Anime szerepjáték.hu - Magyarország elsõ korhatáros anime szerepjáték oldala

Hamarosan már a mólókon hajtunk, lassan, és egyszer csak, a többi hajó között feltûnik a méltóságteljesen terpeszkedõ, elegáns Siren. Ismét elkápráztat gyönyörû vonalaival, fényûzõ eleganciájával. Felnõtt-filmes korszakomban persze, nemegyszer megfordultam már luxus-yachtokon, de csak kisebbeken, harminc-ötven méteres, kisebb hajókon. Ehhez fogható luxust, és pazar fényûzést még nem tapasztaltam testközelbõl, de korábban valahogy nem is érintettek meg annyira az efféle dolgok, hisz’ teljesen elérhetetlenek voltak a számomra – hacsak nem egy-egy forgatás erejéig. De most, hogy ténylegesen az életem részévé válik egy ilyen csodálatos hajó, engem is magával ragad méltóságteljes eleganciája, szépsége.

Már a mólóról észreveszem azt, a nagyjából negyven év körüli, de nagyon fiatalos, és fõleg rendkívül jóképû japán férfit, aki világos, hajós-egyenruhában, mosolyogva követi lépteinket. Korábban biztosan nagyon vonzónak, és megnyerõnek találtam volna ragyogó mosolyával, csillogó, szemeivel, ám Ochiyo hathatós közremûködésének köszönhetõen most inkább csak potenciális veszélyforrásnak látom.

-Jó napot, üdvözlöm önöket a Siren fedélzetén! – köszönt bennünket, kifogástalan angolsággal. Egyenruhája alapján minden bizonnyal õ a Siren kapitánya. Hiába megnyugtató mosolya, kellemes hangja, sármos megjelenése, mégis tartok tõle, noha persze, eszemmel tudom, teljesen irreális ez a félelem. Kicsit közelebb húzódok Touya-hoz, szinte hozzá simulok, mire õ megnyugtatóan csókol homlokon.

Touya a többiek felé terel engem. Egy pillanatra megfordul a fejemben a gondolat, hogy talán még sem volt jó ötlet, és sarkon kellene fordulni, itt hagyni ezt a sok embert, de aztán erõt veszek magamon. Nyugi, Syd, ezek az emberek nem fognak bántani, õk azért vannak itt, hogy minden kívánságodat teljesítsék! Touya itt van melletted, õ a fõnökük, semmi olyasmit nem fognak tenni, amit nem szeretnél, amire Touya nem adott engedélyt! – nyugtatom magam. Lehunyom a szemem, és párszor mélyet lélegzek, majd mikor újra kinyitom, már valamelyest nyugodtabban lépkedek szerelmem mellett.

-Kicsim, õ az elsõ tiszt, Kimura – int egy magas barna hajú férfi felé, aki a neve említésére kihúzza magát – A másodtiszt, Takemoto – majd szépen sorjában a többiek, matrózok, steward-ok és stewardess-ek, gépészek, meg a többiek, akik még vannak. A tisztek, és a matrózok mind férfiak, a két gépész egyike egy harmincas, de elég csinos nõ. A szakács férfi, a segédje megint csak egy feltûnõen csinos, fiatal lány. Egy steward van, és négy stewardess, akik mintha csak egy magazinból léptek volna ki. Fiatalok, gyönyörûek, karcsú, feszes testûek.

Touya hosszan mesél róluk, pár szót váltunk mindegyikükkel, így idõvel oldódik valamelyest a feszültség bennem. Csak most tûnik fel, hogy teljes erõvel szorítottam Touya kezét, ujjaim vörös foltokat hagytak rajta. Ajkaimhoz emelem meggyötört kézfejét, és egy csókot lehelek rá, õ egy halvány mosollyal megcirógatja a hajamat.

Következõ találkozónál már kicsit több idõt töltünk el és most már kicsikét hosszabban beszélgetünk a legénységgel, de természetesen csak Touya társaságában. Most tûnik csak fel igazán, hogy milyen szépek a lányok, még a gépész csaj is, mintha egy fotómodell lenne! Mintha csak direkt a legdögösebb, leggyönyörûbb lányokat válogatták volna be a legénységbe! Gondolom, hogy Touya saját maga válogatta a legénységet! – gondolom epésen.

Belakjuk a tágas lakosztályt, amely terveink szerint az elkövetkezendõ hónapokban az otthonunk lesz, közben kedélyesen cseverészünk. Aztán kéz a kézben sétálunk fel a társalgó-fedélzetre, ahol már a szüleink is felszabadultan pezsgõznek. Az egyik gyönyörûséges stewardess tálcán kínál a gyöngyözõ nedûbõl. Egy pillanatra elbizonytalanodok, hogy vajon elfogadjam-e a pezsgõt, elvégre gyógyszereket – stresszoldókat, anti-depresszánsokat, és nyugtatókat – szedek, de kérdõ pillantásomra, Ginger egy halvány mosollyal, alig észrevehetõen bólint, így elfogadom az italt.

Aztán azt figyelem, ahogy a stewardess-ek sürögnek körülöttünk. A fiú is nagyon helyes, fiatal, sportos alkatú japán srác, szép arcú, mint az anime-k szívtipró fõhõsei. De a lányok! Gyönyörûek, fiatalok, hosszú, fekete hajuk fényes zuhatagként omlik hátuk közepéig, szemük csillogó, nevetõs, arcuk mint egy gyönyörûséges baba, testük ruganyos, feszes, karcsú. Apróka szoknyájuk egyáltalán nem rejti hosszú, formás, izmos combjukat, meg-meglibbenve sejteti formás, kerek popsijukat.

