A kora reggeli napsugarak könyörtelenül rángatnak ki álomtalan álmomból. Érzem meleg érintésüket az arcomon. Tolakodó és kellemetlen. Nem úgy, mint az ujjaimat körbe ölelő otthonos puhaság.

Puhaság?

Lassan pislogva próbálom kiélesíteni az elém táruló bántóan világos képet. Ez a szobám. És az én ágyam. Az ágyam egy vadidegennel a szélén. Pulzusom azonnal az egekbe a szökik, úgy rántom ki kezemet a lehetetlenül puha tincsek közül, mintha egy szúrós bokorba dugtam volna.  

- Mi a franc?! – a meglepett kiáltás hamarabb csúszik ki ajkaimon, mint hogy ébredező agyam egyáltalán felfoghatná, hogy mi is történik körülöttem. Reflex-szerűen ragadom meg párnámat, és vágom hozzá a bozontos üstökhöz, mintha csak egy undok rovart akarnék elhessegetni a lepedőmről. - Te meg mit keresel itt?? – rám villannak a riasztóan idegen aranyszínű szemek, mielőtt ismét lesújtanék a párnával. Kétségbeesetten próbálom minél távolabb tudni őt magamtól, de sem gyenge csapásaim, sem erőtlen lökéseim nem segítenek. Mintha egy hegyet próbálnék megmozdítani. Mégis miből van ez az alak? És mit keres a szobámban? Hiba volt beengednem őt.

Hirtelen valóra válik kívánságom, de a lendület még tovább visz és kibillent egyensúlyomból. Tegnap beütött csípőm fájdalmasan csapódik a padlónak, de szerencsére a szőnyeg tompítja a kínos esésemet. Zavart feszültséggel kűzdöm magam vissza az ágyra, és húzódom a lehető legmesszebb tőle. Mióta van itt? Miért van itt? Nincs semmi fenyegető a jelenlétében vagy a tekintetében, szóval azt a lehetőséget elvetem, hogy álmomban akart megerőszakolni majd végezni velem. De attól ő még egy idegem. A hálószobámban.

- Nem megmondtam, hogy ne gyere be ide?? – feszültebben mordulok rá, mint bárkire bármikor. Mintha az érzelmeim sokkal hevesebbek lennének, mint korábban. Mintha a dühös rémület szabályosan égetné a bőrömet.

- Nem mondtad – ezt nem hiszem el. Feszült nyögéssel próbálom felébreszteni magam, de hiába. Most nem álmodok. Ez a félig kutya pasi tényleg itt van, és tényleg a szavaimon lovagol. Mindent szó szerint a szájába kell majd rágnom, ha azt akarom, hogy hallgasson rám? Azt hiszem igen. De akkor sem játszana teljesen szabályosan.

- Azt mondtam kopogj, ha baj van – neki tényleg nem nyilvánvaló ennyiből, hogy ne jöjjön be ide? Szerencse, hogy csak bedőltem az ágyba, így volt rajtam ruha. Általában egyetlen bő pólóban szoktam aludni, de az hiányzik, hogy a pucér hátsómat vizslassa azokkal a szemekkel.

A pánik lassan elcsitul, ahogy az agyam kezd beindulni. Lassan forognak a kerekek ugyan, de már képes vagyok felidézni a tegnapi nap részleteit. Megmentett. Befogadtam. Egy idegent. Egy másik világból érkezett vérfarkas koppintást. Nem vagyok normális. Óvatosan kecmergek ki az ágyból, de még mindig kartávolságon kívül maradni tőle. Olyan, mint egy félvad kutya. Nem tudhatom, hogy mikor gondolja meg magát, és ugrik a torkomnak.

- Nem volt semmi baj, így hát nem kopogtam – komolyan? Kiskapuk? Esküszöm úgy viselkedik, mint a szüleim macskája, aki folyton megpróbálja kijátszani a szabályokat.

- Te sunyi róka... – az irracionális düh ismét fellángol bőröm alatt, tekintetem a szobában cikázik, valamilyen fegyver után kutatva. Késztetést érzek, hogy most azonnal hozzávágjak valamit. Csak mert berontott az életembe, és néhány óra alatt teljesen felforgatta azt. Mert azt hiszi, hogy jogot formálhat rám valami lelki társas fantasy duma miatt. Ugyanolyan önelégült seggfej, aki azt hiszi mindent megkaphat, mint azok, akik gusztustalan módon nyomulnak a bárokban.

- Még hogy én, róka?! – komolyan ez billenti ki a nyugalmából? Igaza van, vele ellentétben a rókák aranyos állatok. Dühösen hajítok felé egy vaskos könyvet, de nem érek el vele semmit. Olyan könnyedén kapja el, mintha egy ötévessel labdázna. Ezzel is csak még jobban felbosszant.

- Kifelé a szobámból! – ha már olyan, mint egy kutya, talán a határozottság segít. Végre elkezd hátrálni, de még éppen elkapom kelletlen fintorát, mielőtt megfordulna.  

- Jól van, jól van... – hangja inkább morgás, de még éppen értem a szavait. A lelkibékém érdekében viszont még utána küldöm a vázlatfüzetet, ami a kezembe akad. Néma elégedettséggel figyelem, ahogy a tarkójának csapódik, mielőtt a földre hullana.

- Aú – legszívesebben felhorkannék. Tegnap egy autó csapta el, ami után könnyedén elrohant, és még egy fára is felmászott. Ha most azt mondja, hogy maradandó sérüléseket okozott rajta egy halom papír, akkor kinevetem.

- Ne ’áu’-zz itt nekem, tudom, hogy nem fájt!

- Akkor meg minek dobtál meg?! – tekintete egy pillanatra megvillan, de nem tud megrémiszteni vele. Most nem. Most túl mérges vagyok.

- Mert megérdemelted! – szó nélkül lép ki a szobából, és istennek hála becsukja maga mögött az ajtót.

Hosszú másodpercekig mozdulatlanul figyelem a pontot, ahol eltűnt, csak az után vagyok képes elernyedni, hogy biztossá válik, nem jön vissza. Fáradt sóhajjal rogyok le az ágyamra, és arcomat tenyereimbe temetve dőlök hátra rajta. Most, hogy végre nem látom azokat a sárga szemeket, és bizarr füleket, alább hagy dühöm. Sosem voltam az a típus, aki jól viseli a reggeleket. Szeszélyes és morgós tudok lenni olyankor, de ennyire szélsőségesen nem szoktam viselkedni. Ezt is csak egy béna farkasember képes kiváltani belőlem. Miért nem tudott megmaradni a seggén a nappaliban?

Jónéhány percig belemerülök gondolataimba, rendezve az előző napi kavargó emlékképeket. Reméltem, hogy egy pihentető alvás segíteni fog, de Rakan nem tűnt el, és a fejfájásom is csupán tompult, az éppen elviselhető szint alá kerülve. Tehát maradt az a lehetőség, hogy nem képzelődtem, vagy hogy agytumorom van. Ha képzelgés lenne, érzetem volna a sötét tincsek puha érintését? És a fülénél lévő lehetetlenül puha bunda…

Fejemet rázva ülök föl, de az emléktől nehéz szabadulni. Tehát van egy farkasember a lakásomban, aki állítja, hogy a párja vagyok, akivel le akarja élni az életet. Magával akar vinni a világába? Lehet, hogy csak a megfelelő pillanatra vár, hogy a vállára kaphasson? Nem. Akkor már megtette volna. De itt sem maradhat.

Mi a fenébe sikerült belekeverednem?

Némán örlődve takarítom el reggeli vitánk nyomait, miközben próbálom felsorakoztatni a lehetőségeinket. Sajnos úgy tűnik az agyam még lázong, míg meg nem kapja a friss kávé adagját. Addig nem fogok előre jutni, míg teljesen ki nem takarítom a fejemből az álmot.

Mikor már nincs mit tenni, kelletlenül lépek ki a hálószobából, felmérve a helyzetet. Nincsenek széttépett bútorok, megrágott cipők, vagy véres állattetemek. Kezdetnek nem rossz. Viszont ő sincs a kanapén, ahol lennie kéne, helyette egy takarón üldögél az ablak közelében.

Nem próbálok logikát keresni a viselkedésében, csak egy halk sóhajjal indítom be a kávégépet. Zene füleimnek. Már az illata is elég ahhoz, hogy visszanyerjek kicsit nyugodt józanságomból. Taktikusan dupla adagot főzök le, és dobok bele két kockacukrot is, mielőtt letelepednék az asztalhoz. Azt a helyet választom, ahonnan a legjobban rálátok a földön kuporgó vendégemre. Ha eltekintek a fülektől, a faroktól, a hegyes szemfogaktól és a sárga szemektől, egészen átlagosan fest. Szóval egyáltalán nem az.

- Úgy tűnik, mégse álom volt – már tudtam, hogy nem volt álom a zavaros reggel, de kellemetlen, ha az igazság ennyire arcon csap. Nem állok még készen erre. Sem a beszélgetésre, ami ránk vár, sem a csalódott kiskutya tekintetre, ami engem bámul. Inkább kortyolok egyet kávémból, leégetve torkomat. Legalább ez olyan, mint eddig. – Jó ott a földön ücsörögni? – hála a kávénak, és a szánni való tekintetének, nem tudok rá annyira haragudni, mint reggel. Beinduló aggyal már belátom, hogy ő másképp működik. Ki tudja milyen furcsa szokások vannak a világában. Lehet, hogy ami nekem hatalmas sértés, az számára teljesen hétköznapi dolog. Csak egy kedvetlen vállvonás a válasz. Talán megsértődött? A marcona vérfarkas valójában egy puha kölyökkutya? – Nem ülsz ide az asztalhoz?

Végre látok valami pozitív reakciót. Fülei érdeklődve mozdulnak, és alkatát meghazudtoló könnyedséggel áll fel a padlóról. Kecsesebb, mint én valaha. Hozzá képest olyan vagyok, mint egy rinocérosz tüllszoknyában, mikor a nyújtások után megpróbálok felkászálódni a földről. Képtelen vagyok nem őt bámulni, míg el nem foglalja a szemben lévő széket. Nadrágot húzott ugyan, de a mellkasa fedetlen. Minden mozdulatára megrezzennek a tökéletes izmok. A természetes fényben sokkal jobban látszanak a régi hegek, de esküszöm, hogy még ez is rohadt szexi rajta. Tényleg úgy néz ki, mint egy fantasy tinisorozat szívtiprója. Ha más körülmények közt találkoztunk volna, akkor tuti elkérem az Instáját. Vagy lenyomozom magamtól.

Tekintetem az oldalán színesedő foltokra siklik, majd bekötözött karjára. Az aggodalom pillanatok alatt szorítja össze torkomat. A reggeli dulakodásban erről meg is feledkeztem. Nem akartam tényleg fájdalmat okozni neki, csak… megijedtem. Hirtelen történt minden, és nem tudtam mit tegyek. Mint egy sarokba szorított kis állat, rögtön támadtam.

- Nem nyomtam meg nagyon a karod? – nem látom, hogy átvérzett volna, ami jó jel. Azt mondta gyorsan gyógyul, talán nem is tudnék neki nagy fájdalmat okozni már. Sőt, biztos, hogy nem tudnék, mert mosolyog. Vagy beteges perverz, aki a fájdalomra izgul. Őszintén ez sem lepne meg teljesen.

- Egyáltalán nem – kissé megnyugodva eresztem le vállaimat. Tekintetem a kötés alól előbukkanó gyógyuló sebre rebben. Tényleg sokkal jobban néz ki, mint tegnap. Jól van, emiatt legalább nem kell aggódnunk. Nehezebb szívvel raktam volna ki az utcára, ha fennáll az elvérzés lehetősége.

- Ne csinálj ilyeneket, a frászt hozod rám – szemeibe meredve nyomatékosítom a szavaimat. meg kell tanulnia, hogy nem jelenhet meg csak úgy a szobámban. És az első kávémig túl hosszú mondatokban sem beszélhet hozzám.

- Csak tudni akartam, hogy rendben vagy e – valamiért kétkedek a szavaiban. Mégis mi a fene történhetett volna velem a saját ágyamban? Ez csak egy béna indok arra, hogy leselkedni akart. Az egyetlen szerencséje, hogy nem mászott be mellém. Akkor lehet megfojtottam volna a párnámmal.

Tekintetem a gőzölgő kávéra vándorol, miközben forgatom számban a keserű italt. Vajon az ő világában van kávé? Tudja egyáltalán, hogy mi ez, vagy bizarr gyógynövényes teákat iszogatnak, amiket a tűz felett készítenek el vaskannákban? Majdnem kicsúszik egy halvány mosoly a megnyugtató gondolatkép hatására.

- Bocs, meg se kérdeztem kérsz e kávét – nemet int, bár továbbra sem biztos, hogy tudja miről van szó. – Esetleg ennél valamit? Mondjuk nincs túl sok minden itthon – mivel a saját kávém már elfogyott, ideje valami reggeli után nézni. Sajnos a szekrények és a hűtő kínosan üres. Sosem voltam egy konyhatündér, a pirítós és a rántotta a fő specialitásaim, közvetlenül az instant levesek mellett. Általában rendelem a kaját, vagy az egyetem ebédlőjében eszem. De valamit csak adnom kéne ennek az óriásnak. Gondolom a gyógyulás sok energiáját emészti fel, legalábbis a filmekben így van.

Végül sikerül ráakadnom egy doboz müzlire, amiben a hang alapján még van is valami. Ha szerencsénk van, akkor nincs itt olyan rég óta, hogy túl állottá vált volna. A biztonság kedvéért belepislantok, te egyetlen kis rovar sem reppen fel, szóval éhen nem fogunk halni. Legalább abban biztos vagyok, hogy a hűtőben lévő tej még nem romlott. Azt alig két napja vettem, mert Sue felugrott egy kávéra. Vagyis kávés tejre, ahogyan ő issza. Végül kiegészítem két tálkával és kanállal a gyűjteményem, mielőtt visszatérnék az asztalhoz.

- Remélem szereted a gabonapelyhet, mert mással nem nagyon szolgálhatok – ha jól láttam a kínaihoz sem nyúlt, amit felajánlottam neki tegnap este. Muszáj lesz ennie valamit, ha nem akar legyengülni. – Én most elmegyek fürdeni, utána megbeszéljük, hogy mi legyen veled – hátha a zuhany alatt megszülöm életem legjobb ötleteit. Nem lehetetlen, a víz csobogása sokszor segített már. – Ne gyere addig be ide, megértetted? – visszapillantok rá vállam felett. Jobb tisztázni a dolgokat. Pontosan. Érthetően. Az hiányzik még, hogy egy perverz vérfarkas leskelődjön utánam a zuhany alatt. Épp elég, hogy a hálómban ezt tette.

- Megértettem – kelletlen fintorral bólint, de most nem tud meghatni vele. Helyes. Akárhányszor is kell az orrára koppintanom, meg fogja tanulni a határokat. Bár nem lesz itt elég ideig ahhoz, hogy erre szükség legyen. Biccentek, és ha lenne nálam jutalomfalat, még dobnék is neki egyet. Tényleg… lehet, hogy kutyakajával kéne kínálnom? Fogalmam sincs mihez kezdjek vele.

Sóhajtva zárom magamra az ajtót, bár tudom, hogy ha be akar jönni, a vékony falap aligha állja majd útját. Hiszen szinte lepattant egy kocsiról. Lehet fém csontváza van, mint Rozsomáknak? Nem, akkor nem repedtek volna el a bordái.

Ledobálom a ruháimat, és lehunyt szemmel állok be a zuhany alá. Arcomat szinte égetik a forró vízcseppek, de most pontosan erre van szükségem. A meleg és a csendes csobogás segít rendszerezni a gondolataim. Összegyűjtöm a tényeket, és elválasztom őket a találgatásoktól. Felidézek mindent, amit eddigi életem során a fantasy lényekről megtudtam, és összehasonlítom azzal, amit Rakan mondott el. Látom a hasonlóságokat. Mintha a mi világunk történetei Rakan kiszínezett valósága lennének. Muszáj lesz rákeresnem az ő fajtájára is, amint visszajutok a mobilom közelébe, amit ügyesen a hálóban felejtettem. Még segítséget sem tudnék hívni, ha rám támadna. De nem fog. Miért bízom meg benne ennyire? Talán mert megmentette az életemet? Vagy mert azt állítja a párja vagyok? Esetleg a tekintete mélyén rejlő ragyogás miatt, ami mintha folyamatosan vonzana magához? Bármelyik is legyen a válasz, el kell ismernem, hogy nem tartok tőle. A szokatlan viselkedése időnként a frászt hozza rám, de tőle nem tartok. Furcsa kettősség.

Nem tudom meddig állok a zuhany alatt. Nem is igazán érdekel. Addig maradok, míg kavargó gondolataim el nem csitulnak. Rendezem őket, és mindent a helyére pakolok. Bár nem tudom meddig fognak így maradni. Még a hajamat is megszárítom kissé, mielőtt visszatérnék vendégemhez.

Kávé és zuhany. Máris sokkal fényesebben látom ezt a napot.

- Hah, ez jól esett – mormogom halkan, és már indulok is a konyha felé. Kávéval nem lehet jóllakni. Csak egy gyors pillantást vetek a kanapén elnyúlt alak felé, de mielőtt belemerülhetnék a felsőteste tanulmányozásába, inkább visszatérek a gabonapehelyhez. Sürgősen keresnem kell neki olyan felsőt, ami jó rá. Különben azon fogok kapni magam, hogy túl gyakran kalandozik el a tekintetem. Vajon a Vadak Népében mindenki egy félisten? Akkor nem értem minek jött át a mi világunkba, hogy egy nyeszlett egyetemistát találjon magának. – Ó. Látom nem tetszett a pehely. Logikus, gondolom egy farkasember húst eszik – vajon nyersen vagy főve? És mennyi a napi adagja? Remélem nem várja el, hogy kerítsek neki egy őzet vagy egy nyulat valahonnan.

