Nem tudom, meddig alhatok, de mikor felébredek, már jobban érzem magam. A fájdalmaim múlóban vannak, és ráadásul valaki jelenlétét is érzékelem. A szemeim lassan nyílnak ki, majd óvatosan fel próbálok ülni. De az a valaki azonnal hozzám lép, és felismerem Antoniót.

- Ne mozdulj – mondja rám mosolyogva. Olyan gyönyörû mosolya van, és velem még soha senki nem viselkedett így. Nem vagyok ehhez hozzászokva. - Nem vagy még jól.

- Már jobban vagyok – hajtom le a fejem, éjfekete hajam elõrehullik. Gyûlölöm a színét, legszívesebben tövestül tépném ki, vagy festeném be. Nem is tudom, miért nem teszem.

- De még nem eléggé ahhoz, hogy engedjelek téged felkelni – fedd meg sóhajtva. 

Engedelmesen bólintok, õ pedig nem tesz mást, mint vizet hoz nekem egy tálkában. Erõtlen vagyok, õ is tudja, én is tudom. Ki vagyok szolgáltatva neki, és ha bántani akarna, meg sem tudnám akadályozni. Mi van, ha kihasznál? Attól, hogy fénytündér, õ is gyûlölhet engem amiatt, ami vagyok. Végül visszafekszem. Ha bántani akar, bántson, nem érdekel. Az sem, ha megöl, úgyis jobb lenne nekem halottan.

- Megengeded? – kérdi hirtelen, arcomra simítva a kezét.

Gyanakodva nézek rá, gyenge vagyok, sérült lázas, õ pedig nem sietett. Végül aprót bólintok, õ pedig a kendõt a vízbe meríti, majd felitatja vele a homlokomon kiütõ izzadságot. Hihetetlenül jólesik a hûs víz, Antonio érintése, de nem adok neki hangot. Nem adhatok, mert félek, hogy ha észreveszi, õ is csak gonosszá válik, mint a többi tündér. Kitakar, majd óvatosan leszedi rólam a kötéseket és elkezdi õket bekenni. Alig ér hozzám, mégis arcom összerándul a fájdalomtól, alig tudom visszafogni magam, hogy fel ne üvöltsek. Pedig nagyon óvatos, de a sebek fájnak, mintha tûz égetné õket. Csoda, hogy még életben vagyok.

- Ne haragudj, hogy fájdalmat okoztam – suttogja, miközben óvatosan újra beköti a sebeimet.

- Köszönöm, és... sajnálom – sütöm le a szemem szégyenkezve.

Újra vízbe meríti a kendõt, majd a homlokomra teszi, és csak vár. Némán szemlél engem, én pedig tudom, hogy valami magyarázatot vár, amit nem adhatok meg neki.

- Áruld el, mit sajnálsz – kér szelíd hangon. Soha senki nem beszélt még velem ilyen hangon, és igyekeznem kell, hogy el ne sírjam magam. Ez túl sok, én ez nem érdemlem meg. 

- Gondot okozok neked – nyögöm végül halkan. 

- Valóban? – kérdi könnyedén. Döbbenten nézek fel rá, de õ csak mosolyog. Hogy képes ilyen fesztelenül viselkedni velem? Velem, egy korccsal szemben, akinek élnie is bûn! - Úgy hittem, hogy ura vagyok a helyzetnek, és közel sem okozol olyan nagy gondot, mint azt hiszed. Azt szeretném, ha megnyugodnál, pihennél és helyrejönnél, de ahhoz rád is szükség van. Kérlek, ne kergess az elmédben ennyi butaságot és ne hitesd magaddal el, hogy akár fél pillanatra is, de gondot okoztál nekem. Én vállaltam el, hogy segítek, pontosan tudtam, mit vállalok veled, de meg tudom oldani a helyzetet. Érted, Ilwyr?

Bólintok, és lassan megnyugszom. Hirtelen gyengéd érintést érzek, ahogy a hajamat simogatja. Az én átkot hozó, éjfekete hajamat, amely minden szenvedésemnek és szégyenemnek gyökere. Majd végül elenged, én pedig már félig alszom.

- Pihenj. Rád fér – mondja, miközben még érzem, hogy betakar, majd újra sötétség borul rám.

~*~

Napok telnek el, mióta Antonióhoz kerültem. Vigyáz rám, és kezdek rendbe jönni, sõt már fel is kelhetek. Ugyan a szobát nem hagyom el, de az ablakhoz már el tudok vánszorogni, hogy kinézhessek rajta. Tavasz közepe van, nyílnak a virágok, a madarak fészket raknak, és fogadok, hogy már a nyulak is megfiadzottak. Még mindig tartok a fénytündértõl, nem bízom benne, nem is bízhatok, hiszen õ is csak egy tündér. Azt hiszem, tudja ezt, mert nem zaklat, érzi a félelmem, a belé vetett bizalmatlanságom, így nem noszogat, hogy beszélgessek vele. Nem tudom, mit akar tõlem, hogy meddig tart itt. Azt sem tudom, miért segít nekem, bár a fénytündérekrõl tudvalevõ, hogy nagyhatalmúak, okosak és jóságosak.  

Éppen az ablakban ülök, és a fény játékát nézem a leveleken, amikor nyílik az ajtó, és Antonio belép. Összerezzenek, de nem csinál semmit, mindössze egy tálcát helyez a szobában található asztalkára.

-      -  Jó látni, hogy végre kikeltél az ágyból – mondja, és közelebb jön. – Jobban is nézel ki.

-      -  Neked hála – mondom udvariasan, lehajtva a fejem. – És a barátodé, aki idehozott, és akinek még mindig nem volt alkalmam megköszönni, hogy megmentette az életemet. De még mindig nem értem, mi a szándékod velem, Antonio mester.

