|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| gab287 | 2013. 08. 06. 17:26:18 | #26734 |
 Karakter: Dr. Yelizaveta Alekseyevna Kiryanova (kitalált)
Az első mozdulatom, mint mindig, hogy az órára pillantok. 05:13. Még sosem fordult elő, hogy öt-húszig ne ébredtem volna fel.
Nyújtózkodás, aztán felkapcsolom az éjjeli lámpát, és már kelek is ki az ágyból. Sosem töltök tizenöt-húsz másodpercnél többet az ágyban, ébredés után. Gyerekként sem, kamaszként sem, felnőttként sem volt ez másként. Egyszerűen nem vagyok képes a lustálkodásnak nevezett, teljesen értelmetlen, és improduktív időtöltésre. Aludni sem túl sokat alszok, átlag 5 órát, és ennyi elég is a szervezetemnek. Ez mindig így volt, gyerekként valamivel több, de nem sokkal.
A felügyelő tisztem, Swanhilde Hartmann is ébredezni látszik a mozgolódásra.
Hartmann nagyjából 170 centiméter magas, sportos alkatú, fiatal nő, úgy vélem, hogy nálam fiatalabb lehet talán 3-5 évvel. A bázison nem közlekedhetek – nem csak én, egyik fogoly sem – szabadon, a felügyelő tiszt az, aki mindenhová elkíséri a rá bízott foglyot. Vannak, akik szemmel láthatóan közvetlen viszonyt alakítottak ki a felügyelő tisztjükkel, én nem tartozok ezek közé. Kapcsolatunk leírására a munkakapcsolat a legalkalmasabb, ami azt jelenti, hogy csupán akkor szólunk egymáshoz, amikor az szükséges.
- Guten Morgen, Frau Hartmann! – köszöntöm.
- Jó reggelt, Dr. Kiryanova! – köszön vissza németül ő is.
Nem szólunk többet egymáshoz, hanem a lámpa gyenge fényénél az apró fürdőbe lépek. A szoba is apró, a fürdő is az. Kis túlzással – de tényleg csak nagyon kicsivel!!! – otthon a WC-m nagyobb, mint itt az egész lakrészem. De nem panaszkodok, cellának egészen kényelmes. Igen, cellának. Rab vagyok. Mint itt mindenki, aki nem katona, és eredetileg nem az Unió állampolgára. Nem sokan vagyunk ilyenek, tudtommal Irina, a biológusoknál, meg még páran az én csapatomból, és néhányan az övéből.
Arcmosás után visszamegyek a szobámba, ami a háló, és a nappali egyben. A falba süllyesztett szekrényből kiveszek egy testre simuló, fekete, lycra sortot, és egy hozzá passzoló sporttopot, s amíg Hartmann mosakodik, magamra húzom őket. Lábamra sportcipő kerül, hajamat magasan tűzött lófarokba fogom össze, s megvárom, míg kísérőm is elkészül.
Aztán kilépünk a folyosóra, és szó nélkül futni kezdünk.
Minden reggel háromnegyed órát futok. Bár már jó ideje élvezem a helyiek vendégszeretetét, az őrök máig nem tudták megszokni ezt a hóbortomat. Pedig, nagyon egyszerű: nem szeretek futógépen futni. A fitneszteremben van futópad, ellipszis tréner, lépcsőző-gép, evezőgép, biciklik, és persze, erőfejlesztő gépek is. Míg a lépcsőző gépet, vagy az erőfejlesztő gépeket előszeretettel használom, a futópadokat ki nem állhatom! Ha futás, akkor én azt csak helyváltoztatással tudom elképzelni. Elvégre, az éppen arra szolgál. Így aztán, minden reggel, 45 percet futok a bázison, egy gondosan megtervezett útvonalon, ami az összes lépcsőt, ezáltal az összes emeletet érinti, több ízben is.
Sosem fogom elfelejteni a bázis parancsnokának az arcát, amikor közöltem vele, hogy milyen feltételekhez kötöm a munka felvételét. Ezek között volt, többek között, a fitneszterem, és a futó felszerelés. Elsőre közölte, hogy felejtsem el, én nem köthetek ki feltételeket. Mondtam neki, hogy a helyében nagyon megnézném azt a listát. Semmi olyat nem írtam, ami ne lenne nagyon könnyen, és egyszerűen megvalósítható, ráadásul, hogy másképp akarna rávenni, hogy felvegyem a munkát? Erre a fejemhez fogatott egy géppisztolyt, mondván, így. Közöltem vele, hogy akkor már lövethet is. De tájékoztattam felőle, hogy a következő, akit fejbe lőnek, az ő lesz, ha a főnökei megtudják, hogy lelövette az orosz tudóst, akit az USA-ból raboltak el, a fél hadsereg bevetésével! És miért? Mert nem akart adni neki egy pár futócipőt. Két másodperccel később már nem volt a fejemnél a fegyvercső, és estére meglett minden. Felügyelő tisztemül Hartmann-t nevezték ki, aki maga is sportember, így lépést tud velem tartani reggelente.
Már fél éve, hogy itt raboskodunk.
Egy konferenciára utaztam, a gépünk Moszkvából szállt fel, és London érintésével Los Angeles-be tartottunk. Aztán a repülőgépünket támadás érte, a levegőben! Tudós vagyok, fizikus, így elég jól tisztában vagyok egyes dolgok megvalósíthatóságával, de az, amit ott tapasztaltam, igen meglepett! Ugyanis, kommandósok törtek be a gép fedélzetére, 10.000 méter magasan, 900 km/h-s sebesség mellett! Természetesen nem lehetetlen, de mindenesetre meglepett, hogy létezik a technológia, amivel ezt képesek voltak megtenni, sőt, létezik az a technológia, amivel aztán engem magukkal vittek a gép fedélzetéről! Sajnos, hogy ezt miként is valósították meg, nem láttam, mert egy kábító lövedékkel elaltattak.
Egy különösen apró, ablaktalan kabinban ébredtem.
Az elkövetkezendő pár napban ez a kabin volt az otthonom, nem hagyhattam el. Mint megtudtam, egy tengeralattjáró fedélzetén voltam, ami elég hosszú utat tett végül meg velem. A tengeralattjáróról egy teherautó platójára kerültem – sajnos nem tudom behatárolni, hogy hol, mert éjszaka történt a transzfer, a csillagos égboltból arra következtettem, hogy valahol Európában – ami majd egy napig zötykölődött velem, mire kikötöttem ezen a bázison. Itt aztán, közölték velem, hogy nagyon egyszerű a képlet: kifejlesztek nekik egy szabvány, 40 mm-es gránátba építhető antianyag bombát, vagy kivégeznek. A fejlesztést választottam, a már korábban emlegetett kitételekkel. Tulajdonképpen, egészen jó eredményeket tudtak már felmutatni ezen a területen, ami rám maradt, az az antianyag tartály továbbfejlesztése, és miniatürizálása volt, illetve az antianyag ipari mennyiségű előállításának kidolgozása. Mivel ez a kettő az elsődleges szakterületem, így valójában még örültem is a lehetőségnek. Nem voltak illúzióim, pontosan tudtam, hogy ha végzek a munkával, akkor kivégeznek. Nem engedhetik meg, hogy szabadon távozzak, hisz’ hogy lehetnének biztosak benne, bármilyen esküt is teszek le, hogy nem árulom el, kik voltak az elrablóim, és mit tettem meg nekik?! Így aztán, mivel tudós vagyok, megragadtam a lehetőséget, hogy valami maradandót alkossak. Igen, lehetne moralizálni, hogy egy fegyver kifejlesztése révén lesz a nevem halhatatlan, de minden olyan eszköz, amely relatív nagy energia felszabadítására alkalmas, előbb, vagy utóbb – inkább, sajnos, előbb – fegyverként kerül felhasználásra, függetlenül attól, hogy a feltalálójának mi volt a célja. A Manhattan-terv az atombomba kifejlesztését célozta, és csak ezt követően használták fel a tudást arra, hogy atomerőművet építsenek. Nyugodtan alszok, mert tudom, hogy, bár fegyver az, amit remélhetőleg ki fogok fejleszteni, egyszer majd nagy szolgálatot tesz az emberiségnek, például, egy járműbe építhető antianyag reaktor formájában.
Ilyen korán reggel a folyosók még kihaltak, csak az őrök vannak ébren. És belőlük elég sok van, szinte minden sarkon áll egy páros. Persze, vannak területek, ahol ritkásabban vannak, de például a kutatási részlegben tényleg szinte minden sarkon áll egy páros.
Tudom, hogy az éjszakai szolgálatra beosztott őrök szinte várják a hajnalt, amikor elindulok futni a felügyelő tisztemmel. Nem egyszer hallottam már, hogy összesúgnak a hátam mögött, azt taglalva, hogy milyen jó a testem, és mi mindent művelnének velem, ha alkalmuk lenne rá. A felügyelő tisztem sem sokkal kevésbé mozgatja meg a fantáziájukat, lévén, hogy a maga sportos módján ő is eléggé csinos, fiatal nő. Természetesen ma is örömet szerzek, szerzünk az őröknek azzal, hogy testre simuló lycra futószerelésünkben rójuk a köröket a bázison, szinte érzem, ahogy tekintetükkel majd felfalnak. Azt természetesen értem, és felfogom, hogy a legtöbb férfi számára az életre kelt szexuális fantázia vagyok, csak azt nem értem, hogy ezt miért kell ennyire nyilvánvalóvá tenni? Nem, mintha zavarna, tulajdonképpen nekem teljesen irreleváns, csupán nem értem…
Alaposan kimelegedve érek vissza a szobámba. A bázis területén nincs túl meleg, az állandó 18-20 fokos hőmérséklet – talán spórolnak az energiával? – nem elég ahhoz, hogy rendesen leizzadjak, de ettől még, a futás természetesen kifejti jótékony hatását a szervezetemre, és a megjelenésemre.
Felváltva letussolunk, a zuhany után magamra öltöm a ruhát, amit itt biztosítanak a számomra. Ezek jelentősen konzervatívabbak annál, amit én magam viselni szoktam, de természetesen tudomásul vettem. Aztán kifésülöm a hajam, és hagyom szabadon a vállaimra omlani, majd a hónom alá kapom a Journal Of Physics G: Nuclear And Particle Physics legfrissebb számát. Hartmann az egyenruháját veszi fel, természetesen, majd elkísér az étkezőbe.
Amikor belépünk, csupán egyetlen ember van az étkezőben, Dr. Eckhard Lehmann. Ő nem fogvatartott, legalábbis, azt hiszem, hogy nem az. Német származású, Uniós, úgy tudom, hogy szerződött erre a munkára. Bár, az én csapatomban dolgozik, nem tudok róla sokat, mivel, tulajdonképpen senkivel sem vagyok beszélgető viszonyban. Legalábbis, a munkánkat érintő témákon kívül senkivel sem.
- Guten Morgen, Dr. Lehmann! – köszönök neki – Wie hast du geschlafen?
- Jó reggelt, Dr. Kiryanova! – köszön ő is, az anyanyelvén – Köszönöm jól. És ön?
- Köszönöm, Dr. Lehmann, kielégítően – válaszolom.
Ennél tovább sosem jutottunk a beszélgetésben, bár, ennek valószínűleg én vagyok az oka. Valahogy sosem éreztem a késztetést, hogy tovább szőjem a beszélgetés fonalát, igaz, ha akartam volna sem valószínű, hogy képes lettem volna. Nehezen alakítok ki – vagy inkább az lenne a helyes megfogalmazás, hogy képtelen vagyok – egy baráti csevejnek nevezett, teljesen felesleges, minden értelmet, és hasznot mellőző üres locsogást.
Ma sincs ez másként.
Először a kávé géphez lépek, és előcsalok egy adag remek, olasz eszpresszót. Ez szintén benne volt a listámban. Mivel nagyon sok német volt körülöttem, míg idekerültem, gyanítottam, hogy valahol, a néhai Németország területén lehetek. A németek viszont messze földön híresek a borzasztó, ihatatlan, kávénak hazudott rettenetes löttyeikről, így ragaszkodtam hozzá, hogy beszerezzenek egy olasz gyártmányú automata presszókávéfőzőt, és rendszeresen Davidoff kávéval töltsék fel. A reggeli kávémra rendkívül kényes vagyok.
Letelepszek az egyik asztalhoz – Hartmann egy másik asztalt választ, nagyon tapintatosan – és a kávémat szürcsölgetve elmélyülten olvasni kezdem a magazint. Ez is egyike volt a kitételeimnek, hogy bizonyos szakfolyóiratokat – Nuclear Physics, New Scientists, vagy például, az előbb említett Journal Of Physics G: Nuclear And Particle Physics – késedelem nélkül, amint megjelenik, rendelkezésemre bocsátják. Az utolsó cikket épp abban a hónapban publikáltam, amikor elraboltak, a témája az antianyag részecskék biztonságos tárolására vonatkozó legújabb elméletem volt. Ennek az elméletnek aztán a megvalósítása már itt kezdődött.
A kávé után, a svédasztalról veszek magamhoz egy adag müzlit, nyakon öntöm egy kis tejjel, bedobok két szelet kenyeret a pirítóba, veszek egy kis vajat, lekvárt, chorizo-t, meg sajtot, pár gerezd paradicsomot, és visszaülök az asztalomhoz. Nekilátok a müzlinek, s ismét belemélyedek a magazinba. Pár perccel később, a pirító zajára felállok, és magamhoz veszem a kész pirítósokat, meg egy pohár narancslevet. Mindkét pirítóst megvajazom, s az egyikre lekvár kerül, a másikra a felvágott, a sajttal. Szeretek változatosan reggelizni. Nem sokat, mindenből egy keveset, de sokfélét. Így a mai reggelimet is gyümölcsökkel zárom.
Alig múlt hét óra, amikor Hartmann kíséretében megérkezek a laborba.
A fizikai kutató labor az egész bázis legnagyobb laboratóriuma, s ráadásul, még nem is az egész van itt. Az antianyag gyártása a világűrben történik, egy hatalmas üzemben, amelyhez 10.000 km2, gigantikus napelemtábla szolgáltatja a 10.000 GW(1) villamos teljesítményt. Az elmélet tőlem származik, de a Szovjetunió nem ítélte megvalósításra érdemesnek, amelyet a New Scientist-ben publikáltam, még évekkel ezelőtt. Az elgondolás nagyon úttörőnek számított, mert az antianyag előállítását mai napig is részecskegyorsítókban, laboratóriumi kísérletként képzelik el. Az én elméletem nehéz ionsugarak – például uránium-ion sugár – ütköztetésével 1,5×1018 darab(2), vagyis nagyjából 1,5 µg(3) antiproton gyártását teszi lehetővé, másodpercenként. Az általam tervezett, 0,0001 kt(4) robbanóerejű antianyag gránáthoz 2,327 µg anti-hidrogén atomra van szükség, amit hozzávetőlegesen 1,5 másodperc alatt lehet legyártani az elméletemmel. Nos, az Európai Unió megvalósította ezt az elméletet, s az ESA(5) nem egész öt év alatt felépítette a gyárat a világűrben, olyan pályán, ahol a Föld sosem takarja a Napot a napelemtáblák elől.
Az itteni laborban csupán a konténer előállításán dolgozunk. Ez a bonyolultabb feladat. Meg kell oldani, hogy a tárolt antianyag ne érintkezhessen normál anyaggal, ugyanis ha ez megtörténik, akkor a két anyag teljes megsemmisüléssel kioltja egymást. 1 gramm antianyag, 1 gramm normál anyaggal érintkezve 180 TJ(6) energiát szabadít fel, vagy másképp fogalmazva, 42,96 kt TNT(7)-vel egyenértékű robbanással semmisül meg. Ez nagyjából háromszorosa a Hirosimát elpusztító atombombáénak. Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, többféle megoldás is lehetséges, mint például a Penning-csapda, vagy a fullerének. Én az utóbbival dolgozok. Az elmélet már régóta ismert: az antihidrogén negatív töltésű antiprotonja taszítani fogja a körülötte lévő fullerén szénmolekuláinak elektronjait, így esélye sem lesz vele találkoznia. A nehézség abban rejlik, hogy megfelelő méretű hiperfullerént létrehozni nem könnyű, ami aztán éppen abban a pillanatban szűnik meg funkcionálni, amikor mi szeretnénk. Fizikusok, kémikusok, és más szakemberek megfeszített munkájának eredménye, hogy mára eljutottunk oda, hogy van egy tesztelhető, 2,5 µg antianyag befogadására alkalmas, fullerén alapú tárolónk, ami képes arra a bravúrra, hogy atomjaira esik, amikor mi akarjuk. Az elkövetkezendő néhány napban az a célunk, hogy tíz tárolót előkészítsünk tesztre, amelyeket aztán, egy másik bázison, megtöltenek majd antihidrogénnel.
Épp az egyik tároló integritását ellenőrzöm, amikor valaki mellém lép:
- Доброе утро! Как работа? – hallom az anyanyelvemen, oroszul, alig érzékelhető, németes akcentussal. Szokatlannak találom, minthogy Alexander-el általában németül, avagy franciául beszélek.
Alexander az összekötő tiszt. Ő az, aki az Európai Uniót képviseli itt, aki a feladatokat adja nekünk, és aki igyekszik minél hamarabb eredményeket kicsikarni belőlünk. Meglehetősen zavarba ejtő gondolatokat ébreszt bennem ez az ember. A pozíciójából fakadóan neki keményen, könyörtelenül be kellene hajtania rajtunk az eredményeket. A valóságban azonban - bár határozottan képviseli hazája érdekeit – kompromisszum kész, és szemmel láthatóan törődik azzal, hogy motiváljon bennünket a céltalan, és könyörtelen követelés helyett. Tisztelem őt, mert próbál ember maradni az embertelen körülmények között.
Alexander nem mellesleg nagyon vonzó férfi, bár az én ízlésemnek kicsit sima, finom vonású. Én inkább a durva, markáns férfiakat találom vonzónak, bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy elmulasztanék bármilyen alkalmat, ha lehetőség adódna, hogy testi kapcsolatba kerüljünk. Alexander magas, atletikus alkatú fiatal férfi, velem egy korú, 30 év körüli lehet. Ruházata – legyen az az oly ritkán viselt egyenruha, amely rendkívül jól áll neki, vagy a civil öltözete – kiemeli felsőtestének látványos „V”-alakját. Egyszer láttam a fitneszteremben, s nyúlánk, nem túlzott tömegű, ám látványosan kirajzolódó izomzata azonnal megragadta a tekintetemet.
- Guten morgen – válaszolok neki az anyanyelvén, s tényszerűen ismertetem vele pár szóban a helyzetet – Megfontoltan haladunk. Jelenleg a miniatürizált antianyag-tároló stabilitási tesztjein dolgozunk. És nem, most nem tud segíteni…
Bár vele társalgok, nem hagyom abba a munkát. Az adatokat egy tablet PC-re mozgatom a műszerből, és a kiértékelő programmal megkezdem az elemzését.
- Remek… – tér át ő is a németre – Segíthetek valamiben?
- Még mindig nem, de ezt már tíz másodperce említettem – mondom neki, s fel sem pillantok a tablet-ből – Beszélt az orvosával a rövidtávú memóriazavarairól? – fűzöm még hozzá, mert fontosnak érzem, hogy felhívjam a figyelmét a problémára
- Észre sem vettem… és nincs gond a rövidtávú memóriámmal… – feleli a gondolataiba merülve, aztán kisvártatva még hozzáteszi – Viszont van itt egy kis gond…
A gond szót általában nem szeretem. Az mindig valamilyen változást jelent, vagy kényszert arra, hogy változtassak valamit. Nem szeretem a változást.
Abbahagyom a munkát, és felnézek a tablet-ből:
- Gond?... Miféle gond?
- A vezetőség két hét múlva konkrét eredményeket vár… – magyarázza – A legjobb az lenne, ha addigra elkészülne a tároló… Tudom, hogy ez nem egyszerű, de nem lehet őket meggyőzni, hogy adjanak még időt…
Feltűnik, hogy nem egyenesen rám néz, de kevés jelentőséget tulajdonitok neki. Elég sokan vannak, akik nem képesek hosszan a szemembe nézni.
- Két hét? – jár az agyam. Nyilvánvaló, hogy két hét alatt nem tudunk konkrét eredményt felmutatni. Két hét alatt talán eljutunk odáig, hogy felkésztjük a tárolókat az első éles tesztekre. Az, hogy elméletben működnek, nem azt jelenti, hogy a gyakorlatban is működni fognak. Üresben valóban szétesnek a fullerének, de, ha telve vannak antianyaggal, akkor vajon ugyanúgy fognak funkcionálni? Vajon a robbanás úgy következik be, ahogy számítunk rá? Még, ha szét is esnek a fullerének, az őket alkotó szénatomok elektronfelhője nem fog valahogy "bezavarni" az antihidrogének mozgásába, és valamilyen, jelen pillanatban még számomra elképzelhetetlen módon lassítani a robbanást, vagy esetleg megakadályozni? Nagyon sok még a kérdés, amelyekre elméletben tudom a választ, de a gyakorlat mindig hozhat nem várt eredményeket.
- Ezek szerint két hetünk van és megölnek minket… – fejezem végül be.
Ez teljesen egyértelmű. Ha sikerrel járok, ha kudarcot vallok, kivégeznek. Nem kockáztathatnak.
- Talán életben hagyják önöket… – feleli Alexander.
- Nem hiszem, hogy ön ilyen naiv lenne… – osztom meg vele a véleményemet.
- Én sem gondoltam, hogy ön ilyen belenyugvó… – vág vissza.
- Erről szó sincs! – magyarázom neki azt, amit a legtöbben nem értenek, akik nem elhivatott tudósok – Én mindössze tárgyilagos vagyok és a mondatok alapján következtetek. A két hét nem lesz elég, de mindent el fogok követni, hogy a lehető legmesszebbre jussak. Az oka pedig igazán egyszerű. Tudósként mind szeretnénk maradandót alkotni, legyen az jó, vagy rossz… ami persze nem minden esetben lehetséges, így nem a végeredmény lesz fontos, hanem a megtett út… Amíg tudok, dolgozom, mert ez az életem és a mozgató rugóm.
- Értem – mondja, de nem vagyok biztos benne, hogy valóban érti. A következő mondatban egészen más témára kanyarodik – Egyre szebb a kiejtése!
Egy egészen rövid pillanatig ledermedve próbálom megkeresni a legmegfelelőbb választ. Nem értem, hogy miért van szükség olyan dolgok kijelentésére, amelyek nyilvánvalóak? Tudom, hogy a legtöbb ember számára ezek fontos dolgok, kellemes érzéseket ébreszt bennük, de én sosem tudtam az ilyen kijelentésekkel mit kezdeni, hisz' nem adott új információt, nem mondott semmi olyat, amit magam nem tudtam volna.
- Köszönöm – felelem végül, mert úgy ítélem meg, hogy talán ezzel jó érzést szeretett volna kelteni bennem. Örömet szeretett volna okozni, azt hiszem.
- Akkor én magára hagyom, ha bármire szüksége van, csak szóljon!
Nem tudom mire vélni a halvány mosolyt. Amikor valaki valami vicceset tesz, vagy mond, én is gyakran mosolygok, vagy nevetek, de az a baj, hogy ritkán mondanak vicceset az emberek. Viszont, sokszor olyankor is mosolyognak, amikor semmi vicces nem volt. Nem mindig értem, hogy ezt miért teszik? Azt hiszem, hogy ez megint azzal van összefüggésben, hogy kellemes érzést akar kelteni bennem…
- Azonnal szólok – bólintok, nem tudván pontosan, hogy milyen reakciót is vár tőlem, és ezt ítélem a legkevésbé veszélyesnek, abból a szempontból, hogy esetleg megbánthatom. Azt nem szeretném. Nem szeretek bántani másokat, de sajnos gyakran megesik, mert nem olyan választ adok, mint amit várnak…
* * *
Megfeszítetten dolgozunk, egész nap.
A csapatomat tájékoztatom az Alexander-től kapott információkról. Természetesen mindenki bizakodó, hogy talán fel tudunk mutatni két hét múlva olyan eredményt, amely meggyőzi az EU legfelsőbb katonai vezetését, hogy haladunk a projekttel, és belátható időn belül meglesz a fegyver, de a többség tisztában van vele, hogy ennek meglehetősen kicsi a valószínűsége.
Az ebédidőmet is igen rövidre veszem, és a délutáni edzésemet is kihagyom – délutánonként át szoktam menni a fitneszterembe, és egy másfél órás súlyzós, és kardió edzést szoktam tartani, heti négy alkalommal.
A vacsora után is visszatérek a laborba.
Feltett szándékom, hogy az elkövetkezendő két hétben minimálisra csökkentem a mellékidőket, és a lehető legtöbb időt fogom tölteni a laborban. Ehhez persze, a megfelelő mennyiségű kávé utánpótlásra is szükségem van, amelyről Ash, a labor bolondja gondoskodik, legalábbis, amikor nem felejti el.
Ash – a „Svéd” – nagyon érdekes figura. Első pillantásra – bár én a nála jóval izmosabb, durvább, keményebb férfiakat tartom vonzónak – egy szép, jó testű, fiatal férfi. Aztán megszólal, vagy csetlik-botlik valamit, és azonnal rájövünk, hogy őt épp azért szeretjük, mert jó pasi! Mindenki azt hiszi róla, hogy csak egy szép, de ügyefogyott laborsegéd. Tulajdonképpen én is ezt gondoltam róla, de ez a véleményem már jó ideje megváltozott vele kapcsolatban. Az elmúlt fél évben számtalan alkalommal találkoztunk, valamiért előszeretettel keresett fel munkaközben, naponta többször is, pedig nem is volt rá oka. Hol egy kis kávét hozott – nagyon alacsony a vérnyomásom, napi 4-5 kávéval vagyok képes talpon maradni – hol fánkot, vagy más egyéb, aprósággal lepett meg. Ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, akkor azt hinném, hogy vonzódik hozzám, csak nem mer kezdeményezni. A találkozásaink alkalmával egyre gyakrabban, és egyre hosszabban beszélgettünk, s észrevettem, hogy ha nagyon belemelegedünk a beszélgetésbe, akkor bizony vág az esze, mint a borotva! Sokkal intelligensebb, mint bárki itt, talán nem annyira, mint én, de nem lehet nagyon messze tőlem.
Ma este, valahogy késik, csak nem jön az a kávé, mígnem elég nagy késéssel, de végül is befut a bohókás, fiatal férfi.
- Soká tartott! – nyújtom a kezem a kávéért, anélkül, hogy rápillantanék.
- Elnézést, hölgyem, de eltévedtem út közben – jön a válasz, szinte azonnal.
- Jellemző – jelentem ki, de meggyőződés nélkül. Pontosan tudom róla, hogy fejben van neki az egész komplexum, noha gondosan titkolja. Meg kell, mondjam, hogy kiváló színész, ha filmezne, biztosan Oscar-díjas lenne. De, természetesen sosem buktatom le, hisz’ nem tudom, hogy mi a célja, jobb nem beleavatkozni valamibe, amiről nem tudok semmit.
- Elkészítettem egy kis jegyzetet – mondja aztán, mintha meg sem hallotta volna az előző megállapításomat – hátha a segítségére lehet a kutatásban.
Úgy látszik, a mai nap a váratlan események napja. Jegyzetet készít a labor bolondja, amit nekem szánt. Szokatlan. Átveszem tőle a levelet, és széthajtva a következőt látom benne:
0100 1101 0100 0001 0101 0011 0100 0101 0100 0111 0100 1001 0101 0100 0101 0011 0100 0101 0100 1110 0100 1110 0100 0101 0100 1011 0100 0101 0100 1101 0100 0101 0101 0011 0100 1101 0100 0101 0100 0111 0101 0011 0101 1010 0100 1111 0100 1011 0101 0101 0100 1110 0100 1011 0101 0011 0101 0110 0100 0101 0100 0100
Csupán egy pillanatra van szükségem hozzá, hogy felismerjem, bináris kódolású szöveget látok, s újabb pillanat, hogy megértsem a kódot:
„Ma segítsen nekem és megszökünk, svéd”
Megszökni?! Innen?! Ez meglehetősen valószínűtlen!!! Felkapom a tekintetemet, és a Svéd értelmesen csillogó, szép barna szemeit kezdem fixírozni. Megpróbálom kideríteni, hogy vajon viccel, vagy mi ütött belé? De az ilyenben sajnos nem vagyok jó. Még a nyilvánvaló emberi reakciókat sem vagyok képes jól felmérni, nemhogy a rejtetteket.
- Szóval? A segítségére lehetek? – kérdezi tőlem a körmét rágva.
- Ezzel? – kérdezem tőle zavartan. Nem tudom, hogy miért kérdezi, hogy segíthet-e nekem, mikor ő készül segíteni rajtam. Ráadásul a közelben lebzselő katonák is feszélyeznek – Ez csupán egy ostoba teória. Semmi tudományos alapja nincs!
- De van! Bizonyítni tudom! – bizonygatja, bár nem érzem benne a valódi meggyőződést, mintha nem lenne biztos a dolgában – Kérem! Annyira szeretnék segíteni!
- Rendben, jöjjön – bólintok, és már fordulok is a műszerek felé, s felkapok egy tablet-et az asztalról – Hátramegyek megnézni, hogyan haladnak a kollégák a feladattal, amiket kiadtam nekik. Addig előadhatja a nevetséges elképzelését!
Céltudatosan, és határozottan indulok a labor hátsó szekciója felé, s Ash lelkesen követ. Amikor már olyan távol vagyunk tőlük, hogy nem hallhatnak bennünket, hirtelen szembe fordulok Ash-sel:
- Ezt hogy gondolod? Végképp sérülést szenvedett a szürkeállományod?
Svéddel mi tegező viszonyban vagyunk. Nem hinném, hogy ez azért lenne, mert esetleg szorosabbnak tekinthető baráti viszony alakult volna ki közöttünk, nem, inkább csak az egyszerűség. Könnyebb vele így kommunikálni, hisz’ egy alacsony értelmi képességű ember nem érti a túl szofisztikált beszédet. Innen is gondolom, hogy a többiek tévednek, amikor azt gondolják róla, hogy alacsony intelligenciájú lenne. Ha így lenne, nem tudnék vele szót érteni!
Körbepillant, mielőtt megszólalna, majd elmosolyodik:
- A szürke állományomnak semmi baja – magyarázza határozottan – Nagyon is józan vagyok, és észnél. De a lényeg, hogy kimentem magunkat innen.
Sejtem, hogy saját magára gondol, meg rám. Miért rám?
- Kettőnket? – kérdezek rá, mert úgy érzem, ez pontosítást igényel.
- Irina kisasszonyt is – jön a válasz azonnal.
Aha, a másik nagyon fontos orosz tudós. Tulajdonképpen ketten vagyunk itt, akik a szakterületünkön különösen kiemelkedő munkát végzünk, és mindenhol elismert szaktekintélyek vagyunk: Dr. Irina Dolohov, és én. Dr. Dolohov biológus, és bár, még csak tanársegéd, állítólag már nem egy olyan publikációja jelent meg a vonatkozó szakfolyóiratokban, amelyek ha nem is alapjaiban, de alaposan megrengették a biológus-világot.
Irina-val nem mondhatnám, hogy nagy barátok vagyunk. Találkoztunk párszor, néha együtt vacsoráztunk, de tulajdonképpen ennyi. Nagyon különbözünk egymástól. Ő… Mérhetetlenül emocionális lény, szinte félelmetes a számomra. Sokszor azt sem értem, amit mond, nemhogy a mögöttes motivációkat is felfogjam. Állandóan zavarban vagyok a társaságában, mert képtelen vagyok megérteni, követni a logikáját, így, ha nem is kerülöm, de egyáltalán nem keresem a társaságát.
És most Svéd azt állítja, hogy kettőnket kiment innen.
- Hogyan? – teszem fel a kézenfekvő kérdést, mert én magam egyáltalán nem látom erre a lehetőséget.
- Most nincs idő erre – vágja rá azonnal – A lényeg, hogy figyelj, és este ártalmatlanítsd a felügyelőt. Öltözz fel melegen, kint hideg lesz.
- Annak, amit mondasz, semmi értelmét nem látom – válaszolom. Mivel, mi nem hagyhatjuk el a bázist, így nincs is olyan ruhánk, amit hidegben viselhetnénk.
- Majd lesz. Csak tedd, amit mondok, vagy az utánozhatatlan tudásodnak végleg vége két hét múlva.
Ó. Tehát, a reggeli következtetésem akkor megállta a helyét.
Ash szó nélkül sarkon fordul, és távozik.
* * *
Este kilenc óra körül úgy döntök, hogy most már ideje visszamenni a szállásomra.
Noha, mióta Alexander-el beszélgettem, teljes erőbedobással a projekten dolgozom, az Ash-sel történt beszélgetés után ez a lendület megtört. Alapvetően nem okoz nehézséget két-három-négy dologra figyelnem, de ez most valami más. Gondolataim minduntalan visszatérnek a hóbortos pasashoz, és amit kódolva írt nekem: „Ma segítsen nekem és megszökünk, svéd”. Nem tudom, hogy hihetek-e neki? Valóban képes lehet innen kivinni? Ha igen, akkor elsődleges feladat, hogy a ma este úgy sikerüljön, ahogy azt ő eltervezte. De, mi van, ha nem? Nos, veszítenivalóm akkor sincs. Egyetlen egy komoly veszteség ér, hogy úgy tűnök el ebből a világból, hogy a lényeges áttörés végül is nem az én nevemhez fog fűződni, és pár, érdekes, gondolatébresztő publikáción kívül semmi más nem fogja életben tartani Dr. Yelizaveta Alekseyevna Kiryanova nevét. Végül is, ezt a veszteséget el tudom fogadni, ha a másik serpenyőben ott van a szökés ígérete, és a lehetőség, hogy az így szerzett évtizedeket a tudománynak szentelhetem, és letehetek valami olyasmit az asztalra, ami előrébb viszi az emberiséget. Így a kérdés eldőlt.
Amikor visszaindulok a szállásomra, a felügyelő tisztem természetesen, árnyékként követ.
Tulajdonképpen, mióta Ash-sel beszéltem, az a bizonyos mondata visszhangzik a fülemben: „…este ártalmatlanítsd a felügyelőt!” Igen. Ártalmatlanítom. De, hogyan? Kisportolt nőként a többségnél erősebb vagyok, megkockáztatom, hogy egy átlagos, íróasztal mögött „edződött” férfival is felveszem a versenyt testi erőben, de sosem verekedtem, és sosem gyakoroltam fegyverhasználatot, vagy harcművészetet. Hartmann katona, biztosan jártas több pusztakezes harcmodorban is, de legalábbis egyben, ami éppen egyel több mint amennyit én ismerek, ráadásul nem elhangolandó az a tény, hogy pisztolya is van. Cselhez kell folyamodnom, másképp nem győzhetem őt le.
A meglepetés ereje nálam van. Az itt töltött időm alatt – miután megkaptam mindent, amit követeltem – mintarab voltam, maximálisan együttműködő, és makulátlan magaviseletű. Teljesen kizárt, hogy Hartmann azt feltételezze rólam, meg fogom támadni. Ami azt illeti, tulajdonképpen ügyet sem vet rám, csak kísérget a létesítményben, ahová kell. Ezt mindenképpen kihasználhatom. Az egyetlen, sikerrel kecsegtető megoldás, ha akkor támadom meg, amikor a fürdőben van. Eleinte teljes egyenruhájában ment be a fürdőbe, aminek az ajtaját magára zárta. A szobát nem hagyhattam el, hisz’ csak neki volt kártyája, ami kinyitja az ajtót, és azt mindig, mindenhová magával vitte.
Mostanra azonban már, kissé megkopott az elővigyázatossága, egyenruhájától már a szobában megválik, és alsóneműben – fehér, pamut francia bugyi, és trikó – vonul zuhanyozni. Korábban, amikor kijött a fürdőből, ezt nagyon elővigyázatosan, védekezésre készen tette, fegyverrel a kézben. Mivel, azonban én minden esetben az ágyamon heverve, egy magazinba mélyedve vártam, rá sem hederítve, néhány hét után kezdett lazulni a fegyelem. Ma már éppoly elővigyázatlanul jön onnan ki, mintha csak a barátnője lennék.
És én éppen ezt fogom kihasználni.
A legnagyobb gondom az, hogy nem nagyon van olyasmi a szobában, amit fegyverként használhatok ellene. A két szék pillekönnyű, műanyag, lehetetlen vele jelentős sérülést okozni. Az asztal nem mozdítható, le van csavarozva a padlóba, mint ahogy az ágyak is. Az egyetlen, amit fegyverként használhatok ellene, az a szekrényajtó. Botor módon, ez fából készült, még csak nem is pozdorjából, hanem valódi tölgyből. Igaz, a zsanéron csavarral le van biztosítva az ajtó, hogy ne lehessen csak úgy leemelni, de épp erre a célra elcsentem egy kis műszerész csavarhúzót a laborból. Természetesen használhatnám azt is ellene, de azzal csak megsebesíteném, nem ájulna el tőle, és meg sem ölhetném, mivel eléggé rövid.
