-          - Erre ne vegyél mérget – enged el. Nem, érzem, hogy nem bántana engem, mégha ezt nem is mondja ki nyíltan.

-          - Akkor vele jössz?  - kérdem izgatottan. Felpillant az égre, ahol már gomolyognak a viharfelhõk.

-          - Választási lehetõségek híján, veled – indul el rögtön az ösvényen. Gyorsan mellé gyorsítok, és felvéve tempóját szinte futólépésben megyek mellette. Hmm… vajon tiszta a lakás? Biztos, elvégre nem rég takarítottam ki… viszont ha húgom járt már ott, akkor viszont nincs valami tisztaság. Szerencsére nálam van Apu két-három inge, amit még anno meg kellett varrni, de nálam maradtak, szóval inggel nincs gond. Hamarabb érünk oda a házamhoz, mint gondolnám, és hála istennek tisztaság uralkodik bent. Beszaladok, és elõkaparom az inget, míg õ a falon dobol.

-          - Miért koslatsz utánam? – kérdi, és felveszi az inget, amit a kezébe adok. Meglepõdök a kérdésén, és nagyon el kell gondolkoznom ezen. Miért is? Átmenekülök a másik szobába, de kitartóan jön utánam.

-          - Mert jó vagy hozzám – felelem elpirulva, mire õ csak hitetlenkedve néz rám.

-          - Elképzelni sem tudom, ezt hogy szûrted le a találkozásainkból – morog, majd kitekint az ablakon pont abban a pillanatban, amikor egy villám szeli ketté az égboltot. – Lassan mennem kel – s mint egy varázsütésre, leszakad az ég.

-          I- lyen idõben akarsz útnak indulni? – csodálkozom. Ezt nem gondolhatja komolyan, viharban veszélyes kint lenni az erdõben.

-          - Nem akarok, de muszáj – húzza fejére a csuklyáját, és el is indul. Futva tudom csak beérni. – Mit akarsz még?

-          - Elkísérlek, de ha megáradt a patak… - kezdem, de félbeszakít.

-          - Átjutok rajta – jelenti ki komolyan.

-          - Miért makacskodsz?  - kérdezem, mire mély levegõvel nyugtatja magát.

-          - Elküldtek, hogy vizet vigyek a haldokló testvéremnek, megöltem a te felelõtlenséged miatt a klánom tagjait, itt ragadtam, és ha mindez nem lenne elegendõ, még ez a nyamvadt esõ is eleredt – morogja, és még gyorsabban megy elõre, hogy lehagyjon engem. Megtorpan, és úgy tudom csak beérni õt.

-          - Mi történt?  - sietek mellé. Nem mond semmit, csak int a patak felé, ami igencsak megduzzadt. – Csak tudunk kezdeni valamit – szemlélem végig a patak partját.

-          - Miért kell neked mindig ilyen rohadt pozitívnak lenned? – nyögi bosszúsan.  Elengedem a fülem mellett.

-          - Azzal a farönkkel tudnánk kezdeni valamit – mutatok az említett tereptárgy irányába.

Cipõm cuppog, ahogy odamegyek a farönkhöz, és felmérem a tekintetemmel. Ez elég masszív, ahhoz, hogy át tudjon menni rajta, csak le kellene tolni a patakhoz. Nekifeszülök, és éppen csak megmozdul, egyedül ez nem fog menni, vagy csak nagyon lassan.

-          - Mozdulj már, és segíts! – azt hiszem ez az elsõ, hogy erélyesebben szólok rá, de hallgat rám, bár elég furcsa szemekkel méreget. – Toljuk meg egyszerre!

Mindketten nekifeszülünk, mire a rönk megadva magát szánkázik át a sáron, bele a patakba, ideiglenes hidat biztosítva. Ahogy elindul a rönk olyan epikusan sikerül, elcsúsznom a sáron, hogy azt mindenki megirigyelhetné.

-          - Tessék, most már van hidad – ülök fel a sárban, kissé lihegve. – Ha elfogadsz egy tanácsot gyorsan áthaladsz rajta, mielõtt elvinné a víz – állok fel nagy nehezen.

Bólintva felém, halad át gyorsan a hídon, én pedig mosolyogva intek neki, mielõtt eltûnne a fák között. Átfogom vállaimat, és vacogva megyek haza a zuhogó esõben. Jól van Edelyn, büszke vagyok rád, eljöttél minden köpeny nélkül! Hogy lehetek ennyire eszetlen? Ajj…

Otthon forralok magamnak vizet, és abba beleülve, vakarom le magamról a sarat. Hajamat is jó alaposan átmosom, ahogy kiszállok a kádból látom az alján hömpölygõ koszt. Istenem, mennyivel jobb tisztán és illatosan! Ahogy áthaladok a szobán, megpillantom az inget, amit csak úgy itt hagyott. Gondosan összehajtom, majd hálószobámba belépve lerakom a székemre, és bebújok a jó meleg ágyba, de nem tudok elaludni. Csak nézem a villámokat az ablak felé fordulva.

