében reszket. A környezet sem ismerõs, már rég elhagyhattam a birodalmam. Az egyik üldözõm magához ránt. Démon lehet, úgy bûzlik, mint egy holttest.

-          Gwanno ereb min! (Hagyj békén!) – órdítok fel saját nyelvemen, de nem úgy tûnik, mint aki megérti.

 Kiküzdöm magam nagynehezen és elõrántom kardomat. Ne remegj már te kéz!

 Egy undorító kacajjal üti ki kezembõl a fegyvert. Oh, hát ez fenomenális!

 Üldözõim nem törõdnek ellenkezésemmel, apró sebeket ejtnek testemen, amik rettentõen fájnak, de arcom rezzenéstelen marad.

-          Idióták! – Összerezzenek a hideg baritonra, mintha villám csapott volna a földbe.

-          Belial-sama... – Nyöszörgésének, nyögések. Próbálok észrevétlen maradni, bár jelen pillanatban moccani sem bírok.

-          Tûnjetek a szemem elõl! Ha pedig meglátlak titeket erre, a kínzáson kívül mást is kaphattok...

 Hangos sikoly tölti ki a csendet. Összerezzenek.

-          Hé, jól vagy? – szól egy mély hang, s testem felsegíti a földrõl, majd ruháim igazgatja. Õ is demon, hát akkor miért segít?

 Még egy démonfajzat lép elém, kezében lánc, amit felém int.

-          Válaszolj! Mi a neved?

 Közelebb hajol. Megrezzenve húzom összébb magam.

-          Mi a neved?! – hallom ismét a félelmet keltõ baritont.

 Kérdésére nem hall választ tõlem, ami láthatóan nem tetszik neki. Vékony testem körbefonja lánccal, majd rászorít. Felnyögve tudatom vele fájdalmam, de ezzel nem törõdik.

-          Ki vagy?

-          Seijun Iwa… - adom meg a gyenge feleletet.

-          És miért vagy itt? Elvégre... ide nem sokan jönnek, hiába szép a táj. Elhagyatott hely.

 A hangja olyan, mint a durvaszõrme, mély és telt, egy kicsit obszcén, mintha már az, hogy szóba áll vele egy lény, valami mocskos dolog lenne. Talán az is volt.

 A másik demon biccentve távozik a fák takarása közé, ketesben hagyva társával. A lánc szorul, testem erõtlenül engedelmeskedik neki. Magáhozránt, mit már nem tûrök el, bármennyire is fájdalmat okoz.

- Eressz el, démonfajzat! Nem tudod kit rángatsz épp – szólok rá egércincogásnak ható hanggal.

 Vigyor terül szét arcán, mire akaratlanul is hátrább húzódok.

-          Te nem tudod ki tart láncon, kicsikém – duruzsolja a szavakat. Grr…

 Meglepetten nyikkanok fel, mikor vállára kap, mint valami zsákot. Elõször még fel sem fogom, aztán teljes erõmbõl kezdem ütni és karmolni hátát, csak sajnos ez láthatóan csak vigyorát dagassza. Akkor dermedek meg, mikor belemarkol hátsófelembe. Eszeveszetten kezdek kapálózni, ami nem nagyon hatja meg. Akkor sem adom fel!

 Nyekkenve csattanok egy hideg padlón.

-          Auta miqula orqu! (Menj, csókolj meg egy orkot! *tünde szitkozódás*.

 A démon értetlenül néz rám, majd nem is foglalkozva velem ráparancsol valakire, hogy fürdessen meg és készítsen elõ neki. Fel akar falni? Nem, határozottan rágós lennék neki. Ugye, nem akar felfalni?

 Egy rántással szabadít meg ruháimtól, és éhesen végigméri testemet, amit szemérmesen próbálok takargatni. Nincs nagyobb sérülésem a karomon kívül, amit az egyik demon szorított meg.

-          Jó lesz, vidd! – dörren fel.

-          Igen is, Belial-sama!

 Ismét valakinek az ölében találom magam. Értetlenül pislogva szemlélem, hogy itt mindenki nagyobb nálam. Azonnal ki is röppennék ennek a kétajtós szekrénynek a karjaiból, de visszaránt magához.  Ennek köszönhetõen olyan pózba kerülök, mint egy szuka, akit épp felcsinálnak.

-          Nocsak, formás kis hátsó, ha nem lennél Urunké, igazán eljátszadoznék veled – dorombol fülembe. Itt mindenki elmebeteg! Akaratlanul nyögök ijedtemben, mikor felém löki csípõjét. – Ch, kéjenc dög, Urunknak jó szeme van.

