Gyûlölöm ezt a helyet, nem fogad be, sõt kitaszít magából, ahogy minden más hely is ezen a világon. Mintha egy másik bolygóról származnék és nem beszélnék egy nyelvet a többiekkel. Kihasználnak és félre löknek, ez vagyok én, egy nyavalyás senki, aki csak azért létezik, hogy mások lábtörlõje legyen. Fõleg ezen a helyen. Szüleim erõltetik rám, hogy majd komoly jellemem lesz itt, de ez baromság. Amióta itt vagyok a letargia, és a bánat az egyetlen társam. A diákok azonnal kiszúrják a gyenge láncszemet, és persze itt én vagyok ez a gyönge láncszem. Most is, ahelyett, hogy a saját dolgommal foglalkoznék, és órán lennék mint a többiek, egy nálam erõsebb akaratának behódolva rakom rendbe azt a szertárt amit õ forgatott fel. Ez elég gyakori eset nálam. Pakolászás közben persze énekelgetek, hogy teljen az idõ, és jobban menjen a munka. A nagy munkában egy számomra teljesen ismeretlen hang zavar meg.

- Szervusz- köszönésére, riadtan fordulok meg, mivel azt hiszem, hogy egy tanár az aki gyanúsnak tartja, hogy nem órán vagyok. Tudom, ha lebukom, és kiderül, hogy Ivan, aki végül is felelõs ezért a kupiért lebukik, azt rajtam fogja elverni.
- Jó napot.... – nézek rá, riadtan, de azért megnyugszom, hogy nem tanár, csak tényleg egy vadidegen fickó.
- Ne félj csak én vagyok.... vagyis bocs a nevem Dimitrij Zajcev. – lép közelebb és kezet nyújt nekem, ami már alapban furcsa, hisz ez egy katonai suli, nem szoktak kezet nyújtani, egy diáknak.

- Én tartok itt órát kábé...  kábé 5 perc múlva. – neveti el magát, barátságosan, mire én is elmosolyodom és kezet nyújtok. Nem szokásom ismerkedni, de ez a férfi valahogy más mint az itteni tanulók, vagy tanárok.
- Az én nevem Nikolasz Igorowincs . – fordulok felé teljes testtel és mosolyogva mutatkozom be. Sajnos még a pakolászás is kimegy a fejembõl, annyira megfog, ennek a férfinek a szétszórt, kissé bohókás stílusa. Kicsit elbambul, és el sem engedi a kezem, így óvatosan kihúzom és megpróbálom visszazökkenteni. Még sosem találkoztam olyan személlyel aki úgy mereng gondolataiban, mint én.
- Maga akkor a méregkeverõ akit ideküldtek, hogy "tájékoztasson" minket?- kérdezem, majd elhúzom a szám, de nem azért mert unnám az ilyesmit, csak éppen tudom, hogy nem marad, és nem lesz egy olyan tanár aki, legalább némileg hasonló hozzám.
- Igen én volnék akire kiosztották eme hálás feladatot. – nevet fel, és akkor esik le, hogy talán sértõnek érezte, a megnyilvánulásom, pedig nem állt szándékomban sértegetni õt. Épp bocsánatot akarok kérni a grimaszomért, mikor kirobban az ajtó, és a professzor akinek az óráján kellene lennem láp be rajta, elég mérgesen, amit nem is tudok mire vélni. Nem hinném, hogy annyira hiányoznék az órájáról, szerintem valójában fel sem tûnt neki. Ezt biztos valamelyik osztálytársamnak köszönhetem, aki említést tett rólam.
- Áááá Igorowincs.. hát itt vagy te kis semmirekellõ... Ellógtad az elõzõ órádat... – ront nekem, mint egy vadállat. Nem csak tõle félek itt. Igazándiból mindenki ezt váltja ki belõlem és a kiabálás amúgy is rossz hatással van lelki világomra. Mikor pofon üt, csak nagyot nyelek. Fejem oldalra biccen, de meg sem mozdulok. Könnyeimnek, viszont nehezen parancsolok még mindig, de igyekszem visszanyelni. Mikor a férfi odajön, és megragadja a professzort, teljesen lesápadok, és nem értem miért tesz ilyet? A védelmemre akar kelni, de miért? Ezzel csak még jobban kiszúr velem, hisz egy senkinek, nincs joga megvédeni önmagát.
- Maga disznó szégyelje magát, hogy diákot bántalmaz.... – lekiabálja a fejét és rácsapja az ajtót. Most vagyok csak igazán megrémülve. Ezért ki fog engem készíteni. Ki akarok rohanni a terembõl, hogy bocsánatáért esedezzem, de sajna elég béna vagyok, így megbotlom és a férfi karjaiban landolok. görcsösen markolom meg ingét, és közben magam szidom, hogy már megint bajban vagyok. Könnyeimnek sem vagyok képes tovább parancsolni, majd ahogy megérzem simogatását, elõször még szorosabban markolom, majd eltolom magamtól, és kétségbeesetten nézek rá.

- Miért tette ezt? … Ha meg akar ölni, annak egyszerûbb módja is van, csak rántson fegyver és lõjön agyon… Most ki fognak készíteni, már így is rám voltak szállva, és most… Mindegy, ez nem a maga baja… Megvédi a gyenge diákot… vagyis azt hiszi… - fordulok el, és felvéve táskám leülök az egyik asztalhoz, mivel az ajtó kinyílik és egy halom diák rongyol be rajta. Páran úgy mennek el mellettem hogy meglöknek, vagy fejbe vernek. Most más nyílván valóvá vállhat számára, hogy mi vagyok én ezen a helyen. Egy nagydarab srác megáll mellettem és megbök, persze elég durván, hogy felszisszenjek.

- Húzz hátra, ez az én helyem… - förmed rám, mire csak fejet hajtok és felállva hátra sétálok az utolsó padhoz, de itt sem hagy békén. Odasétál hozzám és elém rakja a füzetét.

- Jegyzetelj jól, nincs kedvem másolgatni, és elvileg dolgozatot írunk belõle. -  bólintok és magam elé veszem a füzetet, rá sem nézek, de másra sem, csak lehajtott fejjel nézem a lapokat, majd ahogy a férfi feláll az elõadáshoz, elég furcsa dolgot teszek. Elõveszem saját füzetem is, és lerakva egymás mellé mind két kezembe tollat veszek. Fel sem nézek, de ahogy elkezdi az elõadás mind két kezemmel írni kezdek. Alapban két kezes vagyok, de ez egy olyan mûvelet még számomra is, ami nagy odafigyelést kíván, viszont ha csak neki jegyzetelek, akkor én tuti karót írok, és ez egy újabb ok a szekálásra. Végig jegyzetelem az elõadást és egyszer sem nézek föl a füzetekrõl, majd mikor véget ér, a srác hátra csörtet és kikapja a füzetet a kezembõl. Megpacskolja az arcom és gúnyosan vigyorogh.

- Ügyes fiú, legalább jó vagy valamire… - elsétál a haverjaival. Meg sem moccanok, amíg ki nem megy mindenki a terembõl, majd elpakolom a cuccaim és táskám a hátamra veszem. Ekkor a férfi odalép hozzám és vállamra rakja a kezét.

- Sajnálom nem tudtam… - felé fordulok, és látom a sajnálkozó tekintetét, ami most nem segít és jobb kedvre sem derít, hisz tudom õ elmegy én meg magamra maradok ezekkel szemben.

- Semmi baj, ne érezze magát rosszul emiatt… - húzom ki vállam és kisétálok, vagyis kisétálnék a terembõl, ha nem jelenne meg a kiképzõ tiszt és a törpe prof, akit az elõadás kezdete elõtt vágott ki. A kiképzõm megragadja a karom és megállít. Nagyon mérgesek rám és semmi jóra sem számíthatok.

- Nikolasz… a professzor azt mondja, kihagytad az óráját, és egy férfi, akivel beszéltél megtámadta. – morran rám, mire Dimitrij lép oda hozzánk és megköszörüli a torkát.

- Elnézést, én voltam az illetõ, szerintem nem helyes, hogy egy diákkal szemben testi fenyítést alkalmazzanak… - a kiképzõm alapban nem bírja a civileket, pláne, ha a belügyekbe avatkoznak, érzem ez egyre rosszabb lesz, de már nem is érdekel. A prof most hallgat és a tisztre bízza a fegyelmet.

- Ön az a civil aki egy elõadás miatt jött igaz?... nem szeretem ha a civilek a katonaság dolgába avatkoznak… - ragadja meg garabancom.

