|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| gab287 | 2010. 07. 17. 22:07:23 | #6157 |
 Karakter: Sydney Harrington (kitalált)
Másnap reggel hétkor csörög az ébresztő. Még tudtam volna aludni, de egyszerűen, muszáj felkelnem, mert nem fogok időben odaérni. Még eddig egyetlen egy fotózásomról sem késtem el, és ez az egyik, amiért az egyik legprofibb modellnek tartanak. Fürgén kipattanok az ágyból, és irány a zuhanyzó.
Elégedetten szemlélem magam a tükörben, miután lemostam a barnító maradványait a bőrömről. Tökéletesen egyenletes, mélybarna, bronzosan fénylő színem van, mintha az őseim négerek és indiánok lettek volna. Ez jó lesz, ha kérik, akkor erre még ott felkenünk egy Stage Finish-t, hogy szépen, olajosan csillogjon a bőröm, de, csak ha ezt akarják.
Megreggelizek, és elszürcsölgetem reggeli kávémat. Aztán pakolni kezdek: törölközők, smink készlet, fésűk, váltás ruha, gumikötél, enni-inni való, miegyéb. Már majdnem végzek, amikor kopogást hallok az ajtón. Ki lehet ez, ilyenkor? – lepődök meg – És hogy jött be úgy, hogy az őrség nem állította meg?
-Egy pillanat! – kiáltok ki, és átszaladok a gardróbba, magamra húzok egy tréning nadrágot, meg egy topot. Előszeretettel flangálok a lakásban meztelenül, vagy majdnem meztelenül.
-Touya! – döbbenek meg, mikor ajtót nyitok – Jó... Jó reggelt! Mi szél hozott erre?
-Syd! – szerintem az én fejem hasonlóan döbbent lehet, mint az övé – A... A bőröd!
-Ja! – nevetem el magam – Ma fotózásom lesz, és ilyenkor ilyen extrém barna színem van a barnító krémtől, de csak pár napig ilyen! De gyere be!
-Köszi! – lép be a lakásba, még mindig kissé lefagyva – Ha sietsz, nem akarlak zavarni, csak a ruháidat hoztam el.
Igazándiból én lepődök meg a legjobban a következő mondatomon :
-Ugyan, Touya! Te sosem zavarsz! – mosolygok rá, majd elveszem tőle a ruháimat – Ülj csak le! Egy pár percem azért van rád! Kávét?
-Köszönöm, elfogadom – és leül az egyik fotelba – Fotózás? Most megleptél! Azt hittem, hogy ilyen állapotban nem vállalhatsz munkát, nincs az a grafikus, aki kiretusálja a sérüléseidet!
-Hát, nem is! – közben a kávédarálóval pepecselek – De az történt, hogy a fotózás kedden lett volna. Természetesen felhívtam az ügynökömet, hogy ilyen állapotban nem vállalhatom a munkát, mire a kreatívoknak megint szikrát vetett az agyuk, és kitalálták, hogy ha vállalom, akkor ma megcsináljuk a fotózást, amíg frissek a sebeim, és egy utcai-harcos koncepcióba helyezik az egészet. Úgyhogy, így alakult, hogy ma fotózok, annak ellenére, hogy egyáltalán nem vagyok fotó-kész állapotban.
Beszélgetésünkben egy percnyi szünet, míg a kávédaráló jelentős zaj kíséretében megőrli a kávészemeket.
-Aha, értem – fűzi hozzá Touya, a kényszerszünet után – De biztos, hogy végig tudod csinálni a napot? Én azt hallottam, hogy egy-egy ilyen fotózás nagyon megerőltető tud lenni, és biztos, hogy még fájnak a sebeid!
-Elviselhető – vonom meg a vállam. Meglep, hogy így aggódik értem, de jól is esik. Elmosolyodok – Ne aggódj, túl fogom élni! Tudom, hogy mit vállaltam, évek óta ebben élek.
Touya egy pillanatra gondolkodóba esik, majd érdeklődve néz rám:
-Elkísérhetlek? Még sosem láttam ilyen fotózást...
Ismét meglep a kérdésével:
-Hát... elég hosszú egy ilyen nap, ha szerencsém van, akkor hat-nyolc óra alatt végzünk. És nagyon monoton is, szerintem hamar megunnád magad!
-Milyen buta vagyok, biztos csak zavarnálak, ha ott lennék... – visszakozik.
-Dehogy, engem nem zavarnál! – fújok én is visszavonulót, elég vicces a helyzet – Én el leszek foglalva a munkámmal, nem fogok tudni rád figyelni, de ha kíváncsi vagy, akkor nyugodtan gyere el, engem biztosan nem fogsz zavarni!
-Biztos? Mert nem akarom, hogy kellemetlen helyzetbe kerülj, viszont őszintén szólva egyszer szeretnék egy ilyet végig nézni, még ha unalmas, és hosszú is... Mindig érdekelt, hogy készülnek azok a gyönyörű képek!
-Hát, csak csalódni fogsz, amikor megtudod, hogy milyen trükkök ezreit használjuk, hogy olyan tökéletesek legyünk a fotókon! – kacsintok rá nevetve – Mi, modellek, egyből el fogjuk veszíteni a varázsunkat a szemedben, és már csak úgy fogsz ránk gondolni, mint a trükk mesterekre, akik csupán illúziók...
-Ez teljesen ki van zárva! – mosolyog félig komolyan – Ne feledd, hogy én nem egy agyonretusált fotón láttalak meg először, hanem a sikátorban, ahol biztosan nem a legjobb formádat hoztad, és nekem mégis a legragyogóbb, meseszép, tökéletes lánynak tűntél!
Érzem, hogy elpirulok. Szinte minden pasas csapja nekem a szelet, akivel valaha találkozok, de ilyen finom, udvarias bókokhoz nem vagyok hozzászokva. Hogy zavaromat leplezzem, játékos, tettetett sértődöttséggel válaszolok:
-Hé, uram! Kikérem magamnak! Én mindig retusálás nélkül megyek még címlapra is!
-Ó, elnézést, hölgyem! – nevet ő is játékosan – Bocsánatáért esedezem, hogy megkérdőjeleztem tökéletességét!
Kiöntöm a frissen lefőtt, forró, habos kávét egy porcelán csészébe, tejszínt, és cukrot teszek mellé a tálcára, és Touya elé teszem az egészet:
-Uram, a kávéja előállt, bocsánatkérés, pedig elfogadva!
-Köszönöm!
-Vigyázz, mert ez nagyon erős kávé, igazi olasz eszpresszo, nem tudom, hogy mihez vagy szokva. Szerintem higítsd tejszínnel! De most, ha megengeded, még összeszedem a dolgaimat!
-Persze, nyugodtan! Elleszünk itt, én, meg a kávém! – villantja rám amúgy igéző mosolyát.
Hamarosan összekészülődök, végig megyek a check-listámon, hogy minden megvan-e. Mire végzek, Touya is elhörpöli kávéját, és menetkészek vagyunk.
-Két kocsival megyünk, ugye? – kérdem, ami magától értetődő.
-Ha nem baj, szívesen veled tartanék!
-És ha elunod magad? – kérdem meglepődve a válaszon.
-Akkor majd hívok egy taxit!
-Hm... Rendben, nekem jó! – vonom meg a vállam.
Jókora sporttáskámat a csomagtartóba teszem, majd beülünk a kocsimba. Touya kíváncsian néz körbe az autóban:
-Hát, az embernek nem egy ilyen kocsi jut eszébe, ha arról elmélkedik, vajon milyen autót hajtasz! – mondja, miközben az ötpontos biztonsági övet csatolja be éppen.
-Ezt most akkor bóknak veszem – nevetem el magam meglepett arckifejezését látva – Igaziból egy sportkocsit akartam, de valami olyat, ami különleges, és persze azért még meg tudom fizetni – a motor karakteres, agresszív, versenyautós morgása megtölti az utasteret, ahogy beindítom.
-Hát, a Dodge Viper elég feltűnő gép, ez igaz!
Tempósan megyek, de nem vigéckedek a kocsival, derűsen csevegünk Touya-val. Az egyik lámpánál, mikor megállunk, feltűnik egy piros autó a visszapillantóban, majd mellénk áll, balról. Egy feltűnő, Ferrari 599-es, benne egy kivagyi, feka sráccal, az a fajta, aki jódolgában nem tudja, hogy mit csináljon. Valószínűleg valamilyen kis hip-hop sztárocska, bár én nem ismerem, nem hallgatok efféle „zenéket”.
-Hűha! Szia, gyönyörűm! – szól át a leengedett ablakon – Már érdemes volt ilyen korán felkelnem, hogy egy ilyen dögös csajjal hozott össze a sors!
Nem válaszolok, csak egy kényszeredett mosolyt pakolok az arcomra, miközben Touya-nak morgom:
-Na, remek! Megint megtalált valami helyi önjelölt tenyészmén!
Feka lovagom folytatja a bájcsevejt:
-Biztosan jól választottál, szépségem? Hozzád egy tüzes olasz kocsi illene, nem egy ilyen lomhácska amerikai dög!
-Meg egy magadfajta feka csődör, mi? – kérdezek vissza fanyalogva.
-Hát, most mondjam, hogy a vágott szemű sem biztos, hogy jó választás? Egy húszcentis nigger farokkal szerintem nincs pariban! – mondja önelégülten.
-Kicsi csikó! – mosolygok rá lekezelően – Húsz centi alatt szóba sem állok egy kannal, úgyhogy ezzel most nem nyűgöztél le! – gondosan körülnézek. Nem látok sehol sem rendőrautót. Helyes! Akkor most lealázom a kis beképzelt pöcsöt! – vigyorgok magamban, és kicsit kacéran mosolyogva mondom neki – De csak hogy lásd, adok esélyt, ha ezzel a lomhácska amerikai döggel később fordulok el a következő lámpánál, mint te, akkor leápolom a húszcentis kis farkadat!
Mellettem Touya halkan felszisszen:
-Ezt jól meggondoltad?!?! Az egy Ferrari!!!
Közben a srác magabiztosan vigyorog:
-Hát, szivi, akkor már készülhetsz is egy fincsi kis csoki-nyalókára!
Erre nem válaszolok vissza, csak elhelyezkedek, és felkészülök a rajtra. Touya félig viccesen fanyalogva, egyik szemöldökét érdeklődőn felvonva kérdezi mellettem:
-Húsz centi alatt szóba sem állsz senkivel?!?! Nem vagy egy kicsit nagy igényű?
Kaján vigyorral vetem oda neki:
-Most inkább kapaszkodj!
Mérgesen felmorran a motorházba gyömöszölt hatalmas motor, ahogy a talpam finoman ráfeszül a gázpedálra, amikor zöldre vált a lámpa. Nem taposhatom le tövig, mert egyből kiforgatná a kerekeket, de ahogy kettest dobok neki, már merészebben lehet neki nyomni. A motor dühödten felüvölt és mérgében a hátsó kerekekre szabadítja azt a brutális teljesítményt, amit belepréseltek. A gyorsulás borzalmas erővel passzíroz bennünket az ülésbe, mellettünk az eleinte élre törő Ferrari hamar elmarad. Csupán néhány másodpercig élvezhetjük ezt a mámoros gyorsulást, ez alatt közel 200-ra ugrik fel a sebességmérő, és már taposom is a féket, hogy be tudjak fordulni a következő lámpánál.
Ahogy egyenesbe kerülünk a kereszteződés után – a feka a Ferrarival egyenesen süvített át a kereszteződésen, meglepetésében talán elfelejtette, hogy kanyarról beszéltem – és a megengedett 50-es tempóval gurulok tovább. Touya kifújja az addig benn tartott levegőt:
-Uramisten! – hallom döbbent hangját – Repülőkön nem érezni ilyen gyorsulást!!! Mi ez a szörnyeteg, amiben ülünk?!?!
Halkan kuncogok:
-És honnan szereztél egy ilyen versenyautót, gondolom, nem dobálják mindenki után!
-Nem, nem dobálják – nézek rá vidáman – Egy barátom dolgozik a Hennessey-nél, és ő ajánlotta, hogy készítenek nekem egy ilyen autót – merthogy ezt csak rendelésre készítik. És így lett nekem egy ilyen autóm. Amúgy hivatalosan csak huszonnégy darab készült belőle, az enyém a huszonötödik. Ne kérdezd, hogy mennyivel megy, mert nem próbáltam még ki! Állítólag több, mint négyszáz kilométer per óra a vége, de én soha nem mentem vele kétszáz-kétszázhúsznál gyorsabban, még nem mertem!
-Az igen! Négyszáz felett?!?! Te jó isten! Milyen motor van ebben?!?!... Jah, bocs’, ilyet ne kérdezzek egy lánytól, igaz?
-Egy nyolcezer-hatszáz köbcentis, iker turbófeltöltős V10-es, ezerszáz lóerő és ezernégyszázkilencven newton-méter nyomaték.
-Húha! Te így tudod? Érdekelnek a kocsik? – úgy látom, hogy ma a meglepetések embere vagyok a számára.
-Nem vagyok egy autó szakértő – nevetek – de azért az alap dolgokkal nagyjából tisztában vagyok! Tudom, hogy mi az a lóerő, meg hengerűrtartalom, meg turbó, meg effélék, azt is tudom, hogy mi játszódik le a motorban. Ismerem a kocsimat, ennyi.
-Ritka, főleg egy magadfajta lánytól – bólogat elismerően.
-Magamfajta? Miért, milyen fajta vagyok? – kérdem incselkedve.
-Hát... – látom, hogy most egy kicsit zavarban van, nem nagyon tudja, hogy válaszoljon, vagy hogy másszon ki a helyzetből – Egy modell, mint te, nem biztos, hogy a műszaki tájékozottságáról híres. Vagy akármiféle tájékozottságáról...
-Na, szépen vagyunk! – dorgálom játékosan – Most akkor le-üresfejű-buta-szőkéztél?
-Nem, dehogy is, nem ezt akartam mondani! Csak...
-Jól van, na! – könyörülök meg rajta nevetve – Tudom, hogy mire gondolsz, csak olyan jó egy kicsit zavarba hozni téged!
-Milyen kis gonosz vagy! – nevet megkönnyebbülten.
Kissé játékosan, mégis jelentőségteljesen kacsintok rá, miközben megállok a következő lámpánál:
-És még nem is ismersz!
-Hát nem, az biztos! – mosolyog rám – Gyanúsak voltak az öt pontos biztonsági övek, meg az extrém sportos külső, de azt hittem, hogy inkább csak látványelemekről van szó...
Elnevetem magam:
-Olyannak gondolsz, mint aki a látványos, de üres dolgokra hajt?
-Hát... – vonja meg a vállát – Mindenesetre nem egy ilyen kocsit képzeltem el veled kapcsolatban. Bár, nagyon illik hozzád!
-Igen? Miért? – kérdezem incselkedve.
-Mert te is olyan vagy, mint ez a kocsi! – mosolyog – Erős, iszonyú dinamikus és gyönyörű!
-Ó, ó! – mosolygok rá – Még elpirulok!
-Az most úgysem látszana, olyan barna vagy! – neveti el magát.
Jó hangulatban, finoman évődve, csevegve érkezünk meg a stúdió elé, valamivel 9 óra előtt. A stáb már készülődik, a Lycos kreatív vezetője – Greg McDonald – a fotóssal, Jay-jel beszéli meg a koncepciót, hogy mit várnak. Amikor belépünk, mindenki lelkesen üdvözöl bennünket, én bemutatom Touya-t:
-Sziasztok! Ő itt Touya Naganori, egy jóbarátom.
-Hi... – köszöntik a többiek.
-No, hát mostantól nem lesz időm veled foglalkozni, helyezd kényelembe magad! Ha eluntad, nyugodtan hívj egy taxit!
Belevetjük magunkat a melóba. A sminkesek kezelésbe veszik az arcomat, később a sebeimet, hogy frissnek tűnjenek, majd a fodrász egy kicsit megigazítja a hajamat. Olyan másfél óra múlva kész vagyok, közben megjönnek a fiúk is, akikkel majd a „harci” jeleneteket csináljuk. Négy fiú lesz az ellenfelem, velük fogok harcolni. Pont, mint tegnapelőtt éjszaka! – fut át az agyamon – Legalább nem fog nehezemre esni, hogy eljátsszam, mennyire ki akarom őket készíteni!
A marketing szakik szeretnék, ha egy kicsit felpumpálnám az izmaimat, mert hiszen elvileg harcolok, tehát egy harcra kész testet akarnak látni. Ezért hoztam magammal a gumikötelet, hogy ha ezzel a gondolattal állnak elő, akkor a megfelelő gyakorlatokat el tudjam végezni. Alig fél óra múlva minden izmom feszes és harcra készen duzzad, karjaimon halványan rajzolódnak ki az erek, ahogy a gyakorlatoktól átjárja őket a vérem és az adrenalin.