Reggel borzasztóan érzem magam… Szédelegve állok fel az ágyamból, és felöltözve indulok a dolgomra. Elõször elmegyek anyuékhoz, hogy vigyázzak a húgomra. Édesanyám persze rögtön kiszúrja, hogy valami nem stimmel.

-          - Edelyn, gyere csak ide egy kicsit – hív magához anyám, és a homlokomra csúsztatja a kezét. – Te lángolsz! Tessék lefeküdni! – parancsol haza, de õ is jön velem. – Fõzök egy meleg teát, addig, te feküdj le.

Engedek Anyának, és hagyom, hogy használja rajtam a praktikáit, ahogy gyerekkoromban csinálta. Röpke két hétig szenvedek otthon, mire Anya engedi, hogy kimozduljak otthonról. Nagyon sok feladat gyûllött fel szóval bele kell húznom, és elvégezni õket. Apa ki is rendel õrjáratozni az erdõben Arthurral. Korombeli srác, de elég zárkózott, úgyhogy nem igazán találtuk meg soha a közös hangot. Két külön ösvényen indulunk, amik nincsenek messze egymástól. Mikor már jó ideje megyek az ösvényen egy igencsak ismerõs hátat pillantok meg.

-          - Rég láttalak – mondom halkan, nehogy Arthur meghallja, de akinek szántam a szavakat megtorpan.

-          - Soha nem szabadulok meg tõled?! – grimaszol felém-

-          - Azért ne örülj ennyire, hogy látsz! – kuncogok halkan.  

-          - Maradj csendben – pillant le rám, és tenyerét a számról a mellkasomra csúsztatja.

-          - Mi a baj? – suttogom félve. Megfordul velem, és nekinyom a fa törzsének. Mi a..?

-          - Mi a neved? – kérdezi, és egy gyors pillantást vet rám.

-          - Edelyn – mondom halkan, egyszerûen. Talán jobb nem hangoskodni.

-          -  Edelyn, maradj itt. Rendben? – bólintok, mire elmosolyodik. Megsimogatja a hajam, majd rögtön el is lép mellettem, ezért hál égnek nem látja, ahogy vörösre vált az arcszínem. Óvatosan kinézek a fatörzs mögül, mire megpillantom a srácot és vele szemben három fegyveres férfit. A klánjába tartoznak.

-          - Shane? – szólal meg az egyik. Hmm… szóval Shane-nek hívják… szép neve van, illik hozzá.

Nem hagyhatom õt egyedül, lehet hogy fajtabeliek, de fegyverszegeznek Shane-re. Megjátszott magabiztossággal lépdelek, az egyik hamar kiszúr, és torz vigyorba fordul az arca. Azt hiszen mostantól a rémálmaimban ez a fej fog kísérteni, már ha fogok még egyáltalán aludni. Shane ”kissé” dühödt pillantásokat vet rám. Azt hiszem hatalmas ostobaságot tettem.

-          - Edelyn – morran rám.

A következõ eseménysorozat, olyan gyorsan történik, hogy alig van idõm felfogni. Ahelyett, hogy Shane tenné azt ami a logikus lenne, és átadna engem, inkább nekitámad a tulajdon családjának! A családjának! Hamar végez a társaival, az arca semmilyen érzelmet nem tükröz. A földre taszítják, de még abból a helyzetbõl is kivágja magát, és megöli a társát. Furcsa erõteljes szúrást érzek a mellkasomban. Ez az egész az én hibám! Ha nem lettem volna ennyire felelõtlen, akkor nem kellett volna végeznie három taggal a klánjából. A testeket csak úgy simán ott hagyja, aztán ellépdel mellettem és rám sem néz.

-          - Shane – kiáltok utána, és gyors léptekkel követem. Letérdel a vízhez, és elkezdi eltüntetni a vért.

-          - Mit akarsz? – kérdi kicsit sem barátságosan, és próbálja lemosni magáról a vért.

-          - Vérzel – guggolok le mellé.

-          - Csak egy karcolás – veszi le ingét.

-          - Ne vetkõzz csak úgy, egy lány elõtt! – fordítom el a fejem pipacspirosan. Erre csak morog valamit az orra alatt. – Hadd nézzem – fordulok vissza a sebhez, és végigfuttatom rajta az ujjam.

