|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Miria | 2012. 05. 26. 16:51:33 | #21170 |
Karakter: Hanshin
Megjegyzés: /Raumnak/
Ülök egy ideig, majd körbenézek. Nyelek egyet. Csak nagyjából emlékszem arra, hogy is néz ki. Csodásan csillant meg a hajnali napfény gyönyörű, szőke haján. Kár, hogy csak egy pillanatig láttam.
Elkezdtem értékelni az emberi szépséget… Hm. Méghogy emberi...
Alvó ruhámat leveszem, majd veszek egy selyemkimonót. Nakashima is selyemben szokott lenni, ugyanis fiatalkora ellenére igen gazdag, munkájának köszönhetően. Még így is én kapom a legtöbb pénzt, én terveztem az épületet.
A selyemruha egy vibráló, türkiz férfikimonó, jó szabással. Megnézem magam fürdőszobám tükrében, majd elindulok a közeli török bódéhoz, ahol a tulaj főz nekem egy jó erős feketét. Kell…
Egyre többet foglalkozok a kinézetemmel, és most már azt is nézem, ki néz meg az utcán. Mindenki a ruhámat nézi.
Az arcomat csak kevesen.
Miután kifizettem a kávét, Musztafa, a török bódés, megdicsér, ma milyen jól nézek ki. Elmosolyodom, megköszönöm, majd további szép napot kívánva megyek haza. Az erkélyen iszogatom a kávét, mikoris Nakashima kopogtat.
Tudodm, hogy ő az, már felismerem az energiaminőségét. Abból pedig le lehet szűrni azt, amit már egyébként is megtapasztaltam.
Fiatal, optimista, életerős, kedves.
-Hanshin! –mosolyog rám, mikor ajtót nyitok.
-Szép reggelt, Nakashima. –mosolygok rá, ő pedig átnyújt egy tál currys csirkés pirított tésztát, tele zöldséggel, és minden jóval. Látom magának is hozott, hogy együtt együk meg.
-Azért hoztam ilyet, mert láttam, hogy napok óta csak és kizárólag rizst eszel… -néz rám összehúzva szemöldökét, én pedig átveszem a tálat.
-Nagyon köszönöm! Valóban csak rizst ettem…
-De miért? Hiszen magas a fizetésed! Vagy gyűjtesz valamire?
-Nem gyűjtök, csak… Szeretem a rizst…
-Értem… De változatosan kell enned, mert különben legyengülsz. A bőröd is egyre sápadtabb. Figyelj arra, mit eszel!
-Köszönöm, hogy foglalkozol velem… -jegyzem meg, mire elvigyorodik, majd megveregeti a vállam.
-Mi az?
-Tegeztél! –mire rá meresztem szemeimet.
-Tényleg… -nagyon meglepő vagyok ma… Talán az emberek között töltött sok idő teszi. Nem is tudom. Miután elfogyasztjuk a reggelit, a maradék kávét kezembe veszem, és bele kortyolok. Naka szinte már fájó szívvel nézi, ahogy szürcsölök. A kávé rettentő drága, főleg mióta a kereskedő hajókat kalózok szállták meg. Átnyújtom neki, mire először nem akarja elfogadni, majd beadja a derekát. Olyanokat kortyol belőle, hogy öröm nézni.
Elindulunk, s ma is rettentő meleg van, már most, reggel. Mire odaérek, minden munkás ott van, Naka segítségével kiadom a feladatokat, néha besegítek, bár a munkások mosolyogva veszik el tőlem a köveket és a kötőanyagot, mondván, ez nem egy ilyen törékeny testalkatú embernek való munka. Maradjak csak a tervezésnél, és a felügyeletnél.
Lassan ezek között érezni, érteni kezdem a családiasság fogalmát.
Este nyolckor, sötétedéskor kezet fogunk, fáradt mosollyal, izzadtságát törölgetve mindenki haza indul… A családjához.
Talán Naka azért látogat meg minden reggel, mert érzi, hogy magányos vagyok?
Magányos. Ezt se nagyon éreztem eddig. De most sem zavar. Sok hasznos dolog van, amit az ember egyedül elvégezhet.