-     -  Hogy érted, hogy mik a szándékaim? – kérdi döbbenten. – És kérlek, ne nevezz mesternek, nem érdemlem meg ezt a fajta megszólítást.

-     -  Bocsáss meg! – válaszolom engedelmes, halk hangon. Nincs jogom hangosan beszélni. Igazából semmihez sincs jogom. – De szeretném tudni, mit óhajtasz tenni velem, ha felgyógyultam. Elengedsz, vagy itt kell maradnom, mint a rabod, a szolgád, vagy bármid? Legyen bármi is, amivel viszonozhatom a jóságodat, csak mondd meg, és megteszem! Kérj akármit!

Döbbent tekintetébõl látom, hogy nem erre számított, így odahúz egy széket, és megvárja, míg enni kezdek. Gyümölcs, és nektár, valamint harmatvíz. Jobbat nem is kívánhatnék. Tudom, hogy figyel, és azt is, hogy most a gondolatait szedi össze. Az elmúlt napok során sokat tanulmányoztam az arcát, a viselkedését, hiszen mást nem is nagyon tehettem. Eddig nem bántott, de motoszkál bennem a félsz, hogy csak eljátssza a segítõ, jóságos tündért, és csak az alkalomra vár, hogy kimutassa a foga fehérjét. Nem szabad, hogy lankadjon az éberségem. Lassan eszegetem a gyümölcsöt, mialatt Antonio engem figyel, és végül megszólal.

-     -  Nincsenek veled ártó szándékaim – mondja végül, én pedig abbahagyom az étkezést. Ha beszélnek valakihez, akkor illõ a beszélõre figyelni. – Nem foglak itt tartóztatni akaratod ellenére, így ha teljesen felgyógyultál, elmehetsz. Ám egy valamit árulj el nekem – néz komolyan a szemembe, én pedig akaratlanul húzódom hátrébb a széken. – Mégis miért érzed azt, hogy felesleges vagy? Mert valami okának kell lennie, és úgy érzem, ez összefügg azzal, hogy Aslan sérülten talált rád.

Beharapom az alsó ajkam. Nem, ezt nem mondhatom el! Nem szabad, hiszen akkor biztosan gyûlölni fog. Ha eddig nem undorodott tõlem, akkor most egészen biztosan soha többé nem akar majd a közelemben lenni. Nem mintha bíznék benne, de egész életem során õ volt az elsõ, aki segítséget nyújtott nekem, aki nem bántott, nem akart megölni, nem gúnyolt és nem kergetett meg csak azért, mert nem olyannak születtem, mint a többi tündér. Még önmagamat is meglepem, amikor beszélni kezdek.

-      -  Más vagyok – mondom, a szavak pedig maguktól jönnek a számra. – Hát nem látod? A hajam fekete, mint a csillagtalan téli éjszaka, a szemeim sötétek. Ez rossz ómen, romlottság és baljós elõjel jele. Bûnhõdnöm kell érte, és ha Aslan akkor nem talál rám, már nem élnék. Én csak bajt és szerencsétlenséget hozok mindenkire, ez tudvalevõ.

-      -  És ki mondta ezt? – kérdi csendesen Antonio, egy mozdulattal, egy szóval sem árulva el, mit érez.

-    -   A volt kolóniám tagjai – suttogom megsemmisülten, és érzem, hogy a könnyek szúrják a szemem, majd szép lassan utat is találnak maguknak és végigfolynak az arcomon. – Aki… aki megsebesített az… az… Goren volt… az… unokatestvérem… Nálunk… nálunk a fekete haj… rossz. Aki ilyennel születik azt… azt… kiközösítik és… bántják – hüppögöm halkan, majd kitör belõlem a sírás. Nem érdekel, mi lesz velem, nem érdekel, hogy ezek után Antonio hogy dönt. Ismeri a titkomat, és már csináljon velem, amit akar, mert a szégyennél a halál is jobb.

Újfent megtaláltak, és nem engednek el, akármilyen gyorsan is próbálok repülni. Pedig esküszöm, nem is törtem be a régi kolóniám területére, de Goren és a többiek mégis állandó jelleggel vadásznak rám. Vannak vagy tizenöten, és hamarosan be is kerítenek.

-      -  Most nem menekülsz, te rohadék kis korcs! – nevet rám gonoszul Goren, majd a rám támad a többiekkel együtt.

-     -  Hagyjatok békén! – kiabálom kétségbeesetten, ahogy egy ütést érzek az arcomon. – Könyörgöm, engedjetek el! Nem csináltam semmit!

-       - Dehogynem – köp az arcomba az egyik tündér. – Megszülettél, ez éppen elég bûn! Meg kellett volna halnod, mert a te fajtád veszélyt jelent ránk. Bárcsak megdöglöttél volna, mikor megszülettél!

Ütni-verni kezdenek, nem tudok szabadulni. Ketten a szárnyamat cibálják, többen lefognak, míg a többiek bántanak. Végül valahogy sikerül kitépni magam, de a földre zuhanok. Mindenem fáj, és menekülnék, de õk nem hagynak. Elkapnak, és a kínzás kezdõdik elõrõl. Goren egy vékony késsel megvágja a karomat és az oldalamat. Nem erõsen, de nagyon fáj. Kiabálok, könyörgök, sírok, de õk csak nevetnek rajtam. Nemrég esett, több kisebb-nagyobb pocsolya van az erdõ talaján, amik számunkra hatalmas tavaknak tûnnek. Végül nem is tudom mikor, de már nem is számolom a pofonokat, rúgásokat, szitkokat, cibálásokat, amiket kapok. Aztán hirtelen valaki a földre dob, én meg nagyon nyekkenve terülök el.

-     -  Remélem, ezúttal megdöglesz – mondja Goren, hangjából hallom az undort. A legrosszabb, hogy az unokatestvérem, nálam harminc évvel idõsebb.