 Magával rángat, majd tartja ficánkoló testem, miközben pár szolga súrolja le bõrömrõl a piszkot.

 Óvatosabban, fáj… õket nem érdekli. Testemen felragyog egy pillanatra a sárkány minta, mire úgy kapják el kezeiket, mintha tûzbe nyúltak volna. Apró sérüléseim, és a demon ujjainak nyomai is eltûnnek testemrõl.

 Már épp szöknék is meg, mikor valaki a hóna alá kap. Meglepetten pislogok párat, aztán harapok, karmolok, ficánkolok, mindent, ami belefér.

 Puha ágyon találom magam. Összezárom lábaim, mert nem épp olyan helyen áll, amit szívesen mutogatnék.

 Arcomon lévõ pírnál csak az õ elégedett rókavigyora nagyobb.

 Hideg ujjai combomra kúsznak, majd széttárja lábaim. Megremegek és ismét próbálom eltakarni magam, de nem enged. Megragadja kezeim, és egy bõrövvel köti össze õket. Szitkozódom és vonaglok az ágyon, hogy kiszabadulhassak, de nem mutat érzelmet affelé, hogy megszánjon.

 Ujjai végigszaladnak testemen. Megremegek, de próbálok olyan szúrósan csillogó szemekkel nézni rá, ahogy csak tudok. A testem talán használni fogja, de nem adom meg neki azt az örömet, hogy megtõrten lásson.

-          Phalene! – lepõdik meg, és én zavartan fordítom el a tekintetem. Olyan meleg lett hirtelen… de biztos csak a melegház fülledt levegõje miatt kapkodom a levegõt. – Miért nem mutatta Meg nekem ezt a helyett ezelõtt senki?

-          Én… nem tudom – fordultam el, derengõ ruhámat és lábaimat nézve a tiszta, áttetszõ vízben. – Szinte mindenki megfeledkezett róla a sok probléma miatt…

-          Értem. Sebaj, a lényeg, hogy most ide találtam – hangja boldog és vidám, majdnem, mint Conradé, mikor utazni készül, felfedezni. Felszabadult… lassan kinyújtom a lábam és óvatosan odébb gázolok a vízben, a meleg szinte égeti a bõröm, olyan forró… - Én… valami rosszat tettem? – kérdi halkan. – Egyik napról a másikra olyan távolságtartó lett, kisasszony.

Megijedtem. Nem, semmi rosszat nem tett! Miért hiszi ezt?

-          Nem, nem! Dehogy is… nem tett semmit. Én csak… - nézek bele egy pillanatra a szemeibe, aztán önmagam ostobaságán – Ahh – fakadok ki és kigázolva a víztõl felkapom a vékony cipellõimet, miközben a vizes ruhám könnyû anyaga elnehezedve akaszkodott a lábamra.

-          Ne, kérlek! – kapja el a kezem és megdöbbenve, szinte elszörnyedve érzem, hogy magához húz, és én nem ellenkezek. – Én még nem éreztem hasonlót – suttogja, szemeimbe mélyed, ujjával az arcom cirógatja. Keze meleg, szinte lángol, perzseli a bõröm, szinte fáj, mégis arcom a tenyerébe simítanám. Már fáj, hogy ezt nem teszem meg. Nyelek egyet, remegve feszítem kezeim a mellkasának, de semmi erõm nincs… csak állok, mint egy tehetetlen marionett-báb. Ahogy ajkait figyelem, miközben lassan, forrón suttogva formálja a szavakat, szégyenkeztetõ és különös szavak, mégis belereszket a szívem. Szépeket mond nekem… Két tenyere forró, arcom megemeli, és minden hiúságom és királyi méltóságom össze kell szednem, minden uncia bátorságom és erõm, hogy ne sírjam el magam.

-          Hiába mondom el az érzéseim, nincs jelentõségük – próbálok határozott lenni, mégsem megy. Gyámoltalan és törékeny a hangom, szinte szégyenkezek miatta.

-          Már hogyne lenne jelentõségük? – néz rám csodaszép szemeivel, szõke haja lágyan öleli körbe az arcát, legszívesebben megsimítanám, lágyan megérintve homlokát simítanám ki az arcából a puha tincseket…

-          Te nem tartozol ide Coralen – suttogom a nevét, mintha egy ima lenne. – El fogsz menni… - sóhajtom, hangom halk és jelentéktelen. A gondolatra hogy színeit nem látom a fehér táj elõtt, összeszorul a szívem és kósza könnycseppek peregnek lassan az arcomon. – A szívem szakadna meg a fájdalomtól a búcsú pillanatában – néztem merõen a szemébe, mert nem volt erõm elfordulni. Lassan eresztette le meleg kezeit, és úgy érzem, mintha meghalnék. Hideg… halotti hideg és csend. Kézfejével finoman letörli a könnyeim, mire meglepetten nézek rá. Azt hittem, elutasításomra meggyûlöl, kicsörtet a fülledt üvegkalitkából és magamra hagy saját szégyenemmel és szenvedésemmel.