Zavartan harapok ajkamba, és tanácstalanul pillantok körbe a lakásban, mintha lenne esélyem felfedezni bármi kedvére valót.

- Nincs vele semmi baj. Csak nem akartalak megsérteni, hogy előtted eszek – szemöldökömet felhúzva pillantok rá. Nem kerüli el figyelmemet az apró mosoly, ami ott rejtőzik arcán. Nem tudom mit gondoljak. Valamiért elhiszem, hogy komolyan gondolja, és ez egy furcsa, számomra érthetetlen szokás náluk. Vajon olyasmi lehet, hogy a falkában is meghatározott sorrendben esznek a farkasok? Sajnos a biológia sosem tartozott az erősségeim közé.

- Megsérteni? Tiszteletlennek tartod előttem megreggelizni, de simán bemasírozol a szobámba, míg alszok. Furcsa szokásaitok vannak – remélem azért az iróniát érti. Lepillantok a tejben úszkáló kis csokoládégolyókra, de valahogy nincs kedvem nekikezdeni. Mégis mi a fenét csinálunk most? Ő heverészik, én reggelizek, mintha valami elbénázott sitcomban lennénk. Mintha ez lenne a normális. Pedig semmi sem normális. Egy kicsit sem.

Ajkaimat vékony vonallá préselve pillantok rá. Tényleg itt van, ezt hajlandó vagyok elfogadni. Azt viszont nem értem, hogy miért én? Nem egy világban élünk. Nem egy fajhoz tartozunk. Nem érzek semmit, ami kicsit is hasonlítana ahhoz, amit ő leírt. Biztosan félreértette az ösztöneit. Valahogy rá kell ébresztenem erre.

- Rakan – óvatosan szakítom meg a közénk telepedett csendet. Nem tudom mire, hogy fog reagálni. Vajon fel tudom dühíteni úgy igazán bármivel? – Miért vagy ilyen biztos benne, hogy miattam jöttél? Hogy lehetne a párod egy másik férfi, az nálatok nem... fura? – apáék mindig arra tanítottak, hogy keressek bizonyítékokat. Valós magyarázatokat. Ha van bármi, amit még nem mondott el nekem erről a kötődéses dologról, akkor tudnom kell. Nekem nincs bajom a férfiakkal, de más világokban ki tudja hogyan viszonyulnak az ilyesmihez. Nem vágyom rá, hogy magával rángasson, hogy utána máglyán égessenek el bennünket.

- Miért lenne „fura”? – fülei kíváncsian fordulnak felém, ahogy felemeli fejét és végre rám pillant borostyán szemeivel.

- Hát, tudod, nálunk a férfi-nő páros a megszokott – lehet az ő világukban pont, hogy az a furcsa, ha az ellenkező nemet szereted? Lehet olyan társadalom, ahol csak ritkán, gyermeknemzés céljából találkoznak a nemek, de amúgy külön élnek. Bár ez furcsa lenne, hiszel elvileg farkas… azok falkában élnek és szaporodnak, nem? Már semmit sem tudok.

A mosoly, ami megjelenik az arcán, már kicsit sem tetszik. Pulzusom azonnal felugrik, és mintha csak ennyitől felmelegedhetne a bőröm. Kimondatlan szavak és ígéretek rejtőznek ebben a mozdulatban. Basszus, azt hiszem megint félreértettük egymást. Én nem arra gondoltam.

- A szaporodás miatt kérdezed? – szaporodás. Ó, édes kegyelmes istenem. Lángoló arccal szorítom össze szemeim, de ez sem a legjobb ötlet. Így zavartalanul tudom felidézni, amit tegnap nem kellett volna látnom. Remélem nem fogja azt hinni, hogy ez egy ajánlat volt. Semmi ilyesmi. Mármint oké, biztos nagy élmény lenne vele a szaporodás, mert… A francba, mi a fenéért gondolok én egyáltalán ilyenre?

- Jézusom, nem... vagyis igen... de nem azért – a szavaim pont olyan kuszák, mint a gondolataim. Gratulálok Res, legalább öt percig sikerült rendet tartanod. Legszívesebben a vigyorgó képébe borítanám az egész reggelimet, de még az undi szétázott gabonapelyhet sem éri meg pazarolni rá. – Szóval… egy férfitól nem lehet utódod, miért akarná bármilyen természeti erő vagy ösztön, hogy az legyen a párod? – az egész logikátlan. Miért rendelnének neki az istenek vagy kik egy olyan párt, akitől nem lehet gyereke? Ő farkas nem? Akkor falkát kéne alapítania, kölyköket gyártania, meg ilyenek.

Legalább az idegesítő vigyorától megkímél. Mégis, a mosoly, amivel visszafekszik, mintha még jobban felforrósítaná az arcomat. Az egész testem teljesen irracionálisan reagál erre a férfira. Vagyis farkasra. Vagy bármi is legyen ő.

- Miért, az emberek csak gyermeknemzés céljából választanak párt maguknak? – egy pillanatra elnémulok a kikezdhetetlen válasz hallatán. Erre nem számítottam. Úgy tűnik okosabb, mint elsőre gondoltam.

- Hát, nem, de én akkor sem lehetek a párod. Totálisan más világban élünk és én egy egyszerű, hétköznapi srác vagyok itt. Semmi értelme az érzékeidnek azt sugallni, hogy én kellek neked – még ha el is fogadom azt a felvetést, hogy az ő világának felsőbbrendű lényei támogatják a lelkek összekapcsolódását akkor is, ha nem lehet belőle utód, a többinek nincs értelme. Nem hiszem el, hogy egy másik világba kellett utaznia azért, hogy párt találjon. Gondolom az ilyen kapcsolatoknak kellene, hogy előnye legyen nem? Az utódok kivárva ahogy minden más is. Nem vagyok valami elcseszett herceg, aki hatalomhoz juttathatná, sem pedig egy félisten, aki segítene megmenteni a világát. Akkor meg miért én?

- Senki nem tudja, hogy mi alapján találjuk meg a lelkünk másik felét. Hogy az kiben születik újjá, azt nem tudhatjuk előre – lélek másik fele? Újjászületés? Nem. Ennek az egésznek nincs semmi értelme. Ki a fene akarna ilyen ösztönöket követni, ha nem tudhatja, hol lyukad ki?

- Szóval lehet akárki, akárhonnan? És ha egy háromméteres ocsmány szörnyhöz vezettek volna az ösztöneid, azt is így letámadtad volna? – kétlem, hogy abban az esetben túlságosan erősködött volna. Ha tud élni a párja nélkül, akkor simán figyelmen kívül is hagyhatná ezt az elrendelős dolgot.

Úgy tűnik kezdem felbosszantani, mert halkan morran egyet. Ez a hang inkább állatinak hangzott, sem mint emberinek. Karomat dörzsölve próbálok megszabadulni a libabőrtől.

 - Még szerencse, hogy Te gyönyörű vagy. És nagyon jó az illatod – azt hiszem jobban beverte a fejét tegnap, mint gondoltuk. Halkan felhorkantok az abszurd szavak hallatán. Én minden vagyok, csak nem gyönyörű. Egy teljesen átlagos srác, az átlagnál kicsit több szeplővel. Ennyi.

- Csak azért mondod ezeket, mert azt hiszed, hogy a párod vagyok – most őt próbálom győzködni, vagy magamat? Mert az arcomra visszatérő forróság elbizonytalanít. Ha nem hiszem el a bókját, akkor miért esik jól? A francba az egésszel. Mutassanak nekem egy biszex srácot, aki nem élvezi, ha egy rohadt szexi pasi bókol neki. Még akkor is, ha ezeket az érzéseket egy hamis kép kelti benne.

- Tudom, hogy az vagy. És egyébként nem mindenki tartja szépnek a párját. De azt mindannyian érezzük, hogy az a személy a boldogságunk kulcsa. És ez az érzés legtöbbször kölcsönös – szóval egy ronda pár mellett is ott maradnak, csak mert azt súgta a fülükbe a szél? Nagyon furcsán működnek ezek a világok. Talán mégsem túloznak annyit a fantasy történeteink.

Ismét beleharapok ajkaimba, és elgondolkodva keverek néhányat az ehetetlenné szottyadt reggelimen. Hogyan bízhatnak ennyire vakon egy felsőbb hatalom döntésében? Annyi helyen elbukhat az egész. Mi garantálja, hogy jól döntöttek az istenek, szellemek, vagy akármik? Ha én vagyok a boldogsága kulcsa, akkor éreznem kéne valamit, nem? Azt mondta legtöbbször kölcsönös. Tehát nincs kőbe vésve, hogy mindkét fél ezt érzi. Persze hogy ebben is a defektesebb halmazba kell tartoznom.

- És mi van akkor, ha a másik mégsem érzi? – bizonytalanul teszem fel a kérdést. Ha mégis én vagyok a párja, és belehal abba, ha elüldözöm magam mellől, akkor képes lennék megtenni?

Nem.

A nyilvánvaló válasz éles kiáltásként harsan fel koponyámban. És ez megrémít.

- Van, aki így is esélyt kap, van, aki pedig csak kihasználja ezt a kötődést. De van olyan is, amikor a másik fél elzavarja a párját – a hangjában már nyoma sincs a korábbi könnyed játékosságnak, és ettől az én torkom is összeszorul. – Nem minden faj érti meg, hogy ez nem a mi választásunk, mégis fontosabb számunkra az életünknél – tehát túlélné, ha elküldeném. Szenvedne, de túlélné. HA tényleg én vagyok a párja.

Nem akarok fájdalmat okozni neki. Nem akarom megsérteni őt. Nem akarok probléma lenni. De sarokba szorítva érzem magam. Ez az egész egy rohadt érzelmi zsarolás. Tekintetünk újra találkozik, ahogy felül a kanapén. El fogja fogadni a döntésemet. Talán nem elsőre, de ha nyíltan elutasítanám őt, elfogadná. Megtehetném. Csak ki kéne mondanom. A nyelvem mégsem mozdul, az egész szám kiszárad, és mellkasom nehézzé válik. Mintha a légzés is nehezebb lenne.

- Miért nem akarsz a párom lenni? – szerencse, hogy nem kezdtem el enni, mert most biztosan ráköpném az egészet. Zavartan fordítom el róla tekintetemet, és dörzsölöm meg karomat, nem sok sikerrel. A libabőr, amit fogalmam sincs minek köszönhetek, nem akar eltűnni. Semmi érzék nincs benne a finomkodáshoz. Folyamatosan ajtóstul ront a házba. Még csak nem is a pofátlansága zavar a legjobban, hanem hogy nem tudom mit válaszoljak neki. Mintha az agyam tiltakozna az értelmes érvek ellen.

- Ez nem így megy – kínosan próbálom kerülni az egyenes választ. – Nem toppanhatsz be valakinek az életébe, hogy elhurcold magaddal a vackodra, ’Te vagy a párom’ kijelentéssel – a filmekben talán működik, hogy a csaj elalélva omol a szexi vérfarkas karjaiba, de ez a valóság. Még ha egy rettenetesen bizarr valóság is. Nekem van életem. Van családom. Vannak barátaim. Komolyan azt várja, hogy majd egy kunyhóban éldegélek vele, és levest főzök a nyúlból, amit a konyhaasztalon nyúzott meg? Na azt már nem.

Csak szemem sarkából lesek felé, de látom, hogy legalább elgondolkodik a szavaimon. Pont úgy hajtha oldalra a fejét, mint egy kutya, ezt már többször is láttam nála. A biztonság kedvéért azonban inkább ehetetlenre ázott reggelimet piszkálgatom. Nem tudom mi mást mondhatnék. Lehet neki ez a normális, de az én életemet teljesen a feje tetejére állította.

- Te hogyan választanál párt magadnak? – ez most komoly? Nincs valami „Randitanácsok vérfarkasoknak” könyv, amit odaadhatnék neki? Nem gondolom, hogy én vagyok a legjobb tanító ebben a témában. Eddig minden kapcsolatom elhalt az ügyetlen ismerkedés fázisában. Mintha nem nekem való lenne ez az egész. Mégis próbálok valami használható választ kipréselni magamból.

- Nálunk, ha megtetszik valaki, akkor elhívod randizni. Moziba, vacsizni vagy valami közös programra. Aztán néhány alkalom után hivatalosan összejöttök, majd, ha minden jól megy, össze is házasodhattok, bár ez manapság egyre kevésbé divat – végül is sikerül elég korrekt összefoglalót adnom a dologról. Nem tudom mit ért meg belőle, és mik azok a szavak, amikről fogalma sincs, de remélem, hogy ügyesen következtet. Eddig többé-kevésbé mindent megértett, amit akart.

- Mi is épp együtt eszünk, ez randinak számít? – ez most komoly? Ennyire záptojásagyú nem lehet. meglepetten pillantok fel, de sunyi rókamosolya azonnal elűz minden sajnálatot, amit a butasága miatt éreztem. Csak egy szúrós pillantással jutalmazom kötözködő megjegyzését. Micsoda mókamesterré vált hirtelen.

- Nem. Csak befogadtalak egyetlen estére, mert bajban voltál. De ma ki kell találnod, hogy hogy fogsz egyedül boldogulni – nem vagyok hajlandó randizni vele. Nem vagyok hajlandó feladni az életemet egy szexis vérfarkasért. Én nem vagyok holmi ostoba tinilány, akinek nincs vesztenivalója.

Akkor miért szúr a mellkasom a gondolattól, hogy az utcára rakom őt? Miért akarok mindent visszaszívni, mikor elfordítja rólam komor tekintetét? Apának igaza volt. A szívem fog a sírba vinni.

- Ne nézz így, tudnod kellett, hogy nem maradhatsz nálam – próbálom menteni a menthetőt, de nem mozdul. Torkom összeszorul, egyszerre érzek szomorúságot és tehetetlen dühöt. Annyira utálom, hogy ilyen helyzetbe kerültünk. – Én csak egy egyetemista srác vagyok, magamat sem tudom eltartani, nem vállalhatok felelősséget egy felnőtt férfiért. Pláne, ha az egy másik világból jött farkasember – hogyan magyaráznám meg a szüleimnek a megnövekedett kiadásokat? Hová rejteném el őt, ha meg akarnak látogatni? Mit mondanék a barátaimnak, ha még kevesebbet találkoznék velük, mint most teszem? Túl sok kérdés, túl kevés válasz. Esküszöm, hogy a fejem is jobban kezd fájni ettől az egésztől.

Még mindig nem fordul felém, de látom megfeszülő vállaiból, hogy mondandója lenne. Mégsem szólal meg, csak magában puffog. Micsoda csodálatos megoldás ez. Igazi férfi.

- Ha ti a világok között tudtok mászkálni, akkor nincs valami követségetek, valami helyőrség vagy szekta, akikhez tudnál fordulni? – tovább próbálkozom, de néha érzem, egy galambbal is könnyebben elbeszélgetnék, mit vele. Az legalább visszabúgna valamit.

- Akik át tudnak ide jönni, azokat inkább elkerülném. De szerencsére amúgy sincs okuk egy mágiahalott területre jönni – nem tetszik ez a megfogalmazás. Homlokráncolva próbálom értelmezni a szavait. Először is, elég béna dolog úgy közlekedni világok között, hogy nincs biztosítva a hazaút. Másodszor, mit jelenthet, hogy mágiahalott terület? Ezzel utalna arra, hogy nálunk nincsenek igazi varázslók, csak béna kamubűvészek? Harmadszor miért örül annak, hogy ide senki sem követné? Mégsem tehetem fel minden kérdésemet egyszerre, ezért a legfontosabbat választom ki.

- Szerencsére? Miért, valami körözött bűnöző vagy odaát, vagy mi? – a rám villanó tekintet pont elég választ ad. Érzem, ahogy a vér kifut az arcomból, és szívem kihagy egy ütemet. Jólvan Res, gratulálok. Nem elég, hogy egy vadidegen vérfarkast engedtél be a lakásodba, de még bűnöző is. Ügyes fiú, szép munka.

Kétségbeesetten temetem tenyerembe arcomat, és mély sóhajokkal próbálom összeszedni magamat. Nem most fogok kiborulni.

- Ilyen az én szerencsém, egy multiverzumok közötti szökevény pécéz ki magának – motyogom halkan. Pedig lehetett volna valami helyes tünde herceg, vagy egy szexis sárkány idomár, aki életét adná a hazájáért. De nem. Nekem egy börtöntöltelék jutott.

- Szökevény vagyok, de nem bűnöző – kipillantok ujjaim közül, és tudom, hogy hihetek neki. Eddig még egyszer sem hazudott nekem. – Elszöktem egy a népemre kényszerített háború elől, hogy megkeressem a nekem rendelt életet. De a mi világunkban a renegátokat halállal büntetik. Ezért nem lenne számomra szerencsés felkészületlenül találkozni bárkivel, aki járatos a világok közti utazásban – remek, szóval hányatott sorsú katona, aki megunta, hogy a hatalmasok harcát vívja meg helyettük. Klisés. De jobb, mintha egy hidegvérű gyilkos lenne. Egy pillanatra még meg is sajnálom őt.

Leengedem kezeimet és elgondolkodva fürkészem arcát. Állja a pillantásomat. Azt a részét megértem és elfogadom, hogy nem bírta tovább az értelmetlen háborúskodást. A mi világunkban is vannak dezertőrök, nincs ebben semmi furcsa, de… de ez az egész pár dolog még nagyon ködös. Honnan tudta, hogy itt kell engem keresnie? Mióta van a nyomomban? Mégis mihez akar kezdeni most, hogy rám talált? Remélem nem tervek nélkül vakon ugrott fejest az ismeretlenbe.