A Lycos az aktív életet élő, esetleg versenyszerűen sportoló nőket célozza az új fürdőruha családdal, azért akarják egy ismert, fitness életmódot folytató, és kisportolt testű modellel megkezdeni a reklámkampányt. A fürdőruhák kivétel nélkül bikinik, minden stílusban, az egészen szolid, francia alsós-sportmelltartós modelltől a vérforralóan szexi, vérlázítóan kihívó mikro-bikiniig, amiben tulajdonképpen teljesen meztelen vagyok, mivel a string-tanga csupán elöl takarja, amit feltétlenül muszáj, a háromszög melltartó meg jóformán csak a mellbimbóimat fedi.
Maga a fotózás nagyon monoton munka. A kreatív szakemberek elképzeltek bizonyos jeleneteket, ezeket próbáljuk meg a fiúkkal visszaadni. Harcos jelenetek, ütésekkel, rúgásokkal, esetenként még ugrásokkal is megpróbálkozunk, amelyeket sorozatképként fotóznak. Önvédelmi képzésem most előnyömre válik, könnyen, gyorsan követem az utasításokat. Ez a másik, amiért az egyik legprofibb modellnek tartanak, mert nem nyafogok, nem játszom a dívát, és gyorsan, pontosan végrehajtom, amit a fotósok, vagy a marketingesek kérnek. Fotóztam már bikiniben, télen, derékig érő hóban Aspenben, vagy Hawaii-on a tengerparton, a homokban hemperegve, autószerelő műhelyben, ahol nyakig olajos lettem, vagy egyiptomi környezetben, egy kád tejben fürdőzve. A végén mindig megkaptam, hogy imádnak velem dolgozni, mert zokszó nélkül, és pontosan hajtom végre az utasításokat, nem úgy, mint más modellek, akik folyton nyavalyognak, hogy fáznak, telemegy a hajuk homokkal, büdösek lesznek az olajtól, vagy a tejtől. Pedig most is lett volna okom nyafogni. A fiúk, bármennyire is vigyáztak rám, bizony itt-ott leverték épp csak hegesedő sebeimet, vagy éppen én téptem fel őket egy-egy kevésbé sikeres mozdulattal. Először összeszaladtak, hogy jaj, most mi lesz, aztán megnyugtattam, őket, hogy nem gond, csináljuk tovább. Persze, fáj, de most attól jobb lesz bárkinek is, ha nyavalygok, meg sajnáltatom magam?
Touya-val csak ebédszünetben tudok váltani pár szót. Nagyon aggódik értem, hogy egyik-másik sebem felszakadt, de megnyugtatom őt is, hogy semmiség. Majd este bekapok egy fájdalomcsillapítót, és hétvégén kipihenem magam. Alig negyed óra pihi, aztán vissza a melóba.
A fotózás nagyon elhúzódik, majdnem nyolc óra van, mire úgy döntünk, hogy most már minden ruciról megvan a kép, amit szerettünk volna. Touya hősiesen kivárja, s amikor visszaballagok hozzá, immár ismét trendy tréning ruhámba bújva, aggódva néz rám:
-Látom, nagyon elfáradtál! Mit segítsek?
-Köszönöm, semmit! – hárítom el segítőkész ajánlkozását kedvesen – Csak összeszórom a holmimat, aztán már mehetünk is!
-Akkor, legalább, hadd vezessek én! – néz rám komolyan, majd vigyorogva hozzáteszi – Már persze, ha rám mered bízni a vadállat kocsidat!
Elnevetem magam, jól esik, hogy megpróbál felvidítani. Tényleg elfáradtam, hisz’ egész nap sportoltam, ha úgy vesszük, meg aztán a sérüléseim sem javítanak a helyzeten, pláne, hogy megújultak.
-Miért ne merném rád bízni? – mondom neki, aztán hálásan hozzáteszem – Nem bánom, ezt elfogadom. Vezess te, hazáig.
-Syd? – lép oda hozzánk Greg – Csak szeretném megköszönni a mai munkádat!
-Ugyan, Greg, nincs mit!
-Öröm veled dolgozni! – folytatja, szinte zavartalanul – Nem véletlenül ajánlottak téged erre a melóra, azon túl, hogy nyilván a rendkívüli szépséged, első osztályú tested eleve predesztinál ilyen típusú munkákra. Elképzelni nem tudom, mikorra végeztünk volna egy átlagosan hisztériás modellel?!?! Szóval, köszi szépen!
-Szóra sem érdemes! – hárítom el szerényen. Mindig kényelmetlenül érzem magam, ha ennyire ajnároznak.
-Dehogynem, és ezt te is tudod! – vigyorog Greg, majd int, és elsétál.
Kiballagunk a kocsihoz, odadobom Touya-nak a kulcsokat:
-Na, nagyfiú, akkor tiéd a kicsike! – mosolygok rá.
Az indulás elég sportosra sikeredik, ahogy rutinosan gázt ad, merthogy ennél a kocsinál kétszer akkora teljesítmény, és háromszor akkora nyomaték zúdul a kerekekre, mint egy „átlagos” sportkocsi esetében. Diszkrét gumicsikorgás és egészen enyhe gumiszag kíséretében lövünk ki a parkolóból:
-Hohohó! – fűzi hozzá Touya – Harapós a szentem!
Csak csendben mosolygok mellette. Tényleg elfáradtam, most érzem csak igazán. Élvezem, hogy nem kell tennem semmit, hogy Touya elegánsan, de dinamikusan, gyorsan hajt az utakon. Hamar ráérez, hogy miként kell ezzel az autóval bánni.
-Nem gondoltam volna, hogy ennyire kemény meló a tiéd!
-Ühüm... – nézelődök kifelé az ablakon, majd felé fordulok – Nem mindig ilyen, ez most húzósabb volt a szokásosnál.
-Igen? Miért?
-Hát, ha fitness fotózás van, akkor az olyan két-három óra. Igaz, abban a két-három órában tulajdonképpen folyamatosan nyomsz egy laza edzést. Ha glamour, vagy bikini, vagy hasonló a fotózás, az általában hosszabb, de ott nincs igazán megerőltető munka. Csak hosszú. Ez nagyon hosszú is volt, és az állandó mozgás miatt megerőltető is.
-De hihetetlenül bírtad! Én tuti biztos kidőltem volna félúton! – néz rám komolyan, majd elmosolyodik, és egy kaján vigyor kíséretében hozzáteszi – Belegondolni sem merek, hogy mit művelhetsz a pasikkal, akik a hálószobádban kötnek ki, szerintem halálra hajtod őket!
Kicsit kihívó, kicsit sejtelmes félmosollyal kacsintok rá:
-Ezt most a fantáziádra bízom!
Hasonlóan könnyed stílusban csevegünk hazáig.
-Köszi szépen, hogy velem voltál ma – mondom neki, amikor megállunk a ház előtt – Jó érzés volt, hogy valaki ott van velem, és figyel rám. Megszoktam, hogy mindent egyedül csinálok, és mindenhova egyedül megyek, de most először éreztem, hogy nem vagyok egyedül…
-Nincs mit! – hárítja el szerényen.
-Te is tudod, hogy nem így van… - aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdem – A jövő héten nagyon elfoglalt vagy?
-Őszintén szólva kedden elutazok – ráncolja a homlokát – Teszek egy tíz napos körutat az Államokban, ügyfelekkel találkozok, akikkel lehet, hogy a jövőben közös üzletet indítunk. De utána a hétvégém szabad… Miért?
-Akkor a két hét múlva… Arra gondoltam, hogy elhívnálak egy délutánra, kimennénk Venice Beach-re, sétálnánk, élveznénk a jó időt, röplabdáznánk, ennénk vattacukrot! – mosolygok rá – És most én hívlak meg! És nincs vita!
-Jól hangzik! Bár, ez a te-hívsz-meg sztori nagyon szokatlan nekem – mondja tétován, aztán elmosolyodik –de ha ragaszkodsz hozzá, akkor elfogadom ezt a feltételt is!
-Természetesen ragaszkodom hozzá! Akkor két hét múlva! – mosolygok vissza rá. Egy csókot nyomok az arcára, és elválunk egymástól.
|
| gab287 | 2010. 07. 17. 22:06:21 | #6156 |
Karakter: Sydney Harrington (kitalált)
Meglepően hamar elröppen az a két hét. Kedden felhívtam Touya-t, hogy jó utat kívánjak neki, és tettem ezt úgy, természetesen, hogy nem rejtettem el a telefonszámomat előle. Miért tettem volna? Ő megbízott bennem, és megadta a számát, úgy fair, ha ő is tudja az enyémet.
Azt gondoltam, hogy nemigen fog majd eszembe jutni, míg távol van, de meglepődve kellett tapasztalnom, hogy elég gyakran gondoltam rá. Nagyon nehéz körbeírnom az érzéseket, amelyeket ébreszt bennem, amikor az eszembe jut. Nem tudom eldönteni, hogy jó barátként kelt bennem kellemes érzéseket, vagy mint lehetséges szerelem bizsergeti a lelkemet, testemet, amikor rá gondolok?
Mindenesetre hamar ott találom magam, hogy csütörtök van, a nap, amikor vissza érkezik L. A.-be. Estefelé csörög a telefonom, amikor rápillantok, látom, hogy Touya az:
-Szia! – köszöntöm vidáman. Nem tudom miért, de örömmel tölt el, hogy hallom a hangját – Megérkeztél?
-Szia, Syd! Igen, már L.A.-ben vagyok.
-Hogy sikerült az utad?
-Köszi, egészen jól. Volt egy-két egészen ígéretes találkozóm, úgyhogy meglehet, sokáig itt maradok, az Államokban. Eredetileg egy évre terveztem, de könnyen előfordulhat, hogy létre kell hoznom egy branchet itt is, és így lehet, hogy a következő két-három évben itt fogok élni, és Japánba utazom majd, ha szükséges.
Nagyot dobban a szívem, mikor meghallom, hogy egy évig, de esetleg akár három évig is itt marad! Én végig abban a hitben voltam, hogy csak hetekről, esetleg egy-két hónapról van szó. Miért is olyan fontos ez, Syd? – kérdem magamtól értetlenül és nem is tudok válaszolni a kérdésre – Hisz’ csak egy japó, aki véletlenül megmentett téged!
-Jaj, de jó! – lelkendezek a telefonba, szinte akaratlanul – Én azt hittem, hogy nemsokára itthagysz engem!
Jézusom, Syd! Úgy beszélsz, mintha járnátok, vagy legalábbis majdnem! – korholom magam – Mit fog most gondolni?
Meglepettnek tűnik a hangja a telefonban:
-Aggódtál, hogy esetleg már nem sokat találkozhatunk?
-Hát... – hangom még a magam számára is bizonytalannak tűnik, így elképzelni sem tudom, hogy Touya most mit gondolhat – Eddig jól éreztem magam a társaságodban, és reméltem, hogy többször is találkozhatunk még...
Halk kuncogást vélek hallani:
-Hát, úgy néz ki, hogy még egy darabig nem fogsz megszabadulni tőlem!
-Miből gondolod, hogy bármikor is meg akarnék szabadulni tőled? – kérdezek vissza szinte reflex szerűen. Atyavilág, Syd! Te most udvarolsz a japó milliárdosnak?!?!
-Csak reménykedni tudok benne, hogy nem így van!
-Azt lehet, a remény hal meg utoljára! – évődök vele vidáman – És? Áll még a szombati randink?
Basszus, ezt nem így akartam megkérdezni!!!
Kis szünet a telefonban:
-Áll, bár nem tudtam, hogy randizunk!
Már nincs kiút! Ezt már elkúrtam! – majd zavartan elnevetem magam:
-Őszintén szólva én sem, de hát felnőtt emberek vagyunk! Látható volt, hogy ebből még randi is lehet...
-Ühüm – mintha halk kuncogást hallanék – Akkor... Szombaton. Hol?
-Elmegyek érted a szállodába, megcsörgetlek, ha elindultam, olyan fél kettő felé!
-Okay, Syd! Várlak! Szép álmokat!
-Neked is, Touya!
* * *
A szombat délután hipp-hopp eljött. Délelőtt körbejártam a termeimet, aztán otthon összeütöttem egy könnyű ebédet. Ahogy végzek vele, összekészülődök a délutánra. Egyik szexi, lila, aranypántos bikinimet veszem fel, pirinyó tanga, és egy apró háromszög melltartó, nem túl sokat takarnak a testemből. Felveszek még egy kis forrónacit, tangám magasra kanyarított pántja föléje ível, felülre egy sporttopot húzok. Trendy strand tatyómba a szokásos dolgaimon kívül még két törölközőt teszek, naptejet, és egy sport bikinit is, arra az esetre, ha röplabdáznánk. Ez a falatnyi bikini körülbelül az első ütésnél lehámlana rólam.
Valamivel több, mint egy órával később már Venice Beachen sétálunk Touya-val. Rengeteg ember jött ki, a majdnem rekord meleg, 28 fokos május elsejei szombaton.
-Hm… - szólal meg mellettem Touya – Nem is emlékszem rá, hogy mikor voltam utoljára strandon… Talán még mikor ide jártam egyetemre. Öt éve…
-Hát, akkor épp itt volt az ideje – mosolygok rá – Nem szoktál kikapcsolódni?
-Őszintén szólva, nem nagyon – ráncolja a homlokát – Nem sok időm van rá… Vagy talán csak okom nem volt rá, hogy időt szakítsak ilyesmire – teszi hozzá mosolyogva.
Erre nem szólok semmit, csak visszamosolygok rá. Sétálunk tovább a forgatagban, és élvezzük a lazítást, a meleget. Kicsit odébb feltűnik egy szabadtéri edzőterem, meg tornapálya, más sportpályákkal. Muscle Beach, a testépítők és fitness-őrültek gyülekezőhelye.
-Áh, a híres Muscle Beach! – mutat előre Touya – Itt edzett annak idején Arnold Schwarzenegger is, nem?
Elnevetem magam:
-Hát, csak itt is! Természetesen nem itt volt a törzshelye, hanem a Gold’s Gym-ben. De ide minden valamire való testépítő kijön néha edzeni. Még én is kijövök néha…
-Itt, mindenki szeme láttára?
-Hát, én már csak ilyen exhibicionista vagyok – vonom meg a vállam vigyorogva.
Ahogy elsétálunk a sportkomplexum mellett, néhányan a bent edző erősfiúk közül odaintenek nekem. Én köszönésképp visszaintek, de nem állunk meg, lassan sétálunk tovább.
-Ennyien ismernek itt téged?
-Néhányukkal volt már közös fotózásom, a többieket itt ismertem meg – azt persze elhallgatom, hogy egy-kettővel nem csak itt, és nem csak a bicepszünket edzettük közösen. Touya kajánul mosolyogva néz rám, de végül nem szól egy szót sem.
Egy kicsit odébb, lesétálunk a homokos tengerpartra. Kiterítem a törölközőt, és leveszem a forrónacit, meg a topot. Látom Touya gyönyörködő pillantásait, amivel szinte meztelen testemet pásztázza, de egyáltalán nem zavar, sőt! Élvezem, hogy tetszem neki, hogy ilyen leplezetlenül gyönyörködik bennem. Aztán ő is megszabadul a pólójától, és a shortjától, s csupán egy visszafogott, elegáns szabású, rövidszárú úszónadrág maradt rajta. Őszintén szólva nekem is van mit néznem. Touya teste karcsú, és izmos, mint egy jó erős úszó, vagy egy kicsit könnyebb tornász, nyúlánk izmai feszesen domborodnak hibátlan, aranyló bőre alatt. Az én ízlésemnek ugyan nagyon vékony, de meg kell hagyni, nagyon jó teste van! És bizony a testre simuló úszóban most jól látszik, hogy nem egy átlagos japánnal állok szemben, de ez még feketék között sem átlagos! A lába közötti csomag nagyjából úgy fest, mintha két kisebb paradicsomot, és egy negyed kilós kolbászt tett volna a nadrágjába! Szinte összefut a nyál a számban, ahogy elképzelem, hogy vajon hogy festhet ez a műszer teljes erejében feszítve, a gondolatra szinte megborzongok, és kellemes bizsergés járja át a testemet. Úristen, min jár az agyad Syd!!! – gondolom riadtan – Remélem, Touya nem vette észre, hogy a farkát bámulom! – de nem merek felnézni, hogy megbizonyosodjak felőle. Hogy zavaromat leplezzem, a táskámban kezdek kutatni.
-Mit keresel ilyen nagyon? – hallom Touya kellemes, mély hangját. Csak én vélem hallani, vagy valóban kis kajánság van a hanglejtésében?