Olyasmi érzés kerít hatalmába, amit soha nem éreztem még. Irigység. Irigylem tõlük izgalmas testüket, felszabadult, örömteli mosolyukat, ahogy boldogan sürögnek körülöttünk. A csillogó pillantásokat, amelyekkel Touya-t illetik, ragyogó mosolyukat, amelyet reá villantanak. És egy másik érzés is vegyül ebbe az irigységbe. A vereség keserû érzése. Életemben elõször érzem úgy, hogy valaki más, jobb nõ, mint én. És õk jobbak! Szebbek, csinosabbak, mint én… felszabadultabbak… izgatóbbak…

Már kezd visszaállni az életritmusom az emberek által megszokott kerékvágásba, többször alszok éjszaka, mint nappal. Most is Touya-val együtt töltöttem az éjszakát, és meglepõ módon egyszer sem riadtam fel, bár álmodtam arról a nyolc napról. Ennek hatására nem mondom, hogy teljesen kialudtam magam, de mindenesetre elfogadhatóan kipihenve ébredek.

-Felébredtem, és nem tudok már visszaaludni… – mondom neki halkan, aztán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hisz’ alig négy hónapja, Hirohiko balesete elõtt, még az is volt, hozzáteszem még – Gondoltam, hagylak aludni, lemegyek addig, edzek egy kicsit… Ne haragudj, hogy ügyetlen voltam, és felébresztettelek!

-Kérlek, szívem! Ígérem, hogy jó kislány leszek! A legkezdõbb gyakorlatsorral fogok próbálkozni, mert arra van esély, hogy végig tudom csinálni! Nincs szükségem rá, hogy lebõgjek magam elõtt, úgyhogy nem kockáztatom meg, hogy ne egy ilyen teljesen kezdõknek szánt gyakorlatsorral próbálkozzak!... Kérlek!!!

Az evés még mindig nem úgy megy, mint korábban, bár a gyomrom már nagyjából helyrejött. Csak az étvágyammal vannak gondok. Nem azért eszek, mert éhes vagyok, vagy, mert jól esik, hanem mert kell. Emiatt egyszerre nem tudok eleget enni, így napjában hatszor-nyolcszor kell ennem, tudatosan. Különben a büdös életben nem fogom visszanyerni sem az alakomat, sem az erõnlétemet.

A Siren szakácsa mestere szakmájának. Már a tálalással képes étvágyat csinálni, ami azért nem kis teljesítmény az esetemben. Így sem eszek sokat, de viszonylagos jó étvággyal fogyasztom el reggelimet. Lakosztályunkhoz tartozik egy kis erkély is, ami csak a miénk. Épp akkora, hogy egy kicsike asztal, és két szék elférjen rajta, így, meghitt hangulatban, kettesben költjük el a reggelinket.

Reggeli után Touya dolgozószobájába vonul vissza. Nem teheti meg, hogy szabadjára engedi a céget, utunk alatt is kezében tartja az irányítást. A Siren mûholdas kapcsolattal rendelkezik, így van telefon, szélessávú internet, televízió, minden, amit csak az ember el tud képzelni! Még újság is van, minden nap, e-mailen kapjuk meg a pdf-formátumú fájlt, amit az elsõ tiszt szépen, kinyomtatva ad a stewardess-eknek, akik aztán a reggeli mellé teszik.

Én átvedlek tréningruhába. A testre simuló fitness nadrág, és top csak azért nem lötyög rajtam, mert elasztikus lycra az anyaga. Egy melegítõ tréning felsõt is felveszek még, a top fölé, nem akarom, hogy lássák hegeimet, míg lesétálok a konditerembe. Ott aztán leveszem a melegítõ felsõt, és a testre simuló, elasztikus tréning topban, és nadrágban állok a tükör elõtt.

Vállaim csontosak, kulcscsontom élesen kiugrik, bordáim kilátszanak, csípõm inkább szögletes, mint nõies, karjaim vékonyak, mint a gyufaszál, lábaim sem sokkal vastagabbak. Ha az ember annyira sovány, mint én most, még a szilikon sem mutat jól a mellében. Egyedül fenekem az, ami még legalább halványan emlékeztet régi önmagamra, de hát az is siralmas. Hirohiko baleste elõtt 61 kiló voltam, tiszta izom, az év minden másodpercében csúcsformában, hisz’ fitness-modell voltam. A mûtét után veszítettem két kilót, majd, mikor Ochiyo szívélyes vendéglátása után kijöttem a kórházból, már csak 52 kiló voltam. De nem az volt a mélypont. A kiszabadulásom után négy héttel, amikor a leginkább maga alá temetett a történet, már csak mindössze 48 kilót nyomtam, 174 centiméteres testmagasságomhoz ijesztõen keveset. És, mivel szigorú diétával, kemény edzésekkel, az év 365 napján csúcsformában tartottam magam, egyetlen gramm felesleg sem volt a testemen, így amit fogytam, azt mind izomból veszítettem. Mostanra már valamennyit híztam, már megint 52 kiló vagyok, de még mindig nagyon sovány vagyok, és pláne, kondícióm sehol sincs fénykoromhoz képest.

A legenyhébb programnak látok neki, amit tizenéves lányokkal szoktam csináltatni, akik még nem láttak kondi-termet belülrõl, képen sem. Mire a végére érek, megnyugszok, hogy ezt azért, még képes vagyok végigcsinálni. Nem mondom, hogy kisujjból kiráztam, de komolyabb erõfeszítés nélkül végig tudom csinálni a teljes edzést. Persze, felbuzdulhatnék, hogy hurrá, akkor legközelebb valami komolyabbnak látunk neki, de csitítom magam, hogy nem, ezt a gyakorlatsort kell csinálni, még legalább három hétig, amíg szervezetem megszokja megint a mozgást…

Busan-ban kötünk ki, és itt is szállunk meg, Touya egy ötcsillagos szállodában foglal szobákat. Némi vita keletkezik közte, és a szülei, valamint az én szüleim között. Touya ragaszkodik hozzá, hogy az egész út, minden költségét õ állja, míg az õsök hallani sem akarnak róla, és nem engedik, hogy kifizesse a szállodát.