- Te pedig semmirekellõ, a ma éjjelt õrségben töltöd… és bocsánatot kérsz a professzortól. – förmed rám. Egész apróra húzom össze magam és bólintok.

- Igen uram… - azzal kilök a folyosóra, és ujjával mutatja merre menjek.

- Ég önnel… - köszönök el Dimitrijtõl és elsétálok. Az egész éjszakát õrségben töltöm, és reggelre olyan fáradt vagyok, hogy csak kóválygok. Még szerencse, hogy hétvége van, ráadásul hosszú, négy napos és otthon tölthetem ezt az idõt. Persze otthon sem szeretek igazán tartózkodni, így kimegyek egy parkba és hanyatt fekve a tó partjára szunyókálok.

A fenébe is… hogy, kerültem én ide? Miért, kell folyton járnia a pofámnak? Ha egyszer, csak egyszer sikeresen befognám, akkor nem kerülnék olyan nagy szarba, mint épp most. De az is lehet, hogy fiatal pályafutásom kezdete, most épp véget ér. De… én még élni akarok! Nem akarok, egy ilyen… ilyen… beteg ember kezei által meghalni. Nem… ez még a Darvin díjasoknál is idiótább halál lenne…
   - Imádtam régen itt lenni... Itt a betegek nem pofáztak már bele abba, hogy milyen kezelést kapjanak...- Szólal meg Akuma, egészen közel hajolva a fülemhez és ajkai szinte már érintik a fülemet, amire akaratlanul is megborzongok.
Pillantok jobbra-balra, hátha van másik menekülõ út, ha véletlenül a szerencsémnek köszönhetõen ki tudnék szabadulni. De akárhogy mozgolódok, ezek a kezek olyan szorosan tartanak, hogyha erõsebben fogna, levegõt sem kapnék, és más kis kapút sem találok, már nem mintha egy boncteremben sok lenne a választás. De nincs is sok idõm elmélkedni a szökésen, már oda is visz egy nagy fém asztalhoz, és le is szíjaz, mielõtt még egyet, kettõt nyikkanhatnék. Már most érzem a vesztem és szívem majd kiugrik máris a helyérõl. Az asztal hideg, és ez a szag is az õrületbe kerget, na meg maga a hely, ahogy kinéz. Mintha, csak egy horror filmbe csöppentem volna.
   - NEM NEM NEM! NEM MERI! ERESSZEN! SEGÍTSÉG! VALAKI!?- Kezdek el üvölteni torkom szakadtából, és ijedten pillantok fel a mellettem álló férfira, közben próbálom kezemet kiszabadítani a szíj által fogságban tartó béklyóimtól, de semmit sem érek vele, csak érzem, hogy kezd már fájni a csuklómnál. Elkezdek, vagy csak próbálok elhúzódni Akuma-senseitõl, de ezzel sem érek semmit, mert testem nem mozdul, ugyanis nagyon jól elvégezte a dolgát, a fogságban tartásom érdekében.
   - Lehet sipákolni, de ez a hely... Hiába van az, hogy a páciensek kussolnak, mint a sír, de a recsegõ és cuppanó hangok zavarták a személyzet felkavarodott gyomrú tagjait, így... leszigetelték – Szólal meg ismét, de ezzel csak még inkább megijeszt, bár 100% hogy ez a célja. Mi is lenne más? A levegõt is egyre szaporábban kezdem el venni, a pulzusom és az adrenalinom már az egekbe szökik. Fõleg akkor, mikor megfoszt a látásomtól, ugyanis a képembe rántja a lógó lámpát, aminek vakító fénye következtében, semmit sem látok, és még azt sem, hogy ez az õrült tanár hol állhat.
   - Eresszen el! Eresszen! Feljelentem! Molesztálás! Kiskorú elleni erõszakos bûncselekmény! Testi sértés! – Kezdek fenyegetõzni jobb ötlet híján, és kicsit rángatom a karom is hátha megadja magát az a vacak, de nem úgy néz ki, helyette az én kezem már borzasztóan kezd fájni. Szemeimmel hunyorítok, hátha meglátok valamit, de nem. A szemeim már fájnak az erõs fénytõl és inkább lehunyom õket, de egész testemben remegek a félelemtõl. Halkan nyekergek, mire éles hang üti meg a fülem.
Mintha fém lenne.
Erõsen figyelek és megpróbálom kitalálni, hogy mi lehet, de valahogy mindig a kés ugrik be a lelki szemeim elõtt.
   - Mi...Mit... Mit csinál?! – Kérdezem, és hangom is megremeg.
   - Láttál már ruhán keresztül végrehajtott mûtétet? – kérdezi negédes hangon, majd érzem, hogy a mellkasomnak finoman nekinyomódik egy vékony tárgy, mire leesett, hogy mi az.
Egy szike… Bassza meg…
Hirtelen érzem, hogy mellkasomat a hideg levegõ éri, és a felsõm reccsenõ hangja is jelzi, hogy az már bizony nem takar semmit. Nyikkanok egyet, de meg sem mozdulok, hisz egyetlen egy rossz mozdulat és a beleimet foghatom is a kezemben.
Valami azonban erõsen mardossa a torkomat, és a szemeim is égni kezdenek. Amik azt jelentik, hogy el fogom bõgni magam. De nem tagadom. Nagyon félek, és nem akarok még meghalni.
   - Kérem... Kérem... Engedjen el... – Kezdek el könyörögni, miközben szipogok is párat. Megrezzenek, mikor a hideg, nedves dolgot érzek meg a bõrömön, ami biztosan valami toll szerûség lehet.
   - Innen el is mehetsz... A krematóriumba