-          És ha nem lesz több közöttünk, akkor nem szakad meg a szíved? – kérdi csendesen, és ránézek. – Mert nekem így is, úgy is… És akkor azzal a tudattal kell élnem, hogy volt lehetõségem… de nem tettem meg. Ez a tudat téged nem marcangolna? Nem kúszna minden nap a fejedbe, hogy miért? – elkerekednek a szemeim és zavaromben lehajtom a fejem. Magához von, karjai átölelnek, elveszek a szorításában, csupán hangját hallom, kedves, gyõzködõ szavait. – Élvezhetnénk egymás társaságát…

-          Az apám nem örülne neki… se más a palotában – próbálom felhozni gyenge érvként, ellenállásom utolsó falai omlanak le végérvényesen a pillanatnyi öröm, tengernyi kín kapuja elõtt.

-          Senki sem fogja megtudni… - susogja, egy pillanatra baljóslatúan összeszorul a gyomrom. Ujjaival feljebb emeli az állam, ajkaim önkéntelenül is szétnyitom, szempilláim megrebbennek… már-már érzem a leheletét az arcomon, ajkainak érintését már szinte érzem…

Mire magamhoz térek a bódult kábulatból, egy hatalmas, dús levelû bokor mögé perdültünk. Az arcom kivörösödik, a lélegzetem felgyorsul… istenem, ha valaki meglátott volna… Ó, Pela…

-          Phalene kisasszony! – szólongat, de reszketve simulok mozdulatlanul, megfeszített tagokkal, moccanni sem merek, amíg Coralen a kezemnél fogva finoman húzni kezd.

-          Ki kell találnom, merre voltam – suttogom zavartan.

-          Ha látta a kabátom majd azt mondom, hogy én itt voltam, de elaludtam a dzsungel közepén – néz rám és elgondolkodva bólintok. Hirtelen heves késztetést érzek, hogy meneküljek. El innen, messzire, el tõle, félek, rettegek, bezárkózok a szobámba és ki sem jövök, amíg idegenek tartózkodnak az udvarban.

-          Jobb, ha visszamegyek a palotába – suttogom, és próbálok elillanni.

-          Várj még – mondja halkan és karomnál fogva visszahúz. Meglepetten nézek fel rá, és mikor ajkait megérzem az ajkaimon, meglepetten sóhajtok fel. Ilyen forró… annyira különös, égetõ érzés volt, lehunytam a szemem, és ujjaimat a kezére simítva finoman mozdítottam meg az ajkaim, ösztönösen. Mintha pillangók repkedtek volna a gyomromban…

***

A szobámban állok, két kezemmel a fehér függönyt markolom, és nézek ki a fejembõl, szabályosan. Nem merek gondolkodni… arra sem emlékszem, hogy jutottam el idáig. Mármint… a szobámba. Önkéntelenül is visszaképzeltem azt a pillanatot, ahogy a karja a derekam szorítja, forró és édes ajkait az ajkaimon… megborzongtam és tétovázva érintettem meg az ajkaim. Olyan mesebeli pillanat volt…

Tovább meredek a havas tájra. Próbálom összegezni az érzéseim; félek. Igen, rettenetesen félek, mint a sötétben elbúvó rémektõl, hiszen ki tudja, mi lapul ott… mi lapul a távoli jövõben, mi lesz velünk?

Izgatott vagyok, boldog… mégis remegek…
Mi van akkor, ha csak átver? Ha kihasznál, hiszen… olyan furcsán nézett rám, amikor azt mondta, nem tudja meg senki… ez bizalmatlansággal és félelemmel töltött el. És ha… tényleg nem csapna be, és megszeretném?

Megfordulok és lassan köröket rovok a szobám padlójába. Oda vissza sétálok, megállás nélkül, ruhám szegélye a földet söpri; már vizes, sáros, meg is fagyott és most nedves csíkot hagyott arra, amerre körbejárok.

-          Kisasszony! – nyit be Pela és megdöbbenve kap a szívéhez. – Kisassony, merre járt, csupa piszok a ruhája!

-          Oh… ahh, nem figyeltem.