Hallom, ahogy elrepülnek, de alig van erõm bármit is tenni. Óráknak tûnõ idõ után bírok négykézlábra tápászkodni, és kúszni kezdek az egyik pocsolya felé. Meg kéne halnom, igazuk van. Csak bemocskolom a fajtánkat a jelenlétemmel, hogy egyáltalán megszülettem, már az is bûn volt. Vízbe kéne ölnöm magam. Elküzdöm magam egy pocsolyáig, amelynek széle ugyanúgy nedves, mint maga a pocsolya. Azonban hirtelen nem bírom tovább. A világ elsötétül elõttem, és már nem látok, nem hallok, nem érzek semmit.

~*~

Nem tudom, mikor és hol térek magamhoz, de valami keményen fekszem, meleg van és… valaki beszél a közelemben. Valaki? Inkább valakik. Vajon kik? Mit akarnak velem? Meg fognak ölni? Bizonyára, mert ki segítene egy ilyen féregnek, mint én? Oldalra gördülök, és érzem, hogy leesek. Négykézláb érkezem a kemény talajra. Mintha fa lenne. Valaki házában lennék? Minden tagom reszket, és mintha valaki felém fordulna, de riadtan hátrálok a falig. Összekuporodom, nem akarom, hogy hozzám érjenek. Nem tudom, mi történt, de csak egy kimenetele lehet.

- Magyarázatot követelek – suttogja az egyikük, aki némán figyel engem. Halkan beszél, mégis érzem belõle az erõt. Lopva felnézek rá. Gyönyörû lény, sötétkék szemek, hófehér haj, angyali arc. Körülötte fény látszik, alakja magas, ruhái finom tapintásúak lehetnek, de halvány színûek. Mi lehet õ?  

- Legyen, de akkor engedd, hogy megmagyarázzam – feleli egy másik hang, miközben õ is engem bámul. Én csak nézem õket, és tudom, hogy sem elfutni, sem megvédeni nem tudom magam, ha rám támadnak. Nagyon oda sem figyelek, mit beszélnek. - Szükségünk van a segítségedre. Neki is és nekem is. 

A hangjuk tompán hallatszik át dobhártyámon, de annyit kiveszek, hogy ez a másik talált meg, és õ hozott ide, ahol most vagyok. A fehér hajú nem szól semmit, csak engem néz, miközben én még mindig nem mozdulok, de ha lehet, még jobban összehúzom magam. Félek, rettentõen félek, ugyanakkor már feladtam. A fehér hajú most elém térdel, és megérinti az állam. Hosszasan néz, majd elkapja a tekintetem. Nem bánt, nem üt meg, nem cibál meg, a szemében pedig békét és hatalmas bölcsességet látok. Tekintete szelíd, mégis határozott és erõs.

- Rendben – szólal meg halkan, miközben még mindig engem bámul azokkal az átható szemeivel. Mintha a lelkembe látna. - Biztosítom a biztonságát. Nyugodtan elmehetsz, nem szólok senkinek arról, hogy merre kószáltál, feltéve, ha megígéred nekem, hogy többé nem mész oda el. 

- Megígérem – hallom a választ, majd azt is, hogy elmegy. 

A fehér hajú végül elenged, én pedig lassan felállok, minden erõmet összeszedve, majd a közeli ágyhoz botorkálok. A szavaiból kivettem, hogy nem fog megölni, ennek ellenére nem bízom benne, hiszen ki tudja, miféle szándékai vannak. Biztosan tündér, másnak nem lehet ilyen aurája, mint a fajtánknak. De nem hiszem, hogy erdei tündér lenne, mindenestre nem bízhatom benne. Amint elég erõs leszek, megszököm. Talán még ma éjszaka, mielõtt végezhetne velem, a haszontalan korcsfajzattal, aki bemocskolja a tündérek faját koszos jelenlétével.

A fehér hajú hamarosan hozzám lép valamiféle sebkötõzõ holmikkal. Dermedten hagyom, hogy lekezelje a sebeimet, de ajkaim megrándulnak a fájdalomtól és félelemtõl. Össze is vagyok zavarodva, eddig soha senki sem segített nekem. De biztosan kér majd valamit cserébe. Szemeimet becsukom, nem akarom látni, amikor kéjes vigyorral végez velem.

- Ne félj, vigyázok rád – suttogja puhán, ami meglep. Hozzám nem szoktak így szólni.

- Mi… miért… segítesz nekem? – nyögöm halkan. Ki vagyok merülve, hang alig jön ki a torkomon, de tudnom kell.

- Mert bajban vagy – válaszolja egyszerûen. – Súlyosan megsérültél, nem hagyhatlak a sorsodra. – Egyébként, a nevem Antonio. Téged hogy hívnak?

- Ilwyr… - sóhajtom kimerülten. – Te… tündér… vagy?

- Fénytündér vagyok – válaszolja türelmesen, mire megremegek. – Ne félj, nem foglak bántani. Itt maradhatsz, amíg megerõsödsz. A nevedbõl ítélve, te erdei tündér lehetsz – állapítja meg, mire bólintok. – Mit keresel ilyen messze az otthonodtól? Errefelé nincsenek erdei tündér kolóniák.

Nem válaszolok, csak beharapom a szám. Õ pedig nem kérdez többet. A hajam színére sem tesz megjegyzést, ahogy mások tennék. Fénytündér. Hallottam már róluk, de látni még egyet sem láttam. Azt mondják, nagyon bölcsek és tisztábban látnak bármely lénynél, amely az erdõben él. Azt mondják, a fénytündérek tökéletesek.

Antonio bekötözi a sebeimet, lemosdat, majd egy takarót terít rám. Bénultan hagyom, annyi erõm sincs, hogy a fejemet felemeljem. Ha bántani akarna, itt lenne a remek alkalom, ám õ nem teszi. Vajon miért nem? Csak érdeklõdve néz, és tudom, hogy valamire kíváncsi. Tudom, hogy tudja, hogy okkal nem beszélek, mégsem faggat, mint ahogy mások tennék. Halkan pihegek, még mindig fáradt vagyok, azon kívül éhes és szomjas is, de ezt nem merem hangoztatni. Félek, rettentõen félek, hogy akkor megver.