- És mi volt a terved? – egyik szemöldökömet megemelve teszem fel az ezer dolláros kérdést. – Átjössz, megkeresed a párodat, és? Hogy akartad élni a „neked rendelt életet”? Mert itt, ha valaki felfedezi, hogy mi vagy, a legjobb esetben csak rácsok mögé zárnak és szörnyetegként fognak mutogatni a rémségek cirkuszában – vagy bedugják egy laborba, kísérleteznek rajta, majd mikor a szervezete feladja és meghal, felboncolják. De ezt a lehetőséget inkább nem tárom elé, mert kibukna, ahogyan lassan én is ki fogok.

- Elég kicsi volt rá az esély, hogy élhetetlen környezetbe kerülök. Nagyon ritka a gépi világ az értelmes létformák között – mosolya fintornak is beillik. Élhetetlen környezet? Nagyon kedves. Ha nem vette volna észre, én boldogan és tökéletesen eléldegéltem itt az elmúlt tizenkilenc évben. Arról nem tehetek, hogy csak kevés világ jut el arra a fejlettségi szintre, mint mi. – Ezen a téren nem volt szerencsém. Még jó, hogy másból tökéleteset kaptam – mielőtt mogorván rámordulhatnék a panaszkodása miatt, egy jól irányzott bókkal megint összezavar. Jajjistenemmár. Ezeket ő sem gondolhatja komolyan. Honnan a fenéből tudná, hogy tökéletes vagyok, amikor még nem is ismer? Kikészít ezzel az elvakult hősszerelmes szereppel.

- Ne kezd megint – próbálok kellően mogorvának tűnni, de érzem az arcomat elöntő forróságban, hogy hiába. Nem tudok úgy tenni, mintha leperegnének rólam a szavai. – Hiába tereled a témát, nem maradhatsz itt egy nagyváros közepén. Talán valami nemzeti parkban vagy a hegyek között meg tudnál bújni, amíg visszatérhetsz a világodba, nem? – azt még vállalom, hogy elfuvarozom őt a legközelebbi nagy, háborítatlan erdőségig. Talán nekem is jót tenne egy kis kirándulás.

- Képes lennél egyedül utamra engedni egy idegen vadonban? – legszívesebben felhorkannék, de ismét beérem egy lapos pillantással. Lehet, hogy próbál ártatlannak tűnni, de nem az. Lepattant egy autóról! Ne próbálja nekem bemagyarázni, hogy megriadna egy sötét, hűvös erdőtől. Fintorogva fonom össze karjaimat mellkasomon.

- Van egy olyan érzésem, hogy nem ez lenne számodra az első eset – széles vigyora azonnal igazolja szavaimat. Sejtettem.

- Valóban nem. Nem csak szép vagy, de eszes is – én ezt komolyan nem. Nyögésnek is beillő sóhajjal rejtem ismét tenyerembe az arcomat. Az ágyban kellett volna maradnom, és megvárnom, míg magától elmegy. Egyszer csak ráunt volna a várakozásra.

- Figyelj – minden lelki erőmet összeszedve pillantok fel rá. – Segíteni szeretnék, de nem maradhatsz itt. Így is szerencséd, hogy nem valami rosszindulatú ember talált rád. Haza kell jutnod a világodba, a saját érdekedben – nem rejtegethetem őt örökké. Nem tudom megadni neki, amit vár tőlem. Az istenei kiszúrtak vele, de biztos, hogy nem én vagyok a megfelelő ember a számára. Neki nem is egy emberre van szüksége.

- Mondtam, hogy az egyelőre nem lehetséges – ugyanazokat a köröket futjuk. Akkor mit kéne tennem? Hagyjam itt csövezni, míg nem nyílik a városban egy mágikus átjáró, vagy amíg újra érvényes nem lesz a világok közti útlevele? – Nem kell aggódnod, meg tudom védeni magam a rosszindulatú emberektől. És ha nem is érzed irántam azt, amit én, de beengedtél az otthonodba, úgyhogy azt tudnod kell, hogy soha nem akarnék neked semmi rosszat – ismét hiszek neki. Továbbra sem tudom megfogalmazni miért, de minden szavát elhiszem. Ez alatt a fél nap alatt tucatszor végezhetett volna velem, de nem tette. Mert a párjának hisz. Mert olyasmit érez irántam, ami nem valós. Egy kegyetlen harcos, akit az ujjaim köré csavarhatnék és ugrana minden szavamra. Láncra kötött véreb lenne.

Ha egy fantasy regényben lennénk.

- De akkor sem maradhatsz itt – visszarángatom magunkat a valóságba. – Nem tudlak etetni, ruházni meg bújtatni más emberek elől.

- És mi lenne, ha megegyeznénk? – elnémulva figyelem tekintetét, ami értelmesebben csillog, mint eddig bármikor. Mintha eddig csak megjátszotta volna az ostobaságot. Szótlanul, összepréselt ajkakkal figyelem, ahogy feláll. Ujjaim a kanálra szorulnak, de nem mozdulok. Még akkor sem, mikor felém magasodik, mint egy igazi hegy. Meztelen felsőteste veszélyes közelségbe kerül arcomhoz, és érzem, hogy bátor ellenállásom egyre jobban elillan belőlem. – Segíts nekem, amíg alkalmam nyílik visszatérni a saját világomba. Cserébe pedig felajánlom neked a szolgálataimat. Kérhetsz tőlem bármit, megteszem – mély hangjától felállnak a vékony szőrszálak karomon.

- Mégis mit kérhetnék én tőled? – fejemet rázva szakítom el tekintetemet lélegzetelállító látványától, és még azt is sikerül megállnom, hogy átöleljem magam. Apró sikerek. Talán az abszurd felajánlása segít kijózanodnom. Talán segíteni akar bevásárlószatyrokat cipelni? Esetleg fél kézzel felemeli majd a kanapén, amíg én kiporszívózok alatta? Majdnem felnevetek az abszurd képektől, amik beúsznak fejembe.

- Mondd csak... meg akarsz ismerni egy teljesen új világot? Vagy akár világokat? – hangja tele van titkokkal. Csodákkal. Mindennel, amiről az én világomban csak álmodozunk. Amiről én álmodozok. Talán kaphatnék válaszokat az álmokra, amik megállás nélkül gyötörnek. A furcsa, értelmetlen rajzokra, amiket készítek. Vagy csak szimplán arra, hogy milyen más világok vannak körülöttünk.

- Őszintén mondom, hogy nem tudom – megengedném neki, hogy csak ezért itt maradjon? Hogy estimeséket mondjon nekem különleges fajokról, szokásokról és népekről? Szeretném rávágni, hogy nem. Szeretném, ha képes lennék érzelmek nélkül kirakni őt innen. De a kíváncsiság mar belülről. Az a különös érzés, amit mindig próbáltam eltemetni magamban. Ami azt súgta, hogy valami nem stimmel a világommal. Vagy velem. Mások ölni tudnának egy ilyen lehetőségért, én mégis azt fontolgatom, hogy eldobom magamtól. Ahogy Rakant is. Ha most elutasítom, idővel el fog menni. Ő maga mondta, hogy volt már arra példa, hogy valaki elküldte a társát.

Nem tudom mit tegyek. Őszintén nem tudom.

- A te világodban hányan mondhatják el magukról, hogy egy farkasember mesél nekik a mindenség titkairól? – mosolya megint felforrósítja bőrömet. Egyszerre akarom odébb lökni és könyörögni neki, hogy most azonnal kezdjen mesélni. Rátalált a gyenge pontomra. A kíváncsiságomra. Mindig jobban meg akartam ismerni a világot, mindenről tudni akartam, minden érdekelt. A lehetőség, hogy most a sajátomon kívül másokat is megismerhetek, túl csábító.

Elfordítom tekintetem, mert már képtelen vagyok állni az arany szemek pillantását. Makacsul meredek a felpuffadt, kifakult csokigolyókra, miközben feszültem rágcsálom nyelvemet. Nem tudom mit tegyek. A filmekben mindig olyan könnyű a döntés, csak az idegen karjaiba omlanak, és minden megoldódik. Arról senki sem beszél, hogyan illeszkedik be a társadalomba valaki, aki ennyire… más. Honnan szerzek ruhákat, amik kényelmesek neki azzal a farokkal? Hogyan rejtjük el a nem túl emberi vonásait? Mégsem mondhatjuk mindenkinek, hogy csak egy fantasy expo miatt öltözött így, a hétköznapokban viszont egy jólszituált könyvelő. Mégis, képtelen vagyok kimondani, hogy menjen el, és ne is jöjjön vissza. Ez lenne a logikus döntés, mégis mintha minden sejtem tiltakozna ellene. Talán tényleg túlságosan bevertem a fejemet.

- Mégis hány világot láttál eddig? – kérdem csendesen. Már nem magasodik fölém, visszalépett, és ismét letelepedett a velem szemben lévő székre. Érzem magamon pillantását, tudom, hogy a válaszomra vár. Lehetőséget adott rá, hogy válasszak. De nem tudom képes leszek-e élni vele.

- A sajátomon túl hatot. A tiéddel együtt – kanalam megáll egy pillanatra. Észre sem vettem, hogy mikor kezdtem el kavargatni. Hat világ, ami teljesen más szabályok szerint működik, mint az enyém. Más kultúrák, más nyelvek, más fajok. Talán több száz különleges történet, amit senki más nem hallott még rajtam kívül. Amiket talán később meg is írhatnék majd. Nekem lenne a leghitelesebb forrásom a fantasy regények készítéséhez. Sosem éreztem magamban nagy írói vénát, de ezt a lehetőséget talán ki kellene használnom. De lehet, hogy azzal is be fogom érni, ha hallgathatom őt.

Ismét ledermedek gondolataim véglegességétől. Hiába ellenkeznék, tudom, hogy el fogom fogadni az ajánlatát. Fogalmam sincs hogyan fogom megoldani ezt az egészet, nem tudom, hogy mihez kezdek majd, ha a multiverzum rendőrség ránk töri az ajtót egy elfogató paranccsal, de majd kitalálom. Mindig is az eszem volt a leghasznosabb részem.

- Mennyi ideig tart, míg haza tudsz jutni? – nem mindegy, hogy néhány napig, vagy hosszú hónapokig kell őt rejtegetnem a világ elől. Az alapján kell berendeznünk magunknak egy életet, hogy milyen hosszú ideig kell kitartanunk.

- Ezt nem tudom előre megmondani – hát persze, sejthettem volna. Miért is lenne bármi egyszerű ebben az elcseszett helyzetben? Halvány fintorral nyugtázom szavait, még mindig az ázott müzlit kavargatva. Egy pillanatra felvetül benne, hogy lehet simán haza tudna menni most is, csak azért akar maradni, hogy meggyőzzön erről a pár dologról. Azonban hamar elvetem ezt a gondolatot. Nem sokat tudok róla, de abban az egyben biztos vagyok, hogy nem tenne ilyesmit.

- Legyen – kelletlen sóhajjal nézek fel a farkasemberre, aki éppen felforgatja az életemet. A farkasemberre, aki úgy vigyorog, mint egy kisgyerek karácsonykor. Szigorú pillantással emelem fel kanalamat, és bökök felé. A dolog beválik, és mosolya elszelídül. Szemfogai még így is előbukkannak, egy pillanatra sem feledtetve el, hogy kivel van dolgom. Bár nem látok az asztal alá, de esküdni mernék, hogy a farkát is csóválja. – De vannak feltételeim – az én házam, az én világom, az én szabályaim.

- Hallgatlak – még fülei is felém fordulnak, tényleg olyan, mint egy kutya, aki lesi minden szavamat. Nem kutya, farkas. Túl durva és vad ahhoz, hogy kutyának nevezhessem.

- Őszintén válaszolsz minden kérdésemre, és soha nem hazudsz nekem – amit megérzem, hogy nem így tesz, el fogom küldeni. Ez a dolog csak úgy működhet, ha semmit sem titkol el előlem.

- Eddig sem tettem – sértett fintorral húzza fel orrát, és szemfogait is kivillantja egy pillanatra, de nem hat meg. Még csak meg sem tud rémiszteni. Tisztában voltam vele, hogy ezt a szabályt addig is betartotta, de biztosnak kellett bennem lennem, hogy tartja magát hozzá akkor is, ha kényesebb témákhoz érünk.

Nem foglalkozom a sértett becsületével, csak ismét intek egyet a kanalammal.

- Betartod a kéréseimet és az utasításaimat – mindkettőnket, de főleg magát veszélybe sodorhatja, hogy nem marad ott, ahol mondom, és teszi azt, amit mondok. Elég néhány óvatlan, számára természetes mozzanat, hogy lebukjunk. Nem hiányzik, hogy a multiverzumrendőrség mellett az FBI is a nyomunkban legyen.

Füle megrezzen, és egy pillanatra az ajtó felé mozdul. Két másodperccel később már én is hallom a halk beszélgetést, ami beszűrődik a folyosóról. Pulzusom megugrik egy pillanatra, és levegőt sem merek venni addig, míg újra el nem halkul minden. Remek. Annyira paranoiás leszek az ő sötét múltjától, hogy a saját szomszédaimtól is félni fogok. Fényes kilátások.

- Csak ha van értelmük – válaszolja nyugodtan, újra teljesen rám figyelme. Most rajtam a fintorgás sora.

- Számomra, vagy számodra? – ajkai megrezzennek, és halvány mosolyra húzódnak. Rögtön gondoltam. Gondterhelten masszírozom meg orrnyergemet, keresve valami kiskaput, amivel meggyőzhetném, de semmit sem találok. Egyszerűen annyira különbözünk, hogy mást diktál a józan eszünk. De ha nem bír magával, esküszöm, hogy kapni fog egy nyakörves pórázt és szájkosarat. – Sejtettem… - mormogom halkan, megadva magamat. Valamiért tudom, hogy ennek a vitának semmi értelme. – Végül pedig, – leeresztem kezemet, a sárga tekintet egy pillanatra követi a mozdulatot, mintha mindent szemmel akarna tartani. – nem léphetsz be a hálószobámba.

Vonásai megfeszülnek, füle irritáltan mozdul hátrafelé. Még vállain is látom a csalódott tehetetlenség nyomát. Egyszerre tűnik dühösnek és levertnek szavaimtól. Elbizonytalanodva figyelem reakcióját. A kellemetlen némasága annyira bántó, hogy meg kell dörzsölnöm karomat. Valami nem stimmel. Eddig azt hittem megértette, hogy a mi szokásainkkal ez eléggé szembe megy, de nem kérdeztem őt a sajátjaikról. Mennyire sértettem meg vajon ezzel a tiltással? Miért akart egyáltalán mellettem lenni, amíg alszom?

- Nem azért jöttél be éjszaka, hogy ellenőrizz, ugye? – egyszer azt olvastam, hogy a macskák is csak azért másznak az arcodba alvás közben, hogy megvédjenek, és ellenőrizzék, hogy jól vagy e. Ilyesmi lehet a háttérben?

- Nem csak azért – legalább tényleg nem hazudik. Kérdve emelem meg szemöldökömet, jelezve, hogy ennyivel nem fogom beérni, jobban jár, ha beszél. – A népemnek fontos a fizikai kapcsolat, az érintések, és mások közelsége – remek, ettől tartottam. Mintha köveket pakolna a gyomromba. – Te pedig a párom vagy – a kövek után egy fél hegyre elég szikla súlyát érzem magamon. A hangsúly, amivel kiejti ezt, és a tekintet, amivel közben rám bámul szinte megfojt. Valahogy olyan valóságos. Mintha ezzel a mondattal igazolhatná minden tettét. Nem. Rohadtul nem. Én nem fogom ezt elfogadni. – És nagyon finom az illatod – mintha csak nyomatékosítani akarná szavait, apró mosollyal hajol közelebb arcomhoz, amitől rexlefből simulok a szék háttámlájához.

Fintorogva támasztom egyik tenyeremet a homlokára, és próbálom távolabb tolni magamtól a fejét. Meglepő módon nem ellenkezik, csak enged a szelíd erőszaknak. Sőt, úgy simul a bőrömhöz, mintha a legkisebb érintés iránt is sóvárogna.

Mert talán így is van.

Ellágyulva figyelem félig lehunyt szemeit, és kisimuló vonásait. Hiába határoztam el, hogy neheztelni fogok rá a viselkedése miatt, rögtön az elején elbukok. Hogy lehet egy férfi ennyire vonzó, furcsa és aranyos egyszerre? Tényleg olyan, mint egy kutya. Az egyik pillanatban kiabálsz vele, és legszívesebben jól elvernéd, mert széttépte a párnákat, a másikban pedig gügyögve vakargatnád a hasát.

Amikor jobban bele akar simulni tenyerembe, elhúzom a kezemet. Tisztázzuk, nem fogom gügyögve vakargatni Rakan hasát.

- Nem aludhatsz velem – ellentmondást nem tűrve teszek pontot a dolog végére. Arcán eluralkodik a csalódottság, amitől egy pillanatra majdnem ismét elgyengülök. De csak majdnem. Dicséretére legyen, hogy nem áll le vitatkozni nekem. Valószínűleg ő is érzi, hogy ebben jelenleg nem fogunk dűlőre jutni. Pedig az asztalra fektetett megfeszülő ujjai alapján lenne mondanivalója a számomra. – De azt nem tiltom meg, hogy időnként hozzám érj – egészítem ki halkan a legújabb szabályunkat. Meglepetten fürkészi arcomat, mintha nem lenne benne biztos, hogy komolyan gondolom. Fülei izgatottan rezzennek meg, és mosolya is visszatér. Csak tudnám, hogy miért könnyebbülök meg ettől ennyire.

Úgy kell kezelnem, mint egy kutyát, aki folyton a gazdája ölébe akar bújni. A farkasok is falkában boldogok igazán, a szavai alapján ebben hasonlítanak a vadállatokhoz. Nem akarom megfosztani attól, ami a természete része, de árnyalhatunk rajta, hogy számomra is kényelmesebb legyen. Remélem képes lesz rá.

- Időnként? – nem. Nem lesz képes. Vajon, ha az arcába borítom a reggelim, eltűnik az az apró kis kihívó mosoly az ajkairól? Miért kell minden vonzó pasinak ennyire tenyérbemászónak is lenni? Ezt a két tulajdonságot együtt osztogatták teremtéskor?