   - Ne, visszavonok mindent...- Könyörgök tovább, rekedtes hangon.
   - Úgysem lennél rá képes. A kimondott szónak ereje van, hiyoko. Tudom, hogy halálosan komolyan gondoltad azt, amit mondtál. Éppen ezért is gyûltünk itt össze a mai napon, hogy eme gyermek életérõl megemlékezzünk... – Kezd el prédikálni, mire hangosan elkezdek zokogni, és testem tovább remeg a félelemtõl.
Könyörgök… valaki… segítsen. Könyörgök… Könyörgök….
   - Megteszek bármit! Bármit, bármit! – Csuklik el hirtelen a hangom és könnyeim tovább folynak le patakokban az arcomon.
De aztán, megszûnik az erõs fény, mire lassan és óvatosan kinyitom szemeimet, majd szembe találom magam ezzel az õrülttel. De aztán… döbbenten nézek fel a másikra.
   - Én... – Kezdek bele, de nem tudom hirtelen folytatni.
   - Hallgatlak – Billenti félre a fejét és megtámaszkodik a fejem mellett az asztalon, de én csak a szemeibe nézek, és mereven figyelem.
Annyira…Érdekes a tekintete…Nem is… Inkább… olyan…hûvös, de van benne más is…
   - Miért? Miért én? – Teszem fel végül azt a kérdést, ami már régóta nyomja a lelkemet. Mert, eddig bárhogy próbáltam rájönni a dologra nem sikerült. De ahogy elnézem, most sem kapok választ egy darabig, csak egymás tekintetét figyeljük.
   - Egész életemben nem fogadtam el az ellentmondást. Despotikus nézeteim vannak – Válaszolja végül, mire egy hatalmasat nyelek.
Despotikus?
Teljesen elbambulok és végül tanárom hangja hoz vissza a gondolataimból.
   - Mit látsz? – Kérdezi halkan, mire tekintetem lesiklik a mellkasomra és a berajzolt szaggatott vonalakat figyelem.
Tényleg ki akart belezni…
   - Én... Félek... – Pirulok el, ahogy ezt beismerem, hisz ezt nem hallhatja tõlem bárki.
   - Nem az érzéseidre voltam kíváncsi. Azokat már akkor tudtam, mikor az osztályterembe léptem az elsõ napon. – Feleli, mire tekintetem újra visszaterelõdnek Akuma szemeire.
   - A szemei... hidegek. Nagyon... Fázok – Válaszolom halkan, mire lehajol a mellkasomhoz és rálehel. Azonnal megborzongok és izmaimat is megfeszítem, hisz az asztal nem épp a legmelegebb, meg nem igazán van itt lent is olyan borzasztóan meleg.
   - És most?
   - Forró... De ez... – Kezdek bele, de nem engedi, hogy befejezzem.
   - Értettem ám, mi ez az egész. Szeszélyes kis Csibe vagy, aki nem tûri ha irányítják, fõleg egy idegen. De inkább az idegen a lényeg, nemde? – Erre a mondatra, szemeim teljesen elkerekednek és a férfi mosolyára kicsit összébb is húzom magam.
Ilyen könnyen… kiismert?
   - A mosolyom nem olyan lágy és kedves, sõt, a szemeim se sugározzák a boldogságot. De tudod, Hiyoko... Nekem itt van ugyanolyan lüktetõm, mint neked. Csak be van csomagolva. – Erre a mondatra rákapom a tekintetem, és kíváncsian figyelek fel rá.
   - B-becsomagolva? – Teszem fel a kérdést kicsit dadogva, mert eléggé izgatja a fantáziámat, igaz még a levegõt mindig úgy veszem, mintha 10 kört futottam volna, és a testem is remeg, mint a nyárfalevél, de szerencsémre beszélni még úgy, ahogy tudok. Közben Akuma bólint egyet, a kérdésemre.
   - Volt valaki… az életében, aki összetörte?- Kérdezem kíváncsian, de közben tapintatosan is, de választ erre nem kapok. De nem adom fel.
   - Volt valaki, akit szeretett? És az a valaki, csúnyán elutasította? Ez itt a gond? – Folytatom tovább, de látom, hogy nyílt sebet feszegetek. Ugyanis a tekintete teljesen megváltozott. Az arca meg sem rezdül, de szemeiben látszik, hogy fáj neki a múlt. Ami rendesen meg lep, és ez bizonyára az arcomra is kiül.
   - H-ha gondolja, meséljen róla. Talán úgy jobb lesz. Meg is hallgatom, bár ahogy elnézem magam, amúgy is muszáj, lenne, eh-hehehe…- Nevetem el magam kínosan.
De én tényleg kíváncsi vagyok mi történt vele. Meg aztán… nem a semmiért lett ilyen. Lehet, hogy ezért nem tûri, ha ellent mondok vagy mondanak neki…
   - Nincs szükségem ilyesmire. – szólal meg kicsit ridegebb hangon.
   - De én… nem úgy veszem észre. El kellene felejtenie, végleg. És akkor, megpróbálna másképp életet élni, például úgy ho…
   - Hogy öntsem ki szívem egy felelõtlen kölyöknek, és legyek egy kedves, rendes emberke? Heh… na, ne röhögtess. Az élet nem mese Hiyoko.
   - Ne nevezzen Hiyokonak, nem vagyok egy Isten verte csirke! – hördülök fel és kezemet kicsit megrántom.
Na, szép…
   - Úgy néz ki, a mai fiatalok nem tudnak rendesen beszélni. Ugyanis én Csibét mondtam, nem Csirkét. – Oktat ki azzal a tipikus gúnyos mosollyal az arcán.
   - Az ugyan az! Ne oktasson ki! – Morgolódom, és újra megrántom a csuklómat fogva tartó szíjat. Erre egy kissé unott sóhajtást kapok válaszul.
   - Hova sietsz annyira? A hullaházban nem szokás sietni. – Kuncog fel ördögien, mire a hideg is kiráz.
   - Fogja be. Inkább, azt mesélje el, hogy mi történt magával… - Próbálok úgy elhelyezkedni az asztalon, hogy némileg kényelmesebb legyen. Ekkor egy jéghideg szempárral találom szembe magam. Akuma felém hajolt és az én szemeimbe néz.
   - Már mondtam… Nincs szükségem, semmi ilyesmire! – Nyomja meg rendesen az utolsó két szót durván és leheletét szinte már az ajkaimon érzem.
   - Ha tovább húzod a gyufát, akkor tényleg a krematóriumban végzed, Hiyoko… - Erre nyelek egy nagyobbat és érzem, hogy ajkaim teljesen szárazak.
   - J-jól van… Nem kérdezek többet… - Mondom halkan, kicsit már vékony hangon.
   - Rendben… Jó fiú. – Veregeti meg a fejem tetejét, mint egy kisgyereknek.
   - Cs-cserébe elenged végre? Nagyon kényelmetlen ez az asztal… – Teszem fel a kérdést, mire egy meleg kezet érzek az egyik csuklómnál.
   - Most elengedlek. De legközelebb nem úszod meg…- mondja halkan, majd végül eloldozza a kezeimet, majd a többi fogva tartott testrészemet is.
Azonnal lepattanok az asztalról és elkezdem mindkét karomat simogatni, ahogy eléggé fázok, hisz még most is meztelen a felsõtestem.
   - Van egy kölcsön felsõje? – Érdeklõdöm kíváncsian, miközben Akuma felé fordulok.
   - Szerinted úgy nézek én ki? – Dünnyögi, majd vesz egy nagy levegõt és lassan kifújja azt.
   - Hát nem tudom ki vágta szét az e… - Hallgatok el, ahogy a Sensei leveszi a rövid ujjú pulóverét és ide adja nekem, õ pedig visszaveszi a hosszú ujjút. Akaratlanul is apró pír szökik az arcomra, de azonnal megrázom a fejem és kicsit megpofozom magam.
   - Köszönöm…- Hálálom meg, majd gyorsan felveszem a kölcsön kapott felsõt.
   - Ne hálálkodj, hanem inkább menjünk vissza az osztályodhoz. – Megy a lépcsõhöz, majd az aljánál felém fordul, mire bólintok egyet és követem.
Lassan visszaérünk a korterembe, ahol az eredeti osztályfõnökünk van.
   - Yuuichi merre jártál? – Kérdezik tõlem osztálytársaim, mire csak annyit feleltem, hogy szívtam egy kis friss levegõt és, hogy nem bírom a korházi légkört. Mit ne mondjak, van benne némi igazság.
Ekkor belép a terembe Akuma-sensei is és kíváncsian az órájára néz.
   - Mindenki szedje össze magát, és búcsúzzatok el a tanár úrtól. Visszamegyünk. – Mondja halkan, mire a teremben nagy nyüzsgés lesz és ki felszabadultan ki kicsit csalódottan hagyja el a kortermet.
   - Ilyen borzalmas napot…- Morgom az orrom alatt, miközben felveszem a kabátot és a kijárat felé veszem az utat a többi diákkal együtt.

Mindannyian épségben vissza értünk az iskolába és a tantermünkbe ülünk be, mikor a matekra készülõdünk.
Vagyis… hehe… készülünk a tanárunk kiakasztására, mint mindig.
Becsengetnek, ekkor egy eléggé nagydarab ember lép be az ajtón.
Ezt mindennek lehet mondani, csak embernek nem…
Leghátul mi fiúk összenézünk, és hangos nevetésbe kezdünk.
   - Szerintetek ennek örülne? – Mutatok fel egy óvszeres csomagolást, egy hatalmas pimasz vigyor kíséretében, mikor Daiki és a többiek nevetésben törnek ki.
   - Yuuichi, te nem vagy normális. – Neveti az egyik, mire fogammal kiszakítom a csomagolást. Eközben a tanár névsor felolvasást tart.
   - Mire készülsz, te õrült? – Suttogja Shuji, mire a tanár felé bökök a fejemmel.
   - Reito Yuuichi! – Szólít a tanár a nevemen, mire megfeszítem a gumit.
   - Jelen tanárnõ. – Mondom a legpimaszabb hangomon, ekkor a gumit elengedem és az elszállva a tanár arcában landol.
Mit ne mondjak, egyre keményebbek az órái. Vagyis a mi részünkrõl.
Hangos nevetés és ujjongás lesz a teremben, a tanár pedig pipacs vörös arccal felpattan az asztaltól, az óvszert pedig levágja a naplóra.
   - Mit képzelsz te magadról, ki vagy te?!! – Üvölt velem, mint egy idegbeteg. Bár ezek után nem csodálom. Egyszerûen csak meg vonom a vállam, a többiek csak tovább röhögnek.
   - Mondjon amit akar, nem érdekel… - Válaszolom unott hangon és szinte már fekszem a székben úgy el helyezkedtem.
Ha már Akumán nem tölthetem ki a feszültségemet, akkor õ lesz a leg alkalmasabb. Úgy is egy rohadék tanár. Képmutató és csak magát helyezi elõnybe. Gyûlölöm az ilyen tanárokat…
   - Te elkényeztetett, beképzelt büdös kölyök! – Üvölt tovább, mint a fába szorult féreg.
Azzal összecsapja a naplót az óvszerrel együtt és megy, oh vagyis ki gurul az ajtón, hogy bizonyára elújságolja a következõ csínytevésünket.
Két srác megütögeti a vállamat, hogy milyen jól csináltam.
   - Ha ezek után nem vált iskolát, akkor nagyon hülye. – Szólal meg Shuji mellõlem.
   - Hát muszáj lesz. – Válaszolom halkan.