Megint csak fáradtan érek haza. Szinte arcon csap az aurája. Nem is arcon csap… Inkább megszorongatja az ágyékom… Nyelek egyet, de úgy teszek, mitnha semmi sem történne. Lerakom a táskám, fürdeni megyek.
Miért nem ment még el?
Ennyire ízlik neki az energiám?
Miközben a ruháimat veszem le, érzem, ahogy figyel. Egyszerre irritál, és kelt bennem jó érzéseket. Körbepillantok, de megint csak az üres fürdőt látom. A ruháimat összehajtom a kis sámlira, majd beállok a zuhany alá.
Szinte még meg sem engedem a vizet, ő hozzáér az ágyékomhoz, mire lábaim megremegnek, vadul hátrapillantok, de semmit sem látok. Halk, kéjes kacajt hallok a fülemnél, lehelete csiklandozza a nyakam, én pedig felhevülök, idegesen, szinte remegő hanggal szólalok meg:
-Ki a fene maga? Hagyjon… -szólok, majd ingerülten harapdálni kezdem ajkaim. Az aurája távolodik. Befejezem a tisztálkodást, majd lefekszem. Behunyom a szemeim… Ma elkapom… Szuszogni kezdek, mire érzem, hogy felém suhan… Hm… Elég türelmetlen. De már én is az vagyok. Tulajdonképpen, nem is tudom, mit szeretnék csinálni vele, ha elkaptam… Hihetetlen belső feszültség van bennem, amit ki akarok adni, de nem tudom, hogyan tegyem, és idegesít… A legrosszabb az, hogy ezt a feszültséget a testemben ő maga generálja, és szinte már égető ez a kín…
Érzem, hogy egy test van mögöttem… Felvette emberi alakját. De mire ezt tapasztalom, kezével eltakarja a szemem. Ez még ingerültebbé tesz… Látni akarom. Látni akarom tetőtől talpig, ki az, aki egyetlen érintésével millió áramütésszerű érzést vált ki a bőrömön, és egész bensőmben.
-Mit akar? –kérdem végül.
-Az erődet, a testedet, az életedet –hallom hirtelen a kellemes, mély orgánumú hangot a fülemnél. Ajkaival beszéd közben néha ha véletlenül is, hozzáér a fülemhez, s minden egyes alkalommal megremegek… -A tested tegnap megmutatta nekem, mit szeretne, és ma megadom neki –folytatja, közben lüktető ágyékomhoz nyúl… Vágy… Ez az… értem. De nem tudom, mi történik, illetve mi fog, és félek, ezért gyenge próbálkozást teszek, hogy kiszabaduljak. Talán fájni fog? Meg akar ölni?
-Ne erőlködj, kérlek… Nem szabad, hogy láss, egyelőre –mondja nyugtató, kellemes hangon –nem halsz bele, és neked is jó lesz, bízz bennem. –nem tudom, miért, de hiszek neki. Elengedem magam, ő pedig megcsókolja a nyakam. Felnyögnék az érzésre amit kelt bennem. Megkérdezném, mi ez, de ajkait az enyéimen érzem… Lassan szívni kezdi az energiámat, kezeim csak remegve kapaszkodnak az alvógyékénybe, ahogy olyan érzéseket vált ki kezének mozgatásával, amit eddig nem éreztem soha…
Igen…
Ő pontosan tudja, hogy vezesse le a feszültségemet. A meglepetéstől moccanni sem bírok, csak élvezem, amit csinál. Egyre jobban lüktet az ágyékom, az érzés, amit kivált belőlem, nem hasonlítható össze semmivel… Imádom… Néha annyira jó, hogy fel kell nyögnöm, és érzem rajta, hogy ez nem szégyen…
Végül…
A világ legjobb dolga, ami csak megtörténhet egy halandóval, megtörténik velem is. A testem megfeszül, ő ezt észreveszi, halk szavait hallom:
-Mutasd a hangod! -és miközben akaratlanul, tehetetlenül nyögök, mintha az ágyékomon keresztül egy bizonyos anyaggal együtt minden gondolat, minden más eltávozna, csak a forróság, és a lüktetés, az élvezet marad.
Utolsó csókot érzek az ajkaimon.