A négy napos út során elég sok idõt töltök a szüleimmel, és elég keveset Touya-val. Nehezemre esik eltölteni vele az idõt. Látom, hogy pillognak rá a lányok a hajón, és nem kerüli el a figyelmemet a csillogás Touya szemeiben. Nem tudok haragudni rá ezért. Azok a lányok gyönyörûek, izgatóak, én kopott vagyok, és elhasznált, a szó legszorosabb értelmében. Milyen jogon kötöm én õt magamhoz? Mikor sokkal jobbat is találhat, mint én, arról nem beszélve, hogy bizony, sokkal jobbat érdemel, mint egy szétkefélt, elcsúfított, idegroncs ex-pornószínésznõt!

Egyre jobban bezárkózok, és egyre csak erõsödik bennem az elhatározás, hogy nem volt jó ötlet a hajóút. Csak rádöbbentett, hogy mennyire értéktelen, és jelentéktelen roncs vagyok. Azon morfondírozok, hogy innen, Busan-ból repülõvel fogok visszautazni Los Angeles-be. Touya nélkül. Feloldozom önfeláldozó fogadalma alól, hogy engem pátyolgasson, élje az életét, keressen egy hozzávaló, szexi, életvidám csajt, akit érdemel!

-Kicsim, ahogy mondtam, lehet nem vagy a legjobb formádban, de én még mindig megbolondulok érted… - próbálna vigasztalni, de ez csak olaj a tûzre! Lerángatom magamról a hosszú ujjú pólót, és a nadrágot – mióta kiszabadultam, nem mutatkozok rövid ujjúban, sem szoknyában, vagy sortban, nem akarok senkit a hegeimmel riogatni.

-Látod, amit én látok? Teli vagyok hegekkel, amik soha nem fognak elmúlni! Gebe vagyok! Nincs rajtam semmi! Már én undorodok saját magamtól! – nem kell hergelnem magam, eléggé pipa vagyok alapjáraton, mivel tudom, hogy milyen világklasszis bringa voltam – Soha nem leszek már a régi! Azok a lányok, meg tökéletesek! Azt hiszed, nem látom, hogy fenik rád a fogukat? Jobban járnál, ha egy olyannal lennél együtt és nem egy ilyennel, mint én!

-Kicsim elhiheted, hogy ha érdekelnének egy pillanatra is azok a lányok, már régen, mielõtt veled megismerkedtem, összejöttem volna velük – mondja komolyan – De nem érdekelnek. Veled vagyok, és akár mennyire akarod, vagy nem akarod, de melletted fogok maradni. Szeretlek, mindennél jobban. Te vagy az életem. Most nehéz idõszakunk van, ez tény, és való, de nem foglak magadra hagyni, és el kell tûrnöd, akkor is, ha nem akarsz – komolysága egy pillanatra sem csillapszik – Tudom, hogy most vegyes érzelmek dúlnak benned, de látom rajtad, hogy szeretsz te is, és neked is nehéz, hogy távol légy tõlem. Neked is fáj, ahogy nekem is.

-Nincs igazad – hangja halk, és nyugtató – Jobbá teszed a napjaimat, azzal hogy megengeded, hogy segítsek. Lehet, hogy úgy érzed, kihasználsz, és nem viszonzod mind azt, amit én érted teszek, de hidd el nekem, hogy minden egyes nap, amikor hozzád érhetek, és amikor meghallgatom, hogy mi volt veled és mindig egy kicsivel többet tudok meg, látni lehet rajtad, hogy mindig annyival meg is könnyebbülsz. Ez mindennél többet jelent számomra, hogy kezdesz kicsit felszabadulni – magyarázza – Ha észrevetted, már attól sem riadsz vissza, ha hozzád érek.

-Ez így van, ahogy mondod. Szeretnélek végre megint a karjaim között tudni, de azt is tudom, hogy ha elsietném a dolgot, többet ártanék vele, mint segítenék – érzem, hogy finoman kihámozza arcomat a kezembõl, felemeli fejemet, és a szemembe néz – Addig meg várok, hogy mikor lesz az a pillanat, amikor már te úgy érzed, hogy meg tudsz ölelni. És akkor, amikor ez a pillanat eljön, mindennél jobban foglak ölelni magamhoz, és el sem foglak engedni. De most egyelõre a kezedet fogom állandóan, hogy érezd, itt vagyok neked, és soha nem foglak elhagyni.

Nem tudom, hogy mit csináljak. Szeretem Touya-t, ez nem vitás, már magam elõtt sem. Éppen ezért kell, hogy elhagyjam, hogy továbbléphessen. Nem várhatom el tõle, hogy leragadjon nálam. Az eset elõtt persze, nem volt kérdés! De most? Egyszerûen nem vagyok méltó hozzá! Én csak egy fáradt, összetört roncs vagyok…

Mióta az az ominózus alkalom megtörtént, afféle közös program lett, hogy Touya megfürdet. Gyerekes dolog, de önbizalmat ad, még ha oly keveset is, mert arra a nagyon kevésre is nagyon nagy szükségem van. Bár, most nem vagyok biztos benne, hogy elõnyömre fog válni. Most, hogy más sem jár az eszemben, csak hogy mennyire rusnya vagyok, miközben élettõl duzzadó, gyönyörû lányok hemzsegnek bennünket körbe.