A további 2 matek óra zajosan telt el tanár nélkül. Ép az irodalom következik. Az ajtóból látszik, hogy jön a tanár így mindenki leül a helyére.
   - Jó napot ismét, hölgyeim és uraim. – Lép be az ajtón Akuma, ezzel is megfagyasztva a forró légkört, amit az elõzõ csínytevésünk kreált.
   - Miiii?! Maga mit keres itt?! – Szegezi neki az osztály a kérdéseket, velem együtt.
Az asztalhoz sétál és leteszi a naplót az asztalra, majd felnéz, és egyenesen rám néz.
   - Mi is történt a matek órán? – Veszi le rólam a tekintetét és mindenkin végig néz.
Mindenki olyan csendben ül, mintha a halál soron lennénk.
   - Kérdeztem valamit. A tanárnõ sírva jött be a tanáriba. Na és…- Veszi ki a naplóból a „repülõ” tárgyat.
   - Ezt tudja valaki, hogy kié? Elég hasznos és kicsit drága kellék. Nem lenne szabad dobálgatni, eléggé nagy pazarlás… - Mondja komoly hangon, de felém tereli tekintetét.
Úúh az a büdös tehén biztos elmondott mindent.
Nézek mogorván a tanárra, de egy mukk sem hagyja el se az én, se senki más száját.
   - Hát, ha nem tudja senki, akkor…- Dobja le az asztalra a gumit, majd bezárja a naplót.
   - Yuuichi, gyere velem. – Int felém, amire az arcom kicsit lefehéredik, hisz tuti, hogy nem úszom meg szárazon.
   - Még is minek? – Kérdezek vissza, de meg nem mozdulok.
   - Mert azt mondtam. Indulás.
   - De nem értem. Eddig minden tanár szó nélkül hagyta, maga miért üti bele az orrát?- Dõlök elõrébb, de kár volt, mert így kicsit jobban szembe kerülök a hideg pillantásokkal.
   - Velem te ne engedj meg ilyen hangnemet, és bele avatkozom, mert most én vagyok az osztályfõnököd, és nem hagyom, hogy ez az osztály így elszálljon magától, fõleg meg te. – Mondja hûvös hangon, majd az ajtóhoz lép és kinyitja azt.
   - Hova akar vinni? – Kérdezem gyanakvóan, hisz benne egyáltalán nem bízom.
Ez egy szörnyeteg.
   - Ne kérdezz, hanem gyere!
Kicsit meghúzom magam, majd inkább felállok, és az ajtóhoz sétálok, majd kimegyek, Akuma pedig követ. 

  
 -Ha-hallja amit mondok? – Nyöszörgöm alatta, amikor tanárom közelebb hajol, jobban mondva, nagyon is közel. Érzem, hogy arcom kezd felforrósodni, ami a pirulás jele. És én csak reménykedem benne, hogy nem látja, hisz még is minek nézne? Jó igaz, így sem festhetek keményebbnek, hisz a fazon a szarást hozza rám.
   - Nagylegények csak délelõtt voltunk, nemdebár? – Suttogja mély és bársonyos hangon, amikor odahajol a fülemhez és én tekintetemmel követem. Forró lehelete simogatja bõröm, amire egy sóhaj hagyja el számat, amit szerencsére tanárom nem hallott meg.
   - Hadd adjak egy jó tanácsot, hiyoko. – Suttogja továbbra is a fülembe, mire az utolsó szóra, enyhén megrándul a testem.
Mi az, hogy hiyoko? Mióta nézek én úgy ki, mint egy csibe? Fut át az agyamon, bár legszívesebben ezt a szemébe mondanám, de nem vagyok sem olyan állapotban sem olyan helyzetben, hogy ezt megtegyem, ezért kussba maradok.
   - Meghúzod magad, engedelmeskedsz, és holnap mintadiákként fogsz viselkedni. Ha ez mégis nem sikerülne, gondoskodom a délutáni elfoglaltságaidról. – Adja tudtomra, majdhogy nem fenyegetve. Nyelek egy nagyot, amit láthatóan nem vesz észre.
   - I-igen – Nyögöm ijedten a másik arcába.
   - És közölnék valamit: holnap lehet, hogy nincs kémia, de osztályfõnöki lesz, amit meg fogok tartani – Susogja továbbra is a fülembe, mire végre elenged és elhagyni készül a tantermet, de aztán megáll. Hatalmas kerek szemekkel nézek utána, és szívem továbbra is úgy dobog, hogy majd kiugrik a helyérõl.
   - Ó, és mostantól a „Kémia Labor II.” a miénk, kértem az igazgatót a kicsit családiasabb hangulat kedvéért – Int egyet búcsúzóul, aztán el is tûnik az ajtóban.
Felülök a padon és remegõ kézzel elölrõl szõke hajamba túrok.
   - Ez… maga a Sátán… - Suttogom, remegõ hanggal magam elé és még jó pár percig csak ülök és nézek magam elé, mint valami õrült. Végül erõt veszek magamon, és végre felállok a helyemrõl, majd a pulcsimat felveszem, ami teljesen megszáradt, majd a padban lévõ dolgaimat is a táskámba rakom, amit a hátamra veszek, és elindulok, haza.

Nem telt el túl sok idõ, mire haza értem. Épp nyitnám az ajtót, amikor az zárva volt.
   - Az Istenit! – Rúgok a drága faajtóba, ami továbbra sem adja meg magát, és nem nyílik ki.
   - Nyugalom Yuuichi, nyugalom… - Próbálom nyugtatni idegeimet a ma történtek után. Nehezen elõhalászom táskámból a kulcscsomót, majd a zárba helyezem a kis fémtárgyat és gyorsan elfordítom azt, de az egész házban nagy csend honol. Ez is azt a tényt bizonyítja, hogy a szüleim nincsenek itthon. De valami még szokatlanabb… Túlont túl nagy a csend.
   - Mi a…? – Morranok fel és beljebb megyek, majd bezárom magam mögött az ajtót.
   - Hát senki sincs itthon?Ja hát persze… holnap jönnek… - Motyogom az orrom alatt.  A táskám ledobom hanyagul a földre, majd a konyha felé veszem az irányt, hogy levadásszam a hûtõt mi hamarabb, hisz farkas éhes vagyok. Halkan trappolok, mígnem neszt hallok a konyha mellett lévõ szobából. Kíváncsian terelem oda a tekintetem, hogy szemügyre vegyem mi az, amikor egy hatalmas test ugrik felém, mély és hosszú vonyítás kíséretében.
   - WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! – Ordítok fel, és végül Touya teljes testsúllyal landol rajtam és úgy csóválja a farkát, hogy a seggét majd elhagyja.
   - T-Touyaa… mássz le rólam… - Nyekergem 70 kilós Dán dogom alatt keservesen, amire csak egy ugatást és csaholást kapok válaszul.
   - Eehhh… - Hajtom fejem a padlóra, és szemeimet is lehunyom.  Az egész lakást újra nagy csend keríti hatalmába, vagyis nem teljesen egészen…. Csak Touya csaholását, és a falióra ketyegését lehet hallani, ami egyre inkább csak elálmosít, míg végül el is alszom.

~♥oOOo♥~

   - Yu…i…hi… - Hallok egy távoli hangfoszlányt, de nem tudom ki az, pedig rohadtul ismerõs.
   - …ichi… Yuuichi! - tisztul ki végül a hang, mire lassan kinyitom a szemeimet, és egy gyönyörû nõi arcot pillantok meg.
   - Yuuichi, jól vagy? Miért fetrengsz a földön? – Kérdezi, kedves és bársonyos hangon, miközben finoman szõke tincseimbe túr.
   - Anya… ?- kérdezem, miközben ásítok egyet, majd körül nézek, és tekintetem a falon lógó órára terelõdik. Másnap volt, reggel fél nyolc.
   - Hah? Elkések!- Pattanok fel azonnal és sietve kezdek készülõdni.