-      - Hozok neked enni, muszáj lesz valamit magadhoz venned, hogy erõre kapj – áll fel az ágyam szélérõl. – Maradj nyugton, és ne mocorogj, mert felszakadnak a sebeid.

-      -  Értem – suttogom erõtlenül.

Antonio elsiet, én pedig csak nézek utána. Olyan furcsa ez az egész. Miért mentett meg valójában? Mit akarhat tõlem? A fejem fáj, forog velem a világ, émelygek, de nem akarok ezzel foglalkozni. Antonio hamarosan visszatér egy tálcával, amelyen egy pohár és egy kis tálka van. Megérzem a gyümölcsök illatát, amelyek a tálkában vannak. Leül mellém, és a tálcát az ágyra téve, óvatosan a fejem alá nyúl. Megremegek az érintésre, és ösztönösen húzódom össze. Felvonja a szemöldökét.

-     -  Csak segíteni akarok – mondja. – Hoztam gyümölcsöt és friss harmatvizet. Ezek majd rendbe hoznak, Ilwyr.

Ahogy a nevemet mondja… Nem tudom miért, de nagyon jólesik, és akaratlanul is engedelmeskedem neki. Hagyom, hogy megitasson, és enni is segít. A víz és az étel jólesik, érzem, hogy kezd visszatérni belém az élet. De rettentõen gyenge vagyok, mint mikor pár éve az a szörnyû láz tört ki rajtam. Napokig csak feküdtem étlen-szomjan, azt hittem, meg fogok halni. Öt napba telt, mire fel tudtam kelni, és ennivalót keresni magamnak. Most is így érzem magam.

-     -  Köszönöm… - suttogom. – De… de nem tudom, mivel… fogom ezt neked… meghálálni… Mit kérsz… tõlem… cserébe?

-     -  Csak annyit, hogy most pihenj! – mondja komolyan Antonio. – Aludj egy nagyot, és mire legközelebb felébredsz, már sokkal jobban fogod érezni magad, hidd el! A pihenés jót tesz testnek és léleknek egyaránt, kis fekete hajú barátom.

-      -  Te… nem undorodsz tõlem? – kérdem óvatosan, mire értetlenül néz rám. – A hajam… fekete és… és tudod… - nem tudom befejezni a mondatot. Nem megy. A szememet szúrják a könnyek, és félre kell fordulnom, hogy ne lássa.

-      -  Nem a hajszíntõl függ, hogy ki milyen jellem belül – mondja, majd érzem, hogy feláll. A szavai megdöbbentenek. – Most aludj, Ilwyr!

Nem értem a szavait. Nem undorodik tõlem? Nem gyûlöl, mert egy korcsfajzat vagyok, akinek élnie is bûn? A fejem hasogat, ahogy gondolkodni próbálok, így inkább nem is teszem. Behunyom a szemem, és azt kívánom, hogy ez bárcsak ne egy álom lenne. Bárcsak Antonio, a kedvessége, ez az egész valóság lenne. Mielõtt még észrevenném, már alszom is. 

Elgondolkodva ülök a mögöttem álló, komor kastélyhoz tartozó rózsakert egyik padján, és miközben hallgatom a tücskök koncertjét, nézem a nagy szirmú, illatos virágokat, amiket a telihold fénye csak még szebbé tesz azzal, hogy ezüstös derengésbe burkolja õket.

Pont erre a nyugalomra van szükségem, a mai harc után.

Behunyom a szemem, fél pillanatig, és nagyot szippantok a levegõbõl, hogy még jobban kiélvezem a lágy, éjszakai szellõt is, miközben próbálok erõt venni magamon.

Nem szabad sírnom.

Nem szabad…

Még akkor sem, ha azok a falusiak, akikért kockáztatva az életem álltam ki az ellen a démon ellen már megint elküldtek maguktól máshova éjszakázni, mint eddig majdnem mindenki, akivel találkoztam.

Hozzá kéne szoknom a félelmükhöz…

De…

Egyszerûen nem megy…

Inkább unom a rettegést, ami körbevesz, amióta az eszemet tudom, és bosszankodok miatta.

Megdöbbentõ, de még itt, ebben a boszorkányképzõ iskolában is kitérnek elõlem, valamint a hátam mögött sugdosnak rólam ahelyett, hogy engednék, csatlakozzak beszélgetésükhöz.

Pedig már lemostam magamról az út porát, és a csatában szerzett sérüléseim is elláttam abban a szobában, amiben elszállásoltak, valamint tiszta ruhát is vettem fel a küzdelemben elrongyolódott helyett. Tényleg semmi okuk nem lenne a pánikra.

- Jó estét! - köszön rám hirtelen valaki a hátam mögül.

Összerettenek a mély hangtól, mielõtt a beszélõ irányába, egy nagyon jóképû férfi, vagyis inkább… A fekete ruhája alapján varázsló felé fordulnék.

Tökéletes a teste, kifejezetten széppé teszi még sápadtsága, hajához hasonlóan vörös szemei csillogása is. Olyannyira…

Annak ellenére, hogy nem mosolyog, helyesebbnek találom, mint eddig bárkit, akivel találkoztam.

Egyre jobban el is pirulok közelségétõl, valamint vizslató tekintetétõl, amikor leül mellém, még köszöntését is zavartan viszonzom.

- Gyönyörûek ezek a rózsák. - sóhajtom halkan, halovány mosollyal az arcomon, amikor végre elõre néz, és nem rám. Boldoggá tett kicsit azzal, hogy még nem menekült el mellõlem.