-Ööö… Csak a napozó krémet! – mondom gyorsan – Hiába vagyok barna, azért vigyázni kell, hogy ne égjek meg… - végül elő tudom halászni. A legjobb védekezés a támadás alapon a kezébe nyomom a flakont:
-Lennél olyan kedves, és bekennél vele? – búgom neki ragadozó mosolyom kíséretében. Látom, hogy egy pillanatra megmerevedik, aztán lassan bólint:
-Persze. Feküdj hasra!
Hasra vágom magam a törölközőmön, lábaimat kis terpeszbe nyitom, hajamat a vállam fölé kanyarítom, arcomat a karjaimra fektetem.
-Kösd ki a melltartómat nyugodtan, amíg a hátamat kened – mondom neki, és érzem kezeit, ahogy kibontják a melltartó pántjait, amivel a hátamon meg van kötve. Aztán a hűvös krémet érzem a bőrömön, majd meleg kezét, ahogy elkezdi szétdörzsölni, és a bőrömbe masszírozni.
-Szépen begyógyultak a sebeid!
-Igen, már alig látszanak, csak amelyik kicsit erősebben hegesedett…
Jól esik, ahogy kezei a testemen kalandoznak, és elmosolyodok, ahogy megérzem, hogy bizony most valamivel több időt töltenek el mindenfelé, mint amennyi feltétlenül muszáj lenne a krém eloszlatásához. Bejárják hátamat, majd oldalra siklanak le, kicsit a melleimen is elkalandoznak, amennyire hozzáfér onnan, majd vissza a hátamra.
-Milyen kemények, feszesek az izmaid – mondja halkan, talán kis csodálatot is érzek a hangjában – Gondolom, rengeteg idődbe telik, hogy ilyen tökéletes legyen a tested!
Halkan kuncogok:
-Átlagosan napi két-két és fél óra – válaszolom – De hogy tökéletes lenne? Csak szeretném!
-Én hibátlannak látom – közben kezei a fenekemre siklanak, körbejárják minden egyes kis négyzetcentiméterét, tenyerének élével még közéjük is besimogatja a krémet. Nagyon alapos a fiú! – mosolygok. Aztán a combjaimon folytatja, kissé felizgat, amikor combom belső oldalát simogatja a kezeivel, főleg, amikor egészen fent, combtőnél kalandozik. Olyan finom a keze, olyan jó érzés, amit csinál! Jó néhány pasi keze kalandozott már a testemen, de egyiknek az érintése sem okozott ilyen kellemes, mégis izgalmas, felkavaró érzéseket! Hamarosan azon kapom magam, hogy fantáziálok: tenyerének éle minden mozdulatával feljebb csúszik, egyre erősebben dörzsölődik a vékony textilen keresztül szeméremajkaimhoz, a kéjes érzés egyre erőteljesebben hatalmasodik el rajtam, ahogy a kezeivel izgat. Már megint mit csinálsz, Syd?!?!?! – rázom le magamról a varázst – Ha így folytatod, ebből nem lesz semmi jó! Ne rohanj!
Közben Touya kezei lejjebb vándorolnak, alsó combjaimon, majd később a vádlijaimon járnak. Pár perc alatt bejárták egész testemet, aztán elrebbennek rólam. Érzem, hogy visszaköti a melltartó pántját, aztán megfordulok, lusta, cicás nyújtózkodással, kéjes pillantással nézek rá:
-Elöl is bekensz?
Mosolyogva nyúl a flakonért. Kezei ismét alapos, és kimerítő felfedezőútra indulnak, nem hagynak ki egyetlen négyzetcentimétert sem. De nem bánom, hisz’ egyszer úgyis az övé lesz ez a test, ezt már most érzem. Csak a megfelelő alkalmat kell kivárni!
|
| oosakinana | 2010. 07. 17. 21:54:05 | #6152 |
Karakter: Naganori Touya
Megjegyzés: (Syd-nek)
Látom rajta, hogy lassan kezd megnyugodni, ahogy mosom sebeit, aminek nagyon örülök, bár nem mutatok ki semmit. Nem tudom miért ehhez valahogy már annyira hozzá szoktam, hogy nem mutatok ki az érzéseimet. Ő is engem néz és a szeméből mintha hálát tudnák kiolvasni. Nem sokkal később meg is szólal.-Mindent köszönök, amit ma értem tettél – mondja halkan – Talán az életemet mentetted most meg, de az önérzetemet, a lelkemet biztosan. Köszönöm. – mondja őszintén, aminek örülök, hogy jót tudtam tenni és, hogy pont vele. Azt sajnálom, hogy bántották, mert gyűlölöm, ha egy nőt bántanak, pláne ha egy ilyen gyönyörű, ritka és értékes nőt, mint ő.
Nem mondok semmit, csak őt figyelem és halványan elmosolyodok.
-De most kérlek, hagyj magamra. Szeretném, ha most elmennél, remélem, megértesz.
-Természetesen – mondom megértően, majd felállok. Tudom, hogy nyugalomra van szükségre és meg is értem nem egy ilyennel találkoztam az életem során, így nem kell magyarázkodnia, hogy mit szeretne.
-Touya! – szól utánam. Felállok, majd mikor hátra nézek, csak annyit látok, hogy ő is áll és rám néz. Finoman végig nézek gyönyörű testén. Hiába van annyi seb rajta, még így is gyönyörű. Lehet, hogy otthon sármos vagyok és bomolnak utánam a nők, de nem hiszem, hogy valaha ez a gyönyörű nő vágyakozna utánam.
Odalép hozzám, és egy csókot nyom az arcomra, amire meglepődök, de egyből rendezem arcvonásaimat.
-Köszönöm! – súgja nekem. Lágy bársonyos hangja zene füleimnek.
-Nincs mit! – mondom kedvesen, majd megfordulok és elmegyek onnan.
Lemegyek, beszállok a Mercédeszembe, körbenézek, de nem látom a zakómat… ekkor jut eszembe, hogy fent hagytam a szépségnél. Felnézek, az ablakába, de már nem látok világosságot. Mindegy egy napot kibír, majd holnap érte jövök. Most nem fogom zavarni. Had pihenjen nyugodtan. Egy kicsit még nézem az ablakát, majd olyan fél óra múlva beindítom a kocsit, és elindulok a hotelbe a GPS segítségével. Egy kicsit meghosszítottam az utat haza fele. Szét akartam nézni a városban. Gyönyörű volt este, ahogy a kivilágították a várost. Az égők, meg minden. Teljesen karácsonyos hangulatom volt, de annyi kell. Kezdek fáradni és már nem tudok annyira figyelni az útra, ezért úgy döntök, a hotel felé veszem az irányt. Leparkolok a bejárathoz és jön is egy fiatal fiú.
-Elvigyem a kocsiját uram? – kérdezi, mire odaadom a slusszkulcsot.
-Tessék, de nagyon vigyázz rá. – mondom komolyan, mire csak bólint, beszáll és elmegy.
Bemegyek a hotelbe, majd a recepcióra megyek, ahol egy másik ipse szól.
-Megérkezett Mr. Naganori? – odanyújtja a kulcsot. – parancsoljon, itt van a szoba kulcsa – elveszem.
-Köszönöm. – felmegyek a szobámba, de kellemetlenkedő vár előtte. Ochiyo.
-Merre jártál drága bátyuskám? Már egy jó idege itt vagyok a hotelben, de te meg csak most érkeztél meg. – néz rám szemre hányóan, mire mérgesen nézek rá.
-Szállj már rólam. Ne akard, hogy megmondjam a véleményemet, mert nagyon nem fogsz neki örülni. – mondom, mire megfordul és bemegy a szobájába. – én is így gondoltam. – mondom hangosan, majd bemegyek a saját szobámba. Elterülök a kanapén és csak a plafont nézem, majd a nőre gondolok vissza. Gyönyörű csodás testére. Behunyom a szemem és eléggé a szemeim előtt van látványa. Olyan gyönyörű és tökéletes, hogy ilyenről az ember csak álmodni tud. Meg az a puszi, amit adott. Olyan lágy volt és finom… addig elmélkedett, hogy elaludtam…
Másnap reggel elég nyúzottan ébredek fel. Felállok és kómásan megyek, be a fürdőbe ledobom ruháimat. Beállok a tus alá és élvezem, ahogy a langyos víz végig folyik testemen. Imádok reggel tusolni. Olyan nyugodt és legalább felébreszt kicsit. Fél óra pancsolás után kiszállok. Magam köré tekerem a törölközőt, majd rendelek egy kis reggelit. Megtörölközök alaposan. Felveszek egy öltönyt a sok körül, ami úgy szint fekete, de most nem fehér inggel veszem fel, hanem sötét kékkel. 20 perc múlva meg is hozzák a rendelt reggelimet. Mikor leülnék enni, kopog valaki. Ajtót nyitok és Barnettel találom szembe magam. Látszik az arcán, hogy ő sem sokat aludt az éjjel.
-Jó reggelt Mr. Naganori. Elnézést, hogy ilyen korán zavarom, de egy fontos megbeszélést kell tartanunk, ami az építkezéssel kapcsolatos. A kisasszonynak már szóltunk. – mondja és látom rajta, hogy alig tud szavakhoz jutni. Nagyot sóhajtok.
-Renben nem sokára ott leszek. – mondom végül, majd becsukom, az ajtót bekapok pár falatot és már megyek is le.
Elég unalmasnak találtam a megbeszélést, de azért odafigyeltem mindenre. Az anyagiakat beszéltük meg, mert magasabbak lettek az árak, mert elszámolták magukat a dolgozói. Nem örültem annyira neki, de egye fene, ha már ez van meg ha már aláírtuk a szerződést nem fogok hoppárézni. 5 óra múlva meg is szabadulok onnan. Nagyot sóhajtok mikor felérek a szobámba teljesen leszívta az energiámat az a tárgyalás azt hittem ott fogok bealudni. Mikor felmegyek, eszembe jut, hogy esetleg egy ruhával meglephetném a tegnapi elszakadt ruhája miatt. Felveszem a tárcámat, majd lemegyek. Egyből hozzák is a kis autómat. Beszállok és elhajtok a legközelebbi ruha boltba, ami nem volt éppen a legolcsóbb, de nem érdekel, egy ilyen szépségnek csak a legjobb jár bármikor és bárhol. Bemegyek, köszönök az eladónak, majd egyből a női ruhákhoz megyek válogatni. Olyan ruhát próbálok meg választani, ami elegáns, de esetleg felveszi arra az alkalomra, amikor elhívom vacsorázni. Elkezdek alaposan körbe nézni, és egy gyönyörű lila ruhán akad meg a tekintetem, ami szerintem jó lenne neki. Olyan, amit szeret, merész, de most még is jobb, mert ha nem akarja mutatni a sérüléseit, akkor elrejti. Elképzeltem a nőt, hogy körülbelül mekkora kell neki, majd levettem a méretére valót. Kivizettem, majd elindultam vissza a szállodába. Felmentem a szobámba, majd ittam egy pohár innivalót.
Nem sokkal később megszólal a szállodai telefonom. Meglepődök, majd felveszem.
-Igen tessék? – szólok bele kicsit hidegen, de már hozzá szoktak.
-Mr. Naganori, Richard vagyok a recepcióról. Egy hölgy keresi önt, egy bizonyos Ms. Sydney Harrington. – kicsoda? Ő meg ki?
-Kicsoda? Tudtommal nem ismerek ilyen nevű hölgyet. – mondom mire megköszörüli a torkát.
-Khm... Akinek ön éjszaka megmentette a lelkét. – meglepődök és eszembe jut, hogy ki mondta nekem ezt. Ez csak ő lehet.
-A hölgy elég magas és az arcán horzsolások vannak? –kérdezek rá a biztonság kedvéért.
-Igen.
-Akkor küldje fel a lakosztályomba. – mondom röviden.
-Rendben. Köszönöm, uram! – leteszem, majd várom Sydnet. Végre a nevét is tudom. Nem tudom miért, de izgatott vagyok. Olyannak érzem magam, mint egy kis gyerek. Rendbe szedem magam és rendet teszek a lakosztályban is. Nem sokára kopogást hallok. Kimegyek és ajtót nyitok.
-Nos, már a nevedet is tudom, Syd! Örülök, hogy látlak! – köszök kedvesen és tényleg így van, örülök, hogy látom.
-Szia – köszön kedvesen, de érzem rajta, hogy kicsit zavarban van.
-Kerülj beljebb! – mondom kedvesen és beljebb invitálom, hiszen szeretnék egy kicsit beszélgetni vele és megismerni.
-Öööö... Csak a zakódat hoztam el, nem akarlak zavarni, biztos inkább pihennél – nyújtja felém a zakómat és látom, hogy nem igazán szeretne bejönni.
-Ugyan már, Syd! – mosolygok rá kedvesen, ami tőlem szokatlan – Gyere csak be! Egyáltalán nem zavarsz! Örülök, hogy megint látlak.
Lassan és óvatosan lép be a lakosztályba, amit annyira nem is csodálok, hiszen tegnap, majd nem megerőszakolták. Mikor belép becsukom az ajtót, majd ránézek.
-Megengeded? – kiveszem a kezéből a zakómat, majd a kanapé felé invitálom – Foglalj helyet!
-Köszönöm! – leül. Látom rajta, hogy nem érzi magát olyan jól, mintha feszengene, de megpróbálom, oldani a feszültségét és kedvesebb lenni velem, hogy ne féljen tőlem, mert én nem fogom bántani.
-Mivel kínálhatlak meg?
-Csak egy kis ásványvizet légy szives. – mikor meghallom, a kívánságát egyből hozom is két pohár kíséretében. Leülök elé a fotelbe és őt figyelem.
-Hogy vagy? Fájnak még a sebeid, igaz? – érdeklődöm kedvesen, hiszen tényleg érdekel az állapota.
-Igen. Nem aludtam valami jól az éjjel... – azt figyeli, ahogy ki töltöm neki a vizet, majd felemeli gyönyörű tekintetét és a szemembe néz. – Nem tudom, hogy háláljam meg neked, amit az éjjel tettél értem!
Mikor meghallom a mondatát és kajánul elvigyorodok. Pont ma gondoltam, hogy meghívom vacsorázni erre itt a nagy alkalom és még a ruhát is át tudom neki nyújtani. A vigyoromat igen félre érthette, mivel elég csúnyán néz rám, de azt hiszem a tegnapi nap után rájött, hogy nálam nem feltétlenül jelent rosszat, ha nem úgy reagálok, ahogy ő várja, mert most nem mondott semmit, csak rám nézett.
-Őszinte leszek… - mondom neki, majd felállok és bemegyek a szobába, ahol egy dobozba van benne a gyönyörű ruha, majd kijövök vele. – ha megtisztelsz a jelenléteddel egy vacsoránál, mondjuk ma este… - mondom kedvesen, majd odanyújtom a dobozt. – és azt is szeretném, ha ebben a ruhában kísérnél el és elfogadnád tőlem. – látom, hogy meglepődött és a szavakat keresi, majd feláll, és a dobozt figyeli.
-Biztos, hogy velem szeretnél vacsorázni? – érdeklődik és csak a dobozt figyeli, majd felnéz a szemembe.
-Teljesen biztos vagyok benne. Ha szeretnél, a szobába át tudsz öltözni addig, megvárlak itt. – mondom kedvesen és megsimítom a kéz fejét, de tovább nem megyek.
-Rendben. – halványan elmosolyodik, majd kiveszi a dobozt a kezemből és bemegy a hálóba. Amíg Syd öltözik és felhívom az éttermet, hogy készítsenek nekünk egy két személyes asztal egy elkülönített helyen, ahol nyugodtan tudok beszélgetni és nem zavarhatnak minket és egy gyertyát is kérek az asztalra. Mondták, hogy 20 perc múlva elkészül és mehetünk is. Leteszem a telefont, majd csak várom Syd-et. 10 perc után elkezdek aggódni, hogy nem akar kijönni vagy nem tetszik neki a ruha. Az ablakhoz lépek és ott nézek kifele. Nem sokkal később, olyan halkan jön ki a szobából, hogy nem is hallom meg.
-Touya. –szól nekem halkan, mire odakapom a fejemet és teljesen elámulok a látványtól. Nagyon gyönyörűen áll rajta, mintha rá szabták volna. Kiemeli kerek melleim a csípőjét és takarja minden nagyobb és veszélyesebb sebeit.
-Hűha… - Hirtelen csak ennyi jut eszembe, majd közelebb megyek hozzá. – igazán gyönyörűen nézel ki. – mondom el ismerősen, amire látom, hogy egy kicsit elpirul.
-Köszönöm, de honnan tudtad a méretemet? – érdeklődik.