~♥oOOo♥~

Kisé kifulladva érek be a suliba, és azonnal a kémia terembe sietek. Amint beérek, leteszem a cuccokat és a helyemre ülök. Szokatlanul csendes ma az osztály, na de nem is csodálkozom. A tegnapiak után. Már rég becsengettek és még nincs bent a tanár, noha én is késve értem be. Vagy lehet… hogy elment? Görbül felfele ajkam a gondolatra, hogy lehet, hogy megunta az osztályt és tényleg feladta. De az örömöm nem tart sokáig, mert kicsapódik az ajtó, és belép rajta, Akuma, vagyis a Sátán.
   - Nos, szép reggelt – Köszönti az osztályt, majd egy könnyed mozdulattal felül a tanári asztal tetejére.
   - Mostantól itt lesz a kémia és az osztályfõnöki, és most az utóbbit tartom – Rendesen végig méricskéli az osztályt, és a szemeibõl ki lehet olvasni, hogy bármikor megtarthatja a kémi órát.
Ch… minek az? Fortyogok magamba, amikor találkozik a tekintetünk és én azonnal leveszem róla, majd a szertár ajtót kezdem nézni, hisz még az is izgalmasabb, mint Akuma.
Ehh… ez biztos? Izgalomból van részünk bõven… jobban mondva tegnap óta. Aajh… miért één? Ma biztos én leszek a szivatása tárgya… Kapok a fejemhez és erõsen szõke hajamba túrok.
   - Mindenki tegye be a holmiját a szekrényekbe, majd bezárom. Öltözzetek, elmegyünk – Szakít félbe gondolataimba Akuma, amire felkapom a fejem.
Elmegyünk? Még is hova? Pislogok párat, erre Yukiko mintha csak a gondolataimba olvasna:
   - Hová megyünk, tanár úr? – Kérdezi, miközben a tanár lazán a kabátot veszi fel.
   - Ez egyszerû.  Meglátogatjuk a tanárotokat a kórházban. -
   - De sokak vidékiek, és nincs helyi bérletük – Szólal fel, egy másik okos tojás. Bár mit ne mondjak, most igaza van. A szekrényem felé veszem az irányt, és sajnos kénytelen vagyok mellette elmenni. Eléggé parázok tõle, még csak a szemeibe sem akarok nézni, mert akkor azonnal Londonig futok… De balszerencsémre, vállam az alkarjához ér, erre hirtelen megszaporázom lépteimet, és sietve veszem fel a kabátom, ugyanis rendesen lehûlt a levegõ. Aztán végül elindulunk.

~♥oOOo♥~

A buszon elég nagy tömeg volt, az osztály miatt, így még egy ülõhely sem maradt. Tompán kopogok a lábammal, ahogy érzem a ritmust, amit az a zene nyújt, amit épp jókedvvel hallgatok. Ütõs kis rock együttes, imádom õket. Ez kell nekem, ha meg akarok nyugodni, vagy ha épp tegyük fel, baromira rossz a kedvem és kicsit lazítani is akarok.
Idõközben egy ellenõr is felszállt a buszra, de én csak nyugodtan állok, hisz nekem van bérletem, így nem lehet semmi bajom belõle. Ekkor egy erõs kezet érzek vállamon, ami erõsen belemarkol. Riadtan nézek fel a hátam mögött álló férfire, majd fülembõl kirántom a hetszetet.
A fülemhez hajol, mint ahogy azt tegnap is tette, erre egy kicsit testem is megremeg, de ezt szerencsére senki sem látta, majd utasításba adja, hogy szóljak oda a többieknek, hogy a következõ megállóban le szálunk. Akadozva, de bólintok egyet.
   - Helyes, csináld. – Lép el mellõlem és az ellenõrnél kezd magyarázni valamit, miközben én a többiekhez megyek és átadom az üzenetet. Nem is kell, sok a végén már az egész osztály tudja, hogy mit kell tenni, és így is teszünk. Le szálunk a következõnél, mire a tanár is leugrik a buszról, majd csak az ellenõr vörös feje látszódik, ahogy majd szétveti a méreg, hogy egy ekkora lehetõséget így elbaszott. Hát ez van… Húzódik egy apró mosoly az arcomra, és újra útnak indulunk, a kórház felé.

~♥oOOo♥~

Végre valahára a kórházba is eljutottunk, bár nem mintha, olyan hosszú lett volna, azaz egy kilométer. Szemeim, azonnal pásztázni kezdik a helységet, de a ragyogó fehérségen kívül nem nagyon látni mást. Egy két percet még várunk, mert „kedves” tanárom elintézi nekünk, hogy felmehessünk, mindannyian. Így is lett. Mindenki megindult abba a kórterembe, ahol Shoun tanár úr is tartózkodik. Én lifttel megyek, pár haverommal, míg a többiek lépcsõznek.
Mi hamar felérünk, és én háttal a falnak dõlök a lift mellett, és továbbra is hallgatom, kedvenc bandámat, és nézek ki a fejembõl, amikor Akuma felém int, hogy menjek be én is. Hát… nem túl sok kedvem van azzal a tanárral találkozni, akivel az egész évet végig veszekedtem… De… csak nem öl meg.
Lépek be végül a terembe és újra a falat támasztva nézek magam elé, közben egyik fülembõl kihúzom a hetszetet.
Többen is köré gyûlnek, és érdekes párbeszédbe kezdenek. De láthatóan ez Akumát egyáltalán nem érdekli, mert el hagyja a termet.
Ch… Idegesítõ egy fazon… Még is …. miért akarja õ nekem megszabni, hogy én mit csináljak? Hisz õ nem is az apám, sem a bátyám. Tudtommal ez egy szabad ország, és azt csinálhatok, amit csak akarok. Igen… ezt fogom tenni.  Azt hiszem, beszélek a gonosszal, és kitisztázom magam. Hisz… rettegésben nem élhetek. Gondolatmenetembõl Shoun tanárúr hangja zökkent vissza, és… nem hiszek a fülemnek.
   - Értékeljétek Raidont. Fura figura, de rendes. Lementett benneteket a buszról, pedig röhögve hagyhatta volna, hogy megbírságolják az osztály felét – Magyarázza el a tényeket, amire nagy csönd ül, az osztályra. Hát… van benne valami… De akkor is beszélek vele. Most… Határozom el magam, majd kinyitom az ajtót és kilépek rajta. Tekintetemmel a tanárt keresem, de a padokon nincs senki, majd jobbra fordítom a fejem és meglátom, épp a lépcsõ irányába tart. Utána indulok, majd amikor a lépcsõhöz érek továbbra is követem, majd végül lent utána szólok, ugyanis nem szeretnék fül tanúkat is:
   - Akuma-sensei! – Emelem meg kicsit a hangom, amire az elõttem sétáló szinte megdermed és lassú vészjósló mozdulattal fordul felém, ahogy minden bizonnyal felismeri a hangom.
   - Hogy minek neveztél? – Kérdezi elmélyített, kisé már bizarr hangon, amire nyelek egy nagyot. Igen… akár hányszor találkozok vele, egyre biztosabb vagyok benne, hogy a pokolból szabadult.
   - Köhöm… Beszélhetnénk, ta-tanár úr. – Erõltetek egy mosolyt az arcomra, bár ez inkább hasonlít egy olyan ábrázatra, mint akinek hasmenése van és kénytelen azt visszatartani.
   - Persze… beszélj csak. – Válaszolja kicsit… KICSIT enyhébb hangnemben.
   - Nos, a tegnapival kapcsolatban. Nem gondolja, hogy nagyon elszaladt magával a ló? – Kezdek bele végül.
   - Mire akarsz kilyukadni? – Fonja össze két kezét a mellkasán, és MÉG türelmesen néz rám.
   - Arra, hogy vegyen vissza, nem zaklathat csak úgy valakit, fõleg, hogy befélemlíti a diákjait. – Mutatok rá ujjal, amit tekintetével követ is.
   - Már miért ne tehetném? Én fegyelmezek, ti kussban tanultok. – Válaszolja egyszerûen, és visszanéz a szemeimbe.
   - M-magának az fegyelmezés, hogy… - Húzódik halvány pír az arcomra.
   - Hogy? – Vág a szavaimba, és egy apró mosoly fut végig az arcán, ahogy az arcomat fixírozza.
   - Azt, hogy rámászik a diákjára, fõleg egy fiúra?! – Emelem meg jobban a hangom, amire a portán álló nõvérke is felfigyel, és feltûnõen felénk néz. De Akuma nem válaszol, csak a nõvérke felé vet egy kósza pillantást, majd rá, egy elég dühödtet. De mit sem törõdve vele én hülye folytatom:
   - Csak azt ne mondja, hogy maga is meleg!  - Kezdem elveszteni az önkontrollom, ahogy a férfi arcát bámulom, és egyre jobban csak azt érzem, hogy osszam ki, de rendesen.
   - Vigyázz a szádra! – mordul rám halkan, de mit sem törõdve vele, állom a szinte már gyilkos pillantásokat.  
   - Vagy… az is lehet, hogy meleg és egyben pedofil is? Az remek, lesz mit a gyerekeinek mesélnie, ha lesznek egyáltalán. – Csipkelõdöm tovább, mire a másik arca egyre komorabb lesz és a sötét aurát szinte már szemmel lehet látni.
   - Azt ajánlom, most hagyd abba, szemtelen kölyök. – Mordul fel rideg hangnemben.
   - Oh, tényleg? Miért mi lesz? Most nincs klórgáz, hogy megfojtson vele, vagy ha meg is erõszakolna, addig ordítanék, amíg valaki észre nem venné. – Szemeim csak úgy szikrákat szórnak, akárcsak a tanáromé.
   - Valóban így gondolod? – Hirtelen a levegõ is megfagy, amilyen hideg hangnemben mondta ki ezeket a szavakat. Akaratlanul is végig cikázik a hideg a gerincem mentén, és a karomon is feláll a szõr. De nem hátrálok meg, továbbra is ugyan úgy nézek rá. Ám ekkor Akuma-sensei tekintete jobbra-oldalra terelõdik, amerre a portás is van, vagy csak volt, mert úgy néz ki ebédszünetre ment. Aztán bal-oldalra, ahol egy árva lélek sem volt.
   - Igen, így! – Válaszolom komoly hangnemben, amire ismét feltolja orrán a szemüvegét, majd megragadja a kezemet és magához húzva, elkezd berángatni az egyik ajtón.
   - H-HÉ…hmpf. – Fogja be a számat, és kapálózó karjaimat is lefogja, és végül sikeresen be is visz az ajtón, amin az állt, hogy: „Boncterem”
Egy hosszú lépcsõsorhoz visz, ahol megemel, és lassan lemegy velem, a számat továbbra is befogva. Végül egy hatalmas teremben lyukadunk ki, ami jóval hûvösebb volt, mint a többi terem.
   - Na, majd most legyen nagy szád. – Ül ki arcára, egy jóval bizarrabb mosoly, mint eddig valaha, amire szemeim elkerekednek. Eszeveszetten kezdek lábammal kapálózni, és riadtan nézek, hol a férfire hol a teremre, ahol az asztalon különbözõ formájú és méretû szerszámok hevertek, amit nagyon, de nagyon élesnek tûntek. De megtalálható volt ott a kis harapófogótól kezdve a durva erõvágóig.
Még is mire készül ez az õrült? Ezt õ sem gondolhatja komolyan… Ha megöl, ezzel csak saját magát viteti a börtönbe, vagy a diliházba. A fenébe, én nem ilyen szar halálra vágyok!