-Holnap látlak –hallom meg utoljára a hangját, majd még mielőtt bármit is mondhatnék, elillan.
–Várj… Ne menj el! –kérlelek remegve, de már messze jár… Az illata és az energiái ellenben még mindig betöltik az egész szobát.
-Hanshin…! –hallok egy ismerős hangot….
-Aaah… Várj még! – kiáltom, majd felülök, Nakashima döbbent pillantásával találkozok. A Kellemetlen érzéstől a lelkemben nem tudok megszabadulni, hátratűröm a hajam.
-Pihenned kell… -jegyzi meg halkan.
-Semmi bajom, hidd el. –küldök felé egy bíztató mosolyt, majd feltápászkodok. –Csak retteneteset álmodtam –hazudok –még jó, hogy felébresztettél.
-Ha erről van szó, akkor rendben van. Egyébként tényleg nincs semmi bajod, ahogy elnézlek. sokkal jobb a színed, sokkal jobban nézel ki tegnap óta –nem is értem, miért... –hoztam enni. –teszi hozzá, majd az asztalomon lévő húsos, krumplis étekre mutat. Ismét együtt étkezünk, majd útnak indulunk. Ma esők zavarják meg az építkezést, de semmi probléma ezzel, ugyanis csak pár percig tartanak.
Minden egyes alkalommal kiállok a langyos esőbe áztatni a testem… Mindig a zuhany jut róluk eszembe, majd az éjszaka. Így néha megremegek, sőt el is mosolyodok.
Ma a munkatársak is rettentő kedvesek voltak velem, mindenki sokkal gyorsabban, dinamikusabban dolgozott… Szinte nem emberi volt a teljesítmény.
Visszafelé egy, gyümölcsökkel jól megrakott kosárral sétálgatok egy szűk, elhagyatott, de építészetileg annál több gyönyörűséget rejtegető utcán.
A legsötétebb résznél elém ugrik valaki…
-Nocsak-nocsak. –vigyorog rám a démonvadász- jó trükk ilyen satnya testbe költözni, kis barátocskám.
-Én a maga helyében nem tegeződnék –felelek maximális lenézéssel.
-Az ilyen szörnyeket nemhogy magázni, életben hagyni sem kell… Te táplálod a másik undorító démont!
-Ne nevezze undorító… -kelek ki magamból, mire ismét meglepődök magamon, és máson is… magamon azért, mert így még nem háborított fel senki, akárkit szidott… Máson pedig azért, mert tökéletesen lefedtem eddig az energiáimat, csak az erre legérzékenyebb démonok vehették észre. Most meg egy kis pondró itt pattog előttem…
Istenem! Tegnap este óta úgy szabadjára engedtem az összes energiámat, hogy észre sem vettem! Ezért dolgoztak a munkások ma nagyon jól, és ezért volt mindenki a szokásosnál kedvesebb, mert mindenki kapott a finomrezgésű energiámból…
Míg ezen elmélkedem, nem veszem észre, hogy a vadász közben a fejemnek szegezte legélesebb kését…
-Azt hiszi, ha megöli a testet, velem is végez? Mennyire naiv, és ostoba ember maga…
-Addig legyengülsz, és meghalsz, amíg keresnél másik testet…
-Hogyan?! Mutassa meg, hogyan kell meghalni… Mert én nem értek hozzá.
-ÖRÖMMEL! –üvölti, de hirtelen arcára fagy a vigyor, hideg, fehér ujjak kapaszkodnak a fejéhez,
-Ezt nagyon megbánod… szól a tegnap esti hang, s az ujjak kegyetlenül kiszívják a vadász minden energiáját… Az utolsó cseppig.
Az ismerős aura… Már vártam. A vadász szinte holtan rogy össze, de mielőtt összeesne, a megmentőm fekete köddé válik.
-Ez kedves volt tőled… -mosolygok a ködre, Majd átlépve a vadászon, elindulok hazafelé… Tudom, hogy követni fog. Addig, míg hazaérek, tökéletesen lefedem az energiáimat. Nem kell attól tartanom, hogy elfogyott, soha. Ugyanis, amit kiadok, úgyis visszatér valahogy. Az energia körforgásban van, plusz nagyon kevés lény tud az univerzum egyetemes energiáiból táplálkozni. Pedig ha tudnák, hogy az sokkal magasabb rendű…
Az asztalra pakolom a zöldségeket, közben érzem, hogy valaki birtoklóan megragadja a csípőm. Megfordulnék, de megtart úgy, hogy ne lehessek képes rá.