-Visszaemlékeztem, mikor tegnap felálltál és a magasságod alapján, meg tudtam állapítani, mivel egy építői cégnek vagyok az igazgatója, ezért nagyjából a magasságodból meg tudtam ítélni, hogy mekkora ruha kell neked. – mondom kedvesen. – gyere menjünk, mert elkésünk a vacsoráról. – mondom kedvesen, majd a karomat nyújtom, hogy nyugodtan karoljon belém.
Kicsit féléken, de belém karol. Kimegyünk a szobából, majd lifttel megyünk le az étterembe. Még nem szóltunk sokat egymáshoz, amíg lemegyünk. Mikor leértünk egyből jön a pincér.
-Mr. Naganori? –érdeklődik.
-Igen a két személyes asztalt foglaltam. – mondom neki.
-Rendben jöjjenek utánam. – elkezdett vezetni az asztalhoz. Mikor odaérünk, elküldöm, majd kihúzom Syd-nek a széket. Leül, segítek betolni, majd leülök vele szembe. Minden olyan gyönyörűen van feldíszítve. Syd nagyon kitűnik az emberek közül szépségével. Nagyon örülök, hogy velem van és elfogadta a vacsora meghívásomat. Igaz, hogy nem akarta, de ahogy látom rajta lassan kezd oldódni ő is, aminek még jobban örülök.
-Mit szeretnél enni? Meg egy kis pezsgőt az ismerkedésünk alkalmából? – érdeklődök kedvesen és végig őt figyeltem.
-Egy kis könnyűt szeretnék kérni, meg rendben egy pici pezsgőt ihatok.
Intek a pincérnek, hogy jöjjön, majd ránézek.
-Hozzon nekünk egy a legjobb pezsgőjükből, meg a hölgynek egy… - nézek Syd-re.
-Egy kis görög salátát kérek. – mondja bársonyos hangján végig őt figyelem, majd megköszörüli a pincér a torkát, mire ránézek és hallom, hogy Syd picit elkezd kuncogni, amit jól esik hallanom és örülök, hogy jobb kedve van.
-Elnézést. Azt mondja, hogy én meg egy kis makarónit kérek. – mondom. Elmegy és visszanézek Syd-re – látom jó kedved. Ennek nagyon örülök. – mondom őszintén.
-Köszönöm szépen. – néz rám, de nem értem mit köszön.
-Most mit köszönsz meg? – érdeklődök és még mindig nem értem az egészet.
-Ezt a mai napot, meg hogy tegnap megmentettél. – néz rám. Jaaa így már értem.
-Ugyan már ez a mai nap örömet okoz nekem is. – mondom őszintén.
Nagyon sokat beszélgetünk, amíg kihozzák az ételeinket. Mikor megkapjuk, nagyon szépen néznek ki. És a pezsgőt is kihozzák, aminek örülök. Töltök Syd-nek is meg magamnak is, majd odanyújtom neki.
-Akkor a megismerkedésünkre. – mondom kedvesen és a poharat nyújtom oda neki, mire ő finoman az enyémnek koccintja.
-A megismerkedésünkre. – néz rám mosolyogva, majd belekortyolunk a pezsgőbe, de én végig őt figyelem. Letesszük, majd elkezdünk enni.
Látom rajta, hogy valamit nagyon meg szeretne kérdezni, csak nem tudom miért, mintha nem merné feltenni. Tovább eszek, de még is érdekel, hogy mit szeretne kérdezni, vagy mit szeretne mondani, de meg várom amíg befejezi és meg én is. Hátra dőlök és ránézek.
-Látom rajtad, hogy szeretnél valamit kérdezni vagy mondani. Mi lenne az? –érdeklődök kedvesen, mire elkezdi a szalvétát piszkálni.
-Miért mentettél meg, és utána miért segítettél nekem? – nem néz a szemembe és látom rajta, hogy megint zavarba van. Talán a válaszomtól fél, de nem tudom. Átnyúlok és megfogom a kezét, majd finoman elkezdem simogatni.
-Mert nem szeretem, ha egy ilyen gyönyörű, ritka és értékes nőt nem hagyhattam, hogy bántsanak és olyat tegyenek vele, amit ő nem szeretne. – mondom őszintén és kicsit bókolva is. Legszívesebben elmondanám neki, hogy már az első pillanattól megfogott, de nem akarom megijeszteni és elrémiszteni sem, inkább csak tovább simogatom a kezét és élvezem az együtt töltött pillanatokat. Nagyon sokat beszélgetünk, és sok mindent megtudok róla. Hol dolgozik a szüleiről is mesélt egy nagyon picit, de nem vitte túlzásba, de nem erősködöm, ha nem akar róla beszélni, akkor nem erőltetem.
Olyan fél 10 körül járhatott az idő annyira elbeszélgettünk és ő is megtudott rólam mindent elmeséltem neki, hogy akivel mentem a bálba a féltestvérem és a családi dolgokat is elmagyaráztam neki, meg magamról is meséltem, ahogy kérte, bár egy részletet kihagytam még az életemből, hogy miért mentem külföldre tanulni és, hogy mennyire összetörték a szívemet. Az órájára néz.
-Már ennyi az idő? –meglepődik, majd rám néz – ne haragudj, de mennem kell, reggel korán kell kelnem és addig ki kell aludnom magamat. – mondja bocsánat kérően.
-Ugyan már nincsen semmi probléma. – mondom kedvesen, majd felállok és a kezemet nyújtom neki, hogy segítek felállni. A pincérnek meg mondom, hogy írja a számlámhoz a vacsorát. Elkísérem ki a kocsijához. Elveszi a kulcsokat, majd a vezető felőli ajtóhoz megyek és kinyitom neki, majd megfordul és rám néz.
-Köszönöm ezt a csodálatos vacsorát. – mondja és a szemembe néz odahajolok és egy csókot adok a homlokára.
-Én köszönöm, hogy megtiszteltél a társaságoddal. – nézek rá és végig simítok az arcán. – aludj jól Syd és kérlek, ha valamire szükséged lenne vagy segíteni kéne, akkor szólj nyugodtan. – mondom kedvesen és átnyújtom neki a névjegy kártyámat.
-Renben. Köszönöm. Szia. – elteszi, majd beül a kocsiba és elindul haza. Nézem a kocsiját, amíg csak látom, majd felmegyek a szobámba és látom, hogy nálam maradt a ruhái. Elmosolyodok. Holnap én megyek hozz ás viszem el neki reggel a ruháit. Lefekszek aludni és elég mélyen alszok most.
* * *
Másnap reggel felkeltem elmentem megfürdeni, majd összeszedtem Syd ruháit. Szépen összehajtotta, és elmentem hozzá. Siettem, ahogy csak tudtam, hogy még otthon találjam. Felérek a lakásához és bekopogok, majd várok. Remélem még otthon van…
|
| gab287 | 2010. 07. 17. 21:53:09 | #6151 |
Karakter: Sydney Harrington (kitalált)
A pasik elengednek, és nagyjából elém helyezkednek. Ezzel persze a menekülés útját is elzárják, hisz’ a kis sikátor egy zsákutca.
A vezérürü vészjósló hangon felmorran:
-Mit akarsz te itt? Balhét?
Mr. Naganori csak felvonja a szemöldökét, majd hirtelen meglódul előre, szétlöki a pasasokat, és hozzám lép. Azok úgy meglepődnek ezen, hogy még ellenkezni is elfelejtenek. A japó leveszi a zakóját, és rám teríti. Elmondhatatlanul hálás vagyok neki ezért. Tudom, most mindenki azt gondolja, hogy milyen álszent vagyok, hogy miközben milliók előtt szoptam le pasikat, és keféltem velük, és még manapság is meztelenül pörgök a rúdon esténként, most játszom a szégyenlős kislányt. Igen, valóban, azokon a videókon nem csak a mellemet látják azok, akik megnézik, hanem belém látnak. De azt én választottam! Én döntöttem úgy, hogy kitárulkozom ország-világnak, hogy férfiakkal kefélek, egyszerre többel is, és mindezt bárki végignézheti, aki megveszi a DVD-t! Az nem volt megalázó, mert az én döntésem volt, én vállaltam, és egyenrangú partnere voltam a férfiaknak, akikkel szerepeltem. De ez?!?! Ez nem ugyanaz. Itt kiszolgáltatott vagyok, nem én döntöttem így. Itt csak egy tárgy vagyok, az ő mocskos vágyuknak a tárgya, és a kielégülésük eszköze, nem több, mint egy guminő. Borzalmasan érzem magam, és azzal hogy Mr. Naganori rám adta a zakóját, valamit enyhített a nyomorúságomon. És ezért hálás vagyok neki.
Leguggol, és mélyen a szemembe nézve halkan mondja:
-Ne aggódj, megvédelek. Nem lesz semmi gond.
Hát... Hiszem is, meg nem is. Persze, jó lenne elhinni, de hát Mr. Naganori mégis csak egy kis öltönyke, még ha nagyobb is ezeknél a faszkalapoknál.
Feláll, meglazítja a nyakkendőjét, közben megfordul, és felhajtja az ingujjait.
-Ja persze, mert pont te fogsz elverni minket. Ez röhej ! – röhög a vezérürü, mire a többiek is magabiztos röhögésben törnek ki.
-Csak nehogy utána sírva menjetek haza – hallom Mr. Naganori nyugodt hangját. Nem tudom miért, de valahogy elkezdek bízni benne. Olyan megnyugtató az erőt sugárzó, higgadt hangja, a nyugalom, ahogy készülődik, valószínűleg arra, hogy elkergesse őket.
-Na idefigyelj ferdeszemű, jobban jársz, ha elhúzod innen a beled, és nem avatkozol a nagyok dolgába! – mondja neki a főnök komolyan.
-Miért? Mi lesz, ha maradok?
A válasz egyértelmű, ahogy a főnök nekiugrik Mr. Naganori-nak. Ő könnyedén kitér előle, majd elkapja a pasas karját, megcsavarja – ezzel arra kényszerítve, hogy megforduljon – és seggbe rúgja. A vezérürü pofával előre zuhan vissza oda, ahonnan elindult. Feltápászkodik, vérben forgó szemekkel mered Mr. Naganori-ra, és dühödten elüvölti magát:
-Fogjátok már le!!!
Ketten Naganori-sama mellé pattannak, és lefogják, ő nem is ellenkezik. Ezt nem tudom mire vélni. Így most hátrányban van, és nem tudom, miként fog szabadulni a helyzetből. A vezérürü elé lép, és megsorozza a japó hasát. Testtartásából látom, hogy megfeszíti a hasizmait, így védekezve az ütések ellen.
-Csak simogatni tudsz? – kérdi nyugodtan, mikor amaz egy pillanatra felhagy a püföléssel, de ezzel csak felbőszíti, mert felkap egy asztallábat, vagy valami effélét a szeméthalomból, és azzal kínálja gyomorszájon, de olyan alaposan, hogy az még nekem is fáj. Felszisszen, és arcán látom, ezt most megérezte, de ezzel meg is elégeli a helyzetet. Fogva tartóira támaszkodva két lábbal beletalpal a főnök arcába, amitől az hanyatt esik, és mozdulatlanul marad a földön. Jobb oldali támadójának oldalról szétrúgja a térdét, mire az elengedi, így mire a másik megmozdulna, már érkezik is a jobb ökle, a halántékát találja el. A negyedik támadó, aki a késsel tartott engem sakkban, amikor próbáltak rábeszélni, hogy szopjam le a főnököt, előre lódul, és megpróbálja megsebesíteni vele. Mr. Naganori végtelen könnyedséggel tér ki előle, majd hasonló mozdulattal, mint a vezér esetében legelőször, ezt is leszereli. De a támadók még bírják, még a vezér is feltápászkodik, úgyhogy – bár kicsit már kevesebb lelkesedéssel – újra támadnak. Naganori-sama lágy, íves mozdulatokkal tér ki előlük, és használja fel a saját támadásuk energiáját ellenük. Felismerem az aikido gyönyörű mozdulatait, szinte táncol a támadók körül-között, akik néhány másodperc alatt ártalmatlanul, ájultan hevernek szanaszét körülötte. Ha nem lenne nagyobb a nyomorúságom, hivatalosan is le lennék nyűgözve.
-Jól vagy? – kérdi tőlem kedvesem, mikor dolga végeztével hozzám lép. Esküszöm, szinte nem is liheg! Először a kezét nyújtja felém, hogy felsegítsen, majd meggondolja magát, lehajol, és ölbe kap. Olyan könnyedén emel fel a földről, mintha csak egy gyerek lennék. Hatvanegy kiló vagyok – hé, az izom sokkal nehezebb, mint a zsír, és egyébként is 174 centi magas vagyok! – ami oké, hogy nem sok, de azért a legtöbb pasi nem állna fel ilyen könnyedén velem.
Más körülmények között talán jólesne a testének közelsége, érintése, de a mostani élményem után valahogy nem vágyom rá, hogy egy pasi tapizzon. Tudathasadásos állapotban kucorgok karjaiban, hálás vagyok azért, amit tett, ám viszolygok tőle, hogy ilyen közel legyek hozzá.
-Igen, jól vagyok. Köszönöm, hogy megmentettél! – válaszolom halkan.
A kocsihoz lép velem, és betesz az anyósülésre, majd bevágódik mellém a vezetőülésre. Nem is tudom, hogy a lendületes mozdulataitól, vagy attól, hogy egy szűk, zárt térben vagyok egy pasival, de megrettenek.
-Mégis, hova akarsz vinni? Azt hittem rendesebb vagy, de látom, minden pasi csak ugyan azt akarja! – mondom neki ijedten, majd beletörődőn elfordulok tőle, és csak bámulok ki az ablakon.
-Megmondanád, merre laksz, mert akkor hazavinnélek, hogy ne legyen semmi bajod.
Meglepődve, kicsit reménykedve fordulok vissza hozzá. Talán ő mégsem olyan, mint a többi pasi?
-A Yucca streeten, egy társasházban.
-Rendben – mondja, beindítja a motort, s elindulunk.
Az úton nem beszélgetünk, én fáradtan, elcsigázottan bámulok kifelé az ablakon, ő nem tolakszik, hogy szóra bírjon. Kisvártatva meleg kezét érzem a kézfejemen, és ez megnyugtat, jólesik.
Hamar megérkezünk csupán néhány háztömbnyire voltunk a lakásomtól:
-Ez a ház lesz az.
Amint kiszállunk, ismét ölbe kap. Továbbra is tudathasadásos az állapot, jóleső biztonságérzetet ad, ugyanakkor meglehetősen zavar a közelsége.
-Hányadikon laksz? – kérdi bent, az előtérben, miközben a lépcsők felé sétál.
-Másodikon.
Fel sem tűnik, hogy a lift helyett a lépcsőn sétál fel velem. Odafent intek az ajtó felé.
-Kinyitod? – áll meg előtte.
Most be akar majd jönni? Nem biztos, hogy ezt én most akarom! – gondolom magamban, végül vonakodva kinyitom az ajtót.
Letesz a nappaliban, egy fotelra, majd mikor fel akarnék állni, csak visszanyom:
-Maradj itt, kérlek! Egy másodperc, és itt vagyok!
Elindul, kicsit tétován az ismeretlen lakásban. Azért nem egy palota, mindössze százharminc négyzetméter, egy jókora nappali konyhával, két háló, három és fél fürdő és persze a gardrób, úgyhogy hamar megtalálja a helyiséget, amit keres, majd visszatér az elsősegély csomaggal.
Megrémülök, amikor megpróbálja levenni rólam a zakóját, és szorosabban húzom össze magamon:
-Még is igazam volt! Te is rohadt pasi vagy! Nem vagyok kurva, nem foglak leszopni, és azt sem fogom hagyni, hogy megdugj!!!
-Ha az dugásnak számít, hogy szeretném ellátni a sebeidet, akkor igen is szeretnélek megdugni! – feleli nyugodtan. Aztán jódot tesz egy vattára, és az arcomon lévő zúzódást kezdi lekezelni. Összerezzenek, és felszisszenek, amikor csípni kezd a jód, és elhúzom az arcomat:
-Legalább, ha már ezt csinálod, finomabban!
Nem mond rá semmit, csak folytatja, amit elkezdett. Tekintetét az enyémbe fúrja, ajkain halovány, megnyugtató mosoly játszik. Idővel végez az arcommal, utána lassan leveszi rólam a zakóját, félredobja a fotel mögé. Jóformán meztelenül ülök előtte, hisz’ koktél ruhám már rég csak egy, a derekam köré tekert rongyként lóg rajtam. Az est folyamán most először nem zavar, hogy meztelen vagyok. Ő lassan, gondosan tisztogatja a sebeimet, egyetlen egyszer sem ér a bőrömhöz, csak a vattával, és sehol nem kalandozik a keze, ahol nem szükséges. Igazi úriemberként viselkedik, noha biztos, hogy nem hagyom hidegen, erről tanúskodik a jókora, és egyre terebélyesedő sátor nadrágjának ágyékán. Ám jelenlegi állapotomban kisebb gondom is nagyobb annál, semhogy férfiúi adottságait mérjem fel.