Továbbra is elégedett vigyor terül el arcomon, aztán tekintetemmel követem „kedves” tanárom mozdulatait, aki épp az ajtó felé igyekszik. Nah, igen… ez az osztály rendszerint kibírhatatlan. Kíváncsian figyelem, mikor akar távozni, de ez nem történik meg, ugyanis úgy néz ki, hogy meggondolta magát, és továbbra is itt marad. Remek… továbbra is a Pokolban szándékozik maradni. Nekem annál jobb. De aztán, nem a tanári asztalnál áll meg, hogy ismét az értelmetlen tanítással foglalkozzon, hanem egyenesen a szertárba megy, ami felettébb gyanús volt. De abba bele sem gondoltam, hogy mégis mi történhet, helyette továbbra is élveztem a káoszt körülöttem.
  - Ez... klórgáz! KLÓRGÁZ VAN A TEREMBEN! – Sikít fel az egyik lány, pontosabban az amelyik a doga ellen tiltakozott. Azonnal rá is kapom a figyelmem, majd ismét a tanárra nézek. Szinte úrrá lett rajtam a pánik, és a másik tekintete gúnyosan izzik, mintha csak azt mondaná: Erre mondj valamit, Reito Yuuichi.
  - Tessék? Úristen, valaki nyisson ablakot! – Csattan fel az osztály okosabbik tanulója: Daiki. Erre azonnal két ember pattan fel és már épp nyugodtan lélegeznék fel, amikor valami baj van.

  - HOL A KILINCS? HOL A FOGANTYÚ?! – Esnek õk is pánikba, aztán egy ismerõs csörrenést hallok meg, elölrõl. Az ablak kilincsek nála voltak.
Ó hogy a rohadt életbe!
 Fogaimat szorosan összeszorítom és az asztalomra csapok, mire az egyik lány sikítani kezd, de mit sem törõdöm vele, felállok és megindulok a tanár felé.
  - Hé! Átlépett Istenbõl Halálosztóba?! Ez nem az Underworld, eltévesztette a házszámot! – Kelek ki magamból és egy pillanatig, olyan késztetést éreztem, hogy rendesen megcsapjam, de akkor engem is kicsapnak. Helyette be kellett érni gyilkos pillantásaimmal. A többiekhez fordulok és elordítom magam:
  - Ne adjátok fel, úgy sem meri! Az ajtó még nyitva van a folyosóra! Kifelé mindenki! – Erre ketten is erõsen lökdösõdve rohannak az ajtóhoz és annak esnek, hogy kinyissák, de az nem nyílik.  Rángatni kezdik, mint az idegbetegek.
  - Nem nyílik! NEM NYÍLIK!

  - Basszus, mi van, azon sincs kilincs, idióták?! – Kiáltok oda. Nem hiszem el, hogy ilyen hülyék még egy ajtó kinyitáshoz is.
  - VAN KILINCS, CSAK BE VAN ZÁRVA TE ÁLLAT! – Válaszolja, nem épp a legszebben hangnemben. Aztán azon kapom magam, hogy mindenki megindul a padok irányába. Na neem. Nem engedem, hogy így lenézzen minket, fõleg meg engem. Tekintetem ismét az elõttem állóra terelem. Hisz… ez csak egy helyettes. Nem teljes állású tanár. Egy óra adó, semmi több. Szinte már fortyogok a dühtõl.
  - Nehogy leüljetek! Mi ez?! Direkt csinálja?! Úgysem meri!
  - Az elõbb a szertárban ügyködött, biztos ott vannak a kilincsek! – Indulok meg a szertárba és keresgélni kezdek, amikor csapódást hallok a hátam mögül.
  - Hogy a rohadt életbe! – Csattanok fel és azonnal az ajtóhoz sietek, és úgy kezdem püfölni, ahogy csak bírom.  Semmit sem hallok a szertárból, ugyanis remekül hangszigetelt. De a dörömbölésem remekül lehet hallani.
  - Csak egyszer kapjam el azt a tanárt, a szart is kiverem belõle!!! – ordítom, ahogy a torkomon kifér, egyszer csak az ajtó kinyílik és én kapva az alkalmon, megindulok, hogy elhagyjam a helyiséget, ugyanis nem volt könnyû rendesen lélegezni a gáztól. A torkom és a lég utam, írtóra fájt. De egy erõs kéz a hajamba markol és visszalök. Meg sem hallom, a férfi mondatát, azonnal neki esek, és a mellkasát kezdem ütni.
  - Maga állat! Hogy kaphatott tanári diplomát?! Engedjen ki, szivárog a gáz! – Nézek fel rá ismét, de arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni.
  - Nincs diplomám – Hajol közelebb hozzám és a szemeimbe néz. Most veszem csak észre milyen magas valójában. De azonnal meghõkölök a túlzott közelségtõl. Ha nincs diplomája, akkor hogy taníthat?
  - Eresszen ki, maga szörnyeteg! – Hangom egészen elhalkult, amin meg is lepõdök.
  - Látom, meg tudod mégis különböztetni a bátorságot a hülyeségtõl. Nos, akarod, hogy rágyújtsak?   - Vesz ki a zsebébõl egy ezüst öngyújtót, amitõl szemeim azonnal elkerekednek.
  - Nem merné – Remeg meg a hangom, és reakcióból a falhoz lapulok. Ezért utálom az idegeneket. Folyton, csak rosszat akarnak… Már… megint a hatalmába kerít a félelem, képtelen vagyok bízni…
Épp mozdul a lábam, hogy elszökhessek, amikor fejem mellett egy kéz csapódik a falnak, megállítva ezzel.
  - Nem tetszik a modorod, drága fiam. Kint egy gyertya ég, idebent pedig van valami, amit még a szellõzõ sem tud idõben eltüntetni... A szertár hang-, szag- és hõszigetelt. Senki nem hall, senki nem érez. – Magyarázza el nekem a tényeket, amiktõl félelmem egyre nõ.
  - Nem normális... Nem normális! – Nyögöm ki szinte alig hallhatóan, amikor arcom elé emeli az öngyújtót és végül… meggyújtja.
  - NEE! – Kiáltom el magam, és automatikusan az ezüst kis tárgy felé kapok, hogy kivehessem a kezébõl, de nem érem el, így tanárom mellkasára kenõdök, testem erõs remegésbe kezd, és lehunyt szemekkel várom a halált. De… valahogy nem jön. De miért nem jön? Mi történt?
  - Jackpot – Suttogja a fülembe, mire kinyitom szemeimet, és kérdõn nézek a másikra.