-          Elõkészítek mást – sóhajt fel és pedig engedelmesen és örömmel csinálom amit mond, hogy elterelje a gondolataimat Coralen szemeirõl és szavairól. Rettenetesen hálás voltam neki. Nyugodtan kapcsolta be a csatokat, és új dolgot fedeztem fel.

-          Ez…

-          Egy kereskedõnél találtam és volt bátorságom hozzávarrni a ruhához – mondta és összekapcsolta a mellkasomnál a sötét tengerkék anyagot. A tükör elõtt elképedve simogattam a derekamnál a fûzõszerû részt. Ez milyen szép… színes…  (http://image.made-in-china.com/2f0j00TCZEgcBzHVqM/White-Wedding-Dress-RS-180-.jpg)

-          Ez csodálatos. Köszönöm – nézek fel a lányra.

-          A kisasszonyomért bármit – hajolt meg mosolyogva, és kisétált a szobából. Színes… Igen.

Bátor akarok lenni, szeretni szeretném Coralent, csak úgy, spontán… Beleléptem könnyû, fehér cipõimbe és felfogva a bõ szoknya elejét, kifutok a szobából. Ujjaim alatt érzem a fehér anyagot és a merev ezüstszálak mintázatát, és mosolyogva, izgatottan futok az udvarra.

Kint lassan sétálok, besiettem Zanához és kissé reszketõ ujjaimmal simogatom meg.

-          Jaj kislány… mi lesz velem? – dörgöltem az arcom a ló pofájához, mire kedvesen felnyihogott, kontyba csavart tincseimet kidörgölte a frizurámból. Nevetve simítottam vissza, és megsimogattam, majd kisétáltam az istállóból.

Aztán megpillantottam. Sietõsebbre veszem a lépteimet.
Beszélget valakivel… a mosoly lassan egyre kisebb, és mire melléjük érek, komoly arccal nézek farkasszemet a magas, széles vállú idegennel. Sötét, vörösesbarna haja volt, vad vonásai, lángoló szeme… mozdulatlanul, jegesen állom a tekintetét, kezeim ökölbe szorultak.

Mögötte még több, színes öltözékû katona, lovakon. Dicsõ sereg… nyilvánvaló, mit akarnak.

-          Phalene – lepõdött meg Coralen. A hangja hirtelen kapkodó, zavart lett. A magas férfi egy vad, kesely lovat fogott határozottan.

-          Ki a kisasszony?

-          A királyság urának lánya – mondtam határozottan, jeges hangon – és Ön?

Nem vártam meg a választ. Hazudott. Becsapott, becsapott, becsapott… ökölbe szorítom a kezem, körmeim a tenyerembe vájnak. Önkéntelenül s szorítom, amíg hirtelen meg nem érzem, hogy vérem végigcsorog a kézfejemen. Becsapott, becsapott… teljesen ostobának érzem magam. Ha lett volna ideje, biztos még jobban kihasználta volna a naivitásom…

Kihasznált… vérem fehéren lángolni kezdett, ahogy apró csöppecskékben a földre hullott. Finoman meghajoltam és szó nélkül távoztam.

A sok kis pont még halványan lángolt, parázslott, aztán elhamvadtak.

A szobámba akartam futni. Mégis elmegy. Eljöttek érte, elmegy, itt hagy, de a reményt felgyújtotta a szívemben. Csúnyán becsapott.

Meggondolom magam, és az istállóba szaladok. A kontyból kicsúsznak a tincsek, olyan nehéz és éles a levegõ, hasogatja a tüdõm, a szemeimben könnyek csillognak. Szinte feltépem Zana karámjának az ajtaját, és csak úgy, nyereg és minden nélkül a hátára dobom magam. Az illendõségnek ellentmondva, figyelmen kívül hagyva a díszes szoknyát megsarkantyúzom az oldalát.

-          Gyia! – szólok rá elkeseredetten, mire felágaskodik, és nehéz patáival erõszakosan dobbantva, és kiszáguldott az istálló ajtaján. Hajam szétbomlott, kieresztve lobogott utánam, ahogy megkapaszkodtam Zana sörényében és egyre gyorsabb vágtára sarkalltam. – Gyia-gyia!

Ugratott, és kisuhantunk az ajtón. El innen! Nem akarom látni!

A katonák kiáltoztak, néhányan füttyögtek… nem érdekelt.

Vágtattunk. El innen!

-          Zana felágaskodik és elkeseredve nyerített fel. Két hátsó lábán hátralépve próbálom meg visszafogni, kétségbeesve markolom a kantárt, hogy le ne essek; az egyet jelentene a halálos ítéletemmel.