-Kipróbálhatnánk, esetleg, szivacs nélkül? – abban a pillanatban, amikor kimondom, már nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt. Nem tudom, hogy miért jutott eszembe, és nem tudom, hogy mit várok tõle, talán bizonyítani akarok. Neki, és magamnak is. Valahogy jó ötletnek tûnt, legalábbis elsõ gondolatra…

Beállok a tus alá, aztán Touya egy kis tusfürdõt nyom a kezére. Aztán óvatosan egyik kezemet kezdi finoman simogatni vele, majd feljebb a karomon, és így tovább. Közben le nem veszi rólam a tekintetét, aggódón vizslatja minden egyes rezdülésemet. De nincs baj, hisz’ már elég gyakran kéz a kézben sétálunk. Tudom, hogy õ már többre vágyna, és épp ez az én nagy bajom. Nem tudom, hogy mikor leszek képes annyira közel engedni magamhoz, hogy megöleljen? Vagy hogy megcsókoljon? A szerelmeskedésre már nem is merek gondolni!!! Pedig, valahol én is vágyok rá, de félek… Nem tudom megmondani, hogy mitõl? Õ biztosan nem fog bántani, nem fog erõszakoskodni, ha most lenyúlnék, és addig izgatnám, míg majdnem elélvez, de végül otthagynám kielégületlenül, egyetlen rossz szó nem hagyná el az ajkait! Akkor mitõl is félsz Syd?!?! – kérdezem magamtól, de nem tudom rá a választ.

Elõkerül a mosdószivacs is, és azzal simogat tovább, gondosan ügyelve rá, hogy intim testrészeken lehetõleg ne kalézoljon. Azt még biztosan nem tudnám elviselni. Már két hónapja volt, de még mindig nagyon érzékeny, néha fáj a belsõm. Olyan dolgok jártak bennem, amik nem valók egy nõbe, és ezt megsínylette a testem. Az orvosok szerint nem lesz maradandó nyoma, de még eltart egy darabig, míg megnyugszik odabent minden.

Következõ állomásunk Tianjin lesz, Kínában. Itt fogunk kikötni, és azt tervezzük, hogy ellátogatunk majd Beijing-be, repülõvel, ott elmegyünk a Tiltott Városba – a kínai Császári Palotába – megnézzük a Nagy Falat – ez a fõvárost nagyjából hatvan kilométerre megközelíti – és elrepülünk Xi’an-ba is, az õsi császárvárosba, és megnézzük az agyagkatonákat.

Tianjin kürölbelül ezernégyszáz kilométer Busan-tól a tengeren, ami olyan két és fél napos út. Eleinte a part mentén haladunk, attól látótávolságra, majd, az útiterv szerint Incheon és Seoul magasságában fordulunk élesen nyugat felé, és indulunk át a Po-szoroson keresztül a Po-öbölbe, és ott, végül Tianjin-be. Kellemes idõ van, jól érezzük magunkat, persze a körülményekhez képest.

Felállok, és Touya kezébe csimpaszkodok, szorítom, mint a fuldokló a mentõövet, és követem õt. Végül is nem retteghetek életem hátralévõ részében mindentõl! Ebben teljesen igaza van… Egyszerûbb lenne, de nem tehetem meg! Ha méltó akarok lenni Touya-hoz – gondolom határozottan – és olyan párja akarok lenni, akire büszke lehet, akit szerethet, és akitõl mindent megkaphat, akkor, muszáj lesz megemberelnem magam, és leküzdeni azokat a rémeket, amiket Ochiyo ültetett belém! Nem hagyhatom, hogy még holtában is közénk álljon, és szétválasszon bennünket, ha már egyszer életében képtelen volt rá!!!

Felmegyünk a fõfedélzetre. Ott, ahol egyébként napágyak szoktak lenni, most nincs semmi, csak a szabad terasz. A legénység elvitte a napágyakat, és kihajtották a terasz másik felét is, hogy helyet adjanak a közeledõ helikopternek, ami már csupán pár tucat méternyire lebeg a hajótól. Nagyon izgalmas látvány, ahogy a helikopter a leszálláshoz készülõdik az egyébként utazósebességgel haladó hajóra! Még sosem láttam élõben efféle manõvert, csak tv-ben, és annyira leköt, hogy még félni is elfelejtek! A helikopter hajtómûvei fülsiketítõen süvítenek, rotorja a jellegzetes kopogó hanggal kavar erõs szelet, ahogy megközelíti a leszálló padot. Aztán a pilóta gond nélkül megközelíti a padot, és óvatosan leteszi a gépet.

Ragaszkodok hozzá, hogy én mutassam meg a szobáját. Barátom szemmel látható elképedéssel sétálgat a Siren, tikfával borított fedélzetén, kicsit mintha feszélyezné a feltûnõ gazdagság, és fényûzés. A szobája láttán hangot ad meglepetésének, hogy nem is gondolta, hogy egy úszó palotában fog lakni majd az elkövetkezõ idõszakban. Na, igen. Egy átlagember – mint például õ, vagy én – számára, ez valóban olyan, mint egy palota.

Késõbb bemutatom jó barátomat, és jobb kezemet a szüleimnek, és Touya szüleinek, majd együtt vacsorázunk. Kedélyes beszélgetés zajlik az estebéd közben, Will meglepõen gyorsan, és könnyedén illeszkedik be a felsõ tízezer tagjai közé, tekintve, hogy mennyire nem találta a helyét azon a bizonyos estélyen, amelyen elõször megláttam Touya-t. Úr isten, milyen régen volt! – gondolom meglepõdve – Mintha már legalább egy emberöltõnyit leéltünk volna együtt, pedig alig valamivel több, mint öt hónapja találkoztunk, L.A.-ben! – Pörgõs öt hónap volt. Másoknak egész életükben nem történik annyi minden, mint nekünk ebben az öt hónapban! – Igaz, másoknak nem is volt egy Ochiyo-juk! – teszem hozzá keserûen.