- Milyen gyakran lenne rá igényed? – már akkor megbánom a kérdést, amikor kimondom. Tekintete lentebb kalandozik arcomról, benne mindennel, amit tudnom kell. És amit nem is akartam igazán tudni. – Inkább ne válaszolj – sóhajtom gondterhelten, és lehunyom szemeimet. Mi van, ha úgy működik a dolog, mint a nagymacskáknál? Találkoznak, párosodnak, aztán mindenki megy a saját dolgára. Lehet hamarabb szabadulnék ettől az egész riasztóan idegen fantáziavilágtól. Kár, hogy már a puszta gondolattól is lángra kap az arcom. Képtelen lennék ilyesmire. – Rakan, meg kell értened, hogy az én népem más – tanácstalan grimasszal nyitom fel újra szemeimet. Engem figyel, de nem tudom eldönteni, hogy egy veszélyes ragadozó, vagy egy elvakult hősszerelmes tekintetével. Talán valahol a kettő közt. – Nálunk nem szokás folyton rajta tartani a kezed a másikon, hacsak nem vagyok egy… pár – az utolsó szót már szinte csak tátogom, mikor leesik, hogy ezzel is csak őt igazolom. Az ő szemében egy pár vagyunk, szóval mindkét világ szabályai szerint akkor érhet hozzám, amikor csak akar. Miért keveredtem ebbe?

Tehetetlen nyöszörgéssel tolom félre a tányért, és borulok le összefűzött karjaimra. A rám boruló sötétség segít kicsit az egyre erősödő, lüktető fejfájásomon. A testemnek tényleg túl sok volt az elmúlt tizenkét óra. Megértem. Lassan az agyam is kezdi feladni. Kezdek kifogyni az ötletekből és érvekből. Már nem is ellenkezem, mikor megérzem tincseim közé kúszni hosszú ujjai ismerkedő érintését. Igazából meglepően kellemet és megnyugtató. Ha eltekintünk attól, hogy egy farkasember csinálja, akit alig fél napja ismerek. Ja és persze attól, hogy a saját világában körözött bűnöző, aki megszökött, hogy engem keressen. Állítólag. Aztán lehet, hogy ez csak valami fedősztori, amivel próbálja elérni, hogy rejtegessem őt az üldözi elől. Mintha sokat érnék a multiverzumok közt közlekedő szuperkatonákkal szemben.

Halk sóhajjal engem távozni feszültségem egy apró kis darabját. Tudom, hogy igazat mond nekem. Vagy legalábbis elhiszi, hogy az az igazság, amit ő gondol. De én nem tudom elfogadni. Nem akarom elfogadni. Még csak tanácsot sem kérhetek senkitől, hogy mi az isten nyilát kezdjek ezzel az egésszel. Mégsem hívhatom fel anyát, hogy szia, van egy másik világból érkezett félig kutya pasi a lakásomban, aki azt állítja, hogy én vagyok a lelke másik fele, szerinted igazat mond? Szinte látom magam előtt, hogy ha Sue hallana erről, megpróbálná magának megszerezni Rakant, ahogy minden helyes pasival teszi az egyetemen. Jack pedig valószínűleg ráhívná az FBI-t, csak hogy megszabaduljon egy riválistól, aki szintén rám pályázik.

Azt hiszem új barátok után kéne néznem.

- Mióta keresel eng… a párodat? – fáradt sóhajjal töröm meg a percek óta tartó csendet, némán átkozva magam a nyelvbotlásért. Fel sem kell néznem, hogy tudjam, vigyorog. Átkozott vérfarkasok.

- Lassan öt éve, hogy megéreztem a hívást – meglepetten kapom fel fejemet, és elkerekedett szemekkel bámulok arcába. Visszahúzza kezét, bár látom rajta, hogy nem túl szívesen teszi. Legalább megértett valamit abból, amit magyaráztam neki.

- Öt éve? – lehet csak rosszul hallottam. Reménykedve harapok alsó ajkamba, de Rakan bólint. A francba. – De hiszen akkor még csak egy kölyök voltam – értetlenségem kétségbeeséssel vegyül. Tehát azt állítja, hogy lassan öt éve utazgat világok között, kutatva egy gyerek után, aki a párja. A farkasok falkában járnak, nem kéne neki a fajtársaival lennie inkább? Miért hajkurászott helyette egy gyereket, akit nem is ismer? Miféle beteges dolog ez?

- De a tested már készen állt a…

Pánikolva pattanok fel, a szék kellemetlenül csikordul végig a járólapon. Még ő is hátra simítja füleit, hogy védje őket a zajtól.

- Ezt ne fejezd be! – hangom élesebb a megszokottnál, és valószínűleg ő is kiszúrja, hogy ez most más helyzet. – És ne is említsd soha többé! – szemei összeszűkülnek, úgy méreget, mint egy valódi ragadozó. Menekülök pillantása elől. Remegésem leplezve ragadom meg a tálat, és sietve megcélzom a wc-t, hogy megszabaduljak az érintetlen, szétázott gabonapehelytől. Már úgy sincs étvágyam.

Mikor visszaérek, egy pillantásra sem méltatom, csak a mosogatóhoz lépek, hogy elöblítsem a tányért. A szükségesnél tovább folyatom a vizet, hogy nyerjek magamnak egy kis időt.

- A ti fajotok később választ párt? – megfeszülök egy pillanatra, de végül egy reszketeg sóhajjal kifújom a levegőt, és leeresztem vállaimat. Rakan nem akar rosszat, egyszerűen úgy tűnik, hogy a népe még jobban különbözik az enyémtől, mint hittem. Végül is az állatok is hamar rátérnek az utódgyártás kérdésére.

- Lényegesen – kiszáradt a szám. Hiába nyelek nagyokat, minta egy kaktusz akadt volna meg a torkomban. Nem szabad kiborulnom ezen. Nem az ő hibája. Ő egy idegen a világunkban. Még az is lehet, hogy náluk teljesen másképp telik az idő. Hogyan számolják a napokat? Az éveket? Gyorsabban, vagy lassabban fejlődnek nálunk? Túl sok a kérdés, azt sem tudom, hogy hol kezdjem. Kicsit korainak érzem a Kepler-törvényeket magyarázni neki, amikor a népe valószínűleg még évszakok és a nap járása alapján számolja az idő mulását. – Te mennyi idős vagy? – szándékosan nem évet kérdezek, miközben kezemet törölgetve fordulok ismét felé. A pultnak támaszkodva figyelem ugrásra kész alakját.

- Harminchat tavaszt éltem meg – fejemet oldalra billentve tanulmányozom a vonásait. Ezek után főleg nem vagyok benne biztos, hogy azonos az időszámításunk. Lehet, hogy náluk két tavasz közt kevesebb idő telik el, mint nálunk.

- Nem tűnsz annyira idősnek – majdnem negyvenhez közeledve már látszania kéne egy-két ráncnak, sőt akár őszülő hajszálnak is. Ő azonban nem sokkal néz ki idősebbnek, mint én. Maximum két-három év pluszt írnék fel neki hozzám képest. Mi van, ha… Ismét ajkamba harapok, és egy pillanatra kibámulok a Rakan mögötti széles ablakon. Nincs sok tudásom más fajokról, de a filmekben sokszor van egy közös pont. – Örökké élsz, mint a vérfarkasok?

Úgy néz rám, mintha a világ legnagyobb ostobaságát kérdeztem volna.

- Senki sem él örökké – a hangsúlya olyan, mint apámnak, ha zöldségeket magyaráztam családi vacsora közben. – A legidősebbjeink és csak száznegyven tavaszt láttak a haláluk előtt – halkan felhorkantok, és fejemet csóválva kezdem elpakolni a reggeli maradványait, amiből végül egyikünk sem evett egy falatot sem.

- Csak? – fintorogva csóválom meg a fejemet. – Fele annyi ideig fogok élni, mint te. Hogyan hiheted mégis, hogy én vagyok a párod? – ostobaság. És hatalmas kicseszés az isteneik, szellemeik, vezetőik, vagy akármilyeik részéről. Nem elég, hogy olyan párt adnak neki, akitől nem lehet gyereke, de még jóval idő előtt meg is fog özvegyülni. Tuti valami olyat tett, amivel magára haragította őket.

- A rövid életek is lehetnek tartalmasak és értékesek – meglepő komolysággal ejti ki ezeket a szavakat. Nem tudom, hogy amiatt, mert tényleg így gondolja, vagy mert most realizálódott benne, hogy én közel sem vagyok olyan tökéletes hozzá, mint eddig gondolta. Ennél több dologban nem is nagyon különbözhetnénk. – Főleg a párod oldalán – szemforgatva sóhajtok fel, de képtelen vagyok teljesen elengedni szavait.

Vajon utánam halna, ha egy együtt töltött élet után elveszítene? Sosem voltam igazán romantikus alkat, de ettől a lehetőségtől még az én torkom is összeszorul. Ha megírnám a történetet, milliónyi lányt ríkatnék meg.

Túl komollyá és nehézzé vált most ez a téma, ideje, hogy menekülőre fogjam. Kell egy kis friss levegő, hogy kiszellőztessem a fejemet.

- Elmegyek vásárolni valami kaját és néhány ruhát neked. Addig maradj a lakásban kérlek – bólintásától megkönnyebbülve indulok el hálóm felé. Látom, ahogy megrezzennek fülei, sőt esküdni mernék, hogy egész testével bemozdul, ezért a legszigorúbb pillantásomat elővéve emelem fel mutatóujjamat. – Ide pedig ne gyere be, amíg öltözöm! – még látom a sunyi kis mosolyt, amit elterül ajakain, mielőtt az arcába vágnám az ajtót.

Átkozott vérfarkasok.  

oOoOo

- Ez gyerekekre való – értetlenül pillantok hátra, kezemben egy doboz tojással, aminek éppen helyet próbálok szorítani a megpakolt hűtőben. Szerintem azóta nem volt ennyire teli, hogy ideköltöztem. Talán kicsit túlzásba estem, de azt hiszem, hogy új lakótársam fogyasztása nagyobb az enyémnél. Természetesen nem fogok sztárséffé válni a kedvéért, a kaja nagy része olyan, amit csak be kell dobni a sütőbe, vagy a mikróba.

Rakan a kanapéra rakott szatyrok mellett áll, amiben az a néhány ruha van, amit találomra választottam neki. A kezében éppen az egyik fekete alsót tartja, bizalmatlanul méregetve az ártatlan ruhadarabot. Jaj istenem.

Égő fülekkel rakom le a tojástartót, és lépek oda mellé. A hétvégi teendőim listáján nem szerepelt, hogy egy vadembert tanítsak az alsógatyaviselés szabályaira.

- Az egy alsónadrág – a pillantásból, amit rám vet, arra jutok, hogy akár azt is mondhattam volna, hogy egy indukciós főzőlap, pont ugyanannyira értette volna. Halkan felsóhajtva húzom feljebb pólómat, és lentebb a melegítőnadrágom derekát. – A rendes alá kell venni, hogy kényelmesebb legyen. Látod? – mutatóujjammal megkocogtatom alsóm szélét, imádkozva, hogy ne kapjon lángra az arcom. A tekintete alapján azonban egészen más miatt kellene aggódnom. Zavartan takarom el ismét magam, és még egy lépést is hátrálok. – Ne mondd ki, ami a fejedben jár – lángoló arccal kapom ki kezéből az alsót, ami nem túl egyszerű művelet, tekintve, hogy ujjai úgy szorulnak rá, mintha az életébe próbálna kapaszkodni. – Rakan, idefent – halkan megköszörülöm torkomat, ahogy próbálom visszanyerni figyelmét. Összerezzen, mielőtt az arcomra kapná a tekintetét. Bár talán jobb lett volna, ha nem látom ezt az éhséget a szemeiben. Az arany pillantás forrón égeti a bőrömet. – Nem kell felvenned. De ezeket igen – a kezébe nyomok egy nadrágot és egy pólót. – Menj a fürdőbe, zuhanyozz le, és öltözz fel. Aztán majd újra kötözöm a sebedet – hadarom, és vállainál fogva fordítom meg, majd kezdem taszigálni a fürdőszoba felé. Kelletlenül hagyja magát, de meg mernék esküdni, hogy hallom ahogyan halkan morog. Remélem csak képzelem. Nagyon remélem. Ahogyan azt is, hogy a libabőröm azelőtt elmúlik, hogy észrevenné.

Megkönnyebbült sóhajjal csukom rá az ajtót, és menekülök vissza a konyhába. Istenem, azt hittem egyszerűbb lesz, de nagyon alábecsültem ezt a helyzetet. Már az is végtelenül kínos volt, hogy próbáltam megbecsülni mekkora ruhákat vegyek neki. Meg hogy be kellett tennem a lában egy végtelenül furcsa, cosplay kiegészítőket és felszereléseket árusító boltba. Ez volt a legközelebbi hely, ahol találtam olyan nadrágot, amit egy farokkal is lehet hordani. Vagyis kettővel. Vagyis… áhh, nem számít. A lényeg, hogy az eladó csaj látta rajtam a végtelen tanácstalanságot, és kisegített. Nagyon remélem, hogy méretben is passzolni fog mindkettő, mert egyhamar nem akarok visszamenni oda.

Szerencsére hamarosan a víz csobogását is meghallom. Úgy tűnik ügyesebben feltalálja magát, mint gondoltam. Ha harcos volt, akkor biztosan kiképezték arra, hogyan maradjon életben más világokban. Ebbe a gépi világok is beletartoznak? Vannak szakkönyveik az angol wc és az autók használatáról? Nem hiszem ez már túl elrugaszkodott elképzelés, még a jelenlegi helyzetemhez képest is.

Befejezem a pakolást, és kikészítem a dohányzóasztalra a két jól megpakolt szendvicset, amit magunknak vettem reggelire. Vagyis inkább lassan ebédre. A ruháit összehajtogatva pakolom be a szekrénybe, az ágyneműje helyére. Időnként bizonytalanul pillantok a fürdő felé, ahol a csobogás még mindig kitart. Vagy szereti a hosszú fürdőzést, vagy nem jött rá hogyan zárja el, vagy…

- Az isten szerelmére már Resven – nyöszörögve temetem ismételten lángoló arcomat a tenyerembe. Elég volt elképzelnem, hogy Rakan…

A picsába.

A telefonom hangja ment meg a teljes összeomlástól. A kanapéra rogyva fogadom a videóhívást, meg sem nézve, hogy kitől jön.

- Res – visszafojtom nyögésemet, és egy mosolyt magamra erőltetve nézek szembe Jack idegesítően jóképű, szélesen vigyorgó arcával. – Elég rosszul nézel ki, minden rendben? – vigyora elhalványul, ahogy közelebb hajol telefonjához.

- Mindig tudod, hogyan kell bókolni valakinek, Jack – megszokásból túrok hajamba, hogy eligazítsam szénakazalként szétálló tincseimet. – Jól vagyok, csak nem aludtam túl jól.

- Megint rémálmok? – hátradől, szemüvegén megcsillan a fény. Nem szoktam a furcsa álmaimról részletesen beszélni másoknak, de a létezéséről tudnak néhányan. Megesett, hogy együtt tanultunk és együtt aludtunk, olyankor pedig nehéz elrejteni az ilyesmit.

- Olyasmi – fintorogva rántom meg vállamat. – Miért hívtál?

- Gondoltam tanulhatnánk holnap együtt Glasser vizsgájára. Tudod, hogy egy szavát sem szoktam érteni, de ti valahogy nagyon egy hullámhosszon vagytok. Talán segíthetnél, hogy összerakjam a dolgokat – ja. Tanulni. Véletlen sem egy újabb próbálkozás arra, hogy kicsikarjon belőlem egy randit. Ez a srác sosem adja fel, pedig tudja, hogy esélye sincs. Nem passzolunk össze. Kezdem azt hinni, hogy senki mással sem. – Nem mondtad, hogy van nálad valaki – homlokráncolva pillant mögém, én pedig rémülten, soha nem látott sebességgel tiltom le a kameraképet.

Hátra fordulok, a fürdő és a kanapé közt álló, feszültnek tűnő Rakanra bámulva. Mikor jött ki? Miért nem hallottam belőle semmi? Mi az isten történik az életemmel? Ujjaim görcsösen szorulnak a mobilra.

- Res, jól vagy? – Jack hangja élesen szól a telefonból. Megrezzenve szakítom el tekintetem a fekete nadrágba és pólóba bújt farkasemberről.

- Persze, minden rendben. Ő egy ismerősöm, aki nálam csövezik egy ideig – hadarom gyorsan, mielőtt Rakan hozzáfűzhetne valamit. Csak remélni tudom, hogy elég messze volt, és nem látszottak a fülei. – Majd hívlak a tanulás miatt oké? Holnap tuti nem jó, de majd egyeztetünk. Jó hétvégét, Jack – válaszát meg sem várva nyomom ki, és dobom a mobilt a szendvicsek mellé.

Szinte elfolyok a kanapén, ahogy tenyereimbe temetett arccal próbálom összeszedni magam. Esküszöm, hogy azonnal sírni kezdek, ha meghallom a helikoptereket és a rohamrendőröket. Hallom Rakan lépteit közeledni, felhúzom térdeimet, hogy leülhessen a kanapé másik végébe.

- Kommunikációs eszköz? – hangja mélyebb, mint korábban, mintha feszültebb vagy rosszkedvűbb lenne. Pedig egy zuhany általában segít az embernek.

- Igen. Mobiltelefon – dünnyögöm halkan.

- Ki volt az? – hangja annyira idézi egy farkas halk morgását, hogy muszáj kilesnem ujjaim közül. Tekintete talán sosem volt még ennyire vad és állatias, mint most. Nyelek egyet, hogy leküzdjem menekülési kényszeremet.