Éles fény villan és férfias hangot hallok, a penge fémes, csilingelõ surranását és harcot. Szemem kitágulva issza a látványt, ami nélkül is elélnék még életem végéig, de gyõzött… Zanát visszafogtam, végre megint négy lábon áll, és kétségbeesve siklok le a hátáról, Coralenhez futva. Gyõzött, gyõzött… megsérült… összeszorul a szívem, és mellé futok. Átkarolva a derekát segítem fel, kezét lefejtve nézem meg a sebet.

-          Mi a franc ez…? – szisszen fel, ahogy óvatosan megérintem. Elkapom az ujjaim, mintha tûz égetett volna meg.

-          A nyálában hallucinogén méreg van… Így zavarja össze az áldozatot. Pár perc és… elmúlik – nyelek egyet. Szörnyû bûntudatom van.

-          Remek… - ül le mégis, zihálva, mellé ülök és támasztom. Vállamra hajtja a fejét, lehunyt szemmel liheg, és pedig reszketegen simítom meg a fejét átkarolva a homlokát.

-          Köszönöm – suttogom. Olyan jó ez a pillanat, különleges, és félek is tõle…

-          Most már kvittek vagyunk – szusszantja, és tovább pihen.

Hiába ragaszkodtam hozzá, hogy õ üljön a ló hátán, õ erõszakoskodott, hogy õ sétáljon. Kompromisszumként hallgatólagosan egymásra néztünk, és Zana dupla terhet cipelt. Könnyedén tartom ujjaim között a bõr szíjat, hátam a mellkasának simul… Megborzongok, és mereven elõre szegezem a pillantásom.

-          Sajnálom, hogy ennyi gond van velem – mormolja a vállam fölött halkan.

-          Semmi baj, nem okozol… gondot – suttogom elõre meredve. Olyan meleg… - Fõleg, mivel megmentetted az életünket.

-          Ez a kötelességem. De szívesen tettem – mondja, és nem tudok megszólalni. Érzéseim kuszán kavarognak, mennyire értelmetlen, zavaros gondolatok… Azt akarom, hogy az út örökké tartson, és hogy minél hamarabb otthon legyek, messze tõle, a meleg testétõl és a saját gondolataimtól.

A kapun belovagolva azonnal körbevettek minket a szolgák, szabályosan lerángattak a lóról és Pela dirigálására a szobám felé lettem vonszolva. Mielõtt felocsúdok, már egy kád olajos-illatos vízben, fekete hajam körbevesz és rám tapad, mint valami bizarr hínár.

Nem figyelek komornám csacsogására, megfedésére vagy meséire, kérdéseire csendesen hümmögök és kiemelem ujjaim a víz alól. Véres volt a válla, de még sebesülten is milyen csodálatosan kecsesen harcolt…

Pela felöltöztet és a tükör elé nyomva a hajam összefonja, majd kontyba tûzi. Díszes fehér hajtûkkel tûzi meg, melyeknek hegyén fehér gömböcskék csillogtak. Nyeltem egyet, miközben körülöttem sündörgött… úgy érzem magam, mint egy báb… kezeimen aprócska csipkekesztyûk kerülnek, aminek díszes végeit akadozó mozdulatokkal morzsolom ujjaim között. Mintha pillangók bizsergetnék a gyomrom, olyan szorítóan fájó érzés…

-          Kisasszony, csodálatosa néz ki! Olyan szomorú az arca, elhiszem, hogy hatalmas ijedtségen van túl! – csicsergi, én pedig elmosolyodok egy pillanatra. Igen. Megijedtem. (http://www.dhgate.com/fashion-2009-white-wedding-dress-formal-clothes/p-ff80808121bf347a0121c3e5eeaf1598.html)

-          Coralen úrnak elszakadtak a ruhái – mondom csendesen, oldalra fordítva a fejem. – Úgy illik, hogy megháláljam. Készíts elõ megfelelõ öltözékeket.

-          Azonnal, kisasszony – hajol meg, és sietõsen kislisszol a szobából. Ujjaim között a nyakékem medálját forgatom, várom, hogy visszatérjen. Apró koppanásaira felállok és csendesen elindulok elõtte. Hálásnak kell lennem, amiért megmentett… Mégis szorongva megyek a szobája felé, dobogó szívvel… Megrázom a fejem és bekopogok a fehér faajtón, mikor is felhangzik a csendes Szabad! felszólítás.