  - Totál üres, mivel nem dohányzom gimnázium óta, ezért üres, még szikrát sem tudok vele produkálni. A szellõztetés pedig tökéletes, ezért kémia szertár. – Magyarázza nekem, mire teljesen leesik, hogy úgy ahogy van az egészet kanyar nélkül vettem be.
  - Á-átvert! – Suttogom remegõ ajkaim közül.
  - Bingó. Meg kellene tanulnod, hogy ne kezdj a nagyobbakkal, a felnõttekkel, és fõleg ne a tanárokkal, akik egy évig dolgoztak a patológián – Indul meg a szertár ajtó felé, végül ki is nyitja azt. Követem és amint megcsapja, orromat a friss levegõ azonnal mélyen beszippantom azt.
  - Nos fiam, szolidan közölném, hogy nem dolgozatot akartam íratni, hanem megtudni, hogy mit vettetek eddig –
  - Fáradj a helyedre, és olvasd el te is, amit kell, van rá egy perced kicsöngõig. Hidd el, a többiek még ennél is gyorsabban sajátították el az anyagot. – Megdöbbenve hallgatom végig a tanárt, majd szó nélkül bólintok egyet és leülök a helyemre.

---oOOo---

A csengõ hangjára mindenki fellélegzik velem együtt. Azonnal elhagyjuk a termet és mindenkit eléggé megviselt ez az óra. Mi tagadás, eléggé durva volt.  Csendben kullogok a folyosón, mígnem egy erõs kar megint átfogja a nyakamat és egy jókora „barackot” érzek a fejem tetején.
  - Ahh…Elég, elég, elééég!!! Takumi ELÉG!!! – Szedem le szegény barátom, fejét amire az elenged és furcsán néz rám.
  - Mi az? Már nem is örülsz nekem? Meg egyébként is… ezt a reggeli beszólásodért kapod. – Dörmögi mély hangján, majd lassan elindulunk a másik terembe, ahol a következõ órám lesz.
  - Jó…bocs a reggeliért…- Motyogom kedvtelenül és szõke hajamba túrok, miközben egy nagy sóhaj hagyja el a számat.
  - Mi van? Olyan furcsa vagy. Talán beteg vagy?
  - Nem… Csak jött egy új tanár… És meg kell hagyni elmebeteg az ürge.
  - Miért is?
  - Az idióta, majdnem kinyírt mindenkit az osztályban. Nem normális… Klórgáz terjengett az egész teremben.
  - Hogy micsoda?! Ezt most komolyan mondod?
  - Szerinted, mikor vicceltem ilyennel? Ezért nem bízom az idegenekben. Legközelebb jó messzire elkerülöm. Az órán is akkora kussban leszek, hogy a létezésemrõl sem fog tudni. – Mondom kemény hangon, mire Takumi hosszan füttyent egyet.
  - Nocsak… Reito Yuuichi meghúzza magát? Egy tanár miatt? – Kezd el kuncogni, amire rákapom tekintetem, és bosszúsan elhúzom a számat.
  - Fogd be. Ez nem közönséges tanár. Ha jól tudom, õ lesz a ti tanárotok is. Tehát, meglátjuk veled mi lesz. Egyébként… tudhatnád, hogy én senkiben sem bízom, akit nem ismerek.
  - Igaz, igaz. Ne haragudj. –Szólal meg egy mosoly kíséretében, aztán durván a csengõ hangja szakít minket félbe.
  - Nah, akkor majd óra után. – Szólok oda, mire Takumi bólint egyet és el is tûnik az osztály termében. Én is belépek a terembe és elfoglalom a helyemet.

---oOOo---

Lassan, de elteltek az órák és mindenki haza fele veszi útját. Én is szintén ezt teszem, amikor eszembe jut, hogy még reggel a kémia laborban ott hagytam a füzetem és a vizes pulóverem.
  - Remek, még tovább kell szívnom ennek az épületnek az utálatos szagát. – Morgom magam elé, és bemegyek a terembe. A padhoz sétálok, hogy kivegyem a füzetem, aztán a székrõl is leveszem a pulcsim, ami rendesen megszáradt az órák alatt, aztán csapódást hallok a hátam mögül. Azonnal felkapom a fejem és a hang irányába fordulok. Elég sötét van a terembe, hisz már délután van és az esõ továbbra is megállás nélkül szakad, plusz az alak árnyékban is állt. Aztán egy villám cikázik át az égbolton bevilágítva az egész termet. Az alak így teljesen látható lesz egy pár másodpercre. És hogy a hatás is fokozódjon a dörgés is remekül idõzít.
  - T-tanár úr?- Szólalok meg remegõ hangon, és lépek hátrébb egyet, noha jó pár méterre volt tõlem az ajtónak háttal neki dõlve.
  - „Érzéseim: Gyûlölet, megvetés. Véleményem: idióta, egoista, bunkó, felfújt hólyag, bájgúnár, lúzer. Utóirat: Egy helyettes tanár, csak ne pampogjon!!!” – Szólal meg mély, vérfagyasztó hangon, idézve egy nagyon is ismerõs mondatot.
  - Hogy micsoda? – Kérdezek vissza, mire az alak megindul felém, erre én ismét hátrálni kezdek, de nem tudok túl messzire menni, mert a pad elállja az utamat és sikeresen kibillenve az egyensúlyomból a székek közé esek, amik hangosan csapódnak a földhöz, velem együtt erre kénytelen vagyok, hangosan feljajdulok.
  - Elég bátor mondatok nem gondolod? Az érzéseidet még megértem, de ezek az apró szavacskák. Eléggé kegyetlenek, nem? Na és az utóiratról ne is beszéljek. – Lépked egyre közelebb, hozzám, mire elkezdek kikászálódni a székek közül. Épp megindulnék az ajtó felé, amikor elállja utamat, és megragadja csuklóimat.
  - Engedjen el, maga elmebeteg idióta!!!- csattanok fel ingerülten, bár hangomban a félelem is tisztán kivehetõ, nem beszélve tekintetemrõl. Idegesen próbálom elhúzni a kezem, mind hiába. A férfi erõsen tart. Egy újabb villám cikázik át az égbolton ismét megvilágítva a tantermet, ezzel tisztán megmutatva „kedves” tanárom vigyorát, ami a perverz és a kegyetlen keveredése volt. A hideg is kiráz tõle.
  - C-c-c… Látom, még mindig mocskos a szád. Azt hittem valamennyire tanultál a mai esetbõl. De tévedtem. A mai kölykök nem képesek semmilyen jó modort a fejükbe vésni. Fõleg a szõkék. – Kezd el halkan kuncogni, amire halkan felhorkantok. Még reagálni sincs idõm, amikor meglök és én a padra esek, majd kezeimet a fejem fölé fogja, és õ felém magasodik.
  - Maga tényleg nem normális! Mégis, mi a francot akar tõlem?! – Csattanok fel ismét, mire mutató ujját az ajkaimra teszi, csitítás kép.
  - Ha a hülye papír miatt csinálja ezt, képzelje el, hogy meg bántam! Engedjen el és elfelejthetjük az egészet! – Hadarom el olyan hévvel, ahogy csak tudom. A szívem a torkomban dobog, de Raidon nem válaszol egy ideig, csak csendben végig méricskél tekintetével.  Fogaimat összeszorítom és homlokon is egy verejtékcsepp gördül végig, követve arcom vonalát, le a nyakamon és végül eltûnik a kék felsõmben. Láthatóan ezt Õ is észrevette, mert tekintete elidõzik felsõmön.
  - Ha-hallja amit mondok?!

Hangos, erõteljes zsivaj üti meg a fülemet, amire kénytelen vagyok kinyitni a szemem. Lassan felülök és mérgesen csapok egyet az éjjeli szekrényemen lévõ órára, ami majdnem kileheli lelkét, akkorát csattant, szerencsétlen. De legalább befogja.  Nehezen, de kikászálódok a biztonságot nyújtó, pihe-puha ágyamból, és a fürdõszobába veszem az utam, hogy letudjam a reggeli elõkészületeket, ami szinte már rituáléba ment át számomra. A megszokás rabja vagyok. Zuhanyzás, fogmosás, öltözködés, iskola, és minden normális kölyök rémálma a tanulás. Minden nap… minden egyes nap, ugyan az a nóta. Semmi izgalom nincs az életemben. Amint elvégeztem teendõimet, lassan, tényleg lassan bepakolom a könyveimet a táskámba és megindulok a konyhába, hogy valami reggelit készítsek magamnak. Szerencsére, nem vagyok az a elkényeztetett kölyök, akit a szülei pátyolgatnak. Nah igen… Nevelõ szüleimmel élek, akiknek nagyon sokat köszönhetek, hogy itt lehetek, és nem egy fertõtlenítõszagú, undorító, fehér kórházban kellett felnõnöm… Bizonyára, most is keményen dolgoznak, mint ahogy azt minden nap megteszik.  Na, de mindegy. Gyorsan összeütöm a finom reggelim és leülök, hogy nyugodtan elfogyasszam, amikor a konyhát erõs fény világítja be, és ezután nem sokra rá, hangosat is dörren. Kinézek az ablakon, és látom, hogy csak úgy zuhog, mintha dézsából öntötték volna.
  - Remek. Már csak ez hiányzott. –Dünnyögöm az orrom alatt és megpróbálom az elkövetkezõ többi dörgést kizárni elmémbõl, és csak az ízletes reggelimre koncentrálni.