Amikor Hartmann a fürdőbe vonul, és magára zárja az ajtót – ezt a szokását még nem vetette el – nekiesek a kis csavarhúzóval a szekrénynek, és kicsavarom a biztosítócsavarokat, amelyek megakadályozzák, hogy a szekrényajtót le lehessen emelni a helyéről. Amikor végzek vele, leemelem a szekrényajtót. Szép darab, nagyjából 40 centiméter széles, 160 hosszú, és hozzávetőlegesen 20 mm vastag, a súlyát 8 kg-ra becsülöm. Leülök az ágyra, és várok. Különös izgalom lesz úrrá rajtam, olyan fajta, amit anno, a versenyeimen éreztem. Igen, a versenydrukk, ahogy az edzőm hívta. Az izgalom, és félelem, keveréke, hogy vajon sikerül-e minden erőmet abba a 12 és fél másodpercbe belesűríteni, nem hibázok-e? Most hasonlóan érzem magam, hogy sikerül-e legyőznöm Hartmann-t, sikerül-e megszabadulnom erről a helyről?
Kisvártatva elhal a víz csobogása.
Felállok, és elhelyezkedek a fürdőszoba ajtónál, a kilincs felőli oldalon, így, amikor nyitja az ajtót, kevéssé lát engem. Felemelem a szekrényajtót, és úgy tartom, mint a baseball játékos az ütőt – már, amennyire párhuzamot lehet vonni egy hossztengelyére szimmetrikus forgástest, illetve egy terjedelmes lap között. Aztán meghallom, hogy kattan a zár.
Felkészülök, izmaim pattanásig feszülnek, és az izgalom, bizsergéssé erősödik.
Ahogy nyílik az ajtó, egy szívdobbanásnyi időt várok, majd teljes erővel meglendítem a deszkát.
Váratlan, és szokatlan gravitációs anomáliának lehetek szemtanúja, ahogy a deszka hátborzongató reccsenéssel homlokon találja a lehajtott fejjel, elgondolkodva kilépő Hartmann-t. A fejét hátralendíti a hatalmas erő, míg a lábai a levegőbe emelkednek, és szinte vízszintesen zuhan a földre. Mozdulatlanul marad, hanyatt fekve. Azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy hibásan mértem fel a fizikai erőmet, és a választott fegyver hatékonyságát. A cél az volt, hogy elájuljon, legalább annyi időre, hogy meg tudjam kötözni, most azonban attól tartok, hogy esetleg megöltem.
Leejtem a deszkát, és Hartmann-hoz lépek. Letérdelek, és kitapintom a nyaki artériát. Megnyugodva tapasztalom a gyenge, de egyenletes pulzust. A homlokán felrepedt a bőr, és elég csúnya zúzódás éktelenkedik ott, ahol eltaláltam. Biztosan betörtem a fejét, csak remélni tudom, hogy nem túlságosan súlyos a sérülés, amit okoztam neki, és megússza agykárosodás nélkül. Az biztos, hogy ma este ő már nekem nem okoz nehézségeket. Viszont, nem akarom, hogy meghaljon, ezért stabil oldalfekvésbe helyezem, hogy nehogy megfulladjon, míg rátalálnak.
Aztán a szekrényhez ugrok, és igyekszem összeállítani egy olyan öltözetet, amiben kibírom majd odakint. Október közepe van – egészen pontosan október 16-a, hétfő – itt, Németországban ilyenkor elég hűvösek tudnak lenni az éjszakák, tíz fok alatti hőmérséklettel. A gond az, hogy semmilyen meleg ruhát nem kaptunk, hisz’ nem hagyhatjuk el a bázist.
Ledobálom a ruháimat, és elkezdek öltözködni. Éppen felhúzom a pamut francia bugyit – mint amilyet Hartmann is visel – amikor egyszer csak hallom, hogy halkat csippen az ajtó elektronikus zárja, és az ajtó félrecsúszik. A nyílásban egy hatalmas termetű férfi nyomakodik be a szobába, majd az ajtó becsukódik mögötte.
Villámgyorsan tekint körbe a szobában, szemének pályáját pisztolyával követi. Fürkésző tekintete egy pillanatra megtorpan Hartmann testén, majd tovább rebben, s megállapodik rajtam.
Elkerekednek a szemei.
Teljesen meztelen vagyok, leszámítva a kis francia bugyit, amit az imént húztam fel. A legtöbb nő ebben a helyzetben kétségbeesetten sikoltozva próbálja meg takargatni magát, amit sosem tudtam mire vélni. Ha kimegyek egy strandra, egy apró, trendi bikiniben, nagyjából ugyanennyit látnak a testemből, mint akár most. Igaz, a mellbimbóimat takarná a vékony textil, de ezen kívül mintha nem is lenne rajtam semmi, főleg, ha tanga fazonú az alsó. Teljesen indokolatlan hát a kétségbeesés, és sikoltozás, így én ezt nem is teszem, és nem is próbálom takargatni magam. Nyugodtan fordulok felé, mintha csak a laborköpenyemben lennék, amivel, szemmel láthatóan megdöbbentem őt.
- Khm… – köhinti el magát. Nem ér váratlanul, hogy oroszul szólal meg – Elnézését kérem, Dr. Kiryanova, hogy így önre törtem – s félrefordítja a fejét. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy alaposan szemügyre vett, mielőtt ezt megtette volna. Igazi férfi, mégpedig a javából! – fut át a gondolat a fejemen. Nekem az a tény, hogy egy férfi alaposan felmér minden, potenciális szexuális partnert, vonzó, és izgató, azt mutatja, hogy a pasi igazi férfi, aki minden pillanatban készen áll egy eget rengető aktusra.
Nekem nincs olyan szerencsém, mint neki, hogy tulajdonképpen meztelenül szemlélhessem meg őt. Azonban, azt még a kommandós felszerelés sem rejtheti el, hogy masszív férfipéldány áll előttem. Két méter magasnak saccolom, vállaival szinte mindkét oldalon érintené az ajtófélfát, ha az ajtónyílásban állna. Csuklója vastag, mint az alkarom, a karjai a combommal vetekszenek, és az egész pasasból borzalmas, elsöprő fizikai erő sugárzik, egy hatalmas ragadozó lomhának tűnő, ám mégis halált sugalló mozgásával. A hozzá hasonló erős, robosztus férfiak a gyengéim, ők azok, akik azonnal meg tudják emelni a vérnyomásomat, és pajzán gondolatokkal töltik meg az agyamat. Arcának, markáns, férfias, mégis szépnek mondható vonásai, szúrós, fürkésző, jeges pillantása csak hab a tortán. Ha lenne időnk, biztosan magamra húznám ezt a remek példányt, de most ettől el kell tekintenem.
- Honnan tudja a nevemet?! – kérdezem nyugodtan. Hiába az elsöprő erejű vonzerő, a tényekről nem tudja elterelni a figyelmemet.
- Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam, Dr. Kiryanova! – válaszol udvariasan, már-már tisztelettel. Beszéd közben nem fordul felém, és szemei sem pillantanak rám lopva – A nevem Nyikolaj Guseinov, a Tízedik Független Különleges Erők Alakulatának századosa. A küldetésem, hogy önt, Dr. Kiryanova, és Dr. Irina Dolohov-ot kiszabadítsam erről a bázisról, és Chuchkovo-ba, a Moszkvai Katonai Körzetbe, a Tízedik Független Különleges Erők Alakulatának bázisára szállítsam – aztán egy pillanatnyi tétovázással még hozzáteszi – Kérem, jól öltözzön fel, mert odakint hűvös van, 7-8 fok.
- Köszönöm, százados – nem tudván a helyes választ a legegyszerűbbet választom – Két percet kérek, és elkészülök.
- Rendben van – bólint, majd Hartmann-hoz lép.
Letérdel a lányhoz, és alaposan megvizsgálja.
Én közben magamra húzom a francia bugyihoz tartozó sportmelltartót, és a kis trikót, majd föléje egy másik, szintén testre simuló, pamut póló kerül, majd egy ugyancsak szűk fazonú, hosszú ujjú póló. Felhúzok egy vastagabb harisnyát, majd egy pamut cicanadrágot. Aztán egy farmernadrág, felülre egy szűk pulóver, majd egy polár pulcsi kerül. Hát, melegem nem lesz, de ez a legtöbb, amit tehetek. Talán nem fagyok majd halálra.
Amikor már nadrág is van rajtam, felém pillant:
- Alaposan helyben hagyta, Dr. Kiryanova, de életben van – aztán halványan elmosolyodik – Azt hiszem, hogy jó lesz észben tartani, hogy még véletlenül se bosszantsam önt fel!
Ez utóbbi mondatát nem tudom értelmezni, hisz’ nincs semmilyen összefüggés a mondat, és a Hartmann-nal történtek között. Kissé zavar, mert ugyanakkor megint azt érzem, hogy ennek mögöttes tartalma van, amit nem értek.
- Nos, ezt a figyelmességet megköszönöm – pillantok rá értetlenül, próbálva mégis valamilyen választ adni – hisz’ nem szeretek bosszankodni, de gyanítom, hogy ezzel más is így van.
Egy pillanatig számomra meghatározhatatlan arckifejezéssel néz rám, aztán megvonja a vállát, majd feláll:
- Menjünk, Dr. Kiryanova!
A folyosó néptelen, amikor kilépünk az ajtón. Guseinov százados felém pillant:
- Kérem, hölgyem, maradjon itt egy pillanatra!
A százados a szomszédos ajtóhoz lép, Dr. Irina Dolohov, a biológus szobájának ajtajához, amit kinyit, majd behajol rajta. Nem értem, hogy mit mond, csak azt hallom, hogy beszél. Aztán válasz, majd ismét a százados, rövid párbeszéd, végül visszalép a folyosóra. Nyomában ketten érkeznek. Váratlanul ér a tény, hogy az egyikük Alexander!
- Százados! – pillantok Guseinov-ra – Egészen biztos benne, hogy körültekintően válogatta össze a partnereket ehhez az akcióhoz? – kérdezem tőle – Bármennyire is tisztelem Alexander-t, kénytelen vagyok rámutatni a tényre, hogy ő az Európai Unió katonatisztje!
Alexander ajkain halvány mosoly játszik a szavaim hallatán, amit nem tudok mire vélni, hisz’ legjobb tudomásom szerint semmilyen humorosat nem mondtam.
- Ajándékcsomag volt! – jelenti ki a százados – A beépített ügynök úttörő becsületszavát adta, hogy megbízható a pasi!
- Bízok az ön ítélőképességében, százados! – fogadom el a válaszát.
- Ne abban bízzon, Dr. Kiryanova! – mosolyodik el – Inkább ebben! – ütögeti meg a mellkasa előtt lógó fegyvert.
Biztos nem vagyok benne, de szerintem értettem, hogy mire gondolt. Nem teszem szóvá, mert úgy érzem, nem szükséges, ez az a pillanat, amikor nem kell tovább magyarázni a gondolatot.
Egy pillanatra Alexander mögött érkező Irina-ra siklik a tekintetem.
Dr. Irina Dolohov az a fajta nő, akire a férfiak azt szokták mondani, édes kis baba. Valóban apró termetű, hozzám képest biztosan az. Épp csak az államig érő, talán 160 centi magas, nőies, homokóra alakú lány, kerek csípővel, leheletnyi derékkal, telt, gömbölyű mellekkel. Arca fiatalabbnak mutatja valódi koránál, legalább öt, de talán tíz évvel is. Fénylően fekete haja lófarokba fogva majd’ a derekáig ér, aszimmetrikusan vágott frufruja arcának jobb oldalába hullva, egész az orra magasságáig leér, amelyet könnyed kézmozdulattal szokott kisöpörni az arcából. Vonásai lágyak, némi ázsiai beütéssel, hatalmas, barna szemekkel. Még sosem voltam nővel, de ha egyszer úgy döntök, hogy kipróbálom, akkor a partnerem egy Dr. Dolohov-hoz hasonló lány lesz.
Éles szirénahangra rezzenünk. Riadóztatják a bázist!
- Alexander!!! – csattan Irina hangja, s haragos pillantást vet az összekötő tisztre. Ezt úgy értékelem, hogy ő még mindig nem bízik benne.
- Ez nem én… – védekezne Alexander, de szemmel láthatóan sem Dr. Dolohov-ot, sem pedig a századost nem érdekli. Guseinov megindul a folyosón, nyomában a biológussal, mire az összekötő tiszt megszólal:
- Ne arra! A másik irányban van egy átjáró!
A másik kettő megtorpan, majd Irina egyetértően bólint. Igaz, arra valóban van egy átjáró, de fogalmam sincs, hogy hová vezet, vagy, hogy miként tudunk átjutni rajta. Gyanítom, hogy kelleni fog egy kártya hozzá, és talán még a felügyelő tisztek kártyája sem lesz elég!
Ahogy Dr. Dolohov ellép mellettem, bizalmatlanul felém biccent, de nem szól egy szót sem.
Ezt nem nagyon tudom mire vélni, mert bár nem voltunk nagy barátok sosem, ettől még ugyanaz a sorsunk, és sosem kereszteztem az ő útját. Ismét egy példája annak, hogy nem értem Irina-t.
- Ha átversz… – morog Guseinov százados Alexander-re.
Mielőtt elindulnánk, Alexander beszalad Irina szobájába, majd egy kártyával a kezében tér vissza. Aha, akkor ezek szerint a felügyelő tisztek kártyája nyitja majd az átjárót! Vagy, legalábbis, Alexander ebben a hitben van. Már éppen szóra nyitnám a számat, hogy felhívjam a figyelmet erre a tényre, ám a többiek sietve elindulnak a folyosón, amerre Alexander korábban jelezte. Becsukom a számat, és értetlenül utánuk indulok.
A folyosón futva a százados néhány, tégla méretű csomagot helyez el itt-ott. Ahogy elszaladok mellettük, látom a feliratokat:
„Взрывоопасные Пластиковые
ПВВ-5А”
PVV-5A típusú plasztik robbanóanyag, a C4 szovjet megfelelője. Levegőbe röpítik az egész bázist. Szerencsére a kutatásaim nagy része fejben van – természetesen minden adatra nem emlékszem, de pár hét alatt reprodukálni tudom az elmúlt fél év eredményeit – így nem éri nagy veszteség a tudományos világot.
Rendkívüli temporális anomáliát érzékelek, miközben menekülünk. Szinte végtelen hosszúnak tűnik az idő, míg elérjük az ajtót, miközben a valóságban mindössze 50 másodperc telik el, amikor ezt az órámon ellenőrzöm. Értelmet nyer a mondat, amit oly sok regényben olvastam, hasonló helyzetekről. Valamilyen oknál fogva megcsalnak bennünket az érzékeink, és látszólag minden sokkal több időbe kerül, mint amennyit ténylegesen ráfordítunk.
Amikor az ajtó előtt várakozva Alexander-t figyelem, komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ki ne kapjam a kártyát a kezéből, és magam ne akarjam kinyitni azt a bizonyos ajtót. Oly lassúnak tűnnek a mozdulatai, olyan ügyetlennek, ahogy elsőre sikertelenül próbálkozik az ajtó kinyitásával. Zavarba jövök saját gondolataimtól, amint felismerem az irracionális érzéseket magamban. Nyugalom, Yeliza! – lélegzek mélyeket – Ez egy új szituáció, ilyennel még nem találkoztál, nem tanultad meg kezelni! Nyugalom, hagyd, hadd csinálják a feladatukat! Biztosan sokkal képzettebbek, mint te!
A századost elnézve ez nem is kétséges.
Guseinov fél térdre ereszkedve, a folyosó falához simulva várakozik, s bennünket is a falhoz parancsol, térdre ereszkedve. Roham puskáját – számomra ismeretlen típus, nem vagyok otthon a lőfegyverekben, még abban sem vagyok biztos, hogy ez a fegyver ebbe a csoportba tartozik-e – célzásra emelve figyeli a folyosót, amerről jöttünk, és ahonnan egyre hangosabb, német kiabálás hallatszik. Nyilvánvaló, hogy bárki bukkan fel a folyosón, azt azonnal lelövi. Oly nyugodtnak tűnik, mintha csak egy parkban térdelne, és fotópuskával készülne fényképet készíteni egy különleges madárról. Csodálom ezt a nyugalmat, és profizmust, és ebből próbálok én is erőt meríteni, hogy lehiggadjak kicsit. Szégyellem – leginkább magam előtt, hisz’ a többiek szemmel láthatóan maguk is eléggé izgatottak – hogy így elragadtak az indulatok, és zavarba ejtőek az érzések, gondolatok, amelyek megrohannak.
Végül pittyen a zár, és kinyílik az ajtó.
Az ajtó mögött felbukkanó lépcsősor láttán Alexander halkan megszólal:
- Ez a toronyba visz, de van egy kijárat a földszinti részen is. Egész pontosan egy ablak…
- Csak siessünk… – motyogja Irina, reszketve. Szemmel láthatóan nagyon fél. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy engem kicsit sem ragadott magával a kellemetlen érzés.
- Felmegyünk a földszintre – jelenti ki Nyikolaj – Indulás!
Alexander indul előre, utána Irina, aztán én, a sort a százados zárja, arra az esetre, ha utolérnének bennünket. Egy idő után a kezdeti iram megtörni látszik, és Irina kissé lelassul előttem. Kapkodva veszi a levegőt, és láthatóan megküzd minden egyes lépcsőfokkal. Egyébként sem egy sportos típus, és a rettegéssel együtt ez a lépcsőn felfelé futás már talán sok a szervezetének.
- Nem megy… – hallom felőle, szinte suttogva.
- Irina… – torpan meg Alexander előtte, s a lány felé fordul – Menni fog… Már nincs sok hátra!
Dr. Dolohov csak megrázza a fejét, de nem szólal meg.
- Bízz bennem… – fogja meg a kezét az összekötő tiszt – Együtt menni fog!
Egy hosszú pillanatig semmi nem történik. Már épp noszogatni kezdeném őket, hogy sajnálatos módon ez nem a legmegfelelőbb pillanat a romantikus enyelgésre, amikor végül megindulnak, és folytatjuk utunkat felfelé.
Nem gondoltam, hogy ennyire mélyen vagyunk a föld alatt! Legalább tizenöt emeletet teszünk meg, mire az egyik fordulóban Alexander megáll, és felfelé mutat, egy alacsony, széles ablaknyílásra:
- Ez az. Ez éppen a talajszinten van.
- Ki tudod nyitni? – morran a százados lényegre törően, miközben a fegyverével a lépcsőt pásztázza.
- Remélem – néz fel Alexander az ablakra.
Irina a falnak támaszkodva liheg, látszik, hogy elkészült az erejével. Remeg a lába, és reszket az egész lány, bár ez utóbbi talán nem csupán a fáradtságtól, hanem a félelemtől is.
Alexander nekilát, hogy kinyissa a bukóablakot. Egészen szokatlan módon nyitható az ablak, és nincs vele semmi trükk! Ha én terveztem volna ezt a komplexumot, ez az ablak biztosan ellenőrzött módon lenne csak nyitható, bár, az tény, hogy idáig eljutni is csak ellenőrzött módon lehet, hisz’ az ide vezető ajtón sem mindenki léphet át.
A rögzítő hevederek leoldása már más kérdés, szerszámok nélkül eléggé reménytelennek tűnő vállalkozás.
- Százados! – szól Guseinov-nak – Gond van!
- Mi a gáz?!
- Ezeket a hevedereket – mutatja a két fém pántot, ami az ablakot nem engedi egy bizonyos szögnél jobban buktatni – nem tudom innen leműteni!
- Állj félre! – int a fegyverrel – Önök is, Dr. Dolohov, Dr. Kiryanova!
A falhoz simulunk, és Guseinov százados célzásra emeli a fegyverét.
- Ne!!! – mozdulna Alexander, és tudom is, hogy miért. A lövések zaja nyomra vezetheti az üldözőinket, ami szemmel láthatóan elkerüli Guseinov százados figyelmét.
Azonban ismét váratlan fordulat, hogy a lövések zaja nem nagyobb, mint egy nem túl erős tapsolás.
- Nyugi! – magyarázza a százados – Alacsony energiájú, hüvely nélküli lőszer, hangcsökkentővel. Most pedig igyekezni! Colos, te mész előre!
- Guseinov százados, ő itt Alexander Dieter von Kaufmann – vetem közbe a tényszerűség kedvéért – Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fog megsértődni, ha választ egyet a nevei közül – bíztatom.
A százados egy pillanatra ledermed, és számomra értelmezhetetlen tekintettel pillant rám. Aztán, mintha meg sem szólaltam volna, folytatja:
- Aztán Dr. Dolohov, után Dr. Kiryanova, végül én. Colos! – húzza elő a pisztolyát, közben egy gyors pillantást vet felém, ám csakúgy, mint az előbb, most sem tudom értelmezni. Majd alkalom adtán rákérdezek. Egy pillanattal később már Alexander-hez fordulva, átnyújtja neki a fegyvert – Odakint fedezned kell a tudósokat, míg kimásznak!
- Nem fél, hogy hátba lövöm őket is, és magát is?! – kérdezi fintorogva az ex-összekötő tiszt, de átveszi a felkínált pisztolyt.
- Nagyobbnak látom azt a kockázatot, hogy mindhármatokat agyonlőnek odakint, ha nem adok neked fegyvert! – fintorog a százados is elégedetlenül. Szemmel láthatólag nem nyugodt a ténytől, hogy egy EU tisztnek fegyvert adjon, miközben éppen megszöktetni készül az értékes tudósokat, de végül hátat fordít Alexander-nek, és ismét elfoglalja őrhelyét, a lépcsőket pásztázva.
Végül Alexander az ablak alá lép, és egy pillanatig a nyílást méregeti.
- Segítség nélkül nem tudok kimászni rajta – mondja végül – Túl magasan van, és nem tudom felhúzni magam, mert ahhoz meg túl alacsony az ablak…
Guseinov is a nyílást méregeti egy darabig, s láthatóan kínban van.
- Majd én segítek! – lépek az ablak alá.
- De, Dr. Kiryanova! – ellenkezne a derék százados, de leintem.
- Százados! – magyarázom logikusan – Magának a hátunkat kell védenie, Irina nincs felkészülve ilyen fizikai megterhelésre, így nem maradt más, mint én, és nekem ez nem is okoz túlzott erőfeszítést – választ nem is várva pillantok a volt összekötő tisztre – Jöjjön, Alexander!
Fél térdre ereszkedem, felkínálva a combomat, amire Alexander felléphet. A következő lépés a vállam kell, hogy legyen majd, mert így fog tudni kimászni a lapos ablaknyíláson. Alexander csupán egy másodpercig tétovázik csak, de mire Guseinov százados megszólalna, végül fellép a térdemre. Ráfogok a lába szárára, hogy stabilabban állhasson, miközben feljebb lép, a vállamra, s végül kimászik a nyíláson. Amint kint van, Irina-nak intek:
- Jöjjön, Irina! – intek a biológusnak, aki reszketve lép közelebb.
- Én… – dadogja megrettenve – Nem is tudom… Szerintem én nem tudok itt kimászni!
- Nagyon egyszerű! – magyarázom neki türelmesen – Fellép ide, a combomra, én pedig megfogom a lábszárát, hogy könnyebben tudjon egyensúlyozni. Aztán a másik lábával fellép a vállamra, majd kibújik az ablakon. Ott majd Alexander segíteni fog magának, hogy ki tudjon mászni.
Irina épp megszólalna, amikor fegyverropogás hallatszik a háta mögül, az egyel lejjebbi lépcsőfordulóból. A fal porzik Irina mellett, ahol becsapódnak a lövedékek. Érzem, hogy megemelkedik a pulzusom, és kiszárad a szám. Kissé remegni kezd a kezem, ahogy elönti a testemet az adrenalin. Nem szeretem ezt az érzést, mert nem én irányítok. Ezek olyan dolgok, amelyeken nem tudok úrrá lenni, és ez kellemetlenül érint engem.
- Dr. Dolohov!!! – csattan Guseinov érdes hangja – Itt az ideje, hogy összeszedje magát, és kimásszon azon az ablakon!!! – majd felugat a kezében a fegyver. Pontosabban, a korábbi, fülsiketítő csattogásokhoz képest ez a zaj szinte elenyészőnek tűnik.
Irina halk sikollyal megugrik, de fellép a combomra. Gyorsan ráfogok a lábszárára, s ő tovább lép a vállamra, majd kibújik az ablakon. Kicsit kalimpál a lábával, majd teljesen kicsusszan a nyíláson. Alighogy eltűnik a nyílásban, kint egy apró, halk pukkanás hallatszik. Csak azért veszem észre, mert épp abban a fél másodpercben hallatszik, amikor nem szólnak sem a németek géppisztolyai, sem Guseinov fegyvere. Aztán távolabbi géppisztoly kelepelés válaszol. Alexander tűzharcba keveredett! Két tűz között vagyunk!!! – értem meg a jelentését a zajoknak, illetve rájövök, hogy a pisztoly valamilyen különleges, nagyon halk fegyver lehet.
- Ki tud mászni, Dr. Kiryanova?! – kérdez Guseinov, egyetlen, gyors pillantást vetve rám. Aztán vissza is fordul, és megereszt egy újabb rövid sorozatot.
- Ki kell másznom, nem igaz? – kérdezek vissza tárgyilagosan, közben az ablakot méregetem. Kelleni fog Irina segítsége, de nem bízok benne, hogy képes rá. A lövések zajától valószínűleg pánikba esett.
A golyók közben tovább záporoznak körülöttünk, s ki kell várnom a megfelelő pillanatot. Amikor Guseinov százados lő vissza, megkapaszkodok az ablak keretében, és elrugaszkodok a padlóról. Beütöm a hátamat a felső ablakkeretben, ahogy ugrás közben próbálok beevickélni a nyíláson, ugyanakkor megérzek egy kezet az egyik karomon. Reszket az erőfeszítéstől, de tart, és nem enged. Közben érzem, hogy valami megüti a lábamat, de most nem érek rá foglalkozni vele. A segítő karra helyezem a testsúlyomat, és a másik karommal fogást váltva a kereten, kitolom magam a nyíláson. Egy kicsit odébb gördülök, s amikor fél térdre emelkedek, Irina-t látom meg a falhoz simulva, az ablak mellett. Reszket – ez nem újdonság, már egy ideje ebben az állapotban van – és láthatóan egy megterhelő erőkifejtésen van túl.
- Cпасибо – mondom neki, bár hallani szerintem nem nagyon hallja.
Szerencsénkre a torony négyzet alapterületű, és lőni a sarkon túlról lőnek ránk, így valamelyest fedezékben vagyunk. De a faltól így sem tanácsos nagyon eltávolodni, mert akkor már könnyedén célba vehetnek. Alexander a saroknál, a falhoz simulva próbálja feltartani az ellenséget, egyelőre sikerrel.
Én visszakúszok az ablakhoz, közben megnézném, hogy mi is történt a lábammal, de nem érek rá.
A százados keze jelenik meg az ablakkereten. Villámgyorsan helyzetet váltok, leülök az ablak előtt, lábammal a falnak támaszkodva, és elkapom a százados egyik kezét. Amikor megérzi, hogy megfogom, erősen rámarkol a csuklómra, én az övére, majd teljes testsúlyával belém kapaszkodik, míg másik kezével fogást vált a kereten. Nos, nem tudom, hogy milyen nehéz a százados, de mindenesetre minden izmomat pattanásig feszítve is érzem, hogy ez messze több, mint amire képes vagyok. Éles fájdalmat érzek a vállamban, karjaimban, hátamban, derekamban, ahogy próbálom megtartani Guseinov jócskán mázsa feletti súlyát. Még a fájdalmon, és a doboló véremen keresztül is hallom a fegyverek ropogását odabent, szinte érzem, ahogy a golyók becsapódnak a százados körül.
A pár másodperc is sokkal több, mint amire szükségem volt, de végül a százados is kint van. Fáradtan elterülök a földön, és csak lihegek. Épp úgy elfáradtam, mint amikor harmadik lettem az Olimpián. Érzem, hogy idekint hűvös van, majdnem csípősen, ám nekem mégis melegem van az erőfeszítéstől, és az adrenalintól.
Guseinov csak felém biccent, miközben egy gránátot akaszt le az övéről, kirántja a biztosító szeget, majd behajítja az ablakon. Vissza sem pillantva Alexander-hez siet, majd maga mögé parancsolja.
Iszonyatos dörrenés remegteti meg a levegőt, s az ablaknyílásból por, és apró törmelék záporozik. Irina összerezzen mellettem, még Alexander is odakapja a fejét. Guseinov százados viszont vissza sem pillant, hanem módszeresen, célzott lövésekkel ritkítja az ellent.
- Akim! – hallom közben a hangját, majd kisvártatva újra megszólal – Látsz minket?... És az EU-s mocskokat?!... Értem! Akkor fedezz bennünket, amennyire tudsz! Szedd le azt a párat, akit látsz, a többivel mi elbírunk!
- Coloska! – inti magához Alexander-t, visszahúzódva a fedezékbe – A mesterlövész, és én fedezlek, és el kell jutnod addig a fáig! – mutat egy jó harminc méterre lévő fára, az erdő peremén.
Normál esetben nem látnánk semmit, hisz’ éjszaka lévén teljesen sötét van – még csillagfény sincs, ami azt jelenti, hogy borús idő van – azonban a kereső reflektorok fénye szinte nappali világosságot varázsol a torony köré.
- Amikor ott vagy – folytatja a százados – fedezni kell a két tudóst, hogy mindketten épségben átérjenek! Nesze! – nyom a kezébe néhány tárat – Használd ésszel!
Alexander szó nélkül felkészül, majd amikor a százados tüzelni kezd, teljes erőből szaladni kezd a kijelölt célpont felé. Közben némi zavarodás támad az ellenség soraiban. Valószínűleg a mesterlövész elkezdett dolgozni, így inkább az foglalkoztatja őket. Már elhagyja a fél távot, amikor egy-ketten mégis elkezdenek tüzelni rá. Nos, igen. Meglehetősen összezavarodhattak a németek, amikor meglátták az EU tiszti egyenruhát, és valószínűleg először nem mertek lőni rá. Csak, mikor felfogták, hogy menekül, kezdték el célba venni, de addigra már vagy húsz métert megtett. Röpködnek körülötte a fűcsomók, ahol becsapódnak a lövedékek, de Alexander az utolsó pár méterről bevetődik a fa mögé, és tigrisbukfenccel érkezik meg a törzs takarásába. Látványos akció, és célravezető is volt.
Irina-hoz fordulok, amikor Alexander pozícióban van. A lánynak hófehér az arca, szemei hatalmasra tágultak, a szemgolyója körül körben látszik a fehérje. Nagyjából 80%-ra becsülöm annak az esélyét, hogy el fog ájulni, mielőtt elindulhatna. Ez nem kívánatos esemény lenne, tekintve, hogy rendkívül lecsökkentené a túlélési esélyeit, s ez kihatással lenne a miénkre is.
- Irina!!! – rázom meg a lányt a vállánál fogva – Gyerünk!!! Figyeljen rám!!!
Nem tudom megítélni, hogy mennyire van velem, sajnos ebben nem vagyok jó.
- Irina!!! – folytatom, remélve, hogy eljutnak hozzá a szavaim – Tudom, hogy félelmetes, és veszélyes is, amit most tennie kell, én… Én sem vagyok teljesen ura a testemnek, és a gondolataimnak! – emelem fel a kezem a szeme magasságába. Ujjaim reszketnek, a kezem enyhén remeg – De meg kell tennünk, arra vezet az út hazafelé! Gondoljon arra, hogy milyen nagyszerű sikerek várnak még önre a biológia kutatás területén, milyen elismerésekre számíthat a tudományos életben, mennyi mindennel járulhat még hozzá az emberiség épüléséhez!!!
Irina tétován bólint, majd odabotorkál a százados mellé. Én követem, és szorosan mögé húzódok:
- Gyerünk, Irina, mindent bele! Menni fog, mert haza akar jutni, mert sikereket akar elérni, mert az emberiség hasznára akar lenni!!!
- Én csak biztonságban akarok lenni!!! – zokogja, majd amikor a százados int neki, nekiiramodik.
Guseinov rövid sorozatokkal szórja az EU-s katonákat, míg Alexander heves pisztolytűzzel száll be a fedező akcióba, s valószínűleg, a távolból, a mesterlövész is megteszi, amit tud, noha, valószínűleg, ő már leszedte azokat a célpontokat, akikre rálátása volt.
Irina botladozva, de sebesen kapkodja a lábát. A táv egyharmadánál kezdenek rá is tüzelni a németek, addig szerintem nem tudták, hogy mit is tegyenek, hisz’ Irina – csakúgy, mint én – értékes fogoly. Csak úgy fütyülnek körülötte a golyók. Ezzel viszont jó célpontot nyújtanak Guseinov-nak, és Alexander-nek. Elhaló kiáltások hallatszanak, amikor egy-egy lövésükkel találnak. Nem lehetnek olyan nagyon sokan, mert, mintha csökkenne a választűz mennyisége egy kicsit, ahogy leszednek egy-egy EU-s katonát.
Lassúnak, nagyon lassúnak érzem, legalább hat másodpercbe telik neki, mire átér, de lehet, hogy hét is megvan. Persze, ez az eredmény egy teljesen átlagos, nem sportoló, inkább alacsony termetű lánytól, éjszaka, egy réten, tökéletesen elfogadható, ha nem is kiemelkedő. Így aztán meglehetősen váratlan fejleményként értékelem, amikor Irina sértetlenül megérkezik Alexander mellé.
- Nem gondoltam volna, hogy túléli! – morogja a százados, majd felém pillant – Kész van, Dr. Kiryanova?
- Igen! – bólintok határozottan, és felveszem a klasszikus rajtpozíciót.
Ez persze teljesen más, mint a versenyen elrajtolni, mert ott a rajtgépre támaszkodik a futó, amikor elindul. Itt a puszta földön kell úgy megvetni az ember lábát, hogy ne csússzon meg induláskor. Keményen belevájom a lábfejem a laza fűbe, és várom a jelet. Pár mély lélegzetet veszek, próbálom lecsillapítani a szervezetemet, és kirekeszteni minden zavaró érzést, gondolatot. Csak a feladatra koncentrálok, a leküzdendő távra, arra a 30-40 méterre, ami előttem áll. Szinte lépésről lépésre elképzelem, hogy hasítom az levegőt, és minden egyes hatalmas lépéssel közelebb, és közelebb érek a célomhoz. Fénykoromban 12,45 másodperc alatt futottam a 100 m gátat, és egy hajszállal 11 alatt a 100 méter sprintet. Ez a táv nem szabadna, hogy 4 másodpercnél tovább tartson nekem. 4 másodperc! Az alatt azért jó párszor lelőhetnek!
- Most! – hallom a százados hangját, és szerintem életem legjobb startjával, abban a pillanatban rugaszkodok el.
Kilenc éve futottam utoljára versenyszerűen, az Olimpián. Meg most. Versenyt futok a golyókkal, az életemért. Minden erőmet beleadva száguldok végig a tisztáson, tekintetemet a célra függesztve. Nem érzem a sajgást a tagjaimban, amit a százados súlya okozott, amikor segítettem neki kimászni, nem érzem a fájdalmat a vádlimban, amit az az ütés okozott, amikor kimásztam az ablakon. Nem nézek oldalra, nem nézek vissza, nem látok semmi mást, csak a célt, ahogy rohamosan közelít felém. 5 lépés… 8… 12… még egy… még egy… és még egy!
Bevetődök a fatörzs, és a mellette húzódó bokor takarásába.
Ha nem is futottam életem legjobb eredményét, nem maradnék szégyenben senki előtt ezzel a teljesítménnyel.
- Yelizaveta!!! – kerekednek el Irina könnyes szemei – Maga így tud futni?!
- Olimpiai… bronzérmes… gátfutó voltam! – lihegem neki.
Erre Alexander gyorsan hátrapillant, egyik szemöldöke magasabban áll, mint a másik. Általában ezt a gesztust akkor szoktam látni valakin, ha utána a meglepetésének ad hangot, bár ez most elmarad, mert az ex-összekötő tiszt visszafordul a tűzharchoz.
Aztán szokatlan zajra leszünk figyelmesek, még Irina is észreveszi, pedig ő még mindig halálra van rémülve.
Mintha kisebb robbanásokat hallanánk.
- Hallotta ezt? – kérdezem Alexander-t, miközben feltápászkodok a földről, s fél térden, lekushadva kilesek a bokor ágai, és levelei között.
- Igen, hallottam – morogja, de nem hagyja abba a módszeres lövöldözést.
A következő pillanatban azt látom, hogy az egyik EU-katona, aki épp felbukkan a fedezékéből, válltól felfelé, egy kisebb robbanás kíséretében megszűnik létezni. Szemmel láthatóan zavarodottság lesz úrrá a soraikban, és az addig rendezett, és jól működő formáció megbomlik, ahogy az új, és meglehetősen hatékonyan gyilkoló ellenség felderítésére tesznek kísérletet.
Azonban ez a próbálkozásuk eredménytelenül zárul, mert két tűz közé kerülve hamarosan felmorzsolódnak. Mindössze két katona ússza meg, akik feladva pozíciójukat végül menekülőre fogja.
A távolban egy nő bukkan fel, egy-két lépéssel utána egy ismerős, nyúlánk alakot látok, és egy másik, Guseinov-hoz hasonló terepszínű kommandós felszerelésbe öltözött, közepes termetű férfit. Futólépésben, egymást fedezve közelítenek a századoshoz. Amikor odaérnek, pár szót váltanak, a százados láthatóan ingerült, mintha a nő öltözetét méltatná – innen úgy látom, hogy nincs rajta más, csak a terepszínű nadrágja, meg egy barna trikó. Aztán a másik katonával beszél pár szót, aki lehajtott fejjel mond neki valamit. Erre a nő is kissé elkomorul, majd Guseinov kelletlenül int, s egymást fedezve, és az Akim nevű mesterlövész vigyázó szemeitől követve, elindulnak felénk.