-          Még egyszer szeretnék köszönetet mondani, amiért megmentett – mondtam halkan, apró mosollyal, bár a pillantásom nem mertem a szemeihez emelni. Mégis kényszerítem magam, micsoda illetlenség a földet bámulni… lassan emelem fel a pillantásom, nagy hibámra. Széles, kidolgozott mellkasán lágyan hullámzik a lestrapált ing, mély vágás, nagy repedés… ennyi erõvel minek van rajta?

Arcom hûvösen lángolni kezdett, furcsa érzés… - És az apám is. – Nem tudom, miért mondom ezt, miért kenem az egészet az apámra. – Ezeket küldi önnek - lovallom még mélyebben magam a hazugságba. Milyen kínos, milyen szégyenteljes…

-          Köszönöm. Már kezdem megszokni a fehéret – mosolyodik el keserûen, amibe belesajdul a bensõm. Biccentek egyet, kezeimet összefonom magam elõtt, majd Pela nyomában kisietek. Kisietnék.

-          Phalene, kérem… - megtorpanok, ujjaimmal a medálomat szorongatva.

-          Igen? – kérdezem halkan. Ujjaimmal lassan simogatom a hideg ezüstkilincset.

-          Nem tudja, az apja… hogy az apja mikor szándékozik hazaküldeni? – lép közelebb. Ó. El akar menni? Máris?

-          Megértem, hogy nem szeret itt lenni, nem ez a hazája – nézek a szemeibe. Diplomatikus válasz, fogalmam sincs.

Ne menj el…

-          Nem, nem errõl van szó… illetve… errõl is… - fordul el egy pillanatra zavartan. Megrebben a szám széle, fuvallatnyi, beletörõdött mosoly… - Kedvelem a társaságát és a kastélyt… csak a hó…

Milyen mély, tiszta tekintetû szeme van, elképesztõ…

-          Semmi baj. Az ön hazájában nekem lenne honvágyam – mondom, és összeszorítom a számat. Kisietek az ajtón, úgy engedem el a kilincset, mintha égetne… szinte érzem a forró, vörös, lüktetõ csíkot a tenyeremben…

***

Csendesen álltam, amíg Pela meghúzta a fûzõt a derekamon. Szenvedve hajtottam le a fejem, kezeimet kifeszítve támaszkodom, amíg bekapcsolja a rögzítõ csatokat is. Mélyet sóhajtva nézek a tükörbe… a derekam karcsú és egyenes, bõ, fátylas szoknya, egyszerû fehér korzett rész, két vékony pánttal, ami lecsúsztatva feszül a vállaimon. (http://www.getbestwedding.com/tag/bridal-dresses/) hajamat ismét feltûzte és megerõsítette a fehér gömböcskés hajtûkkel, de most hozzáfogatva a hajamhoz egy csipkés hálót, ami csupán a kontyrészt takarta, ahol a hajráfokat szokták a hajamba tûzni, ott már a saját fürtjeim sötétlettek. Szemeimet kihúzta, ajkamat kifestette…

-          Csodálatos lett, kisasszony! – lelkendezik.

-          Köszönöm – sóhajtottam. Pela kiment, hogy vacsora kezdetekor visszajön értem, és én a nyakékemmel játszadozva apró, csipkekesztyûs ujjaimmal néztem magam a tükörben.

Próbálom külsõ szemlélõként összegezni egész lényem. Fajtámtól eltérõen hajam és szemem sötét, a fehér ruha a sápadt testem színéhez olvad, ajkaim sápadtak és vértelenek… csupán fekete szemeim égnek lázasan…

-          Semmi vér, semmi tûz, semmi élet – suttogom, majd mikor Pela bekopog, felállok és utána lassan sétálni kezdek az étkezõ felé. Kezeimet összekulcsolom, és magamban imádkozva sétálok utána.

-          Phalene kisasszony – mondta Pela, majd meghajolva távozik. Édesapámra és édesanyámra pillantva finoman meghajolok, majd helyet foglalok. Coralenra pillantok, csak egy kicsit, utána lesütöm a szemeim. Vértelen, színtelen, élettelen… õ még patyolatfehér ruháiban is elüt a halottsápadt társaságtól, valahogy… mint egy fekete tintapötty a fehér papíron…

Hangos, erõs lábdobbanások rezzentenek fel, oldalra kapom a fejem, mikor is szinte kicsapódik a duplaszárnyú ajtó, és egy fekete ruhás alak állt meg.

-          Hol az én kicsi fehér pillangóm, had öleljem meg! – süvít a mély, zengõ bariton, mire lassan, mintha álmot látnék állok fel, és lassan elé sétálok, ujjaimmal finoman érintve meg a fekete ruházatot.