-          - Ne érj hozzám – húzódik hátrébb.

-          - Várj egy pillanatot, kérlek – mondom, majd felpattanok és bevetem magam a bokrok közé. Gyorsan összeszedek pár gyógynövényt, amit én is szoktam használni, ha elvágom a kezem. Odatérdelek mellé, és az ingem aljából letépek egy csíkot. Átmosom a növényeket a patakban, majd összemorzsolva, rákenem õket a textildarabra, és azzal átkötöm a vállánál a sebet. – Most már nem fog elfertõzõdni – mosolygok rá.

-          - Te valami gyógyító vagy, vagy mi a szösz? – néz rám felvont szemöldökkel.

-          - Hát nem kifejezetten – nevetek zavartan. – Csak ismerek sok praktikát, ha betegségekrõl, vagy sérülésekrõl van szó – dobom meg egy újabb mosollyal. – Inget is tudnék adni, mint tiszta ruha, csak érzõdne rajta a szagom… Figyelj – kezdeném de félbeszakít.

-          - Nem bírod befogni a szád? – kérdi ingerülten.

-          - Figyelj… Sajnálom ezt az egészet…

-          - Mit nem lehetett azon érteni, hogy „Edelyn, maradj itt.” ? – kérdi cinikusan.

-          - Sajnálom… - hajtom le a fejem.

-          - Szerinted ezzel mire megyek? – el tudom képzelni milyen fejet vághat. Biztos most nagyon-nagyon dühös rám.

-          - Vigyél magaddal! – mondom határozottan, és a szemébe nézek.

-          - Te megvesztél? Meg akarsz halni? – néz vissza hitetlenkedve.

-          - Viszont ha veled megyek, akkor te nem kerülsz bajba! – mondom kifakadva, és érzem ahogy lefolyik egy könnycsepp az arcomon. – Sokkal tartozom neked, így is! 

      - Valahogy csodálom, hogy eddig életben bírtál maradni - forgatja a szemét. - Attól, hogy én nem szerettelek volna megölni, még nem jelenti, hogy a többi se bántana.

      - Igen, ezzel tökéletesen tisztában vagyok - mondom határozottan. 

      - Nem viszlek magammal. - jelenti ki. 

      - Akkor, gyere el hozzám! - ajánlom fel. - Az én házam kijebb esik, ráadásul egyedül élek. Csak amíg meg nem száradnak a ruháid - mosolygok rá. 
     
      - Ugye tudod, hogy egyetlen épeszû ember sem hívna meg egy farkast a szerettei közvetlen közelébe, nemhogy a saját házába? - vonja fel szemöldökét. 

      - Tudom. De ha akartál volna bántani, már megtehetted volna - mosolygok. 

Váratlanul ér, hogy megragadja a csuklóm, és maga alá gyûrve lefog, másik kezét a torkomra kulcsolja és odaszegez a talajhoz. Mi a...? Szemeim elkerekednek, ahogy érzem gyenge szorítását a torkomon. Amilyen hirtelen lefogott olyan hirtelen enged el. 

     - Jobban kellene félned a magam fajtáktól - pillant rám a szeme sarkából. - Ki tudja mikor élnek majd vissza a naivságoddal. 

-          - Tiszteletre méltó bátorság, de ezzel velem szemben csak magad alatt vágod a fát – tessék?

-          - Hogyan? – lepõdök meg, szemeim alig láthatóan kerekednek el.

-          - Több hibát is vétettél. Elsõ hiba: nem ismersz, tudod, honnan származom, és te mégis messzire rúgtad magadtól a fegyvered – majd egy laza de egyben elegáns mozdulattal kettétöri az én drága íjam aminek az elkészítésével hónapokig veszõdtem. Kösz, világ! – Második hiba: önként maradtál velem. Harmadik hiba: kérdõre vontál, eleve úgy indítottál, mintha egy gyilkossal állnál szemben.

-          - Azért, mert egy gyilkos is vagy! – mondom indulatosan. Ki tudja mit tett volna Marie-val ha nem érek ide!

-          - Megtanítalak különbséget tenni köztem és egy gyilkos között – jön közelebb, majd elgáncsolva taszít a földre, s míg egyik kezem a testem alá nyomódik, a másikat õ szorítja a hátamnak.

-          - Eressz el – nyögöm. Jó  azt hiszem most fogok meghalni. Mami!