Amikor közelebb érnek, már látom, hogy a százados egy fiatal nő, a Svéd, és egy másik férfi társaságában érkezik. A nő magassága félúton lehet Irina, és köztem, viszont ő telt idomú, de kimondottan tetszetős, homokóra alkatú, erős fizikumú, hatalmas mellekkel. Ruházata valóban, mindössze a terepszínű kommandós nadrágja, és egy barna trikó. Rettenetesen fázhat! – állapítom meg, noha jelét nem adja. Ash ugyanazt a gúnyát viseli, mint akkor, amikor legutóbb beszéltem vele. A harmadik személy, egy fiatal férfi, olyan 25 körülinek látom. Velem azonos magasságú, karcsú, atletikus alkatú, már amennyire meg tudom ítélni a kommandós felszerelésben. Szabályos arcvonások, szőke borosta, szűk résű, kék szemek, villámló tekintet. Valószínűleg nem kerül különösebb erőfeszítésébe, hogy hálópartnert kerítsen magának. És ezt ráadásul pontosan tudja is magáról! Legalábbis, ahogy Irina-ra pillant, egyértelművé teszi a tekintetével, hogy a lánynak pusztán a pillantásától be kellene nedvesednie. Amikor viszont rám néz, kicsit megváltozik a tartása, és a tekintete is. Nem vagyok jó a testbeszéd felismerésében, és értelmezésében, de, mintha egyenlő partnerként méregetne. Nem, nem úgy, mint szexpartnert, hanem inkább, mint munkapartnert, vagy akár, mint méltó ellenfelet. Némi tisztelet, talán egy kis csodálat, ahogy a testemen végignéz.
- Ghukov alhadnagy – int a fiatal nő felé a százados, majd először Irinára mutat – Dr. Irina Dolohov, ő pedig Dr. Yelizaveta Alekseyevna Kiryanova – int felém a végén. Aztán a szőke pasira mutat – Ő Asimov őrmester. Ezt meg már ismerik! – int flegmán Ash felé.
- Persze, hogy ismernek már! – vigyorog a Svéd – Gyanítom, hogy már nagyon hiányoztam a tudós hölgyeknek!
Nem kommentálom a találgatását, Irina pedig sokkal ijedtebb, semhogy ezzel törődjön.
A százados a hátizsákjában kezd matatni, és a többi katona is ezt teszi. Kisvártatva fura szerkezeteket vesznek elő a táskákból, leginkább kompakt távcsőnek tűnnek, amiket egy szemüvegbe ágyaztak.
- Éjjellátók – magyarázza a százados – vegyék fel, mert nem fognak tudni lépést tartani velünk!
- Ash! – biccentek a laborsegéd felé miközben átveszem a századostól a nekem nyújtott éjjellátót – Örülök, hogy épségben látlak.
Elvigyorodik, és a nyakkendőjéhez nyúl, majd egy mozdulattal lerántja a nyakából:
- Én is, Yeliza! És főleg, hogy végre megszabadulhatok ettől a balfék nyakkendőtől!!! – azzal elhajítja az inkriminált ruhadarabot.
- Gyerünk! – int Guseinov, s elindul az erdőben.
Irina csak biccent egyet Ash felé, de nem szólal meg. Kézen fogva követi Alexander-t a százados után. Őt én követem, mögöttem Ash, majd a két katona, Ghukov, és Asimov.
Lekushadva, szinte fától-fáig haladva, mint a célpontot cserkelő kommandósok, haladunk az erdőben, ahol hamarosan annyira sötét lesz, hogy cipőmet sem látnám, ahogy távolodunk a toronytól, ha nem kaptunk volna éjjellátó készülékeket.
Talán száz métert sem teszünk meg, amikor a százados megáll.
Leint bennünket, és a bokrokba húzódunk. Mozdulatlanná dermedve próbálom meghallani, hogy vajon miért kellett megállnunk. Nem is kell nagyon fülelnem, mert a távolban meghallom a lassú, óvatos léptek zaját, és egy-két, hangosabban elsuttogott, német szót.
A mi kommandónk szavak nélkül, kézjelekkel kommunikál. Mire azonban eldőlne, hogy mit is fogunk tenni, elszabadul a pokol!
Azzal kezdődik, hogy a hátam mögül Ghukov alhadnagy elém ugrik, és ugyanabban a pillanatban eldörren több fegyver is. Ghukov fájdalmasan felkiált, de nem hagyja abba a tüzelést akkor sem, amikor az oldalára zuhan előttem, az avarban, lövedékei kisebb robbanások kíséretében találnak célba. Mögöttem, Asimov őrmester szintén lő, de nem tudok rá figyelni, mert feltűnik, hogy Ghukov oldalát elönti a vér.
A lövöldözés amilyen gyorsan kezdődik, olyan hamar is ér véget, az egész nem tart tovább tíz másodpercnél. Valószínűnek tartom, hogy az EU katonák mind egy szálig meghaltak, a mieink közül viszont, Ghukov biztosan megsérült.
- Százados! – térdelek az alhadnagy mellé – Ghukov alhadnagyot eltalálták!
- Nem súlyos! – lihegi a lány, de szerintem maga sem nagyon hiszi, amit mond.
- Ne mozogjon! – szólítom fel – Képzett elsősegélynyújtó vagyok! Van elsősegély csomag magánál?
- A hátizsákjainkban van, de nekem már nincs meg! – érkezik a készséges válasz. Ezek szerint azért mégsem csupán egy karcolás.
- Tudsz jönni, Sally?! – hallom Guseinov dörmögését – Itt nem maradhatunk! Legalább két-háromszáz métert odébb kellene mennünk!
Ha most megmozdítjuk Ghukov-ot, biztosan több vért fog veszíteni. Ha itt maradnunk, könnyen ránk találnak, hisz’ épp most volt a lövöldözés, jönnek a hangok után. Akkor mi is, és az alhadnagy is itt pusztulhatunk. Kisebb veszteség, ha megyünk, és később látom el. Igaz, ennek az a kockázata, hogy talán elveszítjük Ghukov-ot.
- Menjünk! – jelentem ki – Ki fogja bírni, addig legalábbis, biztosan. Ha most látom el, sem biztos, hogy tovább bírja később.
- Hé! – morran fel a Sally nevű előttem – Még élek ám, tudóskám!!!
- Igen, tudom! – vonom fel az egyik szemöldökömet, mivel értelmetlennek látom a nyilvánvaló helyzet megállapítását, igaz, ezt nem láthatja az éjjellátótól – Én a későbbi állapotokról beszéltem.
- Gyerünk! – int a százados, és segítene felállni Ghukov-nak.
- Százados, ez illogikus lépés lenne! – jelzem neki – Én támogatom az alhadnagyot, maga meg fedezzen bennünket, mert ahhoz viszont nem értek!
Guseinov egy pillanatra megmerevedik, majd a fegyvere után nyúl:
-Igaz! – bólint – Gyerünk!
Sally összeszorítja az ajkait, de így is fájdalmasan felnyög, amikor feláll, a segítségemmel. Olyan gyorsan haladunk, amennyire az alhadnagy képes, de ez is nagyon lassúnak tűnik, pedig látom, érzem rajta, hogy minden mozdulatába belehal.
- Alhadnagy! – szólítom meg halkan, miközben Guseinov-ot követjük – Nagyon köszönöm, hogy megmentette az életemet!
- Ne beszélj… marhaságokat,… tudóskám! – lihegi a fájdalommal küszködve – Eszem ágában sem volt beszedni helyetted a golyókat!!!
Pár pillanatra elgondolkodok azon, amit mondott. Felidézem az eseményeket, és próbálom megítélni, hogy vajon, miért is ugorhatott oda, ahová, épp a golyók elé, amelyek engem találtak volna el, ha nem azért, hogy ezzel megmentsen engem? Egyszerűen nem látok más értelmes magyarázatot, és az egyáltalán nem kérdéses, ha nem teszi, akkor én már halott lennék.
A szerény szónak a szótárban 3 fő jelentését találtam: 1 – A saját gyengeségeit és hibáit ismerő; magát előtérbe nem helyező; nem öntelt; alázatos. 2 – Aki nem kérkedik a képességeivel és az elért eredményeivel. 3 – Állapotát, rangját vagy helyzetét tekintve alacsonyan lévő vagy mérsékelt szintű; egyszerű. Azt hiszem, hogy az alhadnagyra most a második értelmezés a legtalálóbb.
Sosem értettem ezt a tulajdonságot. Miért kellene valakinek a képességeit, vagy az érdemeit elhallgatni, kisebbíteni, mikor a tény, az tény marad? Ha valaki valamiben kiváló, akkor is az marad, ha próbáljuk kisebbíteni a különbséget közte, és a gyengébb képességű ember között, s mindezt ráadásul, valódi ok, és értelem nélkül.
- Ghukov alhadnagy! – válaszolom neki végül – Értékelem a szerénységét, de ettől még a tények önmagukért beszélnek. Ön elém vetette magát, hogy ne érjenek engem a lövések. Tisztelem önt a bátorságáért, és mindent megteszek azért, hogy az önfeláldozása ne legyen hiábavaló!
- Inkább azért tegyél meg mindent, hogy ez ne legyen önfeláldozás!!! – morran fel, meglepő energikusan.
- Úgy lesz, alhadnagy! – bólintok, mert igaza van. Azzal hálálhatom meg a tettét a leginkább, ha életben tartom, míg orvoshoz nem kerül.
Nos, hamarosan kiderül, hogy elhamarkodott ígéretet tettem.
Amikor pár száz méterrel arrébb megpihenünk, és ellátom Sally-t, nyilvánvalóvá válik, hogy a sérülése sokkal súlyosabb, mint azt feltételeztük. A lövedék áthatolt a testén – talán, ha a golyóálló mellénye rajta van, sem úszta volna meg, mert akár páncéltörő lőszer is lehetett – és nagy valószínűséggel roncsolta a gyomrot is. Ez több szempontból is aggályos, egyrészt, mert ha gyomortartalom kikerül a hasüregbe, az könnyen okozhat hashártyagyulladást, ami még megfelelő kezelés mellett is okozhat halált. Ha nem sikerül időben kezeléshez juttatni – mindenképpen 48 órán belül – akkor biztosan belehal. A másik a belső vérzés, amit nem tudok megállapítani, még kevésbé megszüntetni, ha esetleg fennáll. Abba biztosan belehal, jóval hamarabb, mint a hashártyagyulladásba.
- Akkor nincs más, mint hogy amilyen hamar csak lehet, felszállunk! – jelenti ki a százados, amikor tájékoztatom a kételyeimről.
- Milyen messze van a gép? – kérdezem.
- Tizenöt kilométerre – húzza el a száját kelletlenül.
- Kicsi esélyét látom, hogy élve eléri a gépet – tudatom vele a meglátásomat.
- Kemény lány, ki fogja bírni! – jelenti ki határozottan.
- Nincs kizárva – ismerem el, majd hozzáteszem – Mindazonáltal kicsi a valószínűsége.
- Valami gond van? – kérdezi Ash, hozzánk lépve.
- Gond? – nézek rá értetlenül – Nem, gond az nincs. Mindössze Ghukov alhadnagy túlélési esélyeit latolgatjuk.
- Annyira súlyos? – komorodik el Ash. Ez az az oldala, amelyikről nem annyira ismerjük. Ő mindig a labor bolondja volt.
- Eléggé – ismeri el a százados.
- Kocsi kellene! – morfondírozik a Svéd.
- Kocsi? – kapcsolódik be a beszélgetésbe Alexander is – Kössünk el egyet! A bázis körül rengeteg terepjáró volt!
- Jó ötlet! – élénkül meg Ash – Alexander-rel mi visszamegyünk, és elhozunk egy gépsárkányt!
- Senki nem megy sehova! – mordul Guseinov – El kell jutnunk a géphez, hajnal előtt!
- Ez Ghukov jelenlegi állapotában nem fog sikerülni, ráadásul még kétséges az is, hogy túléli-e? – jegyzem meg tárgyilagosan.
- Százados, szerintem nincs más lehetőség! – teszi hozzá Alexander is – Nekünk van a legnagyobb helyismeretünk, jó eséllyel el tudunk kötni egy járművet. Maguk a másik sráccal meg tudják védeni a tudósokat, és a sérült bajtársukat!
*** *** ***
(1) GW – gigawatt, 1.000.000.000, azaz egymilliárd watt
(2) 1018 darab – 1.000.000.000.000.000.000, azaz egy trillió darab
(3) 1 µg – 0.000001 g, azaz egy milliomod gramm
(4) kt – kilotonna, azaz ezer tonna
(5) ESA - European Space Agency (Európai Űrügynökség)
(6) TJ – terra joule, 1.000.000.000.000 J, azaz egy billió joule
(7) TNT – trinitro-toluol, vagy trotil, kémiai robbanó vegyület
|
| Hentai Chibi | 2013. 07. 09. 23:41:32 | #26443 |
 Karakter: dr. Irina Dolohov
Megjegyzés: szovjetes tömegbe
Már nem is tartom számon mióta is vagyunk itt. A nappalok és éjszakák teljesen összefolynak, nem mehetünk ki a szabadba, ami engem csak még jobban zavar. Szükségem van arra, hogy munka után kint sétálgassak egyet a természetben, majd újult erővel folytassam dolgaimat.
De így nem megy. Katonák vesznek körül, németül beszélnek hozzánk vagy épp ordítanak velünk. Fenyegetnek és még felügyelőt is kapunk. Még egy pasast is ide állítottak, aki viszont oroszul beszélget velem és a többiekkel ellentétben egészen más. Ő nem fenyeget, nem bánt engem.
Inkább úgy beszél velem, mint ember az emberrel, akár egy testvérrel vagy épp baráttal és én ennek nagyon örülök. Ez jelenti egyetlen boldogságomat ezen a nyomorúságos helyen. Vírusokkal játszadozni nem egyszerű dolog, sőt egészen veszélyes. És amit kérnek tőlem ... Áruljam el a hazámat?
Nekem ez nem tetszik és nem is megy. Halálos vírust alkotni, amely végez emberekkel ... értelmetlenül gyilkolni... Borzalmas!
Gondolataimból egy tálca csörrenése zökkent ki. Az egyik tudós segédje ült le az asztalunkhoz, nem is igazán figyelem meg ki az, csak tudomásul veszem jelenlétét és üdvözlöm. Előttem van az étel, de nem igazán nyúltam még hozzá. Valahogy most nincs étvágyam, főleg, hogy ezekre a szörnyű dolgokra gondolok.
Hiszen ebéd után mehetek vissza és minden kezdődik elölről. Nekem ismét kutatnom kell a gyilkos kórt, kombinálni vírusokat, hogy egy új és halálos törzset hozzak létre, mely pusztítóbb az emberiség által megismert összesnél.
- Irina minden rendben? - a kérdésre fel sem nézek, csak szomorúan nézem az előttem levő tányért. Most ezt komolyan megkérdezte ebben a helyzetben? nem is értem, szerinte hogy lehet minden oké ... Hiszen ... Minden a lehető legrosszabban alakul.
- Már hogy lehetne minden rendben? - kérdezem, persze oroszul, hogy csak mi értsük meg. Hangomban a keserűség és reménytelenség vegyül. - Én nem látok már kiutat ebből a helyzetből.
- De ha megcsináltuk elengednek minket! - próbál meggyőzni kedves kollégám, de ez valahogy nem megy neki.
- Igen, ebben próbálok én is hinni. De minden olyan messzinek tűnik és ... Te haza mennél? Haza mennél azok után, hogy az országot pusztítod el? - továbbra sem nézek a szemében. Nem hiszem el ... Hogy lenne ő képes haza menni, miután elárulta a Szovjetuniót? - Azzal a vírussal fogják megölni szeretteinket, amit mi készítünk. És te még haza mennél?
- Irina én nem ...
- Mindegy. További jó étvágyat. - ezzel ki is viszem a tálcám és ott hagyom társaimat. Nem akarok erről beszélni. Olyan kegyetlen ez az egész helyzet. Most még mind haza vágyunk, de ... Mi lesz ha elkészül a fegyver?
Mikor mindenki akit szerettünk meg fog halni miattunk? Én ebbe nem is merek jobban bele gondolni. Boris ... Ivan... anya és apa is ... Mind veszélyben vannak! Minden rokonom, mindenki aki fontos nekem. Az Európai Unió most az ellenség és mi itt vagyunk, kényszerítve arra, hogy a Szovjetunió ellen forduljunk.
Lassú léptekkel haladok a labor felé. Nekem ehhez semmi kedvem és igyekszek egyre jobban húzni az időt. Azt a látszatot keltem dolgozok, de közben csak a pillanatot várom, mikor megszabadulhatok innen.
Én nem akarok nekik fegyvert adni.
-Irina! - a kellemes, ismerős hang felé kapom a fejem és halványan elmosolyodok. Alex! Úgy örülök neki. Intek, majd hozzá is sétálok.
- Szia. Már kezdtem azt hinni itt sem vagy. - szólok hozzá oroszul. Bár értem a németet, de utálok azon a nyelven társalogni velük.
Az ő arcán is végig fut egy mosoly, miközben valamit felemel. Pohár... Mi van benne? Csak nem az amire gondolok? Nyamiii ...
- Egy kis kávé, hogy feldobja a napod. Sosem hagynám ki a veled való konzultációkat. - én pedig ettől máris sokkal jobban érzem magamat ezen a helyen. Átveszem tőle a kávét és mély levegőt veszek. Olyan finom illata van. Bele is kóstolok és az íze is ...
- Pont ahogy szeretem. - nézek rá kedvesen. - Köszönöm Alex. - indulunk tovább a folyosón. Nekem a laborba kell mennem, de addig még tudunk beszélgetni. Aztán pedig kezdődik a munka.
- Számomra is ez a nap fénypontja. - őszintén mosolyog rám, ami még boldogabbá tesz. Ő az egyetlen akivel tényleg el lehet beszélgetni, az egyetlen német akitől nem tartom a három méter vagy épp több távolságot. - Mit szólnál egy ebédhez?
- Én pont onnan jövök. Furcsáltam is, hogy még nem vagy az ebédlőben. Én meg már a laborba indultam pont. De ... Szívesen vissza megyek veled ha gondolod. - mosolyodok el. Azt már nem mondom ki, hogy így legalább később kell a munkát kezdenem.
- Rendben. - indulunk el az ebédlő fele. Így legalább még többet beszélgethetünk. - Hogy állsz a kísérletekkel? Holnap delegáció érkezik és valamit mondanom kell nekik. - erre nagyot nyelek. Nem épp ez a legkellemesebb téma, de válaszolok rá.
- Hogy állok? Hát ... Nem igazán haladunk. - sóhajtok. Miért kell neki is most ilyeneket kérdeznie? Máris nincs olyan jó kedvem, mint amilyen volt.
- Nehéz vírusokat kombinálni úgy, hogy hatásosak legyenek.
- Nem szeretnélek sürgetni és tudod én sem örülök jobban a helyzetnek mint te. Holnap viszont gondok lesznek a lassú tempóval. Érzem a zsigereimben.
- Alex ... - nézek rá gondterhelten, de mást nem tudok mondani. Erre most mit is kellene, mit lehetne? Hosszú pillanatig csak némán, keserű tekintettel nézek rá, majd mégis szóra nyitom a számat. - Inkább visszamegyek a laborba. Jó étvágyat az ebédhez. - ezzel meg is fordulok és elindulok a labor irányába ismét. Nincs más választásom... Neki kell állnom a munkának.
Fertőtlenítés és védőruha, majd mehet a munka. Rengeteg féle vírussal dolgozunk, nagyon óvatosnak kell lennünk, mert komoly bajok is lehetnek ha hibázunk. Lassan dolgozom, precízen, de legtöbbször csak úgy teszek, mintha valamin nagyban dolgoznék, közben meg csak az időt húzom.
Entomológiai hadviselés ... Milyen idióták ezek a németek. Komolyan azt hiszik a Szovjetunió ellen fordulunk? Az ki van zárva, én soha! És Alex… Ő őszinte velem és kedves. Sajnálom, hogy a rossz oldalon áll. Pedig mi ketten egész jól el lehetnénk. Mikor segített nekem, akkor is igazán kedves volt, pedig milyen rosszul indítottunk. Hm… Az első találkozás Alex-el….
****************
- Nem és nem és nem!!! Én NEM csinálok ilyen fegyvert! – tiltakozom továbbra is, pedig ezek itt nem bánnak túl jól velünk. De nem érdekel, mert én akkor sem fogok ilyen szörnyű dolgot csinálni.
- Nincs választása. Legyen okos és tegye amit tennie kell. Ha nem teszi a dolgát, majd találnak mást és m agát megölik. – szavaira nagyot nyelek, de igyekszem félelmem nem mutatni. Ha engem megölnének ezért, akkor … Mást is?
- Akkor öljenek meg engem! Nem fogom a hazámat elárulni és ártatlanokat ölni! Ostobaság! – hangom a dolgok végig gondolása után már higgadtabban cseng. De a sztrájk az marad. Ajkát mély sóhaj hagyja el és az engem felügyelő németre pillant. Ideges, látom rajta, de nem érdekel..
- Megölik, de előbb megkínozzák. – fordít finoman maga felé. – És ha a projekt nem jár sikerrel itt mindenki meghal. Maga miatt nem aggódok Irina, de másokat is magával akar rántani? Higgye el, ha megtehetném, hogy elengedjem és ne kelljen itt lennie megtenném. De most muszáj itt lennie, ezt tennie és remélnie, hogy a helyzet még rendbe jöhet.
- Mert magának aztán annyira számít igaz? Hogy élünk e vagy halunk … Ne tegyen úgy mintha érdekelné! – tolom el magamtól és a többiekhez megyek. Nincs más választásom … Dolgoznom kell…
- Nekem számít. Nem csak az önök élete hanem azoké is akiknek a halálát fogják okozni. – mögém áll, sőt túl közel van hozzá … Zavar.
- Ha így lenne nem őket szolgálná, mint valami hűséges kutya. – felelem halkan. Miért mondja ezeket?
- Meg van kötve a kezem. Itt én is csak egy rab vagyok. – meglep. Hiszen német és a hazáját szolgálja. Hogy lehetne rab? – Nincs választásom, ahogy önnek se …
- Persze persze .. – ezzel inkább ott is hagyom. Nem tudom mi mást mondhatnék neki. Úgy érzem igazat mondott és benne bízhatok.
****************
Érzem egyre fáradtabb leszek és hamarosan itt a váltás is. Jelzem, hogy mennék már, így egy kollégám veszi át helyemet. Egy fertőtlenítés után már ki is mehetek. Holnap pedig megint folytathatom a munkát. A felügyelő a szobámig kísér és még azt is megvárja míg elkészülök és lefekszek az ágyamba.
Annyira zavaró. És már Alex-et sem láttam. A nő minden egyes mozdulatom figyeli. Csak mélyet sóhajtok, majd bedőlök az ágyba. Inkább nem mondok semmit. Sokáig csak fekszek és forgolódok. Nem tudok aludni.
Ez az egész helyzet, csak mindent megnehezít. Megint az otthoniakra gondolok, a családomra, akik lehet meg fognak halni a németek miatt. Vajon most mi lehet velük?
Nagy nehezen jön csak álom a szememre. Reggel pedig minden kezdődhet elölről.
Kissé még álmosan készülődök, majd megyek reggelizni. Vannak akik önfeledten beszélgetnek, de vagyunk akik csak némán reggeliznek és a hangulat elég fagyos. Sokan csak a halálra tudnak gondolni. Kiviszem a tálcám és megyek is a labor felé. Még nem láttam Alex-et.
Vajon merre járhat? Mondta hogy lesz valami, az a megbeszélés a kutatás miatt. Mi még nem tettünk semmit. Kíváncsi vagyok a fizikusok vajon hol tartanak. Nem beszéltem velük… Talán ők is sztrájkolnak? Vagy azt teszik amire a németek kérik őket?
Játszadozni kezdek vírusokkal, ahogy kérték tőlem, de nem akarok megfelelő törzset lelni… Az ebola a soron következő. Ez egy kis alattomos dög. A filovírusok családjába tartozik. Magas lázat, valamint kiterjedt külső és belső vérzést okoz. Esélytelen a dolog, a fertőzött kivérzik. Olyan mintha a halál beállta előtt már meghalt volna és bomlásnak indulna … Rettenetes, rémisztő.
Nem szeretek ezekkel játszani. És főleg az rémít meg, hogy ez a vírus még esélyes is lehet valamivel álcázva. Most mit tegyek? Nem juthatok semmilyen eredményre …
Gondolataimból az egyik tudós zökkent ki, aki jelzi nekem Alex itt van. Leteszem a mintát amit eddig vizsgáltam és egy mély levegő után meg is fordulok az üveg felé. Már halvány mosollyal arcomon fordulok felé és biccentek felé köszönés képen. Ő int nekem, hogy menjek ki. Vajon mit akarhat most? Lehet a megbeszélést jött elmondani nekem, hogy mi volt.
Szólok társamnak, hogy ne nyúljon a munkámhoz, hamarosan visszajövök. Ő bólint, hogy tudomásul vette én pedig a megszokott módon kimegyek. Nagyon kell figyelni, főleg most, hogy az ebolával dolgozok.
- Itt vagyok. Valami gond van? – állok meg előtte. Valahogy most olyan fura …
- Akad bőven, de odabent beszéljünk.. – mutat az iroda felé. Ott vannak a papírjaink, eredményeink és ezt a helységet használjuk kávézónak. Én csak a papírok miatt megyek be.
Alex viselkedése valahogy nyugtalanít és a mosoly eltűnik arcomról. Nagyon komoly, nem lehet jó hír ami miatt ide jött. Csak bólintok és bemegyek. Nem fordulok felé, csak mikor már hallom az ajtó csukódását. Pont a szoba közepén állok meg. Most én is komoly vagyok.
- Mondd…
- A vezetőség elégedetlen.. – kezd bele, ami nekem cseppet sem tetszik. Elégedetlen? Nekünk kellene annak lenni miattuk, hogy ilyenre kényszerítenek minket és még fogva is vagyunk tartva. Nem habozok, rögtön hangot is adok véleményemnek.
- Igazán? Ehhez mégis mi közöm? Dolgozom, csinálom, amire kényszerítenek… - kezdek rögtön neki. Elegem van ezekből a mocskos németekből. Most még nekik áll feljebb … Csinálom amit kell. Akkor mégis mi bajuk van?
- Nem … nem dolgozol, hanem húzod az időt, ami mostanra már nekik is nyilvánvalóvá vált…
- Ez nem igaz! – vágom rá, pedig nagyon is igaz, de ezt nem fogom Alex-nek beismerni. – Nem egyszerű vírus törzseket párosítani, mert …
- Elég… – vág durván szavamba. – Ostobának nézel? Rendben … Nem azért vagyok itt, hogy ezen vitatkozzam veled, mindössze munkára kell bírjalak. Ismerlek már annyira, hogy tudjam téged hiába fenyegetnélek, így … - lép a falhoz ahol a lista van. Mit akar ő ezzel? Minden egyes mozdulatát figyelem. Egyszerre félek és kétségbe is vagyok esve. Valahol mélyen talán érzem is mire készülhet.
Egy fekete filcet szed elő, majd az egyik nevet kihúzza. Ezt nem gondolhatja komolyan! Ugye nem azt akarja ezzel, hogy … De Alex nem ilyen, hiszen ő kedves és segítőkész … Ő nem ártana nekünk …
- Ez meg mire volt jó?
- Két nap … Ennyi időt adok arra, hogy felmutass valami érdemleges eredményt. Ellenkező esetben ezt a pasast fogom kivéreztetni a lábaid elé... – erre teljesen ledöbbenek. Nagyot nyelek mielőtt megszólalnék. Ez … Ezt nem mondhatta komolyan Alex.
- Csak blöffölsz …
- Biztos vagy benne? … Várj még két napot és ki fog derülni, de utána magadra vess, mert a negyedik napon még egy kollégád erre a sorsra fog jutni… és így tovább, míg be nem látod, hogy nincs választásod. – szavai ridegen csengenek. Ez nem az az Alex akit én megismertem. Ez egy lelketlen dög!
- Ezt nem teheted … Én azt hittem …
- Mit? … Talán, hogy kedvellek? – kérdez rá ridegen, ami még jobban elkeserít. – Ez így is van, de most hazafiként kell gondolkodnom és az eredmények számítanak, nem az, hogy kedvellek-e vagy sem… Ráadásul… - mutat rá a névre, ami nekem semmi jót sem jelent. – Ezt a pofát kicsit sem bírom … Talán még élvezni is fogom a dolgot …
Fájdalommal és kilátástalansággal teli tekintettel nézek rá. Ezt most komolyan kimondta? Az nem lehet … Alex nem ilyen … Fáj ezt hallani tőle. Kedvelem őt, de most megrémít és ellenszenvet, sőt gyűlöletet vált ki belőlem saját irányába. Nem szólok, ő pedig hátat fordít nekem.
Most mit tehetnék? Félek és a szavai .. Alex… Úgy érzem teljes szívemből gyűlöllek! De nem fogom, hagyni, hogy bárkit is bántson. A kétségbeesés helyét szépen átveszi a haragé. A harag pedig rossz tanácsadó… Az asztal felé fordulok, melyen egy papírvágó kés hever és azt veszem kezembe. Erősen markolom a „fegyverem”. Lassan közelebb lépkedek hozzá. Nem fogom hagyni neki …
Mikor már elég közel vagyok hozzá meglendítem kezem, hogy belé szúrjam a kést. Felém fordul és kezemre fog, így esélyem sincs megsebezni őt. Kifordítja tenyeremet, mire fájdalmasan felnyögök és a kés is kiesik kezemből.
Mielőtt erre bármit is reagálhatnék lefogja másik kezemet is és a falnak lökve fogja össze fejem fölött kezeimet. Közel hajol hozzám, szinte már túl közel van és nekem ez még inkább nem tetszik.
- Engedj el .. ez fáj … - próbálok szabadulni, de túl erősen fog, így nem megy.
- Meg akartál ölni, egy ilyen eszközzel? – hajol fülemhez, mire egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni. – Mondd csak butuska … Mi lett volna azután a terved, hogy engem megöltél? – kérdez rá.. Megszökni nem tudtam volna és utána biztosan bajunk lett volna belőle. Ebbe bele sem gondoltam, csak haragból cselekedtem…
- Nem tudom … - érzem könnyeim utat találnak maguknak és elpityeredek. Egyre inkább próbálok szabadulni.
- Gondoltam … - enged el és hátrébb is lép. Halkan csusszanok le a fal mentén, majd csak térdelek a padlón lehajtott fejjel. – Munkára … ne pihengess, mert nincs időd rá.
- Gyűlöllek … - emelem fel fejem, hogy rá nézhessek. Ez pedig nem csak egy üres szó… én tényleg ezt érzem az irányába. Lassan kelek fel, letörölve könnyeim. – Azt hittem, te más vagy…
- Tévedni emberi dolog… - és ismét csak nem hagyja, hogy folytassam mondandómat. – Jó munkát Irina. – és már kint is van az ajtón. Mély levegőt veszek, majd visszatérek a munkámhoz. Most már nem húzhatom tovább a kutatást, eredmény kell.
Bent rögtön munkához is fogok, sokkal látványosabban.
- Mi történt Irina? – kérdezi kollégám, mire rezzenéstelen arccal vágom rá válaszomat.
- Semmi! Munkára, nem érünk rá. A németeknek kell a vírus. – utána már minden figyelmemet az ebola-nak szentelem. Ez jó lesz, már csak valamivel kombinálni kell, ami remekül álcázza.
De mi lehetne elég jó hozzá? Valami ami elfedi az ebolát és kellő ideig rejtve is tartja… Valami ami miatt nem gyanakodnának komolyabb bajra … Olykor mély levegőket veszek és igyekszek nem elsírni magam. Anya, apa, Ivan… Boris … Én sajnálom… Annyira nagyon sajnálom, hogy csalódást okozok nektek….
Egyedül ebédelek, pedig itt szokott lenni velem. Kicsit talán még hiányzik is. Nem ült mellette soha senki, pedig német és még ők is elkerülik. Én viszont oda mentem hozzá, vele ebédeltem, mert segített, mert mindig kedves volt velem…és mert meg is védett engem…
****************
Ebéd után az egyik felügyelő ordít velem. Nem értem mi baja van, hiszen én dolgozok. Nem szólok semmit, viszont ő annál idegesebb és kezet akar emelni rám. Én már felkészülök az ütés fogadására, de az nem jön. Helyette Alexander áll meg előttem.
- Maga megőrült? Nem érti amit mond, de remekül halálra rémítette! Magának csak az a dolga, hogy a rendre felügyeljen, a tudósok munkájába nem szólhat bele. – németül intézi szavait a másikhoz, de mindent értek. Aztán felém fordul. – Jól van? – kérdez rá már oroszul.
- Tökéletesen és értettem is amit nekem ugatott az az alak. – mondom ki németül egy sóhaj után. Azért jól esett, hogy megvédett engem. Most már tényleg nincs kedvem a munkához. – De … azért én köszönöm. – váltok át oroszra.
- Szívesen és ha szeretné elmehet pihenni. Majd arra hivatkozom, hogy kiborította az ordibálás…
- Nem kell nekem segíteni … - suttogom halkan. Jól esik, hogy ő nem bánt, de nem fogom ezt bevallani neki. Viszont nagyon kedves…
****************
Majd folytatom a munkát és ez megy estig, míg nyugovóra térni nem indulok. A felügyelő megint követ engem. A szobába belépve lefekvéshez kezdek készülődni. Jól esne egy zuhany is, de a felügyelő előbb átnéz mindent, nehogy valamivel próbálkozzak.
Csak várom, hogy végre kijöjjön és mehessek zuhanyozni. Az ajtó halkan nyílik mire megfordulok. Viszont még mielőtt bármit is mondhatnék már be is fogja a számat. Mit akar ez itt? Miért jött ide? Bántani akar? Neki nyom a falnak, ami még jobban megrémít.
- Csönd, kiviszlek a bázisról. Hol van a felügyelő? – szavai meglepnek. Kivisz engem innen? Miért? Hogyan? – Leveszem a kezem, csak ne hangoskodj oké? – picit bólintok, mire elenged.
- Bent van a fürdőben. – suttogom halkan. – De te miről beszélsz?
- Ne kérdezz, csak öltözz fel, jó melegen… Odakinn nagyon hűvös van… - magyarázza a fürdő felé elindulva. Nagyon ügyesen csinálja, de … Én nem hiszem el amit mondott így nem is cselekszek. Az ajtó hirtelen nyílik. Jön a felügyelő és ő épp hogy csak megússza a lebukást. Izgatott vagyok. Ha mégis igaz amit Alex mondott haza mehetek…
- Mi a gond? – kérdez rá a felügyelő. Erre csak hebegni-habogni tudok.
- Semmi, csak fáradt vagyok … - de folyton Alex-re pillantok, ami egy idő után feltűnik a felügyelőnek is.
A felügyelő felé fordul, mire Alex már cselekszik is. Össze rezzenek félelmemben. Ő most … ő most megölte azt a nőt… Szám előtt tartom kezem. Nem lenne jó, ha elsikítanám magam.
- Öltözz Irina … Küldtek érted és Yelizáért egy különleges alakulatot, de nem időzhetünk… - ő neki fog a meleg holmik keresésének, én pedig csak állok és meg sem mozdulok. A halott nőt nézem kissé remegve. Nem tudom eldönteni mit tegyek. Fojtogat a sírás … Észlelem, hogy valamit lepakol és közelebb lép, de nem tudok mozdulni. Félek, sőt már rettegek. Megragadja vállam és megráz, amitől valamennyire visszatérek a jelenbe.
- Sajnálom, nem tudtam mit tegyek, én nem akartam megölni… Öltözz kérlek … - lágyan cirógatja meg arcomat, de nem nyugtat meg, inkább össze rezzenek. Nagyon lassan sikerül magam rászánni arra, hogy öltözni kezdjek.
Vajon ezúttal hihetek neki? Vagy ez egy újabb csapda a németek részéről? Felveszem a ruhákat, majd ismét csak a felügyelőt figyelem.
- Alexander … - szólítom meg halkan. – És mi van ha hazudsz nekem? Ha ez csak egy csapda és halállal végződik?
- Irina tényleg itt vannak … Az egyik most ment Yelizáért. De sietnünk kell…
- És ha megint hazudsz? Én már nem bízok benned…. – nézek rá szomorú szemekkel. – Becsaptál engem. Azt hittem kedves vagy és mégis pont te bántottál engem a legjobban. Én nem megyek…
- Irina jönnöd kell… Haza juthatsz. – próbál meggyőzni. – Én sajnálom, hogy bántottalak, de …
- Nem érdekel! – vágok a szavába és ezzel egy időbe már a halott nőhöz is sietek és felkapom fegyverét. Egyenesen Alex-re fogom. Amikor néztem a holtestet akkor vettem észre a fegyvert. Biztos voltam benne, hogy fel fogom venni, csak vártam az alkalmat… – Már nem érdekel, hiszen minden egyes szavad hazugság. Minden amit eddig mondtál nekem és szép volt hazugság. Még hogy te rab vagy itt… És hogy neked számít mások élete, azoké is akik meghalnak majd … - folyik végig könny az arcomon. – Az egész hazugság volt… Minden… - és nem bírom abba hagyni a sírást. – Olyan vagy mint a többi német… Én nem megyek veled!