-Ez után az undorító féreg után ennem kell valami finomat… -A kijelentésére megremegek, megragadom a kezét. Erős, izmos, gyönyörű kezek. Szinte már várom, hogy azt tegyen velem, amit akar…
Hihetetlen, nem gondoltam volna, hogy valaki képes lesz belőlem ezt kiváltani.
-Mikor láthatlak? –kérdem hirtelen, mire óvatosan beleharap a nyakamba, én pedig hátra hajtanám a fejem, hogy a szemeibe nézzek, de nem engedi.
-Ne legyél türelmetlen…
-Pedig az vagyok… -Jegyzem meg, hátranyúlva, belső combját megszorítva, mire felsóhajt. A test reakciója különböző dolgokra valami elképesztő… És ezt eddig még nem tanulmányoztam!... Nem titkolom, nagyon félek, de annyira vágyom rá, hogy a kezeim magától mozognak…
-Hm… Abból, ahogy most viselkedsz, úgy ítélem, tetszett, amit tegnap csináltam. –mondja, majd halk nevetést hallok a hátam mögül.
-Mi a neved? –kérdem halkan.
-Ardit… És te… A te neved?
-Hanshin.
-Próbáltam jelezni, hogy eleresztetted az erőd… De szinte máshol voltál, nem észleltél.
-Valóban nem… -Jegyzem meg –Azért köszönöm.
-Honnan van ez a rengeteg ízletes energia…? –kérdi enyhe humorral
-Titok… -vigyorodom el, majd azt érzem, ahogy mozdul, és végignyalja nyakam. Nem bírok magammal, halkan felnyögök. Két kezemmel felnyúlok magam mögé és beletúrok a hajába, mire magához szorít.
-Alig vártam, hogy végezz. –mondja, mire csak egy mélyet sóhajtok…
Nem tudom, mi a terve ma estére, de reménykedem, hogy megmutatja magát…
Szerkesztve Miria által @ 2012. 05. 26. 17:06:04
|
| Rauko | 2011. 06. 22. 10:58:21 | #14440 |
Karakter: Ardit
Megjegyzés: ~ Miriának
Figyelem, ahogy felfedezi magán a jelet és jót mulatok rajta. Milyen édes... de aztán megjelenik valaki. Úgy érzem, munkatársak lehetnek, így nem zavar a dolog. Ha a tulajdonomra pályázna, már halott lenne. Nem telne nagy erőfeszítésembe, hogy megöljem.
Mikor hazaér látom, hogy mennyire fáradt. Szegény... talán nem kellene ennyi erejét vennem. De van neki bőven, nem ez a baja szerintem.
Amikor zuhanyozik, kicsit játszom vele, hiszen annyira szép a teste.... annyira izgató, mégis olyan átlagos. Mennyei....
De az idilli pillanatot az az idióta vadász szakítja félbe, így azonnal el kell illannom. Ha nem vagyok itt, nem látszik a jel a homlokán, és az az idióta vadász nem szúrja ki. Ch...
Miután órákig kint vagyok, visszamegyek. Már fekszik. Milyen édes... Azonnal neki is látok, de gyorsan felébred, és nincs időm elillanni, így csak egy csábos mosolyt villantok rá, és azután válok köddé. Azonnal keresni kezd.
- Várjon! Milyen lény... - Halkan kacagok fel. Milyen kis édes. Azt hitte, hogy a második éjszaka után máris elmondok neki mindent? Butuska...
- Jót evett a Hanshin étteremben?! - kérdezi ironizálva, de nem zavar, jól áll neki. Édes.... aztán meglátok valami még érdekesebbet. Hm... milyen helyes merevedése van. Azonnal össze is áll a fejemben a másnap terve. Imádni fogok játszani vele. Kis édes...