Több mint fél óra is eltelik, mire az utolsó kis zúzódást is kitisztítja, kezeivel bejárja a testemet: kezdte az arcomon, folytatta a melleimen, a hasamon, majd a combjaimon és lábszáraimon, aztán befejezi a hátamon. Csendben dolgozik, én nem szólok hozzá. Olyan jó, így csendben ülni, érezni, hogy valaki törődik velem, segít rajtam, és örülök, hogy nem akarja szavakkal elrontani a pillanatot. Amikor végez, visszafordulok hozzá. Most nem feszélyez, hogy meztelenül ülök előtte. Ő csak szótlanul térdel előttem, szemeivel szinte issza a látványt, érzem, hogy gyönyörködik bennem. Ám most messzire elkerül az a lealacsonyító, undortó érzés, amit a sikátorban éreztem, mert ő nem úgy bámul rám, mint a mocskos, szexuális fantáziáinak tárgyára, mint kielégülésének eszközére, mint egy gumibabára. Azt érzem, hogy valóban gyönyörködik bennem, még ha vágyat is érez irántam, és most nőnek érzem magam, nem csak egy műmuffnak.
Más körülmények között talán nem így folytatódna az este, de most nem vágyom másra, csak hogy végre egyedül lehessek.
-Mindent köszönök, amit ma értem tettél – mondom neki halkan – Talán az életemet mentetted most meg, de az önérzetemet, a lelkemet biztosan. Köszönöm.
Csak szerényen mosolyog, de nem szól semmit.
-De most kérlek, hagyj magamra. Szeretném, ha most elmennél, remélem, megértesz.
-Természetesen – mondja nyugodtan. Ha csalódott is, nem látszik rajta. Feláll, és elindul az ajtó felé.
-Touya! – állok fel én is hirtelen. Visszafordul, látom a szemeiben, ahogy rám néz, ahogy végigmér, azt a pillantást. Azt a pillantást, ami visszaadja az önbizalmamat, az önbecsülésemet, és amitől ismét annak az ellenállhatatlan, és gyönyörű lánynak érzem magam, aki egyébként voltam/vagyok.
Odalépek hozzá, és egy csókot nyomok az arcára.
-Köszönöm! – súgom neki.
-Nincs mit! – mondja, majd sarkon fordul, és kilép az ajtón.
* * *
Rosszul alszok. Nehezen is alszok el, és gyakran felébredek. Sérüléseim nem súlyosak, ám annál fájdalmasabbak, és bizony hiába vettem be egy Naproxen-t, azért így is gyakran felébredek a fájdalomra. Nem beszélve a rémálmokról…
Viszonylag korán felébredek, ahhoz képest, hogy már majdnem éjjel kettő volt, mikor lefeküdtem aludni, nyolcnál tovább nem bírok ágyban maradni. Kisétálok a fürdőbe. Majdnem felsikoltok, mikor meglátom magam az egész alakos tükörben. Meztelenül alszok, így nem rejti semmi a véres valóságot. Majdnem sírva fakadok. Nagyon szerencsés vagyok, mert olyan hibátlan a bőröm – és mellesleg testem is – hogy azon kevés modellek egyike vagyok, akik retusálás nélkül mennek címlapra. Hát, szerintem ennek most vége, legalábbis ami a bőrömet illeti. Ahogy esés közben végigcsúsztam a flaszteron, hosszú horzsolások, és zúzódások ékesítik testemet. Egyik sem mély, csak itt-ott legyűrte a bőrömet. De ez épp elég ahhoz, hogy gyönyörűséges hegek keletkezzenek a helyükön. Remek!
Megmosakszom, magamra öltök egy selyem köntöst, átballagok a konyhába, s reggelit dobok össze magamnak. Lágy tojás, sonka, vaj, sajt, némi müzli, és gyümölcslé, mindezt a reggeli hírek kíséretében. Aztán a reggeli rituálé, a kávé. Megrögzötten ragaszkodom kedvenc márkámhoz, a Kona Hawaii-hoz. Imádom lágy, harmonikus ízét, halvány karamellás-fahéjas aromájával, ezért még a félkilónkénti 35 dolláros árát is megbocsátom neki. Frissen darálom, majd főzöm, speciális, olasz espresso kávéfőzőmön, hamarosan finom kávé illat lengi be otthonomat. Én az átlag amerikaiakkal ellentétben az itt méreg erősnek számító, espresso-t szeretem. Miközben a forró, finom nedűt szürcsölöm, az előttem álló feladatokon pörög az agyam. Meg kellene nézetnem magam az orvosommal, be kellene néznem a fitness termeimbe is, és nem lenne baj megnézetni a sérüléseket a plasztikai sebészemmel is, hogy mennyire fognak megmaradni a nyomai. Ó, basszus!!! Jövő hét kedden fotózás, ráadásul bikinis! – fut át az agyamon – Áh, az bukott, így nem tudom megcsinálni a melót. Fel kell hívnom az ügynökömet is!... Jézusom, még a klubot is fel kell hívnom, hogy felejtsenek el az elkövetkezendő három hétre!
Ahogy jövök-megyek a lakásban, egy zakóba botlok. Hú, Touya itt felejtette a zakóját! – gondolom, ahogy felemelem a padlóról a ruhadarabot – Hű! Milyen finom anyagból van! És milyen gyönyörű esése van! – észreveszem a márkajelzést a bélésben és halkan füttyentek egyet – Wow! Valentino! Hát, ez minimum egy háromezer dolláros öltöny része!
A telefonhoz lépek, és a közeli mosodát hívom.
-Hello! Syd vagyok a Yucca street 6735-ből.
-Áh, szia Syd! – hallom a vonal másik végén kedvenc mosodás bácsimat, egy öreg vietnami emberkét.
-Igen, Syd vagyok. Lenne egy nagyon sürgős dolog. Egy zakó... Még ma délután kellene vissza!
-Rendben, küldöm az unokámat!
-Nem szükséges, mindjárt megyek el itthonról, és bedobom!
-Jó, akkor várjuk!
-Viszlát, Xuang!
A zakót vállfára teszem, aztán eszembe jut, hogy nem tudom, Touya melyik szállodában szállt meg. Belenyúlok a zsebébe, hátha találok benne valamit, ami nyomra vezet, és valóban. Egy kártyakulcsot találok benne. Kyoto Hotel. Aha, akkor vissza tudom vinni neki, remek!
Lehuppanok az egyik fotelba, és telefonálni kezdek. Először az ügynökömet hívom:
-Szevasz, Frank! Syd vagyok.
-Hello Syd! Hogy, s mint?
-Nem annyira jól. Éjjel megtámadtak.
-Jézusom! Hogy történt?
-Hosszú történet, majd elmesélem. A gond az, hogy feltörölték velem az utcát.
-De remélem, nincs semmi komoly bajod – Frankkel egész jóban vagyok, valódi aggodalom van a hangjában.
-Voltam már jobban is. De a keddi fotózást le kell mondanom. Össze-vissza van zúzva a testem, nincs az a grafikus, aki ezt kiretusálja!
-Hát, készülj fel rá, hogy a Lycos nem lesz elragadtatva!
-Tudom, Frank, de most mit csináljak? Hozz velük össze egy találkozót, és hajlandó vagyok személyesen elmondani, sőt, le is vetkőzök nekik, ha kell! – fújok idegesen. Nem jött ez most jól, mert a Lycos velem akarta megindítani legújabb, luxus fürdőruha-családjának a reklámkampányát, amiért nem gyönge pénzt fizettek volna. A pénz az egy dolog, de nagyon jó referencia lett volna a Lycos, mint név.
-Jól van, megpróbálom. Hívlak, hogy mit intéztem.
-Köszi Frank, rendes vagy!
Utána az orvosommal beszélek meg egy randevút, majd a plasztikai sebészemmel, hátha van valami praktikája, hogy ne maradjon nyoma az elmúlt éjszakának. Mivel ők csak délután tudnak fogadni, így a termeimet látogatom végig délelőtt. Bár, már csupán a gondolatától is beteg vagyok, az edzést mégis muszáj lesz kihagynom, ma legalábbis biztos. Már tizennégy éves korom óta rendszeresen járok kondi-terembe, de két éve – közvetlenül az után, hogy a pornózást abbahagytam – elkezdtem keményen edzeni, s azóta, egyetlen egy napot sem hagytam ki. Szinte lételememmé vált, olyan, mint a levegő, minden nap edzenem kell, különben belepusztulok.
A stripper klubot majd este hívom fel, ilyenkor senki sincs ott. Öltözködni kezdek, trendi, pamut fitness nadrágot húzok, sportos toppal, ezek – annak ellenére, hogy szorosan a testemre simulnak – nem irritálják annyira sebeimet. Lábaimat sportcipőbe bújtatom, és egy kapucnis felsőbe bújok. Remélem, hogy nem fog rám rohadni az áprilisi délelőttön Összekapom a cumóimat egy sportos fazonú kis táskába, felkapom Touya zakóját, és már indulok is.
* * *
Persze, át kellett szerveznem az egész napot, mert épp hogy csak beértem a Beverly Boulevard-on lévő termembe, Frank hívott, hogy a Lycos azonnal találkozni akar velem. Úgyhogy rohantam úgy, ahogy voltam, sportosban. Kiderült, hogy amikor meghallották, hogy mi történt velem, úgy döntöttek, hogy ha vállalom, akkor mindenképpen meg akarják csinálni a fotózást, de már másnap, szombaton. Ugyanis a kreatívoknak eldurrant az agyuk, és kitalálták, hogy a koncepciót utcai harcosra váltják. Huszonöt százalékkal megdobnák a gázsimat, ha hajlandó vagyok kamera elé állni így, de sürgős, amíg a sérüléseim frissek, mert így hat igazinak. Illetve megjentetnének egy cikket a vezető testépítő és fitness magazinokban a fotózás körülményeiről, és a tényről, hogy a sérüléseim valódiak, egy támadás következtében. Most erre mit mondhattam volna? Persze, hogy elvállaltam!
De így persze a délelőttöm elment, és a termeimet csak az orvosok után tudtam meglátogatni. Amúgy orvosaim jó hírekkel szolgáltak, mindketten azt mondták, hogy bárki is látott el, első osztályú munkát végzett, ők sem tudtak volna többet tenni értem. Plasztikai sebészem megnyugtatott, hogy nyomtalanul el fognak tűnni a sebek, csak időbe telik. Adott egy speciális, hámosító krémet, amit használnom kell, így gyorsabban fognak gyógyulni sérüléseim, és biztos, hogy maradandó hegek nélkül.
Már este hat is elmúlt, mire hazaértem. Első dolgom felhívni a Skins Gentleman’s Lounge-ot, a stripper klubot, ahol péntek és szomba esténként fel szoktam lépni. Nem örülnek, de értik, hogy össze-vissza vert testtel nem mehetek színpadra. Megegyezünk, hogy majd bepótolom a kiesett időtt úgy, hogy plusz egy napot táncolok nekik, szerdánként. Aztán tanácstalanul ácsorgok gardróbom előtt, és rá jell jönnöm, hogy nincsen semmilyen olyan tavaszi/nyári ruhám, ami egész testemet fedné, a legjobb esetben is csak felét, kis jóindulattal. Csupán egyetlen nadrágkosztümöt találok, ami jó lehet. Nem is emlékszem rá, hogy mikor, és milyen alkalomra vettem, de hogy egyetlen egyszer sem volt rajtam, azt tuti biztos. Persze vannak farmerjaim és más nadrágjaim, de azok olyan szűkek, mintha a bőrömre festették volna őket, így azokat most nem tudom felhúzni. A leggingjeim jók lennének, de nincs olyan felsőm, ami passzolna hozzájuk, és legalább a felét takarná a felsőtestemnek, és hát azért ott is vannak horzsolásaim, és zúzódásaim. Úgyhogy marad a krém színű nadrágkosztümöm. Legalább ez is lesz rajtam. Amúgy nagyon mutatós darab, a nadrág csípőben passzos, nem rejti fenekem tökéletes formáját, a szárai egyenesek, így felső-combjaimra szintén rásimulnak, lejjebb viszont már egyre bővebbek. Egy egyszerű, fehér blúzt veszek hozzá, ami magasan záródik, a blézer rövid fazonú, karcsúsított, remekül kiemeli jókora melleimet. Lábaimra ismét bokatörő magasságú, tűsarkú cipő kerül, de ezekben én nagyon jól érzem magam, már tizenhárom éves korom óta tűsarkúkban járkálok, és persze egyre magasabbakban.
Egy könnyű, tavaszi sminket teszek csak fel. Szerencsés vagyok, nem csak testem hibátlan – mondjuk ebben persze rengeteg munkám is benne van – hanem arcom is nagyon szép, így sosem használok erős sminket, csak partikon. Amúgy inkább csak halványabban használom az eszközöket, csak hogy kicsit kihangsúlyozzam macskás szemeimet, szép ívű járomcsontomat, telt, duzzadt ajkaimat. Hm. Ez jó lesz! – méregetem magam a tükörben – Nem kihívó, mégis nagyon feltűnő vagyok így.
Elfektetem az anyósülésen Touya zakóját, amit hazafelé jövet elhoztam Xuang mosodájából, és indulok a Kyoto Hotel-be. Bő negyed óra alatt oda is érek, hisz a Hollywood Freeway-en kell csak végig mennem, és így este felé azon már jól lehet közlekedni. Aztán a belváros közelében lejövök róla, és onnan már csak pár sarok. Az odafelé vezető úton, próbálom kitalálni, hogy milyen módon hálálhatnám meg Touya-nak, amit értem tett, de rájövök, hogy nincs semmi, amivel ezt megtehetném. Ha egy átlagos ember lenne, akkor természetesen némi pénzzel,
A Kyoto Hotel hasonló luxus szálloda, mint a Beverly Hills Hotel, rendkívül elegáns. Amikor megállok a bejáratnál, kicsit eltátják a szájukat, amikor kiszállok. Hát, igen. Jujsárga Dodge Viper cabrio-mmal mindig feltűnést keltek, főleg, ha esetleg még a szemlélődők tudják is, hogy mit jelent az Hennessey Venom a csomagtartó fedélen, és az 1000 Twin Turbo felirat az elülső sárvédők mögött. Egy ilyen kocsiból nem egy magam fajta cica szokott kiszállni. Amikor felocsúdnak, egy húsz év körüli fiú már jön is oda:
-Jó estét kívánok, kisasszony! Elvihetem az autóját a parkolóba?
-Természetesen, köszönöm. De csak óvatosan, harapós a kicsike! – mosolygok a fiúra, aki fülig elvörösödik, majd Touya zakójával magabiztosan betipegek a szállodába. A recepción nem kell várnom, azonnal rendelkezésemre áll egy elegáns, öltönyös, középkorú úr:
-Segíthetek valamiben, kisasszony?
-Igen. Mr. Touya Naganori-t keresem, ha éppen itt van – szándékosan amerikai rend szerint mondtam a nevet, mert mifelénk kevesen tudják, hogy a japánok fordítva használják neveiket: előbb a családnév, és aztán az utónév. Én is csak azért tudom, mert szivesen nézek animéket, és olvasok mangákat, és hát azért némi kultúra így ragad rám belőlük.
-Igen, a lakosztályában van – néz rám a recepciós, miután ellőrizte számítógépét.
-Legyen kedves felszólni neki, hogy Sydney Harrington keresi – mondom, majd kis tétovázás után hozzáteszem – A lány, akinek éjszaka megmentette a lelkét.
Erre a recepciós érdeklődve felhúzza egyik szemöldökét, de nem szól egy szót sem, hisz’ profival állok szemben, csak leüt pár billentyűt, majd a headset-jén beszélni kezd:
-Mr. Naganori, Richard vagyok a recepcióról. Egy hölgy keresi önt, egy bizonyos Ms. Sydney Harrington. Khm... Akinek ön éjszaka megmentette a lelkét... Igen... Rendben. Köszönöm, uram!
A recepciós rám néz:
-Nos, Mr. Naganori várja önt a lakosztályában.
Remek! Hát, nem biztos, hogy én szobára akarok menni Touya-val! Nah, mindegy... Remélem, hogy azért ő úriember, és nem várja, hogy természetben törlesszek neki! – sóhajtok, de aztán csak elmosolyodok:
-Köszönöm, Richard, nagyon kedves!
Pár perccel később már a legfelsőbb emeletek egyikén vagyok, a lift ajtaja becsukódik mögöttem. Egy rövidke folyósón állok, süppedős szőnyegen, csupán három ajtó nyílik innen, de tudom hogy a szemközti Touya lakosztája, mivel Richard eligazított. Bekopogok az ajtón.