-          - Egy gyilkos nem enged el senkit – súgja közel hajolva, mire nekem végigfut a hideg a hátamon. Elengedi a kezem, és felállva, hagyja, hogy felkeljek. Szabadon engedett…

-          - Miért engedtél el? – döbbenek le. Felsóhajt.

-         -  Jobb szeretnéd, hogy megöljelek? – kérdezi komoran, de választ sem várva elfordul és eltûnik az erdõ árnyai között. 

Pár percig még állok megdermedve, majd feleszmélve indulok haza. A lépteim nem valami magabiztosak, de csak elbotorkálok haza. Nem értem… Miért hagyott élni? Õ valamiért nem tûnt annyira vérengzõnek, és úgy tûnik tévesen ítéltem meg. Megsérthettem vajon? Aj, Edelyn annyira felesleges ezen gondolkoznod, elvégre õ közéjük tartozik nem tartózol neki semmilyen bocsánatkéréssel vagy bármivel! Edy ne légy hülye!

Visszaérve rögtön anyumék házához megyek, hogy megnézzem minden rendben van e Marie-vel. Apuék nagyon dühösek, hogy hagytam csak úgy bemenni az erdõben. A szidás nélkül is tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ostobaságot mûveltem! Természetesen nem beszélek vissza, nem illik feleselni, ráadásul teljesen jogos, hogy megrónak. Mikor vége a prédikáció felmegyek a húgom szobájába. Halkan kopogtatok, aztán lassan mosolyogva benyitok. Marie az ágyán üldögél és magához öleli a párnáját.

-          - Szia – lépek oda hozzá, és leülök mellé. – Lenyugodtál? – simizem meg a fejét. – De legalább tanultunk az esetbõl.

-          - Történt valami? – néz fel rám nagy szemekkel.

-          - Nem, nem igazán – füllentek. – De itt vagyok nem? – mosolygok rá.

-          - Ma velem aludsz? – néz fel rám kérlelõen.

-          - Persze – mosolygok rá. – Este akkor visszajövök, jó?  - simogatom meg utoljára a buksiját, és nyomok rá egy puszit.

Elköszönök anyuéktól, majd hazamegyek. Néha elég ijesztõ egyedül lenni, nem szeretem az egyedüllétet. Összedobálok pár dolgot egy táskába, amiket majd este viszek anyuékhoz, A bakancsom szárába rejtek egy kis kést, hogy azért nem legyek teljesen fegyvertelen. Ki szeretnék nézni az erdõbe, és ha esetleg látom beszéli szeretnék vele. Hátrakötöm a hajam, és öles léptekkel indulok ismét a rengetegbe. Szeretem ahogy halkan ropog a lábam alatt az aljnövényzet, és szeretem azt a kellemes erdõ illatot. Hallom a patakot, ami nem messze folyik tõlünk. Csobbanást hallok a pataktól, és lassan kikémlelve megpillantom a patak másik oldalán a fiút, a csuklyával.

-           - Ü-üdv – lépek ki bizonytalanul a fák takarásából. Bosszúsan felsóhajt.

-          - Már csak te hiányoztál – morogja az orra alatt. – Mostantól rajtam fogsz lógni?  - vonja fel fél szemöldökét.

-          - Nem! Természetesen nem! Csak úgy érzem meg kellene köszönnöm… és talán bocsánatot is kellene kérnem – tûrök ki egy tincset az arcomból.

-          - Veled valami nagyon nem stimmel – néz rám úgy, mintha valami õrülttel beszélne.

-          - Mondták már páran – vakarom meg zavartan a tarkómat.

-          - Nem szándékozom az idõmet egy õrülttel tölteni – fordulna meg, de gyorsan utána kiáltok.

-         - Várj egy pillanatot kérlek! – kezdek el kotorászni a táskámban. – Köszönöm, és sajnálom, nem tudom megbántottalak e, de sajnálom, csak nagyon elborul az elmém ha a családomról van szó – elõre hajolok át a kis patakon és felé nyújtok egy apró dobozt. – Gyógynövények. Remélem nem kerülsz olyan helyzetbe, hogy használnod kelljen õket, de nagyon hatásosak. A zöld hosszú levelû az égési sebekre jó, a kék virágból teát kell fõzni és leviszi a lázat, a piros pedig a gyulladásokra jó.

-          - Te teljesen õrült vagy – néz rám, mire én csak lerakom a lába mellé a dobozt és felállva elindulok visszafelé. – Meg akarsz halni?

Nem válaszolok, most rajtam van az eltûnés sora. Rögtön anyuék házához megyek, fel Marie-hoz hogy beváltsam az ígéretem és vele maradjak este. 