- Sajnálom…
- Én … Én rajtam ez nem segít. Nem mehetek már haza.. Vírust akartatok, megkaptátok, csak tesztelésre vár. Ha sikeres lesz az állatkísérlet, akkor … - elharapom a mondat végét és magam felé fordítom a fegyvert. – A családom, a szeretteim és sok más ártatlan ember fog meghalni miattam…
- Irina ne csináld ezt! Meg semmisítjük… Még nincs késő. Én kedvellek, tényleg…
- Hazudsz … - fájnak a szavai, mert nem őszinte és soha sem volt az velem. Csak elhitette, elérte, hogy megkedveljem és utána azt is, hogy kényszerből a vírust is megcsináljam. Becsapott…
- Anyám halott … Ma tudtam meg. – suttogja halkan. Megható duma, de félek, hogy nem igaz. – Ha lelövöd magad, akkor előbb engem … mert te lettél egyetlen értelme létemnek. – szépen és őszintének csengő szavak, de már nem hihetek neki.
- Én lettem? – kicsit bele is pirulok. Furcsa ezt hallani tőle, még ha hazugság is. De még is … mindig kedves volt velem … Nem lehetett az egész csak egy színjáték… Meg is rázom fejem, hogy elhessegessem a gondolatokat. – Becsapsz engem…
- Nem… - vesz elő valami papírokat és felém nyújtja. – Tessék nézd meg. Ez tartott itt, egész pontosan anyám, akit már évek óta nem láttam… Vele zsaroltak…
- Zsarolni … - motyogom halkan és átveszem tőle. Egy búcsúlevél és egy halotti bizonyítvány. Nagyot nyelek és egyre szomorúbban olvasom. – Akkor ez igaz, de … Én nem bízok benned, többé már nem …
- Nem is kell. Nem kérem, hogy bízz bennem, csak fel akarlak juttatni arra a gépre ami haza visz téged. Más nem számít és a kísérletek így lezáródnak. – szavai meglepnek és mégis … Annyira őszintén mondja ezt. – Nem vagyok bolond, egy ilyen akció során bevett szokás mindent elpusztítani. Ebből a bázisból semmi sem fog maradni.
- Igen, de Alex … én félek. – teszem le a fegyvert és közelebb lépkedek hozzá. – Én … az … Én az ebolával játszottam … - ismerem be neki. Nagy hibát követtem el, de megijedtem, hogy megöli egy társam és megcsináltam a vírust… És én most annyira félek….
- Sajnálom… - érzem, hogy megfogja a fegyvert és kihúzza kezemből, de hagyom neki. Jobb is így. Ő talán még használni is tudja. – Nem marad semmi… Nem kell aggódnod. – suttogja lágyan. Alex … köszönöm… Hallom az ajtó nyílását és rémülten kapom abba az irányba fejem.
- Úgy van, nem marad semmi… Ne most csevegjenek, mozgás! – morran ránk, amitől még inkább nem szimpatikus. De legalább oroszul beszél.
- Ki maga? – kérdezem. – Azonnal azonosítsa magát! – tudni akarom ki ő, tényleg velünk van e.
- Nyikolaj Guseinov százados, az orosz különleges alakulat 10.számú csapatának vezetője. Óhajtja esetleg az azonosítószámomat is, vagy esetleg elindulhatnánk? – látom a tekintetében, hogy jobban teszem ha most megyek. Még mindig nem szimpatikus ez az alak…
- Köszönöm uram. – mondom, hiszen meggyőzött. - Felőlem mehetünk, de azért rá … - bökök Alex felé. - … fokozottan figyeljen.
- Köszönöm a jó tanácsot. – feleli. Alex csak sóhajt, majd elindul felé és a tőlem elvett fegyvert neki adja.
- Erre úgy gondolom nincs szükségem… - a férfi pedig elteszi és int fejével, hogy kövessük. Akkor tényleg haza jutok? Kilépünk a folyosóra. Tekintetem egy magas nőre siklik a katona közelében. Ő lenne dr. Kiryanova, a fizikusoktól? A riadó persze rögtön megszólal. Azonnal össze is rezzenek. Jönni fognak a németek … Ez nem lehet véletlen!
- Alexander!!! – nézek rá rosszallóan.
- Ez nem én… - kezdene bele, de se engem, se pedig a századost nem érdekli. Ki kell innen jutnunk. A százados elindul, én pedig bízok benne. – Ne arra! – vágja rögtön rá Alex. - A másik irányban van egy átjáró.. - erre bólintok. Tudom hol van, de oda kártya kell. Yeliza nem szól és én sem mondok neki semmit, csak fejemmel biccentek felé. Elég bizalmatlan vagyok most.
- Ha átversz … - morogja a Nyikolaj nevű katona. Ez nem átverés… Az átjáró ott van. A kérdés csak az várnak e ránk ott német katonák… Alex rögtön besiet a nőhöz. Nála volt! A felügyelőnek van!
Én nagyon félek, de most mintha ismét az az Alex állna itt akit megkedveltem. Az ajtóhoz sietünk. A németek már keresnek ez biztos. A kiabálásuk erre utal. Jobban összerezzenek. A százados hátul marad, ha ide érnének lőni fog. Yeliza és én csak várunk. Látom a fizikuson, hogy inkább csselekedne. Siess Alex … kérlek… Már alig várom, hogy az ajtó kinyíljon és bejussunk… És végre jelez, még időben. Egy lépcsősor az. Erre még nem voltam… Mármint itt át még nem mentem itt.
- Ez a toronyba visz, de van egy kijárat a földszinti részen is. Egész pontosan egy ablak … - halkan magyaráz. Most akkor merre?
- Csak siessünk … - motyogom halkan reszketve a félelemtől.
- Felmegyünk a földszintre. – jelenti ki Nyikolaj. Remek … Engem nem nyugtat meg, főleg a sok lépcső… - Indulás! – Alex van elől, majd én, Yelizaveta és végül a százados ha baj lenne. Igyekszem tartani a lépést, de egy idő után érzem nem kapok levegőt. Ha én elakadok, fel tartom a többieket is és az nem jó. Próbálok sietni, ami egyre nehezebben megy.
- Nem megy… - suttogom halkan.
- Irina.. – torpan meg Alex is és rögtön vissza fordul. – Menni fog.. Már nincs sok hátra. – csak megrázom a fejem. – Bízz bennem… - fogja meg kezem, amitől teljesen zavarba jövök. – Együtt menni fog. – mosolyog rám, mint mindig… Mint a mai nap előtt. Könnyes szemekkel mosolygok rá vissza és folytatom az utat. Igen, talán igaza van…. Még minden lehet olyan, mint azon a napon…
***********
- Alexander ugye?
- Igen.
- Akkor … Én szólíthatlak Alex-nek.
- … igen… természetesen.
- Köszönöm Alex….
************
- Köszönöm … Alex…. – suttogom halkan neki.
Szerkesztve Hentai Chibi által @ 2013. 07. 10. 15:15:47
|
| louisMayfair | 2013. 07. 05. 22:18:18 | #26407 |
Karakter: Ash Magnussen
Megjegyzés: szovjetes tömegbe
„Este van. A komótosan forgó földgolyó magára húzza a lenyugvó Nap bíbor takaróját, elbúcsúzva Szent Iván havának utolsó napjától. Arca komoran fordult az álmosan ébredező égi vándor, a Hold felé, aki ezüst hideg tekintetével épphogy hidat vert az Ég és a Föld közé. Ahogy öregedett az este, úgy lett egyre beszédesebb a táj. Valahol békák üzentek egymásnak, az erdőben halk neszek jelezték a bentlakók mozgásait. Néha egy-egy megzavart madár méltatlankodott, hogy kiverték az álmot a szeméből…”
Kész, itt megállok, ennyi baromságot... Ez valami féle új virágnyelv? Ismerek párat, de jelen esetben vagy egy újat talált fel a kreatív katona, vagy csak szimplán ez se kilenc hónapra jött.
Gyorsan átfutom a hátralévő sorokat, de csak a mezőről ír, az otthonáról, a csodás kék égről és a közeledő eltávjáról. Oké, az utóbbira szavazok, ez komplett hülye.
Visszateszem a levelet a helyére, mivel az itt állomásozó katonák haza írt leveleit mindig leellenőrzik, mielőtt borítékba tennék. Igaz, csak ennyit vártam ez alkalommal és lám, megint igazam van. Noha néha elcsípek ezt-azt, még a cenzúrázás előtt, ami hasznos, de hát nem lehet mindig szerencsém.
A többi levéllel viszonylag lassabban végzek, amiért átkozom is magam, amikor meghallom a közelgő lépteket. Gyorsan visszateszem a leveleket és a szemüvegem a fejem tetejére tolva lehajolok, mintha tanácstalanul keresnék valamit. Két katona lép be és az egyik rám szól.
- Maga mit művel?!
A hirtelen hangjára szándékosan úgy kapom fel a fejem, hogy beverjem az asztalba és felszisszenjek.
- Aaaúúúcs. – simogatom fájó kobakom és elkönyvelem szükséges veszteségnek. Az ujjaim beleakadnak a szemüvegembe és magam elé tartva úgy nézek rá, mintha az lenne a szent Grál. – Megtaláltam!!!
Az a katona, aki rám szólt, a mennyezet felé fordítja a szemeit, Ő már ismer, illetve csak azt hiszi, hogy ismer, de hát ez a lényeg. Kiegyenesedem, a helyére illesztem a szemüveget és megigazítom a nyakkendőmet.
- Nem is tudják, mióta keresem!
- Rendben van, Svéd, megtalálta, most pedig kifelé! – mutat az ajtóra, én meg kiszaladok, mint aki attól tart, hogy megnyúzzák. Mikor csukódik mögöttem az ajtó, még behallgatózom és elégedett vagyok a válasszal. – Ez csak egy tökkelütött, akinek oxigénhiány lépett fel az agyában születéskor.
Ennyit akarok tudni. Elégedetten indulok el az egyik folyosón, magamban tervezgetve. Lássuk csak, ma még el kell csípnem a pöttöm nyelvészt, meg kell győznöm, meg kell szereznem pár kódot, az orosz fizikus csajnak kell üzenetet írnom, továbbá be kell engednem a „felszabadító orosz hadsereget”. Gratulálok, Svéd, hosszú lesz ez a nap.
Nehéz egy kém, pontosabban kettős kockázatú kém élete 2023-ban, mondjuk mikor nem volt az? A technika ugyan fejlődött, fejlődik, de az emberek ugyanazok maradnak. Az emberi természet soha nem változik. Mindig is voltak hatalomvágyók, aljas hazaárulók, nacionalisták, melegszívű áldozatok és ki tudja még, hány típus van. Ezért is tartom undorítónak ezt a világot. Nem csoda, hogy számomra semmi sem szent… Nem, ez azért így nem igaz. Bizonyos ideig az volt, de egy személy felnyitotta a szemem, és visszaadta azt, amit korábban elveszítettem. Egy személy, akit képtelen vagyok kiverni a fejemből, bárhogy próbálkozom és egy szentimentális bolondnak érzem magam.
Felsóhajtok és visszatérek a jelenbe. Nem is kell sokáig keresgélnem, az egyik terem előtt elhaladva veszekedést, illetve erős letorkollást hallok. Tehát itt van az első számú a teendők listáján. Körbepillantok a folyosón és megpillantok egy üres dobozt, a megfelelő veszélyes és törékeny jelzőkkel. Tökéletes.
Nos, Svéd, legyél ismét bolond. Ec-pec, kimehetsz, holnap után hulla lehetsz. Ehhez tartom magam. Benyitok, és ügyesen beesek az ajtón.
- Maga mit művel, egy fontos tárgyalás közepén vagyunk… - rivall rám a drága ezredes, haj, de tudná, mennyi minden van, amiről tárgyalhatnánk. Főleg a párnája alatt dugdosott szex lapok…
- AHH elnézést uraim, azt hiszem eltévedtem… - adom a kis hülye segédet, hisz én mindig eltévedek, pedig csukott szemmel is eljutok bárhová a bázison. - A biológusok laborjába indultam, de az egyik kanyart minden bizonnyal eltévesztettem… - megvakarom a fejem esetlenül és elgondolkodva. „Vajon hol is fordultam rosszul?” Ül ki az arcomra. – Ezekkel az izékkel indultam oda… a mai szállítmánnyal érkeztek. – felemelem a dobozt és magamban élvezem a pillantásokat. Ez a másik, amiért imádom ezt a munkát, mert olyan reakciókat van szerencsém látni némely arcberendezésen, hogy legszívesebben visítva röhögnék a térdemet csapkodva. A tisztek a legjobbak, ahogy a hangjukat sem találják.
- Alexander… Azonnal kísérje ezt az őrültet a laborba… - remek, pont, ahogy akarom. Úgy tűnik Fortuna asszony a kegyeibe fogad és talán még élve meg is úszom. A kisbarátom pedig elindul felém. Remélem, hálaimát rebeg és aranyba foglalja a nevem, mielőtt aláírta volna a halálos ítéletét.
- Igenis uram… - jó fiú.
- És Alexander… ne feledje, az idő sürget, és ön a hazája érdekében cselekszik, no meg az édesanyja érdekében… - ó, te meg a szöveged. Na, várj csak, mindenkinek van csontváz a szekrényében, és én tudom, hol van a tied.
- Nem felejtettem el uram… - tiszteleg és látom rajta, hogy mi a véleménye. Szórakoztató srác, a végén még megnyerem őt is. Noha ezzel nagy kockázatot vállalok, de úgy érzem, ennyit meg kell tennem. Ahogy elindulok, babrálom a csomagolást, addig is hagyom, hogy felmérjen.
- Hol találta ezt a csomagot? A veszélyes… - a szeméttároló mellé érve egyszerűen kihajítom. – Megőrült?! – attól még messze vagyok.
- Az csak egy üres doboz volt… - legyintek és élvezem a megütköző tekintetét.
- Miért? – „miért, miért, majd megtudod.”
- Túl sok oka van, de maradnék a leg alapvetőbbnél. Mikor elsétáltam, hallottam a vitát, és hogy kezd elmérgesedni a helyzet. Gondoltam segítek, mielőtt olyat mondasz, ami káros… tudod az egészségedre… - lefordítva, „olyat mondasz, hogy ott helyben agyonlőnek.” És akkor megint füstbe megy a C tervem. Pedig ez lenne a legjobb.
- Ezzel nem kaptam választ a miértre. – feleli, közben a labor felé tartunk. Szemem sarkából figyelem az arra elhaladókat, de még csak ügyet sem vetnek rám.
- A kérdés nem a miértekben rejlik, hisz ennek is annyi oka van… Mondjuk, hogy kedvellek, és nélküled itt megvalósulna a Bábeli nyelv kavalkád… - az pedig nem valami szórakoztató, egyrészt, másfelől meg szerelmes, harmadrészt mert emlékeztet valakire, de neki erről nem kell tudnia.
- Akkor mi a helyes kérdés? – firtatja, és kinyílik a bicska a zsebemben.
- Eszes vagy! A helyes kérdést inkább magadnak tedd föl. Mi tart ezen a helyen és mit tennék meg annak érdekében, hogy megszabaduljak? – szerintem ez a telitalálat.
- Nincs választásom, azt teszem, amit tennem kell és szolgálnom a hazám… - ennél még a hatvan éves anyám is jobban hazudik, pedig milyen jámbor teremtés… Ez a fickó amennyire szimpatikus, annyira nyűg.
- CHHH… ez igazán szép szöveg, csak a te szádból furán hangzik. Ahogy hallottam, rá kell venned Irina kisasszonyt a munkára… Menni fog? – itt az utóbbi két szón van a hangsúly, mert ha nem megy neki, akkor több szempontból is fuccs a tervemnek. - A kisasszony nehéz eset, nem kifejezetten a realitásáról híres… Inkább az érzelmei rabja… – próbálok értelmet verni a kobakjába, hogy rávilágítsam, mit kell tegyen, hogy nekem, NEKÜNK jó legyen. Ó, de fura csapatfejben gondolkodni.– Tudod, te mit kellene tenned igaz?... – felém kapja a tekintetét, ami pontosan elárulja, hogy mit gondol. Az üvegablak, mely előtt megállunk, panoráma rálátást biztosít a tudósokra. – Csak hát nem fűlik hozzá a fogad… - érthető. - A mozgató rugód pedig az édesanyád, és azok a levelek, amiket havonta egyszer kapsz…
- Mit tudsz te erről?! – rám förmed, ami persze érthető, ezért nem is akadok fenn rajta. Ő csak egy nyelvész, nem rendes katona, talán emiatt is olyan befolyásolható. Egy katona elvakult, tesz nagyívben mindenre, de Őbenne még van emberség.
- Többet, mint hinnéd, de most ez is lényegtelen… - látom, ahogy epekedik Irina után, ez pedig csak megerősít abban, amit gondolok. Ő ember, emberi érzésekkel. És szerelmes. Egy szentimentális bolond vagyok, de valamiért rokonszenvezek vele. Jó, ez alapállapot, de a szerelemre értve. Megadatott volna nekem, hogy szerelmes lehessek, és talán az is lettem, de egy ilyen érzelem, mint a szerelem, számomra végzetes lehet. Ezért amikor fellobbant a tűz, eltűntem. Kicsit elmerengek, visszagondolva életem legszebb éjszakájára, de hamar fejbe vágom magam gondolatban. Merre jársz svéd?! Szedd össze magad! Dolog van és nincs most se idő se energia egy lehetetlen, buta ábrándra. Fél pillanat is elég, hogy visszatérjek a mostani szerepemhez. – Tedd meg, kényszerítsd, mert ez az érdeke… viszont, ha igazán szeretnél rajta segíteni, és saját magadon is, akkor este vacsoránál találkozz velem az étkezőben. Ott felnyitom a szemed, és talán ténylegesen megmentem az életed…
- Honnan tudjam, hogy nem versz át? – kérdezi és felém fordul.
- Nem tudhatod, de ezen a helyen nincs barátod… Rajtam kívül nincs… Este 9… gyere el… - vállon veregetem és otthagyom.
- Nem ide jöttél?
- Dehogy, a fizikusokhoz… csak folyton eltévedek… - kacsintok rá és elsétálok a fizikusok laborja felé.
Egy kipipálva, Fotruna ne hagyj el, a végén még élve megúszom. Álmatag, kissé kóválygós léptekkel haladok a folyosón és elkönyvelem, hogy a színészi tehetségemért már egy Oszkár járna.
A fizikusok laborja előtt csinálok egy jó erős kávét, mint mindig, ha Yelizához megyek. Komótosan lépek be hozzá, elhaladva pár katona mellett. A fizikusok laborja körbe van tapétázva táblákkal, rajtuk végtelenségbe nyúló képletekkel, vegyületekkel, feljegyzésekkel. Ahogy mellé érek, automatikusan nyújtja a kezét a kávéért.
- Soká tartott.
- Elnézést, hölgyem, de eltévedtem út közben.
- Jellemző – rám sem néz.
Kiveszek a zsebemből egy levelet, és odanyújtom neki, de a közelben ücsörög egy katona így csak ennyit mondhatok.
- Elkészítettem egy kis jegyzetet, hátha a segítségére lehet a kutatásban.
A levélben ennyi áll:
0100 1101 0100 0001
0101 0011 0100 0101 0100 0111 0100 1001 0101 0100 0101 0011 0100 0101 0100 1110
0100 1110 0100 0101 0100 1011 0100 0101 0100 1101 0100 0101 0101 0011
0100 1101 0100 0101 0100 0111 0101 0011 0101 1010 0100 1111 0100 1011 0101 0101
0100 1110 0100 1011 0101 0011 0101 0110 0100 0101 0100 0100
És ez az értelme: „Ma segítsen nekem és megszökünk, svéd”
Pár pillanatig nem szól, én pedig úgy viselkedem, mintha a szakdolgozatomat fogná a kezében, még a körmöm is rágom.
- Szóval? A segítségére lehetek? – rám kapja acélos tekintetét.
- Ezzel? – kérdezi kissé meglepettnek tűnő hangon, bár nála sosem lehet pontosan tudni – Ez csupán egy ostoba teória. Semmi tudományos alapja nincs – veszi a lapot, okos kislány.
- De van! Bizonyítni tudom! – játszom a félős diákot. – Kérem! Annyira szeretnék segíteni!
- Rendben, jöjjön. Hátramegyek megnézni, hogyan haladnak a kollégák a feladattal, amiket kiadtam nekik. Addig előadhatja a nevetséges elképzelését!
Ó, hogy én mennyire kedvelem ezt a nőt! Hideg, fagyos, okos és ért a szóból. Csak jól kell fogalmazni. Kiskutyaként követem és mikor biztos távolságba érünk a katonától, szembe fordul velem.
- Ezt hogy gondolod? Végképp sérülést szenvedett a szürkeállományod? – vált rögtön tegezésre, amit megszoktunk, ha csak kettesben vagyunk. Ez nem olyan bizalmi dolog, pusztán kényelmesebb tegezni egy bolondot. Bár szerintem, az egyetlen, akit itt nem tudtam becsapni az Yeliza. Körbe pillantok és elmosolyodom.
- A szürke állományomnak semmi baja. Nagyon is józan vagyok, és észnél. De a lényeg, hogy kimentem magunkat innen.
- Kettőnket?
- Irina kisasszonyt is.
- Hogyan? – látszik, hogy kételkedik, hisz a realitás élő szobra.
- Most nincs idő erre. A lényeg, hogy figyelj, és este ártalmatlanítsd a felügyelőt. Öltözz fel melegen, kint hideg lesz.
- Annak, amit mondasz, semmi értelmét nem látom.
- Majd lesz. Csak tedd, amit mondok, vagy az utánozhatatlan tudásodnak végleg vége két hét múlva.
Úgy látom megteszi a hatását. Ezzel úgy látszik végképp meggyőzöm. Nos, akkor következő napirendi pont kipipálva. Mi is a következő? Ejnye, Svéd, szedd össze magad, most kell észnél légy. Ja, igen, a levél.
Mivel azt már kora reggel megszereztem, most különösebb teendőm vele nincs. Egyszerűen csak elő kell ásnom onnan, ahova elrejtettem. Teszek pár kört a szintek között, közben felmérem a terepet. Mikor egy őr lép elém, „váratlanul”, a szívemhez kapom a kezem és ijedtséget színlelek.
- A frászt hozza rám, katona!
- Ezen a folyosón tilos tartózkodnia. – dörmögi alig érthetően a marcona szőke.
- Elnézést kérek, de olyan ez a hely, akár a labirintus!
Tovább megyek és eljutok a „kis” „haverom” és megint idézem „szemétdombjára, ahol Ő kapirgál”, azaz a kis irattárba. Ha egy fát akarsz elrejteni, rejtsd egy erdőbe. A megfelelő polchoz megyek, a megfelelő csomaghoz és leveszem, amire nekem szükségem van. Kiveszem belőle a mappát, amiben Alexander anyjának a halotti bizonyítványa is van, közben az jár az eszembe, hogy a történelem ismétli önmagát… A legutóbbi ilyen alkalommal, melyen egy levelet adtam át a szüleitől annak a bizonyos férfinak, elsírta magát! Ó, Istenem, csak Alexander el ne kezdjen bőgni!
Feltűnésmentesen jutok vissza a szobámhoz, ahol magamhoz veszek egy ampullát. A kedvenc mérgem van benne. Áspiskígyó méreg. A gyűrűmben is ez van, ki gondolná? Egy kis segéd, és a gyűrűi halálos fegyvereket tartalmaznak. Nagy szolgálatot tesznek éles helyzetben, nem egyszer mentettek ki a pácból. Mivel még van egy kevéske időm, így újra átgondolom a mai nap eseményeit. Végigpörgetem a lehetséges kimeneteleket és többnyire el tudom intézni, hogy ha más nem is, Én élve kijussak. Persze, ahogy idő lesz, az ampullának leveszem a tetejét és pokolian vigyázok, nehogy megszúrjam magam a zsebembe helyezésnél. Mennyi nyűg!
Elmegyek az ebédlőbe és szedek a tányéromra némi ételt, hogy ne legyek feltűnő, habár eléggé kihalt minden. Én meg szeretem a kései vacsorákat. Igaz, hogy egy falat sem megy le a torkomon, csak turkálom az ételt a villával.
Hamarosan felbukkan az én legújabb befektetésem, Alexander.
- Jó estét… - köszön németül, de egyszerűbb az orosz, habár svédül is beszélhetnénk…
- Mitől lenne jó?... – oroszul kérdezek vissza, mert most a kedvem sem a legjobb, ráadásul gyakorolni kell, hogy a hamarosan érkező vendégeink mindent megértsenek, amit mondok.
- Valakinek biztos… De inkább térjünk a lényegre… Mivel fogsz felvilágosítani? – de kis türelmetlen, habár érthető. Én legszívesebben már kínpadra vetettem volna magam, hogy kihúzzam az információt, még a nyúzás sem állna távol tőlem, de Én nem Ő vagyok, szerencsére.
- Csak haladjunk lassan… Előbb én teszek föl néhány kérdést, és utána jöhet az a lényeg… - rákacsintok, felvéve a kis aranyos, bohókás svéd jellememet. Ez a kacsintgatás hozzánőtt a jelenlegi szerepemhez.
- Miféle kérdések? – hm, csak nyugalom, csigavér. Elgondolkodva figyelem, szó szerint bámulom, és élvezem, ahogy Alexander is bedől nekem. Elkezdi nézegetni magát, mintha gomba nőtt volna ki belőle. Felnevetek a reakcióján. Annyira ezt vártam.
- Ez mindig bejön, de félre a marhaságot… - ha élve megússzuk, majd kedvemre eljátszom vele. De semmi rossz szándékom –kivételesen- nincs. Körbenézek, aztán az asztalra helyezem a kezeimet a kis mappámra. – Figyellek egy ideje… Ez a helyzet a legkevésbé sem megnyerő, számodra. Kényszerből vagy itt, és szabadulni vágysz… - nem felel, de a szemei elárulják. Megtanultam olvasni az emberek szemeit, azok mindent elárulnak, amit más nem. Gyanakszik, amit meg is értek, szóval folytatom. gyanakvásomnak – Nem felelsz? Nem is kell, mert a szemed elárul. Ahogy az is, hogy magányos perceidben az anyádtól kapott leveleket olvasgatod, és közben azon agyalsz. Mi lehet most vele? – telitalálat.
- Mit tudhatsz te erről? – a hangja keserű, ha most nem lennénk ilyen szorult helyzetben, még pátyolgatnám is. Mi nem jut eszembe? Majd Irinája pátyolgatja, és én átengedem neki ezt a számomra kellemetlen feladatot, persze csak, ha túléljük. Utálom ezt a „Ha” szót, de az életem is egy nagy „Ha” és egy kérdőjel. Ráadásul átérzem a helyzetet, mert én ugyanezt csinálom, de nekem még egy levelem sincs attól, akire gondolok. Egy másodpercre felrémlik előttem egy fantasztikus test, egy angyali titán arca. Meleg mogyorószín szemei, amiben képes volnék elveszni… De nem, egy szerelem számomra egyenlő a halállal. Ezt kell szem előtt tartanom.
- Nagyon is sokat… Többet, mint itt bárki… többet, mint a te drága Irinád… - nem is tudom, miért mondom ezt? Talán a keserűség mondatja velem? Ha kimentem Alexandert is, akkor együtt lehet a kis szerelmével. Féltékeny volnék? Sem Irina sem Alexander iránt nem táplálok olyan érzelmeket, de talán a nem olyan lehetetlen boldogságuk az, ami keserűvé tesz? – Mit tennél meg a hölgyikéért, és ezzel együtt magadért is? – összeráncolja a szemöldökét, mintha szívatnám, pedig eszemben sincs. Ha élni akar, és elfogadja a lehetőséget, amit felkínálok, még boldog is lehet.
- Ha annyira ismered a helyzetem, tudnád, hogy meg van kötve a kezem és sem érte, sem magamért nem tehetek semmit.. – morran rám, dühös és a tekintetével szinte felnyársal. Ilyet nem játszunk.
- Vegyél vissza nagyfiú… Most beszélgetünk… - én vagyok a nyugalom élő szobra, elé tolom a mappát. – Tudom, hogy az édesanyádért bármit megtennél, és ez nagyon szép dolog, de gondolod, hogy az-az asszony, elvárja ezt tőled?... – nem válaszol, de nem is kell. Persze, hogy nem. Csak azt szeretném, ha nem jutna az én sorsomra. Fogalmam sincs, miért, de úgy érzem, pontosan azon az úton halad, ami engem tönkretett. Nincs múltam, nincs jelenem, nincs jövőm sem. Neki még lehet. Colin, a férfi is ezt várná el tőlem. Muszáj helyesen cselekednem, hiába ezzel mindent kockára teszek. Nem akarom megölni, de ha nem megy bele, akkor muszáj. – olvasd el és érteni fogod… mondjuk úgy, megvilágosodsz… - a szemembe néz, de hiába, nekem a szemem olyan tökéletesen uralja a tekintetemet, hogy amikor hazudok is elhiszik. A dosszié után nyúl, de ahogy húzná el, lefogom és közelebb hajolok. – Most, ha elolvastad, ne adj ki hangot, vagy érzelmet… Egyrészt mert nagy kockázatot vállalok így is… másrészt mert elfogadod vagy sem, ez a színigazság… - nem akarom itt elcseszni. Már a nagy pillanat kapujában vagyok, majdnem itt a célegyenes. Akaratlanul is eszembe jut ez ismerős emlék, amit most elhessegetek magam elől. Biccent és elengedem a papírt. Kívülről nyugodt vagyok, de belül minden rezdülését figyelem. Nagy levegőt vesz és a levelet kezdi el lázasan olvasni.
- Ez egy búcsúlevél… - nyel egyet és látom, minden erejével azon van, hogy uralkodjon magán. Helyes, jó fiú. Ez némiképp megnyugtat, habár korántsem annyira, mint kellene.
- Nézd meg azt is, ami alatta van… - itt jön a neheze. Nem irigylem érte, egyik kezemmel a zsebemben az injekciót fogom, mint egy biztonsági övet. Elsápad és látszik az a vékony könnyfátyol, mely elfutja a szemét. Még hogy a férfiak nem sírnak. Ó, dehogynem. De nem hagyja el magát, és ez megnyugtat. Magamban eldöntöm, ha eléve megússzuk, akkor segítek neki egy ősi mohikán szertartással megkönnyíteni a gyászát, de előbb éljük túl. Ha nem lennék ennyire feszült, még kielemezném azt a lelki harcot, amit látok rajta, ahogy szembesül a történtekkel. Elfelhősödik a tekintete és most omlanak le a falak, melyekkel körbe vette magát. Na, most vigyázz, mit mondasz, Svéd, épp a tigrist engeded ki a ketrecéből.
– Öngyilkos lett… Szerintem nem akarta, hogy továbbra is sakkban tartsanak vele… - ez az egyetlen, amire gondolni tudok. Egy édesanya megtenné ezt a fiáért. Az ő sokat szenvedett fiáért. - Most válaszolj. Mit tennél meg magadért és a hölgyikéért? A múltadon már nem változtathatok, de a jövőd még megmenthetem… - és én meg szeretném menteni. Csak egyetlen esélyt adni, hogy legalább Ő újrakezdje. Teljesen újak számomra ezek a gondolatok. Magamon kívül másra is gondolok. Ennyire megváltoztatott egyetlen felejthetetlen éjjel, egy felejthetetlen valakivel? Képtelenség. Keményítsd meg a szíved, Svéd. Ez nem az ábrándok ideje. Ne hasonlítgasd össze Alexandert Vele. Gondolatban elküldöm magam a fenébe.
- Honnan tudhatnám, hogy nem versz át? – logikus.
- Sehonnan… - vállat vonok. – De itt vagyok és olyat mutattam, amit nyílván valóan titkoltak előled… Ráadásul van veszítenivalód?... – oldalra döntöm a fejem. – Nem érdeke a kormánynak, hogy tudj erről, és egyelőre a halálod sem hajt nekik hasznot. – noszogatom, és a végeredmény tökéletes. Megvilágosodva fordul felém és fellélegzek, hogy ez is összejött. Eddig! Nem kiabálhatom el, de eddig minden szerencsésen alakul.
- Bármit… Lesz, ami lesz, kimondom.. Bármit megtennék Irináért… - kicsit kutatom, annak a jelét keresve, hogy hazudik, vagy másképp látja, de megbizonyosodom, sikerült meggyőznöm. Elmosolyodom, és végre kivehetem az átkozott injekciót a zsebemből, mielőtt a combomba szúrom.
- Remek, akkor erre nem is lesz szükségem… - előveszem a fecskendőt, lezárom, és a mellzsebembe teszem.
- Az mi?
- Ja ez? Méreg… - felelem. - Ha visszautasítasz… Sose lehet tudni… - látom, hogy ledöbben, de más foglalkoztatja. Nem nehéz kitalálni, hogy micsoda. Vagy inkább kicsoda. – Alig egy óra múlva kikapcsolom a védelmi rendszert… De szükségem lesz néhány kódra, amiket csak te tudsz, egész pontosan te férsz hozzá, mivel óránként változik. Egy orosz csapat, már úton van ide, hogy kivigye a két nőt…Irinát és Yelizát… Kiviszlek magunkkal, a feladatod, megadni a kódokat és kussban maradni, hogy én megmagyarázzam azoknak a keményfejű bakáknak, miért ne öljenek meg téged… A többi út közben derül ki, de más esélyed nincs… - mondom ki a szörnyű igazságot. - két hét múlva itt mindenki halott, még a katonák is, csak ők nem tudnak róla! Így is érdekel? –befejezem, és lassan felkelek.
- Még szép… De miért én? – ez az a kérdés, amitől a leginkább tartottam a beszélgetés alatt.
- Mert helyén van a szíved és nem vagy egy agyatlan zombi, aki vakon hisz a kormánya tisztaságában. Rendesen kicsesztek veled és a családoddal. – milyen ironikus… - Én adni szeretnék neked egy új esélyt, ahogy egyszer már én is kaptam. Ebbe viszont nem szeretnék belemenni… Legyen elég, hogy így segíthetsz Irinán és magadon. Mutasd meg nekik, hogy hiba volt részükről kihasználni titeket… - egy pillanatra kiesem a szerepemből és teljesen úgy beszélek, mint… Mindegy. Hihetetlen, hogy már a stílusát is képes vagyok átvenni. Alex biccent és föláll, figyelem, ahogy összeszedi az iratokat és gondosan elteszi őket. Majd foglalkozunk a fájdalmával később. - Mind két labor belépőkódja kell, a zárolt titkos részlegé is. – magyarázom halkan, kilépve a folyosóra. Ketyeg az óra. - Fél óra és a hátsó bejáratnál várlak, ahol a szemetet ürítik. Azt ritkábban figyelik, és még ritkábban járőröznek.
Hamarabb ott vagyok, szinte tűkön állok, de megnyugszom Alexander közeledtét látva. Engem ugyan nem láthat, mert szorosan az árnyékba lapulva várok, mint egy prédára váró párduc. Értetlen tekintetét látva kilépek a gyér megvilágításba.
- Megvannak? – a körítés nem érdekel.
- Igen… a fejemben.
- Az a legjobb hely… - vállon veregetem és előveszek egy kis távirányítót. Rengeteg munkám fekszik abban, hogy ezt a zavaró jelet elhelyezzem a megfelelő helyeken, a megfelelő gépekben. Az órámra nézek, visszaszámolok és lenyomom a megfelelő gombot rajta. Most minden kamera és érzékelő meg lett zavarva, így gyakorlatilag láthatatlanok leszünk, ha csak valamelyik el nem indít egy különálló riasztórendszert. Alig pár perc elteltével, a hátsó ajtó kinyílik és négy fegyveres ember jön be rajta. Engem felismernek a nyakkendőmről, de Alexre fegyvert fognak.
- Ne, ő az én emberem… segít nekünk.. – elé lépek és megvárom, míg a vezetőjük elém lép. Leveszi a sisakját és szemügyre veszem, akárcsak Ő Alexet.
- Vajon van fegyvere?
- Nincs, de adok neki… A bázison, csak a felügyelőknél lehet fegyver… - ezzel együtt több infó is lejön. Csak a felügyelőkatonáknál kell erre számítani. - Alexander katona, de valójában nyelvész… - magyarázom pergő orosz nyelven és reménykedem, hogy csendben maradjon. Így is tesz.
- Nem kell neki fegyver… - fordul felém és várom, hogyan gondolja. – A menet… Vy… - az egyik felkapja a fejét. - te viszed magaddal Misát…- párba állnak. - Te tudod mi a dolgod és azt is, hogy hol… Menjetek és legyél nagyon óvatos… Sally, vidd a lilakendős kígyót és ne feledd, amit már megbeszéltünk.. – Sally, tehát így hívják ezt a lufballon mellű nőstényegyedet. És mi az, hogy lilanyakkendős kígyó? Ráérek haragudni miatta később, de ez azért egy tüske, és én semmit nem felejtek el, kamatostul fizetek vissza. A nő bólint és elindul velem. Tehát őt kell lejuttatnom a biológiai laborba abba a bizonyos részlegbe, amit mindig nagy ívben kerültem eddig. Fél füllel még hallom, ahogy Alexhez szól.