Bár azt, hogy ezen kívül mit mondhatnék neki, mivel bírhatnám rá arra, újra megszólaljon, és hallhassam hangját nem tudom, amíg újra meg nem szólal:

- Én is szeretem õket nézegetni.

- Mindig ki szokott ide ülni, amikor van egy kis ideje? - ha igen, kezdem irigyelni.

- Vagy éppen gondozom õket. - fordul újra felém, egyre gyorsabban dobog a szívem tekintetétõl.

- Értem. - motyogom újra. - Biztos sok törõdést kapnak magától, azért ilyen csodás még az illatuk is. - egyáltalán nem néztem ki ebbõl a férfiból, hogy az övé a kert.

Meglátszik, lassan teljesen átveszem az emberek ostoba szokásait, és külsõ alapján ítélek el másokat…

Erre a megjegyzésemre már nem válaszolva kel fel, szomorúan figyelem. Ezek szerint õ eddig bírta a közelemben. Kár, de ez van…

- Vérzik a lábad. - he??? Hogy mi???

Csodálkozva fordulok arra, és csakugyan látok egy a rózsáihoz hasonlóan vörös foltot nadrágomon, gondolom én, átázott az egyik kötésem.

- Köszönöm, hogy szólt. - állok fel, és hajolok meg elõtte. Azt az egyet nem értem, ezt honnan tudta. Annyira nem látszhat…

- Nyírjuk ki… - hörgi az egyik idõsebb, akinek a nyakán keresztben átszaladt egy nyílvesszõ, és benne is maradt. Biztosan csontba szorult… Undorodva hátrálok, de egyre többen jönnek, egyre jobban csámcsogva, és egyre jobban sírva…

- Minek? Halott! Zabáljuk fel… Egy kis emberséget kapunk általa. Kinek kell egy kar? – vihog fel egy pasas, akinek nincs meg a két szeme, viszont ahogy elnézem, életében is vak lehetett, mert egészen jól lépegetett.

- Nekem! Nekem! Nekem!  - jön kórusban a válasz, én pedig a nekrofil illetve kannibál halottaktól felfordul a gyomrom. Ami már nem is mûködik. Remek. Menekülési tervet próbálok készíteni, de ahogy egyre jobban leszorítanak a mólóról, annál bizonyosabb, hogy nekem végem, hacsak nem pattan ki a fejembõl valami egészen frappáns.

- De én elõtte meg akarom baszni! Még friss!

Odakapom a fejem, hogy lássam a felszólalót, és meg is pillantom az elsõ sor második részében. Szóval mostmár szakaszban támadunk…! Rafináltak, ahhoz képest, hogy egy ideje már itt ácsoroghatnak.

Irigy kutyák, életükben sem lehetettek rendesek agyilag, ha már egy kisgyerek szabadságát is maguknak akarják. Mikor a lábam megcsúszik a síkos peremen, letekintek a zöldesen kavargó folyóra, majd onnan a partra kapom a tekintetem.

Istenem, add hogy sikerüljön…

Direkt lecsúszok, ám mielõtt még elragadhatnának a sziruposan ocsmány kezek, megragadom a móló peremét, és átdobva magam az oszlopokra ugrálgatok a part felé. A felbõszült tömeg jobb ötlet híján a földrõl felmart fegyvereket döfködik a korhadt fába, több el is talál, de ugyan már, nem is fáj. Akadályozni akadályoznak, de engem cigányok neveltek, és ha valamire büszke vagyok, az az, hogy akrobatikában valamint táncban van egy kis tehetségem.

Kiszaladok a partra, mire aki képes futni, utánam ered. Direkt cikk-cakkban szaladok, így aki túl közel merészkedik a Sztüx partjához, azt berántják, így a támadóim fele lecsökken. Csak a bénák és a fegyvertelenek maradnak, akik végül feladják, én pedig lihegve kapaszkodok fel az egyik sikamlós, alacsonyabb sziklafalon.

Belátom az egész mólót, valamint ha rám akarnák megint vetni magukat, akkor azt is azonnal észrevehetem. A testembõl lassan csordogál a vér, és elmerengve nézem, ahogy lefolyik a kövezeten. Alap reakcióm az, hogy a ruhámat odateszem a nagyobb sebekhez, de rájövök, hogy felesleges. Elõbb-utóbb úgyis elvéreztem volna, de így, hogy nincs komolyabb következménye, illetve nem halok bele, hagyom.

Vesztek egy kis színt. Nagy ügy.

Csak azt tudnám, hogy most mit fogok kezdeni. Pártfogókra a halottak között mostmár fix hogy nem fogok lelni, a pláne az egészben pedig az, hogy ezek a rothadó porhüvelyek még az újonnan érkezett hullákat is rábeszélik arra, hogyha tudnak, csonkítsanak meg. Pénzért cserébe.

Gondoltam arra is, hogy álcázom magam, ellopok pár ruhát, összetûzöm a hajam egy méretesebb kendõ alatt, mintha kopasz lennék, de felesleges volt már ezen elmélkedni is.

Ha társakat szerzek, azok úgyis elhagynak, tapasztalat. Különben is, jobban szeretek egyedül dolgozni, de itt és most kivételesen úgy érzem, hogy ez így nem fog menni. Valamiféleképpen segítséget kell keresnem, találnom, mert így tényleg örökkön örökké itt üldögélhetek.

Ha lemászom, ezek azonnal idejönnek, és összedarabolnak, így még pénzt lopni sem tudok.

Hihetetlen. Itt minden pontosan meg van szerkeszve?

***

Nem tudom hány óra lehet, hogy mióta tépelõdöm azon, hogy mit csináljak, már vagy kismillió gondolat átfutott a fejemen, csoda, hogy gondolkozni tudok, és az agyam nem szállt el… Bár a lelkem is simán támogathat, ha már itt maradtam ebben a testben. Egyszerûbb lenne, ha csak simán lélekként suhannék, de nem ismerem a varázslatot, nem tudom magam kivonni ebbõl a testbõl.