- Jack. Egy ismerősöm – talán barátom, de sosem esett jól kimondani ezt a szót. Mintha senkire sem illene igazán.

- Mit akart? – homlokomat ráncolva eresztem le kezeimet, és tornázom kicsit fentebb magamat. Könyökeimen megtámaszkodva, elgondolkodva figyelem feszült vonásait. A ruhák tökéletesen illenek rá. Arca már nem piszkos, tincsei nedvesen kunkorodnak.

- Nem hallottad az egészet? – talán csak a legvégén osont mögém.

- Nem értettem – javít ki feszülten. Fejemet oldalra billentve, értetlenül pislogok rá. Mi az, hogy nem értette? – A nyelvetek furcsa és értelmetlen hadoválás.

- A nyelvünk? – felkászálódom, törökülésbe húzva lábaimat. – De hát ugyanazt a nyelvet beszéljük, mint te – már megint ez a nézés. Mintha ostobaságokat fecsegnék össze. Pedig így van, különben, hogy a bánatba értenénk meg egymást?

- Te beszéled, az én nyelvemet – szemeim hatalmasra kerekednek, szívem kihagy egy ütemet, a teljesen értelmetlen és lehetetlen marhaság hallatán. Ez teljes mértékben lehetetlen. – Mert a párom vagy – bár tekintetéből még mindig nem tűntek el az állatias érzelmek, ajkai elégedett mosolyra húzódnak. Mintha mindvégig ez lett volna a végső ütőkártyája.

Aljas. Szemét. Barom.

- Hazudsz – vágom rá élesen. Mosolya eltűnik, közelebb hajol hozzám, de még kitartok, és nem fogom menekülőre.

- Nem hazudnék neked – hátrébb dőlök, hogy ne érezzem forró légvételeit az arcomon. Bőröm lángol, szívem kétségbeesett tempóban ver. – Miért tiltakozol ennyire a nyilvánvaló ellen? – közelebb hajol, én pedig tovább dőlök. – A párom vagy, még ha nem is érzed. Másképp nem értenénk meg egymást – fejem a kanapé karfájához ér, jelezve, hogy már nincs hová menekülni. – Másképp nem találtunk volna egymásra – megreszketek halk, mély hangjának simogató érintésétől. Még az is szexi, ahogyan beszél. Basszus.

- Én nem találtam rád – hangom megremeg, ahogy próbálok értelemes szavakat formálni.

- Tudtad, hogy ott vagyok azon a fán. Senki más nem talált rám, csak te – elnémulva kerekednek ki szemeim. Az csak egy véletlen volt. Egy rohadt nagy véletlen.

Vagy talán mégsem?

- Nem! - rémülten gördülök oldalra, mikor meglátom arcát közeledni a sajátomhoz. Összeakadt lábakkal, fájdalmas nyekkenéssel, nem túl elegánsan puffanok a szőnyegen, de legalább megszabadultam émelyítő közelségétől.

Düh, kétségbeesés, rémület.

Egy hányingerkeltő elegy.

https://www.youtube.com/watch?v=KJHwKCN5uB4

Jól esik a tompa zsibbadás, a kellemes üresség, az egyenletes légzésre való koncentráció. Izzadt pólóm hűvösen tapad bőrömhöz a vastag melegítőfölső alatt. Az éjszakai szellő tincseimbe kapva figyelmeztet, hogy lassan ideje haza indulnom.

Az utolsó körön már senkit sem látok, csak az egyik padon alvó idős hajléktalant, aki ugyanúgy a park lakói közé tartozik, mint az énekesmadarak, mókusok, vagy apró gyíkok, akik a sziklákon szoktak melegedni. Már csak kétszáz méter választ el a céltól. Néhány lépés a sövény közti kis nyílástól, amin át kijuthatok a főút mellé.

De sosem érem el.

Zihálva torpanok meg a magas, sötét köpenybe bújt alak láttán, aki a semmiből tűnik elő. Homlokráncolva, aggódva méregetem az ismeretlent, aki nem úgy tűnik, hogy ki akar térni az utamból. Nem tudom eldönteni, hogy köpenyes igazságosztónak képzeli magát, vagy pedig egy perverz, mutogatós faszi, aki éppen itt akarja kirakatba rakni a családi ékszereket. De az is lehet, hogy csak egy fura pasi, aki eltévedt. Nem kell mindig a legrosszabbra gondolnod, Res.

Lassan kiveszem fülemből az airpodot, és óvatosan a zsebembe csúsztatom. Ujjaim a mobilom köré fonom, bár nem biztos, hogy elég gyorsan elő tudom kapni, ha ez a hústorony rám veti magát. Vajon, ha elég hangosan kiáltok, az utcán meghallja valaki? A forgalom zaja erős ugyan, de látok rá esélyt.

- Mit akar? – kérdem nem túl barátságosan. Valamiért nem tudok kedveskedni random alakokkal az éjszaka közepén. Esküdni mernék, hogy a csuklya alól sárga szemek villannak rám. Biztosan kevés oxigénhez jutott az agyam futás közben, és képzelődök. Az arcából semmit sem tudok kivenni, az egész alakja mintha bármelyik pillanatban beleolvadhatna a sötétségbe, ahonnan jött.

A hideg futkorászik a hátamon ettől az alaktől. Legszívesebben megdörzsölném karomat, és elrohannék az ellenkező irányba. Valamiért mégis maradok.

- Nem akarlak bántani – mély hangja összeolvad az éjszakai park állatainak neszezésével. Felemeli karját, amitől a köpenye szétnyílik. Hiába, alatta is feketét visel, így csupasz karjai fakóságán kívül semmit sem látok belőle. Azt a semmit is csak egy pillanatra, mielőtt lekuporodna a földre.

Értetlenül pislogok, próbálva befogadni a szürreális látványt. Egy pankrátor alkatú csuklyás útonálló guggol a park ösvényén. De mégis miért? Lehet, hogy be van lőve? Nagyon jó anyagot szívhatott, ha ennyire el van szállva a valóságtól.

- Ezt könnyebb lenne elhinnem, ha látnám az arcát – talán a tekintetéből ki tudok olvasni valamit. Abban mindig egészen jó voltam. Ha szerencsém van, akkor nem egy Ted Bundy típusú szépfiú, aki simán átver a mosolyával.

Megmozdul, de a mozdulat felénél megtorpan és tétovázik. Tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Nem akarja, hogy lássam az arcát. Lehet, hogy valami körözött bűnöző? Minden izmom megfeszül, kész vagyok bármelyik pillanatban kilőni, ha a szükség úgy hozza. Erőben biztosan fölém kerekedne, de ahhoz utol kell érnie. A hozzá hasonló alkatú pasik nem túl jó futók.

- Előbb el kell mondanom, hogy egy másik világból érkeztem. Csakis miattad.

Mi a franc?

Elkerekedett szemekkel bámulok a formátlan sötét kupacra, pár méterre tőlem. Ez most komoly? Jézusom, ez a legbénább szöveg, amit valaha hallottam. Még egy ’ZS’ kategóriás filmben is jobb dumát találnak ki. Néma fintorral és kényszeredett nevetéssel rázom meg a fejemet. Tekintetem körbe siklik, hátha meglátom a kamerát valahol a fák közé rejtve. Tuti valami elcseszett TikTok videó készül éppen.

- Na jó, ki vett rá erre a bugyuta tréfára? Talán Jack? – belőle ki tudok nézni ekkora baromságot. Talán így áll bosszút, amiért az utóbbi időben nem tudott elrángatni magával sehova. Van egy sanda gyanúm, hogy bejövök neki, és a legtöbb meghívása egy burkolt randi ajánlat, de nem tudom őt hova tenni. totál lökött, jófej sárc, de ha tényleg ő áll emögött, akkor hiányzik egy kereke.

Karomat mellkasom előtt összefonva lazulok el. Ha el akarna rabolni, akkor jobb szöveggel állt volna elő. Ha pedig ki akarna nyírni, akkor hordana össze ennyire ostobaságot, csak tenné a dolgát.

- Nem ismerek semmiféle „Jack”-et – úgy emelkedik fel a földről, mint egy horror film sötét démonja. Esküdni mernék, hogy még a Holdat és a lámpák fényét is kitakarja, mikor közelebb lépve felém magasodik. Hangja mély, és kísértetiesen hasonlít egy vadállat morgásához. Ilyen közelről már belátok a csuklya alá. A rám ragyogó sárga szemek egy rohadtul para ragadozóra emlékeztetnek. Ajkai egy pillanatra megrándulnak, és esküdni mernék, hogy kihelyezett szemfogakat látok. Pulzusom az egekbe szökik, egész testem készen áll a menekülésre. Ez a pasi rohadtul nem százas. – És ez nem tréfa. Érted jöttem ide – mintha csak megnyomta volna a katapult gombot. Nincs az az isten, hogy egy perccel is tovább maradjak a közelében. Amíg ő a csuklyával van elfoglalva, én eliramodok a másik irányba. Nincs más célom, csak messze kerülni tőle. Rohadtul messze.

Zihálva kapkodom a levegőt, miközben hátra pillantok vállam felett. Bassza meg. Bassza meg. Bassza meg. Miért ilyen gyors? Hogy lehet máris ilyen közel? Pánikolva engedek lábaimnak, és próbálok az út felé kanyarodni, ami talán nem teljesen kihalt. Ha nem vagyok egyedül, csak nem fog elcibálni észrevétlenül a kicsájáig, és betuszkolni a csomagtartójába.

De elmérem a távolságot.

Szinte lassítva látom a közeledő autó fényszóróit. Tudom, hogy már esélyem sincs megállni, mielőtt a lendületem elé sodorna. Szemeimet összeszorítva készülök fel a becsapódásra. Érzem a rántást. Érzem ahogy a puha talajnak csapódom. Hallom a fülsértő dudálást, a fékek kétségbeesett sikolyát, de nem érzek fájdalmat. Legalábbis nem elég nagyot. Levegő után kapkodva, halk nyögéssel nyitom fel szemeim, hogy még éppen láthassam a bokrok közé zuhanó alakot.

Istenem, ez rohadtul nem történhet meg.

A világ elcsöndesül, mintha füldugókat kapnék. Nincs más, csak zakatoló szívem ritmusa, és a rám szegeződő arany színű szempár, ami szinte világít a sötétben. Vonásai eltorzulnak a fájdalomtól, fülei idegesen simulnak hátra.

Fülei?

Zavart rémülettel hunyorgok, de mire a zuhanástól még tompa fejem kitisztul, ő eltűnik. Egyszerűen beveti magát a park sűrű növényzetébe. Hatalmasra nyílt szemekkel, némán tátogva figyelem a helyet, ahol eggyé olvadt az éjszakával. Biztosan tévedtem. Biztosan csak rosszul láttam. A csípőm mellett a fejemet is beüthettem mikor a földnek csapódtam. Azok nem lehettek fülek. Tuti biztos, hogy nem lehettek azok.

Mintha kitépnék fülemből a dugókat, amik eddig csendessé változtatták a világot. Emberek kiabálása, autók dudálása és szirénák éles rikácsolása roppantja össze az éjszaka nyugalmát. Szinte észre sem veszem a körém gyűlő alakokat. Nem értem a kérdéseiket, nem érzem aggodalmas érintéseiket. Nem tudok másra koncentrálni, csak a pontra, ahol a furcsa idegen felszívódott.

„Érted jöttem ide.”

Ki vagy te, és mit akarsz tőlem?

oOoOo

- Biztos benne, hogy ne kísérjem haza? Vagy talán felhívhatnék valakit – lágy, megnyugtató mosollyal rázom meg fejemet. A középkorú nő, aki az elejtől fogva mellettem téblábolt, még mindig nem tűnik túl meggyőzöttnek. Kate, azt hiszem. Ő ért oda hozzám először, és ő mondott el mindent a kiérkező zsaruknak helyettem. Én képtelen voltam koncentrálni. Legalább fél órába telt, mire a fülzúgás abbamaradt, és a szívverésem visszatért egy fentartható ritmusba. A mentősök szerint nincs semmi komoly bajom, megúsztam néhány zúzódással, ami pár napig még lüktetni fog, de szerencsém volt. Nem úgy, mint a férfinak, aki visszarántott a kocsi elől.

Pulzusom ismét megugrik csupán attól, hogy eszembe jut az aggodalommal teli aranysárga tekintet. Persze hogy senkinek sem szoltam az agyarakról és fülekről, nem hiányzik néhány éjszaka a zártosztályon. Még abban sem vagyok biztos, hogy valóban ezeket láttam. Lehet csak a pánik és a sokk mosta össze a valóságot valami képregénnyel, amit egyszer olvastam a múltban. Csak ez lehet a racionális magyarázat. Vagy hogy a férfi nem is létezett.

Átfésülték a parkot, követték a vérnyomokat, de semmi. Mintha a föld nyelte volna el őt. Mintha teljesen felszívódott volna. Pedig én tudom, hogy még itt van. Fogalmam sincs honnan, de tudom. Érzem magamon a pillantását, a jelenléte vibrálását a levegőben.

- Köszönök minden segítséget, de itt lakom ebben az épületben – fejemmel a szomszédos sokemeletes lakóház felé intek. Értékelem az aggodalmát, de most csak azt érzem, hogy minél hamarabb meg akarok szabadulni tőle. Még néhány hálás és aggodalmas szó, és el is érem a célomat.

Reszketeg sóhajjal fordulok a park sötétebb, kivilágítatlan részei felé. Ez egy rossz ötlet. Egy borzasztó ötlet. Most azonnal haza kéne mennem, és innom egy teát, ami kicsit lenyugtatja az idegeimet. Mégsem teszem. Mert van valami a fák között, ami vonzz. Aminek nem tudok ellenállni. Valószínűleg csak a kíváncsiság. Ki kell derítenem, hogy hallucináltam-e az egészet, vagy valóban megtörtént.

Az ujjaim remegnek, ahogy előkotrom mobilomat, és felkapcsolom rajta a zseblámpát. Egy horrorfilmben ez lenne az a rész, ahol üvöltenék a képernyővel, hogy az ostoba főszereplő sosem látott még filmeket, vagy csak ennyire ostoba? Nem sétálunk bele vakon egy ilyen nyilvánvaló csapdába. És láss csodát, mégis.

Néhány letört ég megroppan lépteim alatt, és én mindegyiknél egy kisebb szívinfarktust kapok. Amikor egy sün moccan meg az egyik bokor aljában, még a telefont is kiejtem a kezemből.

- Nem hiszem el, hogy tényleg ezt csinálom – halkan mormogva veszem újra kézbe a készüléket, és engedek a láthatatlan késztetésnek, ami folyton egyetlen irányba húz.

A lámpák fénye ide már nem ér el, és az éjszakai forgalom zajai csak erősen megszűrve. Ellenben riasztó recsegések, a lombok susogása, és állatok neszezése kíséri minden léptem. Minél bentebb érek, annál erősebben érzem elmémben a különös bizsergést, és annál ostobább ötletnek gondolom, hogy bejöttem ide. Fogalmam sincs mi ütött belém, én nem szoktam ennyire ostoba döntéseket hozni.

Ajkamba harapva dörzsölöm meg felkaromat, ahogy egy vaskos, öreg fához érek. Tudom hol vagyok, jártam már itt korábban. Tanultam már ez alatt a fa alatt, amikor megelégeltem a bezártságot. De nappali fényben nem tűnt ennyire vészjóslónak. Óvatosan világítok körbe, bármilyen nyomot keresve, de nem látok semmit. Pedig itt van. Itt kell lennie. Legszívesebben lyukat kaparnék a koponyámba, hogy eltűntessem ezt a különös, riasztó érzést.

Kezem szinte magától mozdul, és irányítja a lámpa gyenge fényét a fa lombjai közé. Logikus. Ha a bokrok közt nincs, odafent kell lennie. A filmekben is mindig a vaskos ágakon rejtőznek el.

- Tudom, hogy ott vagy – hangom meglepően határozott ahhoz képest, ahogyan érzem magam. Liftezik a gyomrom. Zsong a fejem. Érzem a teljes végkimerülés előszelét. Lehet, hogy tök feleslegesen fenyegetek egy mókust, mert a férfi nem is létezik.

Mikor már kezdem azt hinni, hogy tényleg valami súlyos baj van az agyammal, meghallom a mély hangot. Mintha most is a természet maga szólna hozzám. Kellemes, de mégis valahogy idegen. Libabőrös leszek tőle.

- Sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem állt szándékomban – legszívesebben gúnyosan felhorkantanék. Ha nem áll szándékodban ráijeszteni valakire, akkor nem támadod le egy sötét parkban azzal, hogy érte jöttél és magaddal fogod vinni őt. – Izgatott lettem, mert már nagyon régóta kereslek Téged – nem kerüli el figyelmemet a hangsúly, amivel az utolsó szót ejti ki. Ismét érzem a késztetést, hogy messzire meneküljek tőle.

Teszek is egy tétova lépést, de valami megállít. A kíváncsiság. Gyűlölöm, hogy ennyire tudni akarom ki ő, és mit keres itt. Igazából reménykedem, hogy az egész egy lázálom, amiből egyszer csak fel fogok ébredni.

- Mit akarsz tőlem? – miért keresett engem? Miért van itt miattam? Mi a fenéért vagyok én annyira különleges az ő elfuserált gondolataiban? Túl sok a kérdés, amire csak akkor kapok választ, ha itt maradok. Még akkor is, ha megvan az esélye, hogy nem nekem vannak tévképzeteim, hanem neki. Életem ötlete egy sötét, kihalt parkban éjszakai találkozókat tartani egy pasassal, aki azt hiszi, hogy idegen világból érkezett.

- Azt szeretném, hogy ne félj tőlem – ez egyelőre elég elérhetetlen célnak tűnik, de valamiért tudom, hogy igazat mond. A hangja őszinte. Talán ennyire szentül hisz a saját elméletében.

Egy pillanatnyi tétovázás után összeszedem a maradék bátorságomat. Essünk túl rajta minél hamarabb.