Hosszú léptekkel, széles mosollyal az arcomon lépkedek a mi aprócska iskolánk felé. Viszonylag kevés kisebb gyermek él a falucskánkban. Mindennap odamegyek a sulihoz, és tanítás után játszok velük egy kicsit, majd mindenkit hazakísérek. Féltem õket, fõleg mostanában, hogy gyûlnek az Erdõnk felett a felhõk. Ez sosem jelent jót. Nekidõlök a fa törzsének és várom mikor rohannak le a kis csöppségek a létrán. Nem is kell sokáig álldogálnom, hamar meghallom a vidám csilingelõ nevetést. Négyéves kishúgom a nyakamba ugrik, és fonni kezdi a hajamat, mire én csak játékosan forogni kezdek vele.

A többiek is körénk gyûlnek, és mesélni kezdenek a napjukról, mi jót tanultak a iskolában. Szeretem hallgatni õket. Lerakom Marie-t a nyakamból, és kézen fogom, majd leguggolok, hogy egy szinten legyek a gyerekekkel magasságilag. Mindenki egyszerre kezdi mondani, hogy mit játszunk ma, így teljes a zûrzavar. Lenyugtatom õket, majd kõ-papír-olló játékkal eldöntjük ma mit csináljunk.  Végül a bújócskára esik a választásuk. Természetesen én vagyok a hunyó, mint mindig. A gyerekek a megszokott helyekre bújnak, én pedig a kedvükre teszek egy kicsit és húzom csöppet az idõt, mielõtt megtalálnám õket. Hihetetlen milyen sokáig le lehet foglalni ezeket a kis csöppségeket egy ilyen egyszerû játékkal.

Mikor már sötétedni kezd, végignézek a megtalált gyerekeken, de nem találom a szememmel Marie-t. Még egyszer végignézem azokat a helyeket, ahova állandóan elrejtõzik az én drága kishúgom. Mikor nem találom, teljesen kétségbeesem. Gyorsan hazakísérem a gyerekeket, próbálom leplezni az aggodalmam, hogy ne ragadjon át a kis csöppségekre. Mikor az utolsó gyereket is hazakísértem, elindulok megkeresni az én kis húgom. Marie még csak négy éves képtelen vigyázni magára! Magamhoz veszem az íjamat, és belevetem magam az erdõbe.

-          - Marie! Marie! – üvöltözöm a fák között. – Gyere elõ! Te nyertél, csak gyere elõ! – járom futólépésben az ösvényeket. – Ez már nem jó játék! – gyûlnek könnyek a szemembe.

-          - Nõvérem! – hallom vékonyka kis hangját. Hallatszik hogy sír.

A hang irányában átvágok egy vadrózsabokron, és egy igen furcsa és egyben ijesztõ látvány tárul elém. Az én drága, egyetlen, édes kishúgom ott zokog egy magas, csuklyás férfi mellett. Alig látom a férfi arcát, csupán elõre hulló fekete tincseit látom a textil alól. Érzem, hogy közülük való, és õ is érzi rajtam, hogy mi a szitu. Felé szegezem az íjam, és megcélzom a mellkasát.

-          - Marie, gyere ide – parancsolok húgomra, aki zokogva elindulna felém, de férfi megragadja a vállát, és visszarántja, mire Marie bõgni kezd. – Engedd el! – parancsolok a férfire.

-          - Tedd le a fegyvert – mondja nekem mély, tekintélyt parancsoló hangján, mire én alig észrevehetõen megborzongok.

-          - Ha leengedem az íjat elengeded? – kérdem leplezve kétségbeesésem.

-          - Ér annyit az élete, hogy a helyére lépj? – kérdezi,  a számomra értelmetlen kérdést. Persze, hogy ér annyit! Mindent megtennék a húgomért!

-          - Tessék… - teszem le a fegyvert a földre. – Marie gyere ide! – guggolok le, és ölelem át felém rohanó húgom. – Figyelj, menj északra az ösvényen, akkor hazaérsz, rendben? – simítok ki egy tincset a homlokából. – Nagylány vagy már, hazatalálsz, igaz? – szorongatom meg, kicsi kezét. Bólint majd elindul.

Lassan egyenesedek fel a guggolásból, miközben le nem veszem a tekintetem a csuklyás alakról. Vajon milyen arcot vághat most? Jót szórakozik rajtam? Nagyon érdekelne, hogy pontosan ki õ, és milyen szerepet tölt be a klánjában. Arrébb rúgom az íjam, és keresztbe fonom karjaimat a mellkasom elõtt. Vajon most meglepett fejet vághat.

-          - Láthatod, én állom a szavam! Itt vagyok! Mit akarsz tõlem?