-          Ó, Conrad – sóhajtok fel, és kezeimet a mellkasán pihentetve simultam a széles, masszív mellkashoz. Erõs karjaival átölel, szinte beleroppant a mellkasába. Fehér haja a háta közepéig omlik, jeges, savókék szemeit hosszú, sötét szempillák keretezték… - Összeroppantasz! – kacagtam fel az ölelésében.

-          Ilyen törékeny kis pillére vigyázni is kell – nevetett fel öblös hangán.

-          Conrad, bemutatom neked kedves vendégünket, Coralen urat – zendült fel édesapám nyugodt hangja. – Conrad az örökösöm, az elsõszülött fiam.
Felmosolygok a bátyámra, megsimogatva az erõs tenyereket.

-          Milyen volt a felfedezés a hegyekben? – kérdezem csendesen, de izgalommal teli hangon.

-          Ó, nagyszerû! – kacag a bátyám. Féktelen jókedve híres volt, tüzes természet a hûvös vértõl elütõen… irigyeltem, mindig is. – Vad tájak, haragos tengerszemek… a Basine-i tengerig jutottunk!

-          Ó – sóhajtok fel vágyakozva. Tekintetem lesütöm és ellágyulva hallgatom a meséit.

Összefacsarodott a szívem, kicsit összegörnyedek, mintha a zsigereimet facsarnák.

***

A vacsora után könnyû fátylat borítok a vállaimra, és sétálni indulok a fehér, hólepte udvaron. Csendesen róttam az alig látható ösvényt, a deres, fagyos hó ropog a lábaim alatt, pedig olyan könnyû a léptem… Oldalra sétálok, és egy magas, deres és a jégtõl átláthatatlan házhoz értem. Mint egy óriási fehér kalitka a hófedte fekete fák között…   Az üvegház.

Arrafelé veszem a lépéseim, és lesöpörve a havat az ezüst, díszes kilincsrõl benyitok és besurranok. Micsoda meleg, fülledt levegõ… olyan nehéz lélegeznem…

Minden zöld, sárga, vörös, kék és lila, színorgia, pára, csobogó kis vízesés, színes állatok… egy kis hullámpapagáj az ujjamra száll, fejecskéjét búgva dörgöli a tenyeremhez. Leengedem könnyû fátylam, és egy mohás sziklára ülök, kilépek a cipellõimbõl, lábam a csobogó, langyos vízbe süllyesztem, lassan… kiélvezve a lángoló érzést a bõrömön. Élvezve a pillanatot fordítottam a behavazott tetõ felé a fejem, felsóhajtok, lehunyt szemmel…

Hirtelen meglepett felkiáltásra felkapom a fejem, és megpróbálok felállni, de elfeledkezek hosszú szoknyámról. Térdig állok a meleg vízben, és ijedten kapok a nyakamhoz, a szívem a torkomban dobog…

Aranyszõke fürtök, átható tekintet…

-          Édesapám – hajolok meg, mikor belépek.

-          Phalene.

-          Gond van, papa? – ülök le elé, és biccentve fogadom a hûvös, zöldesfehér italt. Citromos, hmm…

-          Kislányom, érdekes dolgokat hallottam – kavargatta meg a forró, áttetszõ, vízszerû italt, aminek ennek ellenére égetõen savanykás íze volt. Forró ital. Értetlenül nézek rá, kicsit félrebiccentve a fejem, ölemben tartva az italom. – Aggódom, hogy a katonák körül mozogsz.

-          Nem értem, papa – rázom meg finoman a fejem. Semmi rosszat nem tettem.

-          Coralen nagyvilági férfi. Sok helyen járt, sok mindent látott. Nem mondok semmi konkrétat, kislányom… de légy nagyon körültekintõ.

-          Értem papa – bólintottam, és felkortyolom az italt. – Ez természetes – suttogom, majd meghajolok, és apám intésére kimegyek a terembõl. Összeszorítom az ajkaim, és egy pillanatra a falnak dõlök, ujjaimmal megszorítom a medálom. Ó, papa…  már remeg az ujjam, és a szám sarka is. Eddig sosem éreztem, hogy náluk bárki is bizalmatlan lett volna bárki iránt… nem ismertem ezt az érzést. Kihúztam magam, de a fejem lehajtottam, és csendesen, lehunyt szemmel siklok végig a folyosókon, a szobámig.