Kisvártatva nyílik, és Touya bukkan elő mögüle, mosolyogva:
-Nos, már a nevedet is tudom, Syd! Örülök, hogy látlak!
-Szia – köszönök neki én is, sokkal félszegebben, mint ahogy tervezem. Valahogy olyan furán érzem magam a közelében. Nem tudom eldönteni, hogy miként is viszonyuljak hozzá, hisz’ gyakorlatilag nem is ismerem, ugyanakkor azért látott meztelenül, tartott a karjaiban. Olyan fura kettősség van ebben a találkozásban.
-Kerülj beljebb!
-Öööö... Csak a zakódat hoztam el, nem akarlak zavarni, biztos inkább pihennél – nyújtom neki a zakót, anélkül, hogy beljebb lépnék.
-Ugyan már, Syd! – mosolyog Touya – Gyere csak be! Egyáltalán nem zavarsz! Örülök, hogy megint látlak.
Tétován beljebb lépek. Lakosztálya közel akkora lehet, mint a lakásom, amin nem lepődök meg, mint ahogy pazar, fényűző berendezésén sem. Jártam már ilyen helyeken, noha nekem sosem jutott lakosztály, „kénytelen voltam beérni” egy-egy luxus hotel standard szobájával.
-Megengeded? – veszi ki a kezemből a zakót, és felakasztja az ajtó melletti fogasra, aztán az ülőgarnitúra felé int – Foglalj helyet!
-Köszönöm! – és leülök. Továbbra is feszélyezve érzem magam, nem tudok felodódni, noha Touya igyekszik nagyon természetesen viselkedni.
-Mivel kínálhatlak meg?
-Csak egy kis ásványvizet légy szives.
Touya kiemel két ásványvizes palackot és két poharat a bárszekérnyből, és leül velem szembe az egyik fotelba.
-Hogy vagy? Fájnak még a sebeid, igaz?
-Igen. Nem aludtam valami jól az éjjel... – mondom, miközben azt nézem, ahogy a kristálytiszta vizet kiönti a pohárba, aztán feljebb emelem a tekintetemet, és mélyen a szemébe nézek – Nem tudom, hogy háláljam meg neked, amit az éjjel tettél értem!
|
| oosakinana | 2010. 07. 17. 21:52:08 | #6150 |
Karakter: Naganori Touya
Megjegyzés: (Syd-nek)
Szokásomhoz híven az irodámban ülök, és a jegyzeteket bújom. Mostanában elég ritkán mentem haza, mivel nem sokára utazni fogok Los Angelesbe a féltestvéremmel, aki megkapta a cég másik felét. Nem igazán volt hozzá kedvem meg kedvelni sem kedveltük igazán egymást, de nem volt más választásunk és szerepeket kellett játszanunk. Egyszer csak azon kapom magam, hogy elkalandozik a figyelmem. Becsukom a szememet és eléggé elkalandozik a gondolatom a szex irányába, hiszen régen voltam már nővel, ezért vágyam is elkezd növekedni. Mikor bejön a titkárnőm.-Uram holnap reggel 6 órakor fognak indulni Ochiyo kisasszonnyal. – mondja, majd odajön mellém a kis mini szoknyájával.
-Értem Megu. – ránézek értetlenül. – van még valami mondani valója? – felállok, hogy elmenjek onnan, de nem enged, inkább szorosan hozzám simul, és a lábát felteszi a székre és ágyékát az enyémhez dörzsöli, amire mély levegőt veszek és ránézek.
-Ugyan már főnök úr. Mind a kettőnkön látszik, hogy vágyunk a másikra. – suttogja, majd a nyakamba csókol, majd ajkaimat csókolja meg, amit egy kis idő után viszonzok. Régen voltam már úgy is nővel. Felkapom, majd a falnak nyomom, majd mohón kezdem a nyakát csókolgatni, majd kioldom a nadrágomat és egy határozott erőteljes mozdulattal hatolok belé, amire hangosan felnyög. Ugyan olyan gyorsan és vadul kezdek el mozogni benne, hiszen a dákóm már nem kicsit vágyakozik nő iránt. Nyögések hagyják el ajkait, mire valaki benyit. A faszom ki van már. Nem igaz, hogy nem tudnak, békén hagyni nem hagyom abba és ugyan úgy benne vagyok tövig és csak sűrűn vesszük a levegőt. Az ajtóba nézek és meglátom a sofőrömet, Takamori-t, aki csak meglepődve áll és figyeli a tényeket.
-Mondjad Takamori mi az ami ennyire halaszthatatlan, hogy rám kellett törnöd. – nézek szúrós szemekkel beosztottamra.
-Elnézést uram, de azt szerettem volna mondani, hogy ma a szüleihez el kell mennie Ochiyo kisasszonnyal. – mondja elpirulva, mire még mérgesebb leszek, hogy ilyen miatt. Zaklat egy aktus közben. Ilyenkor mindig harapok.
-Jól van, de most már tünés. Legszívesebben kirúgnálak. – mondom komolyan, amire ki is megy, majd Megu-ra nézek vigyorogva. – szóval, hol is hagytuk abba? – ördögi mosoly jelenik meg az arcomon, majd megint vad vágtába kezdek és elkezdek benne mozogni, de látom rajta, hogy fáj neki. Lehet ez alatt a pár perces kis beszélgetés alatt lejjebb csillapodott volna a vágya? Nem izgat. Tovább mozgok, majd hosszas mozgás után felhördülök és elélvezek benne, majd még pár durvábbat lökök rajta, amire ő is elélvez. Kimászok belőle, majd leülök a székembe.
-Ez isteni volt. Már hiányzott nagyon. – mondom halkan, bár még lenne bennem jó pár menet, de annyi kell. – most meg már menjél dolgozni. Nem sokára fontos ügy felek jönnek hozzám. – mondom neki komolyan.
-Értettem Uram. – mondja, majd meghajol és kimegy. Felöltözök és megpróbálom magam csitítani, de nem valahogy most nem megy. Még mindig áll a dákóm és nőért esedezik, de most az ügyfelekre kell koncentrálni. Fél órán belül meg is érkeznek az ügyfelek, akik nem másik, mint akikhez készülődünk ki Angliába, Richard Barnett és Donald Tucker. Leülnek, és a részleteket beszéljük meg.
-Akkor ha minden jól megy, akkor holnap hajnalban indulunk egy magán repülőgéppel. – mondja Rihard. – a részleteket pedig, majd ott meg beszéljük és a papírokat is aláírjuk, ha így belemegy mindenben. – néz rám mosolyogva, de úgy teszek, mintha gondolkoznék.
-Ha jól elmélkedem, akkor minden rendben lesz. Természetesen a partneremmel is meg kell beszélnem a dolgokat. Egy pillanat szólok neki és akkor őt is megkérdezhetik a dolgokról. – mondom komolyan, majd felveszem a kagylót és már hívom is Ochiyo-t. – Szia. Itt Touya ….. igen…… most már is……akkor várlak. – leteszem, majd az ügyfelekre nézek. – nem sokára itt lesz. – amíg hugocskám megérkezik, társalgunk egy pár szót a vezetőkkel. Nem sokára be is libeg.
-Jó napot kívánok. Elnézést, hogy csak rám kellett várni. – mondja mosolyogva, majd a vezetőkhöz meg és a kezét nyújtja nekik, de ők csak kezet csókolnak.
-Semmi gond kisassony önre mindig érdemes várni. – kedvesen és bájcsevejjel. – arról lenne szó, hogy akkor holnap reggel indulnánk el Los Angelesbe és akkor ott beszélnénk meg a részleteket és aláírnánk a papírokat, meg természetesen egy rendezvényre hivatalosak lennének ahol bejelentjük közös vállalkozásunkat. – mondja kedvesen, de látom rajta, hogy legszívesebben már régen levetkőztette a szemével és már vele együtt fantáziál.
-Renben benne vagyunk. Ugya Touya? –néz rám mosolyogva, mire kihúzom magam és az ügyfelekre nézek.
-Természetesen ha te is benne vagy. – nézek Ochiyo-ra. Miután mindent megbeszéltünk. Távoztak. Nagyot sóhajtok és hátra dőlök, mire hugom az asztalomra ül.
-Mi az bátyó? Csak nem fáradt vagy? Ennyire kifárasztott volna a titkárnőd? –néz rám mosolyogva.
-Ochiyo, tudod mit? Foglalkozz a saját dolgoddal. Én is azzal foglalkozok, és szerintem nem tartozik rád, hogy mit csinálok a titkárnőmmel. Úgy hogy légyszives menj ki. – mondom komolyan, majd felállok, a lábára állítom, majd felveszem az öltönyömet.
-Jól van na szórakozni sem hagyod az embert. – mosolyogva, majd az ajtó felé megy.
-Szórakozz, csak ne rajtam, hanem a saját keserűségemen. Nem engem hagytak ott az oltárnál. – mondom komolyan, amire felpofoz. Szóval betaláltam, de még mennyire a szeme is könnybe lábad.
-Dögölj meg Touya. Gyűlöllek teljes szívemből. – mondja elcsukló hangon, majd kimegy az irodámból és jól becsapja az ajtót, majd még hallom, hogy mond valamit a titkárnőmnek, de nem érdekel. Nagyot sóhajtok, majd felöltözök és elindulok haza, mivel még össze kell pakolnom.
Mikor mindennel megvagyok, elmegyek szüleimhez és elköszönök tőlük, összetalálkozok Ochiyo-val is, de nem szól hozzám még mindig haragszik. Egye fene én nem bánom. Legalább nem hallgatom a felesleges csacsogását egész nap. Este hazamegyek, majd korán lefekszek, hogy kipihent legyek.
Másnap reggel felébredek, majd a cuccomat a beosztottjaim leviszik a kocsiba és megyünk is ki a reptérre. A gép már vár minket. Felszállunk, de hugocskám még mindig nem szól hozzám. Leül, majd el is alszik. Este igen sokáig fent volt. Elvigyorodom, majd az üzletkötőkkel kezdek el társalogni, hogy mi lesz, és hogy mire számítsunk. Meg hogy nem csak egy kis időre jöttünk, hanem legalább egy évig itt leszünk. Annyi kell legalább, telefonon úgy is beszélek a japánokkal. Még szerencse, hogy annó Angol nyelvből tettem le a nyelvvizsgámat és szinte anyanyelv szintileg tudok beszélni így legalább nem lesz bajom hogy nem tudom megszólalni és eligazodni Ochiyo-val ellentétben. Az hátra levő részében az idő eltolódás miatt én is elalszok.
Nem sokára megérkezünk és elkezdenek minket ébrezgetni. Felkelünk, majd beszállunk egy Limuzinba. Elindultunk a szállodába. Kifele nézek az ablakon és csak néha eltátom a számat, de csak szolidan. Nagyon gyönyörű város. És amennyi zsongás van ilyen az valami fergeteges. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb nőket látok sétálni az utcán. Az egyik üzletből egy gyönyörű nőt látok kijönni és jól meg is nézem. Igazán gyönyörű. Hosszú vékony lábai vannak, amit nem is takar el, hiszen egy miniszoknya van rajta. A teste is igazán karcsú, amit csak egy topp takar. Annak ellenére, hogy nem szeretem az ilyen kihívó öltözködéseket vmiért megfogott ez a nő a hosszú szőke hajával együtt, és ami sugárzott belőle. Tovább megyünk, majd a Kyoto Hotelbe. Belépünk az épületbe és egy nagyon gyönyörű és csodálatos látvány tárul elénk, amíg szobát kérnek, nekünk kimegyek az udvarra, ahol mintha Japánt látnám viszont. El is kezdek sétálni. Mindenhol cseresznyefa virágok vannak és a tavak is olyanok, mint Japánba. Halványan elmosolyodok, majd tovább sétálok. Mikor szóltak, hogy menjek, készen van, a szobánk felmegyek. Külön lakosztályt kaptunk hugocskámmal, amit nem bánok legalább nem szól bele a dolgaimba. Bemegyek, majd becsukom az ajtót és körbe nézek. Elámulok, hiszen gyönyörű lakosztályt kaptunk. Kinézek az ablakon és egy csodálatos panoráma tárul elém, ami Los Angelest látom. A szoba is gyönyörű ízlésesen van berendezve, mint ha csak otthon lennék. Elmosolyodok, majd elkezdek kipakolni és mindent rendesen a helyére teszek. Elkészülésem követően elmegyek, letusolok, majd felöltözök elegánsan az esti partira. Pár óra elteltével már kopog is a sofőr, hogy menjek, mert indulunk. Megyek és meglátok hugomat hátat fordít nekem és előre megy. Vigyorogva megyek utána. Beszállunk a kocsiba, majd fél órás kocsikázás után megérkezünk a Beverly Hills hotelbe. Kiszállunk, és mivel úgy kell tennünk, hogy kedveljük, egymást belém karol Ochiyo, de azonkívül nem néz rám bemegyünk a gyönyörű bálterembe és már minden vendég megérkezett csak minket vártak. A helyünkre vezettek. Leülök és meglátom azt a gyönyörű és csodálatos nőt, akit az üzletből is láttam kijönni. eleinte egy kicsit ledermedek, majd leülök, de folyamatosan őt figyelem. Nem tudom levenni róla a szememet. Alaposan végig mérem többször is és nem tudok betelni a látvánnyal legszívesebben magam alá, teperném, de nem mutatom ki érzéseimet, mivel most nem szabad, hiszen nem emiatt jöttem. Egyszer csak pohárcsengést hallok és a hang irányába nézek elszakítva tekintetem a szépségtől.
-Kedves barátaim – kezdi mondandóját kissé színpadiasan – Először is hadd köszönjem meg cégünk nevében, hogy ennyien megtiszteltek bennünket kis ünnepségünkön…
Tovább figyelem a beszédet, bár én ezekről már mindenről tudok. Egyszer csak tekintetek érzek magamon. Oda akarok nézni, de ekkor egy érdekes szöveget mond Barnet.
-Engedjék meg, hogy külön is köszöntsem Naganori Touya urat, a Kajima Corporation ügyvezető igazgatóját. Nagy örömömre szolgál bejelenteni a Kajima Corporation és a Weststar Investment első közös vállalkozását, a Kajima-Weststar Tower megépítését. – tapssal dicséri mindenki a bejelentést, amire csak kihúzom magam, majd felállok, mert én következek a beszéd mondásában. A mikrofon elé állok. Megköszörülöm a torkomat, majd neki kezdek.
-Tisztelt hölgyeim, és uraim! Rendkívüli megtiszteltetés számomra, hogy ma itt lehetek, részese lehetek a Weststar Investment sikertörténetének, és együtt ünnepelhetem önökkel a cég fennállásának huszonötödik évfordulóját. – kezdem el szövegemet, majd pár perc múlva abba hagyom, majd leülök a helyemre és elkezdünk vacsorázni, de a szemem állandóan a gyönyörű nőre siklik. Nem tudok betelni a látványával. Miután megvacsoráztunk. Szólok az egyik inasnak, hogy hozasson nekem egy bérelt kocsit, mert egyedül akarok visszamenni a hotelbe.
* * *
Mikor vége lett mindennek még egy kicsit maradtunk és megbeszéltünk a társainkkal a dolgokat. Már fél óra lehetünk, ott végül egy színlelt ásítással elnézést kérek és elmegyek onnan. Elkérem a kocsinak kulcsait, ami egy Mercedes Benz GT fekete gyönyörű kis lovacska. Beszállok. Elindítom, és egyből felbőg az a gyönyörű hangja. Elindulok és kocsikázok egy ideje, mikor meglátom, hogy a szőke lányt, aki a vacsorán volt éppen meg akarják szopatni. Megállok, majd kiszállok és látom, hogy egyből elteszi a szerszámát én is így gondoltam, majd odajönnek hozzám.
-Mit akarsz te itt? Balhét? – néz rám flegmán, majd végig néz rajtam, mire én csak felhúzott szemöldökkel nézem őket, majd félre lököm, őket odamegyek a lányhoz, aki igaz, hogy gyönyörű és bátornak akarja mutatni magát, de a szeméből félelmet. Odamegyek, leveszem a zakómat és a hátára terítem, majd leguggolok hozzá és a szemébe nézek.
-Ne aggódj, megvédelek. Nem lesz semmi gond. – mondom neki, de egy kis hitetlenkedést látok a szemébe. Nem baj mindenki azt hiszi, hogy nyápic vagyok. Felállok és meglazítom a nyakkendőmet és nevetést hallok a hátam mögött.
-Ja persze, mert pont te fogsz elverni minket. Ez röhej. – nevet a főnök, mire mindenki nagy nevetésbe kezd bele. Mire csak halványan elmosolyodok, amit a nő láthat. Kigombolom az ingem ujját, majd feljebb hajtom és megfordulok feléjük.