Nap közben természetesen nem jelenek meg neki, ha akarnék, sem tudnék, csak messziről figyelem. Megint jön az a valaki, aki tegnap és elmennek valahova. Nem követem, maradok itt a házban. Figyelnem kell, hogy nemhogy mások is felfedezzék. nem akarok harcolni, de érte hajlandó lennék. Az íze utánozhatatlan, fergeteges és fantasztikus! El sem tudom mondani, mennyire jó.... és amit ma estére tervezek azt hiszem, ő is élvezni fogja.
Mire este hazaér, már türelmetlen vagyok... legszívesebben már akkor nekiesnék, amikor belép, de nem szabad... ki kell várnom. Tegnap egyértelmű jelét adta a teste, hogy milyen irányban szeretné folytatni, és ki vagyok én, hogy ellenkezzek? Emberi alakomban nekem is furcsa bizsegést okozott, azt be kell vallanom.
Figyelem, ahogy vetkőzik, és szinte elkábít. Annyira természetes, annyira átlagos, mégsem tudom levenni a szemeimet arról a karcsú testről, a formás fenekéről, a csinos lábairól... szerintem érzi is, ahogy bámulom. Körbepillant, de nem lát. Akármilyen lény, ha nem akarom, nem fog látni.
Megint zuhanyozik, én megint mögé állok, de nem ölelem, csak előre nyúlva érintem meg férfiasságát. Milyen pici és mégis mennyire aranyos. Hangosan kuncogok a fülébe direkt, hogy hallja, aztán megint elillanok tőle.
- Ki a fene maga? - kérdezi ingerülten. - Hagyjon... - Hm... ezt azt hiszem, ő sem gondolja komolyan.
Érzem, hogy feszült, de nem kellene annak lennie. Viszont megint fáradt lehet, mert lefekszik, és percekkel később már szuszog is. Ahogy közelebb lépek érzem, hogy nem is alszik, de mindegy is. Fölé mászok, de még nem emberi testben, hogy ne érezze meg, hogy hol is vagyok pontosan, majd abban a pillanatban, amikor felveszem az emberi alakomat, eltakarom a szemét is.
- Mit akar? - kérdezi.
- Az erődet, a testedet, az életedet - suttogok a fülébe. - A tested tegnap megmutatta nekem, mit szeretne, és ma megadom neki - folytatom, majd miközben egyik kezemmel még mindig a szemét takarom el, a másikkal kitapintom a férfiasságát. Milyen édes, félig kemény így is. - Ne erőlködj, kérlek... nem szabad, hogy láss egyelőre - nyugtatom meg, mikor elkezd mocorogni. - Nem halsz bele, és neked is jó lesz, bízz bennem - mondom, és megcsókolom a nyakát, majd, amikor mondana valamit, ajkaimat az övére tapasztom, és elkezdem szívni az erejét. Nem olyan gyorsan, ahogy eddig, de közben a kezem nem áll meg egy pillanatra sem férfiasságán, így érzem, ahogy folyamatosan keményebb, majd megcsapja az orromat az a jellegzetes illat, amit már olyan régen éreztem. Ő a számba nyög, de nem mozdul, ami nem is baj. Én még kibírom, most őt akarom még jobban magamhoz édesgetni.
Egyre hevesebben dobog a kicsi szíve, egyre többször remeg meg, én meg egyre inkább érzem, hogy jól laktam, így abban a pillanatban, amikor tudom, hogy el fog élvezni, elengedem az ajkait.
- Mutasd a hangod - suttogom, de még nem hagyom, hogy rám nézzen, csak hallgatom, ahogy akaratlanul is felnyög, mikor elélvez. Ahm, olyan édes a hangja is, akárcsak az íze és az illata.
Ahogy elélvez, még egy búcsúcsókot nyomok az ajkaira.
- Holnap látlak - sóhajtom, és elengedem a szemét, majd el is illanok.
|
| Miria | 2011. 06. 07. 22:08:45 | #14148 |
Karakter: Hanshin
Megjegyzés: (Arditnak és Raukonak)
Egész nap tervrajzokat nézegetek, újonnan megismert építésztársaimmal alapanyagot nézünk, boltról boltra járunk, konzultálunk.