---oOOo---

Amint mindent elrendeztem, utamat az iskola irányába vettem. Szerencsére nem kellett sokat gyalogolnom, hisz nem laktam messze tõle. Az esõ továbbra is szakadt és a villámok is többször végig cikáztak a szürke égbolton és a dörgés is elmaradhatatlan kelléke volt az egésznek. Esernyõt sem hoztam, csak a pulóverem kapusnyiját húztam a fejemre, bár nem mintha túl sokat érne, ilyen esõben.  Ha belegondol az ember, olyan mintha az Istenek az emberek tudtára akarnák adni, hogy ott fent bizony vad háború dúl. Egy nagyon kemény és veszélyes Égiháború.
Már majdnem ott vagyok az iskolánál, amikor ismerõs hangot hallok magam mellõl, majd egy erõs kar megkarol a nyakamnál fogva és erõsen magához ránt.
  - Szeva, öcsi. Látom, esernyõ az már luxus nálatok.
  - Akárcsak nálatok, Takumi. –Nézek fel egy sunyi mosoly kíséretében egy magas, barnahajú fiúra, akinek szintén ott az a jellegzetes mosoly az arcán.
  - Na de… most pedig engedj el… - Próbálom eltolni magamtól a másik szintén bõrig ázott fiút, aki történetesen a legjobb haverom volt.
  - Már miért, akarnál te elmenni? Talán nem tetszik itt? – fog szorosabban, mire fejemrõl lehúzza a kapusnyit és egy jókora barackot nyom szõke fejemre, ami nem volt a legkellemesebb érzés.
  - Ahh… Képzeld, hogy nem. Na várj csak… elengedsz, akkora seggberúgást kapsz tõlem, hogy egy hétig nem fogsz tudni lábra állni. – Fenyegetem meg a nálam jóval magasabbat, és nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam.
  - Oh… Egy porba fingó kiskölyök akar engem megfenyegetni? Hova fajul már a világ? Manapság nem tisztelik az idõsebbeket! – Játssza el a tragikus hõs szerepét, Takumi, amire én csak megforgatom a szemem, majd sikeresen kibújok az engem fogva tartó karból.
  - Miféle idõsebbet? Tudtommal én vagyok a rangidõsebb, hisz… Agyban is jobb vagyok nálad. – Mondom eléggé gúnyosan, mire látom Takumi tekintete enyhén szólva szikrákat szór. Inkább nem várom meg a kitöréseit, azonnal futni kezdek és fél füllel még elkapom a másik nem éppen szalonképes megjegyzését, mielõtt még befutnék az iskola ajtaján és a tanterem felé veszem az irányt. Még nagyon nagy szerencse, hogy nem egy osztályba járunk, különben most egy jókora barack áradatot és leszidást kapnék.
  - Ilyenh… sem volt mégh…hogy idõben a suliba érek…. – Lihegem magam elé, és körül nézek a teremben, ahol már az osztálytársaim nagy része bent volt.
Lassan elballagok a padomhoz, és táskámat a földre dobom, majd leülök a helyemre és eldõlök a padon.
  - Milyen óra is lesz? – kezdek el gondolkodni, mire eszembe jut.
  - Ja, igen kémia… Remek… Jól kifogom ma pihenni magam. – kezdek el kuncogni, aztán a halk duruzsolás, ami betöltötte a MÉG csendes tantermet, lassan kezdett elálmosítani, míg végül el is aludtam.

---oOOo---

Messzirõl egészen halk hangzavart hallok, amivel eleinte nem is törõdön, majd a hangzavar egyre, hangosabb, hangosabb és hangosabb lesz, mire rájövök, hogy sikítás a zavaró hang. Kénytelen leszek kinyitni a szemem, és fejemet is felemelem. Mire észbe kapnék, érzem, hogy valami a homlokomnak csapódik, nagy erõvel, erre akaratlanul is feljajdulok. Dühösen nézek a dobás irányába, hogy leszidjam azt a balfaszt, amelyik feltehetõen egy alumínium galacsinnal dobott meg. De bennem reked a szó, amikor a tanári asztal elõtt meglátok egy bizonyos, tanárszerû alakot. Számat becsukom, és lenyelem, kitörni akaró szitkaimat.
  - Szabad a neved? – Szólít meg a tanár, amire enyhén elhúzom a számat.
  - Reito Yuuichi, tanár úr. – Szûröm ki a fogaim közt, nem tetszés képen az ébresztésért.
  - Nos, te két lapot vegyél elõ! – Szólít fel, mire pislogni kezdek, majd teljesítem a „Kedves” tanár utasítását. De várjunk csak… Ez egy helyettes tanár nem, de bár?
  - Az egyikre írd rá a jelenleg irántam érzett érzéseidet. – Szakít félbe, további gondolatmenetembõl, majd amint tudatosult bennem eme becses mondat, egy apró gúnyos mosoly húzódik az arcomra, és azonnal elõveszem tollamat és lefirkantom a lapra, „kedves és finom” érzéseimet a lapra, amin: „Érzéseim: Gyûlölet, megvetés, Véleményem: idióta, egoista, bunkó, felfújt hólyag, bájgúnár, lúzer. U.I: Egy helyettes tanár,csak  ne pampogjon!!!” 

Amint eme becses sorokat lefirkantottam, egy elégedett, mosollyal ajkamon dõlök hátra a széken.
  - És, ha kész vagy, tépd össze! – duruzsolja, nekem mire dühösen nézek rá, és arcom is kipirul egy kicsit. Hát ezért pocsékoltam a tintát, hogy hülyét csináljon belõlem? Na azt már nem, azért sem téptem össze.
  - A másikra pedig írd a kérdéseket, amiket diktálok. A többiek is fogjanak egy tollat. – Szólal meg ismét. Ingerel ez a fazon, az már biztos.
  - Ch… Máris, Mr. Helyetteském. –mordulok fel, mire osztálytársaim azonnal rám néznek.
  - Hogyan? – Tereli rám ismét figyelmét a tanár és lábát is leveszi az asztalról, és kicsit elõrébb dõl a székben.
  - Jól hallotta. Maga csak egy helyettes, semmi több. Tehát ne játssza meg az Istent! – Húzom el dühösen a számat és szemeim szikrákat szórnak az elõttem ülõ férfire, amire az egyik mellettem lévõ, szintén nagyszájú kölyök is megszólal.
  - Igaza van Reito-nak. Egy helyettes, csak ne osztogasson parancsokat! – Tiltakozik, aztán nem kell sok, hogy hatalmas felfordulás legyen. Az egész osztály mellém áll és mindenki, mondja a magáét.
  - Különben is! A másik Tanár úrral nem értünk az anyag végére, tehát dogát sem lehetne íratni! – Csattan fel az egyik lányka is, amire mindenki hangos õrjöngésbe kezd.
  - Hát én azt mondom… Hogy SZTRÁJK!!! Egy másik tanárt kérünk!!! – Kelek ki magamból, és ezzel a többieket is buzdítva.
  - SZTRÁJK, SZTRÁJK, SZTRÁJK, SZTRÁJK, SZTRÁJK …!!! – Ismételgetjük egymás után, és én elégedett mosollyal dõlök hátra székembe, és most fordítva a felálláson én nézem a tanár kissé megdöbbent arcát, majd annak keze felkúszik az arcához és mutató és középsõ ujjával fentebb tolja szemüvegét az orrán. A hangzavar egy pillanatra sem szûnik meg, és e közben én és „kedves” tanárom elég komoly szemkontaktust folytatunk. Szinte meg tudna ölni a nézésével, de én durván a képébe mosolygok, ezzel is tetézve a hangulatot. Mit ne mondjak… Felbujtásban tényleg remek vagyok, noha ez az elsõ.