- Mutasd magad – de ha nem lesz rajta ruha, esküszöm, hogy búcsút inthet a golyóinak. A biztonság kedvéért beütöm a segélyhívó számát, bár úgysem érnének ki időben. A hamis biztonságérzet viszont nekem erőt ad, őt pedig talán kicsit elbátortalanítja. – De semmi trükk. Be van tárcsázva a 911, ha bármi gyanúsat csinálsz, azonnal hívom a rendőrséget.

Szívem kihagy egy ütemet, és nyelvemre kell harapnom, hogy elfojtsak egy rémült sikkantást, mikor előttem landol. Olyan halkan és könnyedén, mintha nem éppen most ugrott volna le legalább hat méteres magasságból. Hátrálok egy lépést, de sikerül megállítanom magam, mielőtt ismét futásnak erednék. Arcába világítva ellenőrzöm azonnal, ami a legjobban kiborított. A füleket. A farkasra emlékeztető, sötét füleket, amik barna tincsei közül tűnnek elő. Tényleg ott vannak. És emberi füle nincs is. Én… basszus, ez nem lehet komoly. Léteznek erre átalakító műtétek?

Későn veszem észre, hogy mennyire bántja őt a fény. Lentebb fordítom telefonomat, hogy végre rendesen ki tudja nyitni sárga szemeit. Villognak a sötétben. Ezek komolyan villognak, mint egy macskáé. A teljes döbbenet és az enyhe pánik vív ádáz küzdelmet bennem. Nem hiszem el, hogy ez valóság. A szemfogakat ki lehet hegyeztetni. Kontaktlencsét is lehet viselni. De mi a magyarázat ezekre a fülekre?

Lassan mérem őt végig, mikor képes vagyok elszakadni állatias jegyeitől. A ruhája fekete, és leginkább olyan, mintha valami fantasy filmből lépett volna elő. A köpenye még mindig körbe öleli testét, de nem kerüli el figyelmemet a nedves csillogás, ami szétterjedt rajta. Vér. Tényleg megsérült, amikor elrántott az autó elől.

Mellkasom összeszorul a pillanatnyi bűntudattól. Amit teljesen feleslegesen érzek. Hiszen alapból az ő hibája volt, hogy futni kezdtem. Bármennyire is próbálok ellenállni, tekintetem visszakalandozik az egyetlen olyan részre, amire semmilyen magyarázatot nem találok. A fülekre. Minden lehet egy ostoba téveszmés ember hobbija, de ilyen valósághű füleket senki sem tud készíteni. És senki sem tudja eltűntetni az emberi füleit.

- Tényleg másik világból jöttél? – magam sem hiszem el, hogy kezdem komolyan venni a szavait. Olyan abszurd az egész helyzet. Mintha belekerültem volna valami ócska Netflix sorozatba. Mégis engedek a késztetésnek, és lépek egy aprót az irányába. Úgy érzem meg kell érintenem ahhoz, hogy biztos legyek abban, nem képzelődök. – És te nem ember vagy, ugye?

- Nem – fogalmam sincs miért nem tudok ellenállni, de ismét lépek felé egy lépést. Nem mozdul, csak fülei fordulnak felém, mint egy érdeklődő kutyáé. Az egész testbeszéde olyan, mint egy állaté.

- Akkor mi vagy? Valamiféle farkasember? – pedig most nincs telihold. Bár vannak sztorik, amikben nem csak akkor tudnak átváltozni. De ha az lenne, akkor nem kéne teljesen embernek vagy farkasnak tűnnie? Hogyan rekedhetett meg a két alak között. Túl sok kérdés. Félelmem egyre inkább elpárolog, átadva helyét az izgatott kíváncsiságnak. Talán teljesen ostoba vagyok, de tényleg kezdek hinni neki. Végülis kell hogy legyen valami alapja az összes fantasy sztorinak.

- Farkasember? – láthatóan nem tud mit kezdeni ezzel a szóval. Mintha képtelen lenne valódi jelentést kapcsolni hozzá. Még a fejmozdulata is olyan, mint amit a családi kutyánk csinált, mikor nem értette az utasítást. Egyszerre hátborzongató, és furcsán izgalmas. – Végülis nevezhetsz annak is. De a Vadak Népének tagja vagyok.

Vadak Népe.

Elgondolkodva fürkészem arcát. A telefonom már régen a földet világítja, nincs szükségem a fényére. Olyan közel vagyok, hogy már tökéletesen látom őt. Egyetlen történetből sem rémlik, hogy hallottam volna már a fajáról, bár nem is vagyok nagy szakértője a témának.

Tegyük fel, hogy hiszek neki. Tegyük fel, hogy elfogadom, hogy hirtelen belecsöppentem egy fantasy regénybe. Van néhány dolog, amire még így is választ kell adnia.

- És miért mentettél meg? – belemerülök a kicsit sem emberi sárga szemekbe. Ezt biztosan nem kontaktlencse okozza. Túlságosan valós. Túlságosan bizarr.

- Nem hagyhatom, hogy bántódása essen… - mosolya, amivel a hatásszünetet teszi hangsúlyosabbá pont olyan, mint az öntelt pasiké, akik azt hiszik, hogy mindent és mindenkit megkaphatnak. - … a páromnak.

Meg a nagy francokat.

Ajkaim vékony vonallá préselődnek, de képtelen vagyok az arcába vágni, hogy mekkora marhaságokat beszél. Túl sok ez most nekem. Reggel még a legnagyobb problémám az volt, hogy az egyik professzorom rohadtul bonyolult szövegeket adott fel elemzésre a félévi jegyhez, most pedig hirtelen egy másik világból érkezett félig farkas pasas párja vagyok, aki valószínűleg magával akar majd hurcolni egy ismeretlen univerzumba.

- Miért én? – összehúzott szemekkel követelek további magyarázatot. Miért nem választott magának párt a saját világában? Egy pillanatra elhalványul mosolya, de képtelen vagyok megfejteni, hogy miért. Furcsák a reakciói. Mintha egy kutyával kevert ember lenne.

- Mert Te vagy a párom – már megint ez a hangsúly. Mintha értenem kéne, hogy mit akar mondani ezzel. Valószínűleg leolvassa arcomról, hogy nem vagyok elégedett, ezért újra próbálkozik. – Az ösztöneim hozzád húztak. Amint megéreztem a szagodat, tudtam, hogy te vagy az – nem kerüli el figyelmemet, hogy ujjai megrezzennek. Tekintetem kezére villan, de egyikünk sem mozdul. Ő nem próbál hozzám érni, én nem próbálok elfutni.

- Érezted? Úgy érted, mint az Alkonyatban? – fintorogva rázom meg fejemet. Anya imádta azokat a könyveket és filmeket. Abban volt valami hasonló szál, ha jól emlékszem. Most rajta a sor, hogy értetlenkedjen. Ismét oldalra dönti a fejét, fülei megrezzennek, azonnal magukra vonva tekintetemet. – Hát persze, fogalmad sincs, miről beszélek – mormogom halkan, mielőtt halk sóhajjal megmasszíroznám orrnyergemet.

Mégis mihez kezdjek most?

Hirtelen én lettem a vámpír kiscsaj, akibe beleesett a megszállott farkasember. Legszívesebben hisztérikusan felnevetnék, de az most nem segítene rajtam. Az egyik részem üvöltve parancsolja, hogy fussak, hagyjam őt itt és hívjam a zsarukat, a másik viszont érzi, hogy teljesen komolyan mondja, amit mond, és hisz benne, hogy minden szava igaz.

- Nem lehet, hogy tévedsz? – lehet csak félreértette az ösztöneit. Előfordul. Olvastam róla, hogy időnként bizonyos állatfajok hímjei is azt hiszik megtalálták életük szerelmét, mielőtt rájönnek, hogy mindketten fiúk. Lehet, hogy az ő ösztönei is képesek ilyen hibára.

- Nem – határozottan megrázza fejét, amitől egészen apróvá zsugorodik gyomrom. – Te nem érzed? – egy kicsit közelebb hajol hozzám, és esküdni mernék, hogy beleszagol a levegőbe. Tanácstalanul vonom meg vállaimat.

- Jelenleg csak egyre erősödő fejfájást érzek – tétován siklik tekintetem a véráztatta köpenyre. Mégis mi a fenét kéne most csinálnom? Rég éreztem ennyire tanácstalannak magamat. – Haza tudsz menni a… világodba? – tétovázva keresem a szavakat, amik teljesen idegennek és már-már nevetségesnek érződnek ajkaimon. Komolyan nem hiszem el, hogy ez történik velem.

- Ez egyelőre nem lehetséges – fájdalmas fintorral figyelem továbbra is a sérüléseket rejtő ruhadarabot. Így könnyebb koncentrálnom. A sárga szemek túl idegenek. – És nélküled nem mennék sehová – vajon mennyire kínos, ha egy kétségbeesett, teljesen reményvesztett, hisztérikus kacagásban török ki? Vagy a sírás jobb lenne? Jelenleg nem tudom eldönteni melyikhez van több kedvem.

Tehát nem megy sehová. Itt hagyhatnám. Ha túlélte, hogy elüti egy autó, akkor nem lesz baja éjszaka a parkban. De mégiscsak miattam sérült meg, még ha eredetileg a saját ostobasága sodort is minket ilyen helyzetbe. Nem hagyhatom, hogy egyedül próbáljon megküzdeni a vérveszteséggel és a fertőzésekkel. A hosszas belső vívódásban végül mégis győzedelmeskedik a kedvesség és gondoskodás, ami anyám szerint az egyik legjobb tulajdonságom, apám szerint pedig ez fogja a vesztemet okozni.

- Nem maradhatsz sérülten egy parkban – gondterhelten túrok hajamba, egy pillanatra lehunyva szemeimet. A legjobb lenne, ha elvinném egy orvoshoz, de mit mondanék neki? Semmit. Hamarabb hívná rám valamelyik állami szervet, mint hogy emlékeztethetném az orvosi titoktartásra. Ha bárki meglátja őt, biztosan elhurcolják az 51-es körzetbe, vagy valami hasonló helyre, hogy kísérletezzenek rajta. Már ha tényleg létezik, és nem csak hallucinálom őt. – Ma este a lakásomban aludhatsz, ha szeretnél. Holnap pedig kitaláljuk, mit kezdjünk ezzel a helyzettel – nem érzem magam képesnek rá, hogy most megemésszem mindezt. A fejem kavarog, annyira szürreális minden, mintha külső szemlélő lennék a saját életemben.

- Köszönöm – tényleg viszketek ettől a mosolytól. Nem tudom megmondani miért, de viszketek. Remélem nem kaptam el tőle bolhákat, vagy valami hasonlót.

Intek, hogy kövessen, miközben a bokrok közt utat törve irányítom magunkat vissza egy kivilágított ösvényre. Telefonomat elsüllyesztve, határozott léptekkel indulok meg a teljesen kihalt úton. Ilyen későn már mindenki az igazak álmát alussza, vagy még bulizik valahol. Ha szerencsénk van, a lakásomig nem fogunk összefutni túl sok emberrel, és azoknak sem keltjük fel az érdeklődését. Bár egy köpenybe bugyolált nagydarab pasival azért ezt elég nehéz kivitelezni.

- Mi a neved? – megrezzenek mély hangjától. Olyan halkan követ, hogy szinte meg is feledkeztem a jelenlétéről. Hogy képes valaki ennyire hangtalanul közlekedni? Mintha még az apró kavicsok sem csikordulnának meg a csizmája alatt.

- Resven… - megnyalom kiszáradt ajkaimat, és próbálok egy kis erőt csempészni fáradt hangomba. – Resven Reed – hátra sandítok, és még éppen elkapom az apró ráncot, ami megjelenik homlokán. Mintha járna valami a fejében, amit nem oszt meg velem. Talán jobb is így. – A tiéd?

- Rakan – hiába várom a folytatást, aztán leesik, hogy valószínűleg nincs is. A legtöbb fantasy történetben mindenkinek csak egy neve van, esetleg valami jelzőt pakolnak elé, vagy hogy ki fia. Mint Aragorn. Vagy Zöldlomb Legolas. Úgy tűnik tényleg minden történetnek van valahol mélyen valóságalapja.

- Jobb, ha felhúzod a kapucnidat, Rakan – két hosszú lépéssel zárkózik fel mellém, de a sárga szemekben zavartság villan. Eltart egy pillanatig, míg megértem, hogy miért. Kutakodom elmémben, és áldom az eget, amiért annyira szeretek olvasni, és az átlagnál talán kicsit nagyobb a szókincsem. – A csuklyádat. Itt nem élnek hozzád hasonlók, kiborítanád őket a füleiddel – már a szemeivel is nagy feltűnést keltene, de azt meg lehet magyarázni. Ezeket a zavaróan idegen füleket nem.

- Az egész gépi világotokban az ember az uralkodó faj? – érdeklődve mozdulnak fülei, mielőtt elrejtené őket a sötét anyag alá. Csak akkor tudok teljesen a szavaira koncentrálni, mikor véglegesen eltűnnek. Gépi világ? Uralkodó faj? Tényleg úgy érzem magam, mint egy furcsa tinisorozatban. Tehát az ő otthona valószínűleg a filmekből ismert mágikus középkort idéző birodalom lehet, ahol a technológiát, az áramot, és a legtöbb dolgot hírből sem ismerik. Ő mégsem tűnik teljesen meglepettnek. Nem ez lenne az első hely, ahol jár? Azt hiszem már késő van ahhoz, hogy ilyen témákba belemenjünk. Egyre jobban lüktet a fejem.

- Nálatok talán nem? – a filmek és könyvek szerint a legtöbb világban ott vagyunk. Sőt, mi uraljuk őket. Bár lehet ezt csak a saját egónk akarja elhitetni velünk.

- Sötét elfek – arca elkomorul egy pillanatra, és biztos vagyok benne, hogy a fülei is hátra simulnak a csuklya alatt. Látom a szövet mozgásán. Tehát ők a rosszfiúk. Nem sokat hallottam még erről a fajtól, de gondolom a giccses elfek ellenpólusai lehetnek.

- Ez biztosan csak valami bizarr álom – mormogom magamnak, nem is vagyok benne biztos, hogy bármit hall belőle.

A forgalom péntek este lévén elég sűrű, taxik igyekeznek mindenfelé, szállítva a bulizó fiatalokat. Rakan érdeklődve forgatja a fejét, szemügyre véve mindent. Amikor megállok a zebránál, ő is ugyanúgy tesz. Úgy érzem magam, mintha egy kutyát tanítanék a közlekedés szabályaira. Bizarr.

Látom a csuklya alatt megvillanó bizalmatlan tekintetet, mikor megállunk a magasba nyúló épület előtt, de követ. Legalábbis egy darabig. Tanácstalanul pislogok rá a lift ajtót tartva, ahová nem igazán akar belépni. Valahogy muszáj beimádkoznom ide, jelen állapotban egyikünknek sem kéne fellépcsőznie a tizenhatodik emeletre.

- Ez egy lift – elgondolkodva dobolok ujjaimmal a fém ajtón. – Amolyan gépi felvonó – fogalmam sincs milyen szavakat ismer és milyeneket nem. De láthatóan ez használ, mert hajlandó belépni mellém. Jól van. Amikor becsukódik az ajtó, és meglódul a lift, látok átsuhanni egy fintort az arcán. Valahol megértem őt. Az állatok ritkán szeretik, ha szűk helyre csukják őket.

Nem is szól semmit, míg meg nem érkezünk a lakásomhoz. Kicsit bénázok a kulcsokkal, de megéri, mikor végre körbe ölel az otthon nyugalma. Halk sóhajjal próbálok megszabadulni a feszültség egy részétől. Nem túl sok sikerrel. nem futottunk össze senkivel, de cserébe most egy vadidegen farkasember van a lakásomban. Tuti, hogy ez valami nagyon furcsa álom. Nem lehet mindez igaz.

- Ne haragudj a rendetlenségért – mormogom inkább csak megszokásból, semmint valódi aggodalommal. Igazából nem érdekel mit gondol. Csak aludni akarok, és holnap reggel felébredni arra, hogy az életem újra normális. – Nem szoktam vendégeket fogadni.

Már ha őt lehet vendégnek nevezni. Amíg én megszabadulok cipőmtől, ő felfedezőútra indul a konyhával összekötött nappaliban. Nem tudom eldönteni, hogy szagolgatja, vagy nézegeti a szekrényen sorakozó könyveket és családi fotókat. Valahol a kettő közt lehet talán a megoldás. Végül a hatalmas erkélyajtó előtt áll meg, amiért beleszerettem ebbe a lakásba. Rálátni a parkra, és az azon túl húzódó alacsonyabb épületek fényeire. Kicsit segít benne, hogy azt érezzem, még mindig a kertvárosban élek, ahol felnőttem.

- Szép az otthonod – észre sem vettem, hogy mennyire elmélyülten bámulom alakját, míg hátra nem fordul felém. Megrezzenek, amitől szórakozott mosolya csak kiszélesedik. – Kellemes az illata – majdnem megkérdezem, hogy pontosan milyen, de inkább nem akarom tudni. Az állott kínai kaja, és néhány koszos zokni aromája keveredhet egymással.

- Mennyire sérültél meg? – próbálom visszaterelni a beszélgetést a hatékonyság medrébe. Most nem érzem késznek magam az udvarias csevegésre. Túl sok minden történt túl rövid idő alatt.

- Néhány horzsolás és zúzódás. Talán egy törött borda, és egy nagyobb nyílt seb a karomon. A vállamat már helyre raktam – elkerekedett szemekkel, döbbenten hallgatom az érzelemmentes, tárgyilagos felsorolást. Mintha egy katona lenne, aki a felettesének jelent. Hogy kezelhet ennyire könnyedén egy bordatörést? És mi az, hogy helyre rakta a vállát? Uramisten, én attól percekig tudnék zokogva kuporodni a padlón, hogy belerúgok a kanapé szélébe. Miből van ez a pasi?