Fenébe.

És ha addig másznék le, amíg vissza nem jön a révész? Odasereglenek, le se szarják hogy én ott vagyok, következésképp addig hátha sikerül lopnom tõlük. Ah, miért minden ilyen bonyolult? De ahogy azt a beképzelt ficsúrt néztem, nem fog olyan hamar idejönni, bár az is benne van, hogy ráparancsolt Hádész, ugyanis nem vitt el tegnap senkit sem, csak a kisfiút.

Tehát hamarosan befut.

- Mi a neved? – hallom meg egyszer csak undorító hangját, bár most nem annyira mézes-mázos, mint utóbb. Felé fordulva csak egy útálkozó pillantást küldök felé, majd ismét a szemközti falat bámulom tovább. Ha most kiüríti a kikötõt, simán elmehetek a következõ alkalommal. Tudok várni, csupán az zavar, hogy…

- Fenségességed megtisztel azzal, hogy személyesen felkeres? – döfök oda neki egyet, mire mogorván válaszol.

- Honnan veszed a bátorságot, hogy így beszélj velem, szajha? – visszaszúr, szavaival vérig sért, de eszem ágában sincs kimutatni. Az ilyeneket leginkább az dühíti fel, ha valaki fapofával unja a mûsorát.

- Lehet, hogy több isteni jellemvonás szorult belém, mint beléd, fenséges úr.

Nagy csattanás, és az arcomon egy pofon nyoma virít, mire felkuncogok a helyzet morbidságán. Ez az életben nem fog meglátszódni, mivel nem tud bevörösödni a helye, ugyanis tegnap -vagy nem tudom idõben behatárolni mikor-, minden vér kifolyt belõlem.

- Mit vihogsz? – ingerült hangjához karja lendülése társul, én pedig azon kapom magam, hogy a nyakamnál megragadja a ruhát, és a falhoz kenne, de a felsõ elszakad, én pedig meztelen felsõtesttel esek a lábai elé.

- Ez több mint vicces… - mosolygok, és szépen kikapom a kezébõl a rongyot, rögtönzött melltartót vagy mi a fenét kötve vele melleim elé. Bár mondjuk nem zavar. Itt ki nézi?

Õt meg mit érdeklem? Mindenkit megkaphat, akiket csak akar, Õ pedig nem egy tiszta seb halandóra fog rábukni.

- Élvezed tán, hogy halott lehetsz?!

- Hát, nekem több minden adatott meg emberként, mint neked örökkévalóként. Még most is, halottként is többet kapok és érek, mint te.

- Te szemtelen…

- Van szemem, nem látod?

Nagy csattanás, és a pofon erejétõl leszédülök a kiszögellésrõl, majd a földön elterülve megint mosolygok egyet. Hihetetlen, nem fájt! Ez hihetetlenül király, attól eltekintve, hogy nem igazán örülök annak, hogy a révész pofozgat…

Apró, hideg fuvallat csap meg, látom, ahogy lebegõ lábai éppen elõttem érnek földet. Vészjósló léptei visszhangoznak, én pedig köpenyének szegélye alatt látom, hogy a bárka teljesen megtelt, a kísérõk pedig tarkójukat vakargatják tanácstalanságukban.

- Hé, lekésed a fuvarod.

- Bármikor átkelhetek a Sztüx fölött, nem kell nekem ahhoz hajó, ostoba.

- Valóban? – kelek fel, kiköhögve egy kis vizet, és a tenyerembe ágyazódott kavicsokat kikaparászva nézek fel rá. Egy pillanat alatt ugrom fel rá, lábaimat összekulcsolom háta mögött, karjaimmal pedig átfogom a nyakát. Látom, hogy megdöbbent, majd szinte érzem, ahogy a harag elönti egész testét.

Nem tudom mitõl lett ilyen ingerült, de ami neki idegesítõ, az számomra biztos reményt jelent. Odahajolok hozzá, szinte már a szájára suttogva beszélek hozzá lassan, mintha egy óvodáshoz beszélnék.

- Várom a csodás „bármikor átkelhetek” részt… Csak hogy az elsõ sorból láthassam…

A tûzzel játszom, tudom jól, ha most örökre magamra haragítom, az örökkévalóságig itt lébecolhatok. De valami miatt látom, hogy tart valamitõl, és az a valami bennem van. Ha a kisfiút is sikerült elvitetnem vele, akkor talán magamat is.

Csak meg kell találnom a módját.

- Undorító vagy, és mocskos, szakadj le rólam! – mordul rám, szemei fenyegetõen villannak fel, szinte égnek. Kezein most veszem észre, hogy nagyobbak a karmok, mint kellene.

A Sztüx partján állok, és elgondolkodva bámulok a víztükörbe. Egy fekete szempár néz vissza rám, az arcán semmi hiba, és a haja is tökéletes. Pedig már azt hittem, a sok melótól megcsúnyulok majd, de úgy tûnik, nem. Addig Hádész mellett vagyok, ez semmiképp sem történhet meg, csak ha õ úgy akarja. Fenébe. Ez a gondolat rohadtul idegesít.

- Uram, indulnunk kell - lép mellém az egyik kísérõm, aki a holtakat szokta távol tartani tõlem, egészen egyszerû okból: hogy ne tépjenek szét. Persze én nem halnék meg, az õ lelkük viszont egész hátralévõ „életükben” a Sztüx fenekén rohadna. Nem is lenne rossz, de ez foltot ejtene az én tökéletes imidzsemen… és annak nem örülnék.

- Tisztában vagyok vele - vetek rá egy lenézõ pillantást, majd a fejemet felemelve a bárkámra sétálok. A kísérõk felszállása után a ladik elindul, én meg rezzenéstelen képpel figyelem, ahogy oldala szétszeli a víztükör sima peremét.