Will egészen meglep vele, hogy mennyire tud viselkedni. Alaposan elkerekedett a szeme, amikor meglátott a helipadon, de nem tette szóvá a megjelenésemet, és nem is kérdezõsködik, pedig látni rajta, hogy rettenetesen foglalkoztatja a dolog. Tudja, hogy egyszer úgyis elmesélem, hogy miért tûntünk el csak úgy, se szó, se beszéd, és miért is nézek ki ennyire lelakottan.

És nem is csalódik. Amikor az õsök elmennek aludni, mi még kint maradunk a társalgó teraszon. Touya az egyik kanapén ücsörög, én kényelmesen elfészkelem magam a karjai között. Egy pillanatra megdermed – mióta kiszabadultam, még nem kerültünk ennyire közel egymáshoz – de nem teszi szóvá. Egy pillanatra elfog valami megmagyarázhatatlan viszolygás, de gyönyörû emlékek tolulnak elmémbe, ahogy testünk összesimul, erõs karjaival átölel. A biztonságérzet, és gondoskodás szívet melengetõ érzése. És ez a melegség azonnal elûzi minden félelmemet, és viszolygásomat.

-Emlékszel, még valamikor májusban meséltem, hogy Touya-nak van egy féltestvére, és hogy tett keresztbe nekünk? – Will tétova bólintására folytatom – Na, most is Ochiyo mesterkedet… Július 22-n elraboltatott, és nyolc napig fogva tartott - bököm ki egyszerûen, minden köntörfalazás nélkül. Nem ezt lesz nehéz elmesélni.

-Touya-t akarta zsarolni – magyarázom – Ochiyo volt az elsõszülött, de Hirohiko, közös apjuk, Touya-t tartotta alkalmasabbnak a családi vállalat igazgatására, ezért neki adta át a cég irányítását. Ochiyo viszont ezt nehezményezte, és rajtam keresztül akarta Touya-t megzsarolni, hogy minél hamarabb átadja neki a céget. És persze, mert szemet vetett a féltestvérére, és nem tudta elviselni, hogy az, helyette, egy amerikai ex-pornószínésznõt választott.

És elmesélek neki mindent. Beszélek neki a fél napokig tartó orgiákról, egyszerre száznál is több férfival, arról, hogy mást nem kaptam, csak vizet, és ondót. Beszélek a lovakról, a kutyákról, a különbözõ, beteges méretû, és kivitelû, szexuális segédeszközökrõl. A fizikai kínzásokról, a korbácsolásokról, vágásokról, szurkálásokról, elektrosokkról, arról, hogy fémbõl készült mûfaszba ültettek, és áramot vezettek bele. És végül arról is, hogy miként öltek meg.

-Igen – bólintok tárgyilagosan – Az egyszerû verzió szerint halálra keféltek két vibrátorral, a kicsit bonyolultabb verzió szerint addig izgattak a két vibrátorral, amíg az alultápláltság, kimerültség, és túlhajszoltság következtében egyszerûen leállt a szívem. De sikeresen újraélesztettek. Amit nem nagyon értek, mert Ochiyo végül is meg akart ölni…

Ezt olyan egyszerûen, és magától értetõdõen mondja, hogy felnézek rá. Neki csak ennyit jelentene az emberi élet?!?! – gondolom meglepetten – Nem, nem hiszem… Istenem, meg sem kérdeztem tõle, hogy érzi magát?!?! Lehet, hogy neki is segítségre lenne szüksége! Mégis csak megölte a féltestvérét, méghozzá saját kezûleg szorította ki belõle az életet!!!

-Tudod… Elrendeztem magamban. Nem volt könnyû. De túl vagyok rajta. Ochiyo gonosz ember volt. Ha nem ölöm meg, akkor õ öl meg engem. Így is meglõtt, szerencsére csak egyszer, és nem sikerült súlyosan megsebesítenie. Ha nem végzek vele, akkor most se te, sem én nem élünk már. Nem mondom, hogy ezzel együtt könnyû volt, de muszáj volt megtenni. Nem volt más választás. Ezt a bíróság is kimondta – egy kicsit megint elgondolkodik, majd folytatja – Nem mondom, hogy sosem jutott eszembe, azóta. Dehogynem, persze, hogy eszembe jutott, sõt, még rémálmaim is voltak… Nem foghatók a tiédhez, de néha felriadtam rá. Valójában nem az okozott lelkiismeret furdalást, hogy megöltem a féltestvéremet, mert a tetteivel tudtam igazolni a cselekedetemet. Sokkal inkább a tény, hogy embert öltem. Ez egy olyan tett, ami… Nem is tudom… Én sosem gondoltam korábban, hogy képes lennék rá…

-Minek, Syd? – kérdezi, felém fordulva – Annyi szörnyûségen mentél keresztül, még ezt is a nyakadba varrjam? Nem… nem volt értelme… Túl vagyok rajta. Ne beszéljünk róla többet, a múlt egy szomorú, és fájó pillanata, de szót sem érdemel. De… - ölel át, és megsimogatja az fejemet – Nagyon köszönöm, hogy megkérdezted!

Tianjin-ben kötöttünk ki, ahonnan repülõgéppel mentünk el Beijing-be. Nagyon izgatott voltam, hogy olyan helyeken járhattam, amiket ezelõtt csak tévében láttam! A kínai kultúra több ezer évre tekint vissza, és rengeteg emlékük van errõl a mérhetetlen hosszú idõrõl. Meglátogattuk a Tiltott Várost, a kínai császárok rezidenciáját, ami háromnegyed négyzetkilométer kiterjedésével a világ legnagyobb palotája. 980 épületét, és 8707 helyiségét lehetetlenség végigjárni, több részletben, két teljes napot eltöltöttünk a Palotában, de töredékét sem tudtuk megcsodálni az itt felhalmozott, mérhetetlen kulturális kincseknek.