-Csak nehogy utána sírva menjetek haza. – tovább hajtogatom az ingem ujját.
-Na idefigyelj ferde szemű jobban jársz ha elhúzol innen a beled és nem avatkozok a nagyok dolgába. – mondja komolyan nekem. Ez hülye, de nem baj, majd felvilágosítom a dolgokról.
-Miért mi lesz, ha maradok? – minden nem várom a választ, mert nekem támad a főnök, ami elől kiérek könnyedén, majd megfogom a kezét a háta mögé csavarom. Seggbe rúgom, amitől elesik, majd rám néz gyilkos szemekkel, amiket viszonzok.
-Fogjátok már le!!! –ordítja el magát, mire lefognak, egyelőre hagyom magam. Feláll odajön, majd elkezd püfölni, ami olyan mintha simogatnának.
-Csak simogatni tudsz? – kérdezem, mire bedühödik és felvesz egy fadarabot és gyomorszájon vág. Az istenit egy kibaszottul fáj. Na, jó most már nem játszadozok. Leszedem magamról az embereket, majd elkezdem püfölni őket és jó alaposan elverek mindenkit. Mikor végeztem a lányra nézek, majd odamegyek hozzá.
-Jól vagy? – kérdezem tőle kedvesen, majd segítek felállni, de inkább a karjaimba veszem. Eléggé fáj az ütés, amit kaptam, de most nem különösebben érdekel. Látom, hogy meglepődök, hogy a karjaimba van.
-Igen jól vagyok. Köszönöm, hogy megmentettél. – mondja kedvesen és kicsit érzem a hangján, hogy meg van törve és mintha félne tőlem, de lehet rosszul érzem. Beteszem a kocsiba, majd én is beszállok, majd rám néz. – még is hova akarsz vinni? Azt hittem rendesebb vagy, de látom, minden pasi csak ugyan azt akarja. – mondja, majd kifele néz az ablakon.
-Megmondanád merre laksz, mert akkor hazavinnélek, hogy ne legyen semmi bajod. – mondom őszintén, amire meglepettséget látok az arcán.
-Yucca street-en egy társasházba. –néz rám.
-Rendben. – elindulok hozzá, de a GPS-t elég erőteljesen figyelem, mivel még annyira nem találom fel magamat. Közben nem nagyon beszélgetünk. Ő kifele nézett én meg most kivételesen az útra koncentráltam, de azért megpróbáltam megfogni a kezét, hogy megnyugodjon, mert érzem, hogy feszült. Rám néz, de kivételesen nem húzza el a kezét, ezért elkezdem simogatni.
-Ez a ház lesz az. – Szól nekem, mire megállok, majd kiszállok. Kinyitom az ajtót, kiszáll. Beriasztózom, a kocsi felveszem a karjaimba és látom, hogy még mindig zavarja, hogy a karjaim között viszem. Éppen kijött valaki, ezért belopózok a gyönyörűséggel a kezembe.
-Hanyadikon laksz? – kérdezem, majd elindulok a lépcsőn felfele. Nem szeretem annyira a liftet.
-Másodikon. – látom, nem nagyon érti, hogy miért a lépcsőn megyünk, de nem baj. Felérek, majd ránézek.
-Kinyitod? – kérdezem tőle. Amire kicsit vonakodva kinyitja. Nem fogom megfektetni, de ha ő is akarni fogja, nem fogok tiltakozni. Beviszem, majd elámulok, milyen csodálatos lakás van. Gyönyörű kilátás szebb, mint ami nálam van. Beljebb viszem, majd leteszem egy székre. Látom, hogy felállna. – maradj, itt kérlek. Egy másodperc és itt vagyok. – mondom kedvesen, ami tőle szokatlan, majd bemegyek a fürdőbe és összeszedem, amire szükségem van. Visszamegyek, leülök elé, majd elkezdem levenni róla a zakómat, amire megijed, és kicsit összébb fogja.
-Még is igazam volt. Te is rohadt pasi vagy. Nem vagyok, kurva nem fogok leszopni és azt sem fogom hagyni, hogy megdugj. – mondja komolyan. Nagyot sóhajtok látom nem ért semmit.
-Ha az dugásnak számít, hogy szeretném ellátni a sebeidet, akkor igen is szeretnélek megdugni. – mondom nyugodtan, majd elkezdem az arcán a fertőtlenítést, amire felszisszen, és kicsit elkapja a fejét.
-Legalább ha már ezt csinálod finomabban – mondja komolyan. Nem mondok rá semmit, majd a szemét figyelem és elkezdem tovább fertőtleníteni. Levesem róla a zakómat, majd a melleit is lefertőtlenítem a hasát és mindent, ahol csak sebet látok, de ennek meg is van a hatása, hiszen a farkam már eléggé dudorodik a látványtól is meg a fantáziámtól is, de nem fogom letámadni, amíg ő azt nem akarja…
|
| gab287 | 2010. 07. 17. 21:50:18 | #6149 |
Karakter: Sydney Harrington (kitalált)
-Ennyi?!?! – nyögöm csalódottan – Még harmadjára sem bírsz ki szaros fél óránál többet?!?!?
Kiábrándultan leszállok róla, szinte már teljesen ernyedt farka kicsúszik belőlem. Noah az előbbi orgazmusától fáradtan, döbbent tekintettel néz rám:
-Most mi bajod van? – lihegi – Három órája döngetlek, nem igaz, hogy nem elég?
-Három órája? – fanyalgok – Kettő sincs az a három, az is három részletben, és harmadjára vagy negyedórába tellett, mire megint életet szoptam a farkadba! Szánalmas vagy! Ennyit még egy 16 éves csikó is összehoz, csak ő egymás után hétszer is megdugna, megállás nélkül! Lehet, azzal jobban jártam volna…
-Normális vagy?!?!? – látom hogy erre nagyon kiakadt – Most komolyan azon akarsz velem szívózni, hogy „csak” – itt erősen gúnyosra vált a hangja – három óráig keféltelek?!?!
-Kettő is alig – morgom – Nem! Nem, baszd meg, nem azon szívózok, hanem azon, hogy nekem ez kurva kevés! Leszarom, hogy hány órán keresztül baszol, csak legyek kész, úgy, hogy mozdulni ne tudjak utána!!! Ha ezt egy dugásból összehozod, az is jó, de ha nem megy, akkor, ha kell, basszál egész éjszaka!!! De ez neked reménytelen vállalkozás lenne… – nézek rá lesajnálón, aztán legyintek – Na! Öltözz, aztán tipli!
-Mi?!?! Most kidobsz? – kérdezi őszinte döbbenettel.
-Minek hetelnél itt? Hasznodat nem veszem, aludni meg egyedül szeretek, vagy legalábbis tuti, hogy nem veled – hangom nyugodt, hideg.
Egy pillanatig mereven néz, aztán dühösen kiszáll az ágyból:
-Ha ezt tudom, hogy ilyen fehérmájú, nifomán kurva vagy, biztos nem teperek utánad!
-Mondtam, hogy kapd össze magad, mert nekem igényeim vannak, nem is kispályásak! – válaszolom magabiztosan, és kihívóan – Erre te csak nagyképűen annyit mondtál, hogy még nem volt panasz a teljesítőképességedre, soha. Hát, úgy nézem, hogy csak a szád volt nagy, a faszod már nem annyira, a teljesítőképességedről meg ne is beszéljünk, mert ami nincs, arról sok mindent nem lehet mondani!
-Milyen egy hülye picsa vagy! – üvölt rám, miközben épp a nadrágját rángatja fel – De mondok neked valamit, ribanc! Keress fel egy orvost, mert neked baj van az agyaddal!
Ezzel felkapja az ingjét, és félmeztelenül kiviharzik. Pár másodperccel később hallom, ahogy bevágja maga mögött az ajtót.
Hát… Ez sem jött be! Pedig milyen ígéretesen indult! – gondolom magamban csalódottan – Egész jó teste van, bár azért róla is hiányzik egy tíz-tizenöt kiló izom minimum, az én ízlésemnek legalábbis, de végül is duzzogva már elment volna. De aztán a farka sem volt akkora, mint amire számítottam a dudorból – meg a hencegéséből! – de azért ezzel az alig húsz centivel is beértem volna, ha úgy rendesen meg tudott volna csinálni… Na, de hogy egy épkézláb menetet nem tudott összehozni?!?!?! Épp hogy belemelegedtem, mire vége volt!... Istenem, Csabi, ha itt lehetnél!!!
Csabi egy magyar srác volt. Egyszer találkoztunk, egy házibuliban, három éve, se előtte, se utána. Angolul is csak nagyon gyengén tudott, beszélgetni nem nagyon tudtam vele, de őszintén szólva, nem is akartam! Egymásnak estünk kb. este tizenegykor. Igazi isten volt, kigyúrt, mint egy állat, volt vagy százharminc kiló tiszta izom, gyönyörű mosoly, bugyi szaggató pillantás! Na és a farka!!! Hosszabb volt, mint egy fél-literes kólás-palack, és majdnem olyan vastag! Alig tudtam a számba tömni! És apám!!! Az úgy bírta!!! Mire először elment, alig kaptam levegőt, és szakadt rólam a víz! Igaz, akkor még azért nem voltam ilyen kondiban… De úgy megcsinált, hogy pirkadatkor, mikor végül beteltünk egymással, már megmozdulni sem tudtam, és fogalmam nem volt róla, hogy vagyok!
Lemondóan sóhajtok, és az ágyam alól előhúzok egy jókora dobozt. A fedele alól a legkülönbözőbb szex-játékszerek bukkannak elő: bilincsek, szíjak, selyemkendők, szemtakarók, madártollak, krémek és masszázsolajak, stb. No és persze vibrátorok, és műpélók, nagyobbacskák, az én méretemben. Ezekben még sosem csalódtam. Igaz, csak majdnem olyan, mint az igazi, de azért nem rossz. Kiveszem az egyik kedvencemet, egy Doc Johnson darabot, a John Holmes modellt, meg egy vibrátort...
* * *
A másnap délutánom a készülődéssel telik. Este egy party-ra vagyok hivatalos, a Weststar Investment, fennállásának huszonötödik évfordulóját ünnepli. Ezen jeles alkalomból egy partyt adnak az öt csillagos, luxusszállóban, a Beverly Hills Hotel-ban, ahová az összes partnerüket meghívták. Úgyhogy muszáj kicsípnem magam. Bár mostanság inkább sportosban nyomulok, hisz’ a fitness-iparban próbálom megvetni a lábam, azért nem áll távol tőlem a csillogás sem, és most kimondottan örülök, hogy van alkalmam egy kicsit kicsípni magam.
Úgyhogy manikűr, pedikűr, kozmetikus, fodrász, tulajdonképpen az egész délutánom ezzel telik, valamikor este hat felé érek haza. Ez jó, még van három órám. Pontosabban kettő és fél, mert Will, ma esti kísérőm, fél kilencre érkezik. Will az egyik személyi edző a Buff Pussycat-ben, a fitness termemben. A sikerem részben a névválasztásnak köszönhető, mert amikor megkerestem a Pussycat Dolls-t, láttak a dologban fantáziát. A lányok, azóta, nálam tartják a táncpróbáikat, nálam edzenek, az én büfémben esznek-isznak, ha úgy hozza a sors, és természetesen adták az arcukat, és szerepeltek a reklám-kampányban. Nagyon komoly pénzt legomboltak rólam, de megérte. Azóta már megnyitottam a második termemet, és a harmadik, legnagyobb centrumomat is, amiben már uszoda is van. Hál’ istennek, megy a szekér, de kell is, mert minden vagyonom benne van, és nagyon komoly jelzálog van a lakásomon. Ha két éven belül bebukik a bolt, akkor semmim sem marad, csak a kocsim.
Negyed kilenc körül már teljesen kész vagyok. Divatos, szatén fényű koktél ruhám nagyon egyszerű szabású, de úgy tapad a testemre, mintha csak a bőrömre festették volna. A hátamat szinte teljesen szabadon hagyja, amit csak a kis bolero takar – amíg rajtam van – lábamra 13 centis, tűsarkú, Manolo Blahnik szandál kerül. Még egy-két igazítás és kész is vagyok.
* * *
-Gyönyörű vagy! – mondja Will, mikor kinyitja nekem a bérelt limuzin ajtaját – Jó lenne gyakrabban látni téged ilyen szépen kiöltözve!
-Hát, érdekes lenne ebben a szerkóban egy edzést leadni!
-Szerintem nagy sikered lenne benne! – nevet rám.
Will is jól néz ki. Öltönye jól hangsúlyozza széles vállait, keskeny csípőjét, a nadrágban izgalmasan mutatnak izmos combjai, kerek, izmos segge, kedvem támadna beleharapni. De Will a kollégám, és „csak” jó barátom, meg ráadásul nem is igazán az esetem. Az ő testéért a legtöbb nő megveszik, nyúlánk, izmos alakja a reklámfilmek sztárjává tehetné. De nekem az őserő kell, a brutális, állatias izmok. Minél nagyobb, annál jobb! – vallom én, a pasi izmairól és a szerszámáról. Szerintem olyan, hogy túl nagy, egyszerűen nem létezik!
A Rózsaszín Palota – ahogy a Beverly Hills Hotel-t hívni szokták a helyiek – bő negyed óra autóút a lakásomtól, Beverly Hills központjában, a Sunset Bouleward-on, legalábbis most, az esti forgalomban. A Sunset Bouleward-ról letérve beérünk a szálloda paradicsomi, trópusi kertjébe, és így érkezünk meg a főbejárathoz, ahol már rendes forgalom van, ahogy érkeznek a meghívott vendégek.
-Hölgyem? – ajánlja fel karját kicsit viccesen Will, ahogy kiszállunk a kocsiból.
Nekem nem annyira szokatlan ez a csillogás, bár kicsit közönségesebb emberekkel voltam akkor körülvéve, amikor ilyesmikben néha részem volt, mint ünnepelt pornókirálynő. Az itt befelé sétálgató emberekről, mindannyijukról messziről lerí, hogy megszokták már a bálok, a luxusszállodák és csillogás világát. Will kicsit feszélyezetten lépked mellettem, ő „első bálozó”.
A főbejáraton besétálva pazar előcsarnokba érünk. Még sosem jártam Beverly Hills Hotel-ban, így én is elámulok a fényűző díszítéseken, berendezéseken.
-Szóval így tengeti mindennapjait a felső tízezer – morogja Will mellettem ámulva.
-Nem csak a felső tízezer – mosolygok rá – Amikor utaztam a forgatások miatt, én is hasonló helyeken szálltam meg, legalábbis amikor már befutottam. És egy pornó színésznő nem éppen a felső tízezer!
-De te nem egy egyszerű kis pornócica voltál! Te voltál a királynő, míg vissza nem vonultál! És persze sokaknak még azután is – tette hozzá kicsit halkabban. Meglepődve, nézek rá:
-Will! Csak nem?!?!?... Lola Lexington-filmekkel van tele az éjjeliszekrényed?
-Hát… Nem az éjjeliszekrényem! – neveti el magát zavartan, mint egy kisfiú, aki lebukott, amikor megleste a nővérét a fürdőben.
- Meztelen felvételeket őrzöl a főnöködről?!?!? – kacsintok rá kicsit kihívóan – Na, erre majd még visszatérünk!
Egyenruhás londiner irányít bennünket a Crystal Ballroom-ba, miután gondosan ellenőrizte meghívónkat, és megjelölte nevünket a vendéglistán.
A Crystal Ballroom nem véletlenül kapta nevét, valóban, mintha egy kristály terembe léptünk volna.
-Nem rossz! – csettint Will a nyelvével – Ha a kaja fele olyan jó lesz, mint ahogy a hely kinéz, akkor nem lesz gond!
A bejáratnál elvesszük a welcome drinket, majd elhelyezkedünk a számunkra kijelölt asztalnál, ami meglepetésemre a tízszemélyes főasztal szomszédságában áll. A terem már több, mint félig megtelt, de a vendégek – ha nem is egymást érve – elég gyors egymásutánban érkeznek. A zenekar kellemes szalonzenét játszik, ami nekem ugyan nem esetem – én rock/heavy metal rajongó vagyok, amit kevesen néznek ki egy ilyen cicababából, mint én – de itt tökéletes választás.
A mi asztalunk hat személyes, mint ahogy a többi is, a főasztal kivételével, és itt már egy középkorú pár várakozik is. Illedelmesen köszönünk, és beszédbe elegyedünk újdonsült ismerőseinkkel.
Aztán kilenc után pár perccel – miután már szinte teljesen megtelt a terem – egy nagyobb csoport érkezik. A Weststar Investment két tulajdonosa, Richard Barnett és Donald Tucker, valamint az ügyvezető igazgató, Jeremy Johnson, egy másik pár társaságában, akiket nem ismerek. Valamint egy ázsiai férfi, egy gyönyörű ázsiai nővel az oldalán.