Kis idõ múlva találkozunk Kerberosszal is, aki jó szokása szerint meg akar enni, de egy kis husival le tudom kötni a figyelmét, amíg kihajózunk az Alvilág kapuján (a husi történetesen az egyik kísérõm volt, de megleszek nélküle is, ezekbõl a fattyú halandókból mindig érkezik utánpótlás).

Egyre kijjebb érünk az Alvilág birodalmából, végül csak a Sztüxöt látni mindenfelé. Mivel ez nem túl izgalmas látvány, ásítva lépek beljebb a bárkába, végül a kormány mellé megyek, és rá támaszkodom.

- Rossz kedve van, uram? - szólít meg a kormányos, mire a szám egy gonosz kis vigyorra húzódik. Szegény kölyök, biztos újonc még. Csak a friss halottak mernek velem így diskurálni. Valószínûleg Hadész egyik megunt játékszere, ezt a hiányos ruházatából is ki lehet következtetni. Fúj, ebbe bele sem karok gondolni. Az Alvilág ura egy mocskos buzi…

- Ja, és még rosszabb lesz, ha nem fogod be a szád! - pillantok rá félig, mire a barna hajú félénken húzódik arrébb tõlem, én meg elégedett képpel visszapillantok magam elé. Helyes. Féljen csak. Így a legjobb.

Na, akkor vegyük át még egyszer. Ezen a napon hány halandót is küldtem szándékosan a halálba? Úgy emlékszem, úgy húszat, nõket és férfiakat fele-fele arányban. Asszem egy kölyök is volt közöttük, de õt tulajdonképpen nem is akartam megölni, csak így jött ki. Az orvosságáért menõ hölgyecskét elkaptam egy menetre, és hát… nem ért haza idõben a gyógyszerrel. Helyesbítek. Nem ért haza soha.

Na de mindegy is, a kölök elég gazdag família sarja, úgyhogy valószínûleg a legtisztesebb temetésben részesült. Ami engem annyira de nem érdekel… gyerekeket nem fuvarozok már egy ideje. Egyik sem tudott meggyõzni. Hogy is tudtak volna? Rohadjon csak a lelkük. Õk is csak halandók.

És megérkezünk. A holtak most is, ahogy mindig alaptalan, és már-már szánalomra méltó örömmel fogadnak, én meg csak zsebre tett kézzel megállok tõlük tisztes távolságban, és mondok egy köszöntõt.

- Üdvözlet a bárkám elõtt, eléggé halott halandók! - Sikerül elfojtanom pár ásítást, aztán a szemem az elõttem tornyosuló sor felé téved. Eddig nem tulajdonítottam neki figyelmet, de most feltûnik, kik állnak az elsõ sorban.

Egy gyerek… hehe, ismerõs. Õ különösen élvezetes lesz. És a másik… egy lány. Szõke haja egyenletesen hullik a háta mögé, bár egy kicsit kócos, ami nem meglepõ tekintve, hogy most halt meg. Szemei vörösesen csillognak rám, arca sápadt, és több helyen is meg van sebesülve. Ruházata hiányos, tehát nagy valószínûséggel alfahímek áldozatául esett, amit tulajdonképpen meg is tudok érteni. De ehhez kivételesen nem volt közöm. Vagyis… én nem emlékszem rá.

- Én, én… - kezd el nyökögni a gyerek, mikor a felszállásra kerül a sor. Becsinált, látom én, és most egészen jók a megérzései. Mert, hogy erre a bárkára nem száll fel, az is hétszentség.

- Van pénzed? - Persze biztos, hogy van, de az csak jó, ha még jobban zavarba hozom.

- V-van - nyekergi, és felém nyújtja az érméket. - Kérem, vigyen el a mamához…

Majdnem elkuncogom magam, de inkább csak gúnyosan elvigyorodom. A mamádhoz, mi? Ha szerencséje van egy bányarém, mert Hádész csak akkor nem baszta ki belõle még a lelket is. Neki ez a hobbija: holtak helyzetét teszi még istentelenül szarabbá. Egy perverz állat, de tudom díjazni eme szokását.

Egy egyszerû kézlendítéssel kiverem a kölyök kezébõl a pénzt, ezzel el is intézve a dolgot. Most mondanám, hogy véletlen volt… de ki hinné el? Hehe.

És jön is a felmentõsereg. A mellette álló csajszi most elé lép, pajzs funkcióba kapcsolva, és szívesen játszanék én vele, ha nem lennék rohadtul fáradt. De így most sajna nem fog menni.

 - Állj félre - fintorgok rá, és tetszik az a különös, utálkozó fény a szemében. Egy halott sem mer így nézni rám, mert tudja, hogy akkor örök idõkre lõttek az átszállításának. De úgy tûnik, ezt a csajt nem érdekli, mi lesz a sorsa, és ez kicsit irritáló. Így nem akkora élmény tönkretenni.

 - Én félreállhatok, de õ nem. Vigye el - védelmezi továbbra is, bár a legkevésbé sem érdekel, így nincs is túl sok hatása. Ráadásul a holtak is zúgolódni kezdtek, ami ismét egy idegesítõ pont. Ah, ez még jobban lefáraszt.

- Nincs pénze, sajnálom - vonok vállat, a következõ pillanatban pedig már kis szúrásokat érzek a karomban. Magamban kissé kiakadok, de a külvilág felé nem mutatom. Na, ez szép. A csaj tényleg nagyon komolyan veszi. Egyre jobban idegesít, csak nehogy véletlen olyat tegyek, amit lehet, hogy nem kéne…

- Engedje fel! - kéri határozottan, bár ez a hangnem csak még nagyobb elutasítást vált ki belõlem. Nem, mintha a szépen kéréssel bármikor is el lehetett volna érni nálam valamit. Az erõszak viszont más… õ most túl messzire megy. Nekem is vannak korlátaim. És nem akarom, hogy súrolja ezeket!