-Egy gyönyörű épületet szeretnék! Olyat, mely, ha elkészül, csodájára jár a világ! -áradozik Nakashima, a többiek újjonganak. Én csak elmosolyodom lelkességükön. Milyen kedvesek is tudnak elnni az emberek, ha épp nem tapló módon gázolnak át másokon. Estefele végre lenyugszunk, kevés táplálékot viszek vézna emberi testembe. Talán többet kéne ennem.
Nem, ez így tökéletes!
Béreltem egy pici lakást egy nagyon magas, gyönyörű épületben, ahonnan látni az egész várost. Még egy pici, ám de hangulatos erkélye is van!
Még néhány tervet át kell fésülnöm...
Annyira elfáradt kis testem, hogy inkább megtisztálkodom, s kezembe veszem a könyveimet, helyükre rakom őket.
Fekvőhelyemet előkészítem, majd lefekszek.
Mintha valami furcsa démoni erő lenne a közelben... Épphogy meglegyintett... Biztos messze van.
De lehet, csak jól elfedi az erejét.
Mindegy, ki ez, biztos nem engem keres.
Ahogy ezek a gondolatok elhagyják agytekervényeimet, elszenderedem.
Olyan... Furcsa álmom van... Az emberek erotikusnak hívhatják.... Érzem a közelséget, valami történik...
Ez csak egy álom...
A nap kósza sugaraira ébredek. Az erőmből... Mintha lecsapoltak volna egy darabkát... Nem mintha baj lenne, mert annyi energiám van, hogy ha az univerzum és a szellemvilág legnagyobb energiacsapolói tapadnának rám, akkor is kifogyhatatlan lenne.... De ez furcsa... Van, aki az én energiaminőségemre pályázik?
Az energiaelszívó démonok általában a kirobbanóan erős, bizonyos elemmel rendelkező energiákra pályáznak. Az én energiám nem ilyen, sokkal finomabb rezgésekből áll.
Eheh... Most ezen felizgattam magam.
Felülök, takarómat lehúzom lábaimról. Olyan érzésem van, mintha figyelnének, ez pedig teljességgel lehetetlen, ugyanis ha jól tudom, az ilyenek egy személytől csak egyszer szívnak el annyi energiát, amennyit csak tudnak.
Rendbe teszem magam, úgy döntök, szakadtá hodott kimonóm helyett azt a szép feketét veszem föl... Arra ügyelek, hogy normálisnak nézzek ki, ehelyett már a hajléktalanok kinézetét öltöttem magamra.
Lüktető érzés.
A homlokomban.
Hirtelen oda kapok, majd döbbenten hátrálok egy-két lépést, azt se tudom, mi elől.
Valaki megjelölt?!
Ez lehetetlen.
Félve tekintek körbe, de természetesen nem látok semmit. Körbeleng az aura, mely tegnap este is meglegyintett.
Ez az erő olyan birtokló, hogy döbbenetemben nyelnem kell egy nagyot.
Kopogás zavarja meg a reggel csöndjével egybekötött döbbenetemet, s kicsit félve szólok a kint lévőnek.
-Szabad! -szólok, majd Nakashima lép be egy tál rizzsel.
-Jó reggelt, Hanshin! Gondoltam hozok... Istenem! -ül ki a döbbenet az arcára -Hanshin! Nagyon sápadt vagy! Csak nem betegedtél le?! Folyik rólad a víz! Azonnal feküdj vissza...
-Semmi bajom nincsen, Naka, csak berepült az ablakon egy madár... És mire kivezettem, kifáradtam kissé. Futnom is kellett utána. -erre a fiú döbbent vidámsággal mér végig.
-Hú, most megnyugtattál! Nélküled nem tudtuk volna elkezdeni!
-Dehogynem -mosolygok. - El tudták volna kezdeni...
-Kérlek, tegeződjünk! -szólal meg, mire mosolyogva megrázom a fejem.
-Egyszerűen nem megy. -mire sóhajt a fiú. Kezembe adja a rizst, leültet, megvárja míg megeszem, majd elindulunk, hogy végigkövessük a munkálatokat.
Néha éreztem, néha nem a titkos aurát...
Ma fönn kell maradnom.