Nem tudnám megmondani, hogy milyen nemzetiségű – ázsiaiakban nem vagyok otthon – talán japán lehet, de mérget nem vennék rá, mert ahhoz szerintem túl magas, lehet vagy 190 centi. Nagyon elegáns, fekete öltönyt visel, és vakító fehér inget. Alkata Willéhez lehet hasonló, az öltöny remekül hangsúlyozza széles vállait, és karcsú derekát, keskeny csípőjét. Az én ízlésemnek megint csak nagyon kevés, legalább 30 kiló izom hiányzik róla a magasságához, de mégis, csak úgy sugárzik belőle a mérhetetlen erő és őselemi energia. Fiatal, talán 25 de legfeljebb 30 éves lehet, arca szinte nőiesen lágy vonású és mégis rendkívül férfias, szürkéskék szemei kissé unottan szemlélik a világot. Fekete haja félhosszú, nyaktőig ér, jobboldalt kissé hosszabb, aszimmetrikusan vágott, bal oldalt egy hosszabb tincs kanyarodik előre, ami a mellkasáig leér. A pasas egyáltalán nem esetem, hisz’ japán – a japán pasiknak legendásan kicsi a farkuk!!! – és hát nem éppen egy izomhegy, ám valahogy mégis rettenetesen vonz, alig tudom levenni róla a szemem. Rendkívül szuggesztív és feltűnő megjelenésű, fiatal kora ellenére körüllengi az elsöprő erő és hatalom aurája, ahogy végtelen magabiztossággal lépdel a termen keresztül.
Kísérője egy fiatal ázsiai nő, meglepően magas termetű ő is, majdnem olyan magas lehet, mint én. Nagyon jó alakú, és szép arcú lány, szemmel láthatóan tisztában is van önnön szépségével, és ennek megfelelő magabiztossággal lépdel a férfi oldalán.
Nem konkurencia! – gondolom magabiztosan, ahogy felmérem a csajt gyorsan – Fényévekkel jobb seggem van, ebben még senki nem tudott eddig megverni. Az ázsiai csajoknak elég lapos a fenekük, és bármennyire is próbált dolgozni rajta, ezt a hátrányt nem tudta behozni. A lábaim is hosszabbak, és hát azért a két év folyamatos edzés is nagyon látszik rajtuk. Még a derekam is vékonyabb, az övé legalább hatvanas – majd tovább kúszik a tekintetem a csaj melleire – és nekem sokkal jobb sebészem volt. Az arc az ízlés kérdése, akinek bejönnek az ázsiai csibék, lehet, hogy őt választanák helyettem.
A teremben körbenézve megállapítom, hogy biztosan én vagyok a legfiatalabb csaj, utánam a vágott szemű csaja jön, bár nem lehet sokkal idősebb, mint én. Aztán csak harminc felettiek, de az sem sok, inkább negyvenesek. Megint én vagyok a legdögösebb bringa.
Székemet kijjebb tolom, lábaimat keresztbe teszem, és elégedetten, magabiztosan hátradőlve kortyolok a Martini-ből. A díszes társaság helyet foglal mellettünk, a főasztalnál. A vágott szeműnek úgy mutatnak helyet, hogy ha előre néz, akkor pont engem lát. Észreveszem, hogy amikor leül, egy pillanatra megdermedve bámul, talán túlzottan is hosszú pillanatra, egyik szemöldökét egy hajszállal megemelve. Aztán mégis leül, és bár észleli, hogy látom, tekintetét nem veszi le rólam egy pillanatra sem. Nagyon hosszan, illetlenül hosszan, és alaposan mér végig, majdhogynem érzem, hogy minden porcikámat szinte megméri a szemeivel. De nem látom benne azt a mohó vágyat, mint a legtöbb férfi tekintetében, amikor rám néznek, inkább csak mintha egy különleges, és gyönyörű műtárgy értékét próbálná felbecsülni.
Kristályos csendülés hallatszik, ahogy Mr. Barnett megkocogtatja az asztalán az egyik poharat, hogy felhívja magára a figyelmet. Elcsendesül a társaság, és még a vágott szemű is elszakítja tekintetét rólam, és Barnettet tünteti ki figylemével.
-Kedves barátaim – kezdi mondandóját kissé színpadiasan – Először is hadd köszönjem meg cégünk nevében, hogy ennyien megtiszteltek bennünket kis ünnepségünkön…
A beszéd a szokásos, unalmas blabla, hogy milyen rögös úton jutott el idáig a Weststar Investment és hasonlók. Őszintén szólva, nem nagyon figyelek oda, inkább a társaságot pásztázom. De arra leszek figyelmes, hogy tekintetem elég gyakran visszatér a vágott szeműhöz. Nem tudnám megmondani, hogy miért, hisz’ igazándiból nem is vonz. Úgy, mint egy pasi, szinte egyáltalán nem.
-Engedjék meg, hogy külön is köszöntsem Naganori Touya urat, a Kajima Corporation ügyvezető igazgatóját.
Aha! Japó! – fut át az agyamon. Barnett folytatja:
-Nagy örömömre szolgál bejelenteni a Kajima Corporation és a Weststar Investment első közös vállalkozását, a Kajima-Weststar Tower megépítését.
Diszkrét tapssal jutalmazza a nagyérdemű a bejelentést, majd a „nagy japcsi” emelkedik szólásra. Nah! Milyen makogást fog ez itt levágni nekünk!!! – sóhajtok. A japánok rendkívül lelkesen, de híresen rosszul beszélnek idegen nyelveket, így az angolt is.
-Tisztelt hölgyeim, és uraim! – kezdi mondandóját, és csak kb. a térdemig zuhan az állam. Tökéletes, irodalmi angolt beszél, csak nagyon enyhe akcentust vélek felfedezni benne – Rendkívüli megtiszteltetés számomra, hogy ma itt lehetek, részese lehetek a Weststar Investment sikertörténetének, és együtt ünnepelhetem önökkel a cég fennállásának huszonötödik évfordulóját.
Touya úr még egy pár percet beszél, majd helyet foglal. Ezt követően még Barnett mond egy két szót, és kellemes szórakozást kíván a vendégeknek.
Az est hátralévő része nagyobb izgalmaktól mentesen telik el. Elköltjük a vacsoránkat, közben asztaltársainkkal folytatunk közepesen érdektelen beszélgetést, de végül is mindent összevetve jól szórakozunk. A vacsora közben többször is magamon érzek vizslató pillantásokat, és némely esetben bizony Touya-sama – ha jól sejtem, így ez a megszólítás dukál neki japánban – szürkéskék tekintetét érem tetten.
* * *
-Egész jól éreztem magam – mondja Will, ahogy kifelé sétálgatunk, olyan éjfél körül – Legközelebb is elhozhatsz, ha kísérőre van szükséged!
-Megengeded?!?! – vigyorgok rá – Rendes tőled!
-Ugye? Én már csak ilyen rendes pasas vagyok!
-Te Will – kacsintok rá – Te most próbálsz jó benyomást tenni rám?
-Ééééén? – kerekedik el a szeme tettetett értetlenséggel – Hogy mernék én a főnökasszonyra rányomulni?
-Még nem vagyok asszony – emelem fel az ujjamat – Amúgy meg ismerlek, és igen te rányomultál a főnökasszonyra, igaz, csak nagyon óvatosan.
-Jól van, na! – legyint lemondóan – Minden pasi rólad álmodik, így hát én is eljátszottam a gondolattal…
-Azt szabad – nevetek rá magabiztosan – Egyébként is, ott van a videó-gyűjteményed! Álmodozhatsz!
-Hehe! – fanyalog – Nagyon vicces vagy!
Közben a limuzin előállt, és beülünk a kocsiba. Ahogy hazafelé autókázunk, egyre inkább erősödik bennem a gondolat, hogy sétálnék még egyet, mielőtt lefekszem aludni. Olyan kellemes az este.
-Kérem, álljon meg a Sunset és a North Fairfax sarkán! – szólok előre a sofőrnek.
Pár perccel később elkösznök Will-től, és kiszállok a kocsiból. A limuzin befordul a North Fairfax Avenue-ra, és elindul felfelé, a Hollywood Bouleward felé, én pedig tovább sétálok a Sunset Bouleward-on, a North Highland Avenue felé. A Yucca street talán két és fél kilométerre van innen, kb. egy óra alatt haza fogok érni. Élvezem a kellemes, tavaszi szellőt, kicsit hűvös, borzongatja a bőrömet.
Talán egy jó negyed órája sétálhatok hazafelé, mikor lefékez mellettem egy régi Cadillac Eldorado:
-Wooow, helló, lábacskák!
-Milyen lábacskák, apám, azt a segget nézd!!! – röhög egy másik – Úristen! Ennek azért beverném!!!
-Ebbe azért beletörne a faszod, hidd el – szúrok vissza, a fenekemre csapva. Kis köcsögök, csöpögjön csak a nyálatok!
-Húúúú! Kemény a csaj! – hallok egy újabb hangot, és végre rájuk nézek. Négyen ülnek a kocsiban, huszonöt körüli srácok, valami bandatagok lehetnek. Kicsit elém ugratnak a kocsival, megállnak, és hárman kipattannak elém.
-Gyere, szivi, elmegyünk szórakozni egy kicsit! – vigyorog az egyik.
Ezt nem hiszem el! Ez egy jó környék, itt azért nem nagyon történik ilyesmi! – gondolom magamban kicsit most már rémülten. Ahogy körülnézek, kénytelen vagyok észrevenni, hogy a Sunset Bouleward szinte kihalt, egyetlen kocsi, vagy járókelő sincs látótávolságban - Ilyen nincs! A Sunseten folyton van forgalom, csak pont most nincs senki?!?!
-Kössz, fiúk, nagyon kedvesek vagytok, de én mára már kiszórakoztam magam.
-De mi nem! – mondja megint a vezéregyéniség, és elindulnak felém.
Tanultam némi önvédelmet, de nem vagyok felkészülve arra, hogy három ilyen hapsival harcoljak. Nagyon pöpec kis Manolo Blahnik szandáljaimban meg esélytelen a futás, levenni meg nem tudom őket ilyen gyorsan. Pedig simán itt hagynám őket, mert ezeket a köcsögöket tuti lefutom. De így? Ebből még csúnya nagy szopás lesz, és lehet, hogy sajnos szó szerint! Azért végül úgy döntök, hogy megpróbálom, hátha. Mi történhet? Legfeljebb szanaszét töröm a nyolcszáz dolláros szandálom sarkát…
Hirtelen mozdulattal sarkon fordulok, és futásnak eredek. Nem olyan egyszerű ilyen magas tűsarkúban futni, de most muszáj! Igyekszem lábujjhegyen futni. A pasasok utánam erednek, hallom, ahogy egymást bíztatva üvöltöznek:
-Kapd el a ribancot!
-Ne hagyd elfutni! Túl jó bőr, hogy kihagyjuk!
Közben hallom, hogy a kocsi motorja is felbőg, és csikorognak a gumik. Nem emlékszem, hogy van-e itt egy keskeny kis sikátor, ahova a kocsival nem férnek be, remélem, hogy igen, mert akkor talán megúszom. De nincs szerencsém, amíg odaér a kocsival, nincs sikátor. Elém tolat, majdnem elgázol, olyan közel, én teljes erővel belerohanok a kocsi oldalába, és bezuhanok a hátsó ülésre. Mire észbe kapok, és megpróbálnék kikecmeregni, már a hátamon landol az egyik pasas, és bele passzíroz az ülésbe. Hamar beül a többi is, és együtt röhigcsélnek:
-Megvan a kurva!
-Aha! Most jól elszórakozunk!
Érzem az egyik pasi kezeit a testemen, ahogy végigtapogat, végigsimít a combjaimon, becsúszik a ruhám alá, fel a fenekemre, és belemarkol. A hideg is kiráz. De szólni nem nagyon tudok, ahogy arcom belenyomódik az ülésbe.
-Húúú apám! Ennek a csajnak olyan segge van, hogy ebbe tényleg beletörik a farkad, ha bevered neki!!!
-Majd mindjárt kipróbáljuk! – és ezen jóízűen elröhigcsélnek.
Nem tudom mennyi ideig autókázunk, míg megállnak, de talán csak néhány percig. Aztán kirángatnak a kocsiból. Körülnézek, egy kis utcában vagyunk, ami a Sunsetről nyílik. Hát, itt nem lesz segítségem. Vagy végig csinálom, amit akarnak, vagy küzdök. Az utóbit választom. Kihasználva, hogy elég trehányul tart az ürge, kitépem magam a karjai közül, és futni kezdek a Sunset Bouleward felé.
-Kapjátok el, nehogy meglógjon! – üvölt a vezér ürü, és utánam lódulnak.
Amikor hallom, hogy kezdenek beérni – tűsarkúm maradványai még mindig a lábamon fityegnek - hirtelen megfordulok, és leosztok egyet a legközelebbi pasinak. Ettől egy kicsit hátra tántorodik, és tovább futok. A szandálok maradéka is lehámlik a lábaimról, így már mezítláb futok, és jóval gyorsabb vagyok, mint a pasik. Talán meg tudok lógni? De aztán érzem, ahogy egy hatalmas erő zúdul a nyakamba, ahogy az egyik pasas, nehogy meglógjak, utánam veti magát, és leránt a földre. Össze-vissza zúzom magam, ahogy a földön hempergünk, és a pasas próbál lefogni. És küzdök, mint egy vadmacska, rúgok, harapok, karmolok, de aztán odaérnek a többiek is, és végül lefognak. Felrántanak a földről, koktél ruhám - egy ezerkétszáz dolláros Nicole Miller volt, mocskok! - cafatokban lóg a derekamon, melleim meztelenül maradnak, minthogy melltartót nem viseltem a ruha alatt. Minden porcikám fáj, ahogy végig szántottam a flasztert, belegondolni sem merek, hogy milyen horzsolások, zúzódások ékesítik most a testemet.
-Azt nézd, micsoda szilikon-csodák! – röhögnek a paskók, miközben egyikük a bal karomat csavarja a hátam mögé, és a nyakamat tartja. Lekényszerít a földre:
-Térdre, ribanc!
-Most akkor megtanulod, hogy mi a rend errefelé – mondja a vezérürü, miközben kioldja a nadrágját – De, hogy meg is értsd, röviden összefoglalom neked: letérdelsz, kitátod a szádat, és úgy leszopsz, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Utána meg majd kipróbáljuk, hogy milyen kemény is a segged, meg esetleg leellenőrizzük, hogy a segged a szűkebb, vagy a picsád? És ha tetszik, és a barátaim is elégedettek lesznek veled, akkor még talán el is mehetsz a saját lábadon.
Tedd csak a számba a faszod! – dühöngök magamban – Leharapom, tőből, köcsög! – Aztán egy halk csattanást hallok, meg egy hideg, éles szúrást a nyakamon. Lemondóan lehunyom a szemem – A picsába! Lehet, hogy mégis inkább leszoplak?
-De ha nem jól viselkedsz, vagy nem tetszik, ahogy bánsz velünk, akkor nem mész el a saját lábadon, és valószínűleg az anyád sem ismer majd rád! – folytatja a főnök vészjóslóan, és előveszi a szerszámát. Semmi extra, teljesen átlagos, vagy annál talán egy hajszállal nagyobb.
-Ezzel akarsz lenyűgözni? – morgom lekicsinylően – Egy középiskolában se lennél benne a középmezőnyben!
Akkorát kapok az egyik pasastól, hogy majdnem leesik a fejem. Csillagokat látok, és érzem, hogy vér szivárog a számba. Kiköpöm. Remek! Ha van valamilyen nyavalyája valamelyiknek, akkor azt most tuti begyűjtöm. Remélem, hogy egyik sem AIDS-es!
A vezérürü elém lép, farka egy centire van az arcomtól, érzem kicsit savanyú, izzadt bűzét. Próbálom nem lehányni, valószínűleg azt úgy értelmezné, hogy nem jól viselkedek.
-Gyerünk, kurva! Kapd be!
Már éppen rászánnám magam, amikor fényszórók fénykévéje vetül ránk, gumi csikorog, ahogy nagy sebességgel befordul a Sunset Bouleward-ról a kis utcába egy kocsi. Hallom a brutálisan erős motor morgását, majd fékezik, tőlünk néhány méterre áll meg. Nem tudok rájönni, milyen gép, mert elvakítanak a fényszórók, talán Mercedes? A pasik is felocsúdnak, a vezérürü gyorsan elrakja a műszert.
Legnagyobb megdöbbenésemre a kocsiból a „nagy japó”, Naganori Touya száll ki!
|
|