Sétáltunk Shichaihai Tavak partján, és csónakáztunk a tavakon, és meglátogattuk a Kublai Kán által építtetett buddhista stupát. Sétáltunk, és bicikliztünk a hutong-okban – a tradicionális, kínai sikátorokban – és persze sétáltunk a Tiananmen Téren is, ahol az a bizonyos diák feltartóztatta a tankokat 1989-ben. Beleborzongtam a gondolatba, hogy azokon a köveken sétálok, amelyeken több évszázados, és a közelmúlt történelmi eseményei zajlottak, és amelyeket én már csak a történelemkönyvekbõl ismerek.

Vásárolgattunk a híres-hírhedt „piszkos piacokon”, hihetetlen, hogy mi mindent lehet egy ilyen helyen megszerezni. Nagyon izgalmas volt, mert mindannyian tudtuk, hogy csak félig legális, amit teszünk. Mindenesetre gazdagabbak lettünk pár valóban réginek tûnõ, gyönyörû, kínai vázával és más dísztárggyal.

Ellátogattunk a Nagy Falhoz is, ezt senki nem hagyja ki, aki errefelé jár. Touya olyan arccal csodálta a letûnt korok építészeti teljesítményét, mint aki istennel találkozott, személyesen. Be nem állt a szája, betéve tudott minden adatot arról, hogy kik, mikor mekkora részét építették, hány millió téglából, milyen magas, széles, hosszú, milyen összetételû rizsporos habarccsal, stb. Én csak bámultam, hogy kedvesem feje milyen esztelen mennyiségû adatot képes megõrizni errõl a valóban lenyûgözõ építményrõl, ami a közhiedelemmel ellentétben nem látszik a Holdról! A fal a legszélesebb pontján 9 méter, a Hold átlagosan 384.400 kilométerre van, ez olyan, mintha egy hajszálat próbálnánk észrevenni 3.200 méter távolságból!

Ennek a két hétnek a hatására elhatároztam, hogy utazgatni fogok, ha csak tehetem! Velünk, amerikaiakkal az a baj, hogy eszünkbe sem jut, hogy más, gyönyörû helyek is vannak, nem csak Amerika! Még otthon is van egymillió hely, ahol nem jártam, nemhogy a világban! Bár, én egy átlagos amerikaihoz képest még eléggé világlátott embernek számítok, mert – a filmek kapcsán – többször utaztam külföldre. De nem nagyon jutott eszembe, hogy a diszkókon kívül más látványosságokat meglátogassak…

Touya elmeséli, hogy Shanghai-ban van egy dermatológus, aki forradalmian ötvözi a legújabb technológiákat a tradicionális kínai gyógymódokkal, és így kiváló eredményeket ér el a hegek eltávolításában. Foglalt idõpontot nála, ha szeretném, akkor felkereshetjük. Elõször megijedek az ötlettõl, mert ez azt jelenti, hogy le kellene vetkõznöm egy vadidegen elõtt, de aztán lassan megbarátkozok a gondolattal. Viszolygásom önnön testemtõl borzalmasabb, mint a félelem, hogy mit fog szólni egy orvos, akinek egyébként éppen ez a munkája, és valószínûleg ennél nagyságrendekkel szörnyûbb eseteket is látott már.

Nem bántam meg a döntésemet, noha nagyon kényelmetlenül éreztem magam Prof. Xue-Jun Zhang, és asszisztensei elõtt, egy apró bugyiban, és melltartóban. A fehérnemû az egyetlen szexi cucc, amit viselek, mióta kiszabadultam, nem merek merész ruhákat felvenni. Egyrészt nem akarom, hogy mások lássák a hegeimet, másrészt félek, hogy a kihívó öltözékemmel felbátorítom a férfiakat, ami persze teljesen irreális félelem, hisz’ nem ezért történt a dolog. Igaz, Ginger nagyon profi segítségének eredményeképpen mára ezt a félelmet sikerült leküzdenem, és csupán azért nem viselek keveset takaró holmikat, mert nem akarom, hogy a sérüléseim nyomai másokat elborzasszon. De, hogy nõiességem maradékát megõrizzem, szükségem van rá, hogy legalább a fehérnemûim olyanok legyenek, mint amilyen én magam régen voltam.

Három napot töltök el Prof. Xue-Jun Zhang klinikáján, ami alatt elvégezték a szükséges beavatkozásokat, újfajta, ún. Multiplex lézeres eljárást alkalmazva, amely több, már korábban is ismert, és alkalmazott lézeres kezelés, eddig nem kombinált, különleges ötvözésébõl született. Ezt követõen, pedig kísérleti összetételû, ám nagyon hatékonynak bizonyuló krémet kell használnom, és meghatározott idõszakonként visszajönnöm, utókezelésre.

Október 30-n indulunk tovább. Csodálatos két hónapot töltünk Dél-Ázsiában, érintve Taipei-t, és Hong Kong-ot, Vietnamban megállunk Hai Phóng-ban és Ho Chi Minh-ben, innen bejárva egész Vietnam-ot, Kambodzsában Koh Kong-ban kötünk ki, és látogatjuk meg az ország gyönyörû helyeit, mint például Ankor Wat-ot. Aztán Bangkok, Singapore, Kuala Lumpur, majd a Szent Estét már Chennai-ban töltjük, Indiában, a Szilveszter éjszakát pedig Mumbai-ban, a szüleimmel, akik visszatérnek az Államokból.