- Coloska. Te velem jössz és megkeressük a hölgyeket. Figyelj a mozdulataidra, mert nem fogok habozni, ha szórakozol!
Ügyesen, Alex, ügyesen. Le ne lövesd magad nekem, pont itt a siker küszöbén. Szerencsére a felügyelő katonák ilyenkor nem igen lézengenek a folyosókon, fél szemmel végignézem a mellettem haladó hölgyet, bár sokat nem látok belőle, annyi bizonyos, hogy hatalmas mellméretekkel van megáldva. Egyik kanyarban észreveszek két közeledő fegyveres őrt, így elkapom a hölgy grabancát. Beszorítom a falhoz, míg el nem mennek mellettünk, a csőlátású, látszólag sok nitrogéngázt szívott barátaink. Igen, itt egyébként nem ritka, hogy a nitrogén gázt szívnak be feltöltött zacskókból. Érdekes állapotba lehet kerülni tőle. Amint biztonságos a levegő tovább vezetem abba a bizonyos zárolt szekcióba, aminek egészen véletlenül sikerült megszereznem egy mágneskártyáját. Attól az ezredestől csórtam el, aki Alexet szívesen küldené a bitófára. Az titánium üvegajtó kitárul és belépünk az előterébe. Az ott szunyókáló őr felpattan, de a korábban kibiztosított injekciós tűmet az arcába vágom. A méreg azonnal hatni kezd, ennek hatására embertársam összerogyik előttem.
- Nincs sok időnk. – pillantok a sarokba erősített monitorra, mely egy kamera felvételét mutatja. A kép egyre jobban ugrál.
- Neked kell bevinned.
- Kizárt. – szögezem le és ebben a pillanatban indul be a vészriadó. Valamelyik baromnak sikerült beindítania! Elnyomok egy igen gyönyörű káromkodást és a hölgyre pillantok, aki már nincs is ott!!! Pislogok egyet és látom, hogy minden védőruha nélkül bement a laborba. Ott hagyott két C4-est, amit gondolkodás nélkül kapok fel. Egyiket ráerősítem a gázcsövek között futó vasrúdra, mely mindet rögzíteni volt hivatott. A másikat a folyosóra viszem, de ott kellemetlen meglepetés ér. Ugyanis pár őr rám fogja a fegyverét. Épphogy vissza bírok ugrani az üvegajtó mögé és bevágni. Szerencsére a golyók lepattognak róla, de a fényes szikrát az üvegen millió csillámszemcse pattan szét. Lerögzítem az ajtót, hogy véletlenül se lehessen kinyitni. Patthelyzet. Ekkor eszembe jut a szellőző! Benyomok a falon egy kék gombot, ami arra szolgál, hogy elsötétítse az üveget. Mikor megbizonyosodom, hogy nem látnak, egy széket húzok a szellőzőrács alá. Felállok rá és letépem a helyéről. Pontosan ismerem, hogy halad a szellőzőrendszer. A belsejébe van építve a vírusérzékelő, nehogy csak egyetlen molekula vagy baktérium is kijusson belőle. Ha ezt érzékeli a beépített rendszer, akkor hermetikusan lezár a bázis. De mivel még nincs vírus… MÉG nincs vírus, így használható. A homlokomon gyöngyözik az izzadtság és megvárom, míg Sally, ahogy a robosztus orosz szólította, visszatér. Egy pillanatra ledermedek, mert majdnem minden védő felszerelésétől megszabadult, míg odabent volt. Nem tudom eldönteni, örüljek neki, vagy leordítsam? Esetleg én is fakadjak sírva? Végül úgy döntök, most hagyom az ironizálást. Nyílván látta bentről, hogy a szellőzővel ügyködöm és abban a szerelésben igencsak nehezen férne be. Így is kétséges az igen termetes mellméretei miatt. Nem szólok, csak fellépek a székre és bemászom a bádogjáratba. Nem tudok megfordulni, hogy a nőnek segítsek, de hallom és a rezgésekből tudom, hogy mászik utánam.
- Tudod, merre megyünk?- kérdi és én csak mászom előrefelé, sietősen.
- Persze, hogy tudom! Nincs messze, de most húzd össze magad, ez szűk lesz!
- Ennél jobban?!
Sikerül úgy kitekernem a fejem, hogy egy pillantást vethessek rá a vállam felett és kis híja, hogy nem nevetem el magam ebben az igen szorult helyzetben. Tényleg nagyok a mellei. Nem éppen ilyen szűk járatokra tervezte őket a Jó Isten, vagy valami ilyesmi közhely.
- Otthagytam a kedvenc játékszerem… - hallom kicsit bűnbánó hangját és hátraadom neki a másik C4-est, amit nálam hagyott. - Erősítsd fel magad mellett és kússz tovább.
- Kifelé az agyamból! – szavára elmosolyodom.
Tovább kúszok egész egy másik szellőzőrácsig. Ezt egy jól irányzott két pontos ütéssel kiverem a helyéről. Alattunk egy raktár helyiség található. Kicsit túlnyújtózóm a nyíláson és a lábaimmal kibújok lefelé. A talpamra esek, mint egy macska, és nem sokkal később a lány is mellém huppan.
- Most merre?
- Kövess.
Intek és az ajtóhoz lépve résnyire nyitom és kikémlelek rajta. Sehol senki, de a közelből fegyverropogást és ordítozásokat hallok. Kinyitnám az ajtót teljesen, de valami nem engedi. Lepillantok és látom egy tudóskolléga holttestét. Kereszttűzbe keveredhetett. De nekem nincs más választásom, mint nekirugaszkodni az ajtónak és kijjebb nyomom a torlaszt. Kisurranok a valamivel nagyobb résen és a zajforrással ellenkező irányba mutatok.
- Arra! Kanyarodj be a legelsőnél jobbra, ott van egy mágnes kulcsos ajtó. – a kezébe nyomom a kártyakulcsot. – Nyisd ki és a lépcsőn felfelé. Kijutsz az épületből.
- Te nem jössz?
- Segítek kijutni a többieknek.
Bólint és megindul, én pedig az ellenkező irányba. Előveszek az egyik kis rejtek zsebemből egy kis fúvócsövet és egy pici gyufásdobozt. Ám a dobozban nem gyufa van, hanem kis mérgezett nyilak, pici pehelytollakkal a végükön. Ősi Indián módszer. A kedvencem, fincsi egyiptomi királykobra és áspisméreg egyveleg. Kicsit felhígítottam korallkígyó toxinnal. Majdnem szívecskék repkednek a fejem fölött, de helyre rázom magam.
A nagy csatazajhoz érve kikukkantok a sarok mögül és megpillantom a két másik oroszt. Ha jól emlékszem, Vy és… Misa? Mindegy, nem fontos. Csak annyit látok, hogy az egyik elmebeteg halomra lő mindenkit, de egyet nem lát, a holt terében áll. Fogom a kis fúvócsövem és egy jól irányzott célzással eltalálom a nyakát. Az orosz megfordul és csak annyit lát, hogy az utolsó őr, aki ráfogta a fegyverét, a nyakát szorongatva összecsuklik. Felém pillant, én pedig biccentek. Átkutatom a zsebeimet és kiszedek még egy kártyát. Fogalmam sincs ezt melyik tiszttől nyúltam le, de örülök, hogy ilyen elővigyázatos voltam. Szerencsére a „menekülő egérutakon” azaz vészkijáratokon nem kell óránként kódot változtatni, elég pár tisztnek a mágneskártya is. Persze ezeket a kijáratokat csak ők használhatják. Intek nekik.
- Kövessetek!
Szó nélkül indulnak meg utánam, vissza a helyre, ahol elváltam Sallytől és tovább futva az ajtóhoz érünk. Kinyitom és száguldunk velem az élen fel a lépcsőkön.
- Sally merre van? – kérdi idegesen a mögöttem kaptató orosz.
- Remélhetőleg már kijutott! – válaszolom és a fenti mágnes ajtóhoz érve lehúzom a kártyát. A piros kijelző zöldre vált és kilépünk.
Szerkesztve louisMayfair által @ 2013. 07. 08. 20:34:18
|
| narcisz | 2013. 07. 02. 21:06:24 | #26377 |
Karakter: Alexander Dieter von Kaufmann (Őrgróf)
Megjegyzés: Hidegháborús tömegbe.
Egy ovális asztal előtt állok, mereven, egy hang nélkül, miközben figyelem az imént érkezett feletteseim beszélgetését. Adatokat néznek át, a bázis eredményeiről és nagyon úgy tűnik, hogy kicsit sem elégedettek. A megvitatást követően lerakják az iratokat és felém fordulnak. Az ezredes lép közelebb hozzám, én pedig tisztelettudóan húzom ki magam.
- Ez minden, amivel szolgálni tud? – kérdezi rideg hangon. Erre mégis mit lehet felelni?
- Igen uram ennyi… A tudósok lassan haladnak, de tekintetbe véve, a kényes anyagokat, amivel dolgoznak, nem is csoda. – felelem a lehető legnagyobb tisztelettel. Sajnos egyre nehezebben megy tiszteletet adni feletteseimnek, aki a végsőkig kihasználnak és úgy bánnak velem akár a szeméttel. Persze választásom nincs, így elviselem. El kell viselnem, ha biztonságban akarom tudni családom utolsó morzsáját, az édesanyámat.
- Ez semmi!! – vág az asztalra dühösen. A hangos zajtól és a kiabálásától, arcizmom sem rezzen. – Maga nem azért van itt, hogy értelmetlen és szánalmas kifogásokkal védje őket, csak munkára kell bírnia mindet, hogy végre valami érdemleges eredménnyel szolgálhasson!! – egyre hangosabban beszél, pedig mellette állok, és nem vagyok süket.
- Ez nem olyan egyszerű… Beszélek velük, segítem őket és noszogatom, de ha nem tudnak gyorsabban haladni, akkor mit tehetnék? – kérdezem még teljesen higgadtan. Azért némileg bosszant, hogy azt hiszi, egyedül ennyi különféle anyanyelvvel megáldott szeméjjel együttdolgozni könnyű.
- Remélem nem várja, hogy tanácsokat adjak?!! Oldja meg, és ha két héten belül nem produkál valami érdemlegeset, akkor példát statuálunk, és valamelyik projektet megszüntetjük! … És mivel a biológusok haladnak a leglassabban így valószínű, hogy velük fogunk példát statuálni… – szemeim, felvillannak.
- Megszűntetik, példát statuálnak, mégis hogyan kell ezt értenem?? - nem véletlen a felháborodásom. Amióta itt vagyunk ezen a bázison, leginkább a tudósokkal tartom a kapcsolatot. Ezen belül a biológusok vezetője Irina igazán a szívemhez nőtt. Látom én, hogy húzni próbálja az időt, de ezért kiiktatni? Jómagam, bár értetlenül nézek feletteseimre, pontosan tudom mit jelent példát statuálni, hisz a családom az élő példa előttem. – Ezt nem tehetik, ezek az emberek ártatlanok, és nem önszántukból vannak itt… - próbálom őket jobb belátásra bírni, mert fogalmam sincs, hogyan tudnám keményebb munkára bírni a tudósokat, főleg Irinát.
- Vegyen vissza katona… Gondoljon az édesanyjára! – ismét meghökkenek, és kezd kiborulni nálam a bili. Már ép reagálnék, mikor az az ajtó hirtelen kivágódik és egy pasas esik be rajta. Mindenki odakapja tekintetét, beleértve engem is. Az egyik segítő az, aki a tudósok körül serte-pertél. A nevére nem emlékszem, de mindenki úgy szólítja – A svéd .
- Maga mit művel, egy fontos tárgyalás közepén vagyunk… - morran rá az ezredes. És ezt ő még megbeszélésnek nevezi? Fenyegetőzik csupán és olyanokat követel amiket nem hiszem, hogy képes vagyok teljesíteni.
- AHH elnézést uraim, azt hiszem eltévedtem… A biológusok laborjába indultam, de az egyik kanyart minden bizonnyal eltévesztettem… - vakarja meg a fejét elgondolkodva. – Ezekkel az izékkel indultam oda… a mai szállítmánnyal érkeztek. – emel föl egy dobozt, aminek az oldalán veszélyes és törékeny felirat látható. Felvont szemöldökkel és igen értetlenül nézem a dobozkát. Mi nem szoktunk ilyesmit, így kapni. Főleg, ha az a biológusokhoz megy. A tisztek ezzel viszont szemmel láthatóan nincsenek tisztában és hebegve-habogva fordulnak felém, igyekezve megőrizni a hidegvérüket.
- Alexander… Azonnal kísérje ezt az őrültet a laborba… - nem mondok igazán semmit, csak bólintok. Bár mi is van, bármiért is történt, hogy így berobbant ide, engem megmentett, mert most biztos nem tudtam volna visszafogni magam.
- Igenis uram… - indulok el, higgadtan a svéd felé. Közben elkönyvelem magamban, hogy megtanulom a nevét is, ha már így kihúzott a slamasztikából. Ahogy mellé érek az ezredes utánam szól.
- És Alexander… ne feledje az idő sürget, és ön a hazája érdekében cselekszik, no meg az édesanyja érdekében…
- Nem felejtettem el uram… .- tisztelgek, de leginkább még mindig beszólnék neki. Utat mutatok a svédnek, aki mint egy balfék, birizgálja a csomagot. Talán csak véletlen volt a mentése? Ahogy becsukom az ajtót és végignézve rajta, felmérem a külsejét, és persze ahogy viselkedik, csak az jön, le, hogy egy bohóc. A nyakkendő duplán teszi nevetségessé. Fura mód a laborban jól kiismeri magát.
- Hol találta ezt a csomagot? A veszélyes… - mielőtt még be tudnám fejezni, egy szeméttároló előtt elhaladva ki is dobja, belém fojtva ezzel a szuflát. – Megőrült?!
- Az csak egy üres doboz volt… - legyint én pedig egyre értetlenebbül nézek rá. Mégis ki ez az alak? Kezdem azt hinni, hogy az eddig kialakult képem, nem kifejezetten helyt álló.
- Miért? – teszem föl ezt az egyértelmű kérdést.
- Túl sok oka van, de maradnék a leg alapvetőbbnél. Mikor elsétáltam, hallottam a vitát, és hogy kezd elmérgesedni a helyzet. Gondoltam segítek, mielőtt olyat mondasz, ami káros… tudod az egészségedre… - nem jutottam közelebb, mintha ködösíteni próbálna és mégsem. Végül is azt mondja, hogy ki akart húzni a pácból. Ez sikerült neki, de igazi okot nem mondott.
- Ezzel nem kaptam választ a miértre. – felelem kisvártatva, miközben tovább sétálunk a labor felé. A folyosón, nem sokan mászkálnak, de azért olykor-olykor elsétálnak mellettünk.
- A kérdés nem a miértekben rejlik, hisz ennek is annyi oka van… Mondjuk, hogy kedvellek, és nélküled itt megvalósulna a Bábeli nyelv kavalkád… - ez mondjuk igaz, de még mindig értetlenül nézek rá. Ez a fickó össze-vissza beszél, vagy mégsem?
- Akkor mi a helyes kérdés?
- Eszes vagy! - gúnyolódik. – A helyes kérdést inkább magadnak tedd föl. Mi tart ezen a helyen és mit tennék meg annak érdekében, hogy megszabaduljak?
- Nincs választásom, azt teszem, amit tennem kell és szolgálnom a hazám… - felelem, mert nem tudom, hogy bízhatok e benne. Talán a vezetőség akar tesztelni.
- CHHH… ez igazán szép szöveg, csak a te szádból furán hangzik. Ahogy hallottam, rá kell venned Irina kisasszonyt a munkára… Menni fog?
Micsoda kérdés! Nem tudom, mit tehetnék, hogy meggyőzzem, mert amennyire megismerhettem, ő pont az a típus, aki mindig a mások életét tartja szem előtt.
- A kisasszony nehéz eset, nem kifejezetten a realitásáról híres… Inkább az érzelmei rabja… – magyarázza, nekem pedig egyre tisztábbá válik, hogyan tudom munkára bírni. A gond, hogy ettől az a törékeny kapcsolat, ami köztünk kialakult, semmivé válik – Tudod te mit kellene tenned igaz?... – kérdésére felé kapom tekintetem és megállok egy üvegablak előtt, ami mögött a biológusok ügyködnek. Nem mondok semmit, de cudar tekintetem elárulja neki, hogy pontosan tudom. – Csak hát nem fűlik hozzá a fogad… A mozgató rugód pedig az édesanyád, és azok a levelek, amiket havonta egyszer kapsz…
- Mit tudsz te erről?! – förmedek rá, de csak bosszant, hogy ennyire nyílván való, mennyire gyönge vagyok és esendő. De nem csak az anyám miatt aggódom, hanem Irináért is. Ez a lány, nagyon emlékeztet engem a húgomra, mégis teljesen más szemmel nézek rá.
- Többet, mint hinnéd, de most ez is lényegtelen… - ahogy beszél, már nem is nézem őt. Tekintetem a labor dolgozóira irányul, de főleg Irinára. Gyönyörű és törékeny. A mosolya pedig, amivel néha megjutalmaz, ezen a helyen a mindent jelenti számomra és erőt ad. – Tedd meg, kényszerítsd, mert ez az érdeke… viszont, ha igazán szeretnél rajta segíteni, és saját magadon is, akkor este vacsoránál találkozz velem az étkezőben. Ott felnyitom a szemed, és talán ténylegesen megmentem az életed…
- Honnan tudjam, hogy nem versz át? – kérdezem, és ismét felé fordulok.
- Nem tudhatod, de ezen a helyen nincs barátod… Rajtam kívül nincs… Este 9… gyere el… - vállon vereget és faképnél hagy. Meg is lepődöm, mert azt hittem, hogy a laborba jött.
- Nem ide jöttél?
- Dehogy, a fizikusokhoz… csak folyton eltévedek… - kacsint és elsétál. Nem értem ezt a fazont, és nem tudom, mit akar ezekkel a rébuszos megjegyzéseivel. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem csak egy bolond. Mégis, amit mond és, ahogy mondja, kíváncsivá tesz. Most viszont nem ezzel kell foglalkoznom. A svéd jól mondja, nem fűlik a fogam ehhez a megoldáshoz, de úgy tűnik, kénytelen leszek meglépni. Az üveg felé fordulok és mély levegőt véve intek az egyik tudósnak, aki felém pillant, hogy szóljon Irinának. Az említett lány felém fordul, és halovány mosollyal biccent, mikor azt a jelzést adom le neki, hogy jöjjön ki. Lerakja a munkát és elindul kifelé. Az ajtóban várom, de mire a fertőtlenítőszobán keresztül halad és leveszi a védőruhát, majd 10 perc telik el. Ez idő alatt van időm, összeszedni magam, felülkerekedni zavaromon, amit a svéd fickó okozott és megkeményíteni szívem, hogy véghezvigyem, amit meg kell tennem.
- Itt vagyok… Valami gond van? – áll meg előttem Irina. Pöttöm alkata mindig jó érzéseket kelt bennem, ahogy édes pofija is. Most viszont keménynek kell maradnom.
- Akad bőven, de odabent beszéljünk… - mutatok a kávézó és iroda felé, ahol a biológusok az adatokat tárolják és összegzik. A mosoly azonnal arcára fagy, főleg mivel én is durván komoly képet vágok. Bólint és bevonul a szobába. Én is követem és becsukom az ajtót, hogy nyugodtan tudjunk beszélni. Irina odabenn a szoba közepén áll meg és felém fordulva komolyan néz rám.
- Mond…
- A vezetőség elégedetlen…
- Igazán? Ehhez mégis mi a közöm? Dolgozom, csinálom, amire kényszerítenek… - magyarázkodik, kicsit duzzogva, de a szavába vágok.
- Nem… Nem dolgozol, hanem húzod az időt, ami mostanra már nekik is nyílván valóvá vált…
- Ez nem igaz! – próbál védekezni – Nem egyszerű vírustörzseket párosítani, mert…
- Elég… - vágok a szavába ismét – Ostobának nézel? Rendben… Nem azért vagyok itt, hogy ezen vitatkozzam veled, mindössze munkára kell, bírjalak. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, téged hiába fenyegetnélek, így… – lépek a falhoz, ahol egy listán a tudósok, asszisztensek nevei vannak felsorolva. Irina értetlenül néz rám, de szemébe félelem és kétségbeesés kúszik, megkeserítve szépséges küllemét. Elveszek egy fekete filcet az asztalról és találomra kihúzok egy nevet a névsorból.
- Ez meg mire volt jó? – kérdezi értetlenül, de nyílván azért kapizsgálja miért tettem. Okos lány ő, még ha a naivitás állarca mögé bújva próbál, hatni rám. Most nem fog menni.
- Két nap… Ennyi időt adok arra, hogy felmutass valami érdemleges eredményt. Ellenkező esetben, ezt a pasast fogom kivéreztetni a lábaid elé… - szemei kikerekednek és nagyot nyel.
- Csak blöffölsz…
- Biztos vagy benne?... Várj még két napot és ki fog derülni, de utána magadra vess, mert a negyedik napon, még egy kollégád fog erre a sorsra jutni… és így tovább, amíg be nem látod, hogy nincs választásod…
- Ezt nem teheted, én azt hittem…
- Mit?... Talán, hogy kedvellek? – kérdezem ridegen. – Ez így is van, de most hazafiként kell gondolkodnom, és az eredmények számítanak, nem az, hogy kedvellek-e, vagy sem… Ráadásul – mutatok a névre – Ezt a pofát kicsit sem bírom… Talán még élvezni is fogom a dolgot… – a tekintete kiborít. A fájdalom, és a kilátástalanság veszi át uralmát fölötte, jó adag tehetetlenséggel fűszerezve. A szívem megszakad, de muszáj tartanom magam. Azzal próbálok erőt gyűjteni, hogy magamban azt mormolom. Ez az ő érdeke is, és inkább más vesszen, mint ő. Talán nehezen találna a vezetőség más tudóst, de senki sem pótolhatatlan. Mindenesetre egy picit inkább hátat fordítok neki, hogy ne vegye észre, mennyire nehezen tartom magam. Fél szemmel azért figyelem, mert nem bírom ki. Egész pontosan, a falon lévő kis tükörből. Fájdalmas tekintete, egyik pillanatról a másikra vált haragosba és valamit felvesz az asztalról, amit megmarkol és elindul felém. Meglepődöm, de nem fordulok felé. Érdekel, mit tervez, abban az édes fejecskéjében, de azt hiszem semmi jót. Ahogy jobban megnézem, egy papírvágó kés van nála, és nem is habozik, hogy használja. Tényleg képes lenne kárt tenni bennem? Megértem a haragját, de akkor sem néztem volna ki belőle. Amint közel ér, meglendíti a karját, hogy belém szúrja a nem túl hegyes eszközt. Mozdulatára én is reagálok, és megragadva csuklóját, fordítom ki a tenyerét, hogy a kés kiessen belőle. Kicsit fájdalmasan nyög fel, amitől normál esetben azonnal elengedném, de most tartom magam és igyekszem, meggyőzni, hogy tényleg egy rohadék vagyok, aki bármit megtenne, hogy a célját véghezvigyem. A másik kezét is lefogom és a feje fölé rántva taszítom karcsú testét a falnak, majd közel hajolok hozzá.
- Engedj el, ez fáj… - ficánkol, hasztalanul.
- Meg akartál ölni, egy ilyen eszközzel? - hajolok füléhez, jócskán megsértve az etikett szabályait, vagy túllépve azt a határt, ami már nem tisztességes egy hölggyel szemben. Normális esetben ezt sem tenném, de most rossz vagyok és nem egy úri ember – Mond csak butuska… Mi lett volna azután a terved, hogy engem megöltél?
- Nem tudom… - feleli és lassan elpityeredve tovább küzd.
- Gondoltam… – engedem el, és elhátrálok. Ahogy lecsusszan a fal mentén, egészen a padlóig, szívesen kérnék tőle bocsánatot a viselkedésemért. Ehelyett megigazgatom magamon az egyenruhám és a hajam – Munkára… ne pihengess, mert nincs időd rá…
- Gyűlöllek… - néz rám, áthatóan szúrós tekintettel. Hát igen, immár gyűlöl, és nem is volt nehéz elérnem nála. Lassan föláll és megtörli könnybe lábadt szemeit – Azt hittem, te más vagy…
- Tévedni emberi dolog… – vágok ismét szavába – Jó munkát Irina… – ezzel ki is viharzok a helyiségből, és utam a fizikusok felé veszem. Magamba fordulva baktatok a folyosón, és közben Irina jár a fejemben. Nem szívesen bántottam őt, leginkább ő az, akit sose szerettem volna bántani és koránt sem vagyok biztos abban, hogy a cél, miszerint megvédem, szentesítené az eszközt. Többen is elhaladnak mellettem, és köszönnek, de igazán nem reagálok, csak biccentek.
A fizikusok egész jól haladnak, legalábbis az én meglátásom szerint. Az ottani vezető, Dr. Kiryanova sokkal gyakorlatiasabb ember, mint Irina, és bár nem hinném, hogy belenyugodott sorsába, azt mégis felfogja, hogy vele vagy nélküle, úgy is meg fogják csinálni, amit akarnak. A laborban higgadt és igen nyugodt munka zajlik. Mindenki teszi a dolgát, de nem kapkodnak. Yelizaveta, az egyik gép előtt áll, és teszteket futtat le, miközben az adatokat nézi. A svéd is idebenn van, és az egyik tudóssal beszélget. Leginkább hevesen bólogat, és amint meglát, rám kacsint. Nem tudom, mit akar ezzel és mi ez a közvetlen hozzáállás ilyen hirtelen. Elmélázva nézem, őt miközben Yeliza mellé lépek. Ekkor figyelmem felé orientálom, és köszöntöm:
- Jó reggelt, hogy halad? Segíthetek valamiben? – oroszul beszélek hozzá, amin meg is lepődik. Általában németül társalgunk, vagy franciául, mindig a hangulatnak megfelelően.
- Jó reggelt… Megfontoltan haladunk. Jelenleg a miniatürizált antianyag-tároló stabilitási tesztjein dolgozunk. És nem, most nem tud segíteni… – feleli németül, amitől észbe is kapok, és azonnal váltok. Őszintén csodálom őt, hogy még ebben a kiszolgáltatott helyzetében is tanulni szeretne. Ráadásul, majdnem olyan fogékony az idegen nyelvekre, mint én, az akcentusa pedig miden egyes alkalommal mosolyt csal az arcomra. Most viszont még ez sem tud felvidítani. Annyi minden jár a fejemben, és nem csak az Irinával folytatott beszélgetésem. Anyámtól egyre ritkábban kapok levelet és, mintha nem is ő írná őket. Rossz érzésem van, ami jócskán megkeseríti napjaim ezen a sivár és rideg helyen.
- Remek… – térek át németre. – Segíthetek valamiben? – teszem föl kérdésem, megfeledkezve arról az apróságról, hogy ezt már kérdeztem.
- Még mindig nem, de ezt már tíz másodperce említettem. Beszélt az orvosával a rövidtávú memóriazavarairól? – kérdez vissza, de nem hinném, hogy vele kellene megvitatnom a gondjaim. Az érzelmi részét úgy sem értené, és kiadni sem szeretném magam. Fura mód felüdítő olyannal társalogni, aki érzelmileg egy egysejtű szintjén tartózkodik. A legtöbben azt kérdezik, miért vagyok, folyton ilyen mogorva, de ez neki fel sem tűnik. Miért is tűnne, az itt tartózkodása alatt egyszer sem mosolygott.
- Észre sem vettem… és nincs gond a rövidtávú memóriámmal… - felelem elgondolkodva, mindössze veszett nagy erőfeszítésembe telik arra figyelni amit mond, vagy tesz. – Viszont van itt egy kis gond…
- Gond?... Miféle gond? – áll meg egy pillanatra és teljes figyelmét rám irányítja.
- A vezetőség két hát múlva konkrét eredményeket vár… A legjobb az lenne, ha addigra elkészülne a tároló… Tudom, hogy ez nem egyszerű, de nem lehet őket meggyőzni, hogy adjanak még időt… - sandán tekintek el a feje mellett és figyelmem ismét a svédre irányul.
- Két hét? .. – kérdez vissza, mire visszakapom a fejem. – Ezek szerint két hetünk van és megölnek minket… - tényleg furcsa nő. A legtöbben azért reménykednek, hogy a munka végeztével, vagy új munkát kapnak, vagy elengedik őket, de ez benne még csak fel sem merül.
- Talán életben hagyják önöket.. – magam nem is említem, mert bármennyire is próbálom meggyőzni magam, hogy hasznos vagyok az országom számára. A lelkem mélyén tudom, hogy csak kihasználnak, és ha már nem lesz rám szükség kiiktatnak. Valójában én is csak rab vagyok ezen a helyen, a vezetőség bábja, akinek nincs kilátása a boldog jövőre.
- Nem hiszem, hogy ön ilyen naiv lenne…
- Én sem gondoltam, hogy ön ilyen belenyugvó… - vágom rá határozottan.
- Erről szó sincs.. Én mindössze tárgyilagos vagyok és a mondatok alapján következtetek. A két hét nem lesz elég, de mindent el fogok követni, hogy a lehető leg messzebbre jussak. Az oka pedig igazán egyszerű. Tudósként mind szeretnénk maradandót alkotni, legyen az jó, vagy rossz… ami persze nem minden esetben lehetséges, így nem a végeredmény lesz fontos, hanem a megtett út… Amíg tudok dolgozom, mert ez az életem és a mozgató rugóm. – feleli meglepően bőven kifejtve. Már-már megszoktam, hogy legtöbbször csak a szűk lényegre hagyatkozik.
- Értem.. – legalábbis felfogom miről beszél, azt hogy érzelmileg megértem e az más kérdés. – Egyre szebb a kiejtése… - mosolyodok el és inkább megpróbálom terelni a szót. A haláluk gondolta kicsit kiborít, és én még reménykedem, akkor is, ha legbelül tudom, nincs esély.
- Köszönöm… - feleli határozottan, mintha csak tényeket közölne, és nem bókot fogadna.
- Akkor én magára hagyom, ha bármire szüksége van, csak szóljon… - felelem kedvesen és halovány mosolyra húzom szám. Felém fordul és bólint.
- Azonnal szólok… - ezzel vissza is tér a munkához, én pedig a többi tudóst igyekszem segíteni.
Fel alá ingázva rohangálok a fizikusok és a biológusok közt, mint rendesen, de most mintha valaki, folyton figyelemmel kísérne. Nem is tudom, lehet, hogy eddig is figyeltek, és csak most tűnt fel? Vagy egész egyszerűen paranoiás vagyok, lettem? Gyakran nézek kőrbe, de semmi. Az ebédem ezúttal egyedül fogyasztom el, Irina nem csatlakozik a társaságomhoz és tüntetőlegesen még el is fordítja tekintetét, amint meglát. Duzzog és haragszik rám. Meg is értem, minden bizonnyal csalódást okoztam neki, de legalább sikerült munkára kényszerítenem. Ez is valami. Persze ha tehetném, kivinném innen, az lenne csak a nagy tett tőlem, de sajnos meg van kötve a kezem. Nem gondolhatok ez esetben csak az érzéseimre és muszáj reménykednem, hogy a két hét elteltével legalább a tudósokat elengedik. Talán tényleg naiv vagyok, de leginkább bizakodó. Az viszont biztos, hogy hosszú idő óta, most érzem magam ismét igazán magányosnak. Nagy magányomban anyám levelét olvasgatom. Nem a legutóbbit, hanem azt, amit még előtte kaptam. Az a levél még igazán édesanyám. Teli fájdalommal, aggodalommal és kedves aggódással. A mostani számomra túl vidám, túl kiegyensúlyozott, mintha nem is ő lenne. A vezetőség, kérdésemre csak annyit mondott, hogy antidepresszánsokat szed, és ettől van kedélyingadozása. Ez persze elfogadható válasz lenne, ha nem motoszkálna bennem az a kétely miszerint édesanyám nem él, vagy olyan állapotban van, amit titkolni akarnak előlem.
Az ebéd befejeztével visszatérek a munkához, és egészen estig meg sem állunk. A százados, - aki ezen a bázison a rendért és a fegyelemért felel -, többször is megállít, hogy a tudósok kedélyállapota után érdeklődjön. Mintha valami lázadástól tartana, ami nem is lenne csoda, tekintetbe véve a szűkös határidőt, amit kiszabtak. A válaszom persze mindig ugyan az ”Mint eddig, teszik a dolgukat!”
Estére a mozgolódás alább hagy, a laborokban, csak néhányan ügyködnek az éjjeli műszakosok, a folyosókon, csak egy-egy karabéllyal felszerelt katona lófrál, de alapjaiban a csend veszi át uralmát a bázis fölött és csak a gépek halk monoton morajlása állandó. Az órámra pillantok, és pont időben vagyok arra a bizonyos találkára, ahol elvileg majd felvilágosítanak. Nem reménykedem sokban, és még mindig csapdát gyanítok. Mégis miért akarna itt nekem bárki segíteni? Kíváncsiságom persze nagyobb az eszemnél így az étkező felé veszem az irányt. Az egyik folyosón ismét belebotlok a századosba.
- Hová megy? – kérdezi marcona ábrázattal.
- Vacsorázni.. – felelem egykedvűen.
- Kései időpont ez az evésre, nem gondolja?
- Most van időm… A felgyorsult munkamenetben, csak most jutottam el idáig…
- Értem… - néz rám sandán, de ezt már megszoktam. Az itteniek, - és úgy általában a katonaság - nem bízik bennem. - Akkor további szép estét… - biccent és magamra hagy. Utána fordulok, ahogy eltűnik a kanyarban és megcsóválom a fejem.
- Szép estét… Jó duma – morgom, hisz a valóságban csak az órám mutatja a napszakokat. Ha ez nem lenne, az időérzékem már rég eltűnt volna. Friss levegőt, vagy napfényt sem láttam hónapok óta, így kicsit sem számít, hogy reggel van vagy este. Lassan tovább indulok, és amint az étkezőbe érek meg is látom a keresett személyt. A csapóajtó, halk súrlódással vágódik be mögöttem, ami elég ahhoz, hogy felkeltsem a svéd figyelmét. Egy tányér fölött ücsörög és villájával az ételét piszkálgatja. A terem amúgy elég kihalt. Csak egy személy vacsorázik, de ő is már a végénél jár. A konyhások is az utolsó műveleteket végzik, mielőtt nyugovóra térnének, így a vacsora számomra elmarad. Azért éhes vagyok és ha már idejöttem, az egyik automata felé indulok, hogy egy kis rágcsálnivalóhoz jussak. Az is valami. Egy csomag sós cuccot halászom ki belőle és hideg teát, majd a svédhez sétálok és leülök vele szembe.
- Jó estét… - köszönök a formalitás kedvéért, persze németül.
- Mitől lenne jó?... – kérdez vissza oroszul, ezzel mint egy jelzést adva, hogy inkább így társalogjunk. Nekem végül is mindegy.
- Valakinek biztos… De inkább térjünk a lényegre… Mivel fogsz felvilágosítani? – talán kissé türelmetlenül hangzik ez a mondat, és valóban elég türelmetlen vagyok ez után a vacak nap után.
- Csak haladjunk lassan… Előbb én teszek föl néhány kérdést, és utána jöhet az a lényeg… - kacsint rám ismét, mint ahogy a nap folyamán folyton megtette, mikor összefutottunk.
- Miféle kérdések? – kérdezem, de válasz helyett, csak elmélázva figyeli vonásaim. Mégis mit bámul rajtam? Nézek azonnal magamra, mire elneveti magát.
- Ez mindig bejön, de félre a marhaságot… - alaposan kőrbe néz és az asztalra teszi kezeit, egész pontosan egy kis dossziéra. – Figyellek egy ideje… Ez a helyzet a legkevésbé sem megnyerő, számodra. Kényszerből vagy itt, és szabadulni vágysz… - gyanakvásomnak ismét utat engedve hallgatok egy szó nélkül. – Nem felelsz? Nem is kell, mert a szemed elárul. Ahogy az is, hogy magányos perceidben az anyádtól kapott leveleket olvasgatod, és közben azon agyalsz. Mi lehet most vele?
- Mit tudhatsz te erről? – kérdezek keserűséggel a hangomban.
- Nagyon is sokat… Többet mint itt bárki…többet mint a te drága Irinád… - egy pillanatra elhallgat, talán, hogy tudjak gondolkodni a szavain, amik most sem árulnak el igazán semmit, csak még gyanakvóbbá tesznek. Figyelt engem? Miért? Most leginkább ezek a kérdések térnek vissza folyton-folyvást. – Mit tennél meg a hölgyikéért, és ezzel együtt magadért is? – kérdésére összeráncolom a szemöldököm. Ez szórakozik velem?
- Ha annyira ismered a helyzetem, tudnád, hogy meg van kötve a kezem és sem érte, sem magamért nem tehetek semmit.. – morranok rá, kicsit dühösen.