Ugyancsak fáradtan érek haza jócskán sötétedés után, ráadásul nagyon meleg is volt ma, nem csoda, hogy aludni vágyom... Ahogy hazaérek, a fürdőbe sietek, ruhámat a zuhany melletti kis székre dobom...
Igen... Ebbe az épületbe is én segítettem vizet vezetni. Megengedem, s jön rám a langymeleg víz, mire testem felfrissül, izmaim oldódnak.
Egy érintés... Jól érzem... Mintha egy meztelen test ölelne át hátulról. Megfordulok, természetesen senkit nem látok... Gyorsan megtisztálkodom, fehér hálóruhámat felkapom.
Kopogtatnak.
Hanshin elfelejtett valamit? Az ajtóhoz sietek, de egy idegent találok az ajtót kinyitva. Egy züllött idegent.
-Maga veszélyben van. -Mondja
-Igen? És mégis miért?
-Azt hiszem egy démon ólálkodik a környéken...
-Tehát maga démonvadász?! -kérdem kissé ingerülten, de halkan.
-Igen. -és már lépne be, hogy körülnézzen.
-Már elnézést! Nem engedtem be a házamba!
-Nem érti, hogy az élete függ ettől?!
-Nekem nincs időm eféle ostobaságokra! -szólok idegesen, eljátszva, nem hiszek az ilyesmiben.
-Azt hiszi, magáért csinálom?! -üvölt, mikor jön a nagydarab házmester.
-Épp jókor, Bungo! Ez az ember nem akar békénhagyni.
-Na, jöjjön kérem, mielőtt katonákat hívok! -szól erőteljesen a kedves, a vadász idegében nagyot dobbant egyik lábával a földön, én pedig felsóhajtok.
-Köszönöm... -majd becsukom az ajtót... -Ekkora idiótát! -jelentem ki hangosan, mire megcsap az ismeretlen aurája. Ez egy köszönöm volt? Bár tudom, hogy a démonvadászt ő simán kivédi... Ismét lefekszem "aludni"... Már nem feszélyez annyira, de még mindig vannak kételyeim.
Becsukom a szemem... Ébren kell maradnom!
Természetesen gyenge kis testem elalszik...
Mintha vészjelző vijjogna fejemben, kipattannak szemeim... Az éj fényeiben látom alakját felettem, szőke haját, világító, zöld szemeit... Egy gyönyörű démon...
De mégsem démon... Valahogy más. A lélegzetem is elakad.
Ő elmosolyodik, majd köddé válik.
-Várjon! -kiáltom -milyen lény... -de nem fejezem be a kérdést, fölösleges... Már elszelelt.
-Jót evett a Hanshin étteremben?! -kérdem ironikusan. Érzem a csókok helyeit a nyakamon... Érzem az ajkamon... Olyan forró...
Milyen érzés ez?! Ágyékom lüktet, és valmi hihetetlenül erős vágyakozásfélét érzek, hogy át kell ölelnem saját magam.
Miért lüktet?
Odatekintve meredten tapasztalom, hogy férfiasságom mereven ágaskodik a magasba...
-Egek... -ennyit bírok kilehelni csupán...
|
| Rauko | 2011. 06. 07. 18:17:58 | #14136 |
Karakter: Ardit
Megjegyzés: ~ Miriának
Lassan eltelik egy hét. Még mindig emlékszem az előző, huszonhárom év körüli fiatal fiúra... olyan szép volt. Komoly volt a kísértés, hogy ne öltsek alakot és ne tegyem magamévá a táplálkozás előtt, de ellenálltam, hiszen nem lett volna elég időm. A démonvadászok nagyon elszaporodtak, és még akkor is a nyomunkra akadnak, ha semmi nyomot nem hagyunk, csak a halottakat. Szerintem ez így korrekt, hiszen feljebbvalók vagyunk az átlagos, buta démonoknál, akik ész nélkül zabálnak, akárkit megölnek aki az útjukba kerül, játszanak az áldozatokkal napokon, heteken keresztül, mielőtt megölik őket. Én nem szeretem az ilyet.