Aztán áthajózunk a közel-keleti térségbe, Dubai-ba, és ismét építészeti csodáknak lehetünk szemtanúi, A gyönyörû Burj Al Arab-ban, a világ elsõ, és egyetlen hét csillagos szállodájában veszünk ki öt mesés lakosztályt – annyi pénzért, amennyibõl egy család három évig kényelmesen elél! – és élvezzük Dubai lenyûgözõ gazdagságát. Ennek egyik leglátványosabb példája a Burj Khalifa, a világ legmagasabb épülete. 828 méteres magasságával valóban a felhõk fölé ér, egyik reggel ezt jól láthattuk. Touya megint csak tátott szájjal bámulta az építészet eme csodáját, és ismét hihetetlen mennyiségû információt, és sztorit zúdít ránk az épületrõl, és az építkezésrõl. Olyan lelkesedéssel képes mesélni róla, amivel teljesen lenyûgöz!

Dubai után Abu Dhabi-ban is eltöltünk egy kis idõt, innen szüleim ismét visszautaznak az USA-ba, majd Athénben találkozunk velük legközelebb. Mi tovább hajózunk Djibouti-ba, majd Jeddah, és végül Sharm El Sheikh-be. Egyiptomban összesen vagy három hetet idõzünk, teszünk egy körutat, és meglátogatjuk Luxort, Giza-t, hajózunk a Níluson.

Persze, meghatározott idõközönként Touya-val visszarepülünk Shanghai-ba, utókezelésekre. Prof. Xue-Jun Zhang eljárása csodálatos eredményeket hoz, olyannyira, hogy a hajón már bikiniben is mutatkozok, s mire Sharm El Sheikh-be érünk, annyira elhalványulnak a hegek, hogy a strandra is kimerészkedek! Végre elõször úgy érzem, hogy már legalább emlékeztetek korábbi önmagamra. Will irányítása alatt fizikailag is összeszedem magam, és már majdnem olyan jól nézek ki megint, mint fénykoromban. Ez persze lehetetlen lenne Ginger segítsége nélkül, akinek életem végéig hálával tartozok azért, hogy ismét összerakta széthullott lelkemet. Még persze, nagyon hosszú ideig segítségre szorulok, de egy kívülálló már csak annyit vesz észre, hogy nagyon visszafogott és félénk vagyok idegenek társaságában.

No, és persze Touya tudja, hogy nem olyan vagyok, mint régen. Az intim életünkben nem nagyon történt változás, még mindig nem vagyok képes úgy hozzáérni, mint ahogy õ – és egyébként én is – vágyna rá. Ez persze, engem rettenetesen bánt, de nem tudok mit tenni ellene! Sokat beszélgetünk errõl Ginger-rel, hármasban, de mindig oda lyukadunk ki, hogy nem szabad erõltetni, siettetni, mert abból csak a baj lesz. Touya rettenetesen türelmes, de nagyon félek, hogy egyszer csak megunja…

Az elmúlt hónapokban egyre jobban megszoktam magam körül az embereket. Ázsiában olyan sokan hemzsegnek az utcákon, hogy az nem sokkban marad el egy koncerttõl, zsúfoltság tekintetében. Lehet, hogy ha olyan koncert lesz, majd megkérem Touya-t, hogy menjünk le a nézõk közé… De ma este egy vacsorát szervez kedvesem, mert ma van a születésnapom. Nagyon igyekszik, hogy minden tökéletes legyen, maga ment le a konyhába, hogy Kenshin-nel, a szakáccsal együtt készítsék el a ma esti menüt.

Már éppen ellenkeznék, hogy ne titkolózzon már, amikor három, fekete, bõrszerkós motorosra leszek figyelmes, akik lefékeznek a mólón, épp a Siren elõtt. Ismerõs figurák, de elsõ pillanatban elképzelhetetlennek tartom, ezért eszembe sem jut, hogy õk lennének azok. Aztán, ahogy a következõ másodpercekben leállítják a motorokat, leszállnak a nyergükbõl, és elindulnak a palló felé, ami a Siren-re vezet, mégis csak leesik a tízcentes!

Annyira meglepõdök, hogy ösztönösen megpuszilom a fiúkat. Persze õk örömmel zsebelik be, hisz’ lehet, hogy nem vagyok csúcsformában – legalábbis régi önmagamhoz képest – de azért már közeledek hozzá, és még így is bombajó nõnek számítok. Aztán csak másodpercekkel késõbb hasít belém a felismerés, hogy vadidegen férfiakat pusziltam meg, és mégsem dõlt össze a világ! Mosolyogva nézek Touya-ra, aki elismerõen bólint egyet.

Bemutatom újdonsült ismerõseimet a többieknek, majd helyet foglalunk az asztalnál, és nekilátunk a vacsorának. Igen jó hangulatban telik az idõ, ezek a fiúk igen viccesek, és bár ízig-vérig kõkemény rockerek, tudnak úgy lazák, és menõk lenni, hogy még az én sznob szüleimet sem botránkoztatják meg még a legdurvább vicceikkel, vagy sztorijaikkal sem.

-Ezt a koncertet õ szervezte! – magyarázza Eric – Valamikor újév után keresett meg bennünket, hogy nem lenne-e kedvünk egy koncerthez, itt, Cannes-ban. Aztán végül megegyeztünk, olyan feltétellel, hogy ingyenes koncert lesz, és minden költséget õ áll. Cserébe mi lemondunk a gázsinkról, és biztosítjuk a technikai személyzetet. Azért hidd el, ez így sem volt kétcentes projekt! És az se semmi, hogy elintézte, MANOWAR koncert legyen a sznobizmus fõvárosában!!! Én a magam részérõl sosem hittem el, hogy összejön!