- Vegyél vissza nagyfiú… Most beszélgetünk… - feleli higgadtan, és elém tolja a már említett mappát. – Tudom, hogy az édesanyádért bármit megtennél, és ez nagyon szép dolog, de gondolod, hogy az az asszony, elvárja ezt tőled?... – erre megint csak nincs válasz. Tudom, hogy nem várja el, és ez nem is erről szól. – olvasd el és érteni fogod… mondjuk úgy, megvilágosodsz… - szemébe nézek, de nem látok rajta semmit. Mégis rettegve nyúlok a dosszié után, próbálva elhessegetni a gondolatot, ami egy ideje már motoszkál bennem. Ahogy elhúznám, megfogja a dosszié felületét és közelebb hajol. – Most, ha elolvastad, ne adj ki hangot, vagy érzelmet… Egyrészt mert nagy kockázatot vállalok így is… másrészt mert elfogadod vagy sem, ez a színigazság… - biccentek, és elengedi a papírt, majd visszaül a székébe. Mély levegőt veszek és felnyitom a mappát. Egy levél van az iratok tetején, anyám kézírásával. Azonnal olvasni kezdem, nem is foglalkozva a többi irattal. A levél tartalma, búskomor, magányról árulkodik és a könnyeivel áztatott tintafoltok közé halálvágy kúszik. A levél közepére, már egyértelműen megmutatkozik, hogy ez egy búcsúlevél. Egy levél, amit csak remélhetett, hogy egyszer a kezembe kerül.
- Ez egy búcsúlevél… - nyelek egy hatalmasat, és próbálok uralkodni érzéseimen.
- Nézd meg azt is, ami alatta van… - nem nézek rá, csak leemelem a papírt és egy halotti bizonyítvánnyal kell szembesülnöm. Azonnal kifut a vér kezeimből és teljesen lezsibbad az agyam. Szinte felfogni sem tudom, hogy az anyám meghalt. Amúgy is sápadt arcom, fal fehérre vált és akaratlanul könnyeimmel küszködöm. Sírni persze eszemben sincs azt sosem tenném mások előtt, soha. A kiállított papír szerint, már egy hónapja meghalt. Az édesanyám, már egy hónapja halott, és ők eltitkolták. Még csak meg sem gyászolhattam. A fojtogató kétségbeesés és fájdalom lassan, de biztosan csap át gyűlöletbe és haragba. Tekintetem elborul, szinte villog, ahogy összeszűkült pillantásom ismét a svédre vetem. – Öngyilkos lett… Szerintem nem akarta, hogy továbbra is sakkban tartsanak vele… Most válaszolj. Mit tennél meg magadért és a hölgyikéért? A múltadon már nem változtathatok, de a jövőd még megmenthetem…
- Honnan tudhatnám, hogy nem versz át?
- Sehonnan… - von vállat. – De itt vagyok és olyat mutattam, amit nyílván valóan titkoltak előled… Ráadásul van veszítenivalód?... – biccenti fejét oldalra. Komolyan nem tudom, hogy hihetek e neki. Habár nem is biztos, hogy számít. – Nem érdeke a kormánynak, hogy tudj erről, és egyenlőre a halálod sem hajt nekik hasznot. – magyaráz tovább, de én csak ködös tekintettel nézek az asztalok közé, majd felé fordulok, mint aki megvilágosodott.
- Bármit… Lesz ami lesz, kimondom.. Bármit megtennék Irináért… - egy darabig meredten néz, majd elmosolyodik.
- Remek, akkor erre nem is lesz szükségem… - vesz elő egy fecskendőt, és gondosan lezárva a mellényzsebébe csúsztatja.
- Az mi? – érdeklődöm, pedig nyílván való, hogy vagy altató, vagy méreg.
- Ja ez? Méreg… - feleli nemes egyszerűséggel. – Ha visszautasítasz…Sose lehet tudni… - kicsit ledöbbenek, de ennél sokkal jobban érdekel, hogy mit akar tenni Irina érdekében. – Alig egy óra múlva kikapcsolom a védelmi rendszert… De szükségem lesz néhány kódra, amiket csak te tudsz, egész pontosan te férsz hozzá, mivel óránként változik. Egy orosz csapat, már úton van ide, hogy kivigye a két nőt…Irinát és Yelizát… - ledöbbenve és egyre izgatottabban hallgatom, amit mond. – Kiviszlek magunkkal, a feladatod, megadni a kódokat és kussban maradni, hogy én megmagyarázzam azoknak a keményfejű bakáknak, miért ne öljenek meg téged… A többi út közben derül ki, de más esélyed nincs… két hét múlva itt mindenki halott, még a katonák is, csak ők nem tudnak rüóla! Így is érdekel? – fejezi be és lassan feláll az asztaltól.
- Még szép… De miért én?
- Mert helyén van a szíved és nem vagy egy agyatlan zombi, aki vakon hisz a kormánya tisztaságában. Rendesen kicsesztek veled és a családoddal. Én adni szeretnék neked egy új esélyt, ahogy egyszer már én is kaptam. Ebbe viszont nem szeretnék belemenni… Legyen elég, hogy így segíthetsz Irinán és magadon. Mutasd meg nekik, hogy hiba volt részükről kihasználni titeket… - nahát, micsoda szónoklat, ez új, mintha nem is ő lenne, de hathatós az egyszer biztos. Biccentek és én is fölállok. Összeszedem az iratokat és összehajtva gondosan elrakom. Ez nem a gyász ideje, de a levél és minden, ami anyám után maradt az fontos számomra. Eszemben sincs itt hagyni.
- Mind két labor belépőkódja kell, a zárolt titkos részlegé is. – magyarázza, miközben a folyosóra lépünk. - Fél óra és a hátsó bejáratnál, várom, ahol a szemetet ürítik. Azt ritkábban figyelik, és még ritkábban járőröznek. – nem mondok semmit, csak tudomásul veszem, amit mond és eltűnök a gyér világításban, az egyik irányba. Útközben végig azon agyalok, hogy vajon jól döntöttem e. Mi van, ha mégis átver? Ez a fickó nagyon furcsa, és valahogy mindig rébuszokban beszél. Mindegy, sok lehetőségem nincs így kockáztatok.
A fél óra gyorsan eltelik, és mázlimra minden zökkenőmentesen alakul. A kódokkal a fejemben indulok a megbeszélt helyre. A folyosón összefutok a járőrökkel, a nulladik szinten, de még csak meg sem kérdezik, hová tartok. Szó szerint folyik rólam a víz az idegtől. Fura mód, nem magam miatt aggódom, hanem az akció sikeréért. Ha nem sikerrel, nyílván valóan mind meghalunk és a lányoknak nem lesz több esélye. A megbeszélt helyre érve, senkit sem találok, ezért értetlenül nézek kőrbe, mikor a sötétből előlép új szövetségesem.
- Megvannak? – kérdezi minden mellébeszélés nélkül.
- Igen… a fejemben.
- Az a legjobb hely… - vereget vállon. Igazán barátságos fickónak tűnik, mégis megtart egy bizonyos távolságot. Egy kis távirányítószerűt vesz elő és az órájára pillant, majd visszaszámol, de szinte hang nélkül és lenyom egy gombot. Nem tudom mit csinált, de sejtem, hogy a biztonsági rendszert zavarja, ezzel a készülékkel. Nem kérdezgetek, csak várok, hogy az események zuhataga beinduljon. Alig pár perc elteltével, a hátsó ajtó kinyílik és négy fegyveres ember jön be rajta. A fegyverekből azonnal lejön, hogy oroszok. Valószínűleg különleges alakulat. Egyre bizakodóbbá válok, de amint észlelnek rám fogják a fegyvereiket.
- Ne, ő az én emberem… segít nekünk.. – áll elém a svéd. Az egyik nagydarab fickó, előre lép, és leveszi a sisakját. Nem beszél, de marcona ábrázata, fürkészve keres rajtam valamit.
- Vajon van fegyvere? – Ezt a kérdést, mintha nem is nekünk tenné föl.
- Nincs, de adok neki… A bázison, csak a felügyelőknél lehet fegyver… Alexander katona, de valójában nyelvész… - magyarázza a svéd, én pedig igyekszem kussolni, ahogy kérte. Nagyon nehezen állom meg, hogy ne kérdezzek rá, mégis mit lát rajtam, amit én nem.
- Nem kell neki fegyver… - fordul a svéd felé. – A menet… Vy… te viszed magaddal Misát…- az egyikük kilép a sorból és mellé lép, egy talán még nála is nagyobb darab pasas. – Te tudod mi a dolgod és azt is, hogy hol… Menjetek és legyél nagyon óvatos… Sally, vidd a lilakendős kígyót és ne feledd, amit már megbeszéltünk.. – a lány is bólint és elindul a svéddel. - Coloska… - fordul felém. – Te velem jössz és megkeressük a hölgyeket. Figyelj a mozdulataidra, mert nem fogok habozni, ha szórakozol! – Hangja nagyon határozott és kemény. Egyértelműen, a csapat vezetője. Bólintok és elindulunk a hálótermek felé. Én megyek előre, és felmérem a terepet. Még mindig nem beszélek, de nem is kell. Ennek a pasasnak, egyetlen pillantásából lehet tudni, hogy mit akar. A hálótermek folyosójára érve megállok és a férfi felé fordulok, mire a karabély csöve a testemnek feszül.
- A hálótermekben, mind a két lánynak külön szobája van… - suttogom. – külön belépési kódokkal és egy felügyelővel.
- Tudod a kódokat? – hangja szinte fagyosan rideg, és lényegre törő.
- Igen… - felelem halkan. A fejével biccent, így jelezve, hogy akkor haladjunk.
A két szoba egymás mellett van. Én Irina ajtajánál állok meg a pasas pedig Yelizáénál. Kézzel mutogatom neki a számsort, amit megjegyez, és egyszerre pötyögjük be. Az ajtó egyszerre nyílik, és a fickó, hatalmas mérete ellenére, úgy siklik be rajta mint egy kígyó. Azt hiszem, ez a jelző inkább rá lenne igaz, és nem a svédre. Belépve Irina meglepett arcával találom szemben magam, aki azonnal nekem akar esni, így egy gyors mozdulattal befogom a száját és a falnak nyomom.
- Csönd, kiviszlek a bázisról. Hol van a felügyelő? – meglepetten néz rám, talán meg is rémült. – Leveszem a kezem, csak ne hangoskodj oké? – bólint én pedig hajlok afelé, hogy higgyek neki.
- Bent van a fürdőben… - suttogja. – De te miről beszélsz?
- Ne kérdezz, csak öltözz fel, jó melegen… Odakinn, nagyon hűvös van… - magyarázom, miközben a fürdő felé indulok, halkan, szinte osonva. Az ajtó, hirtelen kinyílik nekem pedig éppen csak van időm, hogy mögé kerüljek, és a felügyelő ne vegyen észre. Ez így nehéz lesz, mégis, hogy vigyem ki innen Irinát? Megölni nem akarom, ha nem muszáj, de akkor mitévő legyek? Irina, tíblábol, de nem igazán tudja leplezni, hogy valami nem úgy van, mint a megszokott. A felügyelő gyanakodva figyeli.
- Mi a gond? – kérdezi, az én drága szépségem pedig csak hebeg-habog.
- Semmi, csak fáradt vagyok… - tekintete folyton felém téved. Le fog buktatni. Agyalok magamban, és ahogy a felügyelő, felém fordul, nem habozok. Kirontok a sötétből, és gondolkodás nélkül, egy mozdulattal töröm ki a nyakát. A nő holtan esik a padlóra, Irina pedig a szájához kapja a kezét. Egy pillanatra én is megrökönyödök tettemen, de nem mélázhatok sokáig.
- Öltözz Irina… Küldtek érted és Yelizáért egy különleges alakulatot, de nem időzhetünk… - magyarázom és mozgásra bírva testem, kezdek el meleg holmit keresni a még mindig sokkolt lánynak. A ruhákat összeszedve lerakom az ágyra és odamegyek hozzá. Meredten nézi a holttestet és remeg. Látom rajta, hogy fuldoklik a félelemtől, és a sírhatnéktól. Megragadom a vállát és kicsit megrázom. – Sajnálom, nem tudtam mit tegyek, én nem akartam megölni…Öltözz kérlek… - megcirógatom arcát, de összerezzen. Nem is csoda, ma kapott tőlem hideget. meleget és ez a mostani sem egyszerű. Végül bólint és öltözni kezd.
|
| Yoshiko | 2013. 04. 02. 02:58:52 | #25517 |
Karakter: Akim Iljics Zaharov
Megjegyzés: Szovjetes tömegbe
Végre hazaértünk és mehetünk a jól megérdemelt pihenésünkre. El sem hiszem, hogy vége, hogy végre csend és nyugalom lesz! Már alig várom!
- Aaaaakiiiim! – hallom meg a saját nevem, és csak egy hatalmas, fáradt sóhajjal nyugtázom, hogy a sors nem szeret. Utállak Murphy, ugye tudod?
De azért nem adom meg magam egykönnyen. Megyek tovább ugyanabban a tempóban, mintha mit sem hallottam volna, de mikor a hang hegyomlás tulajdonosa átkarolja a vállaim, akkor kénytelen-kelletlen magamtól is rájövök, hogy kár volt a gőzért. Minden reményem oda…
- Mi az? Mégis fáj valamid? Elkísérjelek a… - vetek fel egy újabb lehetőséget, hiszen a küldetés alkalmával egy aranyos kis dögöt kellett puszta kézzel szétvernie, szóval lehet, hogy valami baja van. Nem lenne meglepő, ő sem acélból készült.
- Kártyázni? Nos, igen. Valóban elkísérhetnél… - gondolhattam volna… így aggódjon érte az ember.
- Vy, nem. Tényleg nem. Fáradt vagyok, és büdös, és szeretnék lezuhanyozni. Szívből. – sorolom sóhajtva, és olyan arcot magamra öltve, hogy az nem ember, akinek nem esik meg rajtam a szíve.
- Hajja, de akkor, hogy lesz nekem égi szerencsém, ha te nem vagy ott kabalának? – sandít rám, én meg elkezdek gondolkodni. Ugyanis ha ezt az egy apró problémát nem sikerül kiküszöbölni akkor, ha jól sejtem muszáj lesz vele mennem. Kevéske gondolkodás után egy csettintéssel jelzem, hogy minden gond megoldva. Lehet, hogy zseninek születtem! Hogy minél előbb szabadulhassak tusolni gyorsan előhalászom a kissé megviselt vázlatfüzetem a táskámból. Elkezdem lapozgatni, majd megakad a szemem egy nem is olyan régi, de nem is új rajzomon, egy életfán. Tökéletesen illik hozzá.
- Tessék. – nyomom a kezébe a kitépett lapot.
- Szép. Miért nem mentél inkább művésznek? Rendben, az sem egy életbiztosítás… de. Mindegy. – zárja le gyorsan az egészet, és én sem válaszolok. Nem akarok. Nem mindegy, hogy miért nem mentem művésznek, ha egyszer itt vagyok? Bekebelezett ez az átkozott gépezet, és már kedvem sincs szabadulni. Meg… nem is tudnék hová menni… azt sem tudom, hogy a szüleimmel mi történt… de mindegy, nem is tudnék a szemükbe nézni. Múltba révedésemből Vy arcbökdösése húz ki, amit igyekszek kizárni a tudatomból. Miért imád piszkálni? Nem mintha nem esne jól a törődés, de… miért pont így?
- Pár hét és találkozunk, ne kerülj nagyobb szarba mint amiből ki tudsz mászni. Szia! – táncolok ki a bökdösés elől, és már megyek is, mivel az energiatartalékaim már a végüket járják.
- Várj már. - nyúl utánam, mire felkészülve a legrosszabbra (a pihenésem törlésére konkrétan) fordulok hátra - Akkor még csak bulizni se jövünk össze valamelyik nap? Van egy csomó időnk…
- Rendben. – sóhajtom. Végülis, miért ne? A haverok elszoktak járni bulizgatni… kár, hogy minden alkalommal szét akarnak minket verni miatta, mert folyton csal, vagy más csaját akarja lenyúlni, vagy részeg és kötözködik, vagy még sorolhatnám… De jobban belegondolva, ha néha nem lennék én is ott, akkor már régen a börtönben vagy rosszabb helyen sínylődne a föld alatt.
- Akkor majd hívlak! ’lát! - int búcsút, és már porzik is mögötte az út. Még állok egy rövid ideig élvezve a csendet, majd elindulok én is hazafele. Sikeresen lestoppolok egy kicsit rozoga kocsit, ami szerencsére arra megy amerre lakok. Ezt minden alkalommal eljátszom, mivel nem szívesen hagyom a motorom a bázison. Ki tudja, hogy mit művelnének az én szívem csücskével?
Otthon azonnal becélzom a fürdőt és már engedem is a jó meleg vizet megfáradt tagjaimra. Végre tiszta lehetek! Éljen! Na nem mintha nem bírnám a strapát és a gyűrődést, de ez az érzés, amikor az izzadság, a föld, az olaj, a vér és minden más lecsorog az emberről, hogy a tusfürdő és a sampon kellemes egyvelege jusson el a szaglóreceptorokba, na ez valami leírhatatlan élmény a számomra!
A jó elhúzott tusolás után kényelmesen elhelyezkedek a kanapén, hogy még alvás előtt belekukkantsak a híradóba, bár nem értem minek. Talán csak meg szeretném tudni, hogy a katonai küldetéseket minek álcázzák, vagy csak azt remélem, hogy egyszer felvillan a képernyőn egy érdemleges hír. Nem tudom, de a következő félórában sem fogok rájönni, ezért ki is kapcsolom, majd előveszem a mobilom a táskámból, hogy beállítsak valami ébresztőt. Pihi ide vagy oda, de kinéztem magamnak egy jó kis vonatot, ami egy nyugis kisvárosba indul olyan másfél óra múlva. Sok festő oda jár nyaralni, vagy dolgozni, lehet engem is kikapcsolna, de addig szeretnék egy fél órát szundítani. Vy is jobban járna, ha pihenne… Tényleg… kártyázik… Akkor tuti, hogy inni is fog, és ha iszik is, akkor nagyvalószínűséggel gyorsan lelepleződik, és ha lelepleződik, akkor kinek kell majd odarohannia segíteni? Még szép, hogy nekem… Akkor az alvásról ennyit. Kicsit meggyűröm az arcom és felöltözködöm, zsebembe ejtem a kulcsot és ölemben a motoros bukósisakkal várom az elkerülhetetlent, ami nem is várattat magára annyit.
- Akim. Szedjél fel… - „kéri” lassan forgó nyelvvel Vy a telefon túloldaláról, miközben az én kedves kis szerkentyűm már elkezdett csipogni az asztalon, hogy betájolja - Itt vagyok a városban és fázik a seggem. – vázolja a helyzetet, mire a műszer adott nekem egy pontos helyet. Imádom ezt a technikát, de legközelebb inkább egy nyomkövetőt teszek arra a szerencsétlenre. Sóhajtva kinyomom a telót és már megyek is az én egyetlenemhez, aki édesen dorombolva elszáguld velem a mentőakcióra, már csak a naplemente hiányozna és valami cowboy zene orosz változata.
Olyan fél óra eltelte után már meg is pillantom azt a nagy mamlaszt a járda szélén lábat lógatni. Nem ment semerre, helyes. Akkor még van arra reményem, hogy nem fog ledőlni a motorról. Hatalmas vigyorral és fejcsóválva pattan fel mögém, mindeféle köszönöm meg egyebek nélkül, de… nem is tudom… sosem volt az a köszöngetős fajta, ráadásul mondhatni a legjobb barátok vagyunk. Szóval ez már természetes. De út közben az illem a legkisebb problémám, amikor szerencsétlen miatt többször is meg kell állni, hogy a gyomortartalmát viszontlássa. Legközelebb előre meghánytatom.
- Már rég voltam nálad. – közli az észrevételét, mikor megállunk.
- Küldetés előtt.
- Az régen volt… - persze, az idő relatív.
Bemegyünk az épületbe, felsétálunk a lakásomhoz és valószínűleg most engedem be újra az elefántot a porcelánboltba. Ha megint el meri törni valamelyik lámpát, vagy a fél tányérkészletet, akkor a torkán fogom lenyomni a puskacsövet és az sem fogja megmenteni, hogy a részegségére hivatkozik.
- Lezuhanyzom. – jelenti be, majd el is tűnik. Legalább lesz időm elpakolni a törékenyebb dolgokat. Legalábbis ebbe a hitbe ringatom magam, ameddig a mobilom meg nem szólal. A százados az azzal a fenofantörpikus hírrel, hogy az eltávtól érzékeny búcsút lehet mondani, akár fehér zsebkendőt is lobogtathatunk utána, de minél előbb érjünk vissza a bázisra. Ennyit a Dramir kedvenc városáról és az éjszakai vonatról.
- Kész!~ - ront ki Vy a fürdőből és a pára, mint a szárazjég füstje omlik utána. Kedves barátom egyetlen egy vékony törülközővel a derekán parádézik, mire akaratlanul is végigmérem, de még így sem zavartatja magát, hogy nem otthon van. Hah, na mindegy.
- Jó, akkor indulhatunk is. A százados úr hivatott minket. – adom ki a parancsot ellentmondást nem tűrő hanggal, mivel tudom, hogy mi fog következni és mivel kissé nincs jó hangulatom.
- Neee… Én nem megyek sehova. Én szeretek itt lenni! – igen… vannak olyan dolgok, amik sosem változnak. Kár, hogy nálam a hiszti édes kevés.
~ A bázison~
- Ez kibaszás. Ez egy kurva nagy kibaszás. – szajkózza egyfolytában a fülembe Vy, de válasz reakciót nem kap. Néha elgondolkodok rajta, hogyha nem lenne senki aki nyafogna nekem, akkor keresnem kéne valakit, mert már annyira hozzászoktam.
Amikor betoppanunk oda, ahova rendeltek minket Vy azonnal befogja. Valószínűleg, ha beszéltem volna, akkor én is elhallgatok, mert a látvány… mit ne mondja eléggé érdekes és nem mindennapi… és még enyhén fogalmazok.
Vy gyorsabban kapcsol, mint én és pár pillanat múlva már visszavedli a vigyorát is.
- Itt meg mi folyik? Sally, mit művelsz a századossal? Önkéntelen merevedést idézel elő, hogy a hátsód mutogatod?! … - üvölt akkorát, hogy még a hangárban is meghallanák. Igen, ezzel azt akartam kifejezni, hogy kérhetek egy beutalót fülészetre.
- Na persze, mintha a százados úgy nézne rám… Szerintem nem is tekint nőnek és ez így normális… - magyarázkodik Sally, de a legkisebb hajlandóságot sem mutatja az öltözködés irányába. Na engem nem mintha zavarna, sőt teljesen hidegen hagy, csak ugye ez a marha mellettem más tészta.
- Na persze, nyílván nem néz nőnek, és azt a két izét is, amit cickónak neveznek, csak két rendellenes kinövésnek nézi. Jut eszembe takard már el őket, mielőtt kiszúrod a szemem, vagy szimplán fölakadsz valamire… - Én megmondtam. Kijelentését egyértelműsítve még az ágyékára is bök.
- Na azt próbáld meg és többé nem lesz mivel megpróbálnod… - hunyorog azzal a tipikus tömeggyilkos pillantásával Sally, és én már csak a robbanás előtti utolsó pillanatot várom, de a százados megelőz.
- Na jó, befejezni, öltözzetek föl, nincs sok időn, és dolgunk akad bőven. – szinte hallom a fejecskémben, ahogyan Vy elmormol ezért a mentésért egy hálaimát.
- Ja igen, elmondaná uram, hogy miért kellett otthagynom egy veszett jó osztást?... Pont mellém állt Fortuna, mikor csörgött… - kérdi mielőtt velem együtt eltűnik átöltözni. Ha Vy Pinocchio lenne, akkor már az ő orra lenne a Föld új tengelye… de én nem rontom el a szórakozását, hallgatok, mint a sír. Nekem elég, ha én tudom az igazat.
- Ne panaszkodj Vy… én ki sem jutottam a bázisról. Elhiheted, hogy nem önként jelentkeztem. Mellesleg, ha végre elkészültök, akkor elmondom, miről van szó… - zárja le Nyik a vitát, és Vy is szépen elkezdi csipkedni magát.
- Nem érzem a tökömet. – osztja meg a kicsit fölös információt Vy, de helyettem Sally reagál egy kegyelemdöféssel.
- Mert egyébként szoktad? Menj orvoshoz ember… - Vy erre már ütné is vissza a labdát, de még előtte sikerül egy kisebb fejcsóválással jobb belátásra térítenem. Egek… ez már alulról szagolná az ibolyát, ha nem lennék.
Az átöltözés végeztével meghitten Nyik köré gyűlünk.
- A hivatalos verzió a mentőakció… Két tudóst kell kihoznunk Németországból. De ez csak harmadlagos szempont. Elsődleges cél, a bázison fellelhető adatok megszerzése, és a bázis teljes megsemmisítése. Ha ez megvan, jöhetnek a tudósok. Én mégsem raknám őket az utolsó helyre. Parancs ide, vagy oda ez a terv csak papíron sikeres… Tehát, 20:00- kor szállunk föl a géppel. Nem katonai gép szállít minket, nem kell feltűnést okozni… 23:00- kor dobnak ki minket a gépből, nagyjából 20 km-re leszünk a célponttól. Gyors csendes akcióval kezdünk, a lehető legkisebb feltűnést keltve. Bemegyünk, kihozzuk őket, a bázist pedig megsemmisítjük. Az adatok törlésére kaptunk egy szép kis vírust, ami mindent töröl. Ezt már át is adnám neked Vy és a gépen kapsz egy kísérőt magad mellé, aki elvileg könnyedén töri majd fel a számítógép adatbázisát… - kísérőt? Velünk soha nem jön senki. Furcsa… ha jól látom, akkor Vy sem rajong egy külsős ötletéért.
- Elnézést megtudhatnám kit kapok magam mellé?...Rohadtul nincs kedvem pesztrát játszani… - morog, amíg átveszi az adattárolókat.
- Egy őrnagyot a neve Misa Asimov… Az eredeti csapatból ő maradt életben. Van Ellene kifogásod? – ezt a hangsúlyt… ezt a tekintetet… Ha Vy erre kifogással él, akkor tényleg elviszem valami agy vizsgálatra.
- Nem uram az ég egy adta világon semmi… - helyes, még a gúny ellenére is.
- Akkor folytatnám! Eközben Selly a labort veszed célba. Melléd szintén rakok valakit. Egy belsős, akitől a térképet és a tervrajzokat kaptuk… Az ismertetőjele, egy lila nyakkendő, amin koponyák vannak… - hogy micsoda?! - Kislány, nagyon komolyan kell venned a dolgot. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy halálos vírusokról van szó, és két település közt helyezkedik el a bázis. Rosenthal és Wetter. – de ezek nnem katonai pontok… Civileket kell mészárolnunk? Mit tehetnek ők a háborúról? Nem… nem akarok újra gyerekeket ölni… - Fontos, hogy onnan semmi se kerüljön ki… Érted? Semmi! – de… - Én addig fölszedem a tudósokat… az épületet pedig felrobbantjuk. – hogy szólni vágyásom jelezzem lassan felemelem az egyik mancsom.
- Na és a többi tudós? A képeket elnézve vannak egy páran. – az nem kifejezés. Jó sokan vannak, és mindannyian lángelmék valószínűleg, akik többet használhatnának a világnak, mint azt mi valaha is el tudnánk képzelni. Ráadásul lehet, hogy ők sem önszántukból vannak ott.
- Járulékos veszteségnek kell elkönyvelnünk… - egy arcizma sem rezdül. - A terepet teljesen meg kell tisztítani, senki sem maradhat, aki részt vett a kísérletekben…
- Vagyis sima mészárlás? – mondja ki helyettem Vy a gondolataimat. Régen volt már ilyen feladatunk, és az utolsónál is reméltem, hogy az lesz az utolsó… - Letarolunk mindent és lelépünk?
- Nagyjából igen! De ne így közelítsük meg a dolgot, mert itt nem ártatlanokról van szó… - pillant rám szigorúan a százados, és újra elkezd a fülemben zengeni az egykori adóvevő recsegő üzenete, hogy teljesítsem a parancsot. - Tömegpusztító fegyvereket akarnak gyártani… - igen… ez igaz…
- Én kitaláltam valamit… - vetődik be a beszélgetésbe Sally is nagy lelkesen – Kicsit talán komplikált, de kivitelezhető, és a vírusok, legyenek bármilyen szívós jószágok, 1500 c-on elégnek mint a pinty… nyomuk sem marad.
- Remek, kifejted?
- Persze… Ahogy elnézem az épület háromszintes, ebből kettő a föld alatt van. Mínusz 6-on a labor van és ahol a fizikusok dolgoznak. Mínusz 3 a lakrészek és a számítógépterem már a föld fölött… Teljesen jó. Mindenkinek csinálok C4 es bombát, a detonátor nálam lesz. A labornak pedig egy Napalm B 02-es alapú gyújtóbombát. Ez a napalm B egy tovább fejlesztett változata. Nagyon új cucc, de stabil, gyúlékony, és 1500 c-on minimum ég. Ez elég lesz a vírusoknak. Muszáj, hogy elég legyen. Vagyis százados te kapsz 5 tömb C4-et és nálam is lesz. Vy te is kapsz négyet, hogy biztos legyen a dolog. Ennyi robbanóanyaggal, a földdel tesszük egyenlővé. Vagyis most lelépek és előkészítem a gyújtóbombát. Másfél óra kell mindenre… - hadarja, majd el is tűnik a rózsaszín bombafüst fellegeiben. Hihetetlen, hogy ilyen kis pokolgépek mennyire lázba tudják hozni… jó, én meg sem szólalok a fegyvereim mellett. Én ugyanezt lejátszom, ha egy új puskát gyártanak.
- Jól van. A raktárban találkozunk… - búcsúzik ő is, majd felém fordul. - Akim, te a szokásos módon leválsz tőlünk és keresel egy nyugodt, védett helyet, ahonnan szemmel tartasz minket, és ha kell, fedezed a hátunkat. – Persze, ez nem is kérdés. Talán csak az én feladatköröm nem módosul soha. Szokásos „rutin”.
Sajnos a fegyverek átvételénél akad egy kisebb fennakadás, vagyis inkább a fegyverek nincsenek még a láthatáron.
- Még nem készült el vele? – szúrja le Nyik az épp szolgálatban levő katonát, aki mintha kicsit fel lenne háborodva. Nem mondom, bátor.
- Ramaty állapotban hozták vissza a fegyvereket, főleg Vy… Mégis mit műveltél vele? Talán agyonvertél vele egy lovat? – vonja felelősségre, de az illető csak elmosolyodik magában, pont úgy ahogyan Hagrid szokott, amikor valami rémséget tutujgat. Képes lett volna ám hazahozni azt a dögöt trófeának, ha nem deformálódik el a felismerhetetlenségig. Már csak annak a mutánsnak az emlékétől is kiráz a hideg. Undorító egy rusnyaság volt
- Ez részletkérdés, ahogy az emberek pusztulnak, úgy a fegyverek is… Meg tudtad csinálni, vagy sem?
- Nos, azt nem, de a többi rendben van… és adok helyette egy másikat. – na szuper. Ezért kellett ez a cécó? Miért nem ment ez elsőre is?
- Erről van szó… Ghukov tizedes merre van?
- Hátul a külön teremben van a tűzszerészeknél, valami gyújtóbombát eszkábál… kért egy liter napalmot…
- Fegyverek, tartaléklőszerek, néhány gránát a C4, amit a tizedes kért a kommunikációs rendszer a speciális fegyverek és a központból küldött GPS… fel vannak rá töltve a tervrajzok és az útvonal. – ellenőrzi még utoljára a srác, majd aki kapja marja. Persze, mindenki a sajátját.
- Remek… Ghukov tizedesnek mondja meg, hogy a cuccait elvittük és a 13-es hangárban várjuk.
Rövid időn belül meg is érkezünk a dzsippel a hangárba Vy kellemes anekdotázása közben. Ilyen kártya, ilyen osztás, olyan figura satöbbi, satöbbi, satöbbi. Hogy tud ennyit ilyen átéléssel hazudni? Vagy ha csak fél igazság, de akkor is. Persze arról már mélyen hallgat, hogy az út széléről kellett összekaparnom, de nekem mindegy, nem teszem tönkre a szórakozását.
Mire kiérünk a géphez az új tagunk már vár ránk. Csak egy pillantás a srácra és már vigyorgok is. Alig várom, hogy hegyomlásnyi barátom is észrevegye.
- Most már fogd be Vy… Ott a csapattársad… – megtorpan.
- Mi az, lefagytál? – nézek rá mosolyogva, de csak egy gyilkos kis hunyorgást kapok. Imádok rajta szórakozni.
- Ezt sózták a nyakamba?... Nyik százados, most tennék egy zavaró észrevételt… Mondhatni kifogással élnék… - kezd bele nagy lobbal, de Nyik arcát elnézve inkább visszavesz.
- Mondd, érdeklődve hallgatom…
- Semmi… Átgondolva frankón megleszünk együtt… - tipikus, de még ez is szórakoztató benne.
- Helyes…
- Akkor egy gyors ismétlés… - kezd bele a százados, amikor beértünk a rajtra - 9000 m-nél fogunk ugrani. Bevárunk mindenkit, és csak utána indulunk. Asimov őrmester, ön Vy-vel fog menni a számítógépterembe. Nálunk van egy speciális jelbeszéd, ami teljesen egyéni, így szeretném, ha ön az akció alatt Vy-re hagyatkozna és csak a számítógéppel trükközne, mással nem… Rendben? – bólintás.
- Hol van a negyedik tag uram?
- Akadt egy kis dolga. – egy kis dolga? Mondjuk tényleg eléggé illúzió romboló lenne az, ha azt mondanánk, hogy valaki utál pakolgatni és a küldetések ezen részét mindig taktikusan ellógja. - Amíg ideér, bepakolunk. Nyugodjon meg, még soha sem késte le a gépünket.
Sally most is csak hajszál híján fut be az ő tömegpusztító kisdedjével a karjaiban. Sally, mint anya… elképzelni is rossz azt, ahogyan egy csecsemő csörgő helyett valami pirotechnikai eszközzel játszadozik vagy nitroglicerines folyadék lötyög a cumijában. Még belegondolni is rossz…
Mikor Sally is bemászik kezdetét vehetjük a három órás útnak. Mindenki elfoglalja a megszokott helyét, Vy mellettem, a százados mellett Sally, és szerencsétlen Asimov önmagába burkolózva egymagában. Még nem akarom lerombolni az illúzióit, hadd higgye azt, hogy normálisak vagyunk.
Ezt persze Vy is észreveszi miután felszálltunk, és egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne adjak neki olyan tanácsot, amitől valószínűleg ő is és Asimov is a falra fog mászni. Valószínűleg Asimovot jobban megfogja viselni, de igényem van egy kis műsorra, és tudom, hogy Vyben sosem csalódok.
- Megismerkedhetnél vele. – mosolygok rá bátorítóan, de még a szemöldökét sem emeli fel.
- Meg. - bólint, és ücsörög tovább. Illetve ücsörögne, ha nem az arcom piszkálná megint unalom űzés céljából. - Te meg vagy borotválva. – micsoda észrevételek! Vörös diplomát neki, de azonnal!
- Igen. Te meg nem, amint látom. – rázom le ennyivel - Menj oda hozzá.
- Zsarnok. – fúj egyet morcosan, de azért felemeli magát. Végre! Na, akkor most lehet hátradőlni és élvezni a showt.
- Üdvözlet! – huppan le a srác mellé, aztán a pihenő Nyik ülését veszi kezelésbe, és Asimov arckifejezése minden pénzt megér.
- Üdv. - biccent a másik is, de megrovó tekintetét nem tudja levenni Vy lábairól. Neki is lesz mihez hozzászoknia az biztos.
- Mivelhogy együtt kell majd dolgoznunk, huzamosabb ideig… arra gondoltam egy kicsit összemelegedhetnénk. – mosolyog, de szerintem Asimov valamit erősen félreértett. Szerencsétlen. Még a tekintetem is el kell fordítanom, nehogy elnevessem magam, de még így is elvigyorodom, amikor meghallom Vy nevetését.
- Vy moderáld már magad, az Istenedet! Ha nem hagyod ezt abba esküszöm, hogy kidoblak a gépből, de felszerelések nélkül!! – mordul fel a százados is. Cirkuszt és kenyeret a népnek! Csodás utunk lesz.
- Jajj már Szívemszottya, ne keseregj. Lesz még egy csomó időd alukálni~ - kezd Vy gügyögni, de ezt már Sally sem hagyhatja szó nélkül.
- Hagyd már békén a századost idióta buzeráns! Nem látod, hogy fáradt? Veled ellentétben ő egy percet se lógathatta a farkát! – na erre Vy sem tud csípőből reagálni. Igen, ő a mi Sallynk. De amikor Vy rám pillant és látja, hogy milyen jót mulatok, megereszt egy vigyort, amire a százados szinte kegyetlen ragadozóként pillant rám, de az én reflexeim gyorsabbak. Mielőtt rám nézne felveszem a rosszalló arckifejezést, a hatás kedvéért még fejet is csóválok kissé, és csak remélni tudom, hogy a szám szélén játszó mosoly nem buktat le olyan nagyon. Vy visszafordul, és újra elröhögi magát a holtsápadt Asimovon. Nos, igen… Vyre és Sallyre nincs külön kiképzés.
- Idióta… - morog Sally még egy utolsót és már látom is felcsillani Vy szemeit. Ez volt a jel arra, hogy közbe kell lépnem még az Apokalipszis előtt.