- Vedd le rólam a kezed - jelentem ki nyugodtan, bár amúgy már igen-igen menni lenne kedvem.

- Mert ha nem, mi lesz? Mit tud még ártani? - Gúnyosan elvigyorodom. Óóó drágám… ha te azt tudnád!

De úgy tûnik, nincs ma szerencsém, mivel a kis makacs nem adja fel, hanem csak egy mozdulattal a bárkámra dobja a kissrácot, és elém csapva kijelenti, hogy:

- Most már kötelessége elvinni! - És a francba is, igaza van! A jó kurva életbe… most aztán tényleg felhúzott. Nem tett ilyet velem közel ezer éve senki. Nyers erõvel rábírni egy fuvarra… a picsába. Nem szegülhetek ellen.

Morgok valamit, aztán hátraarcot vágok, és a bárkámra fellépve indulásra intem a kormányost. Most aztán rohadtul nem érdekel, mit fog csinálni az a sok halott nélkülem, és az sem, hogy Hádész mit fog csinálni, mikor tudomást szerez róla, hogy üres révvel tértem haza. Jelen pillanatban nagyon nem érdekel. Legszívesebben széttépném azt a nõszemélyt… de ahogy látom, megteszik helyettem mások is.

He-he. Ez szívás, aranyom!

Miután visszaérünk az Alvilágba, a kiskölyköt a kísérõim gondjaira bízom, akik tudják, mit kell tenniük vele. A gyerekeket külön szoktuk elhelyezni, de mivel valaki már beajánlotta ide a kis drágát, most a gyûjtõbe fog kerülni. Nem jósolok neki sok idõt. Egy fél nap se kell hozzá, hogy elnyomják.

És most elmegyek pihenni, és legalább egy hétig nem fogok felkelni! Milyen szép is lenne, ha ezt megtehetném. De amíg a mostani fõnök van hatalmon, ez csak álom marad. Viszont még addig kell a szobámba surrannom, amíg õfelsége nem szerez tudomást a megjöttemrõl, szóóóval…

Befordulok az egyik folyosón, és ütemes léptekkel elindulok, mikor egy ismerõs hangot hallok a hátam mögül.

- Üdv, Kharón. - Kiráz a hideg ettõl a nyálas, undorító hangnemtõl. Fúj, utálom. És most egyáltalán nincs kedvem jópofizni vele, de…

- Üdv, Hádész! - fordulok uram felé, és kissé meghajolok, bár ezt is csak gyorsan, jelezve, hogy nem kívánok most az unalmas hétköznapjairól tárgyalni. Bár nem is értem, mit hiszek, Hádész nem az-az isten, akit valaha is érdekeltek mások dolgai.

- Gyorsan visszaértél. - És a fenébe is veled, hogy észrevetted! Mért van az, hogy mikor késõn érek vissza, az senki se érdekel, de amikor korán, az már baj? Egyáltalán mért kell velem foglalkozni? Na oké, önsajnálat off… ráérek még a szobámban folytatni, de a Sötét Nagyúr most nem láthat gyengének.

- Igen - pillantok fel rá, de rögtön meg is bánom. Agh. Még most is ki tud akasztani a giccsessége, pedig már nem két napja ismerem.

- És valahogy nem érzem, hogy több lélek lenne a környezetemben. - Mért nem baszol le most rögtön? Fene se akar itt barkóbázni veled!

- Én sem - hagyom jóvá a dolgot, mire Hádész elvigyorodik, nekem meg hányingerem lesz. Na szuper. Most meg ettõl nem fogok tudni aludni.

De mivel nem mond mást, kikerülöm, és már éppen indulnék el, mikor a keze már a karomat fogja. Felszisszenek. A csaj éppen ott szorongatott halálra, és a helyzetem attól nem lesz jobb, hogy még Hádész is taperolni kezdi. A végén még elfertõzõdik miatta!

- Kharón… ugye ezt most nem mondod komolyan? - kuncog fel halkan, miközben lassan feljebb húzza az ingem, hogy megnézze a sebeket. Erre elkapom tõle a kezem, és hátrálok pár lépést. Próbálok nyugodt maradni, de a csaj emléke csak jobban felzaklat. Fenébe, ezer éve nem merte ezt senki. Nem hiszem el, hogy épp most kellett idejönnie!

- Nem mondtam semmit - válaszolok a Sötét Úr kérdésére, mire õ halkan nevetve megfordul, és int.

- Azért majd mutasd be. Kíváncsi vagyok arra a halottra, aki ilyen sok esztendõ után elõször rá tudott bírni egy ingyen fuvarra! - már hangosan nevet, mikor megfordul, én meg morogva indulok el ismét a szobám felé. Dögölne meg. Utálom.

Ismét a vízen vagyok, a bárkámon, éppen befutva annyira utált kikötõmbe. A halottak rögtön a hajó elé sereglenek, én pedig a kísérõkre hagyva a melót a partra sétálok. Szememmel a múltkori csajt kezdem el keresni, és hamar meg is találom. Egy sziklán ül, és felfelé néz. Fújok egyet, és elindulok felé. Hádész ugye azt mondta, hogy majd mutassam be neki, de azt nem mondta, mikor. Tehát akkor viszem oda hozzá, amikor csak akarom. Másrészrõl pedig kétlem, hogy lenne pénze, viszont abban is biztos vagyok, hogy rá tudna bírni egy fuvarra. Ha szerencsém van, talán nem tudja. Ha nincs, akkor sincs semmi baj, mert elég kitartó vagyok. Csak kivételes esetekben lehet könnyen betörni, és a kisfiús dolog többé nem fog megismétlõdni. Soha.

- Mi a neved? - kérdem meg, mikor elég közel érek hozzá. Õ erre lepillant rám, és a szemében megint felvillan az a bizsergetõ gyûlölet. Akaratlanul is elmosolyodom. Talán nem is lesz olyan unalmas…