Kedvenc zenészeim elköszönnek a többiektõl, kikísérjük õket a pallóig aztán, lesétálnak a hajóról, felpattannak a motorok nyergébe, majd egy intéssel elhajtanak, megkerülve a kikötõ öblét, a színpad felé, ahol ekkorra már olyan jó tíz-ezres tömeg tolong de folyamatosan özönlenek az emberek a partra. És még egy óra van a koncert kezdetéig!

De van benne egy fekete, farmer miniszoknya, hátul a derékrész alatt MANOWAR logo-val – ilyet szintén nem lehet kapni a honlapjukon, és azt hiszem, soha nem is lehetett! – egy póló, egy szegecses bõröv, hátul az elmaradhatatlan MANOWAR logo-val – ez is egyedi, nem kapható! – bõr csuklópánt, és persze a legújabb nagylemez, a Battle Hymn 2011-es remake-je. Nos, és persze egy köteg VIP-kártya a ma esti koncertre! Mondjuk, ezzel nem tudom, hogy mit tudnék kezdeni! – szontyolodok el kicsit. Összességében nem nagy durranás, de nem is az, az ajándék, amit a táska tartalmaz, hanem, hogy kik adták át! Touya most nem ússza meg, a nyakában landolok:

-Imádlak, szerelmem!!! – ölelem szorosan magamhoz, boldogan, és mindenki szeme láttára támadom le egy csókkal, megint. Ez most kicsit hevesebb, mint az elõzõ, bár még mindig eléggé visszafogott korábbi önmagamhoz képest. Touya megint nagyon figyelmes, nem erõszakoskodik, nem követelõzik, csak hagyja, hogy szeressem, ahogy én kívánom. Szívem ezerrel ver, és elõször azóta, hogy kiszabadultam, arra gondolok, hogy meztelenül szeretnék hozzá simulni! Huh, kezdesz gyógyulni, Syd! – gondolom eufórikusan – De, csak óvatosan, nehogy elhamarkodj valamit! – figyelmeztetem aztán magam. Ez az egy pozitív hozadéka volt a borzalmas kalandomnak. Sokkal megfontoltabb lettem, ami azért nem annyira nagy baj.

A többiek kedélyesen cseverésznek, és izgatottan várom, hogy elkezdõdjön a koncert. Még sosem volt szerencsém MANOWAR-t élõben hallani, így most szinte kibújok a bõrömbõl. Csak az zavar, hogy ennyire messze vagyok a színpadtól… Le kellene menni… - morfondírozok magamban – Csak túlélem majd valahogy! Nem lehet az olyan nagy szám! Jó, jó, baromi sokan vannak, ez igaz! – mostanra már vagy harminc-ezren összegyûltek a színpad elõtt – De… Mi történhet? Ezek a zenéért jöttek ide, nem azért, hogy engem halálra keféljenek!

Negyed órával késõbb, már a színpad elõtt állunk, Touya, Will, és én, meg a négy testõr, a többiek úgy döntöttek, a hajón próbálják meg „túlélni” az estét. Mögöttünk, a kordonok mögött a mostanra már talán negyven-ezres tömeg zúg! Ingyen koncert, így aztán Európa minden tájáról özönlöttek ide rajongók, rengeteg nemzet zászlaját látom a tömegben!

Tudtam, hogy õk a leghangosabb zenekar a világon, de azt nem sejtettem, hogy ez ekkorát szól! A légkalapács, közvetlen közelrõl jelentõsen halkabb!!! Érezni, ahogy áramlik a levegõ a színpad felõl, ahogy a hatalmas hangdobozok pokoli, földrengetõ hangerõvel üvöltenek, minden egyes dobütést és basszuspendítést a testének minden csontjában, legapróbb porcikájában érez az ember! Semmi mást nem hallok, csak a mindent elsöprõ, és betöltõ zenét, a Manowar címû dalt.

Az elkövetkezendõ két óra olyan gyorsan röppen el, hogy észre sem veszem! Valami megmagyarázhatatlan, eufóriához hasonló hangulat lesz úrrá rajtam, a dalokat teli torokból üvöltöm a zenekarral, de persze még én sem hallom, olyan pokoli hangerõvel dübörög a zene. De ahogy körülnézek, mindenki hasonló, belõtt állapotban van, mint én. A koncert fele környékétõl még Will, és Touya is csápol a zene ütemére, õket is magával ragadja az a furcsa összetartozás érzés, ami egy ilyen koncerten, és különösen egy MANOWAR-koncerten eluralkodik az emberen. Mindenfelé zászlók, feliratokkal: French Army Of Immortals, Italian Army Of Immortals, Hungarian Army Of Immortals, stb. Mi, MANOWAR rajongók vagyunk az Army Of Immortals, ez a közös nevünk, ez azonosít bennünket, mindenhol a világon.

-Remélem, hogy mindenki kibaszottul jól érzi magát!!! – tölti be a hangja a környéket – Így van?!?! – nagy üvöltés a válasz – Az jó, mert mi vagyunk a legszerencsésebb kurva zenekar a világon, hogy ilyen kurvakibaszott király rajongóink vannak, és azért dolgozunk minden szájbabaszott napon, hogy ezt megháláljuk nektek!!! – újabb üvöltés – De, ez a mai este, különleges este, barátaim! – a tömeg kicsit lecsitul – Ez a koncert nem a mi érdemünk, hanem egy új barátunké, egy új harcosé a Halhatatlanok Seregében!!!

Egy órával késõbb már a hálóban vagyunk, Touya-val, õ még ellenõriz pár dolgot a laptopján, addig én ágyba készülõdök. Eszembe ötlik a pillanat, amikor másodjára megcsókoltam Touya-t az este, és egy hirtelen ötlettõl vezérelve csak egy kis pamut bugyit veszek fel magamra, majd bebújok az ágyba. Olyan izgatottan várom, hogy Touya mellém feküdjön, mint tizenkét évesen, az elsõ pasimat.