- Sally, drága… - Bumm! Egy műanyagtányér landol Vy szép arcában. Nem tudom, hogy került ide a tányér, ott volt az ülésem mellett, de tökéletes szolgálatot tesz.
- Azt hiszem mára már eleget szórakoztál. - veszem vissza a kedélyét - Asimov őrmester, ha majd lélekbe felkészült, kérem, szánjon egy néhány percet erre a hülyére. Ha egy kicsit megismeri, már könnyebb lesz elviselni… - mosolygok barátságosan a laktózfehér tagra, és egy-null az én javamra, mivel a százados és Sally is elvigyorodott.
A tányért, még mindig kedves haverom száján tartva rángatom őt vissza a helyünkre, ahol persze, hogy felveszi a megsértett kisgyermek ábrázatát.
- Megaláztál a népem előtt… - morgom, majd gyilkos szemekkel méreget, de nem tud meghatni, ahogyan a mosolyom sem tudja letörölni.
- Akkor ki is a zsarnok? – vonom fel a szemöldököm visszaemlékezve a szavaira, majd elkezdek vázlatfüzetért és ceruzáért kotorászni a zsebemben, és miután megtalálom csendesen elkezdek rajzolgatni, amit Vy szintén csendesen figyel. Óvodai csendes pihenő, mondom én.
- A légzésedből simán ki lehet következtetni, hogy mesterlövész vagy… - szólal meg minden előzetes nélkül hosszú idő múlva Vy. Azonnal felkapom a fejem. Honnét veszi az ilyeneket? hirtelen, mire Akim rögtön rám kapja a tekintetét.
- Igen? Kifejted?
- Persze. Nagyon szabályos a légzésed. - mondja elgondolkodva, amit ritkán látok tőle - Órákon át kell heverned nap mint nap lélegzetét visszafojtva, ezért egy szabályos fizikai képletben fel lehetne írni, milyen időközönként mennyi levegőt és milyen erősséggel fújsz ki… ez csak a mesterlövészeknél, meg a hivatásos kártyavár építőknél van így… De utóbbiból elég kevés van. Egyszer volt egy ilyen csajom. - egy kis gondolkodás után hozzáteszem: - Oslóban.
- Aham. - bólintok, de el is húzom a szám. Mégis milyen csaja volt ennek Oslóban és miért hasonlítgat hozzá? Vagy ez nem is volt hasonlítás? Egyáltalán miért is érdekel? Mindegy, inkább rajzoljunk.
- Héj, egyszer elmehetnénk oda. – kiált fel egy vállbökés kíséretében, aminek következtében áthúzom az egész rajzot. - Bocsi.
- Semmi baj. Egyébként is csúnya lett. Tudod, az arányok. – igen… az őrmester ijedt feje túl nagyra sikeredett Vyéhez képest. Egy kicsit elmosolyodom arra a gondolatra, hogyha ez fordítva lenne, akkor még azt mondhattam volna, hogy Vy egóját is belevittem.
Az út további részében Vy nem beszél, sőt hamar elnyomja az álom a vállamon, majd nem sokára én is követem, mivel én sem vagyok fából, és a gép monoton zúgása és lötyögése engem is álomba ringat.
***
Itt az ideje ugrani.
A felszerelésünk már rajtunk van, és az ejtőernyőt senki sem keverte össze az uzsonnás táskával. Nem is nagyon tudná, mivel olyan táskánk nincs, és ha lenne, akkor sem ugyanolyan lenne, nem úgy mint az idióta filmekben.
- Lehetőleg ne nagyon essünk szét, senkit nincs kedvem az erdőben keresgélni. Vy, ez rád is vonatkozik. – előzi meg a bajt Nyik és ilyenkor úgy érzem, mintha valami apa lenne. Mondjuk… Vy tényleg úgy viselkedik, mint egy gyerek, szóval tényleg úgy kell csinálnia, mint egy szigorú szülőnek.
- Igenis Százados! – tiszteleg az említett feltűnően vidáman. Biztos készül valamire…
De időm sincs visszafogni, és még egy utolsót odasúgni neki, hogy bármit is forgat a szőke kobakjában, most azonnal hagyjon fel vele, mert megkaptuk a jelt az ugrásra és persze, hogy ő az első. Egyszer belehalna, ha nem ő lehetne az élvonalban. Vy nem hazudtolja meg magát. Mint a levegőakrobaták parádézik a levegőben. Sose hittem volna, hogy képes ilyenekre. Néha egész vicces manővereket hajt végre, amik elég groteszkül néznek ki, és százados mellettem ide vagy oda, egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne röhögjem el magam. A mulatságban egyszer csak egy rántásra leszek figyelmes, amit a százados eszközölt, nehogy a földre kenődjek.
-Akim, figyelj oda! – kapom meg a dorgálást, amikor már lassan medúzázunk. Visszavéve a komoly arcom, bólintok. Mondjuk szerintem a százados csak azért van mellettem minden ugrásnál nehogy „elfelejtsem” kibontani az ejtőernyő. Egyszer volt rá példa, még régen, de szerintem azóta sem felejtette el.
Földetérés után is igyekszem, hogy a fapofám megmaradjon. Küldetésen vagyunk, nem a cirkuszban, bár Vyvel olyan édes mindegy, mert minden helyből cirkuszt csinál. Azonnal elkezdek a szemem fényével, khm… a puskámmal foglalkozni. Leellenőrzöm már vagy századszorra, legalább addig sem Vyre figyelek. Még csak az kéne, hogy megtudja, hogy élveztem a mutatványát és, hogy még le is szidtak érte. Életem végéig felhozná. Miért érzem magam úgy, mint az óvodában?
- Ez nagyon szép volt! – hallom Asimov elragadtatott hangját, de nem foglalkozok vele.
- Mármint aaa…
- Igen a mutatvány. Bár jelen helyzetben nem volt túl helyénvaló, azért mindenképpen szép. – lelkesedik, de erre már felkapom a fejem. Megilletődve pislantok a párosukra, még Nyik is komoran odakapja a fejét, de ő azonnal vissza is fordul.
- Végre valaki elismer! – hatódik meg fülig érő, győztes vigyorral. Miért érzem úgy, hogy a mutatványoknak még bőven lesz folytatása? Asimov olajat öntött a tűzre…
- Vy! Sietnétek? Nem piknikezni vagyunk itt! – próbálja meg még időben elfojtani a kitörni készülő parádékat a százados, de Vy ahelyett, hogy dörmögne, nagy vidáman előreszalad és dúdolni kezd, szokásához híven.
Auf der Strasse nach Moskau
maschiert eine Kompanie,
das sind sie Reste
von Adolfs ganzem Heer;
Sie konnten schon Josef sehen,
und mussten wieder stiften gehen,
wie einst Napoleon.
- Német. Jó ómen. – magyarázza az új tagnak vigyorogva. Kezd nem tetszeni ez az új tag…
- Te mióta tudsz németül? – kérdem Vytől kicsit meglepődve, na meg azért is, hogy inkább velem beszélgessen. Eddig még csak oroszul hallottam, de abból is a legszebb és legválasztékosabb szavakat.
- Hogy mióta? Mióta anyám pilóta. – vigyorog szélesen, mire leesik, hogy csak ezt a dalt ismeri. Lefogadom, hogy nagyon hízelgett neki, hogy miket nem feltételezek róla.
- Gondolhattam volna. – forgatom szemeimet a pompás válaszára, majd hirtelen beugrik a ma reggeli kis gondolatom. Vajon mi lehet a szüleimmel? Egyrészt azért is utálok civil települések közelében küldetésre menni, mert nem tudom, hogy most pontosan hol is vannak. Még szerencse, hogy itt biztos nem. De a többi ember akkor is ott van… Lehet le kéne szerelni, és abbahagyni ezt az egész hülyeséget. Keresnék valami normális munkát, vennék egy kutyát meg egy macskát, a régi motorok felújítása lenne az új hobbim, meg talán a fegyvergyűjtés. Talán… talán még a szüleim szeme elé is mernék kerülni. Úgy volt, hogy csak annyit maradok a katonaságban amennyit muszáj, majd visszatérek, hogy támogassam őket. Már nem is emlékszek, hogy miért döntöttem úgy, hogy maradok. Sőt, volt egyáltalán választásom? De ezen filozofálgatni felesleges. Vy úgysem szerelne le, ahogyan dezertálni sem akarna. Én meg mit csinálnék nélküle? Egész nap azon aggódhatnék, hogy jól van-e, sőt mindenki más.
- Föld hívja Akimot, Föld hívja Akimot… - bökdösi újfent az arcom, mire felé pislantok. – Na végre! Kezdtél ijesztő lenni.
- He? – jön az értelmes reakció tőlem is.
- Mert kérdeztem valamit és nem válaszoltál, és a százados is kérdezett, de arra sem reagáltál.
- És akkor most te fogsz minket fedezni… fenomenális. – húzza el Sally a száját, mire Vy szeme azonnal megrándul.
- Nem mintha téged azzal a halom gyilkoló géppel védeni kéne! Te vagy a két lábon járó pokol!
- Na idefi… - támadna vissza csípőből Sally, de a százados a vállára teszi a kezét.
- Uram, jól vagyok. – előzöm meg a figyelmeztetést, a dorgálást és a papolást picit talán csípősebben, mint kellett volna. – Csupán elbambultam.
- Értem. – mustrálja az arcom - Akkor megismétlem, bár nem szeretném többször: Az adóvevőn szokás szerint tartjuk a kapcsolatot, és te tájékoztatsz minket mindenféle mozgásról. Viszont most kivételesen nem lesz közös találkahely visszaindulás előtt, mivel nem csak egy-két embert kell likvidálni és hasonlók. Elég nagy a terep, szóval neked tovább kell maradnod a megfigyelőpontodon, ameddig mi gyorsan lelépünk, majd utánunk jössz. Csak vigyázz, nehogy késs, mert nem várunk senkire.
- Értettem.
- És itt a bázis térképe. – nyújt át egy összehajtott papírt, amit azonnal kinyitok és tanulmányozok. Ezt még a bázison vagy a gépben kellett volna elkérnem, de mindannyian kidőltünk. – Van kérdés?
- Nincs. – rázom meg a fejem, és ezután a kis jelenet után visszaáll a béke. Asimov hangtalanul baktat mellettünk, Nyik és Sally valamiről tracspartiznak. Ha jól hallom Sally éppen lelkesen ecseteli Nyiknek, hogy milyen szép kis robbantást fog rendezni. Vy újból elkezd böködni, de egy fáradt pillantással konstatálom, és hagyom, hogy folytassa Asimov értetlenkedő csodálkozása közben. Biztos azon agyal, hogy engem miért nem idegesít. Nagyon egyszerű… hozzászoktam, ugyanis Vytől vagy megszöknek az emberek vagy megszokják.
- Amúgy, mit szerettél volna az előbb? – jut eszembe az előbbi kis jelenet.
- Csak annyit, hogy mit bambulsz, de először azt hittem, hogy csak engem nem méltatsz figyelemre. Tényleg, ha már így szóba jött, min zombultál? – könyököl a fejemre, mintha valami bárpult lennék, csak kár, hogy vodkát nem dobok a kezébe.
- Semmi érdekesen.
- Az a semmi eléggé nagy semmi lehetett, hogy így elvonja a figyelmed. – ásít, mint a jóllakott óvodás. – Na csicseregjél szépen, már nagyobb a fülem, mint annak az elefántnak abból az amcsi mesében. – jól sejtem, hogy nem fog békén hagyni vagy jól sejtem, hogy nem fog békén hagyni? Hatalmas a választási lehetőség…
- Csak a szüleimről… - ejtem ki a szavakat bátortalanul, ugyanis lehet, hogy Vy nem emlékszik rá, de én nagyon is. Kegyetlen egy este volt, amikor csont részegen kiteregette az egész múltját. Azelőtt sosem értettem a gyűlölködő pillantásokat, amikor szóba került a család téma, de akkor azon az estén alapos magyarázatot kaptam. Szóval azóta egyszer sem hoztam szóba újra.
- Aha… értem. – feszülnek meg az arc vonásai. Nem szeretem, ha ilyen…
- Vy, hogy is volt az a német dal? – mentem a menthetőt, amibe gyönyörű szépen össze is jön.
Fél óra múlva már mindhárman (Vy, Asimov és szerény személyem) kívülről fújjuk az egész dalt, amitől Sally a falra mászik, Nyik pedig… nos… őt valószínűleg ránk is külön kiképzeték, mert még mindig nem látok egyetlen egy ősz hajszálat sem. Ám amikor Sally már azzal fenyegetőzik, hogy itt és most a saját módszereivel hallgattat el minket (valószínűleg örökre) erős késztetést érzek arra, hogy betájoljam magunkat. Nem is véletlenül. Még egy rövid ideig velük maradok, aztán lecsatlakozok. Ezt megemlítem Vynek is előre, nehogy elkezdjen nekem hisztizni, de cserébe persze, hogy arcbökdösést kapok, ráadásul egészen addig ameddig azt nem mondom, hogy vége a gyereknapnak.
-Végre nyugi… el sem hiszem. – surranok már egyedül a fák között. Ha minden igaz, akkor valamerre erre kell lennie egy sík terepnek, ami lenéz a bázisra. Nincs túl közel, de lehetetlenül távol sincs, hogy ne lehessen tűzfészekként használni és mivel nem a bázis területén, illetve közvetlen közelében, ezért ide valószínűleg nem küldenek őrjáratot. De azért nem árt figyelni. Milyen nagy már ez az erdő? És bingó! Csak kérdeznem kellett, és szinte rögtön ki is kötök a tűzfészekben! Csodálatos!
Megkeresem a legalkalmasabb helyet, ahonnan kitűnően láthatok mindent és mindenkit, majd összeállítom a távcsövet, a puskaállványt, szépen behasalok, és figyelek. Elég nyugis kis bázis.
-Nyik, kész vagyok. – szólok bele a mikrofonba, miután párszor leellenőriztem a terepet.
- Remek. Újság?
- Semmi különös. Nyugi van. Senki sincs az udvaron, csak az őrök, azokból négy mozog párosával. Az egyik páros most jár az északi részen, a másikat épp váltják.
- Értem. Bármi változás van azonnal szólj. Mi nyugatról közelítjük meg az épületet.
- Vettem. – de még mielőtt kinyomhatnám, még hallom azt ahogyan Sally és Vy épp egymást tépi szóban, és mintha Asimov próbálná őket nyugtatni? Szerencsétlen… nem tudja mibe avatkozott.
- Akim… - sóhajt egy hatalmasat a százados, ami elég meglepő, ugyanis a megbeszélés után többet nem jelentkezik a cél eléréséig.
- Igen, uram?
- Vy mindenáron azt üzeni, hogy bökdösi az arcodat. Csak azért mondtam el, mert azt ígérte, hogy ezek után kussban marad. Szóval pofa alapállásba! – emeli fel a hangját Nyik, valószínűleg a jómadaraknak, köztük is Vynek intézve a szavakat.
- Köszönöm. Amint odaértek szóljatok. – és a vonal megszakad, én meg ott maradok egy halvány mosollyal az arcomon, és a történéseket kémlelem, de semmi izgalmasra nem kerül sor az elkövetkezendő fél órában.
- Akim, itt vagyunk. Merre járnak az őrök?
- Vétel. Három óránál és tizenkét óránál. Szabad a pálya. A nyugati részen nincs mozgás.
- Vettem.
Újabb csend következik, de ez állandó lesz, legfeljebb én fogom megtörni, és most legalább lesz műsor. Szinte érzem, ahogyan az adrenalin szintem megemelkedik, pedig én ott se vagyok. Ügyesen és gyorsan hatolnak be, még jóval azelőtt, hogy az őrök akár a közelükbe is érhettek volna. Le sem tagadhatnák, hogy nem zöldfülűek. Bent szétszélednek. A megbeszéltek alapján Vy megy Asimovval a sarkában, Sally meg egy… egy új alakkal. Persze, persze! Megvan! Ő a beépített ember! Lila nyakkendő koponyákkal. Kár, hogy nem fordul erre, igazán kíváncsi lennék. A százados már bejutott az épületbe. Nos, akkor figyeljünk egy, kettő, három… sok irányba.
-Sally maradjatok a fal mögött. – valaki hirtelen átszalad az udvaron pár papírral a kezében. Valami fehér köpeny van rajta, szóval csak orvos lehet. Vajon ő önszántából van itt? Mindegy! Ezzel ráérek később is foglalkozni. - Csak egy őr ücsörög valamin a blok előtt. Ha mázlitok van alszik. - tájékoztatom őket és tovább nézelődök. Vyék is rendben vannak, sikeresen elkerülték az őröket, akik… letérnek a megszokott körútjukról. Gyorsan Vyék felé sasolok. Ez nem lehet igaz.
- Vy, felétek mennek az őrök, húzódjatok be valahova. – ha nem lenne halálosan komoly a helyzet és csak otthon gyakorlatoznánk, akkor mosolyogva megejteném, hogy tipikus az, ahogyan szinte felkapja Asimovot és el is tűnnek valami mögött, de nem teszem. Minden idegszálammal figyelem az eseményeket, miközben Sallyéket és a többi területet is szemmel tartom. Mivel a két jó madár nem talál semmit, ezért visszatérnek a rutinjukhoz, de Vy ezt azért nem ússza meg olyan egykönnyen.
- Vy, nem tudom, hány decibellel ordíthattál, de csavard vissza a hangerőt, mert még egy ilyenbe nem fognak olyan könnyen belenyugodni.- dorgálásomra csupán Asimov felé kezd el mutogatni, miközben azt hiszi, hogy felém néz. Ha nem tudnám, hogy mit csinál, akkor simán gyogyósnak nézném... Szinte hallom, ahogyan infantilis hangon kikéri magának az egészet.
- Asimov? Neki nincs egy ilyenhez tüdeje. Kiszálltam. – szakítom meg a vonalat. Majdnem demonstrálta, hogy hogyan kell egy küldetést elszúrni, és még ő mutogat másra! Ha nem szólok akkor otthagyja a fogát! De őszintén, mi mást is vártam, és miért is vagyok itt, ha nem ezért?
- Nyik, vétel. Még Vyék szenvednek egy kicsit, de Sallyék már bejutottak a kijelölt épületrészbe. - adom a szokott jelentést mindenki helyzetéről és kinyomom a gombot. De jó lesz mikor újra fognak válaszolni.
Nemsokára Vyék is sikeresen eltűnnek az egyik szárnyban. Az egész bázis olyan mintha soha sem tették volna be a lábukat. Igen ám, de ki tudja meddig? Minden csak idő kérdése, ahogyan az is, hogy mutatóujjam mikor fog megmozdulni a billentyűn.
Szerkesztve Yoshiko által @ 2013. 04. 20. 10:41:03
|
| narcisz | 2013. 03. 16. 00:07:58 | #25360 |
 Karakter: Nyikolaj Guseinov Százados
Megjegyzés: Szovjetuniós tömegbe
Hétfő, 6 00
Unottan nézek ki a fejemből és igyekszem a feladatra koncentrálni. A pasas aki velem szemben ül, egy vaskos íróasztal mögött, kimért okoskodó tekintettel méreget, mintha az agyamba akarna belelátni. Tipikus pszichiáter, aki azt hiszi, hogy a diplomája miatt tudja mit él át egy katona bevetés közben. Ami pedig a leg rosszabb, hogy tanácsokat próbál adni, a lelki terhek elviselésére. Rühellem őket, de sajnos szükség van rájuk, hogy a felső vezetés azt higgye irányít minket, hogy a kezében tartja a gyeplőt, és ha netán elszabadulna az agyunk, akkor ezt ezek a jómadarak időben észreveszik.
Jelenleg az éves kötelező vizsgálaton veszek részt. Elég mélyreható, szinte kiszipolyozzák az agyam és minden bizonnyal, mire a végétre érünk, hulla leszek. Persze csak képletesen. Ez a vizsgálat már esedékes volt. Így is lejárt a státuszom, majd egy hete. Persze nem az én hibámból. Bevetésen voltunk, és alig két napja tértünk vissza. A Jelentésemet már megírtam és szépen le is léptem volna a jól megérdemelt eltávomra, mikor figyelmeztettek erre az apróságra. Egy ilyen hosszú küldetés után, mindig kapunk, eltávot. Jelen esetben ez elmaradt, vagyis elcsúszott.
- Rendben, akkor kezdjük egy egyszerű feladattal. Mondok szavakat és ön vágja rá, ami először az eszébe jut… Mehet? – micsodakérdés? Mintha először csinálnám. Ez komolyan hülyének néz, de legyen, nem fogok vitatkozni. Bólintok, és már löki is a szavakat. A legjobb, ha ilyenkor nem gondolok semmire, még a szavakat is csak futólag rögzítem és mondom, ami először az eszembe jut.
Ez a mélyreható vizsgálat, majd három órát vesz igénybe, és egy halom tesztet töltetnek ki velem, mintha az iskolában lennék. A vizsgálat végeztével mehetek is az utamra. A szépen élére vasalt tiszti egyenruhámban megyek végig a folyosón, remélve, hogy nem találnak ki valamit, ami miatt még maradnom kell. Mondjuk úgy fű alatt közlekedem. Sajnos ez nem válik be, mert egy fiatal katona rohan utánam.
- Guseinov százados, kérem várjon… - hangjára megállok és megfordulva bevárom.
- Igen? – kérdezem egysíkú semmit mondó hangon.
- Az alezredes sürgősen hívatja az irodájába. – tényleg sürgős lehet. A srác majd kiköpi a tüdejét, úgy loholt utánam. Vagy egész egyszerűen a túlbuzgóság hajtja. Mindenesetre nem hiszem, hogy érdemleges információval tudna szolgálni, így csak tudomásul veszem az üzenetet.
- Értem, azonnal megyek… - a srác tiszteleg és a dolgára siet. Lassan, komótos léptekkel indulok el az iroda irányába, ami egy másik régebbi szárnyban található. A megközelítéséhez ki kell mennem a belső udvarba, ahol épp gyakorlatozás folyik. Az idő, őszies, csípős hideggel. Kilépve mély levegőt veszek, ezzel frissítve a tesztektől szárazra szikkadt agyam. Ha az alezredeshez megyek, illene ott lennem, nem csak testileg, de agyilag is. Alapvetően fogalmam sincs mit akarhat, nem is találgatnék, ami viszont biztos, hogy ez is el vesz legalább egy órát az eltávomból. Átvágok a gyakorlatozók mellet, és belépek a régi szárnyba. Az épület ezen részét, itt-ott már megkezdte az idő vasfoga, még belülről sem újították föl. Ha jól tudom lebontásra ítélték, mint a régi Szovjetunió, visszamaradt emlékét, amire már semmi szükség, hisz az idő folyamán elavult, ahogy az akkori nézetek is. Lassan azt hiszem én is erre a sorsra jutok. Kezdek kiöregedni és mintha nem tudnám megújítani önmagam. A módszereim, elavultak, ahogy ez az épület is és ebből az osztagból nem szokás nyugdíjba vonulni.
A második emeletre megyek, és egy hatalmas tölgyfa ajtó előtt megállva, leveszem a sapkám, és bekopogok. Ahogy meghallom bentről a vékony női hangot belépek.
- Jó napot… Az alezredes hívatott… - állok meg a titkárnő asztala előtt. A nő, tipikus katona, de az aktakukacok közül. Nem nevezném vonzónak, vagy csinosnak. Az egyetlen kellemes hatást a hangja kelti, ami robosztus külsejéhez képest, meglepően finom és lágy.
- Guseinov százados, már vártuk… - feleli, és az asztalon elhelyezet, házi telefonon lenyom egy gombot.
- Alezredes úr, Guseinov százados megérkezett. Beküldhetem?
- Természetesen… - jön a mély bariton válasza. A nő utat mutat én pedig megköszönve megyek be az irodába. Az alezredes ép telefonál, és int az ujjával, hogy egy kicsit várjak. Várakozó pozícióba teszem magam, e megmarad a kimért merev ábrázatom. Arcizmom sem rezzen, ahogy a telefont lerakja és felém fordul.
- Jó napot százados… Üljön le… - kínál meg hellyel, amit elfogadok. – Kér esetleg egy kávét, teát? – kérdezi barátságosan, de a hangnemből érezni, hogy megtartja a két lépés távolságot, és nem barátkozni próbál.
- Köszönöm nem kérek semmit… - felelem határozottan.
- Biztos benne?... Ha jól tudom, egy fárasztó pszichiátriai vizsgálaton van túl… - néz rám kérdőn, mintha azt akarná megtudni, milyenek lettek az eredményeim.
- Ez igaz uram, és a világért sem szeretnék tiszteletlen lenni, de már több mint 24 órája eltávon kellene lennem… Megtudhatnám miért hívatott?... – térnék a lényegre, mert ténylegesen nem vagyok kipihent.
- Na igen, az eltávval kapcsolatban… - vesz elő egy adag iratot és megigazgatva a széleit tolja elém őket. – Azt visszavonták… - némi hallgatás telepszik a szobára. Nem is tudok erre mit reagálni. Mondjuk úgy, pislogok mint pocok a lisztben és a fáradtságommal egybekötött ledöbbenés ül ki arcomra. – Az alakulatának tagjait vissza kell rendelnie…
- Miről van szó uram? Sosem küldenek ki egy ilyen hosszú bevetés után, pihenés nélkül. Majd két hónapig voltunk távol… - szólalok meg végül meglepetten, és egyre kíváncsibban.
- Ez így van, de úgymond vészhelyzet állt elő. Erre a küldetésre, már hetek óta készítettünk föl egy csapatot… Nagy volt a bizodalmunk velük szemben. Csupa kiváló fiatal, hihetetlenül jó eredményekkel. – magyarázza egy gondterhelt sóhajjal. – A csapat egy rutin küldetés során elbukott… Két ember tért vissza, az egyikük sérülései olyan súlyosak voltak, hogy a kórházban életét veszítette, vagyis az eredeti tervnek lőttek. Azzal kell dolgoznunk, ami van, mivel már nincs idő, egy új csapatot összeállítani, és bár én kételkedtem benne, mikor a csapatát összeállította… Önök a leg eredményesebbek, az osztagon belül… és nincs is más, akit bevethetünk… – csóválja meg a fejét. Remek kilátások, nincs más, így mi is megfelelünk. – Azt még hozzá tenném, hogy az életben maradt tiszt, a csapat vezetője Misha Asimov őrmester magukkal tart, hogy legyen legalább egy személy aki felkészült a terepre. Plusz ő egy igazi számítógép zseni. Bármilyen rendszert fel tud törni… Jól fog jönni a segítsége…
- Voltunk már Németországba és a hegyekben is… mégis miben más ez a terep? Ráadásul Vy is jól bánik a számítógépekkel…– kérdezem felvont szemöldökkel. Kicsit sem tetszik az ötlet, hogy egy idegen személyre támaszkodjunk. Nem ismerem az őrmestert, személyesen nem, de most veszített el egy egész csapatot, nem hiszem, hogy szolgálatra alkalmas lenne.
- Megértem az aggályait a fiatalemberrel kapcsolatban, és azt is elhiszem, hogy önnek ez kényelmetlen, de ez is felsőbb utasítás, nem az én döntésem… - ad egy határozott választ, amire sajnos nem tudok mit mondani. A parancs az parancs, így fortyoghatok magamban, hogy kit sóztak a nyakamba.
- És miről van szó? Mi lehet ilyen égető? – kérdem, mellőzve aggályaim, és úgy teszek, mintha nem lennének kételyeim.
- Nézze át az iratokat. A részleteket ott találja meg, addig fölvázolom a helyzetet… - magyarázza, és még jobban elém tolja a papírokat. A kezembe veszem őket és olvasni kezdem. Az irtok végül is adatlapok, őt tudósról, így mondhatni nem sokat mondanak számomra. Ami viszont feltűnik, egész pontosan aki, az egy gyönyörű vörös hajú nő. Elképesztően különleges, megakad rajta a szemem, de igyekszem nem kimutatni és az alezredesre is figyelni. A zöld szempár, vörös hajjal párosítva a gyengém, viszont biztos nem a külleme miatt mutatták meg.
- Ezek a tudósok hivatalosan halottak… Egy konferenciára tartottak, mikor a repülőgépük lezuhant. A holttesteket megtaláltuk, és azonosítottuk őket, abból ami megmaradt belőlük… - kezdi magyarázatát.
- Hivatalosan? Akkor miért lényegesek? – teszem le a lapokat.
- Másfél hónapja kaptunk néhány érdekes adatot a hírszerzőktől… Úgy tűnik kijátszottak minket.. – vesz elő néhány képet, amit szintén a kezembe ad. A képeken a vörös szépség és egy másik lány látható. – A két nő életben van Dr. Yelizaveta Alekseyevna Kiryanova nukleáris fizikus, nagy koponya és Dr. Irina Dolohov biologus, aki szintén országunk nagy reménysége. Németországba szállították őket, ahol egy titkos katonai bázison kell fegyvereket készíteniük az EU-részére. Természetesen ezt nem hagyhatjuk szó nélkül.
- Ez világos. – felelem, és magamhoz veszem a két nő aktáit.
- A feladat egyszerű. A bázison fellelhető adatok kimenekítése, a bázis teljes megsemmisítése és ha ez lehetséges a két tudóst kiszabadítani.. – na persze egyszerű. Innen az íróasztal mögül minden bizonnyal. Jegyzem meg magamnak, miközben olvasom a lapokat. – És ha ez nem lehetséges, likvidálni kell őket. – erre fölkapom a fejem.
- Likvidálni? Civilekről van szó…
- Tudom százados, de itt nem csak a két nő életéről van szó… Tömegpusztító fegyverekről beszélünk, amik több millió ember halálát okozhatják. Nem hiszem, hogy pont önnek kell elmagyaráznom, milyen súlyos következményei lehetnek a kudarcnak… - magyarázatára egyetértően bólintok, és inkább tovább hallgatom. – Természetesen az elsődleges cél, hogy visszahozzuk őket épségben, a likvidálás legyen a végső megoldás, mikor már más lehetőség nincs… - teszi még hozzá.
- Értem…
- Az akciót egy belsős is segíti. Amit tudunk róla, hogy Svéd, és az ismertető jele, amit viselni fog az egy .. – köszörüli meg a torkát. – egy lila koponyákkal díszített nyakkendő… - ezen ismét ledöbbenek.
- Ez valami vicc? – kérdezek rá konkrétan.
- Én is ezt kérdeztem, de nem, ez teljesen komoly… Ez lesz az ismertetője… Egyedi azt meg kell hagyni, de nem is lényeges. Ez a férfi fog önöknek segíteni. Az épület tervrajzait és a részletes beszámolót ebben a dossziéban találja meg. – ad át a kezembe egy újabb adag papírt.
- Mikorra kell visszarendelnem a csapatot?
- Mikorra tudja?
- Ez attól függ, milyen messzire jutottak. – felelem elgondolkodva. Ahogy ismerem őket, ilyenkor igyekeznek minél távolabb kerülni a bázistól, így akár hol lehetnek. Szétszélednek a szélrózsa minden irányában.
- Nos tudja meg hol vannak, és ha nem érnek vissza este 19 00-ra, akkor akár helikoptert is küldünk értük. Az indulás ugyanis 20 00-kor esedékes. Ezen nem változtatunk, mert a beépített emberünk már várja önöket. És nem áll módunkban értesíteni a változásról. – magyarázza el, mire bólintok.
- Értem, akkor azt hiszem, ideje lenne telefonálgatnom egy párat, és felkészülni az éjszakára. Ha bármi gikszer alakulna ki…kapunk támogatást? – kérdésemre ismét csak sóhajt és megcsóválja a fejét.
- Miután a repülőből kiugranak, nagyjából 23 00-kor, lesz 6 órájuk, hogy a küldetést végre hajtsák és visszaérjenek a kijelölt koordinátákra. A járat nem vár, és ha nincsenek ott 5 00- kor, tovább megy. Onnantól, csak magukra számíthatnak. Ne késsenek… - teszi még hozzá nyugodtan. Nem szólok semmit, csak tudomásul veszem és magamhoz emelve az iratokat köszönök el az alezredestől, aki sok sikert kíván. Ezzel aztán ki vagyok segítve, de mint mindig, most is befogom a pofám, és igyekszem tenni a dolgom. Kezembe veszem a telefonom és visszarendelem a csapatot. Had nem mondjam, mennyire örülnek az akciónak, nagyjából, mint mókus az erdőtűznek, de némi morgás és anyázást követően már indulnak is vissza. De még indulás előtt, leszólok a fegyverraktárba, hogy készítsék elő az alapfelszereléseket, és amire még szükségünk lesz, majd összeszedjük.
10 30
Egy kis reggelit követően, utam a gyengélkedő felé veszem, hogy megkeressem Asimov őrmestert. Beszélni akarok vele, a részletekről és mi lehet az, amit ő tud, de mi nem. A kórteremben egy 27 év körüli srácot találok. Az ágy szélén ül és az ingét gombolja. Tekintete a semmibe mered, nyílván valóan a veszteségét siratja, magában. Megállok az ágya mellett és megköszörülöm a torkom, hogy visszazökkentsem a valóságba.
- Igen? – pattan föl az ágyról és meglátva a rangjelzésem tiszteleg egyet.
- Asimov őrmester? – nézek rá rideg tekintettel.
- Igen uram.
- Pihenj… - engedem meg neki, hogy leüljön. – Hogy érzi magát őrmester? – kérdezem kicsit hátulról jövősen. Tudni akarom milyen lelki állapotban van, hogy mennyire kell odafigyelnem rá. A kiborulás nem túl szerencsés éles helyzetben. A leterhelhetősége is érdekelne.
- Vacakul uram… - feleli őszintén.
- Legalább őszinte. Biztos nem lehetett könnyű önnek a hazatérés. Első bevetésen elveszíteni egy egész csapatot. Jómagam nem ismerem ezt az érzést, de vacak lehet… - hergelem kicsit, várva a reakcióját. – Biztos benne, hogy készen áll, egy újabb bevetésre?... – jesszus. Kezdem magam úgy érezni, mint egy pszichiáter. Azok próbálnak a lelkünkben és az agyunkban turkálni, de azt hiszem ez most szükséges.
- Igen uram… Készen állok. – feleli határozottan, de a hangja a mondata végén megremeg. Számomra ez annyit tesz, hogy még fegyvert sem adnék szívesen a kezébe, bevetésre meg végképp nem vinném. Azt hiszem a terhelhetősége is minimális.
- Értem. Gyorsan végzünk ne aggódjon… Holnap ilyenkor már el is felejtjük, hogy merre jártunk - kijelentésemre elmosolyodik és bólint. Azonban, ahogy észleli mogorva ábrázatom arcára fagy a mosoly. - Szedje össze magát… A hangárban találkozunk, közvetlenül a gép indulása előtt… - teszem még hozzá és elköszönve magára hagyom, hogy visszavonulva szállásomra rendesen át tudjam futni a kapott adatokat és felkészüljek az akcióra.
Mire a többiek befutnak én már a menetfelszereléssel és a bevetésre alkalmas ruházatban várok. Persze a sisak, a maszk és szemüveg nélkül. A fegyvereket is csak bevetés előtt szedjük föl. A bevett szokás, hogy a hangárba menet a raktárban összeszedjük a felszerelést, amiről jegyzőkönyv készül, és akció után le kell adni őket. Persze szinte minden esetben ugyan azokat kapjuk vissza, de egyrészről nem heverhetnek szanaszét a fegyverek, másrészt, itt karbantartják, megtisztítják és ellenőrzik őket. Ha véletlenül egy fegyver is odavész, azért semmi kép sem dicsérnek meg minket.
16 25
Sally fut be elsőnek és nem tűnik túl boldognak. Megjelenésére lerakom az iratokat és köszönök neki.
-Mázlija volt százados, hogy elért. A reptéren voltam, épp utazni készültem. Még öt perc és kikapcsolom a mobilom… - ül le mellém. – Miről van szó? Mi az, hogy visszavonták az eltávunk? – kérdezget.
- Nyugodj meg Selly, mindjárt megtudod, amit a többiek is megérkeznek. Addig öltözz át, nincs sok idő az eligazításra. – felelem nyugodtan, de annál utasítóbban. Selly nem szól semmit, csak tudomásul veszi és öltözni kezd. Na igen, ő z én szemem fénye. A fiatal vadóc kislányból, igazi erős nővé érett a kezem alatt és bár nem szoktam mondani neki, ténylegesen rá vagyok a legbüszkébb. Nem mondom, hogy nem akadnak vele problémák, de tény, hogy ő az egyetlen nő az alakulatnál, és valószínűleg a világ többi pontján sincs túl sok nő, a különleges alakulatoknál. Ahogy ezt mondani szokták, ez még mindig a férfiak terepe. Az pedig, hogy miféle nehézségekkel kellett megküzdenie, számomra még nagyobb tiszteletet ébreszt iránta.
Az iratokból egy pillanatra fölnézek rá, és alig két méterre áll tőlem, szinte teljesen meztelenül. Vagyis egy szál tangában. Nem nagyon tudom eldönteni, hogy ilyenkor zavarba akar hozni, vagy egész egyszerűen meg sem fordul a fejében, hogy bár nem kezdenék ki egyik csapattagommal sem, mégis férfi vagyok, ő meg egy gyönyörű nő. Elfordítom fejem, és elhessegetem mocskos gondolataim.