Tagadhatnám, hogy én is szoktam szórakozni egy-egy fiúval, de nem szokásom hazudni sem. Bár az tény, hogy az én mókám annyi, hogy emberi alakot öltve a magamévá teszem a fiút, majd abban a pillanatban, amikor ő is átlép a gyönyör kapuján, kiszívom belőle életerejének jó részét. Ritkán várom meg, hogy meg is haljon, az már végképp nem az én műfajom, de ha szép volt az áldozat, akkor elő szokott fordulni.
Mostanában azt hiszem, Japánban lehetek. Az itteniek szépek, kifejezetten kedvemre való az összes, de tizenhat évesnél fiatalabbat sosem támadnék meg. Egy gyerek éljen még, nőjön fel és majd visszatérek érte és egyébként is sértő, amikor egy gyerek mumusnak titulál. Minket, strigákat azokhoz az idiótákhoz hasonlítani...c h. Kifejezetten zavaró az is, hogy mostanában egy kitartó démonvadász akadt a nyomomra. Valamiért fo9lyamatosan követ, nem hagy nyugodtan soha, megtámad, ha alkalma van rá, de nem vágyom az életerejére, biztosan aljas és mocskos, így hát inkább tőrbe kellene csalnom és egy démon kezére juttatni. Ami nem is lesz nehéz, figyelembe véve, hogy Japánban hemzsegnek az ilyenek, akik csak meglátnak egy vadászt és már ölik is meg.
De előtte keresnem kellene mára is valakit, hiszen ha nem táplálkozom, nem lesz erőm, akkor pedig még a végén megölne a vadász, ha újra lecsapok valakire.
Most is épp éjszaka van, de mázlimra a vadászomat elcsábított egy kurva, és épp a nőt kényezteti valahol, ahelyett, hogy engem üldözne, így nyugodt szívvel és korgó gyomorral lebegek a város utcáin. Nem igazán tudok dönteni, hogy mit is akarok, milyen korú és külsejű fiúra lenne most kedvem, de ahogy ezen elmélkedem megüti egy érdekes erő az orromat.
- Mi a fene... - mormogom és felveszem emberi alakomat, majd lassan elindulok az erő irányába. Amikor elérem a házat, ahonnan érezni vélem, újra csak régi alakomban surranok be az egyik nyitott ablakon, és megbújok egy árnyékos sarokban, és onnan figyelem ma esti vacsorámat.
Különleges, és mégsem. Az ereje alapján egy igazi szépségnek kellene lennie, kerek fenékkel, formás testtel, dús ajkakkal, valamilyen szép, világító szempárral és finom tapintású, fekete hajjal. De mégsem. Ez a valaki picike, alacsony, olyan, mint egy szürke kisegér, és mégsem tudok elszakadni tőle, hiába nem tetszik annyira a külseje. Nem arról van itt szó, hogy ne lenne szép, csupán... átlagos. Nem szeretem, azt, ami átlagos, az ereje mégsem enged. Majdhogynem merevedésem is lenne tőle, annyira izgató az életereje innen, messziről is, így hát türelmetlenül várom, hogy elaludjon.
Figyelmetlen vagyok, nem tudok tovább várni, ahogy az első szusszanást hallom, már libbenek is. Felveszem emberi alakomat és fölé támaszkodom. Ahogy alszik mégis, milyen szép. Ez a nyugodtság már kellemessé teszi külsőre is, és így jobban megfigyelve, formás, helyes fiúcska. Talán tényleg csak azért éreztem nem tetszőnek, mert ennyire átlagos lenne? Talán.
Lassan hajolok még lentebb, és ajkaira tapasztom az enyémet. Senki sincs itt, csak ő és én, így elszórakozhatok vele, de nem teszem a magamévá. most nem. Úgy érzem, nem fogom tudni megölni, de az ereje szinte megrészegít, annyira jó. Nem tudok leállni.... már hajnalodik, mire elválok tőle. Nyelvemmel végignyalok vékonyka ajkain, majd egy csókkal jelzem a homlokán: ő az enyém. Nem tudom, mi lehet ő, de nem halandó ember... de nem akarom felfedni magam, így újra köddé válva húzódok a sarokba, ahol figyeltem előtte is, és várok. Ha felkel és nem ember, látni fogja a jelet magán és talán engem is érezni fog... ha eddig nem érzett.
|
|