- Egyáltalán hogyan élted túl? – most először érzek komoly aggodalmat. Bármennyire is furcsa a jelenléte – már ha tényleg létezik – és bármennyire magának köszönheti, azért van egy kis bűntudatom. Nem szeretek fájdalmat okozni másoknak, és nem szeretem, ha valaki a nappalimban dobja fel a talpát. Nem mintha sokszor előfordult volna már.

- A mi testünk nem olyan törékeny, mint a kerekfülűeké – mosolya talán egy kicsit felvágós, de ebben a helyzetben elnézem neki. Én tuti belehaltam volna, ha elcsap az a kocsi.

Kerekfülű. Nem hiszem el, hogy ezt a kifejezést tényleg használják. Még mindig borzasztóan szürreális ez az egész.

- Vetkőzz le – sóhajtom halkan, és besétálok a fürdőbe.

Az egyik szekrényből előásom az elsősegély dobozt, amit anya erőltetett rám. Ki hitte volna, hogy egyszer még hálás leszek érte. Benedvesítek néhány törülközőt, és mikor már nincs mivel húzni az időt, lassan vissza sétálok a nappaliba, reménykedve, hogy Rakan már nem lesz ott.

De ott van.

Nagyon is ott van.

- Jézusom, a nadrág maradhatott volna! – zavart kiáltással fordítom el fejemet, az egyik törülköző még ki is csúszik ujjaim közül. De késő. Nagyon késő. A látvány már a retinámba égett, és az arcom lángol tőle. Basszus. Az tényleg egy farok volt? Mármint oké, az egyikre azért számítottam, de a másik… jézusom, hiszen egy farkassal keresztezett emberről, vagy micsodáról van szó. Gyerünk Res, kapard össze magadat. – Ebben a világban nem szokás meztelenre vetkőzni idegenek előtt.

Félve sandítok felé, de még mindig anyaszült meztelenül álldogál a nappalim közepén. Édes istenem.

- De te a párom vagy – értetlenül rezzennek meg fülei, ahogy elindul felém. Rémülten rántom mellkasom elé a dobozt, mintha az megvédhetne a közeledő izompacsirtától. Hátrálok, míg fenekem a konyhaasztal szélének nem ütközik. Innentől nincs tovább.

- Még egy lépés és esküszöm segítségért fogok kiáltani – lehet, hogy azt hiszi én vagyok a párja, de akkor sem kéne egy szál semmiben flangálnia itt. Ha most azt veszi a fejébe, hogy párosodni fogunk, mint a kanos kutyák, esküszöm, hogy sikítani fogok, akár csajos dolog, akár nem.

Megáll, és tanácstalanul méreget engem. Tekintete találkozik az én riadt pillantásommal, és úgy tűnik ennyi elég. Lassan hátrál vissza a kanapéhoz, miközben lehajtja fejét, mint egy kutya, akit éppen leszidnak. Talán meg is tudnám sajnálni, ha nem lenne szükségem minden erőmre ahhoz, hogy a vállai felett tartsam a tekintetemet.

- Sajnálom – hangjából rögtön tudom, hogy teljesen komolyan gondolja. Az ő világában talán mások a szokások. – Nem akartalak megijeszteni – a kanapén pihenő vékony plédet a dereka köré csavarja, és lassan leül a szürke párnákra. Csak akkor tudok nyugodtan fellélegezni, mikor kényelembe helyezi magát végre, és elmúlik a veszély, hogy újra felpattan.

Arcom még mindig lángol, pulzusom pedig az egekben van, ahogy erőt veszek magamon, és óvatosan mellé lépek. Nem egy óriás, de állva kényelmesebben hozzáférek a sérüléseihez.

- Semmi baj – sóhajtom halkan, és próbálok szigorúan a zúzódásokra koncentrálni. Mindenhol lila és vörös foltok, némi alvadt vérrel megspékelve. Bármennyire is a friss sérülések vannak fókuszban, nem kerüli el figyelmemet az a néhány heg, ami a bőrét borítja. Talán tényleg harcos volt.

Óvatosan próbálom a nedves törülközővel letisztogatni őt, de megrezzen, amikor bőréhez érek. Aggódva pillantok arcára, de tekintetében nem látok igazi fájdalmat, csak elégedettséget, és még valamit, amit nem tudok beazonosítani. Zavartan térek vissza a tisztogatáshoz. Nem zavar meg, nem szól hozzám, csak figyel. Folyamatosan magamon érzem a tekintetét, kicsit talán frusztráló is, de hagyom neki. Én is képes lennék ugyanilyen leplezetlenül bámulni a füleit. Neki talán én vagyok a furcsa.

Lefertőtlenítem a sebeket, és óvatosan bekötözöm a karján lévő mély vágást, amiből még mindig szivárog a vér. Tényleg viszonylag könnyen megúszta a kocsival való találkozást, de azért így sem ártana, ha egy profi is látná őt.

- Nincs szükséged orvosra? Gyógyítóra? – tanácstalanul veszem szemügyre újra az ügyetlen kötést, amit alkotni tudtam. Rég volt már az elsősegély képzés, amin részt vettem.

- Néhány nap alatt felépülök – a tekintetében szórakozott jókedv csillog. Most ütötte el egy autó, mégis mitől ilyen boldog?

- Hát persze… vérfarkasok – mormogom csak magamnak, miközben felállok a kanapéról és az egyik szekrényhez lépek. A filmekben is mindig gyorsabban gyógyulnak, mint az emberek. Talán ennek is van valóságalapja. – Én ennyit tudtam tenni, most jobb, ha pihensz – előhalászom a részeg haverjaim számára fenntartott párnát és takarót, majd visszafordulok felé. – A kanapé kényelmes, ezeket pedig használd nyugodtan – leteszem mellé őket, a koszos, véres törölközőket pedig a kukába dobom. Nem fogok szórakozni a tisztításukkal, még a végén azt hiszik a mosodában, hogy valami gyilkosságot próbálok eltusolni.

- Te hol leszel? – értetlenül pillantok kissé talán feszültté váló tekintetébe.

- A hálóban – intek fejemmel az ajtó felé. Mintha megnyugodna, bár nem tűnik teljesen elégedettnek. Ha azt hitte, hogy együtt fogunk aludni, nagyon mellé lőtt. – Kopogj, ha bármi baj van. A fürdőt arra találod, a hűtőben pedig van még egy kis maradék kínai, ha megéheznél – halántékomat dörzsölve próbálom elűzni a fejfájást, ami egyre kíméletlenebbül támadja éber elmémet. Nem akarok már mást, csak szabadulni. Aludni. Úgy tenni, mintha mindez csak a képzeletem eredménye lenne. Lehet agytumorom van, és a fejfájás annak a jele? Már bármit el tudok képzelni.

- Köszönök mindent – fáradt, apró mosollyal bólintok, kezem már a hűvös kilincsen pihen. – Nyugodt éjszakát, Resven.

- Jóéjt, Rakan – sóhajtom, mielőtt magamra csuknám a béke apró szigetének ajtaját.

Meggyötört nyögéssel borulok le az ágyra, és temetem arcomat az egyik párnába. Nem érdekel, hogy le kéne zuhanyozni, nem érdekel, hogy még mindig a melegítőmben vagyok, csak eltompult gondolatokra, és üres, békés elmére vágyom. Vakon tapogatom ki éjjeliszekrényem fiókját, és kutatom fel a benne lévő dobozgát. A pirlulák ismerős zörgése a kis műanyag tégelyben, megkönnyebbüléssel tölt el. Egy ideje már nem volt szükségem altatóra, féltem, hogy kifogytam belőle. Az álmaim amúgy sem engednek nekem nyugodt éjszakákat, a mostani kavargó gondolatok pedig biztosan ébren tartanának egész éjjel. Erre most nincs szükségem. Egy kiadós alvásra viszont annál inkább.

Megszerzem a szekrényen pihenő kulacsot is, és pár korty vízzel eltüntetem a tablettát. Halk sóhajjal fekszem vissza hátramra, meg sem próbálva végig gondolni az éjszaka eseményeit. Biztosan kezdek megőrülni. Ez az egész nem lehet igaz. Holnap felkelek, és minden a legnagyobb rendben lesz. Igen. Ez fog történni.

Mégis, mielőtt elragadna az álomtalan alvás földje, a vad, sárgás szemek képe az utolsó, ami feldereng a sötétségben.

 - Hát itt vagy! – Üti meg egy hang a fülünket, mire mindketten abbahagyjuk egymás szóbeli cséplését.

Megbököm Raident, és a hang irányába intek, mire lassan közeledni kezd. Én a másik irányba indulok szélsebesen, és széles ívben kikerültem õket, hogy a hátuk mögé osonjak. Ez be is vált: a két lány (egyikük befogta a másik száját), lassan hátrált a közeledõ Raiden elõl, és nekem ütköztek. megpördülnek és kétségbeesetten néznek rám, majd, mintha nem akarnák, hogy észrevegyem õket, megint hátrálni kezdenek, de most meg a közel kerülõ Raidennek ütköztek.

- Ne féljetek, nem akarunk bántani titeket – mondom gyorsan, mielõtt megint elfutnának.

- Nagyon – egészített ki vigyorogva Raiden.

Én egy kézjellel rászólok, hogy fogja be azt az ólajtó pofáját.

- Mégis mit akartok tõlünk? – Kérdezi félõsen a rövidhajú.

- Azért küldtek, hogy…

De mielõtt akár csak elkezdhettem volna a magyarázkodást, vicces kedvû ikertesóm így szólt:

- Megerõszakolunk, kifosztunk, megkínzunk, megölünk és széttépünk benneteket, aztán a holtesteteket eltemetjük – mondta gonosz arckifejezéssel.

Az egyik lány arcán undor (nem az elmondottak irányába, hanem irányunkba) a másikén pedig õszinte rettegés látszott. Én már le is teremtettem volna Raident, de nem volt rá idõm. Egy láb csapódott az államnak, egy ököl meg Raiden orrának. A láb a torkomra lépett, a kéz pedig tenyerével a fölnek szorította tesóm fejét.

- Szöa Gaia, rõgön láttalak – mondta Raiden, de csak így sikerült kimondania, ugyanis az istennõ tenyere összepréselte az arcát.

- Mit akartok a lányaimtól – mondta a földistennõ fenyegetõ hangon.

A városka lakói kezdtek körénk száguldozni, hogy lássák, mi folyik itt. Gaia növényzettel benõtt fákat növesztett körénk, hogy eltakarjon a kíváncsi szemek elõl.

- Ryujin küldött minekt – próbáltam magyarázkodni. – Azért jöttünk, hogy elvigyük neki a lányokat, hogy megismerkedjenek velük.

- És nem akartuk megerõszakolni, vagy megölni õket – mondta gyorsan Raiden. – Az csak vicc volt.

Gaia elengedett minket.

- Te sem változtál, Raiden – mondta komoran.

A két nõvér közül a rövid hajú szemébe könnyek gyûltek az ijedségtõl. Most szinte nekünk esett, de ezúttal a méregtõl könnyesedett a szeme.

- Egyáltalán, hogy jut eszetekbe ilyesmit mondani. Képesek lennétek ilyesmit tenni két ártatlan lánnyal? Ha apánk is ilyen, akkor…

- Nem lennének képesek – mondta gyorsan a hosszú hajú magabiztosan. – Megpróbálhatják, de még abban a másodpercben darabokra tépem õket.

Közelebb lépett hozzánk, és úgy méregetett minket, mintha két darab szaftos hús lennénk. Mindkettõnket tetõtõl talpig végigmért, és halvány mosollyal így szólt:

- Gyönge nõnek tûnhetek, de elbírok két sráccal, ha az kell.

Raiden úgy tûnik emberére talált, mert közelebb lépett hozzá, már-már tolakodó közelségbe:

- Sráccal talán, de volt már dolgod igazi férfival?

A lány még közelebb hajolt hozzá.

- Gyere, próbálj ki!

Én, a rövid hajú lány, és az anyjuk kíváncsian figyeltük õket. Végül a lány szólat meg:

- Most harcról beszéltek, vagy…

- Mindkettõrõl – válaszoltam.

 - Na, jó, ebbõl elég! – Szakította meg õket Gaia. – Raiden, elég dolgot kell takargatnom anélkül is, hogy ti itt Euthaliával egymásnak esnétek. – Kétértelmûbben nem tudott volna fogalmazni. – Reméltem, hogy Ryujin személyesen jön el a lányaiért, de ha nem, akkor legalább had töltsek velük egy kis idõt, mielõtt elvinnétek. Addig legyetek türelemmel!

- Veletek tarthatunk? – Érdeklõdtem.

Gaia hátranézett, és várakozón meresztette ránk a szemét.

- Ha akartok – vonta meg a vállát.

Elmentem Raiden mellett, és a fülébe suttogtam:

- Stip-stop az Euthailia nevû.

- Azt már nem! – Fortyant fel. – Õt már kinéztem magamnak.

- Ott van! Kapjuk el! –hallatszik a kiáltás

Ahogy felém kezd el rohanni a szívbajt rám hozva iramodok meg a futásban. Lépteim kecsesek és légiesek. Gyorsabb vagyok a tagba szakadt alaknál és alig várom, hogy lerázzam. 10 percig kergetõzünk mire sikerül becsapnom és elbújnom az egyik emlékmûnek nyilvánított építmény maradéka mögött. Pihegve igyekszem csendben maradni, hogy ne vegyenek észre.

- Miért menekült el? – Kérdeztem.

- Az elõbb valami vadbarom idióta azt üvöltözte, hogy „ott van” meg hogy „foglyuk meg”. Szerintem õ ijeszthette meg, szóval meg kéne verni.

Hallom a beszélgetést és csak bízni tudok benne, hogy nem vesznek észre. Kik ezek és mit akarhatnak tõlem. De ha tõlem, akkor ikertestvéremtõl is. Zihálok, és eléggé oda koncentrálok, mikor hirtelen testvérem szólal meg.

- Hát itt vagy! –kiált fel, én meg megugorva kapom rá a fejem és fogom be a száját.

- Csend! –suttogom utasításként és mikor próbálok kinézni, hogy itt vannak-e még, de nekiütközök egy hatalmas izmos mellkasnak. Lassan nézek fel a tõlem magasabb személyre és nagyobbat nyelek. Szívem hevesen ver és testvérem koránt se tudja mi bajom. Euthalia is felnéz, és befogott szájjal int a fehér hosszú hajú egyénnek. Elhátrálva, húzva testvéremet azonban ismét neki ütközök a másiknak. A szõke rövidnek.

- Ne féljetek, nem akarunk titeket bántani. –mondja csendesebben a fehér hajú, mire megszólal a szõke mögülem.

- Nagyon. –vigyorodik el a szõke hajú, amire összerezzenek.

- Mégis mit akartok tõlünk? –Vonjuk kérdõre õket teljesen egyszerre megszólalva.

Én és Fujin egy-egy felhõn álltunk a tenger fölött. Mikor úgy ítéltük, hogy megfelelõ helyen álltunk, mindketten fejest ugrottunk, és egyre lejjebb és lejjebb kerültünk. Az istenek nagyon sokáig bírják levegõ nélkül, de a hihetetlen mélység, a nyomás és még inkább a mágikus aura miatt nem bírtam ki a célig. Megrántottam Fujin karját, és a felfújt arcomra mutattam.

Õ megrántotta vállán a zsákot és kinyitotta az egyik száját. Abból nagy sebességgel levegõ áramlott ki. Néhány kézmozdulattal azt körénk tekerte, és egy nagy buborékot képzett belõle.

- Legközelebb ezzel kéne kezdeni – mondtam zihálva.

- Lehet – vonta meg a vállát.

Közben megérkeztünk oda, ahová akartunk: egy hatalmas, japán palota húzódott a víz alatt. A látvány szemkápráztató volt, de nem csak ezért: körbe mindenfelé sárkánykígyók úszkáltak. Mikor meglátták, hogy közeledünk, körbevettek minket, és a bejárat felé tereltek. Odabent minden teljesen száraz volt, hát Fujin visszahívta a szeleket a zsákjába. A trónterembe érve megpillantottuk a legnagyobb sárkányt. Egy hatalmas trónon tekergett, és szemeit ránk meresztve. Ryujin volt az. A tengerek ura, és a sárkányok királya.

- Mizujs, Ryu – biccentettem vigyorogva.

- A stílusodtól nem vagyok elragadtatva, démonisten.

- Hé! Nem mi kérünk tõled szívességet, hanem fordítva. Maradjunk is ennél a felállásnál – kelt védelmemre testvérem.

- Valóban – sóhajtott.

Elõre csusszant, mi pedig már védekezésre emeltük a kezünket, de nem volt rá szükség. Összetekeredett és emberré vált. Érdekes módon a trón is összement mögötte. Felénk sétált, mi meg lassan leengedtük a kezünket. Kiküldte az õröket, mire hármasban maradtunk a teremben.

- Azért titeket hívtalak, mert ti is tettetek már rossz fát a tûzre, ezért tudjátok, milyen az, ha nem akarja, ha más tudomást szerez a dolgairól.

- Persze – bólintottam. – Mirõl lenne szó.

- Nemrég bejártam a világot, megnéztem, hogy mi új és szép van. Elég az hozzá, hogy megismertem egy gyönyörû istennõt, akivel elmúlattuk az idõt. Nemsokára üzent nekem, hogy gyerekeket vár tõlem. Mégpedig kettõt. Mindkettõ lány lett. A görög istennõ vigyázott rájuk, amíg tudott, de a maguk fajta isteneket és istennõket egy mitológia sem fogadja be. Elindultak bejárni a világot. Még sosem láttam a saját lányaimat. Kérlek keressétek meg õket, és hozzátok el nekem õket, hogy megismerkedhessek velük.

- Te kujon, a lányaidra fáj a fogad? – Kacagott fel Fujin.