Ott beültem az ablak elõtte fehér karosszékbe, ujjaimmal megsimítom a fehér fa faragását. Pela behozta az ételt, alig csipegetek. Furcsa nyomást éreztem a gyomromnál. Ujjaimmal lágyan keringtem az atomnyi vékony üvegpohár száján, halkan megcsendítve. Zeng a szoba tõle… a felkelõ holdvilágot bámulom, tovább énekeltetve a poharat.

Megközelítõleg három napig nem hagytam el a szobámat. Lábaimat felhúzva kuporgom a székben, vagy az ölembe támasztott apró hárfát pengetem, vagy halványkék gyertyafény mellett olvasgatok… gondolataim messze csapongnak, nem kötöm le egy helyre. Amikor Pela bejött egy pohár tejjel, méltatlankodva nyitotta ki az ablakot.

-          Kisasszony, igazán menjen ki egy kis idõre. Régen volt már, hogy a szobájába zárkózott, és az étkezéseknél sem jelent meg – csivitelte. Lehajtott fejjel üldögéltem, tovább simogatva a hárfa húrjait.

-          Igazad van – suttogom. Letettem a hárfát, és felálltam. – Készítsd elõ a ruhámat. Levegõzni megyek.

-          Estére hazatér? – érdeklõdött a lány, miközben friss mozdulatokkal készítette elõ a lovaglóruhámat.

-          Ez természetes. Most nincs kedvem kint maradni – mondtam, majd felemelem a kezeim, hogy átöltöztethessen. Összegomboltam a mellényem és könnyedén léptem bele a félcombig érõ fehér csizmákba. A hajam összefonta és felfogatta, majd huncut mosollyal egy fehér kõvirágot vett elõ. Leheletfinom fehér márvány és alabástrom rododendron és hibiszkuszt ábrázolt.

-          Ha megbocsát – mondta, és feltûzte a kontyomba.

-          Ez csodálatos – mondtam meglepõdve.

-          A piacon találtam – mesélte, és hátratéve a kezét hátralép. – Csodálatos a kisasszony hajában.

-          Ez csodálatos – mosolyogtam rá fáradt mosollyal, de hálásan csillogó szemekkel. Vidáman elmosolyodott, és megemelve a köténykéjét kifordult a szobámból. – szólok, hogy készítsék elõ Zanát.

-          Köszönöm – mondtam, és ülve maradtam. Pár pillanatig próbáltam a lelki erõmet összeszedni, hogy megmozduljak, aztán felállok, és dacosan egyenes háttal lesétálok.

Zana kitörõ örömmel fogad. Lelkiismeret furdalásom támad, amiért olyan sokáig nem mentem le hozzá… Alexandert sem láttam pár napja… belém mar a bûntudat.

Zana rettentõ gyorsan szárnyalt. Patái alig érintették a földet, tajtékzani kezdett a bõre, és szinte hisztériásan hajtottam a lovat. Egy idõ után lelassítottam, és lépésben haladtam tovább. Megszomjaztam, ahogy megsimogattam Zana nyakát.

-          Sajnálom – susogtam neki, és oldalra húzom a kantárt, és felcaplatunk egy kis dombra a chilpéric-i erdõben, aminek a tetejérõl egy kristálytiszta csermely folydogált.
Meghökkenve néztem az elõttem álló férfira, akinek fehér vastag kabátja alól kivillantak a saját, színes ruhái. Kezében egy ezüst penge villogott, és meglepve engedte le, amikor megjelenek. Milyen csilingelõ hangja volt a pengének…

-          Hercegnõ – biccent felém. Zana kantárját nyugodtra fogom és visszabiccentek.

-          Coralen… elnézést, nem akartam megzavarni – csúszok le Zana hátáról.

-          Semmi baj, amúgy is ideje lett volna abbahagynom – mosolyog. Megrezdül a szám sarka, de valahogy nem volt erõm mosolyogni. – Az istállóban belekezdett valamibe, de aztán nem tudta befejezni. Kérem, elmondaná, mit szeretett volna?

Résnyire nyitott ajkaim megremegtek, aztán szorosan összepréselem. Elfordítottam a fejem és Zanát megsimogatva elkezdtem oldalra vezetni.

-          Nem tudom, mire gondol – suttogom, és a csermelyhez vezetem. Leveszem róla a kantárt, és a nyeregtáskából kiveszek a magam számára is egy ezüst serlegecskét. Pedig tisztán emlékszem… róla akartam hallani. Az életérõl, a szokásaikról… de a papa direkt erre figyelmeztetett. Õ… más. Kedves, de… összeszorítottam a szemeim, és elfordultam. Zana nyakát cirógattam, amíg ivott.

-          Kérem… gond van? – lépett közelebb hozzám.