- Hová akartál utazni?.. – kérdezem és tovább olvasom az adatokat.
- Havai… gondoltam, ha már két hét eltávot kaptunk kiszörfözöm magam., é csináltatok egy tetoválást a fenekemre… Nézd ide gondoltam… - pucsít bele a képembe és mutat a fenekére. Nem is tudok rá reagálni, mert a másik két tag is befut.
- Itt meg mi folyik? Selly, mit művelsz a századossal? Önkéntelen merevedést idézel elő, hogy a hátsód mutogatod?! … - visítja el magát Vy, a szokásos alpári módján. Egy rosszalló pillantás viszont elég a részemről, hogy moderálja magát. – Elnézést befogtam… - vigyorodik el, azonnal és ledobálja cuccait.
- Na persze, mintha a százados úgy nézne rám… Szerintem nem is tekint nőnek és ez így normális… - magyarázza, mire egy igen érdekes képet vágok. Hogy ezt mégis honnan veszi? Mégsem szólok egy szót sem, csak köszönök Akimnak, aki sanda mosollyal konstatálja Vy megnyilvánulását, és visszaköszönve öltözni kezd.
- Na persze, nyílván nem néz nőnek, és azt a két izét is, amit cickónak neveznek, csak két rendellenes kinövésnek nézi. Jut eszembe takard már el őket, mielőtt kiszúrod a szemem, vagy szimplán fölakadsz valamire… - mutat a nadrágjára.
- Na azt próbáld meg és többé nem lesz mivel megpróbálnod… - néz rá komolyan, mire Vy védekező pozícióba emeli kezeit.
- Na jó, befejezni, öltözzetek föl, nincs sok időn, és dolgunk akad bőven. – zárom le a vita helyzetet, nehogy elfajuljanak a dolgok. Pontosan tudom, kit mikor kell leállítani, így lehet a csapatunk működő képes, hisz mindenkinek megvan a maga gikszere, de ennek ellenére kiegészítjük egymást. Vy és Akim úgy passzolnak, mint borsó és a héja. Akim gyöngesége Vy erőssége és fordítva viszont. Azt hiszem külön, külön nem lennének ilyen eredményesek.
- Ja igen, elmondaná uram, hogy miért kellett otthagynom egy veszett jó osztást?... Pont mellém állt Fortuna, mikor csörgött… - panaszkodik mint mindig.
- Ne panaszkodj Vy… én ki sem jutottam a bázisról. Elhiheted, hogy nem önként jelentkeztem. Mellesleg, ha végre elkészültök, akkor elmondom, miről van szó… - zárom le egyenlőre a témát és hagyom, hogy Vy tovább morogjon magában. Mikor elkészülnek, mind körém gyűlik, amolyan taktikai megbeszélésre.
- A hivatalos verzió a mentőakció… Két tudóst kell kihoznunk Németországból. De ez csak harmadlagos szempont. Elsődleges cél, a bázison fellelhető adatok megszerzése, és a bázis teljes megsemmisítése. Ha ez megvan, jöhetnek a tudósok. Én mégsem raknám őket az utolsó helyre. Parancs ide, vagy oda ez a terv csak papíron sikeres… - magyarázom, miközben kiterítem a műholdas képet a földre. – Tehát…20 00- kor szállunk föl a géppel. Nem katonai gép szállít minket, nem kell feltűnést okozni… 23 00- kor dobnak ki minket a gépből, nagyjából 20 km-re leszünk a célponttól. Gyors csendes akcióval kezdünk, a lehető legkisebb feltűnést keltve. Bemegyünk, kihozzuk őket, a bázist pedig megsemmisítjük. Az adatok törlésére kaptunk egy szép kis vírust, ami mindent töröl. Ezt már át is adnám neked Vy. és a gépen kapsz egy kísérőt magad mellé, aki elvileg könnyedén töri majd fel a számítógép adatbázisát…– veszek elő egy adathordozót és adom át neki. –Tessék, és még egy az adatoknak Ketten fogjátok intézni… - Vy elveszi a két adathordozót, és még mielőtt folytathatnám közbevág:
- Elnézést megtudhatnám kit kapok magam mellé?...Rohadtul nincs kedvem pesztrát játszani… - morogja.
- Egy őrnagyot a neve Misa Asimov… Az eredeti csapatból ő maradt életben. Van Ellene kifogásod? – nézek határozottan a szemébe.
- Nem uram az ég egy adta világon semmi… - feleli, nyílván valóan nem tetszik neki a dolog.
- Akkor folytatnám!.. Eközben Selly a labort veszed célba. Melléd szintén rakok valakit. Egy belsős, akitől a térképet és a tervrajzokat kaptuk… Az ismertetőjele, egy lila nyakkendő, amin koponyák vannak…- Kijelentésemre elég érdekesen néznek rám, de csak megcsóválom a fejem, hogy inkább hagyjuk, majd kiterítek még egy lapot, amin a bázis tervrajza látható. - Kislány, nagyon komolyan kell venned a dolgot. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy halálos vírusokról van szó, és két település közt helyezkedik el a bázis. Rosenthal és Wetter – mutatok a két településre. - Fontos, hogy onnan semmi se kerüljön ki… Érted? semmi! – nyomatékosítom kijelentésem. Selly bólint, hogy felfogta, bár látom rajta, hogy már jár az agya a megoldáson. – Én addig fölszedem a tudósokat…az épületet pedig felrobbantjuk. – magyarázom, mire Akim emeli föl a kezét.
- Na és a többi tudós?... A képeket elnézve vannak egy páran.
- Járulékos veszteségnek kell elkönyvelnünk…A terepet teljesen meg kell tisztítani, senki sem maradhat, aki részt vett a kísérletekben… - felelem egyszerűen.
- Vagyis sima mészárlás? Letarolunk mindent és lelépünk? – kérdezi Vy felvont szemöldökkel.
- Nagyjából igen! De ne így közelítsük meg a dolgot, mert itt nem ártatlanokról van szó… - teszem hozzá, csak és kizárólag Akim lelki világa miatt. Köztünk ő az egyetlen aki ilyesmin lelkizik állandóan és ha lelkizik, nincs ott agyilag. Nekem pedig szükségem van rá. – Tömegpusztító fegyvereket akarnak gyártani… - harapom ezzel el a mondandóm, hisz fölösleges is lenne túlmagyarázni, ennyi elég lesz neki, és Vy megoldja a többit.
- Én kitaláltam valamit… - vég közbe Selly. – Kicsit talán komplikált, de kivitelezhető, és a vírusok, legyenek bármilyen szívós jószágok, 1500 c-on elégnek mint a pinty… nyomuk sem marad. – mosolyodik el, ahogy a szikra kipattan fejéből, és teljes képpé formálódik.
- Remek, kifejted? – érdeklődöm.
- Persze… Ahogy elnézem az épület háromszintes, ebből kettő a föld alatt van. Mínusz 6-on a labor van és ahol a fizikusok dolgoznak. Mínusz 3 a lakrészek és a számítógépterem már a föld fölött… Teljesen jó. Mindenkinek csinálok C4 es bombát, a detonátor nálam lesz. A labornak pedig egy Napalm B 02-es alapú gyújtóbombát. Ez a napalm B egy tovább fejlesztett változata. Nagyon új cucc, de stabil, gyúlékony, és 1500 c-on minimum ég. Ez elég lesz a vírusoknak. Muszáj, hogy elég legyen. Vagyis százados te kapsz 5 tömb C4-et és nálam is lesz. Vy te is kapsz négyet, hogy biztos legyen a dolog. Ennyi robbanóanyaggal, a földdel tesszük egyenlővé. – magyarázza mosolyogva. – Vagyis most lelépek és előkészítem a gyújtóbombát. Másfél óra kell mindenre… - áll föl.
- Jól van. A raktárban találkozunk… - felelem, mire elmosolyodik és kisétál a szobából. Visszafordulunk a megbeszéléshez és legfőként Akimhoz. – Akim, te a szokásos módon leválsz tőlünk és keresel egy nyugodt, védett helyet, ahonnan szemmel tartasz minket, és ha kell, fedezed a hátunkat. – Akim bólint. Majd a részleteket, még egyszer megbeszélve kapjuk össze magunkat és indulunk el a raktárba a felszerelésekért.
17 40
A pult mögött egy fiatal katona áll, és ahogy meglát minket, szó nélkül pakolni kezd.
- Még nem készült el vele? – állok meg előtte, kicsit rosszalló pillantással, hisz már elég rég ideszóltam, pont az idő szűke miatt.
- Ramaty állapotban hozták vissza a fegyvereket, főleg Vy… Mégis mit műveltél vele? Talán agyonvertél vele egy lovat? – Vy elvigyorodik, de nem fejti ki a dolgot. Jobb is, sajnos ott voltam, mikor a fegyverét nagyjából hazavágta. Nem nevezném lónak az állatot, ami ránk támadt a semmiből, de kutyának is csak erős jóindulattal. Ennek fényében Vy, bár rendhagyó módon közelítette meg a problémát, teljesen helyén való volt amit tett. Még csak meg sem dorgáltam miatta.
- Ez részletkérdés, ahogy az emberek pusztulnak, úgy a fegyverek is… Megtudtad csinálni, vagy sem? Kérdezem kicsit talán türelmetlenül. Nem szeretem, ha szívóznak mikor szűkében vagyunk az időnek.
- Nos, azt nem, de a többi rendben van… és adok helyette egy másikat. – feleli visszafogottabban.
- Erről van szó… - bólintok és intek, hogy pakolja ki a felszerelést. – Ghukov tizedes merre van?
- Hátul a külön teremben van a tűzszerészeknél, valami gyújtóbombát eszkábál… kért egy liter napalmot… - feleli, miközben szépen sorba kirakosgatja a felszerelést, majd még egyszer ellenőrzi, hogy minden meg van. – Fegyverek, tartaléklőszerek, néhány gránát a C4, amit a tizedes kért a kommunikációs rendszer a speciális fegyverek és a központból küldött GPS… fel vannak rá töltve a tervrajzok és az útvonal.
- Remek… - veszem magamhoz a GPS-t, majd összeszedjük a többi holmit. – Ghukov tizedesnek mondja meg, hogy a cuccait elvittük és a 13-es hangárban várjuk. – a srác bólint, mi pedig szépen elindulunk a hangárhoz, ahol a repülőgép várakozik. Már nagyjából előkészítették, csak minket vár, hogy bepakoljunk. A hangárba dzsippel megyünk, és Vy szokásos be sem áll a szám műsort hallgathatjuk. Akimot persze kicsit sem zavarja, de jómagam elég fáradt és kialvatlan vagyok, ráadásul éhes, ami csak tovább fokozza morcos hangulatom, így mikor kérdez én leginkább csak morgok.
19 00
A hatalmas épület előtt egy ismerős alak várakozik, teljes felszerelésben. Misa Ashimov őrmester az, aki meggyőző kiállással próbálja jelezni, mennyire felkészült. Na igen. Hozzá képest mi trógereknek nézünk ki, főleg, hogy Selly fegyverei is rám vannak aggatva.
- Most már fogd be Vy… Ott a csapattársad.. – mutatok a srác felé. Vy megáll, egy kicsit lemaradva, így mi is megállunk.
- Mi az, lefagytál? – kérdezi Akim mosolyogva.
- Ezt sózták a nyakamba?... Nick százados, most tennék egy zavaró észrevételt… Mondhatni kifogással élnék…
- Mond, érdeklődve hallgatom… - fordulok felé, de mind hangomból, mind tekintetemből süt, hogy nem vagyok kíváncsi a kifogásokra és mondhat, amit akar az őrmestert mellénk rendelték, nincs mit tenni.
- Semmi… Átgondolva frankón megleszünk együtt… - feleli bárgyú vigyorral a képén.
- Helyes… - bólintok és visszafordulva az úti cél irányába indulunk meg újra. Az őrmester elénk jön, és tisztelegve köszön. Egy gyors bemutatkozást követően pedig elkezdünk bepakolni a gépbe. Egy CN235-öst kaptunk, ami semmi kép sem nevezhető katonai gépnek, és engedéllyel lép be az ország légterébe. A gép nem valami fiatal, de a célnak megfelel.
- Akkor egy gyors ismétlés… 9000 m-nél fogunk ugrani. Bevárunk mindenkit, és csak utána indulunk. Asimov őrmester, ön Vy-vel fog menni a számítógépterembe. Nálunk van egy speciális jelbeszéd, ami teljesen egyéni, így szeretném, ha ön az akció alatt Vy-re hagyatkozna és csak a számítógéppel trükközne, mással nem… Rendben? – kérdésemre bólint.
- Hol van a negyedik tag uram? – érdeklődik.
- Akadt egy kis dolga. Amíg ideér, bepakolunk. Nyugodjon meg, még soha sem késte le a gépünket. felelem, és tovább pakolok.
Szerkesztve narcisz által @ 2013. 03. 16. 00:10:07
|
| Kita | 2011. 02. 20. 14:49:25 | #11543 |
Karakter: Belial
Megjegyzés: Byának
- Felrebben a szemöldököm, a heg kicsit belesajdul, ami kettészeli, de figyelem ahogy macskás testével, kicsit pucsítva mászik felém, fürge ujjakkal szabadítva ki a vadállatot a ketrecből.
De ha húzza az agyam, amikor már így is többet tűrtem el a megátkozott kis szukától, mint szoktam, úgyhogy nagyon érik neki a büntetés.
Talán, a kielégítésem után őt hagyom szenvedni… vagy esetleg kényszerítem a testét, hogy magának okozzon örömet, az agya viszont tiszta maradjon… miért is ne?
Halk, vadállatias morgással figyelik tűszerű pupilláim a mozgását. Kis szuka… játszadozik, mintha egy nyalóka lennék, egyetlen mozdulattal merülök el puha, formás kis ajkacskái között.
- Szopj cicám, és tudd, hol a helyed… még egy hibát nem tűrök el – szikráznak a szemeim, ajkammal az ajkát érintve, forró leheletét és pihegésével fokozza a gondolataim forróságát. Csináld csak és úgy megduglak, hogy lábra se fogsz utána állni.
Engedelmes, jó kislány és vagy isten áldotta tehetséggel verte meg őt a sors, hogy ilyen allűröket csinál a nyelvével, vagy sokat gyakorolt…Hm, kis tehetség. Csiszolni kellene…
Megérzem a karmait a combomon végighúzni, végigvillámlik egy mosoly az ajkaimon. Kiengedi a szájából a férfiasságomat, megnyalintja duzzadt meggyszín ajkait, ami olyan ártatlan, kiéhezett abban a pillanatban hogy durván markolok a hajába és forrón, lüktetve csókolom meg. Amikor már a csókomba készül belefulladni, letérek a nyakára, kegyetlenül beleharapva. Hanyatt döntöm az ágyon, utána feküdve, azonnal széttárja a combjait és hozzá préselem magam, néha ütemesen hozzá simulva, mire felnyög. Ce-ce-ce, azt hiszi, ennyivel megússza?
Rossz emberrel kezdett ki!
Csettintésemre sok fekete selyemszál jelent meg, kikötve a kezeit, a lábát és felpeckelve a száját. Karmaimmal mélyen az oldalába vájok, miközben erős mozdulattal vágom magam a testébe. Felnyögött, megfeszült aztán csak zihált, én pedig kínozva hol vadul mozogtam, hol teljesen elhagytam a testét. Szenvedj, szuka!
A Pokolban nincs idő. A Purgatóriumban minden perc egy örökkévalóság, az Elysiumban örök pihenés…
Szenvedj csak. Az idő összefolyt számára, csak élvezett, sikoltozott és remegett, többszörös orgazmus, de vajon percenként, pillanatokként… Önelégülten figyelem remegő sápadt és mégis kipirult orcáját, összekócolódott haját, pihegő mellkasát…
***
Az ágyon fekszik, bőre fehér, pillái remegnek, csak piheg, halkan és szaporán szedi a levegőt álmában. Haja szétterül a párnán, mint egy fekete glória, ujjai néha rezzentek csak meg. Egy fekete szaténköntös van rajtam, csípőmnél lazán összefogatva, mellkasom kivillan a sötét anyagok közül, hosszú hajam a földön tekerődzik utánam.
Ujjam halkan daloltatják a vékony üvegpoharat, az ablaknál állva figyelem a kinti lelket tétova mozgását, mint egy horrorisztikus festmény egy inkvizítorok korabeli festő tollából. Hát igen, ilyen a pokol, sajnálom az illúziórombolást.
Halkan megmoccan, nyöszörögni kezd, ahogy felhúzza a lábait.
- Basszus, mindenem fáj – sóhajtja, mire önelégült mosollyal ülök le mellé.
- Hát igen. Szegény kis angyalka – kuncogok rajta gonoszul. Rám néz és elégedetten nyalja meg az ajkait.
Csak felvonom a szemöldököm és kiseperek egy tincset az arcából.
- Csak nem vagy fáradt? – gonoszkodok, mire felhúzza az orrát. Csak egy érintés, mire az érzés ismét elkábítja a tagjait, hangosan felnyöszörög. – De, látom, annnnyira fáradt vagy… És a fenti tennivalóid is alaposan meggyarapodtak az utóbbi időben – csavarom egy tincsecskéjét az ujjam köré.
- Merthogy? – dorombolt a kezem alatt.
- Hát, több mint egy hónapja tűnt el szűzi lelked a zárdából. Szerintem nem fogják jó néven venni – kacagok fel, mire elsápad, az arcához hajolok, nyelvem végigfuttatva a nyakán. – Imádom az apáca éned. Mi minden lehet a reverenda alatt!
***
Hagyom, hogy felkeljen, megmosakodjon, ételt hozattam neki, közben fekete bőrkabátomban állok az ablak előtt. Egy szőke fej villan fel, fekete anyagok között, vakító kék szemek. Csak felemelem a kezem és odaintek neki, öcsém visszaint hanyag mosollyal.
- Mit csinálsz? – néz ki Agatha fekete köntösbe burkolózva.
- Megvolt a napi jótétemény a családom felé – nyalom meg az ajkam és felé nyújtom a kezem. – Mi van, kis vadmacskám?
- Miau – nyávogott a vállamhoz dörgölőzve. – Hmmm... olyan sok itt az energia, annyira jó, hogy az a kis szűzkurva nem cseszeget… - dorombolja.
- Nem szép dolog foglalt testet megszállni – simítom meg az arcát megcsókolva a homlokát. – Alantas és gusztustalan. Ez tetszik – vigyorgok rá, szememben a pupilla tűhegyes, átható.
Felkuncog, válláról lecsúsztatom a fekete selymet és csókot nyomok a puha bőrre.
Milyen kis édes. És most, hogy az abszolút gyönyör rabja lett, egyre többször fog visszajárni önszántából, és teljes mértékben bizonyos vagyok abban, hogy a másik, ártatlan kis énje is utánam fog vágyakozni.
Imádom a társasjátékokat.
|
| Kita | 2010. 11. 16. 19:55:49 | #9351 |
Karakter: Belial
Megjegyzés: Byának
- Igen, és ki nem szarja le? Én szórakozni jöttem ide, és nem veled szópárbajozni, patás. Gondolom, ezer másik akad a katlanod rejtekén. Ne tegyél úgy, mint akinek…
- Jól van, kis szukám, de ennek az árát még ma leverem rajtad. Fájdalmasan, hosszan fogsz nyögni érte. – sziszegem a nyakába. Megelégelem a fecsegését. – Garantálhatom neked.
Kéjesen felnevetek, ujjaimmal még mindig a hátát simogatom. Érintésem és szavaimra kiveri a libabőr, a természetes reflex, imádom…
- Ha tényleg ezt szeretnéd, állok elébe – veti nekem, s talán el is rágódnék a szavain, mint a csontokon, ha nem tudnám, hogy egyetlen szavamra csak egy semmiben bolyongó lélek lenne.
- Lássuk, mennyire vagy bátor, cicamica.
Bátor volt, meg kell hagyni, forrón csókolt, szenvedélyesen dörgölődzött és kéjesen nyalakodott.
Hmm, nem csak ott kellene, kiscicám.
Az ingemnek meg már úgyis mindegy. Bár mikor tapogatózó, formás kis kezei necces vidékre tévedtek, felmordultam.
Vadóc kis megátkozott, érted te a dolgodat, és ha rajtam múlik a gyönyörtől addig fogsz sikoltozni, amíg meg nem unom a hangodat… aztán némán fogsz szenvedni, amíg a tested meg nem unom…
- Csak nyugalom – dorombolja. – Nem bírsz a forró véreddel.
Csodálod? Hozzám préselődik, ujjaim fürgén dolgoznak rajtam. Ezért jó kárhozottnak lenni, az ember végigkúrja az évezredeket, típusokat és fajokat, népeket, és mindig talál valami újat.
Gyerünk kislány, meg foglak kapni, akár szépen, akár csúnyán…
- Khm… elnézést uram, de ez egy szórakozóhely…
Hidegen hagy.
Kezemmel kapom el a torkát, de csak egy gyermekien kicsi pöccintés az egész, és lelke a Styx előtt áll, értetlenkedve. Tehetek róla, hogy olyan törékenyek?
Hirtelen feláll, és látom a gondolatait. Ha-ha, de ez rohadtul nem vicces.
Ezért meg is halhatsz, kis nyuszikám.
- Itt ne merj hagyni álló farokkal, mert kitöröm a nyakad! – sziszegem neki, mégis meghallja. Meg fogja hallani; akkor is az enyém lesz, ha erőszakkal kell rávennem, ő nem ember, nem vonatkozik rá a szabad akarat.
Az enyém vagy, csillagom.
- Ne merészeld.
Ó, tedd csak meg. Már tudom is, mi lesz a büntetésed.
- Mit is ne? – kacérkodik, és rám borítja a vizet. – Hát sajnálom, de te rontottad el, hapsikám. Ez most nem jött össze… Próbálj meg segíteni magadon. Pápá.
Éppen kilép az ajtón amikor vágyam cseppet sem lohadva mordulok fel.
Oké hogy játszunk, de nem tetszik. Utálom, ha felhúznak és nem dughatok meg valakit.
Ha más nem, a kiscica dalolva fog leszopni.
Alig jutott el egy saroknyit, amikor elkapom a nyakacskáját és felkenem a falra. Háta felsérül a téglákon, dorombolva nyalok végig a mellei közötti völgyön. Szárnyaimat széttárom, a lámpák fényében csillognak a fekete tollak. Három pár szárnyam aztán visszasimul a hátamra, de nem rejtem el őket.
- Szia cica, van gazdád? – nyalok végig a nyakán. Látom hogy nem kap levegőt, mégis hidegen hagy. – Nem volt szép dolog, amit csináltál, igaz? – szorítok rejtem lágyan egy kicsit. Megrándulnak a lábai, ujjaival a kezemet markolássza. – Ne haragudj, nem hallom.
- I-igaz – nyögi ki, elhaló hangon. Elengedem, megpaskolom az arcát.
- Okos kislány – kapom el a karját és magamhoz rántva forrón megcsókolom, ágyékom neki dörgölve. Érzem az illatán, hogy ő is forr a vágyban, de így nem az igazi…
Alkarjánál fogva elrántom a faltól és felemelem.
- Mit csinálsz?! – kiált fel, ahogy lábai tehetetlenül lógnak. Kajánul elmosolyodok, az ingemet az ujjaim közé csippentem.
- Behajtom a tartozásod – vigyorgok kéjesen, szemeimben kiélesedik a pupilla, majd a fehérje is elfeketedik. Szárnyaimon felborzolódnak a tollak, és odébb lépek, ahol a járda elhatárolódik az úttesttől, fekete, vöröslő járat nyílik, melyben mintha lefelé folyna a forró láva, mégsem éget. – Pápá – tartom felé, majd elengedem. Hallom sikolyát, ahogy körmeivel felém kap, majd lezuhan a pokolba.
Elhaló sikolyait hallom, aztán kezem leporolom a nadrágom szárában. A kis szűzkurva…
Rágyújtok egy cigire. Ezt még elszívom, addig fosson, ha jól tudom a peremvidéken teng-leng, és addig ott is lesz, amíg érte nem megyek.
Á nem. Mindjárt a hálószobám elé fog pottyanni. Utálok kielégítetlen maradni. Ráadásul a kis szuka felhúzott, és ezért szopni fog. Ezt lehet venni szó szerint és átvitt értelemben is.
Kitárom a szárnyaim, majd némi fekete tollhullatás közepette, költői képként tűntem el a semmiben. Ahogy egyre mélyebbre hatolok a Pandemónium területén, úgy alakul át a külsőm, sajna itt mintha szériatartozék lenne a bőr.
Hajam hosszabb lesz, a seggemig omlik fekete, ilyen-olyan tépett fonatban, szemeimben a pupilla hegyesre ugrik, az íriszen kívül is fekete az egész. Karmaim megnőnek, befeketednek, full kalapács effekt.
Megvakarom a mellkasom, amit nem fed semmi, csak pár fekete bőrszíj keresztbe. Kabátom szinte a földet söpörte, csak egy fekete nadrág van rajtam… szemeimnél megvillan a sebhelyem.
Hátravetem a fejem.
- Uram… - hallom a sóhajszerű hangot. Felemelem a kezem, mire az apró, szárnyas lényecske, koponyával a kezében telepedik az alkaromra.
- Mondd – csiklandozom meg az álla alatt.
- Látogatója érkezett és Urunk is érdeklődött, mit akar Mamnon úrfinak venni születésnapjára.
- Az apjától megkapja a Földet, nem lesz elég? – vonom fel a szemöldököm, csizmám sarka halkan kopogott a márványon, néha félrerúgok egy oszladozó testet vagy sikongató lelket.
- A felszín a Sátáné lesz, idővel – cincogta a démon. – De még ráér, Mamnon úr fiatal és meggondolatlan.
- Sose fog benőni az unokaöcsém feje lágyan – morgok, aztán elbocsátom a démont. Előttem lebegve áll meg. – Mondd meg, hogy eredeti lesz.
- Igenis – omlik fekete füstté.
megyek még egy folyosónyit, amikor benyitok egy cirádás, bár fekete ajtón, látom, hogy a kisasszony épp törni készül. Ki az ablakot.
- Hohó, nem otthon vagy – kapom el az alkarját. Látom hogy megretten, ő jeah, igen ez vagyok én. – Mi van, nem jövök be? – hajolok az ajkaihoz, karmommal felsértve az arcocskáját. – Nem nedvesedik a bugyid? – elkapom és az ágyra hajítom. Egyetlen csettintés volt csak. Felkönyököl, feltérdel, nem mozdul csak kikerekedett szemeivel bámul rám. Most nem kutatok a fejében, leszarom, hogy le van nyűgözve vagy bármi más. Két ujjammal a karmaim közé szorítom az arcát, mire a szája cukin becsücsörít, apró puszit nyomok rá.
- Nem futsz el, kiscicám… vetkőztess le – duruzsolom az ajkaiba.
- És ha nem? – próbálja mondani csücsörítve. Lágyan az ajkaira harapok.
- Akkor is megduglak, csak te kevésbé fogod élvezni.
Látom, ez már hat. Kezeivel a bőrkabát csatjai felé nyúlik, ujjaival óvatosan megsimítja a szárnyaimat. Simizd csak, cica, de mást is majd, bőszen…
Eeegen. Erre gondoltam.
|
| Kita | 2010. 09. 24. 19:32:36 | #8078 |
Karakter: Belial
Megjegyzés: Byának
- A napot végigaludva töltöm; nem túl érdekes elfoglaltság, de az idő mindenképp gyorsabban telik. Kárhozott lelkek jajgatnak a megfelelő fiolákban, a gyertyák lassan égnek, a faggyú émelyítő illata tölti be a szobát, ahogy mérem az eladott lelkek hátralevő idejét.
Hajam a földig ért, ahogy a fejem hátrahajtva dögledezek a karosszékben, egyik szárnyam szétterül, mint a levágott háziállatoknak, a másik a szőnyeget lepi el. Egy könyv van az arcomon, hogy ne bántson az a köcsög fény, ó isten, éltető napja; dugd a seggedbe, de vigyázz, forró.
Elérkezik az este. Kinyújtózok, szárnyaim szétfeszülnek, végeit hosszan húzom, vonszolom magam után.
- Drága, drága lelkeim – tárom szét a karjaim, zöld szemeim megvillannak. Körülöttem a gyertyák lángjai hirtelen hatalmas lánggal égni kezdtek, mint az utolsó remény fellángolása a halál előtt… a hő lassan felperzselte a faggyút, sisteregve válnak köddé, ahogy fogy el az emberek élete is, akik velem üzletet kötöttek. Pillanatról pillanatra, szinte látom magam előtt, ahogy a szívükhöz kapnak, a többi halandó köréjük sereglik és jajgatnak, rohangálnak, mind a csótányok, nem tudnak mit kezdeni…
Őrülten felkacagok, a lángcsóvák még robbanásszerű fénnyel vakítanak el mindent, aki él, az utolsó lobbanással kihúny az éltük, és a saját hangom visszhangzik őrült keringőben a sötét, fénytelen, halott teremben.
***
Csendesen szívom csutkára a cigarettát, aztán megforgatom a nyelvemmel a szűrőt és oldalra dobom.
- Jó estét – hunyászkodik meg ujjaim alatt a hatalmas biztonsági őr, és belépek a füstös és fényjátékokkal terhes levegőjű lebujba. A pultnál italt rendelek, amit azonnal legördítek a torkomon; kellemesen karcos skót tűz volt.
Nocsak, megjött az elkóborolt, szentéletű kis báránykám… isten minden jószága megtalálja a pásztorát.
A ribanca. Elégedetten vakarom meg a bőrömön a csíkot, amit az ostor csapott, ami azonnal begyógyult…
- Ne közelíts, mert harapok – sziszegi, majd elsétál. Csendesen elmegyek a saját asztalomhoz; nincs a rúd alatt, de kényelmesen hátradőlve rálátok; táncol. Csípője finoman tekereg, légiesen lágy. Szemeimbe néz provokatívan, aztán leszökken az állványról, és csábosan felé lépdel. Egyik lábát átveti rajtam, és az ölembe fészkelődik.
- Angyalkám, hát lecserélted a földig érő apácaköntösöd? – suttogom a fülébe, tarkójára csúsztatva a kezem, lágyan dobolva.
- Rossz vicc, hogy ilyenbe próbálsz belekényszeríteni – duruzsolja a fülembe. Egyik kezem a lábára csúsztatom, combját karmaim végével cirógatva.
- Ja. De ismersz – tárom szét a karjaim – Én vagyok az ördög.
- Hmmm… - duruzsolja, ujjaival az arcomnál cirógatja a bőrt, egészen az ing nyakáig. Szemeim szórakozottan bámulnak rá, íriszem megrebbent észrevétlenül, macskaszerű sávba zsugorodott.
- Csókolj meg – mélyedek a szemeibe, a zöld szín szétterjedve ellepi a szemem fehérjét is. Akármilyen erős is a démonja a drágának, ugyan már… ellenem? Két kezét a mellkasomra teszi, hátát homorítja, miközben lehajol hozzám és megcsókol. Szórakozottan simítom meg a combját, nyelvemmel végignyalva az ajkait, kicsit forróbban megcsókolva, amibe bele is nyög. Hmmm, de édes… Átkarolja a nyakam, és közelebb vackolódik.
Hohó, édesem, a farkamon ne mocorogj. Ujjaim könnyedén vájtam a fenekébe, mire még jobban hozzám dörgölődzik, de lágyan az ajkára teszem az ujjam, és feneketlen, írisztelen zöld szemeimmel mélyedtem a szemeibe.
- Kellemetlen, hogy a halandókhoz mért végtelen erődet csupán a hatalmam egy aprócska töredékével felülmúlom? – duruzslom a füleibe. Megdermed a karomban, karmait a mellkasomba vájja. Nem okoz vele nagyobb kárt. – Ha akarnám, lassan és fájdalmasan porladnának az emberi tested erei, a véred felszívódik és csupán egy marék hamut ölelnék… Porból lettél s porrá leszel – kacagok fel szórakozottan. Intek egyet, mire az egyik pincérlányka hoz nekem egy italt. Belekortyolok, aztán leteszem az asztalra. – Nos, drága kicsi angyalkám…? – suttogom az ajkaira, kajánul.
- Kárhozat fattya! – sziszegi, körmeivel véres csíkokat húzva még az ing anyagán keresztül is. – Bitang patás!
- Hmmm, hiányoznak a régi nevek – feszítem be a nyakam egy pillanatra előre tolva az állam, aztán lenézek a felszaggatott mellkasomra. Akárhogy is marcangolja, egy csepp vér nem csordul ki; kicsi ahhoz az ő ereje.
- Hogy pusztulnál el! – sikoltja halkan, szisszenve, dühtől és méregtől csepegő hangon.
- Ez az ing kétszáz dolcsimba került – emelem fel a szemöldököm.
|
| Kita | 2010. 08. 01. 22:52:47 | #6486 |
Karakter: Belial
Megjegyzés: Byának
Könnyedén utána sétáltam, és végigmértem a csoportot. Volt ott egy hölgyike, a kámzsa alól kikandikáló szőke fürtjei és kicsit erősebb álla, de igencsak megkapó pofija volt.
Az elméje viszont nagyon is élénk volt, és fele annyira finom, mint az arca.
Egy feslett ribanc apácaköntösben.
Ez kell nekem. Mikor egy picit lemaradt kuncogva a barátnőivel, elkaptam a kezét és elnémítva berántottam egy lezárt terembe. Némán tátogva és a torkát markolászva csúszott le a fal mentén, felkorbácsolta a vágyaimat a rettegése. Mutatóujjam az ajkaimra teszem, halkan elnyújtva egy S hangot és felrántom a vállánál fogva. Leveszem a némítást az ajkairól, és egyik kezemmel a falnak támaszkodtam, teljesen ketrecbe szorítva.
- Mi a neved, angyalom? – biccentem oldalra a fejem a szemeibe nézve. Látom, hogy a szemei lassan üvegesek lesznek, és csendesen válaszolgat.
- Marianne – suttogja. Ujjaimmal végigsimítom az arcát, de semmi reakció. Helyes, ne is emlékezzen.
- Mondd csak, szent Marianne, van egy olyan furcsa társad, akivel sok a probléma?- kérdeztem.
- A főnökasszony nem tűri az engedetlenséget – susogja.
- Engem nem ez érdekel – sértem meg egyik karmommal az arcát. – Van olyan növendék, akit nem tűr a főnökasszony, mert sok vele a gond? – fogalmazom át a kérdés. Ez az agyhalott állapot csak erre jó. Mint a zombi, igen vagy nem válaszok adhatóak.
- Igen, van – biccent lassan.
- Neve?
- Agatha Moonlight.
- Esténként eltűnik? – kérdezem mosolyogva, mint a farkas az áldozatára.
- Igen.
- Tökéletes, mehetsz, angyalom – nyomtam egy futó csókot az ajkaira, és hagyom, hogy fennakadó szemekkel összerogyjon. Megölhettem volna, de ááá… az feltűnő lenne. Majd magához tér.
Kisétálok, és zsebre dugott kezekkel megyek a képek felé, és könnyedén ismerem fel őket. Egy Rembrant, egy Dior… Egy Agatha Moonlight. Egyelőre a kedvemnek leginkább megfelelő alkotást nézem. Kezeit maga előtt tartva csodálta a képet… Milyen más smink nélkül.
- Szép kép, nem gondolja, kisasszony? – lépek mögé. Régi szórakozás az erényüket féltő, sikoltozó kisasszonyon elcsábítása, majd a gardedámok mentális kiiktatása… hehe…
- Igen, nagyon szép… - motyogja, és ahogy megfordulna, elkapom a vállait és megsimítva ujjaimmal a kulcscsontjait a durva szövet alatt átkarolom, leszorítva a vékony karocskáit. Mennyit tud takarni egy jó ruha…
Mmm, imádom, ha fészkelődnek. Felkorbácsol…
- Megkérdezhetem magától, kisasszony – suttogom a fülébe, hogy érezhetően kiveri a libabőr. Finoman megnyomom a kisasszony szócskát, hogy érezze; tudom mi járkál a fejében. -, hogy miért is lett apáca?
Megremeg a kezemben, valamit mondani akar, de könnyű kis mágiával a torkára forrasztom a szót. Hm, emlékezni fog rá este is?
Alig várom, hogy kipróbáljam…
- Nézze ezt a képet… Hát nem vétek, egy ilyen testet egy olyan ruhába takarni, amiben maga is jár? – susogom. – Ejnye, mennyi pazarlás a világban…
Leheletem végigborzongatja a bőrét, ajkaimmal is megérintem a füle mögötti érzékeny bőrt és könnyű pihékké foszló testtel távoztam el.
Igazából csak leülök a múzeum tetejére, és előveszek egy szál cigit. Kicsit megkopogtatom a dohányt benne a tetőszerkezeten, és rágyújtok.
Hm, az este el kellene menni megint szórakozni.
Ki akarom próbálgatni Holdfény-kisasszony emlékezőképességét.
Vajon hogy bosszulja meg a sötétség hercegnője a fényes oldalon levő akcióimat?
Hmm, nem is rossz játék…
Reggel szórakozok, este mulatok… imádnám látni a mérgét, a haragját, ahogy dühng, mégsem tudna tenni ellene semmit… Hahh..
- Jackpot – slukkoltam egy mélyet, és lepöccintettem az égő csikket, elmorzsolva az ujjaim között.
|
|