- Semmi ilyesmit nem akarok! – Förmedt rá Ryujin. – Csak megismerni akarom, és hogy tudják, ki is az apjuk.

- Ne szégyelld, nem olyan ritka ez istenek között – vigyorogtam a hátát lapogatva.

Felmordult, és megint egy óriási sárkánnyá változott.

- CSENDET, ALÁVALÓ DÉMONISTENEK! NE MERÉSZELJETEK HOLMI KICSINYES VÁGYAKAT FELTÉTELEZNI RÓLAM!

- Talán tényleg nem a legjobb ötlet a sárkányistenen nyomogatni a gombot – motyogtam Fujinnak.

A bestia ismét emberi alakot öltött, és megint normális hangnemet választott:

- Tegnap az anyjuk üzent Görögországból, hogy a lányok meglátogatják õt. Ha elindultok, talán egyszerre értek oda.

- Számíthatsz ránk, Ryu – vigyorogott a testvérem.

~~~

Egy-két nappal késõbb meg is érkeztünk Görögországba. Egy Kalabaka nevû kisvárosban szálltunk le. Nem messze volt a Meteóráktól, gyönyörû sziklák, aminek a tetején kolostorok épültek.

- Itt találkozik Gaia a lányaival? – Kérdezte Fujin. – Nem hittem volna, hogy köze van az ortodox valláshoz.

- Nincs köze hozzá – válaszoltam. – Õt nem a kolostorok érdeklik, hanem a hegyek, amit épültek. Ez vall rá. Imádja a természeti szépségeket.

- Mintha olyan sok közöd lett volna már Gaiához.

Fürkészve nézett rám, mire én kajánul elvigyorodtam. Õ összeszûkítette a szemeit. Nem tudta, hogy viccelek, vagy komolyan mondom.

- Hogy találjuk meg õket? – Kérdeztem.

- Mágikus aurájuk van – válaszolta.

Nem volt nagyváros. fürkészve néztem a lakókat. Végül megpillantottam egy lányt: rövid, kék haja volt, mélyen kivágott szexi lila ruhája. Sütött belõle a mágikus energia, de nem átlagos volt, a tegnap érzett sárkányistenhez volt hasonló. Biztos voltam benne, hogy kapásunk van. Olyannyira, hogy el is üvöltöttem magam:

- Ott van4 Kapjuk el!

Én utána rohantam, de õ megpillantott, és menekülõre fogta. Tíz perc rohangálás után sikerült leráznia. Fujin akkor ért utol engem.

- Miért menekült el? – Kérdeztem.

- Az elõbb valami vadbarom idióta azt üvöltözte, hogy „ott van” meg hogy „foglyuk meg”. Szerintem õ ilyezthette meg, szóval meg kéne verni.

Nem szól semmit, csak bámul rám, de nekem már elegem van ebbõl. Felszedem a földrõl a még mindig ott heverõ tárgyakat és a helyükre teszem, nem szeretem ha rendetlenség van mikor kísérletezni kezdek, mert minden nagyon könnyen összekeveredik. De… ameddig itt van nem végezhetek újabb varázslatot, mert ha megzavar rosszul is elsülhet a dolog.

Leülök a vele szemben lévõ székre és szemügyre veszem, bár a rátapadt több liter vértõl ez is nehézkesen. Viszont az öltözete nagyon furcsa. Errefelé nem látni ilyet… páncél, arany nyaklánc, drágaköves gyûrû… nem csodálkoznék, ha egy nemestõl lopta volna.
- Mit tervezel?
- Elmegyek innen, és keresek egy másik, békés helyet – és lerázlak a nyakamról mielõtt még ezt a nyomorúságos életet is tönkreteszed nekem.
- Békés helyet… hm. Én is erre vágyom – sóhajtja merengve.
- Valóban? – azok után amit láttam, nem egy békés helyre képzelném el õt. Inkább egy véres háború közepébe, ahol kedve szerint ölhetne. Egy uralkodó bizonyára jól megfizetné.

- A palota, emlékszel? – mosolyog. Tényleg tud úgy viselkedni, mint egy élõ. - Van, és vissza is akarok térni.

Nem értem õt. Nem sokkal találkoztam eddig, aki ugyanúgy egy nekromanta ténykedésének terméke, talán egy vagy két élõhalottat láttam akiket nagy ívben kikerültem, de olyat még nem, mint Yone. Olyan, mintha még mindig élne, de egy halott a testben. Furcsa.

A mondandója viszont megragad. Korábban is mondta, hogy van palotája és nem egy elfoglalt palotára, hanem mint a sajátjára utalt.
- Ki vagy te valójában? – mert egy falusi munkás, vagy katona, biztos nem él királyoknak járó építményben.
- Valamikor herceg voltam. Varázslók lakták az országomat, elsõszülöttként én lettem volna a trón örököse.  Aztán… Aztán megkaptam ezt az ajándékot – mondja egy rövid méricskélés után -, és elzavartak. Egy jogtalan úr ül most a helyemen és irányítja azt, ami az enyém kellene, hogy legyen.

Érdekes. Egy királyság ahol varázslók élne? Õ nem tûnik annak, nem érzek felõle semmilyen spirituális energiát… bár igaz, neki nincs lelke, nem is érezhetném. Ha viszont herceg volt, akkor már értem ezt a sok ékszert meg aranyat rajta.

- Vissza akarsz menni? – egy olyan helyre ahonnan elüldözték.
- Igen. Vissza. Új országot akarok építeni, Harman. – mondja határozottan - Egy olyan helyet, ahol mindannyian békében élhetünk. Csendben és nyugodtan, nem kellene menekülnünk és vándorolnunk. Csak… élni, csendben, nyugodtan. Egy helyen, amit az otthonomnak nevezhetek.

Komolyan beszél?! Létre akar hozni egy olyan királyságot, ami járkáló halottakkal van tele?! Valami nagy baj lehet a fejében, ha ilyen gondolatai vannak. Mintha bárki is élvezné, hogy ilyen. Mármint rajta kívül.

- Otthon, mi? – az otthon az jó dolog. De soha nem élnék olyan helyen, ami tele van ilyen lényekkel.
- Igen. Otthon. – rám mered, egyenesen a szemeimbe. Fogalmam sincs mit keres bennük,vagy hogy megtalálja-e, de akkor is szokatlan. - Egy hely, ami a miénk. Ahol csak azzal kell foglalkozni, hogy táplálkozzunk és éljünk.

Azért élni így, hogy öljek? Én ebben semmi élvezetet nem látok, pusztán a sivár valóságot. Érzelmek nélkül, holtan.

- Miért ragaszkodsz ennyire az öléshez? – nem tudom megérteni mi élvezet van abban. - Túl azon, hogy táplálkozol…

Ha szigorúan vesszük õ eszik én nem. A lelkek magamba szívása nem nevezhetõ éppen evésnek, de õ nagyon is eszik. Nyers, véres húst. Csak ma annyi embert megölt, ami ötszöri táplálkozásra elég kellene hogy legyen. Akkor miért?

- Túl azon, hogy táplálkozom, szórakozás. Mert õket erre teremtették.

- Már megint ez! – nem igaz, hogy ilyen… ahh! Senkit sem teremtettek semmire! Hát nem veszi észre, hogy mi is emberekbõl lettünk élõhalottá?!
- Igen, ez. Õk olyanok nekünk, mint nekik egy disznó vagy egy baromfi. Nem sajnálják, de hagyják élni, amíg úgy érzik, hogy szükséges. Aztán gondolnak egyet, és akkor is levágják, ha tele a fazék étellel és nem eszik senki belõle. A maradékot meg kiöntik a kutyáknak. Mert õk ugyanolyan táplálékforrás, mint egy haszonállat, Harman. Épp csak annyi változott, hogy amíg mi meg nem jelentünk, õk voltak mindennek a csúcsán. Nem volt senki, aki õket akarta volna megenni és övék lett minden. Ami pedig kicsit más, azt nem fogadják el, gyûlölik, félik és üldözik… mert nem ismerik. Mert nem fogadják el. Mintha a disznók elzavarnák õket. Mert lásd be, ha sajnálják is a haszonállataikat, megeszik, mert ettõl függnek. Ahogy mi is tõlük. De ettõl a fajunk csodálatos, barátom – hideg, véres kezét az enyémre simítja. Undorító, hogy még mindig a kisgyerek vére áztatja, de mégsem húzom el, mert furcsa, elfeledett érzést kelt bennem - Érzed? Az én kezem épp olyan, mint a tiéd. A bõröm és a húsom olyan hideg, de cserébe megkaptam azt, ami csak az isteneknek van. Ahogyan te is.
Elveszi az asztalon hagyott kést és a karomba döfi. Pici bizsergés ára szét a szúrás helyén, de semmi mást nem érzek.

- Mi ez, ha nem ajándék, Harman? Nem kell félned sem betegségtõl, sem fájdalomtól, sem haláltól. Felettük állunk. Mert akár minket is tisztelhetnének isteneik között, nem? De nem teszik, mert rettegnek minket. De ha eltelik egy kis idõ, ha végre mindenki megismeri a fajtánkat, akkor nem kell majd attól tartanunk, hogy elüldöznek, mert lesz egy országunk és maguktól jönnek majd elénk, Harman – mosolyog, nekem viszont nem tûnik olyan élénkítõnek ez az elmélet. Igazság szerint nagyon is emlékeztet valakire.
- Ha még képes lennék rá, most nevetnék. Tudod, amirõl te beszéltél… éppen ezt szokták mondana az élõk királyai, a hatalmasok. Azt hiszik õk mindenek felett állnak, õk az istenek, akiknek soha nem eshet bántódásuk. – hallottam már ilyen beszédet. – Egy zsarnok király szavai.

Éppen ezért támadt kedvem nevetni rajta. Mert õ tényleg királyi vér, és akár van korona a fején, akár nem, úgy beszél mint egy király.

- Õk azért mondják, mert ostobák, én azért mert így van. – a hangja határozott, úgy tûnik el is hiszi amit mond.

- Rendben. Tegyük fel, hogy igazad van. Végül is nem betegszünk meg, nem öregszünk meg és nem fáj ha megsérülünk. Attól viszont ugyanúgy meghallhatunk akármikor. Például, ha valakink elege lesz abból, hogy a területén gyilkolászol és küld valakit, aki lecsapja a fejed. – akkor aztán vége, még egy élõhalottnak is.

- Ó, csak jöjjenek azok a harcosok! Szívesen veszem, ha elszórakoztatnak egy kicsit – megnyalja a száját, ami még persze mindig véres, ahogy a teste majdnem minden része is.

- Harcos vagy? – kérdezek rá. Észrevettem már azt a méretes kardot a hátán, de eddig még nem vette elõ.

- A legjobb. – jelenti ki büszkén és leveszi a kardot a hátára erõsített szíjjakról. – Ez a gyönyörûség még sosem került a földre. – megsimogatja, mintha nem egy élettel tárgy lenne.

Hasonlít hozzánk…

- És te Harman? Te is harcos vagy? – pillant rám érdeklõdve.

Miért is beszélgetek én vele tulajdonképpen?

… Talán, mert már nagyon régen nem beszéltem senkivel…

- Nem vagyok harcos. – a penge nem az én fegyverem – Varázsló vagyok.

- Úgy érted… hogy voltál?

- Most is az vagyok! – én ugyan nem adtam oda az erõmet annak a sátánnak, aki megteremtett!

Hogy bizonyítsam amit mondtam, egy könnyebb gyógyító mágiát használva begyógyítom a szúrt sebet amit nekem okozott. Ez ugyan kivesz az energiámból, de nem olyan sokat, mint egy sikertelen feltámasztó rituálé.

- Hm… most már értem miért nincs rajtad egy karcolás sem. – hümmögi, ahogy a seb összehúzódik, majd nyomtalanul eltûnik.

Elhúzom tõle a karom, majd felállok, folytatom a kunyhó rendbe tételét. Azt hiszem elég volt ennyi a beszédbõl, holnap  ha elmegyek innen szerencsésen megszabadulok tõle és a furcsa gondolataitól. Keresek egy helyet, ahol tovább kísérletezhetek, amíg meg nem találom a módját, hogy újra élõvé tegyem magam.

- Ne nyúlj hozzá! – kiáltok rá, mikor az egyik nyitva felejtet varázsigés könyvemet lapozná. – Csupa vér a kezed, összekened!

- Jól van, nem kell mindjárt dühöngeni. Szépen is kérheted és akkor nem nyúlkálok.

Elfordulok és összeszedem a szárított füveket, a nagyrészük már használhatatlan, majd gyûjtenem kell újakat.

- Van itt valahol, vízesés, vagy patak?

Rápillantok, majd végig rajta és le a padlóra, ami barna helyett vörös. Már csak ez hiányzott, hogy mindent összevérezzen, aztán majd jönnek a dögevõk!

- Az ajtó mellett van egy fahordó. Abban van tisztavíz. – közlom morogva.

- Akkor megtisztítom magam, de ne szökj el megint jó?

Most miért mondja ezt? És mi az, hogy elszökni? – Nem szöktem el csak hazajöttem, ahová neked nem kellett volna követned.

Hallom, hogy felsóhajt, majd nyílik és csukódik az ajtó.

Ha vannak istenek, úgy tûnik mind engem büntetnek!

Egy fonott kosárba pakolom a gazokat, az üstben maradt állati részeket, és mivel már nem kellenek kiviszem õket a többi mellé a kupacba. Ahogy kilépek megakad a szemem Yone alakján, ahogy a vizes hordó mellett áll meztelenül. Rá sem kellene néznem, mégis megteszem. A vérmentes területeken látszik, hogy nem kevés sebet szerzett, nem igazán vigyáz magára.

- Tetszik amit látsz? – szólal meg hirtelen, teljesen felém fordulva.

Végigpillantok rajta. Harcos teste van: kidolgozott, arányos és fiatalnak mondható.

- Nem. – akármilyen szép és kívánatos is volt mikor élt, most már halott.

- Akkor miért nézel?

Nem tudom. Miért nézem?

Végül is tetszene, ha élne. De nem él. Õ egy járkáló hulla, ahogy én is. Csak azért maradt meg a nemi vágy, mert az a sátán rabszolgaként akarta használni a testem.

Közelebb sétál, de nem várom meg mit akar. Elsétálok a kupacig, és rádobom a kosár szemetet. Mikor mennék vissza már megint az utamban áll.

- Mit akarsz?

- Tudod, nem vagyok én olyan halott mint a fajtánk legtöbb tagja. Van ami még mindig élõ. – mosolyog.

Hideg kezei a mellkasomra kúsznak, így rögtön megértem mire gondol. Õ is?

Az nem lehet, hogy ugyanaz formálta át, mert akkor meghalt volna mikor megöltem, de akkor neki miért hagyták meg ezt a szükségletet?

- És te Harman? Benned maradt még egy kevéske, ami él?

Lefelé simít a nadrágom felé. Elkapom a csuklóját és eltaszítom a kezeit. Nem kockáztatom meg, hogy felizgasson. Semmi kedvem ezt csinálni vele.

- Fejezd be a játszadozást Yone! A nekrofília nem az, amit én élvezni tudnék! – morranok rá és bemegyek a házba.

- Te is halott vagy. – közli a tényt.

- Mintha el tudnám felejteni. – motyogom a szoba falának és a varázskönyvekkel együtt az egyik sarokba telepszem.

Nem vihetem magammal az összes könyvet mikor elmegyek, ki kell tépnem belõle azokat a lapokat, amik hasznos varázsigéket tartalmaznak. De… Yone vajon honnan szerezte azt a sok sebet?

Persze, hisz nyilvánvaló. Mindig öl és megsérül. Be tudnám gyógyítani és akkor nem is tûnne annyira egy oszlásnak indult halottnak, csak egy fura külsejû fiatal férfi lenne.

De miért is gondolkodom én ezen? Van jobb dolgom is, mint vele foglalkozni… például magammal…

- Fajtánk csodálatosságai?! Nincs abban semmi csodálatos, hogy emberekkel táplálkozunk. Élõsködünk rajtuk!
Nem értem õt. Komolyan nem…
- Nincs értelme élniük, hiszen elég egy apró széllökés, egy kis járvány és máris halottik. Mi azonban örökké ilyenek maradhatunk.
- Mi végre éljek örökké, ha nincs értelme a napjaimnak? – Szóval ez lehet a baj? Olyan nagyon utálná azt, amik vagyunk, hogy ennyire sem értékeli az ajándékot, amit mindketten megkaptunk?
- Nekik mi értelme volt? Táplálékként végezte. Könnyen befejezte a nyomorult, szánalmas életét és semmit nem tett. Meghágott egy kurvát, lett egy kölyke aki szintén táplálék lett. Csodás életük volt, én mondom.
Nem értem, hogy miért kötõdik hozzájuk. Miért jött ide és védte meg õket?
- Miért jöttél utánam?
- Miért ne? Kíváncsi voltam hol találtál magadnak fészket, de valami nagyobbra számítottam. Bár ilyen közel az éléskamrához, én sem panaszkodnék.
- Nem az éléskamrám és…
Nem tudja befejezni. Egy újabb halandó jelenik meg, ez is gyerek még. Ordít és kiabál, engem idegesít is, így lépnék felé. Ha meg nem is eszem, de megölöm.
- Mára elég gyereket öltél. Hadd békén és gyere inkább – ragadja meg a kezem, és tényleg nem ereszt el, inkább elindul.
- Vendégül látsz, barátom?

- Inkább eltávolítalak innen. Nem ettél még eleget? – Ejnye, nem is érti… hiszen ez nem csak a fennmaradásom. Ez szórakozás.
- Egyenlõre igen, de két-három nap múlva újra éhes leszek és akkor nem kell messze jönnöm.

Elengedem a karját, az õ bõre is hideg, mint az enyém és nem dobog a szíve sem. Akkor ezekben nem különbözünk annyira. Legalább tanulmányozhatom kicsit ennek az átkozott fajnak a másik féle példányát is.